18
feb
2021

A progresszív keresztyén

Azt látjuk, hogy a hazai keresztyénségen belül is egyre inkább felerősödik a hangja egy militáns kisebbségnek, ami magát ugyan keresztyénnek nevezi, de az általa vallott tantételeket, és az általa képviselt etikát illetően élesen szembenáll a történelmi keresztyénséggel. Ahhoz, hogy lokalizálni tudjuk ezt a típusú “keresztyénséget”, és azok képviselőit, érdemes megnéznünk pár pontban, hogy miről ismerhető fel az ún. “progresszív keresztyén”.

Az eredeti cikk a vasarnap.hu portálon jelent meg (https://vasarnap.hu/2021/02/18/a-progressziv-keresztyen/).

A progresszív keresztyén Jézus szavait csak a saját vastag ideológiai szűrőjén keresztül hallja meg – roppant szelektíven, és pont ezért helytelenül súlyozva –, és azt Jézus intencióival ellentétesen értelmezi. Az evangéliumokból csak az kell neki, ami saját szűkre szabott, politikai-ideológiai programjába (ami az anarchizmus, a marxizmus és a feminizmus sajátos fúziója) bepasszírozható. Jézus azon szavait, amiben abszolút kizárólagossággal csak a saját személyét nevezi meg az életre, valamint az üdvösségre vezető egyetlen útnak, meg sem hallja, ahogy azon kijelentéseit sem, amiben a neki való engedelmességről, és a gonoszok végső ítéletéről értekezik.

A progresszív keresztyénnek úgy kell az egyházi botrány, mint egy falat kenyér. Reszketve vár a szaftos történetekre, mert ezek szolgáltatják a tüzelőt, amivel hamis messianizmusát fűti. Szüksége van ezekre a történetekre – sorstragédiákra –, hogy aztán a szegények, az árvák, a kisemmizettek, az elnyomottak megmentőjének szerepében tetszelegjen, miközben elvakultan rágalmazza az elhívásukhoz méltó módon élő szolgálókat – azokat, akik egyházuk tanításához nem csak elméleti szinten ragaszkodnak, hanem akiknek egész életük tanúbizonyság amellett, amit vallanak és hirdetnek.

A progresszív keresztyén nem tud, és nem is akar alkalmazkodni annak a keresztyén közösségnek a hitéhez, hitvallásához, értékrendjéhez, benső rendjéhez és működéséhez, amihez állítólag tartozik. Nincs tekintettel arra, hogy egy olyan közösség része, aminek évezredes története van: nem érzi magához közel állónak azokat a keresztyén generációkat – és azok hitét, hitvallását –, akik Pünkösd óta hűségesen ragaszkodnak Jézus és az ő apostolainak tanításához. Nincs tekintettel elődei hitére, neki csak a most számít: hogy most érvényesítse az általa képviselt, és az egyház tanításától abszolút idegen politikai ideológiát. Számára az egyházi lét, és az egyházi közélet nem több érdekérvényesítésnél és hatalmi harcnál.

A progresszív keresztyén számára az egyház nem az örökérvényű, változhatatlan isteni kinyilatkoztatásra épülő, ahhoz kötött, és folyamatosan abból táplálkozó közösség, hanem egy fluid, változékony (= progresszív), amőbaszerű képződmény, amit alapvetően saját ízléséhez, elvárásaihoz, illetve az általa preferált aktuális divathullámokhoz és ideológiához igazíthat. Elképzelhetetlen számára, hogy az egyéni vágyait és az azok alapján megfogalmazott társadalmi célkitűzéseit felülbírálja a kijelentés mérlegén. Ő a kijelentést mindig saját igényei szerint gyurmázza és alakítja. A kijelentéssel soha nem konfrontálódik, a kijelentés soha nem állítja kihívás elé, hogy annak fényében átértékelje elképzeléseit és vágyait. Nem a kijelentés vizsgálatában „szakértő”, hanem annak elferdítésében.

A progresszív keresztyén rosszabb a mai értelemben vett farizeusnál, azaz a képmutatónál. Ez ugyanis legalább szájjal vallást tesz, és a külső normákra, a keretekre nagy hangsúlyt helyez, bár a motivációi alapjaiban rosszak. A farizeus személyét és a teljesítményét mások fölé helyezi, és úgy gondolja, hogy a maga erejéből üdvözül. Ezért lenézi azokat, akiknek kisebb a „teljesítménye”. Hiányzik belőle az alázat és a hála, emiatt nem ismeri, vagyis nem tapasztalja meg a kegyelmet. A farizeus az üdvözítő hitet mellőző „vallásos” ember. A progresszív keresztyén azonban még a külső keretekre, a látszatra sem ad. Habár előszeretettel illeti a vele egyet nem értőket a „farizeusi” jelzővel, ezt nem azért teszi, hogy a látszattal, a puszta vallásossággal szemben Istennek a bűnösökhöz lehajló, a bűnös után nyúló kegyelmét, megmentő szeretetét kihangsúlyozza, és az ebből fakadó törekvést a szent életre – a megszentelődést – megvalósítsa, hanem pusztán azért, hogy az utóbbit is hírbe hozza, befeketítse, és negligálja. A végső célja az, hogy a közvélemény előtt a hitvallásos – ma úgy mondanánk, konzervatív – keresztyént összemossa, illetve azonosítsa a farizeussal. A progresszív keresztyén számára ugyanis minden hitvallásos, konzervatív, biblikus értékrendű és szent életű, azaz hiteles keresztyén valóságos merénylet. Minden egyes hitvallásos, biblikus értékrendű, hiteles keresztyén szálka a progresszív keresztyén szemében, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy a közvélemény az ilyet bigottnak, szemellenzősnek, szeretetlennek, hiteltelennek és képmutatónak tartsa.

A progresszív keresztyén a Jézusról és a házasságtörő asszonyról szóló perikópa hallatán zavart érez. A jól ismert történet szerint a farizeusok és írástudók Jézus elé vezettek egy házasságtörésen ért asszonyt, hogy próbára tegyék. Jézus, miután ujjával írt a porba (, ahogy egykor Isten saját ujjával írta a Tízparancsolatot a kőtáblákra), azt mondta: „aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ”. (Ezzel a jelenettel egyértelműen arra utal, hogy ő maga a törvényadó, és a törvényben az is szerepel, hogy a bűncselekmény tanújának kell elhajítania a követ, viszont hiteles tanú csak az lehet, aki maga bűntelen abban, amivel a másikat vádolja.) A farizeusok és írástudók erre eloldalogtak, Jézus pedig azt mondta az asszonynak, hogy nem ítéli el, majd hozzátette: „menj el, és mostantól fogva többet ne vétkezz.” Ez a sor már nincs benne a progresszív keresztyén Bibliájában.

A progresszív keresztyén nem tematizál valódi hitkérdéseket, és egyáltalán nem érdekli a hitélet. Ebből fakadóan az egyháztörténet iránt sem érez különösebb érdeklődést, hiszen minek tanulmányozza annak a közösségnek a kétezer éves történetét, aminek az ethoszával diametrális ellentétben áll. A progresszív keresztyén nem csodálja Jézust – az istenembert –, nem dicsőíti a Szentháromság Istent, nem borul le szótlanul Isten engesztelő áldozatának misztériuma előtt. Azért nem, mert ezt csak érdek nélkül lehet megtenni. Ha valakinek a „teológiája” csak a személyes ambícióinak szolgálatában áll, akkor nem képes valamit önmagáért csodálni. A progresszív keresztyén ebből fakadóan inkább ideológus, vagy politikus, de nem a szó szűkebb értelmében vett „teológus” – még ha van is teológusi diplomája. A teológia jelentése: „Istenről való beszéd.” A progresszív keresztyén, ha beszél is Istenről, csak azért teszi, hogy az általa preferált progresszió céljait szolgálja vele. Nem érdekli Isten, csak használja Isten nevét.

A progresszív keresztyén „hitéletének” nincs vertikális oldala, nélkülöz minden transzcendenciát. Ezért eleve nem hisz változhatatlan, örök igazságokban, és ebből fakadóan zsigerileg dogmaellenes, vagy – „jobb” esetben – teljesen hidegen hagyják a doktrínák. Ha vannak is dogmái, azok csak politikai-ideológiai „dogmák” lehetnek, amikhez viszont kérlelhetetlen dogmatizmussal ragaszkodik.

Az előzőekből fakad, hogy a progresszív keresztyénnek nincs értelmezhető kegyessége sem. Az egykori liberális keresztyénség, bár elvetette az alapvető keresztyén hittételeket (Krisztus szűztől születését, Krisztus istenségét, Krisztus csodáinak történeti valóságát), a keresztyén etikát megtartotta, és annak mentén próbálta – jobb híján, mivel Krisztus parúziáját, és az ahhoz kapcsolódó új ég és új föld ígéretét nem tudta szó szerint értelmezni, – a társadalmat megjobbítani. A progresszív keresztyén „etikája” viszont csak a relativizmus diktatúrája (lásd XVI. Benedek). Az általa definiált „toleranciára” hivatkozva – amit D.A. Carson evangéliumi teológus csak “intoleráns toleranciának” nevez – próbálja rákényszeríteni a keresztyénekre a vaskosan szekuláris ideológiáját.

A progresszív keresztyén parazita, egy „élősdi”, akinek mindig egy élő, lélegző organizmus kell a létezéséhez. Feltétlenül szüksége van egy gazdatestre, hogy életben maradjon. A progresszív keresztyén ezért nem is állít elő semmiféle értéket, nem „termel”, csak „legel”. Lelegeli azt, amit az egyház korábbi és jelenlegi hitvallói ültettek és öntöztek. A progresszív keresztyén tevékenysége arra korlátozódik, hogy kiszívja az életerőt az egyházból, míg végül egy élettelen múmiát hagy maga után. Utána, mint aki jól végezte dolgát, tovább áll.

A progresszív keresztyén soha nem hivatkozik hitbéli nagy elődeinkre. Katolikus oldalról semmilyen érzelmi és hitbeli kötődése nincs az egyháztanítókhoz (például Hippói Szent Ágostonhoz, Aquinói Szent Tamáshoz, Szent Anzelmhez). Persze nem is lehet, hiszen ezek alapvető jellemzője volt – többek között – az igaz tanítás és az életszentség. Protestáns oldalról ugyanígy nem hivatkozik a reformátorokra, pietistákra, puritánokra, vagy az evangéliumi keresztyénekre. Ezek élete, munkássága, az igaz hit melletti elkötelezett kiállása indifferens számára, vagy egyenesen viszolyogtató.

A progresszív keresztyénnek szüksége van a „fundamentalistákra” (értsd: hitvallásosokra), hiszen létezésének a hitvallókkal szemben vívott harca ad értelmet. Ha a hitvallók eltűnnek, a harca – és így létezése is – okafogyottá válik.

A progresszív keresztyén nem érti az egyház azon küldetését, hogy „hegyen épült város” legyen, valamint, hogy annak tagjai só és világosság a világban. A progresszív keresztyén számára a hegyen épült város maga a világ, a só és világosság pedig a világ fiai. Ezért a progresszív keresztyén szemében nem az egyháznak van missziója a világban, hanem a világnak van missziója az egyházban. A progresszív keresztyén nem Jézus missziói parancsának engedelmeskedik (lásd „tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket….”), hanem a világ missziói parancsának: „menjetek el, és tegyétek az egyházat éppen olyanná, amilyen a világ.”

A progresszív keresztyén sohasem belső támogatással tornássza fel magát az egyházban döntéshozó szerepkörbe. Mindig külső támogatással érkezik, idegen ideológiák szolgálatában, és olyan tömegeket képviselve, akik nem tartoznak, és soha nem is tartoztak az egyházhoz, mégis követeléseket fogalmaznak meg vele szemben. A „sors” fintora, hogyha ezek a követelések maradéktalanul teljesülnek (lásd nyugati protestáns egyházak példája), ők lennének az utolsók, akik csatlakoznának az egyházhoz.

A progresszív keresztyén ahhoz az emberhez hasonlítható, aki számára nincs abban semmi rendkívüli, ha kosárlabdával érkezik meg abba a pingpong klubba, amibe – ismerve a klub szabályait, – korábban maga kérte a felvételét, aztán pedig a játék szabályaira fittyet hányva, kosárlabdával verve a pingpongasztalt követeli, hogy módosítsák a játékszabályokat, zárjanak ki mindenkit a klubból, aki nem ért vele egyet, és aki annyira maradi, hogy a pingpongot továbbra is pingpongütővel és pingpong labdával szeretné játszani.

A progresszív keresztyén teológiai munkásságát ahhoz a botcsinálta festőhöz lehetne hasonlítani, aki Elias García Martínez Ecce Homo című freskóját – egy Jézust ábrázoló képet – felismerhetetlenné mázolt, vagy ahhoz a dilettáns restaurátorhoz, aki bohócot csinált egy 16. századi Szent György szoborból. A progresszív keresztyén pontosan így „őrzi meg a rá bízott drága kincset” (2Tim 1,14), így torzítja el a Szentírás Krisztusának arcát. Ezt a deformációt nevezi progressziónak, azaz fejlődésnek. Nem más ő, mint hályogkovács, aki a „filológiai felkészültségét” olyan bombasztikus exegetikai felismerések szolgálatába állítja, minthogy Dávid király és Jonatán homoszexiális párt alkottak (valójában őszinte, mély barátság kötötte össze őket), vagy hogy az özveggyé lett moábita Ruth, és zsidó anyósa, Naomi között leszbikus szerelem szövődött (valójában Ruth hűséges volt Naomihoz, a zsidósághoz és az egy Istenhez).

Mit tehetünk tehát? Hagyni kell talán, hogy a progresszív keresztyén azt csináljon, amit csak akar? Hiszen „hadakozásunk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására” (2Kor 10,4). Hergelje a nőket a férfiak ellen, a férfiakat a nők ellen, hergelje a homoszexuálisokat a heteroszexuálisok ellen, a gyülekezeti tagokat az egyházvezetők ellen? Tüzelje fel a közvéleményt a konzervatív, hitvallásos keresztyének ellen – vallásos fundamentalistának címkézve fel őket –, gyűlöletet keltve az emberekben irántuk? Nevezze csak őket nyugodtan bigottnak, fafejűnek, szemellenzősnek, retrográdnak, kegyetlennek, kíméletlennek, szeretetlennek, erőszakosnak? Hagyni kellene, hogy hangosan támogassa a poliamóriát – az ún. többszerelműséget –, hogy „tudományos megalapozottsággal” értekezzen az etikus hűtlenségről? Hagyni kellene, – hiszen nem tudunk mást tenni, – hogy átértelmezze a házasságot, két férfi, két nő, két férfi és egy nő, transzneműek, vagy teljes kommunák (vagy ami még szóba jöhet) együttélését értve alatta? Engedni kellene, hogy „templomot”, vagy „imaházat” gründoljon magának, ahol homoszexuális párokat ábrázoló oltárképet avathat (amint ez 2019-ben a malmői Szent Pál evangélikus templomban ténylegesen megtörtént, amit azonban később eltüntettek, mondván, sértő lehet a transzneműek számára), ahol tetszőleges liturgia szerint aztán azt csinál – és azokkal –, amit igazából csak akar? Kedvére játszhatná a paposdit és egyházasdit, varrathat magának a sarki szabónál ornátust, reverendát, szivárvány színű stólát, a sarki kalapkészítőnél elkészítheti magának a tetszőlegesre formázott püspöksüveget, tiarát, kovácsoltathat magának pásztorbotot és halászgyűrűt, és papnak, püspöknek, vagy aminek csak akarja hívathatná magát.

Aki önös érdekekből tagja az egyháznak, biztos ezt tenné. Hagyná. Egyet viszont még neki sem szabadna hagyni: azt, hogy ezt Krisztus egyházában tegye. Ez mindannyiunknak felelőssége. Hiába nevezi magát a progresszív keresztyén római katolikusnak, reformátusnak, vagy evangélikusnak, egyértelművé kell tennünk mindenki számára – a felekezeti és teológiai ellentéteket egy időre félretéve –, hogy nem római katolikus, nem református és nem is evangélikus.

És ha ezt megtettük? Útjára engedve hagynunk kellene, hogy saját tébolyának súlya temesse maga alá? Akkor nem lennénk méltók ahhoz sem, aminek ő maga bélyegez bennünket. Legyünk úgy maradiak, hogy nem változtatunk Urunk tanításán évezredekkel később sem. Legyünk úgy szűklátókörűek, hogy mi is csak úgy tudunk rá tekinteni, ahogy az Úr Jézus teszi. És legfőképp: legyünk úgy fundamentalisták, hogy szó szerint értve Isten igéjét azt tesszük, amit az Írásban olvasunk: azokért is imádkozunk, akik átkoznak bennünket.

Hozzászólás