8
jan
2021

Fundamentumok: A bűn és az eljövendő ítélet

Az alábbi írás szerzője Sir Robert Anderson (1841-1918). Anderson 19 évesen tért meg, és szinte azonnal prédikálni kezdett szülővárosában, Dublinban, ahol – a Trinity College-ban – jogi képesítését is szerezte. Később bűnügyi nyomozásokban segédkező szakértőként a bűnüldözésben rendkívül fontos szerepet töltött be. 1888-ban csatlakozott a Scotland Yard-hoz, a Bűnügyi Nyomozó Hatóság vezetője lett. 1896-ban nyugdíjazták. Ekkor Viktória királynő lovaggá ütötte, 1901-ben pedig VII. Eduárd brit király lovagparancsnokká tette. Számos elfoglaltsága mellett rendszeresen prédikált, konferenciákon előadásokat tartott bibliai témákról, és írt 17 teológiai témájú könyvet. A magaskritika elkötelezett bírálójának számított.

 

 

A BŰN ÉS AZ ELJÖVENDŐ ÍTÉLET

Írta: Sir Robert Anderson, K. C. B., L. L. D.,

London, Anglia

 

A Bírák könyvében olvashatjuk, hogy azokban a gonosz napokban, amikor polgárháború dúlt Izraelben, Benjamin törzse azzal dicsekedett, hogy 700 olyan embere van, aki „hajszálpontosan tud parittyázni, és sohasem hibázik.” Az itt szereplő „hibázik”-nak fordított héber „chata” szót csaknem kétszázszor fordítja „bűnnek” a Bibliánk; ez a feltűnő tény arra taníthat minket, hogy bár „minden igazságtalanság bűn”, a bűn gyökere lényegét tekintve sokkal mélyebbre nyúlik. Az ember bűnös, mert egy hibás órához hasonlóan, ami már nem mutatja az időt, nem tölti be létezése célját. A cél az, ahogy a Westminsteri atyák egykor csodálatosan megfogalmazták, hogy „dicsőítse Istent és teljesen benne gyönyörködjön örökké.” Teremtőnk velünk kapcsolatos terve az volt, hogy „dicsőségének magasztalására legyünk.” De ebben teljes mértékben kudarcot vallunk; „nélkülözzük Isten dicsőségét.” Az ember nem csak a tetteiben bűnös, hanem egész lényében.

A KUDARCOT VALLOTT EMBER

Azt, hogy az ember kudarcot vallott, csak azok tagadják, akik Isten létezését is. Ne lennénk tudatában a zavart törekvéseinknek és a végtelen utáni kielégítetlen vágyakozásunknak? Valóban vannak, akik azt állítják, belőlük hiányoznak ezek a törekvések. Kétségkívül léteznek látszólagos kivételek – A. J. Balfour szerint például a „földönfutók és haladó gondolkodók” –, de az ilyen kivételekre van magyarázat. Illetve ezek a törekvések és vágyakozások – lényünk felsőbb régióinak sóvárgásai – meglehetősen különböznek a teremtés alacsonyabb szintjeinek ösztönös sóhajtozásaitól. Akkor mivel magyarázzuk ezeket? Az ateista evolúciónak, ami felváltotta a darwinizmust, erre nincs magyarázata. De számtalan bizonyíték létezik arra vonatkozóan – és az előbb említett vágyak is ezek részét képezik –, hogy az ember természeténél fogva vallásos lény; ez a vitathatatlan igazság pedig egy másikra utal, nevezetesen, hogy az ember Isten teremtménye. Azok, akik rendelkeznek az „egyszerű hit” rendellenes képességével, valószínűleg az emberi lény szellemi és esztétikai tulajdonságait a nagy „őscsírának”, vagy „őssejtnek” tulajdonítják; valaminek, amit senki sem hozott létre, hanem – Mark Twain egyik szórakoztató története szerint (Huckleberry Finn kalandjai/szerk.) – „csak maguktól lettek.” Úgy látszik, nehéz a felfogásunk, de a legtöbben egyszerűen képtelenek vagyunk hinni adekvát ok nélküli eredményben; ha pedig elfogadjuk a „mindenható” őscsírával kapcsolatos felvetést, akkor arra a kreatív erő csodálatos megnyilvánulásaként kell tekintenünk, ami még annál is elképesztőbb, mint amit a bibliai teremtéstörténet elénk tár.

MI A KUDARC OKA?

Ez, ami minden szabadon gondolkodó ember számára olyannyira világos, óriási akadályt gördít elénk. Ha a kudarc az ember természetébe van kódolva, hogyan lehet egyszersmind annak az Istennek a teremtménye, aki végtelen az Ő bölcsességében, jóságában és hatalmában? Az ember olyan, mint egy törött szárnyú madár, de az Isten nem alkot törött szárnyú madarakat. Ha egy madár képtelen repülni, a legkisebb gyermek is arra a következtetésre jut, hogy valaminek történni kellett vele. Ugyanilyen egyszerű gondolkodási folyamat révén mi is arra a következtetésre fogunk jutni, hogy fajunkkal is történt valami rossz. Itt az Édenkerti bukás története szolgáltat megfelelő magyarázatot létünk furcsa rendellenességeire – azokra az anomáliákra, amikre nincs más magyarázat. Bizonyos tehát, hogy az ember Istennek a teremtménye, és nem kevésbé bizonyos, hogy bukott teremtmény. Még ha a Szentírás maga hallgatna is ebben a kérdésben, a nyilvánvaló tények arra engednek következtetni, hogy bizonyára az emberiséget valamilyen katasztrófának kellett sújtania – olyasminek, amilyenről a Genezis is beszámol.

NINCS MENTSÉG AZ EMBER SZÁMÁRA

Bár az előbb megtaláltuk a választ egyik kérdésünkre, egyből felmerül egy másik. Az ember visszafordíthatatlan erkölcsi romlottságáról szóló tan összeegyeztethetetlen azzal, hogy az isteni igazságosság szerint a bűn büntetést érdemel. Ha az ember természetéből eredően romlott, és ezért képtelen helyesen cselekedni, akkor nyilvánvalóan igazságtalan lenne megbüntetni őt azért, mert rosszat cselekszik. Ha a bűnbeesés következtében az ember képtelen lenne többé egyenes háttal járni, és Isten görbe gerince miatt büntetné meg, akkor Istent egy kegyetlen és gátlástalan zsarnoknak tarthatnánk. De különbséget kell tennünk teológiai elméleteink és aközött, ahogy Isten igazsága működik. Az ember számára nincs kibúvó, ez a Szentírás egyértelmű tanúságtétele. Ráadásul ehhez a pogányok is határozottan ragaszkodnak; ezt az is alátámasztja, hogy a pogányok közül is sokan törekednek tisztességes, erkölcsös életre. Bár erre nem sok példát látunk, az elv ettől még igaz: amire egyikük képes, bárki megteheti. Tudjuk azt is, hogy az özönvíz előtti korban az emberiség különösen bűnös életet élt, ahogyan a későbbi korokban ez a kánaánitákra is igaz volt. Az őket sújtó isteni ítélet bizonyítja, hogy romlottságuk nem csupán az ősbűn következménye volt. Ha csak az eredendő bűn állapotában éltek volna, az őket ért ítélet nem igazságos, hanem kíméletlen bosszú lett volna Isten részéről.

ROMLOTTSÁGUNK OKA SPIRITUÁLIS TERMÉSZETŰ

Ha ez az tantétel igaz lenne, akkor egyesek szerint minden újjá nem született embernek egyformán romlott természete lenne. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a megtéretlen vallásos ember is képes látszólag ugyanilyen szintű erkölcsiséget képviselni, mint egy újjászületett keresztyén. E tekintetben a farizeus Saul élete ugyanolyan tökéletes volt, mint Pálnak, az Úr apostolának élete. Saját bizonysága ezzel kapcsolatban egyértelmű (lásd ApCsel 26,4-5; Filippi 3,4-6). Nem kevésbé világos saját vallomása sem, miszerint hibátlan erkölcsű élete ellenére istenkáromló volt, valamint a bűnösök között az első (1Tim 1,13.) Ennek a látszólagos rejtélynek a megoldásáról a Szentírás világosan beszél: az ember reménytelen romlottsága és elveszettsége nem az erkölcsi-, hanem a vallási és szellemi szféra kontextusában értelmezendő. Ez rettenetes igazság azokra nézve, akik a legmagasabb erkölcsi színvonalon élnek, de azokra nézve is, akik a bűn mocskában fetrengenek – „A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt” (Róm 8,8). „Az ökör ismeri gazdáját, és a szamár az ő urának jászlát” (Ézs 1,3). Ami minket illet, mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok. Az érzéki ember nem ismeri Istenét.

AZ EMBER TERMÉSZETÉT TEKINTVE BŰNÖS

Ugyan a bűnnek számos aspektusa van, annak, hogy az ember bűnös – hadd ismételjem meg, – elsősorban és lényegét tekintve nem az az oka, amit teszünk vagy elkövetünk, hanem önmagában az, amilyenek vagyunk. Ez hangsúlyozza azt a nyilvánvaló igazságot, miszerint a bűnt nem emberi, hanem isteni nézőpontból kell megítélni. Amikor bűnről beszélünk, akkor Isten követelményei számítanak, nem pedig az ember önértékelése. És ez a bűn minden aspektusát érinti, amit e téma tárgyalásánál tekintetbe kell vennünk. „A bűnt tekinthetjük céltévesztésnek, vagyis jelölheti azt, amikor elvétjük a célt; ezt jelöli a hamartia, illetve a hamartemathe szó. A parabasis esetében egy vonal, vagy határvonal átlépéséről van szó, míg a parakoee a felszólítással szembeni engedetlenséget jelöli; a paraptoma esetében a bűn azon aspektusáról van szó, amikor valaki elesik, ahelyett, hogy egyenesen állna; az agnoema esetében arról van szó, amikor valaki ignorálja azt, amit tudnia kellene; a hettema arra utal, amikor valaki megdézsmálja azt, amit az utolsó centig vissza kellene szolgáltatnia;  az anomia és a paranomia a törvény áthágása, míg a plemmeleiaviszálykodást, egyet nem értést, disszonanciát jelent; ezen kívül a bűnnek számtalan egyéb leírása létezik még.” Ugyanakkor Trench érsek széles körben ismert művének (lásd Trenchs Synonyms of the New Testament) e szakaszát nem szabad teológiai-dogmatikai nyilatkozatnak tekinteni. Ahogy azt Dr. Trench e művében később megjegyzi, a hamartia-nak jóval szélesebb a jelentéstartománya, hogy azt csak „céltévesztésre” szűkítsük. Az Újszövetségben a bűn általános kifejezéseként használják. Az anomia pedig jóval többet jelent annál, hogy nem tartjuk be a törvényt. Hamartia estin he anomia – olvashatjuk az 1Jn 3,4-ben; „a bűn pedig a törvénytelenség”, adják vissza csodálatra méltóan az apostol szavait a fordítók. Ami az anarchia egy másik szférában, az ebben az anomia – nem pusztán a törvény áthágása, hanem nyílt szembeszegülés a törvénnyel, lázadás a törvény előírásaival szemben. Az „eredendő bűn” néha úgy nyilvánul meg, hogy azt mondjuk, „nem vagyok rá képes”; de valójában minden konkrét bűn hátterében a „nem akarom” áll; annak gyökere saját akaratunk érvényesítése, amit nem vagyunk hajlandóak alávetni Isten akaratának.

A TEST SZERINT VALÓ GONDOLKODÁS

A lelki igazságok felismeréséhez szellemi emberre van szükség; de amikor Pál apostol kijelenti, hogy a „test szerinti gondolkozás”, vagyis a régi természettel rendelkező, nem megtért ember gondolkozása „ellenséges Istennel szemben, mivel nem engedelmeskedik Isten törvényének” (Róm 8,7 / ÚjKároli), akkor egy olyan igazságról beszél, amit minden értelmes ember tapasztalata igazol. Nem arról van szó, hogy az emberek természetüknél fogva a gonoszt preferálják a jóval szemben; hanem a gonosz cselekedetek mögött meghúzódó állapotra utal. Amikor az apostol azt írja, hogy „adta őket az Isten méltatlan gondolkozásra” (Róm 1,28), akkor azokat jellemzi, akiket megrontott a „gyalázatos szenvedélyekbe” való belemerülés. Ez egy kényes és kellemetlen téma; de mindenki tanúsíthatja, akinek van bárminemű tapasztalata bűnözőkkel kapcsolatban, hogy a természetellenes erkölcstelenség és bujaság kiélése elpusztítja a természetes erények megbecsülésére késztető erőket. Ahogy a Rómaiakhoz írt levél első fejezete közli velünk, azok, akik ezekben az erkölcstelenségekben gázolnak, olyan mélyre süllyedtek, hogy nem csak „teszik ezeket a dolgokat”, hanem „egyet is értenek” velük és örömüket is lelik bennük (Róm 1,24-32). A helyreállásukat elősegítő erő teljesen kiveszett belőlük és nincs bennük már semmi, amivel esetükben számolni lehet.*

[*Meg kell említenem, hogy a Londonban végzett rendőri munkám során szerzett ismereteknek köszönhetem, hogy érvekkel alátámasztva „tudom igazolni Isten útjait” a síkság városainak elpusztításában és a kánaániták megsemmisítésének elrendelésében. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a természetellenes erkölcstelenség örökletes]

De ez rendellenes. A „természetes” bujaság élvezete iránti vágy ellenére az emberben ott lappang még az önbecsülés rejtett szikrája is, amire lehet építeni.  Még egy durva bűnöző sem érzéketlen teljesen aziránt, ha az önbecsülésére próbálunk apellálni. Mert bár ez esetben az önkontroll szinte teljesen kiveszett belőle, a gonoszra mégsem fogja azt mondani, hogy jó, hanem elismeri, hogy rossz. És így, az apostol szavait idézve, „elismeri a törvényről, hogy jó” (Róm 7,16). De ha így tesz, az csak azért lehetséges, mert felismeri saját „jobb” természetének „törvényét.” Ráébred arra, mivel tartozna magának. Beszéljünk azonban neki arról, hogy mivel tartozik Istennek, és a „test szerinti gondolkodás” lappangó ellenségeskedése egyszer csak előtör belőle. Abban az esetben, ha az illető valamilyen vallásos oktatásban részesült, az ellenségeskedés megnyilvánulásai módosulhatnak vagy fékentarthatók; ennek ellenére ő is érezni fogja, hogy jelen van benne ez az ellenségeskedés.

A világi gondolkodók – ismétlem – nem osztják azon teológusok kételyeit, akik vitatják e bibliai tanítás igazságtartalmát. Hiszen minden egyes ébren töltött óra önmagában bizonyíték arra, hogy „az ember és alkotója közötti kapcsolatra árnyék vetült, és még ha ismeri is Isten akaratát, az ember természetében van valami, ami lázadásra készteti.” Ez a helyzet nyilvánvalóan rendellenes, és ha az Istentől kapott beszámolót nem fogadjuk el, akkor ez a rejtély feloldhatatlan és megfejthetetlen marad. Erre csak az édenkerti bűneset szolgáltat magyarázatot, semmi más.

A BŰN GYÖKERE

Lehet azzal érvelni, hogy a nem szándékos bűn – olyan bűn, ami nélkülözi az értelem és az akarat aktív hozzájárulását – önmagában ellentmondás. De ezt nem szükséges megvitatnunk, mert a jelen célnak megfelelően elegendő meglátnunk azt a nyilvánvaló tényt, hogy olyan lények esetében, akik morálisan nem buktak el, eleve lehetetlen ilyen bűnről beszélni. Jakab levelének megállapítása szerint minden bűn a gonosz kívánság eredménye. A tiltott gyümölcsből evés annak a kívánságnak volt az eredménye, amit az váltott ki, hogy az ember engedett a kísértő csábításának. Amikor egy asszony magában dédelgeti a házassági fogadalom megszegésének gondolatát, akkor erkölcsi értelemben már nem makulátlan; és miután első szüleink készségesen végighallgatták a Sátán „evangéliumát” – lásd „dehogy haltok meg!”, illetve „olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz” (1Móz 3,4-5) –, bukásuk már kész tény volt. A nyilvánvaló engedetlenség, a tett, ami természetesen utóbb bekövetkezett, az előbbinek már csak külső megnyilvánulása volt. És mivel bukásukat nem az erkölcseik megromlása, hanem az Istenbe vetett hitük megrendítése okozta, ezért – újra megismétlem – nem erkölcsi, hanem spiriutális szférában következett be ez a totális és reménytelen elbukás.

AMIRE IGAZÁN SZÜKSÉGÜNK VAN: A MEGBÉKÉLÉS

Ezért bár a „jócselekedetben való állhatatosság” az emberi képességek határán belül található, a Róm 2,6-11 mindenkire vonatkozik, akár ismeri és elfogadja valaki az isteni kinyilatkoztatást, akár nélkülözi azt; természetesen a teszt és a mérce más és más lenne a zsidók és a pogányok esetében. De ha valaki ezt tagadja (azt, hogy a Római levél e passzusai mindenkire vonatkoznak/szerk), az nem pusztán azt mondja, hogy vannak, akik bűnös életük miatt nem kérhetők számon, hanem az isteni ítélet igazságosságát is kétségbe vonja, ami semmiféle emberi sikerre és teljesítményre nincs tekintettel, hiszen ezek képtelenek bármit is hozzátenni ahhoz, hogy ilyen módon rendeződjön az Istennel való kapcsolatunk. Ha a házam sötétségbe borul, mert valami hiba lép fel az áramszolgáltatónál, akkor hiába próbálom megbütykölni a vezetéket, hiába nyitom ki a kapcsolószekrényt, vagy az elosztószekrényt, még nem lesz újra fény. Csak azután tudok bármit is tenni, ha az áramszolgáltatás helyreállt. Így van az ember esetében is, hiszen természeténél fogva „elidegenedett az Istennek tetsző élettől”, ezért elsősorban arra van szüksége, hogy megbékéljen az Istennel. Csakhogy megváltás nélkül lehetetlen megbékélésről beszélni.

„ÚJHULLÁMOS” KERESZTÉNYSÉG

Ha a bűnről szóló értekezésben nem térünk ki arra, hogy Isten hogyan orvosolja a bűn problémáját, akkor olyan hamis perspektívából mutatjuk be az igazságot, ami biztos, hogy további tévedésekhez vezet majd. Mégis, mielőtt továbblépnénk arra, hogy az orvosságról beszéljünk, több dolgot is el kell mondanunk a betegségről. Napjainkban az engesztelésről gyakran felületesen gondolkodnak, ami nagyrészt a bűn abszolút helytelen megítélésének köszönhető; persze ez is az istenismeret hiányára vezethető vissza. Természetesen a bűn minden aspektusát érintően magában hordoz valami vademberi brutalitást; és mivel az ember Isten teremtménye, az elé állított mérce – ismét csak magától értetődően – az isteni tökéletesség. De napjaink újhullámos keresztényeinek (akiket nem is nevezhetünk igazából keresztényeknek,) istene csak egy gyönge és nyájas “Jézuska”, aki pusztán csak ember, és aki helyébe lépett annak az Istennek, aki a természetből és a kijelentésből ismerhető meg.

Az eretnekségekben fellelhető ostobaságok mintául szolgálnak egy érdekes pszichológiai kísérlethez. Ha az evangéliumok nem volnának hitelesek, akkor Krisztus tanításaihoz mindenki úgy közeledne, ahogy azt egy intelligens agnosztikus ember tenné, aki nem babonásan vallásos. De ha az Ő szolgálatáról készült feljegyzések megbízhatóak, akkor először is bizonyos, hogy az Úr tanításának alapjai a héber Írások voltak, másodszor pedig az is biztos, hogy az Ő figyelmeztetései a bűnt érintő isteni ítéletre vonatkozóan még a Sínai-hegy villámlásainál is félelmetesebbek. Amíg a villámok visszhangjai egybecsengtek Isten népének imádatával, egy profetikus lélek megérthette, hogy egyszer eljön a megváltás napja. Ama régen megígért nap hajnalának csendjében és fényében beszélt Jézus arról az ítéletről, mely szörnyűbb annál, mint ami Sodoma és Gomora bűnöseit sújtotta, és mint ami azokra vár, akik látták cselekedeteit és hallották szavait, mégsem tértek meg.

A TÖKÉLETES MÉRCE

Megragadhatunk itt egy fontos alapelvet, ami segít majd feloldani számunkra egymásnak látszólag ellentmondó szentírási kijelentéseket, és ami elhallgattatja egyesek hitetlenségből fakadó akadékoskodását. Aki végiggondolja, megérti, hogy az isteni ítéletben alkalmazott mércének a tökéletességnek kell lennie. Amikor ezzel a mércével mérünk, még a büszke és vallásos keresztények is, akik Kapernaumhoz hasonlóan “az égig emelkednek” külsődleges előnyeik és áldásaik révén (Mt 11:23), egy kalap alá esnek az általuk lenézett barbár pogányokkal. Ha Isten a tökéletességnél alacsonyabb mércével mérne, igazságtalannak bizonyulna; és ugye a megváltással kapcsolatban a döntő kérdés nem az, hogy hogyan lehet Isten igazságos az ítéletben, hanem az, hogy miként lehet igazságos akkor, amikor megbocsájt valakinek. Az ítélő törvényszék előtt az elsődleges kérdés minden esetben az, hogy “bűnös vagy ártatlan”; ez az egy szempont megszüntet minden különbséget ember és ember között; így van ez itt is; mindenki “híjával van Isten dicsőségének”, és ezért az “egész világ vétkessé” lett “Isten előtt” (Róm 3:19.23). De a bűnösség megállapítása után az ítélet kiszabása következik, ezért itt annak kérdése, hogy ki milyen mértékben bűnös, további megfontolást igényel. Ezt „Az utolsó ítéletnél” (John Wesley XV. tanprédikációjának címére utalva/szerk.) Isten tökéletes méltányossággal dönti el. Némelyek sok verést fognak kapni, mások keveset (Lk 12:47-48). A számunkra adatott látomás rettenetes jelenetében ezt olvassuk: “a halottak a könyvekben írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint” (Jel 20,12).

Az Úr Nagy Napján hozott átfogó ítéletnek ez lesz a célja. Az emberek végső, túlvilági sorsa azonban még ama nap elérkezése előtt eldől; hiszen a feltámadás azt fogja kihirdetni, és a feltámadás megelőzi az ítéletet. Ugyanis némelyek az “életre támadnak fel”, mások pedig az “ítéletre támadnak fel” (Jn 5,29). A megváltottak – ahogy az egyértelműen ki van jelentve számunkra – feltámasztatnak “dicsőségben” (1Kor 15,43), és “tudjuk, hogy… hasonlóvá leszünk Hozzá” (1Jn 3,2), mivel “az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket” (Fil 3,21). Az elveszettek is testben támadnak fel, de itt most megállok, mert a Szentírás jóformán semmit nem mond e témát illetően, spekulálni pedig kockázatos. De az is lehet, hogy a bűnözőkhöz hasonlóan, akik ugyanolyan ruhában jönnek ki a börtönből, mint amilyenben bementek, a kárhozatra ítéltek is olyan testben jelennek meg ismét, amilyenben földi vétkeiket és bűneiket elkövették. Ha az üdvözülők dicsőségben, tisztességben és romolhatatlanságban támadnak fel (1Kor 15,42-44), akkor az elveszettek miért ne támadhatnának fel a testi életre romlottságban, szégyenben és gyalázatban?

AZ ELJÖVENDŐ ÍTÉLET

Noha az emberek végső sorsának kimenetele nem várat magára a rettenetes ítéletig, az “eljövendő ítélet” mindenkit érinteni fog. Hiszen az ige a hívőkkel kapcsolatban kijelenti, hogy “mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé” és “mindegyikünk önmagáról fog számot adni Istennek” (Róm 14:10.12). Ez az ítélet egyesek számára jutalommal párosul, mások számára viszont veszteséggel. Mérhetetlenül ártalmasak azok a tanítások, amik telebeszélik a megtéretlenek fülét azzal, hogy nincs módukban tiszta és becsületes életet élni, és azok is, amik megtévesztik a keresztényeket, hogy azt gondolják: a halálban elveszítik múltbéli ismereteiket, ezáltal a személyiségüket is, bolondok paradicsomának állítva be a mennyet, ahol Léthé* vizei minden földi emlékünket kitörlik majd. “Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.” (2Kor 5:10)

[*Léthé, a feledés folyója egyike volt a görög alvilág öt folyójának. Ahhoz, hogy a halottak árnyai elfelejtsék földi életüket, inniuk kellett Léthé vizéből. (A szerk.)]

De Krisztus ítélőszéke, a “béma” (= ítélőszék/szerk.) előtti ítélet csak mellékesen kapcsolódik a jelen cikk témájához, és nem összekeverendő a “fehér trónnal” (Jel 20:11). Hiszen a hívők ilyen értelemben teljes mértékben mentesülnek az ítélet alól: mindegyikükre igaz, hogy “ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5:24) – ezt világosan megmondta az Úr. “Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében” (Jn 1:12); és mi sem fordulunk bírósághoz, ha a gyermekeink botlásaival és gaztetteivel kell kezdenünk valamit.

A JUTALOM ÉS A BÜNTETÉS MÉRTÉKE

Korábban láttuk már, hogy az ember bűnös – önmagában is az, és a cselekedetei szerint is az. Azt tesszük, amit nem lenne szabad megtennünk, és nem tesszük meg azt, amit meg kellene tennünk. Hiszen ide sorolhatjuk a tudatlanságból vagy gondatlanságból elkövetett bűnöket éppúgy, mint azokat a gonosz indulatból fakadó cselekedeteket, amik arra sarkallnak, hogy elnyomjuk a lelkiismeretünket és megszegjük a törvényt. Láttuk azt is, hogy minden bűn esetében alapvetően két kérdés merül fel, amik ugyan megkülönböztetendők egymástól, mégis, bizonyos szempontból elválaszthatatlanok. Az egyik a következő formulában jut kifejezésre: “Bűnös vagy ártatlan?”, és e tekintetben szó sem lehet korlátozásokról vagy fokozatokról. E határozatot követi a büntetés kiszabása; a büntetés mértékét illetően pedig végtelen sok fokozat létezik.

Már említettük, hogy az üdvözültek helyzete eltérő lesz a mennyben; ilyen értelemben a kárhozottak számára sem lesz ugyanolyan a pokol. De ettől még nincs létjogosultsága a kérdéskörben népszerű eretnekségeknek. Hiszen a korlátozott időtartamú pokolról szóló koholmány egyrészt Isten jellemét rágalmazza, másrészt, gyakorlatilag, Krisztus munkáját tagadja. Ha a megátalkodott emberek sorsa létük megszűnése lenne, akkor az örökkévaló, vagy akár a hosszú ideig tartó szenvedés is egy olyan zsarnok kegyetlenségére vallana, aki miután kihirdette a bűnös halálát, elhalasztja az ítéletvégrehajtást, csak hogy kínozhassa még őt. A valóság azonban ennél sokkal rosszabb, mivel ex hypothesi [a feltételezések alapján – a szerk.] a bűnösök feltámadásának nem lehet más célja, csak az, hogy megnövelje a szenvedés mértékét. Ha pedig a másik alternatív eretnekséggel azonosulunk – miszerint a pokol fenyítő-jellegű, purgatóriumhoz hasonló nevelőeszköz, amin a bűnösnek keresztül kell mennie ahhoz, hogy a mennybe kerüljön –, megvetjük az engesztelést és aláássuk a kegyelem igazságát. Ha a fogoly úgy szabadul, hogy letölti büntetését, hol lép be a kegyelem? Valamint, ha a bűnös szenvedései jóvá tudják tenni a bűneit, akkor Krisztus haláláról legfeljebb csak annyit jelenthetünk ki, hogy lerövidítette és megkönnyítette számunkra az oda vezető utat, ahová egyébként is el lehetett volna jutni egy fárasztó, fájdalmas út során. Továbbá, amennyiben a bűnös nem válik igazzá és szentté azelőtt, hogy pokolra jutna – ebben az esetben miért is ne juthatna a mennybe? –, folyamatosan továbbra is szaporítani fogja bűneit; és mivel minden újabb bűn újabb büntetést von maga után, büntetése soha nem érhet véget.

HELYTELEN ÉRVEK

Azokban a tanulmányokban, amik ezeket a tévtanításokat megpróbálják alátámasztani, a következő érveléssel találkozhatunk: bibliafordításaink végtelen időre vonatkozó szavainak az eredeti szövegben valójában nincs jelentőségük. De ezt az érvet ízzé-porrá zúzza a tény, hogy annak, aki az előbbi érvet hangoztatja, ugyanezeket a szavakat kellene használnia, ha az lenne a feladata, hogy a magyar-, vagy angolnyelvű verziót visszafordítsa görögre. A görög nyelvben egyszerűen nem lehet másként kifejezni a véget nem érő időt. És bár ez a tisztességtelen érv lényegét tekintve ad captandum [népámítás – a szerk.], az ilyesfajta eretnekségekkel a féligazságok vagy túlzások által automatikusan gerjesztett előítéletek miatt sokan szimpatizálnak. Így terelik el a figyelmet e hamis érvelésből fakadó feloldhatatlan nehézségekről, és arról, hogy ennek milyen végzetes kihatása van az engesztelés igazságára.

A kereszténység azonban lesöpri az asztalról ezeket a tévedéseket. A Sínai-hegy Istene nem bánta meg, hogy egykor villámokat szórt, hanem teljes mértékben kinyilatkoztatta magát Krisztusban. A kinyilatkoztatás csodája pedig nem a büntetés, hanem a kegyelem. Az evangélium nagy titka a következő: hogyan maradhat Isten igazságos úgy, hogy közben megigazítja a bűnösöket? A Szentírás felfedi ezt a titkot: a napnál is világosabban mutatja be, hogy ez csakis a megváltás által lehetséges. “Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért” (1Jn 4,10). A megváltás kizárólag és teljes egészében csakis Krisztus halála által lehetséges. “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Ha ennek jelentőségét – az Isten Fiában való hit általi szabadítást – lekorlátozzuk, az azt jelenti, hogy magát Istent korlátozzuk le.

KRISZTUS KERESZTJE

Isten az Ő bölcsességében mindaddig várt az “örök ítéletről” és az elveszettek pusztulásáról szóló hiánytalan kinyilatkoztatásával, amíg az isteni kegyelem és szeretet a legcsodálatosabb módon testet nem öltött Krisztus evangéliumában; és ha ezeket a félelmetes témákat elszigeteljük az Evangéliumtól, akkor az igazságot hamis perspektívában mutatjuk be, megrontva azt. Mert még Isten törvényének és az engedetlenségért járó büntetéseknek a fényében sem vagyunk képesek felmérni a bűn súlyát és förtelmességét. Ezt csak Krisztus keresztjénél láthatjuk meg a maga teljes valóságában. Az, hogy mennyire tartjuk súlyosnak a bűnt, egyenesen arányos azzal, hogy mennyire értékeljük megváltásunk árát. Ennek ára nem „ezüst vagy arany” – itt mindenféle emberi értékmérő eszköz használhatatlan – hanem „drága vér”, Krisztusnak a vére (1Pt 1,18-19). Első ránézésre az emberek által alapított szekták legvadabb babonái is hihetőbbnek tűnnek üdvösségünk evangéliumánál; annál, hogy Ő, aki “Isten Fia” volt – e cím ugyanis azt jelenti, hogy Isten testben jelent meg –, akire igaz, hogy “Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött” (Jn 1:3), lejött a földre, elutasított és megvetett élete végén szégyenteljes halált halt, hogy halálának érdeme szerint Ő engesztelő áldozat legyen az egész világ bűnéért. (1Jn 2:2).

Itt, és csakis itt, e kijelentés fényénél ismerhetjük meg az emberi bűn valódi természetét és mélységét, és egyedül ebből érthetjük meg – amennyire persze véges elménkkel ez lehetséges – a minden ismeretet meghaladó isteni szeretet csodáját.

Ennek áldásaiban mindenki részesül, “aki hisz” (János 3:16). Az ember először hitetlensége miatt fordult el Istentől; ennek megfelelően visszatérnünk is hit által kell Hozzá. Ha igaz az Evangélium – és milyen kevesen hiszik, hogy tényleg igaz! –, ki merészeli kétségbe vonni, hogy az “örök büntetés” (Mt 25:46) igazságos lesz? Hiszen Krisztus megnyitotta a mennyek országát minden hívő előtt; az Istenhez vezető út szabad, aki szeretne Hozzá menni, az előtt nincs akadály. Nincs ebben semmi ügyeskedés, a kegyelem nem arra szolgál, hogy elfedjen valamilyen rejtett kivételezést. Vannak feloldhatatlan titkok a Szentírásban, de amikor “a mi üdvözítő Istenünk”-ről olvasunk, “aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön”, és “Krisztus Jézus[ról], aki váltságul adta Önmagát mindenkiért” (1Tim 2:3-6), kristálytisztán látunk.

Ennél világosabban nem is lehetne fogalmazni: az – és most ennél több nem is érdekel minket –, hogy Jézust elfogadjuk, vagy elutasítjuk, örökkévaló és megmásíthatatlan következményeket von maga után. De kik azok, akik elutasítják őt és e bűn miatt számon is kérhetők? Mi van azokkal, akik bár a keresztény világhoz tartoznak, soha nem hallották a hamisítatlan evangéliumot? És mi a helyzet azokkal a pogányokkal, akikhez soha még csak el sem jutott az evangélium? Senki sem állíthatja, hogy képes megválaszolni ezeket a kérdéseket anélkül, hogy ne tűnjön szentségtörőnek, amiért döntőbírót játszik Isten és emberek között. Mi tudjuk, és ez örömmel tölt el minket, hogy az ilyen kérdések eldöntése a tökéletesen igazságos és végtelenül szerető Isten kezében van. Szolgáljon válasz gyanánt ez azoknak, akik megfejtést várnak ezekre a kérdésekre. A hit nem ismer kételyt az isteni kinyilatkoztatás jelenlétében, de ahol a Szentírás néma marad, nekünk is hallgatnunk kell.*

[*E cikk terjedelmét a helyhiányon kívül a téma jellege is korlátozza. Ezért nem tartalmaz külön utalást a Szentlélek munkájára.]

 

Forrás: The Fundamentals (1917), III. kötet, 40-52.

Fordította: Márkus Tamás András és Mészáros Bence

Hozzászólás