19
dec
2020

Kié a „Jóisten”? – válasz D. Tóth Krisztának

A napokban Európa-szintű felháborodást váltott ki az a tény, hogy Magyarország újra alkotmányt módosít. Tiltakoztak politikusok, celebek, a már-már megszokott szokásos progresszív hátország. Megszólalt Ördög Nóra, Istenes Bence, s még mások, pózoltak a kezükre fejtett két kicsi, s egy nagyfejű pálcikával – s végül született egy elég nagy elérést generáló cikk is, D. Tóth Kriszta tollából, „A Jóisten a miénk is” címmel. A következőkben ezt az írást fogjuk megvizsgálni, kitérve természetesen arra is, hogy vajon kié is a „Jóisten”.

Mindenekelőtt azonban úgy gondolom, hogy jó, ha azt is meglátjuk, hogy mi szülte a felháborodást. A tegnapi napon egy, már egy ideje vita alatt lévő alkotmánymódosítási javaslatot fogadott el a Parlament, melyben számos, kevésbé nagy visszhangot kapott változtatás (melyekkel helyszűke és megfelelő háttérinformációk híján részletesen itt és most nem fogunk foglalkozni) mellett a család, s a gyermekek védelmében hozott intézkedések is helyet kaptak. Ez utóbbi az, ami kiverte a biztosítékot: az Alaptörvény L) cikk (1), illetve az XVI. cikk (1) bekezdésének módosítása, melyek a jövőben így fognak szerepelni hazánk alkotmányában:

 „(1) Magyarország védi a házasság intézményét mint egy férfi és egy nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony. Az anya nő, az apa férfi.” (Alaptörvény L) cikk (1) bekezdés)

„(1) Minden gyermeknek joga van a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz. Magyarország védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát, és biztosítja a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést.” (Alaptörvény XVI. cikk (1) bekezdés)

Javarészt ezekre reagált D. Tóth Kriszta is: írásában nagy mennyiségű érzelmi kitörés mellett konkrét vádakat is megfogalmazva a kormányzati családpolitika ellen, melyek véleményem szerint elemi erejű tévedéseket (is) tartalmaznak. Lássuk csak, melyek ezek.

Először is a cikkíró azzal vádolja meg azt a százharmincvalahány képviselőt, akik a fenti módosításokat megszavazták, hogy ezzel sikerült nekik „egy tollvonással alaptörvény-ellenessé nyilvánítani magyar emberek ezreinek puszta létét és alkotmánnyal elrendelni, hogy családok milliói hogyan éljék a magánéletüket.”

Ez viszont így egészen egyszerűen nem igaz. Az Alaptörvény módosítása, illetve az ezzel gyakran egybemosott, de valójában korábban elfogadott örökbefogadási törvény módosítása (melynek értelmében, ha de jure nem is, viszont de facto az örökbefogadást a nem házasságban élők számára szinte ellehetetlenítették, ezáltal bezárva egy olyan kiskaput, melynek köszönhetően nem egy és nem kettő meleg pár is örökbeadandó gyermekhez jutott a korábban érvényes törvényeket gyakorlatilag kijátszva) senkinek a létét nem nyilvánította alkotmányellenessé. Nem arról szól ez a dolog, hogy akkor innentől hazánkban illegális lesz melegnek lenni, csupán arról, hogy az állam alkotmányosan védi a keresztyén alapokon nyugvó hagyományos családot, annak összetételét, rendjét. Valamint arról, hogy az Alaptörvény innentől védelmezi a gyermekeket is, hogy nehogy az történhessen velük, ami Nyugaton már sajnos szinte mindennapi dolog: hogy egészen kis gyermekeket a szülők ellenkező neműként nevelnek, pubertásblokkolókkal tömnek, megcsonkíttatnak, s ezzel végső soron az egész életüket tönkreteszik.

Meglátásom szerint tehát ezek a rendelkezések nem valakik ellen, hanem valami és valakik védelme érdekében született. Itt nem arról van szó, hogy akkor innentől alkotmányellenes lesz homoszexuálisnak lenni (sőt, a bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye révén az együttélésüket ha akarják, törvényesen elismertethetik továbbra is), hanem arról, hogy az Alaptörvényben az állami vezetés kimondja azt, hogy egyrészt, védelmezni kívánja a keresztyén családmodellt és annak összetételét, másrészt pedig, védelmezni kívánja a gyermekeket – így biztosítva, hogy még a szüleik se tudják őket legálisan abuzálni, megcsonkíttatni és tönkretenni.

Másodjára a már jól ismert kirekesztéssel vádolja meg D. Tóth Kriszta a kormányzatot és az ezt az intézkedést támogató keresztyéneket, mondván, hogy az LMBTI személyek sem akarnak mást, mint „…szeretni és szeretve lenni. Élni. Tisztességben, egészségben, biztonságban nevelni a gyerekeit. Vagy pusztán egy esélyt arra, hogy valaha családja legyen. Egy másik nővel. Egy másik férfival. Vagy egyedül.”

Unos-untig ismételt érv ez. S igen, valahol igaz is, felvállalhatjuk: a biblikus-hitvalló talajon álló keresztyénség bizony kirekesztő vallás – ha a bűnről van szó. A bűnös iránt nagyon is befogadó – de a bűnt nem tudja és nem is akarja tolerálni. Mégpedig azért, mert az Egyház Ura sem tűri meg az ilyesmit: sőt, Ő olyannyira gyűlöli a bűnt, s a gonoszt, hogy a saját Fiát is képes volt feláldozni, csak azért, hogy e kettő hatalmát végleg megtörje, s ezekből a választottakat kiragadja.

Ami viszont érdekes ebben az érvelésben, az nem csak a kirekesztés, hanem az, hogy a szöveg alapján a cikkíró valódi problémája az, hogy így nem tudják magukat az LMBTI személyek kiteljesíteni. Nem házasodhatnak – így nem érhetik el a teljes önmegvalósítást. Nem fogadhatnak örökbe gyereket, s így nem alapíthatnak családot Isten teremtett rendjének a megtagadásával. Lássuk jól a helyzetet: itt valójában a házasság nem szent dolog, s a gyermek sem szeretve várt Istentől jövő ajándék: csupán az önmegvalósítás eszköze. Nem azért akarnak házasságot az LMBTI mozgalom tagjai, mert abban valami szentséget látnak – hanem csak azért, hogy ők is megkaphassák azt, amit a többiek, s így önmagukat minél jobban kiteljesíthessék. Nem azért követelik az örökbefogadás jogát, mert annyira szeretik a gyermekeket, hanem azért, mert nem érzik anélkül teljesnek magukat. Ez nem a házasságról szól, s annak eredeti értelméről, nem is a gyermekről, s annak az érdekeiről – egyedül csak az LMBTI személy egójáról.

S adódik a kérdés: tényleg az lenne a jó, a befogadó, az erkölcsös, hogyha engednénk, hogy emberek, akik nem képesek egy ellenkező nemű mellett Isten rendje szerint elköteleződni, s így ketten, egységben megteremni a családot, mint gyümölcsöt, a házasság kiforgatásával, s gyermekek kihasználásával, akár abuzálásával „teljesíthessék ki” önmagukat? Vagy talán a gyermeknek nincsenek jogai? Neki nem az lenne az érdeke, hogy egy szerető családban nőjön fel, ahelyett, hogy két „apát”, vagy két „anyát” lát (vagy legtöbb esetben inkább egy „apát”, aki mindig más férfiakkal van, vagy egy „anyát”, aki úgy váltogatja az azonos nemű partnereit, mint átlagember az ingét – hiszen a monogámia nagyságrendekkel kevéssé jellemző a melegekre, mint a heteroszexuálisokra)? Meggyőződésem, hogy erre a válasz, még józan ésszel következtetve is csak az lehet, hogy nem, ez nem jó. Ez nem helyes, hanem irreális, s végtelenül ártalmas a társadalom, s az ennek áldozatul eső gyermekek számára egyaránt.

D. Tóth Kriszta harmadik vádja az elsőhöz kicsit hasonló: „A kétségbeesésbe taszítotok embereket. Propagandának hívjátok az életüket. Célkeresztet rajzoltok a homlokukra, rájuk külditek a kutyákat. Egy tollvonással az egész létüket teszitek semmissé, mert nektek most éppen erre van szükségetek.”

Ebben véleményem szerint igen erőteljesen megjelenik a demagógia is – hiszen a kormány családvédelmi törvénykezései megint csak nem erről szólnak. Elvégre, nem a melegek életét hívja propagandának a kormány, hanem csak annak a lobbinak az üzenetét, mely az LMBTI személyek nevében nyilatkozik rendre – de melynek célkitűzéseivel egyébként még ennek a közösségnek egy jelentős része sem ért egyet. Nem küldenek senkire kutyákat és nem adnak rá kilövési engedélyt, csak azért, mert melegek. Még csak a létüket sem teszik semmissé, hiszen az Alaptörvény módosításával nem lettek kitagadva a homoszexuálisok a létből – csupán a házasodás és a gyermekvállalás fent már kitárgyalt témájában nem kapnak többletjogokat.

Ami viszont a kétségbeesést illeti, azt nem bánnám, ha tényleg lenne – minden ember részéről. Nem azért, mert a kormány ilyen, vagy olyan – hanem azért, mert az ember ilyen, vagy olyan. Olyan jó lenne, ha tényleg oly sokan találkoznának az Úr Jézus Krisztussal! Olyan boldogító lenne, ha tömegesen élnék át azt, amit Péter apostol a csodálatos halfogáskor: hogy megáll előttük Jézus, s ők kétségbeesve ismerik fel az ő szent jelenlétében a bűnös voltukat – azért, hogy Ő felemelje őket, s hogy aztán Vele új életet kezdhessenek! Olyan jó lenne, ha meglátnánk, hogy nem az a legnagyobb gond, hogy milyen törvényeket hoznak (már önmagában az is szomorú véleményem szerint, hogy annyira felpuhultak a család és nemiség fogalmai, hogy törvényben kell azokat megerősíteni) – hanem az, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, olyanok, akik az Úr előtt saját erőnkből meg nem állhatunk, sőt inkább az Ő szabadító, gyógyító kegyelmére szorulunk!

Mert Isten él, s Ő nem akarja a bűnben hagyni az embert, hanem meg akarja mindannyiunk számára mutatni az igazi szabadságot! Ő szeret minket – mindennél jobban! S ezért is fájt nekem a leginkább az, ahogy D. Tóth Kriszta azt cselekszi, amivel politikai ellenfeleit vádolta meg – az Istennel takarózva hirdet olyat, amit az Isten gyűlöl.

Mert igen, Isten gyűlöli a bűnt és a hamisságot. Épp ezért adta nekünk az Ő Igéjét, hogy meglássuk és megértsük abból, hogy mi az, ami jó és tiszta, s mi az, ami romlott és gonosz. S bizony az, amit a fent idézett alkotmánymódosításban megfogalmazott a kormányzat, minden hitvalló keresztyén / keresztény egyház tanításában, hitvallásában evidencia – mégpedig olyan, ami az Úr Kijelentésén alapszik.

Örvendetes lenne tehát, ha D. Tóth Kriszta inkább az egyházi tanításra hallgatna, s az Igére figyelne, ahelyett, hogy Ő nyilatkoztatná ki a „Jóisten” akaratát – mert így, ha jó szándékkal is, de súlyos hibát vét. Hiszen miről is szól az egész LMBTI-ideológia, s tágabb értelemben a teljes szexuális forradalom? Arról, hogy nincsen olyan, hogy bűn és olyan, hogy rossz. Arról, hogy teljesen normális a promiszkuitás, a házasságtörés, a homoszexualitás és minden más szexuális kilengés. Valójában az a „toleráns” hozzáállás, ami a bűnt takargatja és helyesli, nem szeretet, mint azt állítják, de a legnagyobb gyűlölet: hiszen hamis biztonságba ringatja az embert, elhitetve vele, hogy nincs bűne és nincs szüksége se bűnbocsánatra, se kegyelemre, se megtérésre.

Ezért tartom rendkívül veszélyesnek, amikor nem hívő celebek Isten nevében nyilatkozgatnak kárhozatos tévtanításokat – mert ez a jelenség embereket téveszt meg és taszít az örök halálba.

Épp ezért hiába mondogatja D. Tóth Kriszta, hogy „a Jóisten a miénk is”. Hiszen Isten nem a miénk, vagy a másoké. Nem a progresszíveké – de nem is a konzervatívoké. Ő nem kisajátítható, gyenge bálvány, akinek aztán szájába adhatjuk a saját szavainkat, hogy önmagunkat igazoljuk. Nem. Ő hatalmas, erős, mindenható, szuverén Úr, aki Igéjében kijelentette önmagát számunkra, s aki nem a mi tulajdonunk – hanem akinek valójában mi vagyunk testestől-lelkestől, életünkben és halálunkban a tulajdonai (lásd Heidelbergi Káté).

Olyan jó lenne, ha ezt komolyan vennénk! Olyan jó lenne, hogy ha ahelyett, hogy „az én Istenem”-ről, meg „a te Istened”-ről vitáznánk hiábavaló módon, felismernénk végre, hogy csak egy Isten van, akinek az akarata magasabb rendű a miénknél, s akinek a Kijelentése az Igazság egyetlen forrása számunkra. Ha mindannyian eljutnánk ideig, felismerve a kegyelem szükségességét, megbánva a bűneinket, Hozzá ragaszkodva és a gonosz ellen harcolva, akkor talán nem is lenne szükség ilyen törvényekre. Hiszen akkor nem lenne kérdés senki számára, hogy hol van a helye a szexuálitásnak, milyen kapcsolatban és kik között. Nem lenne kérdés senki számára, hogy az Úr Kijelentésének akkor is igaza van, ha az a személyes véleményünkkel és nézeteinkkel ütközik.

Isten kisajátítása helyett inkább arra kellene törekednünk, hogy megértsük és meglássuk azt, hogy nem a „Jóisten” a miénk, hanem mi vagyunk az Isten tulajdonai, akinek engedelmességgel tartozunk. S ebbe az engedelmességbe bizony beletartozik az is, hogy őrizzük és megéljük a családot, annak az Újszövetségben lefektetett alapjai szerint, védelmezzük azt, ha támadás éri, példát mutatva, hogy igen, lehet így is. Igen, lehet a bűntől szabadon is létezni, megélve a keresztyén szabadságot – nem csak politikai jelszavak szintjén, de annak olyan mély, teljes és boldogító valóságában, melyet egyedül az Úr Jézus Krisztus tud nekünk megadni – kegyelemből és hit által!

4 Responses

  1. Szilágyi József

    Köszönjük ezt az írást.
    “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János ev. 3:16)
    Jézusra van szükségünk. Hogy el ne vesszünk.

    1. OpenDog

      “nagy mennyiségű érzelmi kitörés”

      Most vegyuk komolyan azt, aki igy ir egy tiltakozorol?

  2. Timót

    Úgy látom itt a legékesebb példája a Jn3,16 egy új (evangelikál) fordításának: Isten úgy gyűlölte Isten a bűnt, hogy egyszülött fiát is halálra kínozta… Ha tényleg ez volna a valódi kereszténység, hát akkor Igaza van D. Tóth Krisztának abban, hogy igen csak ráférne a könyörgés… De, hogy érvek is legyenek:
    1. Ilyen alkotmány módosításokat miért a rendkívüli jogrend bevezetése előtti napokban hoznak meg (mintha ez lenne a legnagyobb problémánk)? A törvény szövege és maga a léte is azt sugallja, hogy a “tudjuk kik” megtámadják a család intézményét, az örökbe fogadást és ezért alkotmány erejű törvényt kell hozni, mert már akkora a veszély.
    2. A család “szentségére” nem jelent-e nagyobb vagy ugyan akkora veszélyt a rossz párválasztás, házassság törés, válás, pornó függőség és egyébb “polgári” bűnök? Ezeket nem utálja Isten? Ezek ellen mikor védik meg a “szentséget”?
    Úgy látom a nagy ortodixia vissza hozta a modernkori farizeusokat, akik a szálkára mutogatnak, de a gerendát már megszokták.

    1. knerten

      Timót
      “rossz párválasztás, házasságtörés, válás, pornófüggőség”

      Ezek ugye homoszexuális kapcsolatban nem fordulhatnak elő?

Hozzászólás