25
nov
2020

Bemerítkezés (2. rész) – Az apostoli értelmezés

A bemerítkezésről szóló háromrészes sorozat második témájaként az apostoli levelekben található bemerítkezés-értelmezést fogom megvizsgálni. (A bibliai hivatkozások alapszövegéül a Revideált Károlit (Veritas, 2011) használom. Ahol a héber/ógörög szöveghűséghez ragaszkodva eltérek a hivatalos fordítástól, ott ezt dőlt szedéssel jelzem.)

„Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik bemerítkeztünk a Krisztus Jézusba, az Ő halálába merítkeztünk be? Eltemettettünk tehát Vele együtt a bemerítkezés által a halálba, hogy amiképpen feltámadt Krisztus a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is az élet újdonságában járjunk.” (Róm 6,3-4)

A Római levelet méltán nevezik Pál apostol rendszeres Teológiájának: igazából az összes dogmatikai kérdés kapcsán találunk benne tanítást. Már a levél elején kiderül, hogy Pál még nem járt a római gyülekezetben (Róm 1,10). Ez is okot adhatott neki arra, hogy az általános keresztyén tanítást egy az egyben átadja a római hívőknek. A szeretetteljes köszöntés után (Róm 1,1-16), tárgyalja Isten igazságos haragját az istentelen emberiséggel szemben (Róm 1,17-3,19), majd Isten megigazító kegyelméről ír, ami Jézus érdeméért, egyedül hit által tulajdoníttatik az Övéinek (Róm 3,20-5,21). Ezek után érkezünk a 6. fejezethez, ahol Pál rátér az Evangéliumból fakadó élet témájára, azaz a megszentelődésre. „Mit mondjunk tehát? Megmaradjunk a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Semmiképpen! Mert akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még abban? (Róm 6,1-2) „Mi következik ebből? Vétkezzünk, mivel nem a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt vagyunk? Semmiképpen!” (Róm 6,15) Ezekből a költői kérdésekből láthatjuk, hogy bár Pál is 100%-ban Isten ingyenes ajándékának látta a kegyelmet, arról is meg volt győződve, hogy ez a kegyelem nem szabadosságra, hanem az igazi, Krisztusban való szabadságra menti meg az embert. Ahol már nem azt értem szabadság alatt, hogy azt teszem, amit akarok, hanem végre azt tehetem, ami a legjobb nekem: tehát Isten dicsőségére élhetek, aminél nincs nagyobb öröm! Ez a kontextusa a 6. fejezetnek. „Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik bemerítkeztünk a Krisztus Jézusba, az Ő halálába merítkeztünk be?” (Róm 6,3) Pál itt ahhoz hasonlóan emlékezteti a rómaiakat az Evangéliumra, mint ahogyan azt a karizmákkal visszaélő korinthusi gyülekezet bátorításában is teszi: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az Evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, melyben álltok is.” (1Kor 15,1) Az Evangélium viszont nem az, hogy azok lehetnek Krisztuséi, akik bemerítkeznek, hanem épp fordítva! Azok merítkezhetnek be, akik a Krisztuséi! Pál nem a bemerítkezéstől teszi függővé az üdvösséget, hiszen – ahogy ezt már ebben a levelében is kifejtette – ez Isten cselekedete és nem az emberé: „Amint Dávid is boldognak mondja azt az embert, akinek az Isten igazságosságot tulajdonít cselekedetek nélkül. Boldogok, akiknek megbocsáttattak hamisságaik, és akiknek elfedeztettek bűneik.” (Róm 4,6-7) Tehát amiket itt Pál a bemerítkezésről ír (Krisztussal való meghalás, eltemettetés, feltámadás, az élet újdonságában járás), azt a bemerítkezés nem előidézi, hanem magyarázza! Isten kegyelméből Krisztussal együtt meghaltam, eltemettettem a hullámsírba, és feltámadtam az élet újdonságában járásra. Az „újdonság” (καινότης) kifejezés ezen kívül egyetlen helyen szerepel az ógörög Újszövetségben, méghozzá egy fejezettel később: „Most azonban, miután meghaltunk arra nézve, ami fogva tartott bennünket, megszabadultunk a törvénytől, hogy a Szellem újdonságában (καινότης) szolgáljunk, nem pedig a betű ódonságában.” (Róm 7,6) Mindkét vers alapján egyértelmű, hogy „az élet újdonságában való járás” és a „Szellem újdonságában való szolgálat” az Istentől született, megtért ember sajátossága. Összességében kijelenthetjük, hogy amit a bemerítkezés jelöl, az egy az egyben Krisztus megváltói munkájával való azonosulás. A bemerítkezéssel kihirdetjük Jézus győzelmét a bűnösségünk fölött! Mellesleg nincs ez másképp az Úrvacsora esetében sem: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isztok e pohárból, az Úr halálát hirdetitek, amíg eljön.” (1Kor 11,26)

 „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Mert akik Krisztusba merítkeztetek be, Krisztust öltöztétek fel. Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal 3,26-28)

Ez a részlet teljesen egyértelművé teszi, hogy aki szerint minden ember Isten gyermeke, téved. Hiszen a „Krisztus Jézusban való hit által” vagyunk az Övéi. A galáciabelieknek írott levél egészéből is egyértelműen kiderül, hogy Pál nem a bemerítkezéstől teszi függővé az Istenhez való tartozást, hanem a hittől: Krisztussal együtt megfeszíttettem. Többé pedig nem én élek, hanem Krisztus él bennem; amely életet pedig most hústestben élek, az Isten Fiában való hitben élem, Aki szeretett engem, és Önmagát adta értem.” (Gal 2,20) Ennek jele és következménye a bemerítkezés: „Mert akik Krisztusba merítkeztetek be,Krisztust öltöztétek fel.” (Gal 3,27) Krisztus „felöltözése” itt megint csak a Vele való teljes azonosulást jelzi, ahogyan azt már a Róm 6,3-4-nél kifejtettem. Tehát megint csak fontos a sorrend:

1) Isten-fiúság hit által

2) bemerítkezés.

„Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28) Tehát üdvösség szempontjából nem számít sem a származás, sem a rang, sem a nem, csak Krisztus. Ez viszont nem azt jelenti, hogy innentől kezdve semmilyen szempontból nincs különbség zsidó-pogány, szolga-szabad és férfi-nő között. Ez Pál számára teljesen egyértelmű volt:

1) zsidó-pogány közti különbség: „Mert nem akarom, testvéreim, hogy magatokat bölcsnek tartva ne tudjátok meg ezt a titkot, hogy Izráel megkeményedése csak részleges, ameddig a pogányok teljes számban be nem jutnak.” (Róm 11,25)

2) szolga-szabad közti különbség: „Szolgaként hívattál el? Ne törődj vele! De ha szabad lehetsz, inkább élj azzal.” (1Kor 7,21)

3) férfi-nő közti különbség: „Ti is azért valamennyien, ki-ki úgy szeresse feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét.” (Ef 5,33)

Ahogy azonban Isten gyermekei között üdvösség szempontjából nincs különbség, úgy a bemerítkezésnek sincs feltétele a Krisztus Jézusban való hiten kívül.

„Benne vagytok körülmetélve is, kéz nélküli körülmetéléssel, levetve a bűn hústestét Krisztus körülmetélése által. Vele együtt vagytok eltemetve a bemerítkezésben, és Vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, Aki feltámasztotta Őt a halottak közül. És titeket, akik halottak voltatok a bűnökben és hústestetek körülmetéletlenségében, Vele együtt megelevenített, és megbocsátotta minden bűnünket.” (Kol 2,11-13)

Sajnos a „teológusok”[1] általában két táborra oszlanak az egész Szent Írás értelmezési keretét vizsgálva. Az egyik tábor az Ó- és Újszövetség közti egyezést hajlamos túlhangsúlyozni (szövetségi rendszer), a másik pedig a kettő közti különbségeket (diszpenzacionalista rendszer). Az előbbi hiányossága, hogy nem látja Izráel és az Egyház közti diszkontinuitásokat, az utóbbi pedig épp a kontinuitást hajlamos figyelmen kívül hagyni. A szövetségi rendszer szerint az ószövetségi körülmetélkedést az Újszövetségben felváltotta a „keresztség”, ezért mivel a fiúcsecsemőket is nyolcnaposan metélték körül, az Újszövetségben is legitim gyakorlat a „csecsemőkeresztség”. A diszpenzacionalista álláspont szerint viszont a körülmetélkedésnek nem igazán van köze a bemerítkezéshez. Mindkét csoport előszeretettel hivatkozik a fent idézett igerészre. Nem titkolt célom, hogy rámutassak mindkét rendszer hiányosságaira. Ehhez először is tisztáznunk kell, hogy mégis mit jelent a „kézzel végzett” körülmetélés? „Ez az Én szövetségem, amelyet veletek és utódaitokkal kötök, melyet meg kell tartanotok: metéljetek körül minden férfit közületek. Metéljétek körül férfihústestetek bőrének elejét, és az lesz a jele a köztem és köztetek való szövetségnek. Nyolcnapos korában metéljetek körül minden fiúgyermeket közületek nemzedékről nemzedékre. Akár a házadnál született, akár pénzen vásárolták valamely idegentől, aki nem a te ivadékod. Metéljék körül a házadban születettet és a pénzeden vásároltat is. Örökkévaló szövetségül lesz az Én szövetségem a hústesteteken.” (1Móz 17,10-13) „Boldog ember az, akinek az Úr a bűnt nem számítja be. Ez a boldogság csak a körülmetélté vagy a körülmetéletlené is? Mert azt mondjuk, hogy Ábrahámnak a hit számíttatott be igazságosságul. Milyen állapotában számíttatott be? Körülmetéltségében vagy körülmetéletlenségében? Nem mint körülmetéltnek, hanem mint körülmetéletlennek. És a körülmetélkedés jegyét körülmetéletlenségében tanúsított hite igazságosságának pecsétjéül kapta, hogy atyja legyen mindazoknak, akik körülmetéletlen létükre hisznek, hogy azoknak is beszámíttassék az igazságosság, és hogy atyja legyen a körülmetélteknek is, azoknak, akik nemcsak körülmetélkednek, hanem követik is a mi atyánk, Ábrahám körülmetéletlenségében tanúsított hitének nyomdokait.” (Róm 4,8-12) Tehát világos, hogy Ábrahám a hitre jutása után kapta a szövetség jelét, ám fiúutódait már nyolcnapos korukban körül kellett metélni. Itt fontos megjegyezni, hogy minden nép számára fontos a saját történelmi eseményeik áthagyományozása apáról fiúra, így Isten választott népe számára még inkább. A másik szövetségi jelről, a Páskáról ezt olvassuk: „Mikor pedig a fiaitok kérdezni fogják tőletek: „Mi ez a szertartásotok?”, akkor ezt mondjátok: „Páskaáldozat ez az Örökkévalónak, Aki elkerülte Izráel fiainak házait Egyiptomban, amikor megverte az egyiptomiakat, a mi házainkat pedig megkímélte.” Ekkor a nép meghajolt és leborult.” (2Móz 12,26-27) Hasonlóan Isten meg nem érdemelt kegyelméről tanúskodik a körülmetélkedés is: mielőtt a nyolcnapos fiú akár saját magáról is tudhatna bármit, előbőrének levágásával a zsidó apa gondoskodik az Istent „kiengesztelő” véresáldozatról. De mivel csak tökéletes áldozat engesztelheti ki Isten igazságos haragját – ami egyetlen zsidó újszülöttről sem mondható el –, a mennyei Atyának kellett halálba küldenie a Fiát, hogy ez a kiengesztelés teljesen elfogadható legyen Számára: „Mert egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” (Zsid 10,14) Krisztus egyetlen áldozata miatt tartozhat bárki is Istenhez mind az Ó-, mind az Újszövetségben! Ráadásul a „kéz nélküli” körülmetélést is az Úr végzi: „Körülmetéli az Örökkévaló, a te Istened a szívedet és utódaid szívét, hogy szeresd az Örökkévalót, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, hogy élhess.” (5Móz 30,6) Már csak az a kérdés, hogy mit jelentenek a hívők utódaira vonatkozó ígéretek? Mi a helyzet az 1Kor 7,12-14-gyel? „A többieknek pedig én mondom, nem az Úr: Ha egy testvérnek hitetlen felesége van, és ez vele akar élni, ne bocsássa el azt. És amelyik asszonynak hitetlen férje van, és ez vele akar élni, ne bocsássa el a férjét. Mert a hitetlen férj meg van szentelve az ő felesége révén, és a hitetlen asszony meg van szentelve az ő férje révén, mert különben a gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek.” A szentség elsősorban Isten legelemibb attribútuma (Ézs 6,3; Jel 4,8), másodlagos jelentése pedig: „Isten számára elkülönített”. De milyen értelemben? Mit jelent, hogy „a hitetlen férj meg van szentelve az ő felesége révén, és a hitetlen asszony meg van szentelve az ő férje révén”? Semmiképp sem azt, hogy automatikusan üdvössége van annak, akinek a házastársa hívő, hiszen Pál is így folytatja: „Mert mit tudod, te asszony, hogy megmentheted-e a férjedet; vagy mit tudod, te férfi, hogy megmentheted-e a feleségedet?” (1Kor 7,16) És mi a helyzet az ilyen családban lévő gyermekek szentségével: „mert különben a gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek.” (1Kor 7,14b)? Meggyőződésem szerint az Ószövetségben ezt a fajta szentséget fejezte ki a körülmetélkedés: „Hiszen az Örökkévalónak, a te Istenednek szent népe vagy. Téged választott ki az Örökkévaló, a te Istened, hogy saját népe légy neki minden nép közül e föld színén.” (5Móz 7,6) Ezek az igék nyilvánvalóan nem azt jelentik, hogy minden Ó-, és újszövetségi hívő gyermeke/leszármazottja üdvözült, és üdvözülni fog. Hiszen, ha ez lenne a helyzet, akkor Isten személyválogató lenne, mert kiválasztása nem a Fiára tekintettel történt volna a világ teremtése előtt (Ef 1,4), hanem bizonyos szülők hitének előre látására nézve. Tehát így áll a párhuzam:

– körülmetélkedés – újszövetségi család legalább egy hívő szülővel

Mindkettő az Isten számára elkülönítettséget fejezi ki kollektív, és közvetett értelemben:

1) Kollektív, mert az Ábrahámnak adott ígéret miatt a körülmetéléssel az egész zsidó nép szövetséges környezetben élt. Ezt a szövetséges környezetet garantálja az Újszövetségben egy hívő szülő a családban.

2) Közvetett, mert Ábrahám után nem az egyén üdvösségét jelezte a körülmetélkedés, ahogyan a hívő szülő sem biztosíték erre az újszövetségi családban.

Ezzel együtt nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten az Ő választott népén, Izráelen keresztül hagyta ránk írott formában az Ő tévedhetetlen Önkinyilatkoztatásának ószövetségi részét: „Mi előnye van akkor a zsidónak, vagy milyen haszna van a körülmetélkedésnek? Minden tekintetben sok. Mindenekelőtt az, hogy az Isten rájuk bízta az Ő beszédeit.” (Róm 3,1-2) Most pedig rátérhetünk az eredetileg vizsgálni kívánt igerészre: „Benne vagytok körülmetélve is, kéz nélküli körülmetéléssel, levetve a bűn hústestét Krisztus körülmetélése által.” (Kol 2,11) Ez alapján a Krisztus szerinti körülmetélkedés „kéz nélküli”, vagyis láthatatlan. Ez a láthatatlan körülmetélés van összehasonlítva a bemerítkezéssel a következő versben: „Vele együtt vagytok eltemetve a bemerítkezésben, és Vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, Aki feltámasztotta Őt a halottak közül. És titeket, akik halottak voltatok a bűnökben és hústestetekkörülmetéletlenségében, Vele együtt megelevenített, és megbocsátotta minden bűnünket.” (Kol 2,12-13) Tehát a bemerítkezés hit által a bűnbocsánat jele! Így a párhuzam egyértelmű:

– Kéz nélküli, Krisztus általi körülmetélés – bemerítkezés

Mindkettő az Isten számára elkülönítettséget fejezi ki individuális, és közvetlen értelemben:

1) Individuális, mert jelzi, hogy a valódi Egyházban konkrétan minden egyes személy meghalt, eltemettetett, és feltámadt Krisztussal.

2) Közvetlen, mert mindez hit által történt minden bűnünk bocsánatára, tehát az üdvösség jele.

Összefoglalva tehát: A körülmetélkedés és az újszövetségi család egy hívő szülővel a kollektív, közvetett szentséget jelzi, míg a kéz nélküli, Krisztus általi körülmetélkedés és a bemerítkezés az individuális, közvetlen szentséget jelzi hit által, minden bűnünk bocsánatára (Kol 2,11-13).[2]

„Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az igazságos a gonoszokért, hogy minket Istenhez vezéreljen. Halálra adatott ugyan hústest szerint, de megeleveníttetett Szellem szerint, amelyben elment, és a börtönben levő szellemeknek is prédikált, akik egykor engedetlenek voltak, amikor Isten türelemmel várt Nóé napjaiban, a bárka készítésekor, amelyben kevés, azaz nyolc lélek menekült meg víz által. Most pedig titeket is megment ennek képmása, a bemerítkezés, amely nem a hústestszennyének lemosása, hanem a jó lelkiismeret kérése Istentől, Jézus Krisztus feltámadása által.” (1Pt 3,18-21)

Pál után nézzük meg Péter bemerítkezés-értelmezését. Ebben az igerészben arról olvasunk, ahogyan Krisztus a kárhozottak számára is kihirdette az Ő halálával és feltámadásával aratott győzelmét. Ez a „prédikálás” természetesen nem az elkárhozottak megtérése érdekében történt: „Mindezeken felül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, úgyhogy akik át akarnának is menni innen hozzátok, nem mehetnek, sem azok onnan hozzánk át nem jöhetnek.” (Lk 16,26) Az volt a cél, hogy minden teremtmény számára nyilvánvaló legyen Jézus dicsősége. Azonban kérdés, hogy vajon csak az özönvízben meghalt és elkárhozott embereknek hirdettetett ez a győzelem? „Halálra adatott ugyan hústest szerint, de megeleveníttetett Szellem szerint, amelyben elment, és a börtönben levő szellemeknek is prédikált, akik egykor engedetlenek voltak, amikor Isten türelemmel várt Nóé napjaiban, a bárka készítésekor, amelyben kevés, azaz nyolc lélek menekült meg víz által.” (1Pt 3,18b-20) Péter második leveléből tudjuk meg, hogy számára mit jelentett az özönvíz: „Mert nem kímélte Isten a bűnbe esett angyalokat sem, hanem a Tartarosz sötét mélységébe vetette őket, hogy fenntartassanak az ítéletre; és a régi világot sem kímélte, hanem csak Nóét, az igazságosság hirdetőjét, akit nyolcadmagával megőrzött, amikor özönvizet bocsátott az istentelenek világára.” (2Pt 2,4-5) Tehát az özönvíz az „istentelen világ” elítélése. Így már érthető, hogy amikor Péter a „Noé napjaiban” elveszettekről beszél, ezzel az összes elkárhozottra utal. Ezek szerint pedig Jézus „prédikálása” is globális volt a kárhozatban. A következő vizsgálandó kifejezés a „víz által”. Noé napjaiban az özönvíz által halt meg a bűnös emberiség, de ezen a vízen keresztül menekültek meg Noéék is. Pontosan, mint a zsidók Vörös-tengeri átkelésénél: „Testvéreim, nem szeretném, ha nem tudnátok, hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan Mózesre merítkeztek be a felhőben és a tengerben.” (1Kor 10,1-2) Ezen a vízen keresztül menekültek meg Mózesék, de ez okozta az egyiptomiak vesztét is: „Te pedig emeld föl a botodat, és nyújtsd ki kezedet a tengerre, és válaszd kétfelé, hogy Izráel fiai szárazon menjenek át a tenger közepén. Én pedig, íme, megkeményítem az egyiptomiak szívét, hogy bemenjenek utánuk, és így szerzek dicsőséget Magamnak a fáraó és egész serege, szekerei és lovasai által. És megtudják az egyiptomiak, hogy Én vagyok az Örökkévaló, ha majd dicsőséget szerzek Magamnak a fáraó által, az ő szekerei és lovasai által.” (2Móz 14,16-18) Ezek szerint a víz ítélet az istentelenek számára, akik viszont az Úrhoz tartoznak, számukra a megmenekülést jelenti: „Most pedig titeket is megment ennek képmása, a bemerítkezés, amely nem a hústest szennyének lemosása, hanem a jó lelkiismeret kérése Istentől, Jézus Krisztus feltámadása által.” (1Pt 3,21) A „titeket” egyértelműen a levél címzettjeire utal, tehát hívőkre: „Péter, Jézus Krisztus Apostola, a Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia szórványaiban élő jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten előre tudása szerint a Szellem megszentelésében engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre: Kegyelem és békesség áradjon rátok bőségesen.” (1Pt 1,1-2) Már csak az a kérdés, hogy mire utal a „jó lelkiismeret kérése Istentől, Jézus Krisztus feltámadása által”? „Mivelhogy azért, testvéreim, bizalmunk van a szentélybe való bemenetelre Jézus vére által azon az úton, amelyet Ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az Ő hústeste által, és mivel nagy Papunk van az Isten háza felett, járuljunk Hozzá igaz szívvel, hitnek teljes meggyőződésével, mint akiknek a szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől, és testük meg van mosva tiszta vízzel. Ragaszkodjunk a reménység hitvallásához tántoríthatatlanul, mert hű Ő,Aki ígéretet tett.” (Zsid 10,19-23) Tehát a valódi keresztyén ember lelkiismerete azért lehet tiszta, mert abból a hitből él, hogy mivel Jézus minden bűnéért tökéletesen eleget tett, Isten többé semmiért sem kárhoztatja (Róm 8,1) Ehhez pedig már nem lehet mit hozzáfűzni… Csodálatos Isten emberi szíveket újjáteremtő munkája, és ennek jele, a bemerítkezés. Soli Deo gloria!

 

 

[1]Azért tettem ezt a szót idézőjelbe, mert a „Teológus” kifejezés (Theosz+Logosz) Isten Igéjét jelenti, Amivel nem csak a diplomával rendelkező „klérus” foglalkozik, hanem a „laikus” hívő is. Emellett pedig az első gyülekezetben sem a diploma, hanem Isten Szelleme tette képessé az Apostolokat a tanításra. Nem létezett a mai klerikus-laikus megkülönböztetés, ahogy szellemi értelemben ma sem létezik.

[2] Remélhetőleg mind a szövetségi, mind a diszpenzacionalista rendszerben gondolkodó „teológusok” számára sikerült rámutatnom a körülmetélkedés és a bemerítkezés közti kontinuitásra, diszkontinuitásra.

Hozzászólás