24
nov
2020

Bemerítkezés (1. rész) – Az első történelmi beszámolók

A bemerítkezésről szóló háromrészes sorozat első témájaként a Cselekedetek könyvében található bemerítkezés-történeteket fogom megvizsgálni. A bibliai hivatkozások alapszövegéül a Revideált Károlit (Veritas, 2011) használom. Ahol az ógörög szöveghűséghez ragaszkodva eltérek a hivatalos fordítástól, ott ezt dőlt szedéssel jelzem.

„Bizonyosan tudja meg azért Izráel egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek. Amit hallottak, átszúrta a szívüket, és azt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig azt mondta nekik: Térjetek meg ésmerítkezzetek be mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szent Szellem ajándékát. Mert nektek szól az ígéret és gyermekeiteknek és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket elhívott az Úr, a mi Istenünk. Sok más beszéddel is intette és így kérlelte őket: Szabaduljatok meg ettől a gonosz nemzedéktől! Akik azért örömmel fogadták szavát, bemerítkeztek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk. És állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (Csel 2,36-42)

A pünkösdi történetből az derül ki, hogy miután Péter Apostol hirdeti az Evangéliumot, a tömeg kérdéssel válaszol: „Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak?” A válasz:

1) térjetek meg

2) merítkezzetek be

A tömeg kérdésére ennyi a válasz, de Péter hozzáteszi: „és megkapjátok a Szent Szellem ajándékát.” Az ígéret, a Szent Szellem ajándéka, és nem a „térjetek meg és merítkezzetek be” -rész. Ez a kettő felszólítás, de az ígéret beteljesedése, azaz a Szent Szellem nélkül egyik felszólításnak sincs értelme: Isten újjáteremtő munkája nélkül nincs megtérés és bemerítkezés! Református és presbiteriánus testvéreimtől többnyire eddig hallom az ígéret folytatását: „Mert nektek szól az ígéret és gyermekeiteknek”, csakhogy ezzel nincs vége a mondatnak: „és mindazoknak, akik távol vannak ugyan, de akiket elhívott az Úr, a mi Istenünk.” Kik azok, akiket elhívott az Úr? „Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8,30) „Áldott az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, Aki megáldott minket minden szellemi áldással a mennyekben, a Krisztusban. Mert kiválasztott minket Őbenne a világ teremtetése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk Őelőtte.” (Ef 1,3-4) Tehát azok az elhívottak, akiket az Atya a világ teremtése előtt a Fiú menyasszonyához tartozóknak választott az Ádámban elbukott emberiségből. Rendben, de miből feltételezhetjük, hogy egy adott ember részesedett-e a Szent Szellem üdvösségre való elhívásában? A szöveg szerint abból, hogy megtér és bemerítkezik. A „nektek szól az ígéret és gyermekeiteknek”-rész pedig nem csak az elhívott gyermekekre vonatkozik, mivel az itt szereplő ógörög kifejezés (τέκνον) későbbi utódokra is vonatkozik, ahogy azt Bemerítő János szavaiból is láthatjuk: „és ne áltassátok magatokat azzal, hogy Ábrahám a mi atyánk! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is támaszthat fiakat (τέκνον) Ábrahámnak.” Nyilvánvaló, hogy itt sem közvetlenül gyermekekről van szó, hiszen Ábrahám ekkor már kb. 2000 éve nem élt (materiális értelemben). „Akik azért örömmel fogadták szavát, bemerítkeztek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.” Tehát azok merítkeztek be, akik örömmel fogadták Péter szavait: ehhez szükségszerűnek látszik, hogy felfogják és elhiggyék, amit mondott. Azért örültek, mert megtértek – tehát hittek Jézusban és bánták a bűneiket, amik a megtérés részei – ezért be is merítkeztek. Ezzel fejezték ki a szívük állapotát: most már Jézushoz tartoznak. De nem csak a Jézushoz való tartozást vallották meg mindezzel. A megtérés utáni bemerítkezéssel fejezték ki, hogy egyetértenek Péterrel, miszerint: „Szabaduljatok meg ettől a gonosz nemzedéktől!” – ezzel pedig egy új „nemzedék” tagjai is lettek, ahol „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” Ez a szeretetközösség pedig nem más, mint a nagybetűs Egyház: Jézus földi képviselői.

„De miután hittek Fülöpnek, aki az Isten királyságáról és a Jézus Krisztus nevéről szóló örömhírt hirdette, férfiak és nők is bemerítkeztek. Maga Simon is hitt és bemerítkezett, majd Fülöp mellé szegődött. Amikor látta, hogy jelek és nagy csodák történnek, teljesen elámult. Amikor pedig meghallották a Jeruzsálemben levő apostolok, hogy Samária befogadta Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost, akik amikor lementek, imádkoztak értük, hogy kapjanak Szent Szellemet,mert közülük még senkire sem szállt rá, csak be voltak merítve az Úr Jézus nevébe. Akkor rájuk tették a kezüket, és kapták a Szent Szellemet.” (Csel 8,12-17)

Itt Fülöp evangélista samáriai szolgálatáról olvasunk: hirdette az Evangéliumot, majd férfiak és nők is bemerítkeztek. Érdekes, hogy a szöveg nem csak általánosságban jegyez meg annyit, hogy az emberek bemerítkeztek, hanem utal férfiak és nők csoportjára. Az ógörög „ἀνήρ” -szó férfit vagy férjet jelent, míg a „γυνή” nőt vagy feleséget. Tehát csak már felnőtteknek számító emberek bemerítkezéséről olvasunk. Felmerülhet a kérdés: de akkor most hány éves kortól szabad bemerítkezni? Sőt, akkor végső soron Isten mikortól teremtheti újjá egy ember szívét? A válasz egyszerű: Ahhoz, hogy ez megtörténjen

1) embernek kell lenni

2) bűnösnek kell lenni

„Íme, én vétekben születtem, és bűnben fogant engem az anyám.” (Zsolt 51,7) Tehát Dávid – akit később a Biblia Isten szíve szerint való férfinak nevez (1Sám 13,14; Csel 13,22) –, a fogantatásának pillanatától kezdve bűnös volt, hiszen velünk együtt ő is Ádám leszármazottja, így Ádámban ő is fellázadt Isten ellen. Ebből az is egyértelmű, hogy már attól fogva is embernek számított! Később azért lehetett Isten szíve szerint való férfi, mert Isten újjáteremtette azt (Zsolt 51,12). Nem volt ez másképp Bemerítő Jánossal sem, akiről ezt mondja az angyal Zakariásnak: Örömödre és vigasságodra lesz, és születésén sokan fognak örvendezni, mert nagy lesz az Úr előtt, bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva betelik Szent Szellemmel.” (Lk 1,14-15) Ezek alapján Bemerítő János „újjászületett” az anyja méhében. Dávidhoz hasonlóan ő is bűnben fogantatott, de számára az „újjászületés” előbb megtörtént, mint a természetes születés. Ebből azt kell látnunk, hogy Isten minden szempontból szuverén Uralkodó és „mindent megtesz, amit csak akar.” (Zsolt 115,3b) Ehhez képest Fülöp samáriai szolgálatakor is csak azok a férfiak és nők merítkeztek be, akik „hittek Fülöpnek, aki az Isten királyságáról és a Jézus Krisztus nevéről szóló örömhírt hirdette.” A történetben még az is fontos, hogy „Amikor pedig meghallották a Jeruzsálemben levő apostolok, hogy Samária befogadta Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost, akik amikor lementek, imádkoztak értük, hogy kapjanak Szent Szellemet, mert közülük még senkire sem szállt rá, csak be voltak merítve az Úr Jézus nevébe.” A pünkösdi történet kapcsán az imént azt mondtam, hogy „Isten újjáteremtő munkája nélkül nincs megtérés és bemerítkezés!” Ezek szerint tévedek? Ebben a leírásban egy olyan egyedülálló üdvtörténeti eseménnyel állunk szemben, aminek azért kellett így lennie, hogy Jézus szavai beteljesedjenek: „De erőt kaptok, amikor a Szent Szellem eljön rátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában és a föld legvégső határáig.” (Csel 1,8) Jézus ezt a tizenegy Apostolnak mondja a mennybemenetelekor (Csel 1,13). Tehát ez a tizenegy Apostol, azaz az Evangélium első őrzői azok, akiken keresztül Isten a Szent Szellem által utat nyit a Jézusról szóló bizonyságtételnek Jeruzsálemben (Csel 2,5), Júdeában (Csel 2,9), Samáriában (Csel 8,14-15), és a pogányok között (Csel 10,44-45). Mivel Fülöp evangélista nem tartozott a tizenegy közé, Jézus próféciájának beteljesülése végett Péternek és Jánosnak kellett Samáriába menniük a Szent Szellem kitöltetéséhez, hiszen ők Apostolok voltak. John Stott helyesen jegyzi meg: „Péter és János hivatalos látogatása történelmi szempontból kivételesnek számított. Minthogy ma már sem samáriaiak, sem Krisztus Apostolai nem élnek, napjainkban nem adódhat teljes mértékben hasonló helyzet.”[1]

„Fülöp pedig megnyitotta száját, és az Írásnak ebből a szakaszából kiindulva Jézust hirdette neki. Ahogy mentek az úton, egy vízhez érkeztek, és az udvari főember azt mondta: Ímhol a víz, mi gátol abban, hogy bemerítkezzek? Fülöp pedig azt mondta: Ha teljes szívből hiszel, lehet. Ő pedig így felelt: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. És megállította a kocsit, és leszálltak mindketten a vízbe, Fülöp és az udvari főember, és bemerítette őt. Amikor pedig a vízből kijöttek, az Úr Szellemeelragadta Fülöpöt, és többé nem látta őt az udvari főember, de örömmel folytatta az útját.” (Csel 8,35-39)

Ez az etióp főember története. Azt tudjuk róla, hogy „feljött imádkozni Jeruzsálembe” (Csel 8,27b), és vásárolt egy Ézsaiás-tekercset (Csel 8,28). Az Ószövetség egyik legkonkrétabb messiási próféciájának (Ézs 53) olvasása közben csatlakozik hozzá Fülöp és hirdeti neki az Evangéliumot. „Ahogy mentek az úton, egy vízhez érkeztek, és az udvari főember azt mondta: Ímhol a víz, mi gátol abban, hogy bemerítkezzek?” Miből gondolta az etióp, hogy be kéne merítkeznie? Ézsaiásnál szó sincs erről! A leírásból nem kapunk választ a kérdésre, de nagy valószínűséggel Fülöp fontosnak tartotta, hogy a szenvedő Szolgával (Ézs 53) való hit általi azonosulás látható kifejeződéséről is tanítsa a főembert, ami nem más, mint a bemerítkezés. „Fülöp pedig azt mondta: Ha teljes szívből hiszel, lehet. Ő pedig így felelt: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia.” Ez a vers egyes kéziratokban csak részben, vagy egyáltalán nem szerepel, tehát nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy része volt-e az eredeti szövegnek. Érthető lenne Fülöp részéről az óvatosság, hogy biztosra akart menni az etióp valódi megtérését illetően, hiszen előzőleg Samáriában az Apostolok megérkezésével nyilvánvalóvá vált, hogy Simon mágus megtérése nem volt valódi (Csel 8,18-24). Pedig még be is merítkezett! (Csel 8,13) Ez is nyilvánvaló szemléltetése annak, hogy a bemerítés senkit nem üdvözít. Erre csak Isten képes (Lk 18,26-27). Ezzel együtt, ha az eredeti kézirat mégsem tartalmazta ezt a verset, enélkül is teljesen egyértelmű, hogy a főember azért akart bemerítkezni, mert hitt Fülöpnek. Hitt Jézusban, hogy Róla szól a felolvasott rész.

„Elment azért Anániás, bement a házba, rátette kezét, és azt mondta: Atyámfia, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, ahogy jöttél, hogy újra láss, és beteljesedj Szent Szellemmel. És azonnal mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, mindjárt visszanyerte látását, felkelt és bemerítkezett, majd miután evett, megerősödött. Saul néhány napig a damaszkuszi tanítványokkal volt, és azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia.” (Csel 9,17-20)

Saul, a későbbi Pál, így nyilatkozik magáról: „Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között, aki nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten Egyházát. De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok, és a hozzám való kegyelme nem volt hiábavaló, sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan, de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (1Kor 15,9-10) Bemerítkezésével kapcsolatban csak egyetlen dologra szeretném felhívni a figyelmet: miután Jézus kinyilatkoztatta magát Saulnak „három napig nem látott, nem evett és nem is ivott.” (Csel 9,9) Ezt követően az Anániással való találkozás után előbb jutott eszébe bemerítkezni, mint enni vagy inni…

„A próféták mind róla tesznek bizonyságot, hogy mindaz, aki hisz benne, bűnbocsánatot nyer az ő neve által. Míg Péter ezeket a szavakat mondta, a Szent Szellem leszállt mindazokra, akik hallgatták az igét. A zsidóságból való hívek, mindazok, akik Péterrel együtt jöttek, álmélkodtak, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szent Szellem ajándéka. Mert hallották, hogy nyelveken szólnak, és magasztalják Istent. Akkor Péter azt mondta: Vajon megtagadhatja-e valaki a vizet ezektől, hogy bemerítkezzenek, akik hozzánk hasonlóan vették a Szent Szellemet? És megparancsolta, hogy merítkezzenek be Jézus Krisztus nevében. Akkor kérték őt, hogy maradjon náluk néhány napig.” (Csel 10,43-48)

„Volt pedig Cézáreában egy Kornéliusz nevű férfi, százados az úgynevezett itáliai seregből, aki kegyes és istenfélő volt egész házanépével együtt, sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelen könyörgött Istenhez.” (Csel 10,1-2) Ezek alapján úgy tűnhet, hogy Kornéliuszék hívők voltak. De akkor miért volt szükség Péter látogatására?

1) Jézus és Péter beszélgetése segíthet a megértésben: „És ti kinek tartotok engem? – kérdezte őket. Simon Péter pedig így válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus pedig azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert ezt nem hús és vér jelentette ki neked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel az Egyházamat, és az alvilág kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Mt 16,15-18) Az, hogy Jézus „ezen” építi fel az Egyházát, vonatkozhat Péterre és Péter hitvallására is (Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.), de a pápára semmiképp. Ha Péterre vonatkozik, akkor ez azért fontos a történet szempontjából, mert Isten mind a zsidók felé (pünkösdkor), mind a pogányok felé (itt) Péteren keresztül indítja el a misszióját. Másrészt, ha Péter hitvallására vonatkoznak Jézus szavai, akkor ez azt jelenti, hogy Isten ezen a hitvalláson keresztül üdvözít zsidókat és pogányokat is. A Biblia egészét tekintve mindkét állítás helyes.

2) Péternek ezen szolgálatával teljesedett be Jézus már említett próféciája a földrajzi misszió kezdeteit illetően: „De erőt kaptok, amikor a Szent Szellem eljön rátok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában és a föld legvégső határáig.” (Csel 1,8) Péterrel és Kornéliuszékkal kezdődik a „föld legvégső határáig” tartó evangélizáció. Mindketten kijelentést kaptak arról, hogy találkozniuk kell egymással (Csel 10,3-6. 9-16). Isten képes lett volna arra, hogy Kornéliusznak közvetítő nélkül jelentse ki Krisztust, ahogy azt Saullal is tette (Csel 9,3-6), de akkor nem teljesedett volna be Jézus ezen próféciája, hiszen az Evangélium terjedésének kezdeti határvonalait az Apostolokra bízta. Később Péter jeruzsálemi bizonyságtétele megerősíti, hogy itt az kezdődött el a pogányokkal, ami Pünkösdkor a zsidókkal: „Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szent Szellem, ahogyan ránk is kezdetben. Akkor eszembe jutott az Úr szava, aki azt mondta: János ugyan vízbe merített, ti azonban Szent Szellembe fogtok bemeríttetni.” (Csel 11,15-16)

Amit még fontos megemlíteni a történet kapcsán az az, hogy mindez talán Péter és a zsidók számára volt a legnagyobb bizonyság: Ha tehát az Isten nekik is ugyanazt az ajándékot adta, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy Istent megakadályoznám? Ezeknek hallatára aztán megnyugodtak, és dicsőítették Istent, ezt mondva: Eszerint hát Isten a pogányoknak is adott megtérést az életre!” (Csel 11,17-18) Számukra a történtek bizonyították, hogy Kornéliuszék valóságosan megtértek, ezért Péternek csak egy kérdése maradt: „Vajon megtagadhatja-e valaki a vizet ezektől, hogy bemerítkezzenek,akik hozzánk hasonlóan vették a Szent Szellemet?

„Egy Lídia nevű, Thiatíra városbeli bíborárus asszony, aki félte az Istent, hallgatott ránk. Ennek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mondott. Amikor pedig a házanépével együtt bemerítkezett, így kérlelt minket: Ha az Úr hívének ítéltetek engem, gyertek az én házamhoz, és maradjatok ott! És unszolt minket.” (Csel 16,14-15)

Egy apajogú társadalomban egy asszony a férje helyett senkit sem hívhatott a házába. Ebből feltételezhetjük, hogy Lídiának nem volt férje. Vagy özvegy volt, és így a házanépéhez tartozók között lehettek akár a gyermekei is, vagy pedig gazdag bíborárus lévén a rabszolgáira vonatkozik a „házanépe” kifejezés. Az eddigiek alapján abban lehetünk biztosak, hogy Lídia hitt. Akkor miért merítkezett be a házanépe is? Pálék Filippiből való távozása előtt közvetlenül ezt olvassuk: „Ők pedig, ahogy kijöttek a börtönből, elmentek Lídiához, és a testvéreket látva vigasztalták őket, majd eltávoztak.” (Csel 16,40) Az itt szereplő „testvérek” kifejezés (ἀδελφός) testi vagy szellemi (hit)rokonságra utal. Ebben az esetben elég valószínű, hogy Lídia házanépére vonatkozik, hiszen a szövegben csak erről olvasunk a Lídiához való tartozás kapcsán. Így a Lídia házánál levő testvérek Lídia hívő gyermekei, vagy hívő rabszolgái. Amennyiben a gyermekekre is vonatkozik a kifejezés, láthatjuk, hogy ők is bemerítkeztek. Ezek alapján nekünk nem gyermek- vagy felnőtt bemerítkezésről kéne vitatkoznunk, hanem fel kéne ismernünk, hogy itt (is) a hitvallás a kulcs, amiből Pálék számára egyértelmű volt, hogy a Lídiához tartozók hittestvérek. A Cselekedetek könyvében ezt az értelmezést támasztja alá a „testvér” (ἀδελφός) szó előző és következő előfordulása is (Csel 16,2. 17,6).

„Az pedig világosságot kérve berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé, majd kihozta őket, és azt kérdezte: Uraim, mit kell tennem, hogy üdvözüljek? Azok pedig így válaszoltak: Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözíttetni fogsz mind te, mind a te házad népe! És hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik az ő házánál voltak. Ő pedig magához vette őket az éjszakának abban az órájában, kimosta őket sebeikből, és azonnal bemerítkezett az övéivel együtt. És bevitte őket a házába, asztalt terített nekik, és örvendezett az Istennek egész házanépével hívővé válva.” (Csel 16,29-34)

Ez a börtönőr története Filippiben. Miután Isten csodás módon kiszabadítja Pálékat a börtönből, lehetőségük nyílik az Evangélium hirdetésére. Az Evangélium hirdetése előtt azonban Pál prófétál neki: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözíttetni fogsz mind te, mind a te házad népe!” Azért lehetünk biztosak abban, hogy itt Pál nem egy általános érvényű igazságot fogalmaz meg, miszerint ha a családfő hisz, minden családtag üdvözülni fog, mert

1) az ógörög szöveg alapján az „üdvözíttetni fogsz” egyértelműen kifejezi a jövőidőt, ezenkívül pedig a passzív szerkezet arra utal, hogy itt nem az ember, hanem Isten végzi el az üdvözítő munkát. „Mert kegyelemből van üdvösségetek, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9)

2) itt még nem is hirdették nekik az Evangéliumot. Ezt csak a következő versben olvassuk: „És hirdették neki az Úr igéjét, és mindazoknak, akik az ő házánál voltak.” (Csel 16,32)

Tehát az egész család hallotta az Evangéliumot, majd bemerítkeztek. Ezután pedig a börtönőr „örvendezett az Istennek egész házanépével hívővé válva.” Már csak az az egy kérdés merülhet fel, hogy vajon a börtönőr hitének örült az egész család, vagy mindenki hitt, ezért mindenki örült. Mivel Pálék az egész családnak hirdették az igét, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a börtönőr miben hisz, és hogy minek örül. Ha nem hittek volna ők is, feltehetően elfogadták volna a családfő örömét, de miért örültek volna vele együtt?

„Kriszpusz pedig, a zsinagóga elöljárója hitt az Úrban egész házanépével együtt, és a korinthusiak közül is sokan, akik hallgatták őt, hittek és bemerítkeztek.” (Csel 18,8)

Ez Pál szolgálatának gyümölcse Korinthusban. Egyértelmű a sorrend: a családfő, házanépe és mások is hisznek, majd bemerítkeznek. Ennek fényében értelmezhetők Pál szavai az 1. Korinthusi levélben is: „Hálát adok Istennek, hogy senkit sem merítettem be közületek, kivéve Kriszpuszt és Gájuszt, nehogy valaki azt mondja, hogy a magam nevére merítettem be. Bemerítettem még Sztefanász házanépét is, ezenkívül nem tudom, hogy valaki mást is bemerítettem volna. Mert Krisztus nem azért küldött engem, hogy bemerítsek,hanem hogy az Evangéliumot hirdessem, de nem szólásban való bölcsességgel, hogy Krisztus keresztje ne legyen hiábavaló.” (1Kor 1,14-17) Az, hogy Krisztus nem azért küldte Pált, hogy bemerítsen, nem azt jelentette számára, hogy ne merítsen be senkit, hanem azt, hogy az Evangélium hirdetését tekintse mindennél fontosabbnak és előbbre valónak. Ha Pál valakit bemerített, azt nem a saját dicsőségére tette, hiszen tudta, hogy a dicsőség akkor is egyedül Istené, amikor valaki a bizalmát Krisztusba veti.

„Amíg Apollós Korinthusban volt, Pál bejárva a felsőbb tartományokat Efezusba érkezett. Amikor ott néhány tanítványra talált, azt kérdezte tőlük: Kaptatok-e Szent Szellemet, amikor hívőkké lettetek? Ők pedig azt mondták neki: Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szent Szellem! Mire azt kérdezte: Akkor hát mire merítkeztetek be? Ők pedig azt mondták: a János bemerítésére. Pál pedig így folytatta: János a megtérés bemerítéseként merített be, azt mondva a népnek, hogy Aki utána jön, Abban higgyenek, tudniillik a Krisztus Jézusban. Amikor pedig ezt hallották, bemerítkeztek az Úr Jézus nevébe. Amikor Pál rájuk tette kezét, a Szent Szellem rájuk szállt, és nyelveken szóltak, és prófétáltak.” (Csel 19,1-6)

Itt Pál, és az efezusi Bemerítő János-tanítványok találkozásáról olvashatunk. Nem tudjuk a konkrét okot, de Pál valamiért megkérdőjelezte, hogy kaptak-e egyáltalán Szent Szellemet. Pál számára egyértelmű volt, hogy azok Isten valódi gyermekei, akikben él a Szent Szellem, (Róm 8,14) tehát itt tulajdonképpen az kérdőjeleződött meg benne, hogy igazi tanítványok-e ezek az emberek. A válaszukból kiderült, hogy még azt sem hallották, hogy van Szent Szellem. Pedig Bemerítő János igehirdetéséhez hozzátartozott, hogy: „Én vízbe merítettelek titeket, de Ő majd Szent Szellembe merít titeket.” (Mk 1,8) „Pál pedig így folytatta: János a megtérés bemerítéseként merített be, azt mondva a népnek, hogy Aki utána jön, Abban higgyenek, tudniillik a Krisztus Jézusban.” (Csel 19,4) Benne valóságosan hinni pedig csak a Szent Szellem által lehetséges: „Amikor pedig eljön majd a Vigasztaló, Akit Én küldök nektek az Atyától, az igazság Szelleme,Aki az Atyától származik, Ő majd bizonyságot tesz Rólam.” (Jn 15,26) Ezek az emberek valójában itt tértek meg: itt vált számukra személyessé, amit Bemerítő János szolgálatakor még nem értettek igazán. „Amikor pedig ezt hallották, bemerítkeztek az Úr Jézus nevébe.” (Csel 19,5) Itt Pál „újra” bemeríti őket. De vajon mennyire számít ez „újra” bemerítésnek? Később Pál pontosan az Efezusi levelében jegyzi meg, hogy „Egy az Úr, egy a hit, egy a bemerítés.” (Ef 4,5) Meggyőződésem szerint Pál nem azért merítette be ezeket az embereket, mert Bemerítő János vízbe merítése ne lett volna egyenértékű a Jézus halála és feltámadása utáni bemerítkezéssel, hanem egészen egyszerűen azért, mert ők itt tértek meg. Emiatt számukra ez volt az egyetlen és megismételhetetlen bemerítkezés, ami viszont minden esetben követi a valódi hitre jutást.

[1] John Stott: Az apostolok cselekedetei (Harmat – KIA, 2010), 173. oldal

Hozzászólás