13
nov
2020

Fundamentumok: Isten kegyelme

Az alábbi írás szerzője Cyrus Ingerson Scofield (1843-1921). Felmenői között angol puritánokat is találunk, bár családja – legalábbis névlegesen – episzkopális volt. Neve leginkább az ún. “Scofield magyarázatos Bibliáról” lehet ismert számunkra, ami az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő és az egyik legelterjedtebb magyarázatos Bibliának számított a 20. század elején evangéliumi, illetve fundamentalista körökben (a hagyományos King James Biblia szövegéhez fűzte hozzá magyarázó jegyzeteit. E jegyzeteket csokorba gyűjtve magyar nyelven is kiadták). A konföderációs hadseregben teljesített szolgálatot, majd St. Louisban jogot tanult. Később a Kansas állambeli Topekába költözött, ahol kerületi ügyészként tevékenykedett a helyi bíróságon. Nem sokkal később visszatért St. Louisba. Itt D. L. Moody, a világhírű evangelizátor evangelizációs kampányának megszervezésében segédkezett. St. Louisban James H. Brookes, a széles körben ismert presbiteriánus lelkész lett a mentora, aki a diszpenzációs premillenizmust népszerűsítette evangéliumi körökben. 1879-ben megtért, és rögvest elhívást érzett az igehirdetésre. 1880-ban egy kis kongregacionalista gyülekezet lelkésze lett Dallasban, amelynek tagsága pár év alatt 14 főről 500 főre nőtt. Ezt követően D. L. Moody anyagyülekezetének lett a lelkésze a massachusettsi Northfieldben, valamint vezetője lett az ott található bibliaiskolának is. 1888-ban részt vett a Niagara Biblia Konferencián, majd ugyanebben az évben megjelentette “Helyesen fejtegetvén az igazság beszédét” című kisebb lélegzetvételű művét, amivel rövid időn belül a diszpenzációs premillenizmus vezéralakjává, valamint a 20. századi – szűkebb értelemben vett – keresztyén fundamentalizmus előfutárává vált. A magyarázatos Bibliáját 1909-ben jelentette meg (ennek új kiadása 1917-ben jelent meg). Scofield a Kongregacionalista Egyház liberalizálódása miatt átlépett a Déli Presbiteriánus felekezetbe, és életének hátralévő részében presbiteriánus lelkészként tevékenykedett.
Érdekes, hogy azokat a tanbéli sajátosságokat – úgymint keresztyén cionizmus, az egyház és a zsidóság szétválasztása Isten két népére, az egyház nagy nyomorúság előtti elragadtatása, szó szerinti millenniumi királyság, valamint a törvény és a kegyelem erőteljesebb szembeállítása –, amelyek ma már leginkább klasszikus pünkösdi, pünkösdi-karizmatikus, baptista és szabadevangéliumi frakciók tanítását jellemzi, eredetileg jórészt presbiteriánus lelkészek terjesztették.
Scofield írása jól tükrözi az evangéliumi keresztyénség két nagy ága, a szövetség teológia és a diszpenzacionalizmus közötti véleménykülönbséget a törvénynek az újszövetségi hívők életében betöltött szerepét illetően. Míg Kálvin nyomán a reformált teológia a törvényt (a Tízparancsolatot, azaz az “erkölcsi törvényt”) hasznos és szükséges életszabályként értelmezte a hívők életében (lásd tertius usus legis, az az a törvény harmadik haszna, úgymint ösztöke), addig a többnyire Scofield hatására elterjedő diszpenzacionalizmus sokkal radikálisabb ellentétet látva a törvény és a kegyelem üdvháztartása között, elutasította a törvény “életszabályként” való értelmezését, attól félve, hogy így visszakerülhet a hívő a törvény fennhatósága alá. Ugyanakkor fontos kiemelni – ahogy ezt az alábbi dolgozat is jól tükrözi –, hogy Scofield és őt követve a diszpenzacionalisták sem képviseltek antinomizmust, hiszen hangsúlyozták, hogy a hívő embernek nem szabad visszaélnie az ajándékba kapott szabadságával és elhívásához méltón kell élnie. 

 

 

ISTEN KEGYELME

C. I. Scofield D.D.

 

Az Újszövetségben található görög „charis” szót „kegyelemnek” fordítjuk. Ellentételezés nélküli jóindulatot jelent. Ha bármilyen kompenzációs cselekmény vagy visszafizetés szóba jön –, bármennyire is csekély vagy elhanyagolható is az –, többé nem beszélhetünk kegyelemről. (charis)

Amikor ez a szó Istennek bizonyos hozzáállását vagy cselekvését jelöli az ember felé, akkor a lényeg az, hogy minden emberi érdemet vagy jutalmat teljesen ki kell zárni. Kegyelméből Isten maga miatt bánik jóindulatúan azokkal, akik nem kegyelmét érdemelnék, hanem éppen a haragját. Ha megnézzük a Római levél felépítését, azt látjuk, hogy a kegyelemről addig nincs szó – nem is lehet –, amíg meg nem állapítjuk, hogy kivétel nélkül az egész emberi faj bűnös, ezért mindenkinek el kell némulnia Isten előtt.

Mivel a világ teremtése, az univerzum néma tanúságtétele megítél minket (Róm 1,18-20); mivel szándékos tudatlanságunk által a hajdani, univerzális Isten-ismeretet elvesztettük (Róm 1,21); mivel esztelenül bálványokat imádtunk (Róm 1,22-23); mivel elállatiasodtunk, sőt, még annál is mélyebbre süllyedtünk az életmódunkat tekintve (Róm 1,24.27); mivel istentelen büszkeség és kegyetlenség jellemez minket (Róm 1,28.32); mivel a filozófiai jellegű moralizálgatásunkból nem fakadnak gyümölcsök az életünkben (Róm 2,1.4); mivel a lelkiismeretünk csak „vádol”, vagy megpróbál „mentséget” keresni, de soha nem képes magát igazolni (Róm 2,5.16); végül pedig mivel a törvény, amivel azok dicsekednek, akik megkapták, megítél mindenkit (Róm 2,17; 3,20), el kell némulnia „minden szájnak”, és az egész világnak Isten ítélete alá kell esnie.

„Minden testnek elérkezett a vége” (1Móz 6,13), mégpedig abszolút értelemben. Mindent kiróbáltunk, de semmi nem működött. Sem két ember ártatlansága a szépséges Édenben; sem a lelkiismeret, vagyis a jó és a rossz tudása, és az ebből fakadó felelősség, hogy jót tegyünk és kerüljük a rosszat; sem annak ígérete, hogy Isten segítsége elérhető számunkra imádság által; sem a törvény, amit nagy igyekezettel próbáltak megtartani, és amit évszázadokig tartó türelemmel egészített ki a próféták hatalmas etikai szolgálata, anélkül, hogy akadt volna egyetlen egy igaz ember is Isten előtt (Róm 3,19; Gal 3,10; Zsid 7,19; Róm 3,10.18; 8,3-4); Ez az elénk táruló bibliai kép, e sötét háttér előtt világlik fel a kegyelem.

MEGHATÁROZÁS

A kegyelemmel kapcsolatos újszövetségi definíciók egyszerre inkluzívak és exkluzívak. Elmondják, hogy mi a kegyelem, de figyelmeztetőleg közlik azt is, hogy mi nem az. A két legfontosabb meghatározás így hangzik:

„Hogy megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban.” (Ef 2,7)

Ez a befogadó – az inkluzív –, vagy az igenlő oldal. A negatív aspektus pedig, tehát az, hogy mi nem kegyelem, a következő:

„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2,8-9)

A zsidó, aki a törvény alatt áll, amikor a kegyelem eljön, a törvény átka alá kerül (Gal 3,10); A pogányok pedig, „Krisztus nélkül valók, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységük nincs, és Isten nélkül valók.” (Ef 2,12)

Erre fel Isten eljön, hogy Jézus Krisztusban „megmutassa a következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából.”

A kegyelem másik nagy meghatározása így hangzik: „De mikor a mi megtartó Istenünknek jóvolta és az emberekhez való szeretete megjelent” – ez a pozitív aspektus; „Nem az igazságnak cselekedeteiből, a melyeket mi cselekedtünk, hanem az ő irgalmasságából tartott meg minket” – ez a negatív aspektus.

A kegyelem tehát a mai kort jellemzi, ahogy a Sínaitól a Kálváriáig terjedő időszakot a törvény jellemezte. „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett.” Ez a kontraszt a törvény mint rendszer, és a kegyelem mint eljárásmód között végighúzódik a teljes bibliai kinyilatkoztatáson, amikor a kegyelemről van szó.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Mózes előtt nem volt törvény, vagy hogy Jézus Krisztus előtt ne lett volna kegyelem és igazság. Ádám eltiltása a jó és a rossz tudásának fájától – a fa gyümölcsétől (1Móz 2,17), – törvény volt, de az is kétségtelen, hogy a kegyelem a leggyengédebb módon nyilvánult meg abban, ahogy az Úr Isten kereste bűnös teremtményeit, és ahogy bőrruhát készített nekik és felöltöztette őket (1Móz 3,21) – ami egyúttal Krisztusnak csodálatos előképe is, aki „lőn nékünk … igazságul” (1Kor 1,30). A törvény, olyan értelemben, mint Isten akaratának bizonyos módon történő kijelentése, és a kegyelem, olyan értelemben, mint Isten jóságának bizonyos módon való kijelentése, mindig létezett, ahogy ezt a Szentírás széleskörűen bizonyítja is. De a törvény, mint az életre vonatkozó rugalmatlan szabály, Mózes által adatott, és a Sínai törvényadástól a Kálváriáig tartó időszakot uralta; úgy, ahogy a kegyelem az uralkodó elve és sajátos jellegét adó jellemzője a Kálváriával kezdődő, és az egyház előre jelzett elragadtatásával végződő üdvháztartásnak.

A TÖRVÉNY ÉS A KEGYELEM KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉG

Mindazonáltal rendkívül fontos tisztában lennünk azzal, hogy a Szentírás soha, egyetlen diszpenzációban (= üdvháztartás) sem keveri össze ezt a két alapelvet. A törvénynek mindig más a funkciója és más a célja, a kegyelemtől teljesen eltérő. A törvényben Isten tiltásokat és követeléseket fogalmaz meg (2Móz 20, 1.17); a kegyelemre viszont a békéltetés szolgálata jellemző, az ajándékozás (2Kor 5,18.21). A törvény szolgálata abban áll, hogy mindenkit ítélet alá rekesszen; a kegyelemé pedig a bűnbocsánatban (Ef 1,7).

A törvény átok alá helyez (Gal 3,10); a kegyelem megszabadít az átoktól (Gal 3,1). A törvény megöl (Róm 7,9-11); a kegyelem megelevenít (Jn 10,10). A törvény minden szájat elnémít Isten előtt; a kegyelem mindenki száját megnyitja Isten dicséretére. A törvény széles szakadékot ékel a bűnös ember és Isten közé (2Móz 20,18-19); a kegyelem által viszont közel kerülünk Istenhez (Ef 2,13); A törvény azt mondja: „Szemet szemért, fogat fogért”; a kegyelem azt mondja: „Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem a ki arczul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orczádat is.” (Mt 5,39) A törvény azt mondja, „gyűlöld az ellenségedet.” A kegyelem: „szeresd az ellenségeidet, és áldd azt, aki téged átkoz.” A törvény azt mondja: „ezt cselekedd, és élsz.” (Luk 10,26.28) A kegyelem azt mondja, hogy higgy és élj. (Jn 5,24) A törvénynek soha nem voltak misszionáriusai; a kegyelmet hirdetni kellett minden teremtménynek. A törvény elítéli a legjobb embert is (Fil 3,4.9); a kegyelem ingyen megigazulást szerez a legrosszabbnak is (Luk 23,24; Róm 5,5; 1Tim 1,15; 1Kor 6,9.11). A törvény a feltételek, a próbaidő rendszere; a kegyelem a jóindulaté. A törvény kövezést ír elő a házasságtörő számára (5Móz 22,21); a kegyelem viszont így szól, „Én sem ítéllek el téged.” (Jn 8,11) A törvény alatt a juh elpusztul a pásztor miatt; a kegyelem alatt a pásztor adja életét a juhokért (Jn 10,11).

E szembenálló elvek, a törvény és a kegyelem egymáshoz való viszonya bonyodalmakat okozott az apostoli egyházban is. Az apostolok közötti első vita a szertartási törvények körül folyt. A legalisták azt állították, hogy a pogányok közül megtért emberek nem üdvözülhetnek, ha nem „metélkednek körül a mózesi szokás szerint” (ApCsel 15,1). Ez az igény kibővült, amikor Jeruzsálemben „az apostolok és a vének” összeültek, hogy rendezzék ezt a vitás helyzetet (ApCsel 15,5.6). Az itt megfogalmazott követelés már nem csupán a körülmetélkedést, vagy a szertartási törvényt érintette, hanem az egész mózesi törvényrendszert: „hogy körül kell metélni őket, és megparancsolni, hogy a Mózes törvényét megtartsák.” (ApCsel 15,5) Az apostoli tanács döntése, ahogy azt „a Szentlélek jónak látta”, mindkét igényt elutasította, és a szeretet új törvényére hivatkoztak, miszerint a pogány hívőknek tartózkodniuk kell a zsidó hívők számára különösen sértő dolgoktól (ApCsel 15,28-29). Ennek a két különböző elvnek az összekeverése azonban nem ért véget a tanács döntésével. A vita folytatódott, és hat évvel később a Szentlélek Pál apostol által lesújtott a jeruzsálemi törvénykező tanítókra a Galáciabeli gyülekezeteknek írt levéllel, megsemmisítve érveiket.

Ebben a kiemelkedő levélben a törvény és a kegyelem viszonyának minden aspektusa megvitatásra került, és ennek eredményeképp megszületett a végső és mérvadó döntés a téma kapcsán.

Az apostol a galatákra úgy tekint, mint akik Krisztus kegyelme által lettek elhívva (Gal 1,6). A kegyelem tehát meg nem érdemelt, ellentételezést nélkülöző jóindulatot jelent. Elengedhetetlen ezt egyértelművé tenni. Soha ne egészítsük ki ezt semmivel – még olyan enyhe, törvény által előírt dologgal se, mint a körülmetélkedés, se semmiféle erőfeszítéssel, ami arra irányul, hogy a törvény előírásainak megfeleljünk, vagy hogy a parancsolatoknak engedelmeskedjünk, „különben a kegyelem nem volna többé kegyelem.” (Róm 11,6) Abszolút igazság, hogy a kegyelem nem tud velünk semmit sem kezdeni mindaddig, amíg a törvény el nem vezet minket a bűnösségünket beismerő némaságig. (Róm 3,19) Amíg a teljes bűnösségünket és a totális tehetetlenségünket illetően akár csak a legkisebb kérdés is felmerül bennünk, addig kegyelemről szó sem lehet. Ha úgy érzem, hogy nem vagyok olyan jó, amilyennek lennem kellene, ugyanakkor azt gondolom, hogy nem érdemlek kárhozatot, mivel a pokolhoz túlságosan jó vagyok, akkor Isten kegyelmének nincs dolga velem; ellenben törvényének igen, aminek az a feladata, hogy megítéljen, valamint, hogy megvilágítson és meggyőzőn afelől, hogy halált érdemlek.

A törvény „igaz” (Róm 7,12), ennélfogva szívből helyeseli a jót és kíméletlenül elítéli a rosszat; de a törvény a Názáreti Jézuson kívül soha nem látott egyetlen olyan embert sem, aki az engedelmesség által igazult volna meg. A kegyelem viszont, épp ellenkezőleg, nem jó embereket keres, akiket elfogadhatónak tart – mert a jóváhagyás nem kegyelem, hanem puszta igazságosság –, hanem elítélt, elnémult, tehetetlen, bűnös embereket keres, akiket hit által megmenthet, megszentelhet és megdicsőíthet.

Tehát Pál Krisztus kegyelmére hívja a galatákat. (Gal 1,6) De milyen vitája volt velük? Éppen az, hogy „elhajlottak” Krisztus kegyelmétől egy „másik evangéliumra”, bár az apostol gyorsan hozzáfűzi, hogy „nincs más evangélium” (Gal 1,7). Nem létezhet „más evangélium.” Ha megváltoztatjuk, vagy módosítjuk a Krisztus kegyelméről szóló üzenetet –, legyen szó a lehető legkisebb változtatásról –, elveszítettük az evangéliumot. Az evangélium „örömhír”; a törvény nem az. „Tudjuk pedig, hogy a mit a törvény mond, azoknak mondja, a kik a törvény alatt vannak; hogy minden száj bedugassék, és az egész világ Isten ítélete alá essék.” (Róm 3,19), és ez bizony nem jó hír. A törvény ezzel szemben csak egyféle beszédet ismer: kijelenti, hogy az „egész” világ „bűnös”, és nem mond olyat, hogy „jó”, „rossz”, „nagyon jó” stb.

Kérdezhetnéd: mit kell tennie Isten egyszerű gyermekének, aki nem járatos a teológiában? Csak ezt: nem szabad megfeledkezni arról, hogy minden ún. evangélium, ami nem a hamisítatlan, tiszta kegyelemről szól, „másik evangélium.” Akármilyen különleges álruhába burkolódzva is kínálják Isten jóindulatának elnyerését cselekedetekkel, „jósággal”, vagy jellemes, tisztességes viselkedéssel, vagy bármi mással, amit az ember megtehet, mind hamis. Ez csalhatatlan teszt.

Sőt, nem csak hamis, hanem „átkozott” – azok pedig még inkább átkozottak, akik ezt hirdetik (Gal 1,8-9). Ezt nem egy ember jelenti ki, hanem Isten Lelke az apostolon keresztül. És ez elmondhatatlanul komoly dolog! Még az evangélium tagadása sem olyan borzasztóan súlyos dolog, mint az, ha megrontják az evangéliumot. Ó igen, Isten ma is hatalmat ad a népének arra, hogy azokat a dolgokat, amelyek különböznek, el tudja egymástól különíteni. Sajnos, erre a különbségtételre ma égető szükségünk van.

Ha egy igehirdető művelt, komoly, udvarias, értelmes, szelíd és alapvetően toleráns, akkor Isten bárányai rohanva követik őt. Természetesen csodálatosan beszél Krisztusról, és a régi, jól ismert szavakat használja: a megváltást, a keresztet, sőt még az áldozatot és az engesztelést is – de mi az az az evangélium, amit hirdet? Ez a döntő kérdés. Vajon az üdvösség, ami tökéletes, örök és teljes – megigazulás, megszentelődés és megdicsőítés –, egyedül Krisztus munkája és az Atya ingyenes ajándéka, amelyben hit által lehet részünk? Vagy, ahogy egyesek gondolják (pl. ahogy Dr. Abott mondja) „az üdvösség a természetünk része”, még akkor is, ha hozzáteszik, hogy Krisztus „segítségünkre van” e természet kiformálódásában?

HÁROM TÉVEDÉS

A Galatákhoz írt levélben a Szentlélek Pált használva érinti ezt a kérdést és választ is ad arra a három súlyos tévedésre, amelybe eltérő mértékben a különböző teológiai rendszerek mind beleestek.

Érvelésének a lendülete olyan, mint egy fegyveres osztag menetelése, ami nem ütközik ellenállásba. Semmi és senki sem maradhat állva előtte. Ókori és modern törvénykező hívek érvei szanaszét szóródnak, mint nyári cséplésnél a pelyva.

Legtöbbünk ebben nőtt fel, és most is a galácianizmus befolyása alatt állunk. Sajnos a protestáns teológiának a legnagyobb része teljesen belegabalyodott a galaták tévelygésébe, mivel számukra sem a törvénynek, sem a kegyelemnek nincs meg az Isten tanácsvégzésében jól elkülönített helye és sajátos szerepe, hanem a kettő egyetlen inkoherens rendszerré állt össze. A törvény többé nem felel meg az isteni szándéknak, miszerint az a halál (2Kor 3,7), az átok (Gal 3,10) és a mindenkit érintő isteni ítélet felől való meggyőzés (Róm 3,19) szolgálata, ugyanis azt tanítják nekünk, hogy meg kell próbálnunk megtartani és hogy isteni segítséggel ez sikerülhet is. Másrészt a kegyelem sem hozza meg az áldott szabadulást a bűn uralma alól, ha a törvényre – szembe menve az egyértelmű kijelentéssel – életszabályként tekintünk, és a parancsolatait továbbra is megpróbáljuk betartani: „Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” (Róm 6,14)

AZ ELSŐ TÉVEDÉS

A Lélek először azzal az állítással konfrontálódik, hogy a megigazulás részben a törvény cselekedetei által, részben kegyelemből, hit által történik (Gal 2,5-3, 24). A válaszreakció lépései a következők:

1.) Még a zsidók is, akik különböznek a pogányoktól, „reménytelenek”, és „Isten nélkül valók e világon” (Ef 2,12), de Istennel már szövetségi kapcsolatban állnak ők is, „tudván, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által” (Gal 2,15-16), és hiszik, hogy „a törvénynek cselekedeteiből egy test sem igazul meg ő előtte.”

2.) A törvény végrehajtotta az ítéletét a hívőn (Gal 2,19-20); a halál által szabad lett. Isten úgy tekint rá, mint aki Krisztus halálával hit által azonosulva Krisztussal együtt meghalt (Róm 6,3-10; 7,4);

3.) De a megigazulás nem törvény által, hanem hit által van (Gal 2,21).

4.) A Szentlélek a hit igéjének hallása által adatik, és nem a törvény cselekedetei miatt (Gal 3,1-9). 5.)

5.) „Mert a kik törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak” (Gal 3,10) – és ennek az okát is tudjuk: „Átkozott minden, a ki meg nem marad mindazokban, amik megirattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje.” (Gal 3,10b) A törvény tehát nem képes „segíteni”, csak a kárhoztatás szolgálatának nagy és szükséges munkáját végzi el (Róm 3,19-20; 2Kor 3,7.9; Gal 3,19; Jak 2,10).

Másutt (Róm 5,1-5) a Szentlélek ugyanazon apostol által összegzi a hit által való megigazulás eredményeit, gondosan kizárva az emberi érdemeknek még a látszatát is. A kegyelem, a Jézus Krisztusba vetett hit által, megbékéltette a hívőt Istennel – „a kegyelemben állunk”–, és a kegyelem biztosítja a hívőt „Isten dicsőségének reménységéről.” A megpróbáltatások csak arra szolgálnak, hogy a kegyelemnek új megnyilvánulásait fejlesszék ki a hívő ember életében (lásd állhatatosság, kipróbáltság, reménység). A szeretet, ami kegyelem által megmentette, most kitöltetett a szívébe; megadatik neki a Szentlélek, és öröme van Istenben. És mindez kegyelemből, hit által!

A MÁSODIK TÉVEDÉS

A Szentlélek érinti és cáfolja a törvény és kegyelem viszonyával kapcsolatos második nagy tévedést is – azt a felfogást, miszerint a hívő kétségtelenül hit által, kegyelemből igazult meg, teljes mértékben a törvény cselekedetei nélkül, mégis, a megigazulást követően, a törvény alá kerül ismét, olyan értelemben, hogy a törvény lesz életének zsinórmértéke.

Ez a galaták tévedésének aktuális, jelenlegi formája. Luthertől kezdve a protestantizmus következetesen ragaszkodott a hit által, kegyelemből való megigazuláshoz. Ugyanakkor a legnagyobb következetlenség a protestáns teológia részéről az volt, hogy ragaszkodott a galaták tévedésének második típusához.

Pál a Rómaiakhoz írt levél egy teljes szakaszát, valamint a Galatákhoz írt levél két fejezetét e tévedés cáfolatának szenteli, valamint annak, hogy megfogalmazza, mi a hívő élet igazi zsinórmértéke, életszabálya. A Rómaiakhoz írt levél 6., 7., és 8. fejezete, valamint a Galatákhoz írt levél 4. és 5. fejezete az evangéliumot ismerteti – a jó hírt, hogy a hívő ember kegyelemből él.

A Róm 6,14 meg is fogalmazza ezt az új alapelvet: „Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” (Róm 6,14) Az apostol itt nem a bűnös megigazításáról beszél, hanem arról, hogy a szentek – azaz a hívők – megszabadulnak a bennük lakozó bűn uralmától.

A Galata levélben, miután megmutatta, hogy a törvény olyan volt a zsidók számára, mint egy görög vagy római háztartás pedagógusa – a kisgyermek nevelője, „vezérlő mestere”, akinek a kisgyermek alá volt vetve (Gal 3,23-24) –, az apostol egyértelműen kijelenti: „de minekutána eljött a hit, nem vagyunk többé a vezérlő mester alatt.” (Gal 3,25)

Ezt nem lehet kimagyarázni. A nevelő maga a törvény. (3,24); hit által igazulunk meg; de a megigazító hit egyszersmind véget vet a nevelő uralmának is. A modern teológia szerint a megigazulás után még mindig a nevelő felügyelete vagyunk. Egyértelmű a helyzet, itt egy abszolút ellentmondást látunk Isten igéje és a teológia között. A kérdés, hogy melyik oldalon állunk?

Ugyanilyen hiábavaló az a fajta homályos magyarázkodás, mely szerint Pál mélyenszántó értekezése a Római és Galata levélben csak a szertartási törvényt érinti. Egyetlen pogány sem tudta megtartani a ceremóniális törvényt. Eltekintve egy-két étkezési rendelkezéstől, Kr. u. 70-től, azaz a jeruzsálemi templom lerombolásától kezdve maguk a zsidók sem tudták megtartani a szertartási törvényt. Egyébként sem a szertartási törvény mondja: „ne kívánjad!” (lásd Róm 7,7-9).

A hívőt a (lelki értelemben vett/szerk.) halála és a feltámadása választja el a mózesi rendszertől (Róm 6,3-15; 7,1-6; Gal 4,19-31). Megváltoztathatatlan tény, hogy Isten számára olyan a hívő ember, mint a törvény követelései szerint kivégzett bűnöző. Az igazságosság teljes mértékben érvényesült, már nem lehet vádat emelni ellene (Róm 8,33-34).

Addig, amíg ezt a hatalmas alapigazságot nem értjük, és bátran meg nem ragadjuk, nem lehet megtapasztalni az evangéliumból fakadó szabadságot és szentséget. Lehet valaki tiszteletre méltó keresztyén, aki hasznos tagja a társadalomnak, úgy, hogy továbbra is a törvény rabja, de a törvény alatt maradva soha nem szabadulhat meg a bűn uralmától, és soha nem tapasztalhatja meg az evangélium valódi áldásait. Vegyük észre ismét, hogy a halál szakította meg azt a kapcsolatot, ami a hívő és a törvény között fennállt: „a törvény uralkodik az emberen, amíg él” (Róm 7,1). „Most pedig megszabadultunk a törvénytől, minekutána meghaltunk arra nézve, a mely által lekötve tartattunk.” (Róm 7,6) Ezt nem lehet félreérteni!

Ugyanakkor sietek hozzátenni, hogy lehetséges pusztán testies, bűnös megközelítéssel is tekinteni a törvény alóli felszabadulásunkra, ami teljesen szembemegy az Írással, és meg vagyok róla győződve, hogy a legnagyobb tiszteletlenség Istennel szemben. Ennek lényege a következő: örülünk annak, hogy megszabadultunk az életünket gúzsba kötő isteni tekintélyű erkölcsi rendszertől, azt gondolván, hogy immár szabadok vagyunk arra, hogy önfejűen viselkedjünk és törvénytelenül éljük.

Az örvendezésünk igazi oka egészen más. Az igazság az, hogy egy keresztyén beérheti azzal, hogy egyfajta életszabályként tekintve a törvényre a törvény alatt élje le az életét. Nem veszi észre, hogy a törvény csak egy ideál; egyfajta jámbor önelégültséget érez, „elismerve a törvényről, hogy az jó”, és többé-kevésbé bágyadtan reméli, hogy a jövőben majd jobban sikerül megtartania, mint korábban. De ha így állunk a törvényhez, teljesen megfosztjuk elrettentő és kétségbeejtő aspektusától. Mint a hüvelyébe gondosan visszahelyezett kard, a törvény már nem sebzi meg a lelkiismeretet. Elfelejtik, hogy a törvény kizárólag két alternatívát kínál: tökéletes engedelmességet mindig mindenben, vagy átkot. Nincs harmadik lehetőség. „Átkozott minden, a ki meg nem marad mindazokban, amik megirattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje.” (Gal 3,10; Jak 2,10) A törvény mindenkinek ugyanazt mondja: „Tudjuk pedig, hogy a mit a törvény mond, azoknak mondja, a kik a törvény alatt vannak; hogy minden száj bedugassék, és az egész világ Isten ítélete alá essék.” (Róm 3,19) Más szavakkal, a törvény sohasem mondja, hogy „próbáld meg újra, legközelebb majd jobban csinálod.” Úgy tűnik, hogy ezzel az antinomista legalista nincs tisztában.

AZ IGAZI KERESZTYÉN ÉLET

Immár készen állunk arra, hogy a negatív oldalt magunk mögött hagyva, megnézzük a pozitív oldalt is – azt, hogy mi a titka a kegyelemből való győztes és szent életnek.

A Gal 5,16-24-ben találjuk meg a definícót, hogy milyen elv és milyen erő rejlik a Lélek szerinti élet mögött. „Mondom pedig, Lélek szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek.” (Gal 5,16)

A Galata levélben a Lélek három módon jelenik meg. Először is, ha hit hallásával kapták (Gal 3,2).  Hitre térve, a galaták megkapták a Szentlelket. De milyen célból? A legalisták nem sokat törődnek a Lélekkel. Bár sokat beszélnek a Lélekkel kapcsolatban „erőről”, igazából csak a szolgálathoz szükséges erő foglalkoztatja őket. A Szentlélek szuverén jogairól – arról, hogy milyen áldásokat tartogat számunkra –, csekély az ismeretük. De a Bibliában éppen ezen van a hangsúly. Például a Római levélben a Lélek addig nem is kerül említésre, amíg arról van szó, hogy önigazult bűnösök vagyunk, akik próbálják a törvényt megtartani, és akiknek e próbálkozását a test, „a tagjainkban lévő törvény” teljesen le nem töri, és amíg el nem kezdünk segítség helyett szabadulásért kiáltani (Róm 7,15-24).  A Lélek ezután jön be a képbe, és milyen csodálatos dolgok fakadnak belőle! „Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,2) Egyedül az apostol bensejében lakozó Lélek ereje töri meg a benne lakozó bűn hatalmát (Gal 5,16-18) és nem az, hogy a törvény alatt milyen erőfeszítéseket tesz, vagy hogy igénybe veszi-e a Lélek segítségét erőfeszítései közepette (Gal 5,16-18).

Kérdezhetnénk – és szükséges is kitérni erre ezen a ponton –, hogy mit jelent Lélek szerint járni? A válasz a Gal 5,18-ban található meg: „Ha pedig a Lélek vezet titeket.” De hogyan is vezethetne minket a Lélek másképp, ha nem úgy, hogy átadjuk magunkat az uralmának és hatalmának?

Az áldott Szentlélek csodálatos érzékenységgel és szeretettel közelít felénk. Bár mindenható, de nem kényszerít bennünket. Ezért olyan hangsúlyos fogalom az „odaszánás” a Róm 6-ban, ahol kifejezetten arról van szó, hogy nem törvény alatt, hanem kegyelem alatt vagyunk.

Ha valaki Lélek szerint jár, abból két dolog következik – egy pozitív és egy negatív dolog.  Ha Lélek szerint járunk, akkor a test kívánságát nem visszük véghez (Gal 5,16). Az itt szereplő „test” a Róm 6,14-ben szereplő „bűn” pontos megfelelője, lásd: „Mert a bűn tirajtatok nem uralkodik.”

Az apostol ezt rögtön meg is indokolja (Gal 5,17). A Lélek ellentétes a testtel, de a Lélek nagyobb és erősebb, mint a test. Nem a törvény alatt véghezvitt erőfeszítéseink által jön el szabadulás – ezt az állapotot a Róm 7 tárja elénk –, hanem a mindenható Lélek által, aki ellentétes a testtel, és aki az odaszánt hívőt eljuttatja arra a tapasztalatra, amit a Róm 8 mutat be számunkra.

Forrás: The Fundamentals, III. kötet, 98-109.o.

Hozzászólás