27
okt
2020

Beszélgetés Chiciudean Miklós reformált baptista lelkipásztorral a puritánok kegyességéről – az elmélkedésnek, az imádságnak és a nyugalom nap megszentelésének a jelentősége a hívő életben

  • A puritanizmus a kálvinizmus talaján álló, a világiasságtól mentes keresztyén életvitelre és a személyes lelki életre nagy hangsúlyt fektető vallási és politikai mozgalom volt a 16-17. századi Angliában, valamint New Englandben (USA).
  • Chiciudean Miklós reformált baptista lelkészt Márkus Tamás András református lelkész kérdezi.

Márkus Tamás András: Sok lelkész és keresztyén hívő ki van égve. Sokan azt gondolják, hogy a reformátori teológiából csak precíz teológia, és a keresztyén igazságok hirdetése fakad, de a gyakorlati kegyesség tulajdonképpen hiányzik. A puritánoknál viszont találunk egy, a reformátori teológiából szervesen fakadó kegyességet. A kérdés az, hogy hogy nézett ki az ún. puritán meditáció, mit jelent ez, és hogy a puritánok napi-heti kegyessége hogyan nézett ki, milyen elemeket tartalmazott? Melyek azok a kegyességi oszlopok a protestáns hívők életében, amelyek nélkülözhetetlenek?
Chiciudean Miklós: Hadd kezdjem a reformációval. A reformátorok nem csak teológiai igazságokat fogalmaztak meg, illetve állítottak helyre, hanem tanításaikban kitértek arra is, hogy ezeket hogyan alkalmazzák a keresztyének a maguk életében. Tény, hogy a teológiai–, és a hitvallásra kihegyezett írásaik ismertebbek sokak számára. De tudni kell, hogy foglalkoztak nagyon konkrét, gyakorlati dolgokkal is. Elég, ha belelapozunk Kálvin Institutiojába; nagyon hosszú fejezetet, sőt, ha nem tévedek, a leghosszabb fejezetet az imádságról írta. Ezen kívül van benne fejezet a keresztyén életről. Itt zárójelben megjegyezném, hogy a Koinonia kiadó kiadta külön „A keresztyén élet” címmel az Institutionak azt a részét, ahol Kálvin a keresztyén élettel foglalkozik. Ez is gyakorlati tanítás. Kálvin maga a hétközi összejöveteleken sorba prédikált a bibliai könyvekből és ezek az igehirdetések gyakorlati tanításokat és alkalmazásokat is tartalmaztak. A követőik, tanítványaik ugyanezt tették.

A puritánok annyiban tesznek hozzá ehhez a reformátori örökséghez, hogy sokkal céltudatosabban igyekeztek megélni a keresztyén életet ezeknek a reformátori tanításoknak az alapján. Tehát a következetességre, a gyakorlatiasságra fektették a hangsúlyt, mert látták, hogy ezek az igazságok, amelyeket újra megfogalmaztak, olyan értéket képviselnek, hogy ha mi azokra építjük az egész keresztyén életünket és hivatásunkat, akkor az a gyakorlatban óriási előmenetelt fog eredményezni mind az egyes emberek, mind a népek életében. A puritánok úgy láttak hozzá ehhez a témához, hogy a gyakorlatot is rendszerezve, témákba sorolva tárták az emberek elé, hogy legyen egy logikája az egésznek, illetve hogy könnyen megjegyezhető legyen. Abban a kultúrában és történelmi időszakban az emberek többnyire orálisan, vagyis szóban kommunikáltak, és így jegyeztek meg sok mindent. Persze a puritánok inkább írtak – és nagyon sokat is írtak –, de úgy írtak, hogy az megjegyezhető legyen akkor is, ha valaki nem tud annyira olvasni, vagy nem jut hozzá a könyvekhez. Ezért volt a gyakorlat is annyira rendszerezve, hogy áttekinthető és megjegyezhető legyen, és ezért gyakorolható is. Így lett az – főleg az angol puritánokra gondolva –, hogy a keresztyén életnek az alapjait is részletesen előadták. Itt volt egy egyéni kegyesség, aztán volt egy családi kegyesség, és a közösségi, vagy gyülekezeti kegyesség vagy keresztyén élet. Sorra vették ezeket a témákat. Részletezték, hogy például amikor valaki az egyéni kegyességet gyakorolja, akkor ennek az alapvető területei az imádkozás, a Biblia olvasása, az elmélkedés, majd ennek alapján a megszentelődésre való összpontosítás és a világi dolgoktól való tartózkodás. Ezek párhuzamosan, kéz a kézben mentek. Ezeket hangsúlyozták az egyéni kegyesség tekintetében.

Ami a családi kegyességet illeti, hangsúlyozták, hogy a családfő minden nap gyűjtse össze a családját, és tartsanak családi istentiszteletet, vagy – ahogy néha hívták – családi áhítatot, vagy csendességet, ahol az apa felolvas egy igeszakaszt, és néhány magyarázó gondolatot hozzátesz, majd pedig együtt imádkoznak. Ezt napi szinten kellett gyakorolni.

És persze ott volt a mindent átfogó közösségi-gyülekezeti keresztyén gyakorlat. Itt a központi szerepe a vasárnapi istentiszteletnek, sőt, hangsúlyoznám, hogy istentiszteleteknek volt, többes számban. Érdekes itt látni, és meg is akarom jegyezni, hogy a puritánok idejében legalább két istentiszteletet tartottak vasárnap. Persze a népegyház, az anglikán egyház nem mindig, és volt ahol csak vasárnap délelőtti istentisztelet volt, de belefutottam olyan puritán írásokba, ahol nem baptisták, tehát presbiteriánusok vagy az ún. kongregacionalisták (a John Owen-féle independensek) arról beszélnek, hogy két istentiszteletet is tartanak. Tehát a vasárnapnak a megszentelése, mint olyan, nagyon nagy hangsúlyt kapott a közösségi keresztyén életben. Volt egy tanítói istentisztelet, aminek az volt a lényege, hogy egy adott igeszakasz alapján bemutatták az abban található tanokat – doktrínákat, ahogy ők mondták –, és a prédikáció második fele mindig alkalmazás volt. Joel Beeke szavaival fogalmazva a prédikációs módszerük tapasztalati igehirdetés volt, aminek az a lényege, hogy egy igét megmagyarázunk, összefoglaljuk a benne található tanokat, vagy tantételeket, és utána következik az alkalmazás részletezése. Igyekeztek arra, hogy az istentiszteleten résztvevő személy úgy menjen haza, hogy tudja, miről szól az a konkrét igeszakasz, tudja, hogy mit kell tennie, hogyan kell tennie, és motiválva érezze magát a prédikáció által, hogy ezt meg is tegye és erre összpontosítson a hét során.

Aztán, az istentiszteletek közötti időszakot, a délutáni időt arra használták, hogy egyrészt a családi körben vissza lapozták az elméjükben az elhangzott ige gondolatait, és a családban megbeszélték, hogy elmélyítsék magukban ezt az igazságot. Ez is családi esemény volt. Volt olyan is, amikor pedig férfiak ültek össze, és maguk között beszélgettek, illetve teológiai vitákat folytattak. A kis Spurgeon, bár nem járt később sem teológiai iskolába, nagyapjánál nevelkedve ezeken a vasárnap délutáni kötetlen beszélgetéseken mindig részt vett, és ez akkora teológiai alapot jelentett neki később, amit semmilyen szeminárium vagy teológiai iskola nem tudott pótolni. Ott ismerkedett meg igazából a kálvinizmussal, az evangéliummal, a Bibliával, a teológiai kérdésekkel, és ez gazdagította őt. Ha nem voltak ilyenek, akkor egyszerűen csak olvastak valamilyen teológiai irodalmat. Ugye hétköznap sok volt a munka – fizikai munkát végeztek –, de vasárnap erre is volt idő, hogy olvassanak keresztyén irodalmat, így épültek. Ez volt a közösségi keresztyén gyakorlat.

M. T. A.: Említetted az istentiszteletet. Még mielőtt az elmélkedésre – azaz a meditációra – rátérnénk, időzzünk el itt egy picit. Mai tendencia, hogy a hívők sokszor opcionálisnak tekintik a vasárnapot, illetve a nyugalom napra vonatkozó előírásokat: a megszentelés aspektus egyáltalán nincs a köztudatban, a pihenés ugyan igen, de azt meg nem feltétlenül gyülekezeti keretek között képzelik el, vagyis nem kötik az istentisztelet alkalmához. Vasárnapra, tulajdonképpen a szabadnapra szerveznek be egy rakás programot, ami nem lenne feltétlenül baj, csak ezek az istentiszteletre szánt idővel vetekednek. Sokszor gyülekezetek felett álló keresztyén mozgalmak is hosszúhétvégekre szerveznek programokat, amelyek magukban foglalják a vasárnapokat is, így azonban az ember nem tudja e nap megszentelését gyülekezeti keretek közötti megélni.
C. M.: Ha visszagondolunk a puritánok idejére, arra a korra, akkor is megosztott volt a keresztyénség e tekintetben. A lazább népegyházi keretek között szolgáló gyülekezetek, lelkészek nagyobb szabadságot engedtek az embereknek. Itt is hadd kezdjem az elejével. A vasárnap délelőtti istentiszteleten való részvétel kötelező volt. Annyira kötelező, hogy egy adott időszakban büntették azt, ha valaki hiányzott. De érdekes módon, az istentisztelet utáni időt szabadon eltölthették, legalábbis az anglikánok szerint. Bizonyos sportokat és szórakozásokat megengedtek, de voltak olyanok, amiket nem. Például megengedett volt a labdajáték, megengedett volt a tekézés. A tekézés egyébként egy jellegzetesen puritán sport volt. Spurgeon azért tekézett, mert ez a puritánok szerzeménye volt, legalábbis ők így gondolták. Persze voltak olyan úri sportok is, mint a medvetáncoltatás, solymászat, vagy rókavadászat az arisztokratáknál, amiket hol betiltottak, hol engedélyeztek. Például amikor maguk a puritánok kerültek hatalomra, tehát a társadalomra politikai befolyással is bírtak, akkor ők a legtöbb szórakozást beszüntették.

De térjünk vissza a kérdésedhez: a helyzet az, hogy sokakban összemosódik a pihenés fogalma a szórakozás fogalmával. A Bibliában ez egyértelműen két különböző dolog. Az embernek szüksége van pihenésre, hogy erőt gyűjtsön. A szórakozás csak részben pihenés, mert mondhatjuk, hogy kikapcsolódás; az értelmi-szellemi kifáradásból kikapcsolódom, ilyen értelemben pihenek. De a Bibliában és a puritánok érveléseiben egyértelműen látni lehet, hogy a szórakozás önmagában nagyon öncélú tevékenység, és nem pihenés azon céltól vezérelve, hogy erőt gyűjtve megint nekitudjak feszülni a munkámnak, hogy hatékonyabban tudjam azt végezni. Ezért a puritánok, amikor ezt meg tudták tenni, akkor betiltották a vasárnapi szórakozásokat. A pihenést pártolták egyértelműen, de a fizikai munkát végző korszakban az emberek egyébként is jellemzően elfáradtak hétvégére – mezei munkában, kétkezi munkában, vagy iparos munkákban. Nekik a vasárnap fizikailag abban volt pihenés, hogy nem kellett elővenni a szerszámot. Ott ültek az emberek a padban az istentiszteleten, vagy otthon társalogtak, vagy délután megint elmentek istentiszteletre, és ez fizikailag pihenést jelentett. De lelkileg az Úr napját nem tartották pihenőnapnak. Hadd fordítsam meg a mondatot pozitív kijelentéssé: a vasárnapot a lelki munka napjának tartották. Ez visszaköszön a hitvallásukban is: a Westminsteri Hitvallásban is és a Savoy-i Hitvallásban, vagy a baptista hitvallásban, amikor azt mondják, hogy a vasárnap az Úr napja, az istentisztelet napja, és a kegyesség gyakorlásának napja. Ez alatt az értették, hogy például betegeket lehetett látogatni, tehát gyakorolni tudták magukat a jó cselekedetekben. Ide beletartozik a nagymama látogatása is, de nem azért pusztán, hogy egy jót együnk és beszélgessünk, hanem – így fogták fel –, hogy az idősekkel, akik nem tudnak eljönni az istentiszteletre, vagy betegekkel, vagy azokkal, akik bármilyen egyéb akadályoztatás miatt nem tudnak megjelenni, megosszák az igét, amit prédikáltak aznap. Tehát ha vasárnap a nagymamához megyünk, az rendben van, de mindenképp osszam meg vele az ige üzenetét és tartalmát, és bíztassam, tápláljam őt az igével.

Az istentisztelet és a vasárnap megszentelése tehát számukra abszolút prioritás volt, mert ekkor végezték a lelki munka legnagyobb részét. Hétköznap dolgoztak, elfáradtak, a családi és egyéni áhítatnál többre nem futotta érthető módon, ezért a vasárnapra koncentrálódott a lelki tevékenységük legnagyobb része.

Ha belegondolunk a mostani helyzetbe, azt látjuk, hogy a keresztyének többsége – és most az evangéliumi keresztyének többségére gondolok – úgy gondolja, hogy a vasárnap megszentelése annyiból áll, hogy elmegyek egy istentiszteletre délelőtt, utána pedig nagyjából azt csinálok, amit akarok. Nyilvánvalóan itt újra el kell magyarázni, hogy miről szól a vasárnap: azt is el kell magyarázni, hogy mit jelent az Úr napjának a megszentelése, plusz meg kell értetni velük a gyülekezet működésének a céljait. Én itt látom a nagyobb hiányosságot és tennivalót. Krisztus gyülekezetének van egy hivatása, és egy hivatás teljesítéséhez tartoznak feladatok. A hivatásunk az – ahogy Isten igéje mondja –, hogy építsük a szenteket, tehát kell tanítani az Úr népét, tisztázni kell az alapvető tanokat és hitvallásokat, hogy felkészítsük őket egy istentelen társadalomban arra, hogy válaszolni tudjanak a felmerülő ellenvetésekre. A keresztyénséget intellektuálisan minden oldalról támadják. A gyülekezeti tagjainknak, ahhoz, hogy érett hívők legyenek, meg kell érteniük az ige igazságait, kell tudjanak válaszolni, ahogy Péter apostol mondja: legyetek készek arra, hogy számot adjatok a bennetek levő hitről. De a gyülekezet hivatásához tartozik nagyon egyértelműen az evangelizálás, a lélekmentés is. És itt nagyon hangsúlyozni akarom azt, hogy a gyülekezeteknek feladata, hogy célzottan megtérésre hívó prédikációkat mondjanak, evangelizációs istentiszteleteket tartsanak, az embereket Jézus Krisztushoz hívják. Ebből kifolyólag például a baptisták – akkor még úgy nevezték őket, hogy partikuláris baptisták; ezek voltak, akik elfogadták a kegyelem tanait, tehát a kálvinizmus 5 pontját – azzal indokolták, hogy vasárnap két istentiszteletük van, mert kell egy tanítói istentisztelet azoknak, akik már újjászületett keresztyének, hívő emberek, és kell egy istentisztelet, ahol kifejezetten evangelizálnak, tehát megtérésre hívják azokat, akik még nem tértek meg. Ahhoz, hogy ez működjön, ahhoz hétközben a gyülekezetnek sok és komoly tennivalója van, ugyanis hívogatniuk kellett az embereket erre a vasárnapi evangelizációs istentiszteletre. Hétközben a gyülekezeti tagok komolyan vették azt, hogy vasárnapra mindig hívogassanak, tehát hogy legyen kit evangelizálni. Különben a léte lenne értelmetlen a gyülekezetnek.

Például sokakban ott van az téves felfogás, hogy a puritán korszakban, meg később a nagy ébredési korszakokban egészen Spurgeonig, mindig akadt egy-két jeles szónok, és mivel híre ment ezeknek, ezért jöttek, tódultak az emberek oda, tízezrével fantasztikus prédikációkat hallgattak, és így terjedt aztán az ébredés tüze. Ez téves felfogás, mert igazából, ha visszanézünk a múltba, mást látunk. Ebben nagy segítségünkre van, hogy Spurgeon Tabernacle-jában statisztikát vezettek a megtérésekről: amikor valaki megtért és csatlakozott a gyülekezethez, akkor el kellett mondania, hogy került oda. És legtöbbször nem azt halljuk, hogy híre ment Spurgeonnek és “eljöttem, hogy meghallgassam”, hanem azt olvassuk, hogy egy gyülekezeti tag meghívta az adott személyt az istentiszteletre. Mint munkatársa, vagy mint szomszédja, vagy mint rokona valaki őt oda meghívta, és így került a gyülekezetbe. De visszatérve a lényegre: mikor megértjük azt, hogy egy gyülekezetnek a társadalomban ez az óriási, Isten-adta, Krisztus-adta felelőssége, hogy az evangélium hirdetése által hívja az embereket az üdvösségre, akkor megértjük, hogy az Úr napja és annak megszentelése gyakorlati szempontból miért olyan fontos. Tehát nem arról van szó, hogy kényszerítjük meg türtőztetjük magunkat, hogy ne szórakozzunk, vagy hogy ne csináljunk semmit. Nem arról van szó, hogy egy csomó tiltással megtűzdeljük a napunkat, „ezt sem szabad, azt sem szabad, semmit sem szabad!” Ők ezt úgy fogták fel, hogy „végre, hat napi kemény munka után van egy szünnap, van egy hetedik nap, amit kihasználhatunk, egy nagy esély, egy nagy lehetőség istentiszteletre, közösséggyakorlásra, épülésre, idősek és betegek látogatására, evangelizálásra, gyerekek oktatására!” Tehát nagy lehetőségként és keretként fogták fel, amit hatékonyan ki lehet használni; mivel a többiek sem dolgoznak, ezért az embereket lehet istentiszteletre hívni, lehet hívni ilyen-olyan körökre. Így álltak hozzá ehhez a naphoz, ezért volt ez számukra egy nagyon fontos nap.

M. T. A.: Akkor az, hogy valaki nemet mond egy másik programra, és az istentisztelet mellett dönt, egy bizonyságtétel – az adott ember hitéről, prioritásairól tanúskodik. Hogyan lehetne a puritánok példája nyomán ezt elmagyarázni egy mai keresztyénnek, hogy az istentisztelet – illetve a pihenőnapnak ez a típusú megszentelése – maga mögé szorít minden mást?
C. M.: Lelkipásztorként az a tapasztalatom, hogy ember és ember között különbség van. Itt nagyon hangsúlyoznám azt, amit a puritánok is hangsúlyoztak. Tegyünk különbséget a már újjászületett hívő ember és a pusztán vallásos ember között. Ők a pusztán vallásos embereket némi iróniával professzoroknak nevezték, hiszen ezek külsőleg gyakorolják a vallásukat, de a szívük távol van az Úrtól. Ez volt az, amit az Úr Isten állandóan Izrael szemére is vetett, ti. hogy van egy külső oldala a vallásosságnak, amit ugyan megtartanak, de a bensőt – az Istenhez való személyes viszonyulást – elhanyagolják. Ez végig megvolt a puritán korszakban és mindmáig megvan. Azt látom, hogy aki valóban újjászületett hívő ember, abban van készség arra, hogy engedelmeskedjen Krisztusnak. És ha tanítást kap arról, hogy hogyan kell megszentelni az Úr napját, és elmagyarázzuk neki azt, hogy ez a nap mennyire fontos, mert mennyi mindent tehetünk az Úrral és az Úrért, akkor megérti és elindul a fejlődés útján. Látom azt, hogy van készség bennük, hogy igenis, engedelmeskedni szeretnének Krisztusnak, hiszen átadták az életüket neki. De ott, ahol csak vallásos külső máz a keresztyénség, ott az emberi szív még mindig a régi, és még mindig az önzés dominál. Nem azt nézi, hogy mit tehetek Krisztusért, hanem azt nézi, hogyan használhatom ki ezt az időt a magam számára. Nem is gondol bele abba az ilyen ember, hogy a hívő élet egy szolgáló élet. Mert itt van a lényeg. Amikor újjászületünk és új életet kezdünk, ahogy Pál mondja a 2Kor 5-ben („a régi elmúlt, íme újjá lett minden”), akkor az életünk szolgáló élet lesz. Annál világosabban nem lehet fogalmazni, mint ahogy Pál mondja a 2Kor 5,14-15-ben, ti., hogy Krisztus szeretete szorongat minket, és azt tartjuk, hogyha egy meghalt mindenkiért – mármint Jézus a bűnösökért, a megmentettekért –, akkor mindenki meghalt. És úgy folytatja a 15. versben, hogy azért halt meg, és támadt fel, hogy akik élnek – és ránk céloz, keresztyénekre –, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Tehát én nagyon komolyan utána nézek ilyenkor annak, hogy annak a személynek, aki a hétvégéjét mindig magával és a maga szórakoztatásával tölti, egyáltalán van-e új élete, vagy sem. Gyanítom, hogy nem sok. Mert előbb kell egy új szív, hogy legyen hajlandóság a szolgálatra, és ha kész vagyok Krisztusért élni – ahogy mondja Pál –, akkor tudom vállalni azt, hogy igen, az Úr napján is szolgálok. Egyébként is ott a szombat, amikor hál’Istennek, mivel szabadnap, el lehet menni kirándulni, kikapcsolódni. Aztán vannak néha hosszúhétvégék, amikor van plusz egy-két nap, plusz ott a szabadság.

M. T .A.: A keresztyén szervezetek vezetőivel, tagjaival ezt hogyan lehetne megértetni, hogy a vasárnap az a helyi gyülekezeté?
C. M.: Igen, ezek a keresztyén szervezetek – ugye angolosan parachurch organizációk – régóta működnek már, és azzal a filozófiával működnek, hogy ők olyan dolgokat végeznek a társadalomban, amelyeket egy-egy gyülekezet nem tud elvégezni, mondván túl nagy falat lenne nekik. Úgy gondolják, hogy majd ők betöltik ezt a szerepet. Persze mindig ez van, hogy erőket vonnak el, tartalékokat a gyülekezetektől, hiszen az aktivistáik nem a helyi gyülekezetbe fektetik az erejüket és idejüket. A helyzet az, hogy nem sok eszközünk van arra, hogy fellépjünk ezekkel szemben. Inkább csak az – és én ezt gyakorlom, mint lelkipásztor –, hogy tagjainkat arra nevelem, hogy az energiánk, a munkánk, a szolgálatunk mindig a helyi gyülekezetbe legyen becsatornázva. Ne fecséreljük az erőnket azzal, hogy más, gyülekezeteken kívüli szervezetet támogatunk. Már csak azért is, mert egyértelmű mandátumunk az Úr Jézustól, hogy a gyülekezet növekedjen. Nekünk itt az a célunk, hogy építsük a szenteket a hitben. Evangelizáljunk, hívogassunk. Ez komoly szolgálat, hiszen minden héten hívjuk azokat az embereket az istentiszteletre, akiket csak tudunk. És amikor eljön végre a vasárnap, akkor itt vagyunk, mert ha jönnek, akkor foglalkoznunk is kell velük, beszélgetnünk, közösséget gyakorolnunk. A végső cél az, hogy a helyi gyülekezet növekedjen. Nem marad időnk és energiánk, hogy mással foglalkozzunk. Magyarul inkább a saját gyülekezeti tagjaimat kell neveljem: tudatosítani kell bennük, hogy ez a legnagyobb prioritás.

M. T. A.: Beszéljünk most az ún. meditációról, az elmélkedésről. Az angol meditation szó félreérthető egy picit, ha átírjuk magyarra, mert sokan a keleti vallásokból ismert meditatív gyakorlatokra, technikákra asszociálhatnak. A puritánoknál mi volt az elmélkedés?
C. M.: A szó etimológiáját én sem akarom firtatni. Viszont az elmélkedés gyakorlata – akárhogy is nevezzük –, régi keresztyén szokás, sőt, bibliai szokás. Már Izsákról is olvasunk olyat, hogy amikor Ábrahám szolgája visszatérőben volt a leendő feleséggel, Rebekával, és éppen összefutnak a mezőn, Izsák kint volt délután elmélkedni. Később is látunk ilyet, Dávidnál különösen, hogy időt szakított arra, hogy elmélkedjen. Ez egyértelmű a zsoltárai alapján. Máris elénk tárul néhány konkrétum: először is, hogy az elmélkedésre tudatosan időt szakítottak. Az elmélkedés időigényes tevékenység. A mélységhez, a hatékonyságához idő kell. Ezért jó többek között a vasárnap. Maga az elmélkedés gyakorlata röviden úgy írható le, hogy az egyéni csendességből kiindulva olvastak egy igeszakaszt, és elgondolkoztak az igeszakasz mondanivalóján, üzenetén, majd ezt igyekeztek alkalmazni a saját életükre. Még konkrétabban: mikor elolvastak egy igeszakaszt, akkor az elmélkedésüket néhány kérdés mentén vezették és alakították. Például mit mond ez az igeszakasz Istenről? Mond-e valamit tulajdonságairól, tetteiről. Aztán: mit mond ez az igeszakasz rólunk, emberekről? Van-e valami konkrét dolog, amit rólam mond, mint emberről? Mit mond ez az igeszakasz a megváltás nagy művéről, Krisztusról? Tartalmaz-e konkrét kötelességeket és feladatokat, van-e benne felszólítás? Aztán ami szintén gyönyörű volt abban, ahogy ezt a puritánok kialakították, a következő: volt egy olyan kérdésük, hogy van-e az igeszakaszban ígéret – rendszerint igen –, és mit ígér benne Isten? Mi az, amit kérhetek Istentől? Mi az, amit beválthatok nála, mint egy csekket, hogy „ha ezt megígérted Uram, akkor kérlek add ezt meg nekem ezen a mai napon!” És így, nagyon konkrét kérdések mentén gondolkoztak, elmélkedtek az igeszakasz felett. És ugyanúgy, mint a vasárnapi hitmélyítő prédikáció kapcsán, akkor tartották befejezettnek az elmélkedést, amikor tudtak válaszolni olyan kérdésekre, hogy mit mond ez az ige, mit kíván tőlem, hogyan tegyem ezt meg, mit ígér, és mire biztat… Ha ezt meg tudta magának fogalmazni, akkor egy konkrét dologgal távozott az elmélkedésből. Nem csak merengés volt, ahol kicsit elkalandozunk a keresztyén tanítások misztikus dimenzióiban; az elmélkedés célja az volt, hogy Isten igéjét aprópénzre váltva tudjam, hogy mi a tennivalóm, és aznapra isteni vezetést kapjak az ige alapján. Persze ez azt jelentette – és erre is bíztattak a puritánok –, hogy legyen napi csendessége az embernek, és szánjon rá naponta fél órát. Akik lelkészek is voltak, tehát akik Pál szavaival élve Isten titkainak a sáfárai, azoknál azt látjuk, hogy akár napi egy órát is szántak erre. Persze mondták, hogy szerencsésebb ha reggel tesszük ezt, mielőtt munkába indulnánk, de ha nem megy másképp, akkor este. A lényeg az volt, hogy minden nap tartsanak csendességet. Mondhatná valaki, hogy persze ők ráérősök voltak, még nem volt olyan rohanós a világ, mint manapság. Ez az észrevétel igaz, de az is igaz, hogy mindig arra van időnk, ami fontos nekünk. És ha tényleg az Úrnak adtam át az életemet, és tényleg az Úrnak élek, akkor odaszánom az időmet neki.

Pál apostolnak van egy gyönyörű kijelentése az 1Kor 1,9-ben. Azt mondja, hogy hű az Isten, aki elhívott titeket a Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre, azaz koinoniára. A hívő életben ez a lényeg: közösség Krisztussal. Érthető, hogy ha átadtam magam Krisztusnak és keresztyén életet élek, akkor van időm Krisztusra. És itt meg is jegyezném, hogy engem bámulattal és csodálattal tölt el, hogy szerelmespárok mennyit tudnak csetelni, mennyit tudnak üzengetni egymásnak, vagy egyszerűen csak baráti kapcsolatban lévő fiúk vagy lányok mennyi időt töltenek egymással. Ezzel kifejezik azt, hogy ami nekik fontos és értékes, arra van idejük. Ha mi Krisztus menyasszonya vagyunk és Krisztus a vőlegény, tehát van köztünk egy “szerelmi kapcsolat” – ahogy az Úr Jézus mondta az efézusi gyülekezetnek a Jelenésekben, hogy az első szeretetet kívánja vissza –, akkor ez kapcsolat az első szeretet tüzében kihozza belőlünk azt, hogy tudunk időt szánni Krisztusra. Lehet, hogy nem mindig egyformán sok időt, de azért az lesz a jellemző, hogy rendszeresen időt töltök Krisztussal.

M. T. A.: Erre mondtad korábban, hogy minimum napi fél óra.
C. M.: Igen, a napi félórának standardnak kellene lennie. Szerencsésebb lenne reggel, hogy így kezdjem a napot, és az ige határozza meg az egész napom alakulását, de a lényeg, hogy legyen Krisztusra időm minden nap.

M. T. A.: Az igeszakaszt ezekhez a félórákhoz, csendességekhez milyen metódus szerint válasszuk ki?
C. M.: A puritánoknak volt receptjük erre, egészen konkrét receptjük. Ők azt javasolták, hogy reggel olvasson az ember két részt az Ószövetségből, délben egy részt az Újszövetségből, és este zsoltárral fejezze be. Azt is jó tudni, hogy ők az egyéni csendességet is, lévén, hogy nagyon módszeres emberek voltak, hozzákötötték egy napi rutinhoz, amit amúgy is megtesz az ember, és akkor nem felejtünk el csendességet tartani. Egész konkrétan ott volt a Bibliájuk majdnem mindig az asztal mellett. Ha leültek reggelizni, akkor vagy reggeli előtt, vagy reggeli után elővették a Szentírást, olvastak és imádkoztak. Délben amikor leültek az ebédhez, ugyanúgy. És este a vacsoránál hasonlóképp. Mivel nem feledkezünk el enni, ezért, ha ott van a Bibliánk kéznél, akkor maradjunk még az asztalnál tíz percet, negyed órát, és el tudunk csendesedni. Ez volt az ő gyakorlatuk. Én ezt kicsit megfordítottam. Reggel inkább újszövetségi igét olvasok, délben ószövetségi igét, este pedig zsoltárokat. Tény, hogy a déli időszakban nekem is nehezebben mennek ezek a rendszeres dolgok, mert sokszor úgy alakul egy beszélgetés, vagy az ügyintézés, hogy nem vagyok otthon a déli időszakban, hogy otthon ebédeljek és egy kicsit elcsendesedjek. De a reggeli és vacsoraidő megvan és az ezekhez kapcsolódó áhítat is. Úgy gondolom, hogy minimális erőfeszítéssel ezt meg lehet valósítani manapság is.

M.T.A.: A puritánok valamilyen igei kalauz szerint haladtak?
C.M.: Különösebb kalauzuk nem volt. Azt javasolták, hogy kezdje az ember az Ó-, illetve Újszövetség elejével, és olvassa azokat végig. Menjen rajtuk végig. A beosztás, miszerint napi két rész, azaz két fejezet Ószövetség és egy fejezet Újszövetség, és egy zsoltár, magával hozta, hogy az ember egy év alatt végigolvasta a Bibliát. Persze itt mindenkinek van egy bizonyos szabadsága, attól függően, hogy milyen tempóval olvas, mennyit tud elolvasni egyszerre. De a lényeg az, és én ezt helyesnek tartom, hogy kezdjük az Ószövetség, illetve az Újszövetség elejével, és menjünk végig. Akár egy év alatt, akár két év alatt, de menjünk végig az egész Szentíráson. Ha végigmentünk az egész Biblián, akkor kezdjük elölről. Én ezt közel 20 éve gyakorlom, és az a roppant kellemes gyümölcse ennek, hogy egy idő után ad egy összképet a Bibliáról. Egy jó áttekintést kapunk, meglátjuk a teljes Bibliát érintő összefüggéseket. Kapunk egy képet, ami a Biblia részeit összekapcsolja és összefüggésben láttatja. Ez nagyon jó!

M. T. A.: Mit szólsz a részben katolikus gyökerű, de nem csak katolikusok által gyakorolt imamódokhoz, például a lectio divina-hoz? Nyilván az a célja ezeknek az imamódoknak, hogy ne csak intellektuális szinten ragadjon meg minket a Szentírás. Ágoston is egy hármas bibliaolvasási módszert dolgozott ki.
C. M.: A lectio divina, mint módszer nem rossz, bele is néztem, át is néztem néhány példát a Pécsi egyházmegye honlapján, ahol rendszeresen közölnek hozzá részletes segédanyagokat is. Itt mindig a görög szövegtől indulnak el. Gyanítom, hogy a legtöbb ember nem konyít a göröghöz, tehát ilyen alapossággal a legtöbb ember számára ez elérhetetlen. Másrészt, ha előírás szerint végigcsinálja valaki a lectio divinát – legalábbis olyan részletességgel, amilyenekre én példát láttam –, az nagyon hosszú idő. Nem tudom, hogy hány embernek van erre ideje, hogy ezen a szinten mindent végigvegyen, és még alaposan utána is gondoljon a dolgoknak, majd összefoglalja a konklúziókat magában. Ráadásul nekem ez is általános marad néha. Mégis, mint módszer, nem rossz, de azért annak a tartalma, amit én megnéztem, érthető módon jellegzetesen római katolikus volt. Amikor az üdvösségről beszél – éppen az e hetit néztem meg –, egyértelműen arról volt szó, hogy a hit és az irgalom cselekedetei által kapunk üdvösséget.

Talán egyszerűbb, sőt, biztosan egyszerűbb, és mégis elég hatékony elmélkedési módszer, amit gyakoroltak a puritánok, hogy maguk a lelkészek gyakran írtak úgymond áhítatos könyveket. Az evangéliumi keresztyének között leginkább Spurgeon áhítatos könyveit ismerjük, például az „Isten ígéreteinek tárházát”, de volt egy másik könyve is, ami angolul a „Morning and Evening” címet kapta. Ennak egy részét kiadták még a 20. század elején „Harmatgyöngyök” címen. Ezt tettük fel mi a gyülekezetünk honlapjára, ott elérhető a napi szöveg. Ezek elég hatékonyak voltak, mert rövid igékhez írt magyarázatok. Ami az elmélkedési részt, tehát az intellektuális részt illeti – hogy mit mond ez a szakasz, mire kell odafigyelni –, azt leírták a lelkészek, hogy az egyszerű ember is megértse, és ne kelljen neki nagyon nehézkesen tanulmányozni a szöveget. És ebből megfogalmaztak egy-két üzenetet, ami nem akart szájbarágós lenni, inkább csak egy-két lépést jelentett, vagy csak lökést akart adni. Én úgy gondolom, hogy a mai napig nagy haszonnal lehet ezeket az áhítatos könyveket forgatni. Erre buzdítom mindig a gyülekezeti tagokat és nálunk ez egy bevett gyakorlat is, hogy az egyéni csendességünket ezen áhítatos könyvek segítségével tartjuk. De vannak olyan klasszikus áhítatos könyvek is, mint „Az Isten műhelyében”, vagy Oswald Chambers áhítatos könyve. Bár az utóbbinak a magyar fordítása kicsit bonyolultabbra sikeredett, mint amilyen az eredeti angol. Ezek itthon a legismertebbek. Személy szerint nem tudom ajánlani a „Napi ige” című áhítat-sorozatot, mégpedig azért nem, mert eléggé messze megy a bibliai és az evangéliumi alapoktól. Már több benne az elpszichologizált lelki tanácsadás, vagy a sokszor felszínes karizmatikus-beütésű dolog, mint az ige. Ezek a típusú áhítatok nem kifejezetten az ige mentén kalauzolnak.

M. T. A.: Ma nagyon gyakran hangsúlyozzák a csend jelentőségét a kegyességben. Ugyanakkor pár hónapja fordítottam egy cikket a nemrég elhunyt evangéliumi lelkigondozótól, David Powlisontól, aki a hangos ima jelentőségét hangsúlyozta. Számomra az olyan megfogalmazások, hogy a csendben rátalálunk önmagunkra, zavarosak. Te mit javasolsz?
C. M.: Persze, hogy zavarosak, mert a csend az csak egy keret. És ezt Jézus Krisztus is hangoztatja, hiszen azt mondja, menj be a te benső kamrádba (csendesszobának is szoktuk ezt mondani), ahol – és itt jelenik meg a csend jelentősége – az Istennel, Krisztussal való zavartalan közösség biztosított. Ilyen értelemben keret a csend, hogy biztosítja ezt a zavartalanságot. Ha azt mondtuk, hogy a hívő élet lényege közösség Jézus Krisztussal, ahogy Pál ezt az 1Kor 1,9-ben mondja, akkor a lényeg az, hogy zavartalan legyen ez a közösség. Ha együtt vagyok a házastársammal, és meghitten, édeskettesben akarunk lenni, akkor a lényeg, hogy ne zavarjanak, tehát a zavartalan együttlét. Ezt hangsúlyozza az Úr Jézus, hogy teljes szívemmel, az értelmemmel és az érzéseimmel rá tudjak koncentrálni. Ez a csendnek a lényege. De amikor a meghittség biztosított, és együtt vagyok a házastársammal ilyen keretek között, akkor beszélgetek vele, és nem csinálok erényt a csendből, hogy hallgatok. Az a lényeg, hogy megosztom magam vele, és Krisztussal is így van. Ezt a puritánok is hangsúlyozták: ha tényleg közösséget gyakorlok az egyéni csendességben az ige felett elmélkedve, utána imádkozom, és az imádkozásban történik az elmélkedésnek a második fele. Itt már társalgok Krisztussal. Ő beszélt hozzám az igéből, most én beszélek hozzá az ima által. Gondolok Krisztusra. Vagy ahogyan a puritánok mondták, „táplálkozom Krisztusból”. Megint végiggondolom, hogy kicsoda Krisztus, és hogy mit tett értem. Ezt elmondom neki imában. Majd pedig dicsérjük Krisztust. Ez zajlott a puritánok imádkozásában: Krisztusra gondoltak, Krisztussal beszéltek, megosztották a gondolataikat és érzéseiket Krisztussal, majd pedig dicsérték Krisztust.

A koncentrálással persze vannak néha problémáink. Sok helyről halljuk, hogy a sok elektronikai kütyü miatt a fiataloknak csökken a koncentrációs képessége. Ha valaki tényleg küzd ilyen problémával, hogy halkan magában imádkozva elkalandoznak a gondolatai, akkor persze ajánlott, hogy hangosan, félhangosan imádkozzon. Egyébként, ha halkan imádkozom magamban, azt is szavakkal teszem, hiszen ha bármit meg akarok fogalmazni, mindenhez szavak kellenek. Egy gondolat attól kezdve létezik, hogy hozzá társult egy szó. Különben nem létezik. Akár halkan, akár magamban, szótlanul vagy hangosan fejezem ki, szabadságunk van, de a lényeg az, hogy Krisztusra tudjak összpontosítani. Ha ehhez az kell, hogy félhangosan imádkozzak, akkor félhangosan imádkozom.

M. T. A.: Igen, de a jórészt katolikus misztikából fakadó csend-fogalom épp arról szól, hogy a gondolataidtól is üresítsd meg magad, tehát szubvokális dialógust se folytass, és fontos, hogy egy fogalmi, szavakat nélkülöző vákuum alakuljon ki.
C. M.: Ez nem csak katolikus felfogás, ez része a buddhista szerzetes életének is, és más vallásokban is megvan. Van egy része, amit el lehet fogadni. Egy zajos, aktív időszak után kell némi elcsendesedés, amíg a fejünkben zakatoló dolgok leülnek, lenyugszanak. Tényleg beindul úgy az agyunk, hogy mindig azokkal foglalkozunk, azokkal a gondolatokkal, amelyek annyira foglalkoztatnak és annyira fontosak számunkra a hétköznapokban. Tehát igen, van egy olyan rész, hogy elcsendesedünk, hogy az agyunk, ez az állandó zakatoló gép le tudjon nyugodni és el tudjon halkulni, de mihelyt ez megvan, tudatosan Krisztushoz megyek és rá koncentrálok. Itt megint csak a zavartalanság a lényeg. Ne zavarjanak kívülről se, de belülről se zavarjon valamilyen zakatoló dolog. De amikor innen tovább megyünk, és a csendet önmagáért műveljük, hogy úgymond a csend misztikájába burkolózzunk, az tőlünk protestánsoktól és az evangéliumtól is idegen.

M. T. A.: Mit gondolsz, miért van ma ilyen nagy kereslet a misztikára, protestánsok között a katolikus misztikára, és minden olyan kegyességi módra, ami ehhez kapcsolható – elvonulásokra, zarándoklatokra, lelkigyakorlatokra? A hétköznapok profanitásában valóban nem lehet ma már megélni a bibliai kegyességet?
C. M.: Jó kérdés. Nem biztos, hogy ennek a helyzetnek ismerem minden oldalát. Az egyik észrevételem, hogy az élet felgyorsulásával együtt jár a felszínesebbé válás is. Ez tagadhatatlan. Ezt mindenki tapasztalja kapcsolati szinten is. Kevesebb időnk jut egymásra, kevesebb a mély beszélgetés. A kommunikációnk is legtöbbször a hétköznapi dolgok szintjén zajlik. Ez így van az Istennel való kommunikációnkban is. Kevesebb az időnk, kevesebb az istenkapcsolatunk, kevesebbet olvasunk. Tehát mind az Istennel, mind más emberekkel való kapcsolatunkban látjuk ezt a felszínességet. Csakhogy a felszínesség magában hordoz olyan jegyeket, olyan tüneteket és problémákat, amelyeket mindenki érzékel, gondoljunk például az elidegenedésre. Már nem értjük annyira egymást. Nem látunk bele annyira egymás lelkivilágába. Nem is értjük annyira egymást. Ezzel is magyarázható az, hogy olyan sok házasság felbomlik. Idő kellene a kapcsolat ápolásához. Ugyanez megint érvényes az Istennel való kapcsolatra is. Isten gyermekeinek mondjuk magunkat, azt mondjuk, van egy élő Istenünk és Megváltónk, de hát ha él, akkor ehhez élménynek is kellene tartoznia, de ezt hol találom meg? Kialakult tehát egy Isten utáni éhség, ami ebből az elidegenedésből is fakad. Úgy gondolom, hogy emiatt van reneszánsza ezeknek a lelkigyakorlatoknak, és a misztikához való vonzódásnak. Csakhogy az Istennel való élményünknek közvetítője elsősorban a Szentírás, és a Szentlélek mindig visszaterel a Szentíráshoz. A Szentlélek nem vezet el minket egy olyan misztikus útra, ahol a Krisztussal való találkozás a mi benső érzéseink és sejtelmeink útján történne. Ez annyira szubjektív, hogy végül bármire rá lehetne fogni, hogy ez Krisztus. De ez az út azért annyire népszerű, mert végső soron az emberek azt akarják hallani, illetve azzal akarnak találkozni, amit maguk kívánnak. Ez becsapós dolog, de akkor is népszerű. A lényege, hogy ha Krisztussal ezen a misztikus úton találkozom, azt fogja nekem mondani, amit hallani akarok. Nem beszélve arról, hogy mindig egy pozitív képet várnak: Jézus mindig vigasztal, mindig bátorít, Jézus mindig valami nagyot mond nekem, ami tovább lendít a nehézségeken, de sohasem int vagy fedd, soha nem ítél meg. Míg a Biblia, és a bibliai kegyesség nagyon objektív és realista. Mivel bűnösök és esendők vagyunk, ezért szükségünk van intésekre és feddésekre is. Pál apostol ezt is olyan gyönyörűen fogalmazta meg, amikor Timóteusnak azt írja, hogy a teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, tehát pozitívan közli velem az Istenről, Krisztusról szóló tartalmat, de a feddésre is, tehát megállít, amikor rossz irányba megyek, sőt a megjobbításra is, tehát kiigazít; azt mondja, hogy nem így, hanem úgy. És végül az igazságban, vagy igazságosságban való nevelésre is alkalmas, tehát hogy ragaszkodjam Isten elvárásaihoz, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészítve. Valójában a Biblia elégséges ahhoz, hogy teljes közösséget, hogy teljeskörű kapcsolatot éljek meg Krisztussal, sőt embertársaimmal és hittestvéreimmel is. Ezért a Szentlélek visszaterel a Bibliához. Ezért a biblikus kegyesség az, amelyik igazából hiteles.

Hozzászólás