Meg tudsz változni IX. (Milyen „stratégiák” segíthetik a hitet és a bűnbánatot?) – beszélgetés Tim Chester “You can change” című műve kapcsán a megszentelődésről

Az interjú korábbi részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész

Parti Benedek: A fejezet címében ún. stratégiákról olvashatunk. Miért van rájuk szükség, nem elég megérteni mindazt, amiről eddig beszéltünk?
Márkus Tamás András: Eddig ugye arról beszéltünk, hogy a legnagyobb problémánk az, hogy elhiszünk egy Istennel kapcsolatos hazugságot, majd ebből bűnös érzések erednek, melynek következménye a bűnös viselkedés. Ezt a folyamatot úgy tudjuk megfordítani, hogy elhisszük az Istennel kapcsolatos igazságot, amihez hittel odafordulunk. Eljuthatunk oda, hogy őszinte „mélyfúrást” tartunk, és detektáljuk, hogy egy bálványimádó kívánsággal azonosultunk. Felismerjük, hogy a változás úgy kezdődik, hogy bűnbánattal elfordulunk ettől, ugyanakkor – és itt a válasz a kérdésedre, – a megértés nem egyenlő a változással. Persze, a megértés nagyon nagy lépés előre, hiszen tudjuk azt, hogy mi a probléma, és azt is, hogy mi rá a megoldás. Ugyanakkor az evangélium ismerete, de még az önvizsgálat se ad felmentést arra, hogy ne tartsunk napi szintű bűnbánatot, vagy lemondjunk erről a mindennapos harcról. Ezzel kapcsolatban a Gal 6,7-8 az egyik legfontosabb igehely: „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a maga testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.”

P. B.: Mit tanít ez az igehely a témánkról?
M. T. A.: Chester szerint Pál apostol itt a változás legfőbb elvét fogalmazza meg. Amit vetsz, azt aratod. A magyar közmondás abszolút biblikus: „ki mint vet, úgy arat.” Nyilvánvaló a kettő közötti összefüggés.

P. B.: Mire gondolt Pál, amikor testből aratásról vagy lélekből aratásról beszél? Mit akar ezzel kifejezni?
M. T. A.: Jól megvilágítja ezt egy másik ige, ugyancsak a Galata levélből: „Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek.” (Gal 5,16-17) Pálnál a test, azaz a bűnös természet a bálványimádó vágyakat jelöli, illetve az ebből fakadó érzéseket és cselekedeteket. Ugyanakkor a Lélek minden keresztény szívének közepébe új vágyakat, új kívánságokat plántál: vágyat a szentségre. Tehát akkor vetünk a testnek, amikor a bűnös kívánságainkra erősítünk rá, amikor szabad folyást engedünk nekik. Ekkor ezeket tápláljuk.

P. B.: És mikor vetünk a léleknek?
M. T. A.: Akkor, amikor a Lélek által inspirált, szentségre törekvő vágyakat erősítjük.

P. B.: Itt megint felmerül az a kérdés, hogy Isten és az ember milyen arányban vesz részt a változásban, a megszentelődésben való előrehaladásban?
M. T. A.: Ahogy láttuk korábban is, nem mi vagyunk változásunk okozói és előidézői. De a folyamatban hit és bűnbánat által mi is részt veszünk. Csakis a hit és a bűnbánat lehet az igazi evangéliumi engedelmesség alapja. Ennek kontextusában gondolhatunk arra, hogy a testnek vagy a Léleknek vetünk vagy aratunk. Újra hangsúlyozom: nem szabályokról, vagy parancsokról van szó, hanem arról, hogy visszamegyünk a kályhához. A szívünket és a vágyainkat folyamatosan vizsgáljuk. Akkor nem vetünk majd a testnek, ha újra és újra bűnbánatot tartunk. Annak lényege pedig, hogy a Léleknek vetünk, a hitben való megerősödésben jelenik meg. Még egyszer foglaljuk ezt össze, hogy könnyebben átlássuk, amiről beszélünk: nem vetni a bűnös természetünknek azt jelenti, hogy nemet mondunk mindarra, ami felerősítené a bűnös kívánságokat, és ezzel a bűnbánatot aktivizáljuk; Léleknek vetni pedig azt jelenti, hogy igent mondunk mindarra, ami a Szentlélek által sugalmazott vágyakat erősíti, és ezzel a hitet erősítjük.

P. B.: A gyakorlatban mit jelent az, hogy nem vetünk a testnek?
M. T. A.: Chester szerint azt – és itt jönnek be a képbe a fejezet címében is szereplő stratégiák –, hogy elkerüljük azokat a helyzeteket, amelyek “provokálják” a bűnös vágyainkat, kívánságainkat. Mi nem tudjuk önmagunkat megváltoztatni, úgy, hogy elkerüljük a kísértéseket. A változás a szívnél kezdődik. De a kísértések elkerülésének roppant nagy szerep jut. Soha nem jelenthet megoldást önmagában, de része a megoldásnak. A kísértések elkerülésével tulajdonképpen időt nyerünk. Azokban a helyzetekben, időszakokban, amikor a bűnös kívánságok stimulálnak, Isten igazságára lehet fordítani a figyelmünket, ezeken lehet elmélkedni. Vannak egyébként olyan hétköznapi helyzetek, amikor különösen érzékenyek vagyunk a kísértésekre, ilyen az éhség, harag, egyedüllét, fáradtság. Ilyenkor különösen oda kell figyelnünk. A „kerüld!” felszólítás az alábbi igék mindegyikében szerepel: “Kerüljétek a paráznaságot! Minden más bűn, amit elkövet az ember, kívül van a testén, de aki paráználkodik, a saját teste ellen vétkezik.” (1Kor 6,18-20) “Mert akik gazdagok akarnak lenni, kísértésbe esnek, kelepcébe, sok haszontalan és káros kívánságba, amelyek pusztulásba és romlásba döntik az embert. Minden bajnak gyökere ugyanis a kapzsiság: jó néhányan, akik hozzá szegődtek, eltévelyedtek a hittől, és sok gyötrelmet okoztak maguknak. De te, Isten embere, menekülj ezektől a dolgoktól: igazságosságra, kegyességre, hitre, szeretetre, béketűrésre, szelídségre törekedj.” (1Tim 6,9-11) “Az ifjúkori kívánságot pedig kerüld! Törekedj viszont az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre azokkal együtt, akik tiszta szívből hívják segítségül az Urat.” (2Tim 2,22).

P. B.: Hogyan lehet valamit kerülni? Pontosítsuk, mit ért ez alatt Pál, illetve az Újszövetség!
M. T. A.: Ez egyszerűen azt jelenti, hogy ha az egyik oldalról valami provokálja, vagy „fűti” a bűnös vágyainkat, akkor a másik, az ellenkező irányba kell „menekülni”, ahogy az 1Kor 6, 18-20-ban olvasható. Az egyik irányból érkezik a kísértés, mi pedig a másik irányba elszaladunk. A „kerülni” végső soron azt jelenti, amit a köznyelvben is: amivel, vagy akivel nem akarunk találkozni, azt nagy ívben elkerüljük. Ha látjuk, hogy az egyik irányból közeledik, elkezdjük szaporázni a lépteinket a másik irányba.

P. B.: Hol van az a pont, amikor meg kell állnunk – amikor még nem vagyunk bűnben, de nagyon közeledünk felé? Ezt sokaknak nehéz eldönteni.
M. T. A.: Chester is említ egy hasonlót. Azt mondja, gyakran kérdezik – főleg a fiatalok –, hogy “meddig mehetek el? Hol a határ, ahol valami még nem bűn, illetve ahol már bűn?” “Bűnt követek el, ha ezt teszem?” Chester szerint Isten válasza egyszerűen az, hogy “kerüld, fuss, menekülj, rohanj!” Ne azt kérdezzük, hogy meddig mehetünk el, inkább azt, hogy milyen messzire kerüljük el ezt vagy azt a bűnt. Egy alkoholista elveszti az itallal folytatott harcot, ha elkezdi számolni, hogy hány pohár fér még bele – kettő igen, három már nem. Azt viszont eldöntheti, hogy bemegy-e a kocsmába, vagy nem.

P. B.: És ha nem sikerül valamilyen bűnt elkerülni?
M. T. A.: Abból kell kiindulni, hogy sikerülni fog, hiszen Isten erre ígéretet tesz, lásd 1Kor 10,13-14: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni. Ezért, szeretteim, kerüljétek a bálványimádást!” A Szentírás világosan tanít arról, hogy Isten minden egyes szituációban biztosítja, hogy megmeneküljünk a kísértéstől. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy nekünk szabad flörtölni a bűnös kívánságokkal, vagy hogy szándékosan bizonyos kísértéseknek kellene magunkat kitenni. A kulcsszó a páli idézetben: “ezért”, vagy “ennélfogva.” Isten mindig megmutatja nekünk a kivezető utat, mielőtt túl késő lenne. Egyszerűen rá kell lépnünk erre az útra, és „menekülnünk” kell – elrohanni a kísértés és a bűn elöl.

P. B.: De miért olyan nehéz ez mégis?
M. T. A.: Részben azért, mert a bűnös kívánságok legnagyobb részét a minket körülvevő kultúra is táplálja, illetve felerősíti. A bűneink mögötti hazugságok közösségi szinten is jelen vannak. A Biblia ezt nevezi „világnak.” Ehhez kapcsolódik a második stratégia, ti. kerülnünk kell minden olyan dolgot, ami felerősíti a bűnös vágyakat.

P. B.: De Jézus nem a világért halt meg?
M. T. A.: Valamikor úgy beszél a Szentírás a világról, mint Isten szeretetének a tárgyáról (Jn 3,16). De általában mégis az Istennel és az Ő törvényével szembenálló társadalomra és kultúrára utal a fogalommal. A minket körülvevő világ bűnös kívánságokat propagál, néha egészen szemérmetlenül, a könyv szóhasználatával: hazugságokat terjeszt. Keresztyénként viszont nem vonulhatunk gettóba, de a befolyását, vagy a hatását tudjuk korlátozni. Így beszél erről az 1Jn 2,15-17: „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”

P. B.: Korábban beszéltünk a „testről”, ami az Újszövetségben az ember bűnös természetét jelöli. Az általad említett idézetben a világ és a test egyszerre szerepel. Hogy lehet ezeket a negatív befolyásokat szétszálazni, hogy tudjuk, mikor melyik gyakorol ránk hatást?
M. T. A.: A keresztyén teológia hagyományosan háromféle befolyásról beszél: a világ, a test és a gonosz. Ezek veszélyeztetik a keresztyéneket. Ezek természetesen nem egymástól függetlenül érvényesülnek, hanem összefonódva, szorosan egymásba kapcsolódva: a világ a gonosz, azaz a Sátán befolyása alatt áll, és a hazugságait terjeszti a kultúra által. A tömegkommunikációs eszközök, illetve a globalizáció által ez ma sajnos egyre erősebben érvényesül, és egyre jobban látható, lásd 1Jn 5,19: „Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van.” Ezekre a hazugságokra rezonálnak a mi bűnös kívánságaink, sőt azok felerősítik, aktivizálják ezeket a hazugságokat. A kérdés az, hogy melyik hangra hallgatunk: a világ, a test, a gonosz hangjára, vagy Isten igéjét halljuk meg és követjük. Tulajdonképpen erről szól a Zsolt 1,1-4 is: „Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az ÚR törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz. Nem így járnak a bűnösök, hanem úgy, mint a pelyva, amelyet szétszór a szél.”

P. B.: Milyen stratégiát említ még Chester?
M. T. A.: Például azt, hogy mondjuk nemet a bűnös kívánságokra. Ez így elég egyszerűen hangzik, de az általa említett példák megmutatják, hogy lehetséges opció ez is.

P. B.: Mire mondjunk nemet konkrétan? 
M. T. A.: Nyilvánvaló, hogy mindenkinek más-más szituációban kell nemet mondania valamire. Egyszerűen be kell fejeznünk bizonyos elfoglaltságokat, vagy szakítanunk kell bizonyos szokásokkal, ahol a minket érintő tendenciózus bűnös kívánságok megjelennek. Például a mai átszexualizált kultúrában nem egyedi eset, hogy fiatal, 20-30 éves férfiakon (de igazából nincs is korhatár) elhatalmasodik a bujaság, olyannyira, hogy a normális életüket sem tudják már emiatt folytatni: alulöltözött, vagy meztelen nőkről nézegetnek képeket, direkt olyan filmeket néznek, amelyekben szex jelenetek vannak, aktív pornó fogyasztók stb. Ebben a helyzetben meg lehet tenni, hogy amikor jön a kíésértés, illetve a vágy, akkor direkt Isten jóságára gondolunk – arra, hogy mennyivel többet ígér. A számítógépre olyan software-t lehet telepíteni, ami kiszűri a pornográf tartalmakat, és számonkérhetővé tehetjük magunkat a legközelebbi barátaink számára. Kérdezzenek rá bizonyos időközönként, hogy mit csináltunk, vagy mit nem csináltunk. Vagy, sok olyan nővel lehet találkozni, akinek a leghőbb vágya, hogy szeressék, felfigyeljenek rá, különlegesnek tartsák. Ezt elég drasztikus módon próbálják elérni: feltűnően öltözködnek – rövid szoknyákat, mélykivágású blúzokat hordanak, erősen sminkelnek. De önvizsgálatot tartva eldönthetik, hogy lecserélik a ruhatárukat, nemet mondanak az állandó flörtölésre, és abbahagyják romantikus filmek nézését, romantikus regények olvasását, valamint a romantikus álmodozásokat. Megint másoknak, akiknek a vásárlás a mindenük, a kirakat nézegetésről, az internetes böngészésről, és a vásárlási katalógusok lapozgatásáról kell lemondani. Akkor kell csak elmenni vásárolni, amikor tényleg szükség van valamire. Ehhez érdemes bevásárlólistát készíteni előre. A reklámokat a tv távirányítón le lehet némítani, illetve el lehet kapcsolni. Akinek alkohol problémái vannak, annak lehet, hogy jobb, ha egyáltalán nem iszik alkoholt, semmilyen mennyiségben, és messzire elkerüli a bárokat, kocsmákat, valamint azokat a barátokat is, akik ivásra buzdítják.

P. B.: Ez nem törvényeskedés?
M. T. A.: Nem, mert ezt nem egy külső hatalom írja elő ezeknek az embereknek, hanem ők maguk döntenek így elővigyázatosságból. Egyszerűen rájöttek a kísértés, a bűnös vágy és a bűn hatásmechanizmusára, és elég bölcsek ahhoz, hogy ezt a folyamatot megtörjék: nem úgy, hogy kiporciózzák, hogy „ez még belefér, de az már nem”, hanem az apostoli felszólításnak eleget téve önként döntenek úgy, hogy „elmenekülnek” bizonyos kísértések elől, illetve már a folyamat elején nemet mondanak rájuk. Az 1Kor 6,12 alkalmazható itt: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem válok semminek a rabjává.” John Stott, a nagy evangéliumi tanító ugyanezt a következőképpen foglalja össze: „Aki a testének vet, kiszolgálja annak kívánságait, dédelgeti és kényezteti a testet, ahelyett, hogy megfeszítené. Elsősorban gondolataink és tetteink a magok, melyeket elvetünk. Valahányszor megengedjük magunknak, hogy haragot tartsunk, sérelmeinket ápoljuk, tisztátalan dolgokról ábrándozunk vagy elmerülünk az önsajnálatban, a testnek vetünk. Mikor rossz társaságba keveredünk, s nem állunk ellen a negatív befolyásnak, mikor ágyban heverészünk ahelyett, hogy felkelnénk imádkozni, mikor pornográf kiadványokat olvasunk, mikor belemegyünk olyan helyzetekbe, melyekben nem tudunk önuralmat gyakorolni – mindannyiszor a testnek vetünk. Egyes keresztyén hívők napról napra a testnek vetnek, s csodálkoznak, hogy nem aratnak szent életet.” (Pál levele a Galatákhoz, 161.)

Ez erős elvárásnak tűnik, Jézus nem véletlenül hasonlítja az amputációhoz (Mt 5,29-30). Az amputáció fájdalmas, kínszenvedéssel jár, legalábbis így gondolunk rá, ha valamilyen bűnös vágytól való szabadulásra gondolunk. Chester szerint olyan, mintha koplalnánk. Olyan, mintha egy régi „barátot” kellene meggyilkolnunk, akit éveken át szerettünk. Chester ezzel kapcsolatban idézi egyik közeli barátját: „olyan, mintha kitépnének a szívemből egy darabot!” Pontosan ez történik – sebészeti eljárásról van szó. És éppen ezért nem működik a legalizmus, ugyanis a törvényeskedés – amire utaltál a kérdésedben – csak a felszínt, a viselkedést érinti, és nem a szívet.

Thomas Chalmers

P. B.: Ha ez ilyen egyszerű, miért nem vezet sikerre sokszor?
M. T. A.: Thomas Chalmers, a neves skót presbiteriánus teológus és lelkész mondta, hogy azért nem tudunk egyszerűen csak nemet mondani a bűnökre, mert nem a szívnél kezdjük. A régi helyére valami új kell: új kívánságok és új vágyak. Ha valakinek azt mondod, hogy hagyja ezt vagy azt abba, lehet, hogy egy ideig megy, lehet, hogy ritkábban csinálja, de folytatni fogja. Ha viszont Isten dicsőségét mutatod fel neki, akkor mindent meg fog tenni azért, hogy azt még tisztábban láthassa. Az Isten iránti megújított vágy az egyedüli, ami a bűnös kívánság helyét úgy kitöltheti, hogy az nem tér vissza. Chester a következőhöz hasonlítja ezt: képzeljünk el egy kisgyereket, ahogy a kezében tart egy rozsdás kést. A kés az új játéka. Hiába veszik ki a kezéből, hiába mondják neki, hogy nem szabad vele játszania, újra és újra meg akarja szerezni. Az egyetlen dolog, ami elfeledteti vele a kést, egy új játék. Valami, ami jobban le fogja kötni a figyelmét – valami, amire jobban vágyik.

P. B.: Ehhez kapcsolódik az, hogy a Léleknek vetünk. Mit takar ez pontosan?
M. T. A.: Az új, Istenre irányuló kívánságok táplálása, erősítése – ezt jelenti. Korábban is beszéltünk már arról, hogy a gazok eltávolításának legjobb módja, ha mást ültetünk a helyükre, így nem lesz hely számukra újra elburjánzani. A bűnös kívánságok elleni küzdelem legjobb módja tehát, ha a Léleknek vetünk. Pál ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak. Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre.” (1Tim 6,10-11) „Az ifjúkori kívánságot pedig kerüld! Törekedj viszont az igazságra, a hitre, a szeretetre, a békességre azokkal együtt, akik tiszta szívből hívják segítségül az Urat.” (2Tim 2,22) Nem lehet nem észrevenni, hogy nem csak egy tiltást fogalmaz meg, nem csak azt mondja el, hogy mit kerülj, vagy mit ne tegyél, hanem a helyére állít valamit. Megfogalmaz egy pozitív célt is. Léleknek vetni tehát annyi jelent, hogy igent mondunk mindarra, ami táplálja a Lélek által sugallt és kimunkált kívánságokat. A bűn gyökere ugye az, hogy elhiszünk valamilyen hazugságot Istennel kapcsolatban. Léleknek vetni azt jelenti, hogy megtöltjük a szívünket Istennel kapcsolatos igazságokkal, amelyek kiszorítják a hazugságokat. Azért követünk el bűnt, mert a bűnös kívánság jobban érdekel, jobban leköt, mint Isten. Léleknek vetni azt jelenti, hogy az Isten iránti érdeklődésünket, vágyódásunkat és szeretetünket erősítjük fel.

P. B.: Mindez érthető, de nagyon távolinak tűnik… túl elméletinek. Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?
M. T. A.: Chester hét olyan dolgot említ, ami a hitünket erősíti, aktivizálja. Ezeket néha a lelkigyakorlat elemeinek is nevezik, de ez a megfogalmazás Chester szerint félrevezető, mert azt a benyomást kelti, mintha a keresztyén életben való előrehaladás, növekedés nagyobbrészt rajtunk múlna – mintha a mi érdemünk lenne. Valójában azonban Isten változtat meg minket a kegyelme által. Az igazi és egyetlen „lelkigyakorlat” egy keresztyén számára csakis a bűnbánat és a hit lehet, mert ezek irányítják a figyelmünket Isten kegyelmére. Ezért Chester inkább a hagyományos protestáns szókapcsolattal jelöli az előbb említett hét dolgot: ezek az ún. „kegyelem eszközei.” Nagyon kifejező ez az elnevezés, hiszen olyan dolgokról beszélünk, amelyek által Isten kegyelme megnyilvánul az életünkben – amelyeken keresztül Isten megerősíti és elpecsételi bennünk mindazt, amit kegyelemből értünk tett. Ezek Isten eszközei, amelyekkel táplálja és erősíti a Belé vetett hitünket. Ha ezekkel élünk, akkor a Léleknek vetünk.

P. B.: Mi ez a hét dolog?
M. T. A.: A Biblia, az imádság, az istentisztelet, a közösség, a szolgálat, a szenvedés, és a remény.

P. B.: Beszéljünk először a Bibliáról!
M. T. A.: A Szentírás Isten legfontosabb eszköze a változásunkban. A Jn 17,17-ben mondja Jézus: „Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.” Az Ef 5,26, valamint a 6,17, a 2Tim 3,16-17 és az 1Pt 2,2 alapján az ige a víz, amely által megmosdattunk, a fegyver, amellyel harcolunk, az a „szerszámkészlet”, ami felkészít minket, és az a tej, amely által növekszünk.

P. B.: Hogyan járul hozzá a Szentírás a változásunkhoz?
M. T. A.: Alapvetően két módon: egyrészt felfedi a szívünket, másrészt felragyogtatja számunkra Krisztus dicsőségét. Beszéltünk ugye a szív és a bűnös viselkedésünk közötti kapcsolatról. Ezt elvben el is fogadhatjuk, de amikor magunkba nézünk, sokszor csak zűrzavart látunk. Magunktól, pusztán lélekbúvárkodással nem tudjuk a korábban említett tényezőket szétszálazni, lásd Istennel kapcsolatos hazugságok – bálványok –, bűnös vágyak, bűnös viselkedés stb. Ehhez kell az írott ige: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, mélyre hatol, az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” Jakab úgy beszél a Szentírásról, mint tükörről, amibe belenézve meglátjuk, hogy milyenek is vagyunk valójában (Jak 1,22-25). De talán a Bibliának a szív felfedésénél még fontosabb funkciója, hogy bemutatja Krisztus dicsőségét.

Chris Wright

Az interjú elején leszögeztük, hogy akkor lépünk rá a változás útjára, ha meglátjuk Krisztusban felragyogni Isten dicsőségét. Krisztus dicsőségét az evangélium tárja fel számunkra. A Szentírás azon igazságok forrása, amelyeket a világ által kínált hazugságokkal szembe lehet állítani. Ha nem olvassuk nap mint nap a Szentírást, akkor egy idő után a szívünk teljesen elmerül ezekben a hazugságokban. A Szentírás adja közre azt az igazságot, ami szabaddá teszi szolgaságban lévő szívünket – egyrészt úgy, hogy olvassuk, másrészt úgy, hogy továbbadjuk egymásnak. A Szentírás fontos egyrészt a prevenció szempontjából, másrészt önmagában orvosság. Ha valaki össze van zavarodva, ha a lelkünk háborog, ha különféle problémákkal küzdünk, ha félelmeink vannak, ha valamilyen bűn gyötör, akkor tényleg a lélek orvossága a Biblia. De a prevenció fontosabb, mint a gyógyító kúra. Egyfajta egészségmegőrző igazság-diétaként is gondolhatunk rá, amely segít megelőzni a problémákat. Chris Wright, anglikán missziológus mondja, hogy minél inkább hagyjuk belemerülni a szívünket, az elménket, a lelkünket a Bibliába, annál nehezebb lesz a bűnnel kiegyezni, a bűnt elviselni. A Szentírás megélénkíti a lelkiismeretünket, felkelti Isten iránti vágyunkat és a bűnbánatban visszavezet Hozzá. A Szentírás tehát kijelentve Krisztus dicsőségét, megélénkíti bennünk a Lélek által belénk plántált vágyakat.

P. B.: Ha ez így van, ahogy mondod, és a Szentírás ilyen „élénkítő hatású”, miért indulnak el más irányba a keresztyének közül is sokan? Miért nem elég a Szentírás?
M. T. A.: Vagy azért, mert eleve nem tudják, hogy milyen kardinális szerepet tölt be a keresztyén kegyességben – a megszentelődésben való előrehaladásban –, vagy azért, mert úgy érzik, túlléphetnek rajta, hiszen ismerik az evangélium alapvető igazságait, miért kellene egy konkrét könyvet napi szinten lapozgatni még; ez időigényes, sok-sok türelmet és odaszánást igényel, elkülönített időt. Az is jellemző, hogy azok, akik napi szinten forgatják a Szentírást, csak egyfajta „áhítatos könyvként” olvassák. A fő kérdésük az: „mit üzen ma nekem az Úr?” Mivel ebben az esetben egy gyors, könnyen alkalmazható, viszonylag pontos útmutatást várnak, ezért nincs meg a lehetőség arra, hogy a Szentírás tanítása, üzenetei mélyre menjenek és átformálják az olvasója szívét. Ironikus, hogy a spirituális jellegű gyengeség és erőtlenség miatt keresnek némelyek új kegyességi utakat, holott a gyengeségük egyik oka éppen az, hogy úgy érzik, a Szentírás nem elég, több kell. Újra és újra szembesülünk azzal, hogy a lelki vergődés, spirituális erőtlenség és Isten igéjének elutasítása a legközvetlenebb kapcsolatban áll egymással.

P. B.: A Szentírást is lehet felületesen olvasni. Hogyan olvassuk úgy, hogy legyen is értelme?
M. T. A.: A Biblia nem valamiféle mágikus eszköz a bűn ellen, és nem talizmán a kísértésekkel szemben, viszont kijelenti számunkra az Istennel kapcsolatos igazságot – Isten nagyságáról, jóságáról –, ami aláássa a bűn hazugságát. Ne azért olvassuk a Bibliát napi szinten, hogy kipipálhassuk, hogy ez is megvan; ízlelgessük Isten kijelentett igazságát, lássuk meg Krisztus dicsőségét. Szánjunk rá időt, elmélkedjünk rajta, közben pedig imádkozzunk. Ne csak azért olvassuk, hogy információhoz jussunk – hagyjuk, hogy az ige alakítson, Jézushoz hasonlóvá tegyen.

P. B.: Lépjünk tovább az imádságra, ami ugyancsak segíti a megszentelődésünket. Mit kell tudnunk róla – mennyit imádkozzunk, illetve hogyan imádkozzunk?
M. T. A.: Sajnos sokszor megelőzi ezeket a kérdéseket egy másik kérdés: egyáltalán imádkozunk-e? A legnagyobb probléma ugyanis az, hogy nem imádkozunk. Általános tapasztalat, hogy a keresztyéneknek éppen az imádságra nem jut már idejük. Minden nap 24 órából áll, ezzel kell gazdálkodnunk. Nézzük meg azokat a keresztyéneket – még vannak ilyenek –, akik rendszeresen imádkoznak: ők sem munkanélküliek, és az ő napjuk sem több napi 24 óránál. Tehát „nem érnek rá jobban.”

P. B.: Akkor miért nem imádkozunk többet?
M. T. A.: Chester szerint azért nem, mert végső soron úgy döntünk, hogy más dolgok fontosabbak. Logikus, hiszen amit nem tartunk fontosnak, azért miért törnénk magunkat? Nézz végig a rokonságodon, barátaidon, ismerőseiden: azt az embert keresed, azt hívod fel, arra írsz rá, aki érdekel. Lehet, hogy elvileg szereted a többieket is, és bánkódsz, hogy milyen régóta nem beszéltetek, de azzal fogod a kapcsolatot tartani, akivel szeretnéd a kapcsolatot tartani. Ez így van imádság esetében is. Az imádság elmaradásának elsődleges oka tehát nem a lustaság, vagy a fáradtság, vagy az, hogy nincs rá elég időnk, hanem az, hogy igazából Isten, mint személy, nem nyűgöz le, vagy nem érdekel, és ez azért van, mert nem olyannak látjuk őt, amilyen. De ha halljuk az evangéliumot, és egyre inkább rádöbbenünk, hogy Isten milyen és milyen szerepe van a változásunkban, akkor szinte automatikusan a prioritás lista első helyére fog ugrani az imádság.

J. C. Ryle

P. B.: Miért van, hogy amikor az ember bűnt követ el, kerüli az imádságot? Ez egy általános tapasztalat?
M. T. A.: Igen. J. C. Ryle anglikán püspök mondta, hogy az imádság és a bűnök elkövetése nem fér meg egyazon szívben. Vagy az imádság falja fel a bűnt, vagy a bűn fojtja meg az imát. Ryle szerint az imádságban való szorgalom a szentség titka. És itt dől el, hogy ki névleges, és ki valódi keresztyén.

P. B.: Vannak olyan időszakok, amikor különösen fontos, hogy imádkozzunk?
M. T. A.: Mivel az imádság a legközvetlenebb kapcsolattartási mód Istennel, ezért amikor csak tehetjük, imádkozzunk. Különösen akkor kellene imádkoznunk – és jó, ha ez szokásunkká válik –, amikor jönnek a kísértések: harag, bujaság, elkeseredettség. Ezekben a szituációkban imádságban Istenhez kell fordulni rögtön. Ahogy a gyerek is, aki jól elvan a saját világában, ha veszély éri, rögtön a szüleit kezdi el keresni, őket fogja hívni. Isten gyermekeinek hasonlóképp kellene tenniük. Ahogy veszélyben érezzük magunkat, mennyei Apánktól kell segítséget kérnünk.

P. B.: A kegyelem eszközeként utaltál a közösségre is. Ma szinte minden keresztyén közösség „a közösségre” helyezi a legfőbb hangsúlyt, mintha ez lenne az egész keresztyénség lényege. Valóban olyan fontos a közösség, és ha igen, miért?
M. T. A.: Egyetértek veled abban, hogy a közösség valamiféle önmagáért való hívószó lett. Mindenki hiszi, hogy fontos, de senki sem tudja, valójában miért. Sajnos teológiai tartalom nélkül a névlegesen keresztyén közösség csak akolmeleget tud nyújtani, semmi mást. Így változnak keresztyén gyülekezetek játszóházzá, óvodává, napközivé, csocsó és biliárd-teremmé, családosok egyesületévé, uzsonna-sarkokká, maga a keresztyénség pedig program-keresztyénséggé. Ezzel a probléma az, hogy programok tekintetében a világgal nem igazán tudunk versenyezni. A keresztyénségben a közösségnek viszont meghatározott szerepe van, éspedig elsősorban a tagok megszentelődését biztosítja – a változás elsődleges terepe. Például a keresztyén közösség a következők miatt a kegyelem eszköze:

• A közösségen belül emlékeztethetjük egymást a kijelentett igazságokra.
• A Szentírás tartalmát, üzenetét a keresztyén közösségen belül tanítják másoknak olyan emberek, akiknek Isten tanítói ajándékot adott.
• Közösen imádkozhatunk Isten segítségéért.
• Példát mutathatunk egymásnak a megszentelődésben, a változásban.
• Láthatjuk Istent munkálkodni mások életében.
• Emlékeztethetjük egymást Isten jóságára, nagyságára az istentiszteleten.
• Szolgálatra való lehetőséget teremt a közösség.
• Számon kérhetővé válunk egymás számára.

P. B.: És az istentisztelet hogyan válik a kegyelem eszközévé?
M. T. A.: Amikor nyilvánosan, közösségileg istentiszteletet tartunk – az Isten igéjét hallgatjuk, Őt dicsérjük és magasztaljuk stb. –, akkor emlékeztetjük magunkat arra, hogy Isten nagyobb és jobb annál, mint amit a bűn képes nyújtani. Az istentisztelet nem csak annak újbóli megerősítése, hogy Isten jó, hanem annak is, hogy jobb mindennél. Az istentisztelet nem csak arról szól, hogy a keresztyének kölcsönösen arra hívják egymást, hogy Istent dicsőítsék, tiszteljék, hanem egyszersmind arról is, hogy egymást arra hívják, hogy elforduljanak minden más isten tiszteletétől. Az istentiszteletben emlékeztetjük egymást Isten jóságára, fenségére, szeretetére, kegyelmére, szentségére és hatalmára. De ez nem csak egy intellektuális jellegű dolog. Isten azért adta nekünk például a zenét, hogy az érzéseinket is megérintse. Nem csak megvalljuk, hanem megénekeljük azokat az igazságokat, amelyek által Isten bátorít, inspirál, motivál és átformál minket. Az énekek különösen fontossá váltak egyébként is a kultúránkban.

P. B.: Ennek mi a jelentősége az istentiszteletre nézve? Nagyobb teret kell engedni az énekeknek? Nem lehet, hogy éppen a fordítottját kellene tennünk, és nem kellene alkalmazkodni ebben a kérdésben a világhoz?
M. T. A.: Lehet ennek egy olyan oldala is, amit említesz, hogy túlzottan elmentünk egy intellektualitást mellőző, csak a melódiára vágyó, és ezt indokolatlanul a középpontba állító irányba az istentiszteleinken. De nem ilyen kontextusban említettem az éneklés fontosságát. Az éneklésnek hatalmas ereje van. Sokszor olyan dalok is fülbemászók, amelyek egyébként nem is tetszenek – meghallunk egy dalt, és utána egész nap azt dúdoljuk, és már elegünk van belőle. Akárhova megyünk – élelmiszert, vagy ruházatot vásárolni, szórakozni, strandra, étterembe, vagy csak az autóban ülünk és vezetünk – mindig énekekkel, dalokkal bombáz minket a világ. Az ezek által sugallt érzelemvilág, értékrend és üzenet óhatatlanul is hatással van ránk. Amit a világ gondol és érez, azt fogjuk egy idő után mi is gondolni és érezni. Az istentiszteleten való éneklés – valamint az Istenről, Isten igazságairól szóló énekek istentiszteleten kívüli éneklése – ugyanúgy hatással van ránk, csak az ellenkező irányban hat: nem távolít el Istentől, hanem közelebb von hozzá.

P. B.: Az istentiszteletnek része az úrvacsora. Nyilvánvaló, hogy a keresztyén ember megszentelődésében az úrvacsorának is van szerepe. Mi ez?
M. T. A.: Így van, talán az úrvacsora Isten legkülönlegesebb kegyelmi eszköze. A kenyér és a bor arra emlékeztet minket, hogy Jézus az életét adta azért, hogy minket megszenteljen, szentté tegyen, hogy megtörje a bűn hatalmát felettünk, hogy új identitást ajándékozzon nekünk, és hogy befogadjon a családjába. Arra emlékeztet minket, hogy Istenhez tartozunk, mert Krisztus drága vérén lettünk „megvásárolva”. Az úrvacsora meghívás arra, amiről a Zsolt 34 beszél: „Érezzétek, és lássátok, hogy jó az ÚR!” Újra felfedezzük az úrvacsorán keresztül Jézus ígéretét: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” A Jézussal való közösségünket az úrvacsora során hit által erősítjük meg. Újra és újra emlékeztetve vagyunk általa a kenyér és a bor által kiábrázolt igazságra, és ez az igazság táplálja a szívünket.

P. B.: Említetted a szolgálatot is. A szolgálat hogyan teszi megfoghatóvá Isten kegyelmét?
M. T. A.: Igen, a kegyelem eszköze a szolgálat is. Itt azonban van egy félreértés Chester szerint a hívők között: sokszor úgy gondolunk a szolgálatra, mint a megszentelődésben való előrehaladás jelére, vagy a változás gyümölcsére. De azért nevezzük a szolgálatot is a kegyelem eszközének, mert a szolgálatot használja fel Isten arra, hogy kimunkálja bennünk a változást.

P. B.: Hogyan lehet a szolgálat a változásban eszköz?
M. T. A.: Ehhez először is látnunk kell, hogy a bűn lényegénél fogva önzőség, egoizmus, magunk körül forgás. Csak a sikereinkkel és a problémáinkkal vagyunk elfoglalva. Minden egyes beszélgetésbe bevisszük a kedvenc témánkat, önmagunkat. Az önközpontúságból fakadó magatartás jellemez minket, és a cselekvésünk legfőbb mozgatórúgója az lesz, hogy az egyéni kényelmünket és biztonságunkat megteremtsük és megvédjük. Az Isten és mások irányában végzett szolgálat azonban elirányít minket magunktól; segít abban, hogy a tekintetünket elfordítsuk önmagunkról. Ezt szemlélteti Pál parancsa: „A tolvaj többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek.” (Ef 4,28) Azt szeretné az apostol, hogy fejezzük be a saját kívánságaink és vágyaink erőszakos kielégítését, és kezdjünk el mások szükségleteire gondolni. Ha elkezdünk mások felé szolgálni egy gyülekezeti közösségben, pozitív történések egész sorát tapasztalhatjuk meg: látni fogjuk, hogyan munkálkodik Isten mások életében, örömöt találunk a szolgálatban, látni fogjuk, hogy az imák meghallgatásra találnak és olyan szituációkkal szembesülünk, ahol felfedezzük Isten erejét. Egyszerűen látni fogjuk, hogy hogyan dicsőíti meg Isten magát mások életében. Tulajdonképpen erről szól az Ézs 58,10-11 is: „ha falatodat megosztod az éhezővel, és jól tartod a nincstelent, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az ÚR vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti. Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz.” Isten arra teremtett minket, hogy Őt és embertársainkat szeressük. Ha adunk magunkból, szolgálunk mások felé, ha – Károli fogalmazásában – „megelégítünk” másokat, akkor – ugyancsak Károli fogalmazásában – Isten is „megelégíti lelkünket.”

P. B.: Említetted a szenvedést is. Nyilvánvalóan ezt iszonyatosan nehéz elfogadni, főleg egy olyan kultúrában, amely a kényelemre, a szórakozásra – tulajdonképpen a szenvedés kiküszöbölésére – nagyon nagy hangsúlyt helyez. Hogyan lehet elmagyarázni az embereknek, vagy megértetni velük, hogy ez nem csak vallásos szöveg – hogy nem csak átértelmezzük a szenvedést, hogy könnyebb legyen elviselni, és a céltalanságban valami célt adjunk?
M. T. A.: Chester egy filmes példát hoz fel, hogy választ adjon arra a kérdésre, amit most te is feltettél, és sokan feltesznek magukban. Talán láttuk a Karate kölyök című filmet. Az idős mester olyan hétköznapi feladatokat ad tanítványa számára, amik értelmetlennek és irrelevánsnak tűnnek a karate szempontjából. Le kell mosnia a mester kocsiját, le kell festenie a kerítést stb. De aztán a fiatal tanítvány felismeri ezeknek a feladatoknak a célját és értelmét: az ismétlődő mozdulatok, a türelmet igénylő monoton tevékenységek erősebbé teszik, fejlesztik a reflexeit, a türelmét és a koncentrációját. Végső soron pont ezekre van szüksége egy nagy harcosnak, amivé válni akar. Hasonlóképp az életünk kellemetlen, szenvedéssel teli, vagy akár tragikus eseményei elsőre értelmetlennek és céltalannak tűnnek, de felismerhetjük idővel, hogy ezek által Isten nevel minket, hogy egyre inkább megtapasztaljuk a kegyelmét. Tehát igen, a szenvedés is eszköz Isten kezében – a kegyelem eszköze. Izrael korai történetének egy epizódja is példa lehet erre: „Ezek azok a népek, amelyeket helyükön hagyott az ÚR, hogy próbára tegye velük Izráelt, mindazokat, akik már mit sem tudtak a Kánaánért vívott harcokról. ²Azért is, hogy Izráel fiainak az újabb nemzedékei megismerjék; és hogy megtanítsa a hadviselésre azokat is, akik azelőtt nem ismerték azt.” (Bír 3,1-2) A nehézségek megpróbálják – ha úgy tetszik, tesztelik –, erősítik és személyesebbé teszik a hitet. Ezekre a helyzetekre és időszakokra szükség van, mert a bűnös vágyak sokszor észrevehetetlenül húzzák meg magukat – nem veszélyezteti őket semmi. De a szenvedés felkavarja az állóvizet, felszínre hozza ezeket a vágyakat, bűnöket. Felfedi szívünk valódi állapotát. Tehát a szenvedés Isten diagnózisának az eszköze, amely előkészíti az utat az orvosságnak – az evangéliumnak. Az 5Móz 8,2-ben olvassuk: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az ÚR a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem?”

P. B.: De a szenvedésre úgy gondolok, mint ami rossz. Egy rossz dolog hogyan eredményezhet jót?
M. T. A.: A szenvedés egy bűnös világban – amiben mindannyian élünk – nyilvánvalóan a bűn következménye. De – és itt Chester Horatius Bonart idézi, 19. századi skót teológust – a gonoszt nem a szenvedés idézi elő. A szenvedés csak megmutatja azt, ami egyébként is jelen van, csak sokszor nem jól láthatóan, a felszín alatt, rejtőzködve. Ilyenkor törnek fel a szív forrásai, és a mélyben lévő szenny ilyenkor ömlik ki. Ez így van a „szentek”, a keresztyének esetében is. Amikor jönnek a problémák, a nehéz helyzetek a szív rejtett gonoszságai láthatóvá válnak. Isten ezáltal tisztogatja az Őt követőket. Chester említ egy konkrét példát is. 2006 május 19-én a hazánkban is ismert amerikai, evangéliumi lelkigondozónak, Paul Tripp-nek a lánya balesetet szenvedett: egy személyautó egy falhoz préselte a testét. Komolyan megsérült. Hirtelen teljesen felfordult családi életük. Innentől kezdve minden napjukat a felépüléssel kapcsolatos lassú menetrend határozta meg. Paul Tripp egy blogot is vezetett erről, ahol a barátainak beszámolt arról, hogy hogyan élik meg ezt a helyzetet.

Paul Tripp

Azt írta, hogy a szenvedés bizony aláhúzza a tényt, hogy alig tudunk bármit kontrollálni, és hogy valójában mennyire kicsik vagyunk. Azt írta, hogy a szenvedés tulajdonképpen egy emberrabló: megjelenik, megkötöz, és oda visz, ahová nem akarsz menni. Más szemszögből viszont a szenvedés egy türelmes tanárhoz hasonlítható, aki sok dologra megtanítja a lázadó diákot. A szenvedés arra hív, hogy valami másban találd meg a biztonságot, a reményt és a megelégedést. Mindezt úgy teszi, hogy nekimegy a személyes szuverenitásodnak, erőszakkal átrendezve az életed és a prioritásaidat. De amikor ezt teszi, valójában kiszakít a megszokott, kényelmes, és bizonyos értelemben egysíkú életfelfogásodból. A szenvedés ilyen értelemben nem csak emberrabló, tanár, hanem valami, ami szabaddá tesz a megelégedés mélyebb megtapasztalására, és egy olyan reményre, amiben korábban soha nem volt részünk.

P. B.: Utolsó volt a felsorolásodban a remény. Milyen értelemben lehet a remény a kegyelem eszköze?
M. T. A.: Itt tulajdonképpen arról van szó, amit Kálvin János a következőképpen nevezett: „az eljövendő életen való elmélkedés.” Emlékeztetnünk kell magunkat a „minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőségre” (2Kor 4,17-18), ami a hívők osztályrésze lesz, amelyek a „pillanatnyi könnyű szenvedést” jócskán meghaladják. Csak jövevények és idegenek vagyunk ebben a világban, akik „jobb haza után vágyakoznak” (Zsid 11,13-16). Kálvin a következőképpen fogalmazza ezt meg: „ … bár most még a földön vándorolnak a hívők, bizodalmuk révén mégis felhatolnak az egekbe, hogy nyugodtan melengessék keblükön az eljövendő örökséget.” (A Rómaiakhoz írt levél magyarázata; Róm 5,2). A vágytól, hogy földi kincseket gyűjtsünk, egyedül a mennyei kincsbe vetett remény szabadít meg (Mt 16,19-20). Egyébként az eljövendő életről való meditálás, azaz elmélkedés szoros kapcsolatban van Krisztus mennybemenetelével.

P. B.: Miért?
M. T. A.: Hit által összekapcsolódunk a mennybement és megdicsőült Jézussal, így a „lelki szemeinkkel” mennyei dicsőségére nézünk, lásd Kol 3,1: „Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül.” És miközben rá vetjük tekintetünket, meg kell ölnünk a „tagjainkban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás.” Itt is látszik, hogy a kettő egyszerre, szimultán működik – Isten dicsőségének meglátása és a bűn elleni küzdelem. De gondolhatunk a jövőnkkel kapcsolatban arra is, hogy ha Krisztus visszatér, mindaz, ami a jelenlegi földhöz, vagy a világhoz kapcsolódik, „megolvad” és „felbomlik” – ez is változásra inspirálhat minket, hiszen segít elszakadni a világtól, és megszabadulni annak ránk gyakorolt hatásától (2Pt 3,10-14).