27
aug
2020

Meg tudsz változni VIII. (Mi akadályozza a változást?) – beszélgetés Tim Chester “You can change” című műve kapcsán a megszentelődésről

Az interjú korábbi részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész

Parti Benedek: Még ha mindazt, amiről az előzőekben beszéltünk, érti is valaki, lehet, hogy nem sokra jut a változásban, újra és újra elbukik. Miért?
Márkus Tamás András: Azt már láttuk, hogy Isten munkálkodik bennünk a változás során. De miért nem tudjuk felgyorsítani a változást? Chester szerint ez két dologra vezethető vissza: önmagunk és bűneink szeretetére. Tehát nem fegyelem, nem ismeret és nem támogatás kérdése ez, mármint nem ezek hiányáról van szó, amikor nem sikerül változni. Ezek mind számítanak, nyilván, de az első, amiért nem sikerül megváltoznunk, az a büszkeség, és ehhez szorosan kapcsolódik az, hogy utáljuk a bűn következményeit, de továbbra is szeretjük magát a bűnt.

P. B.: Beszéljünk akkor a büszkeségről. Miben érhető tetten a büszkeségünk? Tudsz mondani konkrét példákat?
M. T. A.: Sokszor mérgesek leszünk, vagy frusztráltak, ha nem érünk el sikereket a változás terén, vagy ha elbukunk. Tulajdonképpen itt a büszkeség rejtett formáiról beszélhetünk. Ed Welch, kortárs keresztyén lelkigondozó találóan mutat rá arra, hogy a dühünk, bosszankodásunk oka, hogy felsültünk, hogy saját erőnkből nem tudtunk megcsinálni bizonyos dolgokat, tehát hogy nem tudtunk jót cselekedni, vagy jól teljesíteni. De ez ugyanúgy büszkeséget tükröz. Minimalizáljuk a spirituális tehetetlenségünket – a bosszankodással azt sugalljuk, hogy mehetett volna jobban is –, és ezzel azt is, hogy mennyire rászorulunk Isten kegyelmére. Jerry Bridges szerint Isten azt akarja, hogy engedelmességben járjunk, és nem azt, hogy győztesként.

C. J. Mahaney

Bridges szerint az a probléma, hogy a bűneinkkel szembeni attitűdünk énközpontú és nem Isten-központú. Sokkal inkább a bűnökkel kapcsolatos saját győzelmeinkkel vagyunk elfoglalva, ahelyett, hogy az zavarna vagy bántana, hogy bűneinkkel milyen fájdalmat okoztunk Istennek, vagy, hogy mennyire megbántjuk őt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a büszkeség nem egy bűn a sok bűn között. A büszkeség hozzátartozik a bűn definíciójához. A büszkeség Isten helyére állít minket. Elfordulunk attól a végső céltól, amire teremtettünk, nevezetesen, hogy Istent dicsérjük; a végső cél önmagunk dicsőítése lesz. Ugyanezt tesszük a megszentelődéssel is. Arra használjuk, hogy magunknak szerezzünk vele dicsőséget, mintha a mi „vívmányunk” lenne. C.J. Mahaney kálvinista lelkész ezt nevezi „kozmikus plagizálásnak”.

P. B.: Hogyan akadályozza a büszkeség a megszentelődésünket?
M. T. A.: Azt mondtuk, hogy a megszentelődés, tehát a keresztyén életben való előrehaladás tulajdonképpen ugyanaz, mint a kezdete: bűnbánat és hit. A büszkeség – az, hogy magunkra, csak a saját erőnkre, eszünkre, képességeinkre próbálunk támaszkodni – az őszinte bűnbánatot hátráltatja. A bűnbánat paradigmája az alázat. Megalázzuk magunkat Isten előtt, megbánjuk „isten-komplexusunkat.” Isten alázatosságot követel a vele való járásban, lásd Mik 6,8: „Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” Érdemes megnézni a Jak 4,6-t, és az 1Pt 5,5-öt is: „De még nagyobb kegyelmet is ad, ezért mondja: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad”, illetve: „Ugyanúgy, ti, ifjabbak, engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” Az alázat a kulcsa annak, hogy elnyerjük a kegyelmet. Ahogy Jack Miller, neves amerikai presbiteriánus lelkész, a World Harvest Mission alapítója mondta: a kegyelem mindig lefelé árad. Sokszor úgy beszélünk a megszentelődésről, mint ami egy magasabb szintű, vagy nívójú élet. Részben ez igaz is, de nem elitista módon, tehát mindenféle elitizmussal ellentétesen kellene róla beszélni. A keresztyén élet olyan élet – ez lenne a helyes meghatározás –, amelyben az alázat dominál. Ha a szentség kegyelmére vágyunk, akkor az ego szintjén kellene „csökkenni”, és az alázatban növekedni. Meg kell alázni magunkat ahhoz, hogy Isten felemeljen. A büszkeség ezért jelent akadályt.

P. B.: Ezek szerint az alázat a kulcsa a megszentelődésben való előrehaladásnak, a keresztyén életnek.
M. T. A.: Mondjuk úgy, hogy feltétlenül szükséges az alázat, de vigyázni kell, hogy az alázatra ne valamiféle vívmányként tekintsünk, amivel ki lehet érdemelni Isten kegyelmét. Éppen az ellenkezőjéről van szó. Az alázat éppen annak realizálása, hogy soha sem tudunk semmiféle kegyelmet és áldást kiérdemelni Isten részéről a magunk erejéből, a magunk teljesítménye alapján. Az alázat annak felismerése, hogy az egyetlen reményünk csakis a kegyelem lehet – az, hogy nem bízunk magunkban, helyette minden bizalmunkat Jézusba vetjük. Tehát ha képtelenek vagyunk a változásra – azt látjuk, hogy nem igazán történik semmi –, akkor az első lépés az, hogy feladjuk, hogy önmagunkban bízzunk.

P. B.: Hogy tegyük ezt meg?
M. T. A.: Egyszerűen meg kell bánni az önbizalmunkat, azt, hogy önmagunkra, saját erőnkre szeretnénk támaszkodni. A második lépés az lenne, hogy örvendezni kezdünk az Úr kegyelmében, hiszen eleve kegyelem, hogy megbocsát, és kegyelem az is, hogy átformál.

P. B.: Chester az önigazolást is megemlíti azon faktorok között, amelyek akadályozzák a változást. Az önigazolás hogyan hátráltatja a megszentelődést?
M. T. A.: Kezdjük azzal, hogy senki sem szeret magára rossz emberként gondolni. Nem gondolunk úgy magunkra, mint akiknek a szíve gonosz. Ezért nem is vállaljuk sokszor a felelősséget a bűneinkért. Azt talán még elismerjük, hogy változásra van szükségünk, de azt már nem, hogy mi magunk vagyunk a probléma. Különféle elterelő stratégiák léteznek, amelyekkel ezt csak tovább erősítjük. Az önbizalom, a saját erőnkre való támaszkodás azt mondatja velünk, hogy „majd mi megoldjuk”, az önigazolás pedig azt, hogy „sikerült, megtettük.” Ebből fakad aztán, hogy 1.) mentegetjük, 2.) minimalizáljuk és 3.) rejtegetjük a bűneinket.

P. B.: Hogyan mentegetjük a bűneinket? Van ennek általános mintázata?
M. T. A.: Miről beszéltünk eddig? Arról, hogy a bűnhöz egyrészt az Isten szavában való kételkedés, másrészt Isten helyett a teremtett dolgok imádata vezet. Ez jellemezte az első bűnt is, és az első bűnt követő összes bűnnek ez a természete. De az első bűnnek – Ádám és Éva engedetlenségének – vannak egyéb más jellegzetességei, amelyek minden bűnt jellemeznek: pl. a vádolás-szemrehányás, vagy – ahogy utaltam rá – a mentegetőzés. Ádám Évát vádolta, Éva a kígyót (Gen 3,11-13). Mi ugyanígy vádaskodunk. Nem vállaljuk a felelősséget azért, amit elkövettünk. Pl. másokat vádolunk: „provokáltak”, „megsebeztek”, megbántottak”, „ő kezdte”, „attól féltem, hogy mit fognak mondani…” – sok-sok kifogás. Aztán másokat vádolunk azért is, amit elmulasztottak megtenni: „ha segítettél volna nekem…”, „ha ott lettél volna…”, „ha jobban szerettél volna.” Ezeken túl a körülményeinket is szoktuk vádolni – a környezetet, ahol nevelkedtünk, a történetünket, a családi hátterünket, a genetikánkat.

P. B.: Erről beszéltünk az elején; arról, hogy tulajdonképpen mindenki áldozatként tekint magára. Úgy tűnik, ebben van igazság még a keresztyén dogmatika szintjén is, hiszen nem mi követtük el az ősbűnt, az csak „áteredt” ránk. Mit várhatnánk el olyan emberektől, akiket szintén bűnös emberek nevelnek fel, és akiket már a legkisebb koruktól fogva bűnös emberek vesznek körül?
M. T. A.: Ezekben a magyarázatokban van némi igazság. A külső faktorok valóban megerősíthetnek bűnöket, vagy kiváltói lehetnek azoknak. De nem lehet mindent a külső tényezőkre kenni. Mi választjuk meg, hogyan reagálunk a körülményeinkre. A szívünk gondolatai, vágyai determinálják a döntéseinket, választásainkat. A bűnös szív állítja be úgy ezeket a döntéseket, mintha ezek elkerülhetetlenek és alapvetően helyesek lennének. Hadd mondjak egy hétköznapi példát: valaki felidegesít, dühbe gurulok, mérges leszek. Úgy gondolunk a reakciónkra – a haragunkra –, mint ami egyenes következménye a minket ért impulzusoknak. Egyszerűen elkerülhetetlen a reakció. Hatás-ellenhatás. A megfelelő reakció ebben az esetben a dühkitörés. De az igazság az, hogy a haragom, vagy dühöm a bálványimádó vágyaimról tanúskodik. Jerry Bridges szerint a bűnt ezért engedetlenségnek kellene nevezni, és nem „bukásnak” becézni. Ha azt mondom – mondja Bridges –, hogy felülkeredett rajtam valamilyen bűn, „legyőzőtt”, akkor, még ha nem is tudatosan, de hárítom a felelősségemet. Egyszerűen ki akarok bújni alóla. Mintha valami úthenger átgázolt volna rajtam. De ha azt mondom, hogy engedetlen voltam, akkor a bűn miatti felelősséget retorikailag mindjárt magamra vállalom. Tény, hogy bizonyos szemszögből „legyőzöttek” és „leigázottak” vagyunk, de ennek az az oka, hogy mi direkt az engedetlenség mellett döntöttünk.

Jerry Bridges

Egyébként minden hárítás, minden vádolás – a hátterünk, biológiánk, családi vagy anyagi helyzetünk, szociális státusunk okként való megnevezése – végül Istenre irányul, hiszen ezzel indirekt módon azt állítjuk, hogy Isten a hibás.

P. B.: Hogy érted? Mennyire explicit ez?
M. T. A.: Implicit módon jelenik meg, de végső soron ezzel Istent tartjuk felelősnek, hiszen ő engedte meg azokat a körülményeket, amelyeken keresztül kell mennünk. Ő formált olyanná, amilyen vagyok.

P. B.: Milyen válasz adható erre a felvetésre?
M. T. A.: Idézzük fel, mit mond a Jak 1,13-14: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: „Isten kísért engem”, mert Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.” Isten soha nem helyez olyan lehetetlen szituációba, ahol rá vagyunk kényszerítve arra, hogy bűnt kövessünk el. Saját gonoszságunk, gonosz vágyaink sarkallnak erre. Igazából az ember különleges akar lenni, még a bűnei terén is: azt gondoljuk, hogy a helyzetünk, valamint a bűneink egyediek. Így gondolkodunk: „mások rosszul döntöttek, de én nem tudtam kikerülni a helyzetet, egyszerűen nem volt más választásom.” Csakhogy a Szentírás szerint az én életemben lévő kísértések, helyzetek és bűnök semmiképp sem tekinthetők egyedinek – ezek nem különböznek mások megtapasztalásaitól. Mértékükben talán, de jellegükben semmiképp. A Biblia egyértelmű üzenete, hogy Isten soha nem fog kitenni nagyobb kísértésnek annál, mint aminek ellent tudunk állni, lásd 1Kor 10,13: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy elbírjátok azt viselni.”

P. B.: Azt is említetted, hogy minimalizálni próbáljuk a bűneinket? Hogyan?
M. T. A.: Igen, Chester szerint a felelősséghárításunk következő válfaja, ha minimalizáljuk, tehát kisebbítjük bűneinket. „Nem volt olyan nagy dolog” – gondoljuk. Összehasonlítjuk másokkal magunkat: „végső soron nem vagyok olyan, mint ő.” „Tudod, hogy milyen szörnyű dolgokat tett a másik?” Vagy felnagyítjuk saját erényeinket: „Gyakran segítek másoknak…”, „van jó oldalam is.” Mulasztásnak, vétségnek, kihágásnak vagy hibának bélyegezzük bűneinket. Így ún. „kis bűneink” lesznek csak, elhanyagolható indiszkréciók. Komplett szótárunk van arra, eufemizmusok garmadája, hogy kisebbítsük, vagy átnevezzük a bűneinket. Azonban a bűn minden esetben fajsúlyos, komoly dolog. Annyira komoly, hogy örök kárhozatot és poklot érdemel. Ezért kellett elszenvednie Isten Fiának a kereszt előtt és a kereszten pokoli szenvedéseket és magát a halált. A valódi bűnbánat soha nem kisebbíti a bűnt, hanem megindul felette. Ezért furcsa az a keresztyének körében jelenleg tapasztalható tendencia, amely csak a kegyelmet, az isteni szeretetet emeli ki, a bűnök felemlegetését pedig szinte már-már sértésként, támadásként értékeli. Elsőre úgy tűnik, hogy e mögött az áll, hogy Isten szeretetére és kegyelmére vágynak, ezért erről akarnak hallani, valójában viszont az van mögötte, hogy nem értik igazán sem Isten szeretetét, sem a kegyemét – ha értenék, nem éreznék támadásnak, hogy a bűnről beszélnek nekik. Ez az egoizmusnak palástolt, rejtett, sunyi formája, amely egy létező isteni tulajdonságot és teológiai fogalmat helytelen hangsúlyokkal próbál eszközként használni a saját ego dagasztása érdekében. Az egész mögött végső soron egy helytelen istenkép áll.

P. B.: Miért helytelen ez az istenkép?
M. T. A.: Chester azt mondja, tegyük fel magunknak a kérdést: mikor remegtünk meg Isten szavát hallva utoljára? Az alázatos megindul Isten igéjét hallgatva. A büszkeség viszont süketté tesz Isten igéjére. Gyakran azt gondoljuk, már ismerjük, és már nem éhezünk, már nem vágyunk rá. Nem úgy közeledünk hozzá, mint bűnösök, akiknek feltétlenül szüksége van rá. Ha bűneinket látva azt mondjuk, „nem az én hibám”, „nem nagy dolog”, vagy, hogy „végső soron jó ember vagyok”, akkor ez azt jelzi, hogy nem érezzük a bűn súlyát, nem vagyunk tisztában saját természetünkkel és rossz az istenképünk. Helyette azt kellene mondanunk: igenis az én hibám, igenis nagy dolog, és rossz ember vagyok.

P. B.: De honnan származik ez a keresztyének körében is tapasztalható bűnöket mentegető, vagy egyenesen a bűnt tagadó attitűd?
M. T. A.: Sajnos a jelenlegi kultúrában az önmegvalósítás a legfőbb érték. Ezért úgy érezzük, az a kötelességünk, hogy elfogadtassuk magunkat másokkal. Fogadjanak el úgy, amilyen vagyok. A bűnről való beszéd ilyen értelemben támadás velem, az „én projektemmel” szemben. Ha felnagyítja valaki a bűnömet, akkor rossz érzéseket kelt bennem szükségtelenül, és ahelyett, hogy szembesülnék magammal, áldozatként tekintek magamra, „sérültként.”

P. B.: A bűnről nem lehet beszélni túlzó és sértő módon?
M. T. A.: Nyilván nem az a cél, hogy sértegessünk másokat, vagy, hogy direkt rossz érzéseket generáljunk az emberekben. De az kell legyen a cél, hogy akiknek prédikálunk, vagy akiknek továbbadjuk az evangéliumot, azok átérezzék a bűnbocsánat és a szabadság örömét. De sokan visszautasítják ezt, mert nem akarják elismerni, hogy megváltásra és Megváltóra szorulnak. Csakhogy egy út vezet a bűnbocsánathoz és a szabadsághoz: ha megbánjuk bűneinket és hitben Istenhez fordulunk. Nincs bűnbocsánat és szabadság bűnbánat nélkül. Nincs bűnbánat felelősségvállalás nélkül. Az nem bűnbánat, ha másokat vádolunk, másokra hárítjuk a felelősséget, vagy bagatellizáljuk a bűneinket. A bűnbánatban nincs olyan, hogy „jó, de”, meg hogy „bánom a bűneimet, de azért nem teljesen az én hibám”, és olyan sincs, hogy „azért nem olyan nagy dolog.”

P. B.: És a bűnök takargatása miben és hogyan hátráltat?
M. T. A.: A takargatással ugyancsak akadályozzuk a változást, lásd Péld 28,13. Nyilván, fontos számunkra a reputáció, óvjuk a hírnevünket. Sokan ezért nem keresnek segítséget. Persze ez összefüggésben van a büszkeséggel, azzal, hogy inkább magunkra támaszkodunk. Nem akarunk ugyanis kiszolgáltatottak lenni, majd mi megoldjuk, gondoljuk. Valójában azonban arról van szó, hogy jobban szeretjük a jó hírnevünket, mint amennyire gyűlöljük a bűneinket. Szívesen befejeznénk a bűnök elkövetését, de nem azon az áron, hogy elveszítsük a körülöttünk lévők tiszteletét. Így szó sem lehet valódi bűnbánatról. Gondoljunk egy picit bele: inkább a bűnt választjuk, elutasítjuk Istent, lemondunk a szabadságról, kockáztatjuk, hogy kárhozatra jutunk, minthogy az emberek rosszat gondoljanak rólunk. Megéri? A valódi bűnbánattal ez összeegyeztethetetlen.

P. B.: Hogy lehet a takargatást kivédeni, megszüntetni?
M. T. A.: A gyakorlati jellegű kérdés, ami itt felmerül, az az, hogy képesek vagyunk-e megbánni a bűneinket egy olyan keresztyén testvérnek, akiben megbízunk? Számonkérhetővé merünk-e válni a másik számára? Vigyázat, nem mindig éri meg széles kör előtt felfedni a bűneinket, de az jó, ha szabadon és önként megvalljuk valakinek azokat, aki tényleg számonkérhet bennünket. Ha ettől teljesen elzárkózunk, az azt jelenti, hogy fontosabb számunkra a reputáció, mint a szentség, illetve a megszentelődés. Chester azt mondja, hogy a bűn olyan, mint a penészgomba, sötétben nő a legjobban. Ha fény éri, fokozatosan elszárad. Erről olvasunk tulajdonképpen a Jn 3,20-21-ben. A bűneinket napvilágra kell hozni. A takargatás, titkolózás, rejtegetés bűnre vezet, a bűn pedig tovább erősíti a takargatást. A kegyelem az, ami megtöri a körforgást. A kegyelem lefegyverzi a lelepleződéstől való félelmet, a fényre visz bennünket, és elkezdődhet a változás. A büszkeség elrejti a bűnömet, és elszakít attól a lehetőségtől, hogy segítséget kérjek a többi keresztyéntől. A büszkeség változtatja a szentséget dicsekvéssé, és szakít el az egyetlen reményemtől, Isten kegyelmétől (Jak 4,6). A büszkeségem keres magyarázatokat, kifogásokat, és bagatellizálja a bűnt.

P. B.: Tehát még a szentségre való törekvést is motiválhatja a büszkeség?
M. T. A.: A keresztyén élet vagy azért folytatott mindennapos küzdelem, hogy szentként legyek ismert, vagy azért, hogy ténylegesen szentté váljak. Tudatosítanunk kellene magunkban, hogy a reputációm elvesztése elhanyagolható ár az Isten megismerése feletti örömért cserébe, valamintt azért, hogy visszatükrözzem dicsőségét. Chester azt mondja, hogy képzeld magad elé, hogy körül vagy véve emberekkel, akik leborulnak előtted, és képzeld el azt is, hogy Isten közvetlen jelenlétében vagy és dicsőíted őt. Az utóbbi sokkal többet tartogat számunkra.

P. B.: És mi van azokkal, akik tisztában vannak azzal, amiről az imént beszéltünk, az elhatározás is ott van bennük a változásra, mégsem sikerül nekik.
M. T. A.: Ezzel lehet, hogy nem mindenki ért egyet, de valószínűleg azért nem változunk, mert valójában nem is akarunk. Persze, sokan mondják, „évek óta küzdök a bűneimmel, már évek óta meg akarok tőlük szabadulni, erre most azt mondod, nem is akarok”. Az igazság az, hogy gyakran csak a bűn következményeitől szeretnénk megszabadulni, de nem magától a bűntől. A változásra irányuló vágyat a bűntudat, a félelem, vagy egy megsebzett kapcsolat – félelem attól, hogy elveszítünk valakit – motiválják.

John Owen

P. B.: Ezek nem lehetnek legitim indokok arra, hogy valaki segítséget kérjen?
M. T. A.: Lehetnek, de a változás nem fog elkezdődni így – folytatódni meg végképp nem –, hiszen a szívünkben továbbra is vágyakozunk a bűnre. Amikor jön a kísértés, jobban vágyunk rá, mint Istenre. Sokan kérnek segítséget, de nem akarják a probléma gyökerét megváltoztatni – erre nincs bennük vágy –, inkább a következményeket akarják kiküszöbölni, helyrehozni. Például egy elromlott kapcsolatot szeretnének helyreállítani, de a bálványimádó énüket, ami mindazért felelős, ami körülöttük van, már nem akarják megváltoztatni, vagyis lecserélni. John Owen fogalmazza ezt meg találóan: ha valakit csak az emberek előtti szégyentől, vagy Isten örök büntetésétől való félelem sarkall arra, hogy szembe szálljon a bűnnel, akkor küzdelmét rögvest abbahagyná, mihelyst kiderülne, hogy mások soha nem tudják meg, mit követett el, és nincs is olyan, hogy isteni ítélet.

P. B.: A bűnnel szembeni küzdelem egyetlen legitim oka csak a bűn gyűlölete és Isten szeretete lehet?
M. T. A.: Legalább is ez a változás záloga. Lehet, hogy valaki a bűnei következményeit látva akar változni, nincs ezzel probléma, de a folyamatban el kell jutnia a változás helyes indokaihoz – meg kell ezeket ismernie, magáévá kell ezeket tennie –, különben elakad a megszentelődésben, vagy az egész csak külső máz marad. Azok számára, akik Krisztushoz tartoznak, a változás egyetlen legitim motivációja csakis a bűn gyűlölete és Isten szeretete lehet.

P. B.: Mi a teendő tehát?
M. T. A.: Ismét vissza kell térni az alapokhoz: a bűnbánathoz és a hithez. Ennél jobbat és újabbat nem tudunk kitalálni. Mélyebbre kell ásnunk, fel kell fednünk a szívünk mélyén lévő hazugságokat, és meg kell bánnunk, hogy bálványokat követünk. Egyébként az Újszövetség bűnbánattal kapcsolatos nyelvezete kifejezetten radikális, mondhatni erőszakos. Ilyen szavak tartoznak ide: öldöklés, levágás, elvetés, kiirtás, kioltás, küzdés, harc (Mt 5,29-30; Kol 3,5; Róm 13,14; Ef 6,13-17; 1Tim 6,12). Keménynek kell tehát lennünk a bűnnel szemben, erőszakosnak, kíméletlennek, ha úgy tetszik. Csakhogy azzal, amit továbbra is szeretünk, nem leszünk kíméletlenek. Gyűlölnünk kell a bűnt, Istent pedig önmagáért kell szeretnünk.

P. B.: De ez egy imperatívusz: „tedd ezt!” Éppen az a baja sokaknak, hogy ez nem megy.
M. T. A.: Az a mondat, hogy gyűlölni kell a bűnt és Istent kell szeretni, nem egy légüres térben fogalmazódik meg. Elvileg most keresztyén emberek megszentelődéséről, megszentelődésben való előre haladásáról beszélünk. Ismerniük kell a változás helyes motivációt, ez az ő érdekük. Ha ismerik a helyes motivációkat, és detektálni tudják a helytelen motivációkat, akkor eredményes lesz az önvizsgálatuk. Eleve Krisztus keresztjének kontextusában beszélünk a keresztyén élet minden eleméről. A változás kulcsa egyszerűen tehát az, hogy mindig visszatérünk a kereszthez. A változni képes élet keresztközpontú élet – mondja Chester. A kereszt a megszentelődés forrása (Ef 5,25-27; Kol 1,22; Tit 2,14). Reményt ad, ha látjuk, hogyan tört meg a bűn hatalma, és a régi természetünk hogyan lett halálra adva. Úgy tekinthetünk magunkra, mint akik Krisztussal egyesültek, mint akik Krisztuséi az Ő vére által. Jézus Krisztusban látjuk meg Isten dicsőséges kegyelmét – abban, hogy meghalt az igazért és az ártatlanért, az ellenségeiért, az igaztalanokért, a hamisakért, a gonoszokért.

Martin Lloyd-Jones

Ebben van a reményünk, ez a forrásunk, az örömünk és az életünk. Ha nem közeledünk újra és újra a kereszthez, akkor távolodni fogunk Istentől, elszakadunk az erejétől, közömbösek leszünk a dicsőségével szemben, és hajlamosak a bűnre. A keresztközpontú élet az önbizalomnak és az önigazultságnak teljes elutasítása. Chester úgy fogalmaz, hogy Krisztus élete megmutatja nekünk, mi az az alázat, a kereszt pedig megaláz minket. A kereszten látjuk meg, mi a bűn; a bűn valódi mélységét és kiterjedését – azt, hogy ha lenne rá mód, megölnénk a Teremtőnket. A kereszt minden emberi dicsekvést elnémít. Egyedül Krisztussal dicsekedhetünk (1Kor 1,30-31). Martyn Lloyd-Jones mondta, hogy nem ismer még egy dolgot, ami földre döntené és porrá alázná, csak Jézus Krisztus keresztje, éppen ezért a kereszt munkálhatja ki bennünk az alázatosságot. Ezért kell az evangéliumot újra és újra hirdetni és újra és újra meghallani, hiszen Krisztus keresztjének kell meghatároznia a gondolatainkat, a beszédünket, a cselekvésünket, az attitűdjeinket, és ennek kell rabul ejtenie az érzelmeinket is.

5 Responses

  1. Szilágyi József

    “Jerry Bridges szerint Isten azt akarja, hogy engedelmességben járjunk, és nem azt, hogy győztesként.”
    Jó mondat.
    Engedelmességünk a győzelmünk.

  2. Lázár Attila

    Nem tudom, hogy milyen szövegi kontextusban hangzik el az idézett mondat. Így magában kegyes frázisként hangzik. Mert az igazság az, hogy Isten mind a kettőt, az engedelmességet is, és a győzelmet is akarja. Ezért a két pozitív hitéleti fogalmat nem lehet egymással szembe állítani, és a kettő közötti választást (vagy-vagy) hangsúlyozni. Az idézett mondat ezt teszi.
    A másik igazság az, hogy a két dolog szétválaszthatatlanul összefügg egymással. A szoros kapcsolatot így is megfogalmazhatjuk: aki vereséget szenved a (hit)harcban, az valamiképpen az engedelmességben is csődöt mondott.
    Hivatkozom a Jel. 2-3 fejezetében olvasható levelekre, amit Jézus küld a kisázsiai 7 gyülekezetnek. Mindegyik levélben ott találjuk Jézus győzelemre vezető stratégiáját, majd a stratégiát követő (engedelmes) győzteseknek tett szebbnél szebb ígéreteit.

    1. Márkus Tamás András

      Kedves Attila! Értem amit ír, de szerintem maga a kontextus világossá teszi, hogy nem a kettő kijátszásáról van szó egymással szemben, hanem egy téves kegyességi gyakorlatra, illetve egy helytelen diszpozícióra akar rámutatni a megszentelődés kapcsán (ami sokszor karizmatikus közösségekben jelenik meg. Igaz, nem csak ott, de ez a szóhasználat és felfogás leginkább ilyen közösségekben üti fel a fejét). A megszentelődés elsődleges célja tehát nem az, hogy mi, egyébként bűnös emberek győztesek legyünk (és erre büszkék legyünk, és körbehordozzuk a győztes életünket mint valami véres kardot), hanem az, hogy Istenben gyönyörködjünk, neki áldozzuk az életünket hálából és mert viszontszeretjük őt. Ebben a felállásban a “győztesség” kísérő jelenség, ami jellemezni fog minket, az életünket – valami, ami kíséri a helyes céloktól vezérelt keresztyén életet, de nem öncél.

Hozzászólás