13
aug
2020

Meg tudsz változni VI. (Mely igazságokat kell elfogadnunk?) – beszélgetés Tim Chester “You can change” című műve kapcsán a megszentelődésről

Az interjú korábbi részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész

Parti Benedek: A könyv 5. fejezetének címe egy kérdés, mely így hangzik: „Mely igazságokat kell elfogadnunk?” Mit ért pontosan ez alatt a szerző, milyen igazságokra gondol?
Márkus Tamás András: Istennel kapcsolatos igazságokról van szó, ezeket kell elhinnünk, ezeket kell magunk előtt tartanunk.

P. B.: Miben segíthetnek ezek nekünk, vagy hogyan?
M. T. A.: Egy egészen konkrét példa: említ egy fiatalembert, aki pánikbeteg. Nyilván az evangéliumban erre is találunk megoldást. Nos, a fiatalember és Chester közösen kidolgozott egy módszert: a fiúnak azt kell mondogatnia – tulajdonképpen magának prédikálnia –, hogy Isten nagyobb a félelmeinél, a téveszméinél. Tudatosítania kell magában, hogy az igazság szabaddá tesz. Isten szuverenitása, a szuverén voltának tudata békét teremt bennünk. Annak újragondolásáról van itt szó, hogy Isten a központ, a legfőbb lény, hogy Övé a dicsőség. A fiú számára minden nap egy harc már csak az is, hogy ezt elhiszi, vagy sem. A másik mondat, amit nap mint nap ismételgetnie kell, hogy minden egyes maga mögött hagyott nap győzelmet, és minden egyes új nap új csatát jelent. A fiú esetében ez segített: ezekre az igazságokra koncentrálva idővel a pánikrohamok eltűntek.

P. B.: Akkor mégiscsak fontosak a hitigazságok, amiket ma megpróbálnak partvonalra küldeni, száműzni a mindennapi kegyességből, de még az igehirdetésekből is…
M. T. A.: Igen, hiszen az igazság az, ami megváltoztatja az életünket. Az előző esetben is, és minden más esetben a keresztyének egyszerűen máshogy tekintenek az életre, máshogy értelmezik azt: olyan értelmezési keretet használnak, amiben a szenvedések dacára megjelenik az öröm és a jóság. Valódi szabadságra lelünk abban az elképzelésben, hogy Isten uralkodik az egész világ felett, és bármi történjék is, Ő jó és bölcs, ezért megbízhatunk benne. Eleve a bűneset azért történt, mert a bizalom tört meg.

P. B.: A bűneset lényege nem az Istennel és a parancsával szembeni engedetlenség?
M. T. A.: Az engedetlenséget mindig megelőzi a kételkedés és a bizalmatlanság. Az Édenkertben Éva kételkedni kezdett Isten jóindulatában, jóságában, mert a Sátán egy másik világnézetet tárt elé: Istent valamiféle türannoszként ábrázolta, akinek az önmagáért való szabályait el lehet utasítani. Éva tehát azért evett a fáról, mert elhitte az Istennel kapcsolatos hazugságot. A bűnnek mindig ez az eredete: az Isten szavával szembeni hitetlenség.

P. B.: Akkor az engedetlenség mögött mindig van egy hazugság, bármilyen bűnről is beszéljünk?
M. T. A.: Igen, Chester ebből indul ki: minden bűn és negatív érzelem mögött van egy hazugság. Arról már beszéltünk, hogy a Szentírásban minden érzelem és gondolat eredője a szív, tehát az, amit a szív hisz, ami mellett elkötelezzük magunkat. Miért adjuk át magunkat bűnös kívánságoknak? A válasz a Róm 1,24-25-ben található meg: „Ezért kiszolgáltatta őket Isten szívük vágyaiban a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké…”. A kulcsmondat ez: „Isten igazságát hazugsággal cserélték fel.” Ugyanezt hangsúlyozza az Ef 4,17-19: „Mondom tehát, és tanúsítom az Úr nevében, hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodásuk szerint. Az ő elméjükre sötétség borult, és elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, mert megmaradtak tudatlanságukban, és megkeményedett a szívük. Mivel erkölcsi érzékük eltompult, bujálkodásra adták magukat, mindenféle tisztátalanságot művelve mohóságukban.”

P. B.: Tehát a bűn eredője nem csak egyszerűen az engedetlenség – az, hogy Isten törvényével szemben lázadok, mert lázadni akarok –, hanem az, hogy nem is látom magam előtt tisztán Istent magát, az Ő személyét, igazságát stb.?
M. T. A.: Chester úgy fogalmaz, hogy az emberiség legnagyobb problémája az elsötétült gondolkodás, az „árnyékolt” megértés, a nemtörődöm, elutasító szív. Minden tisztátalanságnak, minden rossz kívánságnak ez az eredője. Azért követünk el bűnt, mert elhittük a hazugságot – azt, hogy jobban járunk, ha engedünk a kísértésnek, ha belemegyünk a bűnbe, mintha Isten szavát követnénk. Ezt azért tesszük, mert eleve elnyomásként éljük meg a parancsait, a szavát. Úgy tekintünk rá, mint ami feleslegesen visszatart minket a jótól, ezért aztán szabadulnánk tőle. Ez az eredője minden negatív érzelemnek, gondolati vagy cselekedeti bűnnek.

P. B.: Ezt így általában biztos nem szoktuk végiggondolni, talán keresztyénként sem. Említ Chester konkrét példát?
M. T. A.: Igen, említ. Például a paráznaság… Miért csaljuk meg házastársunkat, vagy létesítünk másvalakivel szexuális viszonyt olyan módon, amit Isten törvénye egyértelműen tilt? – gondoljunk a házasság előtti szexre. Vagy miért lesz valaki depressziós a szingliség miatt? Azért, mert azt gondoljuk, hogy az intim viszony, a gyönyör és az érzékiség többet nyújt, mint amit Isten tartogat számunkra. Tömören: még ha Isten törvényébe ütközik is, mélyen belül úgy gondoljuk, többet nyerünk, ha engedünk a kísértésnek, mintha kihagynánk a lehetőséget.

P. B.: Olyan kisebb bűnök mögött is hazugság húzódik meg, mint a lopás, vagy a függőségek, mint például a vásárlási mánia, vagy a pénz mértéktelen hajszolása?
M. T. A.: Chester szerint minden bűn mögött meghúzódik a hazugság. Az említett dolgok mögött az, hogy a pénzen megvásárolható javak adnak értelmet az életnek, vagy, mert elhisszük, hogy Isten úgysem törődik velünk, ezért nekünk kell „kikaparni a gesztenyét.”

P. B.: Szerinted hányan „ásnak” ennyire mélyre, amikor a személyes bűneikről van szó? Nekem úgy tűnik, hogy elég felületesen kezelik a bűnöket – mind egyházfegyelmi részről, mind a bűnt elkövető érintett fél részéről.
M. T. A.: Ez egy alap bibliai tanítás, noha alig hallani róla ilyen mélységekben. Gyanítom azért, mert – ahogy erről már beszéltünk, – a bűn téma nem túl divatos, inkább kerülik. Egyébként nem sokan feltételezik magukról, hogy elhiszik a hazugságokat. Egyszerűen nem szeretünk magunkra így gondolni. Mégis, minden esetben erről van szó, amikor bizalmunkat nem Istenbe vetjük. Chester szerint például, ha dührohamot kapsz, mert állsz a dugóban, azért van, mert nem bízol Istenben eléggé. Azt gondolod, hogy Isten nem kontrollálja az eseményeket, hogy történhetne másképp, és ez vagy a véletlen műve, vagy Isten ezzel direkt téged „túráztat”. Ha valaki túlhajtja magát – túl sokat dolgozik –, azért van, mert nem bízik eléggé Istenben, és elhitte azt a hazugságot, hogy a teljesítménye fogja igazolni őt. Magadnak, magad előtt akarsz bizonyítani. Ezek mind negatív előjelű érzelmek, és ezeknek jó része azért bűnös, mert a hitetlenség szimptómái. És ez utóbbi pedig – a hitetlenség – a legnagyobb bűn, sőt, az összes bűnnek a gyökere. Ha depressziósok vagyunk, vagy keserűek, azért van, mert nem hisszük el, hogy Isten elég jó hozzánk, vagy azt gondoljuk, hogy nem úr az események felett, nincs hatalma őket irányítani. Erről beszél Pál a Róm 14,23-ban: „Akinek viszont kétségei vannak, amikor eszik, máris megítéltetett, mivel nem hitből teszi. Mert mindaz, ami nem hitből van, bűn.” Szerinted hány keresztyén gondol magára hitetlenként?

P. B.: Semelyik se… vagy csak nagyon kevesen.
M. T. A.: Nem sok, az biztos. Alapvetően olyan személyekkel kapcsolatban használjuk ezt a szót – a hitetlent –, akik nem keresztyének, tehát nem hisznek Krisztusban úgy, mint Megváltóban és Úrban.

P. B.: De hát olyan keresztyének is esnek bűnbe, akik mélyen hívő emberek… Túl egyszerű magyarázat volna, és talán dehonesztáló is, ha hitetlennek neveznénk őket emiatt.
M. T. A.: Nem arról beszélünk most, hogy teoretikusan nem hiszik és vallják a keresztyén alaptanokat, vagy mindazt, ami az egyetemes vagy felekezeti hitvallási iratokban szerepel. Funkcionális vagy gyakorlati hitetlenségről van most szó – a bűn erre vezethető vissza. Chester úgy fogalmaz, hogy a probléma maga az a szakadék, ami aközött tátong, amit teoretikusan hiszünk, vagy elfogadunk, és aközött, amiben gyakorlati értelemben is hiszünk.

P. B.: El lehet ezt a kettőt így választani? Létezik teoretikus, elméleti hit és gyakorlati hit?
M. T. A.: Én magam úgy mondanám, hogy van, amiben tényleg hiszünk, és van, amit csak hinni szeretnénk. Elméletileg és akarattal is elfogadhatunk egy hittételt, egy bibliai igazságot, de benső bizalom nem alakul ki irányában. Chester ezt úgy fogalmazza meg, hogy vasárnap az istentiszteleten arról éneklünk, hogy hit által igazulunk meg – ez a hitvallásom –, aztán hétfőn meg már aszerint élünk, hogy a teljesítményem igazol engem – ez pedig a funkcionális hitetlenségem. Vagy: elvileg hiszünk abban, hogy a végítéletkor felmentő ítéletben részesülünk, de a mindennapi életem során, a hétköznapokban mindenféle kibúvóval és érvvel szeretném magam exkuzálni Isten előtt. Vagy: elvileg elfogadom, hogy Isten szuverén úr – ez a hitvallásom –, de idegbeteg leszek, ha nem tudom kontrollálni az életem minden egyes percét és óráját, ha nem úgy alakul valami, ahogy elterveztem. Talán ezek után jobban átlátjuk, hogy mi a megszentelődés szerepe: a megszentelődés az a folyamat, ahol a hitvallásos hit és a gyakorlati hit között egyre inkább szűkül a szakadék.

P. B.: Látjuk, hogy minden bűn mögött meghúzódik egy hazugság Istennel kapcsolatban. Akkor az a dolgunk, hogy minden bűn mögé „benézünk”, és próbáljuk kideríteni, hogy milyen hazugság a gyökere?
M. T. A.: Igen, ez az első lépés. Látjuk, hogy miden bűn mögött van egy hazugság. Ha ezt realizáljuk, akkor meglátjuk a bűn radikalitását is, és így képesek leszünk jobban reflektálni a bűnös érzelmeinkre és viselkedésünkre. Ez az alaphelyzetünk. De nem állhatunk meg itt. Itt jön a képbe Isten írott igéje, ami olyan, mint egy térkép. Az Istenbe vetett bizalom útján végig szükségünk van erre a térképre. A negatív érzelmeink hálójából próbálunk kikeveredni, úgy indulunk neki az útnak sokszor, hogy sötét van, de Isten igéje segítségünkre van, lásd Péld 4,18-23: „Az igazak ösvénye olyan, mint a felragyogó világosság, mely egyre világosabb lesz délig. A bűnösök útja olyan, mint a sűrű homály; nem tudják, miben botlanak majd meg. Fiam, figyelj szavaimra, hajtsd füledet mondásaimra! Ne téveszd szemed elől, őrizd meg azokat szíved mélyén, mert életet adnak azoknak, akik megtalálják, és gyógyulást egész testüknek. Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!

A Jeremiás 17,5-8 tulajdonképpen ugyanerről szól, csak egy másik képet használ, a folyóvíz mellé ültetett fát: „Ezt mondja az ÚR: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az ÚRtól pedig elfordul szíve! Olyan lesz, mint bokor a pusztában: nem remélhet a jövőtől semmi jót. Kövek között tengődik a pusztában, a szikes, lakatlan földön. De áldott az a férfi, aki az ÚRban bízik, akinek az ÚR a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit. Nincs mitől félnie, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sem kell aggódnia, szüntelenül termi gyümölcsét.”

Jeremiás érzékletes képpel él: aki a saját erejében bízik, olyan, mint cserje a pusztában. A pusztában nincs víz, csak szárazság és terméketlenség. Talán így érezzük magunkat mi is: céltalannak és üresnek érezzük az életünket. Azonban Isten azt mondja, hogy aki bízik benne, az olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, aminek az ágai folyamatosan gyümölcstől roskadoznak. Ez nem azt jelenti, hogy garantáltan könnyű lesz az élet a hívő számára. De azt igen, hogy spirituális gyökereink mindig Isten éltető igéjébe kapaszkodnak, és onnan merítenek erőt.

A Jn 8,34 megint csak erről beszél: „Jézus így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, hogy aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája.” Érzékletes ez az ige is, hiszen sokan érzik úgy, hogy negatív érzelmeik – bűnös gondolataik, beidegződéseik és szokásaik – csapdában tartják őket. Úgy érzik, képtelenek a változásra. Egyedül nem képesek kitörni ebből az állapotból. Azért nem tudnak megváltozni, mert a mögöttük lévő hazugságok még nem tűntek el, ott vannak, és mérgeznek – amíg ezek a hazugságok jelen vannak, spirituális kútmérgezés folyik.

P. B.: Rendben, felismertük az állapotunkat. Reális képet alakítottunk ki magunkról. Mi a következő lépés?
M. T. A.: Nézzük meg az előbb említett ige további részét, mert megtaláljuk benne a választ a feltett kérdésre: „Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,31-32) Ahogy az Istennel kapcsolatos hazugságok a bűn rabságába taszítanak és a bűn szolgájává tesznek, úgy – éppen ellenkezőleg – az Istennel kapcsolatos igazságok szabaddá tesznek, lásd Gal 5,1: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.” Az igazság, ami szabaddá tesz, az evangélium maga.

P. B.: Mi az evangélium? Mi az az igazság, amit megtalálunk benne?
M. T. A: Tágabb értelemben az evangéliumban látjuk meg, hogy mi teremtésünk célja – hogy arra lettünk alkotva, hogy Istent imádjuk, szolgáljuk és benne bízzunk. Az evangélium közli velünk azt az igazságot is, hogy bűneink a szívünkből fakadnak, megérdemeljük Isten ítéletét, hogy felelősek vagyunk azért a szemétkupacért, amit magunk mögött hagytunk, és hogy feltétlenül szükségünk van Istenre. Az evangéliumból tudjuk meg továbbá, hogy Isten irányítja és kontrollálja az életünket, és hogy ő kegyelmes, és megbocsát azoknak, akik bánják bűneiket és hitüket belé vetik. A Tit 2,11-12 ennek szép summája: „Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban.”

P. B.: Látjuk, hogy a hazugság rabságba dönt, az igazság szabaddá tesz, de mindez hogyan járul hozzá ahhoz, hogy megváltozzon az életünk, a viselkedésünk?
M. T. A.: Akkor jön el a változás, ha látjuk Isten dicsőségét Jézusban felragyogni, és ha ismerjük a benne kijelentett igazságot, ami szabaddá tesz.

P. B.: Ennyi? Ez így elég ködösen hangzik.
M. T. A.: Chester szerint nem elég ismerni és látni. Nem elég igazságokat elfogadni. Ez így túl „száraz”. Lehet valamit úgy nézni, hogy amit nézünk, azt nem is látjuk – erről már beszéltünk korábban. A 19. századi baptista prédikátor, Charles Spurgeon mondta: Krisztus valódi ismerete nem csupán személyének értelmi, intellektuális módon való elfogadása, hanem magában hordozza azt az imádatot, örömöt és vágyakozást, ami megfelel a vele kapcsolatos ismeretnek. Van itt tehát egy „élvezeti faktor”, de óvatosan kell bánni ezzel a szóval, mert félrevezető lehet a negatív konnotációk miatt. A Zsolt 19,10 is erről beszél: „Isten igéje édesebb a méznél.” Képzeld el, hogy soha nem kóstoltál még mézet. Tudod, hogy édes, hallottál már az édesség érzetéről, ráadásul megbízható forrásból szedted az ezzel kapcsolatos információidat. De egészen más az, amikor hallasz a mézről, teoretikus ismereteid vannak róla, és megint más az, amikor te magad nagy kanállal belekóstolsz. Zsolt 34,9 talán még érzékletesebben fejezi ezt ki: „Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr.” Látnunk és kóstolnunk kell Isten dicsőségét. Az Ef 1,17-18-ban Pál erről szól: „hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára.

P. B.: Ez elég „misztikus” dolognak tűnik. Mit jelent ez tulajdonképpen?
M. T. A.: Pusztán csak annyit, hogy az Istennel kapcsolatos igazságoknak a szívünkbe kell vésődniük, a változás csak így történhet meg. Ez a változás kulcsa. Nem elég ismerni, élnünk is kell őket.

P. B.: Istennel kapcsolatos igazságokról beszélünk. Mintha ma azonban egy dolog lenne, hogy miben hiszünk – ami fontos a keresztséghez vagy a konfirmációhoz –, egy másik dolog, hogy hogyan élünk. Chester hogy oldja fel ezt a ma tapasztalható feszültséget a dogma és a mindennapi élet között?
M. T. A.: Igazad van, tényleg elválasztják a kettőt, de ez az elválasztás teljes mértékben indokolatlan, sőt, illegitim. Aki elválasztja, és azt mondja, hogy a kegyesség és a dogma két külön dolog, az nem érti a dogmák, az Istennel kapcsolatos igazságok szerepét. Chester rendkívül lényegesnek tartja ezeket, sőt, a mindennapi kegyességünk egyik alappillére, hogy ezeket önmagunknak „prédikáljuk.” Önmagunk „igehirdetőivé” kell válnunk tulajdonképpen. A Zsolt 103,2 jó példa lehet ebben: „Áldjad, lelkem, az URat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!”

Martyn Lloyd-Jones tette fel egyszer a kérdést: észrevetted, hogy a legtöbb boldogtalanság az életedben abból fakad, hogy magadra hallgattál, ahelyett, hogy magadnak prédikáltál volna? Nézzük meg a 2Kor 10,3-5-öt, mert itt éppen erről van szó: „Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” Minden gondolatot foglyul kell ejtenünk. Sinclair Ferguson szerint az a gond, hogy az érzelmeinkkel gondolkodunk. Mivel a keresztyén életünkben nem érezzük mindig a kicsattanó örömöt, ezért azt gondoljuk, nincs is Istennél öröm. De hit által azt hirdetjük magunknak, hogy Istenben van örömünk. Sokszor azt érezzük, hogy erre vagy arra van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk. De mi, akik ismerjük a kijelentést, azt hirdetjük magunknak, hogy végső soron Isten tölti be minden szükségünket, és ő a végső és legteljesebb boldogság forrása.

P. B.: Korábban arról beszéltünk, hogy minden bűn úgy kezdődik – lásd bűneset –, hogy elhiszünk egy Istennel kapcsolatos hazugságot. Most Istennel kapcsolatos igazságokról beszélünk. Hogyan lehet egyiket a másikkal helyettesíteni?
M. T. A.: Nagyon jó a kérdés, mert pont ennek kell történnie. A hazugság a bűn szolgájává tesz, az igazság pedig szabaddá tesz. Csak ugye – erről is beszéltünk már – nincs meg a bennünk rejlő potenciál ahhoz, hogy csak úgy magunktól képesek legyünk töviről-hegyire analizálni a szívünket. Az evangélium igazsága hozza el a változást, nem önmagában a lélekbúvárkodás. Tehát hallanunk kell az Istennel kapcsolatos igazságot: ez kívülről érkezik felénk, nem mi találjuk ki. Ezek az alapigazságok Chester szerint a következők: hatalma, dicsősége, jósága és kegyelme.

P. B.: Akkor menjünk végig röviden ezeken egyenként. Nézzük meg először Isten hatalmát-nagyságát!
M. T. A.: Igen, ez az első. Ha valaki szívvel hiszi, hogy Isten hatalmas, illetve, hogy mindennél és mindenkinél hatalmasabb, akkor nem érez kényszert arra, hogy görcsösen kontrollálja életének mindent mozzanatát. El tudja engedni a dolgokat. Igehirdetések visszatérő eleme, hogy a teremtett világ nagyságát részleteik – az egész univerzumét, elindulva a Földtől, részletezve az ép ésszel felfoghatatlan távolságokat és méreteket. Ezt azért teszik, hogy a teremtett világról annak Teremtőjére irányítsák a hallgatóság figyelmét. Ha a teremtett anyagi világ ilyen felfoghatatlanul hatalmas, milyen lehet annak Teremtője, aki ezt szó által hívta életre. Ézs 40,12 ezt így fejezi ki: „Ki mérte meg markával a tenger vizét, ki mérte meg arasszal az eget? Ki mérte meg vékával a föld porát, ki tette mérlegre a hegyeket, és mérlegserpenyőbe a halmokat?” Ez nyilván képes beszéd, mert Isten az anyagi világon kívül létezik, de azért érzékelteti Isten teremtő erejét. A Zsid 1,3 Jézussal kapcsolatban szól így: „Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget.” Az Ef 1,11 pedig így fejezi mindezt ki: „aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik.” Isten nagyságához tartozik, hogy mindent ő rendel el – minden egyes történést, eseményt és cselekményt ő determinál, lásd Péld 21,1: „Olyan az ÚR kezében a király szíve, mint a patak vize: arra vezeti, amerre akarja.” Még a legszörnyűbb cselekményeket is kézben tartja – semmi nincs a fennhatóságán kívül. A világtörténelem legszörnyűbb eseménye, Krisztus gonosz erők általi keresztre feszítése ezért lehet egyben a legcsodálatosabb is: helyettes engesztelés a világ bűneiért, lásd ApCsel 4,28: „hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.” Az utolsó atomig, elektronig, neutronig, vagy még kisebb egységekig a történelem menetéig, minden Isten kezében van – Ő minden fenntartója, éltetője és irányítója. Na most gondolj bele, ha ezt valaki a szívével hiszi, mennyire lesz ideges, vagy frusztrált, ha valami nem úgy történik, mint ahogy eltervezte, ne adj Isten, valami nehézséget kell átélnie? Chester egy szinte mindennapos dolgot említ: gondolj arra, amikor egész nap dolgozol egy dokumentumon, és hirtelen eltűnik anélkül, hogy elmentetted volna. Bosszankodsz, esetleg káromkodsz is… de kihez beszélsz? Tulajdonképpen Istenhez – mondja Chester. Őt hibáztatod. Ez a reakció arról tanúskodik, hogy elutasítod Isten szuverenitását, de legalábbis megkérdőjelezed, hiszen tudni véled, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Egy jobb világban, amelynek te lennél az ura és parancsolója, nem történt volna meg.

Mindez persze nem csak általánosságban Istenre vonatkozóan igaz, hanem Jézusra is, lásd Márk 4,35-5,43. Ez egy hosszabb szakasz, ami megmutatja számunkra, hogy Jézus kontrollálja a szellemi világot és az anyagi világot egyaránt – démonokat űz, betegségeket gyógyít, parancsol a természetnek, és úr még a halál felett is. Jézus tekintélye mindenek felett való. Márk evangélista jól érzékelteti végig az evangéliumán keresztül a félelem és a hit közötti különbséget és a kettő közötti választást. A tengeren eléri a vihar a tanítványokat és Jézust. A tanítványok halászok voltak, ezért a félelmük nem valamiféle irracionális fóbia, nyilván fel voltak készülve egy szokványos viharra. Jézus mégis ezt mondja nekik: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?” (4,40) Az 5,15-ben szerepel, hogy amikor az emberek meglátták, hogy a korábban egy légiónyi démontól megszállt ember felöltözve Jézus lábainál ül és eszénél van, félelem fogta el őket. Az 5,33-ban azt olvassuk, hogy egy beteg asszony ment oda Jézushoz félve és remegve. A hite miatt nem kell félnie Istentől. Jézus Jairusnak, a helyi zsinagóga vezetőjének annyit mondott, amikor megtudta, hogy a lánya meghalt, hogy „ne félj, csak higgy!” Isten miden olyan dolognál nagyobb, amitől mi félhetnénk.

P. B.: Itt Jézus elképesztő csodákat tesz, de azért a hétköznapjainknak előbb vagy utóbb mégis csak része lesz a betegség, a szenvedés és a halál, és ezektől senki sem tud elmenekülni, akármennyire is hisz.
M. T. A.: De ezek a történetek Chester szerint nem is tanítják azt, hogy soha nem kell ezekkel szembesülnünk – betegséggel vagy halállal. Arról szólnak, hogy nem kell félnünk az életünk alakulása, a különféle körülmények miatt, mert Isten irányít mindent. És – bár sokszor nem így tűnik, – minden a javunkat szolgálja.

P. B.: És mi történik akkor, ha nem hiszünk abban, hogy Isten mindenható, és szuverén módon ő irányít mindent?
M. T. A.: Akkor lehetséges, hogy helytelen módon próbáljuk ezt mi helyettesíteni a magunk módján, például manipulációval, vagy dominanciával. Ez viszont – mármint a görcsös irányítani akarás – egy idő után kiégéshez és frusztrációhoz vezet. Isten országának ügye is háttérbe kerülhet, hiszen a saját biztonságunk és egészségünk lesz az elsődleges prioritás az életünkben (lásd Luk 12,22-31). Vagy pedig elkezdünk aggódni (Fil 4,6-7). Lehet, hogy a pénz lesz a mindenünk, mert pénzzel tudjuk egy ideig szavatolni a biztonságunkat és egészségünket – legalábbis mi így gondoljuk. És mi az oka mindezeknek? Az, hogy nem hiszünk úgy az Atyánkban, ahogy kellene. Ezt a problémát nevesíti Jézus a Luk 12,25-31-ben: „De aggódásával ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is?Ha tehát a legcsekélyebbre sem vagytok képesek, miért aggódtok a többi miatt? Nézzétek a liliomokat, miként növekednek: nem fáradoznak, nem is fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözött úgy, mint ezek közül bármelyik. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így öltözteti, mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek! Ti se kérdezzétek tehát, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, és ne nyugtalankodjatok! Mert ilyesmikért a világ pogányai törik magukat, a ti Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre. Inkább keressétek az ő országát, és ezek ráadásként megadatnak majd nektek.

P. B.: Létezik, hogy Isten szuverenitása ennyire nincs benne a keresztyének gondolkodásában?
M. T. A.: Chester szerint ezt a témát inkább teológiai viták témájává tesszük, de a hétköznapi hitéletünkre sokszor nem hat ki. Pedig éppen ez lenne a lényege. Inkább aggodalmaskodunk, vagy pedig fantáziálunk. Elképzeljük, hogy mi lenne, ha minden úgy történne, ahogy szeretném – ha az lennék, aki lenni szeretnénk, és azt csinálnám, amit akarok.

Ed Welch

P. B.: Menjünk tovább! Nézzük meg Isten dicsőségét. Ha látom ezt, mire indít ez engem?
M. T. A.: Ha megélem azt, hogy Isten dicsősége mindenen túltesz, szükségtelen félnem bármitől is. A bűneink egyik általános mozgatórugója, hogy mások elfogadását, szeretetét keressük, és ez motivál minket. A Szentírásnak van erre egy terminus technicusa: emberektől való félelem. A Péld 29,25-ben ezt olvassuk: „Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál.” Chester említi Ed Welch könyvét, melynek címe: „When People Are Big and God Is Small” (= „Ha az ember nagy, de Isten kicsi”). Welch az emberfélelem szimptómáinak nevezi a következőket: ha hajlamosak vagyunk hatalmaskodni másokon; ha szeretnénk mindig felülkerekedni másokon; ha az önértékelésünkkel vagyunk mindig elfoglalva; ha túlterheltek vagyunk, mert nem tudunk másoknak nemet mondani, nehogy megsértődjenek; ha kisebb csúsztatásokkal, vagy hazugságokkal élünk, azért, hogy magunkat jobb színben tüntessük fel mások előtt; ha mások véleménye, reakciója frusztrálttá, depresszióssá, levertté vagy dühössé tesz minket; ha elkerülünk másokat, mert így könnyebben el tudjuk viselni a köztük és köztünk lévő különbséget; ha állandóan összehasonlítgatjuk magunkat másokkal. És végső soron ide tartozik az is, hogy ha félünk elmondani, továbbadni másoknak az evangéliumot. Ráadásul erre a tendenciára a kultúra, amiben élünk, csak ráerősít.

P. B.: Hogyan?
M. T. A.: Szinte válogatás nélkül kínálja a jobbnál-jobbnak tűnő módozatait az önértékelésünk tupírozásának. De ezzel csak elmélyíti a problémát. Mert így viszont ki leszünk szolgáltatva azoknak a faktoroknak, amelyek segítenek nekünk ebben – az önértékelésünk pumpálásában –, kvázi függővé leszünk. Valójában már maga az alacsony önértékelés is a megsebzett büszkeség jele. Úgy gondoljuk, hogy nem azt kapjuk, amit érdemlünk – nem méltó hozzánk, a státusunkhoz.

P. B.: Az önértékelés önmagában problémás szerinted?
M. T. A.: Nem, hiszen a nagy parancsolat második része, a „szeresd felebarátodat, mint magadat” magában foglalja, hogy magunkat is el kell fogadnunk, tehát valamilyen szinten értékelnünk kell magunkat. A szeretet, az elfogadás és tisztelet iránti vágyunk önmagában nem rossz, csak ezeket olyan szintre tornásszuk, amit aztán ha nem kapunk meg, nem érezzük többé magunkat komfortosan. Keresztyén emberként nekünk arra van szükségünk, hogy Istent dicsőítsük és a többi embert szeressük. A helyes önértékelés akkor születik meg, ha nem magunk körül forgunk.

P. B.: Hogyan lehet kikerülni, hogy emberektől féljünk, azaz, hogy mások elfogadásától, tetszésétől, helyeslésétől tegyük függővé azt, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, vagy sem?
M. T. A.: Az istenfélelem erre a megoldás. Az Istenről kialakított képünknek kell sokszorosára nőnie.

P. B.: Mit jelent az „istenfélelem” szó? Gondolom nem azt, hogy rettegnünk kell az Istentől…
M. T. A.: Az istenfélelem azt jelenti, hogy Istent tiszteljük, magasztaljuk, dicsőítjük, benne bízunk és neki vetjük alá magunkat. Ez a megfelelő reakció a szentségére, szeretetére, jóságára, hatalmára és erejére, de a haragjára is. Isten megjelenését a Szentírás szerint gyakran fényesség, ragyogás vagy tűz kíséri. Gondoljunk a nap hőjére és ragyogására, vagy egy atombomba vakító fényére. Isten dicsősége – dicsőségének ragyogása és fénye – intenzitásában végtelenszer felülmúlja a Napunkét és a nukleáris láncreakcióét. Nézzük meg a Zsolt 93,1-et, vagy az Ézs 40,25-öt: „Uralkodik az ÚR! Fenségbe öltözött, felöltözött az ÚR, erőt övezett magára.” Illetve: „Kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze? – mondja a Szent.” Újra hangsúlyozom, hogy amellett, hogy Isten méltósága, szentsége és fensége letaglózó, az istenfélelem nem terror. A hívőknek Isten az atyja, akihez bizalommal járulhatunk a Jézus Krisztusba vetett hittel. De éppen ezért igaz az is, hogy Istennel nem lehet könnyelműen bánni, nem lehet a szavát félvállról venni, nem lehet lekicsinyelni. A Zsolt 119,120-ban olvassuk: „Megborzadt a testem, mert rettegek tőled, félek ítéleteidtől.

P. B.: Hogyan lehet az istenfélelemben fejlődni, vagy növekedni, és mi a gyakorlati haszna ennek?
M. T. A.: El kell kezdenünk meditálni Isten nagyságán, hatalmán, dicsőségén, ragyogásán, szentségén, szépségén, szeretetén és kegyelmén. A 18. és 34. zsoltárokban erre látunk példát. Ha valamilyen fenyegetés éri, akkor elkezdi hirdetni önmagának az Istennel kapcsolatos igazságokat. A zsoltáros emlékezteti magát Isten dicsőségére és fenségére, így a másoktól való félelmet felváltja az Istenbe vetett bizalom. Ebbe be lehet magunkat gyakorolni. Szembesülünk egy nehéz helyzettel – valakivel pl. konfliktusunk van –, tartunk valamitől vagy valakitől, és elkezdünk Isten mérhetetlen nagyságán elmélkedni, és a korábban félelmetes helyzetek, szituációk és emberek összezsugorodnak, Isten nagysága mellett eltörpülnek. És itt térünk vissza oda, ahonnan kezdtük, nevezetesen: Isten kijelentett igazságai roppant fontosak, ebből fakadóan nincs kegyesség ezek nélkül. Ezért teljesen értelmetlen a mindennapi kegyességet elszakítani a dogmától, nem is lehet, vagy ha igen, akkor elkanyarodunk a bibliai keresztyénségtől – attól a megélt hittől, ami a kinyilatkoztatáson nyugszik. Ezt nem hajlandók ma megérteni sokan. A gyakorlati haszna ennek pedig az, hogy bármikor, amikor valami fenyegető dologgal találjunk szembe magunkat, idézzük fel – ha úgy tetszik, prédikáljuk – magunknak, hogy Isten ennél a fenyegető dolognál, legyen személy vagy helyzet, végtelenül nagyobb. És ha így teszünk, akkor a félelmeinket helyettesíthetjük az Istenbe vetett bizalommal. Ha azért küzdesz foggal-körömmel, hogy valaki elfogadjon, hogy valaki ne haragudjon meg rád, hogy valakinek elnyerd a tetszését, akkor hasonlítsd össze vele Istent – az ő tekintélyét, hatalmát, szentségét, kegyelmét és szeretetét! Képes ezzel bárki vetekedni? Soha nem képes. A Mt 10,28-ban ezt mondja Jézus: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” A félelem természetes dolog, ha fenyegetést tapasztalunk. De a természetes félelmet az Istenbe vetett hitnek kell kontrollálnia. Lehet, hogy a főnököd szigorú, rapszodikus és a frászt hozza rád, de Istennél nem nagyobb ő sem. Az istenfélelem felszabadító erejű. Komolyan vesszük az embereket, hiszen maga Isten parancsolta, hogy úgy szeressük őket, ahogy önmagunkat, de nem válunk mások szolgáivá. Nem viszonzásért – elfogadásért, dicséretért, biztonságérzetünk vagy az önértékelésünk biztosításáért – szolgálunk irányukban, hanem azért, mert Krisztusnak alávetve szabadok vagyunk erre is, lásd Gal 5,13: „Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva (…), szeretetben szolgáljatok egymásnak.”

P. B.: Menjünk tovább! Isten jó. Ha ezt nem csak az intellektusunkkal ismerjük, hanem szívvel hisszük, akkor miben segít ez nekünk?
M. T. A.: Röviden abban, hogy Istentől várjuk azt, amit most máshonnan várunk. A Mt 13,44-ben olvasunk a szántóföldbe rejtett kincsről. Valaki rátalál, és minden vagyonát eladja, csak hogy megvásárolhassa a szántóföldet. Valami olyanra akadt, ami fontos neki, érdekli, örömet okoz neki. Hasonlóképp, a Szentírás üzenete nem valami száraz, komor absztinenciát követelő, mindenről való örömtelen lemondást jelent. Épp az az üzenetünk, hogy Isten nyújt megelégülést számunkra. Benne találjuk meg az örömöt, a vágyaink és minden igényünk beteljesedését, és semmi másban. A Jn 4-ben lévő történetben ez plasztikusan megjelenik. Jézus egy kútnál találkozik egy samáriai nővel, aki éppen vízért jön. Jézus másfajta vízről beszél, amikor ezt mondja: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Az „élő víz”, amiről beszél, Isten maga, aki magát Szentlelkén keresztül közli a benne hívőkkel. Isten természetfeletti munkáját nem tudjuk Isten helyett elvégezni, de arra rá tudunk mutatni, hogy valójában minden vágy az Istenre – éltetőnkre és Megváltónkra – való vágyódás egy gyengébb vagy torzult verziója.

P. B.: Isten a hívők számára is túl távolinak tűnik, míg egyéb dolgok, amire vágyunk, viszonylag elérhető közelségben vannak.
M. T. A.: Úgy tűnik, igen. De ez csak a látszat. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy azonnali kielégülést keresünk. Ha engedünk valamilyen kísértésnek, és bűnt követünk el, akkor egy pillanat erejéig a gyönyör valódinak tűnik, míg az Isten által kínált öröm megfoghatatlannak és távolinak. De az igazság az, hogy minden öröm, amit megtapasztalunk, csak árnyéka az örömök forrásának, vagyis Istennek. A házasság, ami egy jó dolog, hiszen maga Isten hozta létre, az Istennel való uniónk örömét tükrözi vissza – abból jelenít meg valamit –, a paráznaság, azaz a házasságtörés pedig annak torzult visszatükröződése. Ha bálványozod a házasságot, vagy házasságot törsz, akkor az élő víznél kevesebbre vágysz – lejjebb tetted a lécet.

P. B.: Hogyan lehet ezt tetten érni, hogy valóban, mélyen belül valami többre vágyunk?
M. T. A.: Először a vágy érzetére kell reflektálnunk, hiszen mindannyian vágyakozunk többé-kevésbé valamire. Utána pedig azt kell felismerni, hogy ennek az érzetnek mi az eredője, és mi a valódi célja. Ha valódi megelégedést, beteljesedést, az életünk értelmét és a valódi identitásunkat keressük, Jézuson kívül minden más csak ürességhez vezet. Lehet, hogy képesek időszakos élvezetet, kikapcsolódást nyújtani, de hamarosan újra „szomjasak” leszünk. Jézus a samáriai nővel folytatott dialógus egy pontján azt mondja a nőnek: „Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza!” Úgy tűnik, mintha hirtelen témát váltana, hiszen előtte az istentisztelet helyes módjáról, másrészt arról a vízről beszélgettek, amit Jézus tud nyújtani és ami után nem fog megszomjazni soha. A nő azt mondja, hogy nincs férje. Őszinte volt – ezt maga Jézus is nyugtázza –, hiszen ötször volt már házas, és az a férfi, akivel akkor együtt élt, nem volt a férje. Miért hozza be a beszélgetésbe ezt a témát Jézus? Nyilvánvaló, hogy a nő valamit keresett. Még a mai világban is furcsa, ha valaki ötször házasodik, majd pedig egy hatodik férfivel is összeáll: a nő a kapcsolatokban, a házasságban, talán a szexben és az intimitásban kereste az élete értelmét, a végső beteljesedést, ahogy ezt egyébként ma is sokan teszik. Olyan „víz” kellett neki, ami nem csillapítja maradéktalanul a szomjúságát. A szex, intimitás stb. valóban nyújtanak élvezetet, örömöt, de akkor sem képesek valódi kielégülést vagy megelégedést adni.

P. B.: És azt hogyan lehet kideríteni, hogy az egyes ember életében mi az, amitől végső kielégülést, vagy megelégedést várja?M. T. A.: Chester szerint az olyan jellegű mondatok, vagy sóhajtások árulkodók, amik úgy kezdődinek, hogy „ha csak ez meglenne…”, „ha csak ezt meg tudnám szerezni…”, „ha csak ez összejönne…”. Ha egy kicsit is őszinték vagyunk magunkhoz, a „csak” után tudjuk, mi következik a mi esetünkben.

P. B.: Igen, de nyilván azért választják a bűnt sokan, mert valamit kínál.
M. T. A.: Nyilván, de azt kell megmutatnunk, hogy Isten többet kínál. Isten önmagát kínálja. Ez lehet csak vallásos szöveg, de annak, aki elkezdi megtapasztalni, nem kell különösebben bizonyítani. Isten mindennél többet ad, mert Ő önmagát adja. Ő minden öröm forrása.

P. B.: Az említett dialógusban Jézus és a nő az istentiszteletről beszélnek. Hogyan kapcsolódik az istentisztelet kérdéséhez ez a téma, hogy Isten megelégít?
M. T. A.: Témaváltásnak tűnik a nő házasságairól, kapcsolatairól szóló szál, amit Jézus behoz, de szorosan kapcsolódik az istentisztelethez. Jézus újradefiniálja az istentiszteletet. Isten tisztelete nem helytől függ, hanem a szívtől; Istent igazságban és lélekben kell imádni. Azt „tiszteled”, amire leginkább vágysz, ami a legértékesebb számodra. Minden alkalommal, amikor Istenre úgy tekintesz, mint aki vágyaid beteljesítője, igazságban és lélekben „tiszteled.” Ha nem ez motivál, akármilyen jó dolgokat teszek is, bálványimádássá változhat. Ha nem azért cselekszem helyesen, mert szeretem Istent és gyönyörködöm benne, akkor azért fogom, hogy a teljesítményemet viszonozza – biztonsággal, reputációval, státusszal, a pokolból való kimenekítéssel. De ha így teszek, akkor világossá válik, hogy a reputációmat, a biztonságomat jobban szeretem, mint Istent.

P. B.: Ebből a nézőpontból az engedelmesség valami szükséges rossz, amivel biztosítjuk a jövőnket?
M. T. A.: Igen. Az engedelmesség lesz az üdvösségünk, vagy mennybe kerülésünk ára. Keresztyénként is sokan gondolkodnak így: úgy érzik, választás előtt állnak. Vagy lemondanak az örömökről, az élvezetekről, mert – gondolják, – ez hosszabb távon mégiscsak megtérül nekik, vagy belevetik magukat az élvezetekbe. De ez hamis dilemma. Elvileg az Istennel való élet és az Istennek odaszánt élet a lehető legjobb élet. A változás élvezettel és örömmel teljes. A változás az, hogy kiélvezzük a bűntől való szabadságot és azt, hogy gyönyörködhetünk Istenben Jézuson keresztül. Szóval a valódi dilemma a következő: a bűn ideig tartó illuzórikus élvezete, vagy az Istennel járás öröme. Kicsit olyan ez, mintha valamilyen tömény, műanyag édességgel kezdenénk az étkezést, amitől rövid időn belül csömört kapunk és hányingerünk lesz, vagy pedig egy három fogásos vacsorának fognánk neki, ami a legjobb alapanyagokból készült és a legkiforrottabb ízeket kínálja nekünk, csak meg kell tanulni „élvezni” az ízeket – meg kell rá érni. Munkát igényel. Nem kevésbé élvezetes a második lehetőség, sőt, valódi élvezetet jelent, olyat, ami után az elsőbe bele sem kóstolnánk. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert sok-sok hívő és nem hívő úgy gondolja még mindig, hogy az Istennel járás valamiféle örömtelen etika, és legfeljebb csak nagyon elvont értelemben jelenthet „örömöt.” Erről beszél a Zsid 11,24-26 is: „Hit által tiltakozott Mózes, amikor felnőtt, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Mert inkább vállalta Isten népével együtt a szenvedést, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel többre becsülte Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.” Túl kell tehát látnunk az adott pillanaton.

P. B.: És ha valaki úgy dönt, hogy mivel ez az egy élete van, ez az, ami valóságos számára, kiélvezi, és nem kerüli el a bűnöket?
M. T. A.: Megteheti, de Pál így figyelmeztet: „a bűn zsoldja a halál” (Róm 6,23). A bűnnek ára van, mindig. Sok esetben már itt, ebben az életben: megtört kapcsolatok, leamortizált egészség, megsebzett lelkiismeret, függőségek stb. Jakab így fogalmaz: „a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1,15) Látszik, hogy még az a dilemma is hamis, amelyik csak az élvezetes, bűnökkel teli élet és a minden élvezetről lemondó, Istennek odaszánt élet közötti választás lehetőségét láttatja maga előtt.

P. B.: Hogyan lehet megláttatni az emberekkel, hogy ez a dilemma hamis?
M. T. A.: Úgy, hogy ezt a roppant szűk nézőpontot kitágítjuk. Megmutatjuk a teljes képet. Amikor megjelenik a kísértés, olyan, mintha elképesztően leszűkülne a valóságértelmezésünk. Ez tölti be az elménket, a gondolatainkat. Meg kell törni ezt az ördögi kört, a bűn dinamikáját a valóság kitágításával. Pl. lehet ez radikális esetben egy szerettünk halála, esetleg egy súlyos baleset, betegség vagy valamilyen tényleg megrázó szituáció. Ilyenkor az ember pillanatokra túl tud nézni a közvetlenül előtte lévő dolgokon. Persze az ilyen helyzeteket senkinek nem kívánjuk, de néha Isten ezeket használja. De azt pl. meg lehet mutatni – hiszen mindenki tapasztalja –, hogy a bűn unalmas. Egy idő után újabb és durvább impulzusokra van szükségünk, egyre messzebbre megyünk, mert csak rövid ideig tud megelégíteni. Az ilyen élet mindig extrémebb dolgokat hajszol; olyan, mint a drog.

Ennek ellenkezőjére – a perspektíva kitágítására – példa lehet Mózes, aki az egyiptomi királyi udvarban nevelkedett, mindene megvolt. Egy mai milliárdos életstílusával lehetne összemérni az életét. Mégis képes mindent feladni, hogy előmozdítsa a zsidó rabszolgák ügyét. Krisztológiai szempontból Krisztusért képes feladni Egyiptom minden kincsét. Jézus kérdése a Márk 8,36-ban ugyanerre utal: „Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete veszendőbe megy?

P. B.: Istennel kapcsolatban tudjuk, hogy kegyelmes. Mire indít ez minket Chester szerint?
M. T. A.: Például arra, hogy ne igazoljuk állandóan magunkat magunk előtt sem. Egyszerűen szükségtelen. A Neh 9,17-ben olvassuk: „De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, akinek türelme hosszú, és nagy a szeretete.” A tékozló fiúról szóló példázatot (Luk 15) nem kell bemutatni, mindannyian ismerjük. Csodálatos módon mutatja be Isten kegyelmes természetét. A fiatalabb fiú, a tékozló, kikérte a maga örökségét és másik városba költözött. Ha valaki úgy követelte az örökségét, hogy még élt az apja, az egyenlő volt azzal, mintha a halálát kívánná. Az, hogy másik városba költözött, egyenlő volt azzal, hogy saját családjának hátat fordított. És egyelőre még szó sem volt kicsapongó életéről. Odáig süllyedt a fiú, hogy zsidó létére disznók eledelét ette – ennél lejjebb nem csúszhatott volna, hiszen a disznó tisztátalan állatnak számított. Chester szerint mindannyian olyanok vagyunk, mint a fiatal fiú.

P. B.: Amennyiben?
M. T. A.: Tulajdonképpen mi is mennyei apánk, Isten halálát kívánjuk, akkor is, ha ezt így explicite nem gondoljuk végig, vagy nem mondjuk ki. Mi is visszautasítjuk a szeretetét, és olyan szinten eltávolodunk tőle, amennyire csak lehet. El akartunk szakadni a szeretetétől, és végül mindenféle olcsó és híg moslékkal, talmi dolgokkal akarjuk kielégíteni lezüllött vágyainkat.

P. B.: Isten azért kegyelmes, mert mindezek ellenére visszafogad minket, mint a példázatban az apa a fiát, gondolom…
M. T. A.: Igen, de a példázatban a „visszafogadásnál” jóval több van, és ez sokkoló lehetett azok számára, akik hallották Jézust: az apa kifut a visszatérő gyermeke elé, hogy köszöntse, a nyakába borul és megcsókolja. Nem várta meg, amíg a gyermeke odaér. Nem szabott feltételeket neki. Ünnepséget tart örömében, hogy visszatért a gyermeke, és az ujjára gyűrűt húz, levágat neki egy hízott borjút. Ilyen az Istenünk.

P. B.: És az idősebb fiú is megjelenít valamit belőlünk, a viselkedésünkből?
M. T. A.: Ha a fiatalabb fiú története megjeleníti Isten kegyelmét, akkor az idősebb fiú mentalitása azt, hogy milyen az, ha igazából nem hisszük el, hogy Isten kegyelmes. Ha nem hisszük el, hogy Isten ilyen, akkor, ha bűnt követünk el, egy rossz nap után, vagy csak ha úgy gondoljuk, hogy nem válaszolt az imáinkra, úgy érezzük, hogy eltávolodtunk tőle. Talán megharagudott, rossz szemmel néz ránk, és hogy ezt az elképzelt, köztünk lévő távolságot csökkentsük, vezekelni szeretnénk valamiképpen. Ezzel viszont azt sugalljuk, hogy Jézus áldozata elégtelen volt. Mindig emlékeztetni kell magunkat arra, hogy Isten vár minket, visszafogad minket, szeret minket, sőt elénk jön.

P. B.: Ha őszinték vagyunk, az idősebb fiú reakciója jogosnak tűnik, hiszen ő nem hagyta ott az apját, nem kérte ki az örökségét, nem volt az apjával tiszteletlen…
M. T. A.: A Luk 15,28-ban olvassuk: „megharagudott, és nem akart bemenni.” Mármint nem akart bemenni a testvére tiszteletére rendezett ünnepségre. Azért mérges az idősebb fiú, mert úgy tűnik, hogy a megfeszített, kemény munkája semmit sem ért. Nos, valóban, Isten kegyelme meghökkentő, ha úgy tetszik, skandalum. De ez az egész egy fontos dologra mutat rá: kegyelem nélkül úgy tekintünk az életre, mintha az valamiféle Istennel kötött szerződés lenne. Úgy élünk, ahogy elvárja, cserébe megáld minket. Ha jól mennek a dolgok, büszkeség tölt el minket. De ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor vagy magunkat kezdjük el hibáztatni – ez az önvád –, vagy pedig Istent – ez utóbbi vezet a megkeseredettséghez. Mivel explicit módon nem nevezzük néven Istent, kihagyjuk a világgal és a világban végbemenő eseményekkel kapcsolatos magyarázatainkból, csak egy meghatározhatatlan harag jelenik meg bennünk – sokszor nem is tudjuk, hogy miért haragszunk.

P. B.: Igen, de az idősebb fiú mégiscsak az apja mellett volt, nem hagyta őt el, szolgált neki stb…
M. T. A.: Igen, de ha tekintetbe vesszük, hogy a példázatban szereplő apa Istent jeleníti meg számunkra, akkor mégiscsak furcsa, hogy azt hozza fel, hogy „hány esztendeje szolgálok”, és hogy „soha nem szegtem meg parancsodat”. A saját apánkkal inkább partneri viszonyban szeretnénk lenni, és nem „szolgálni” szeretnénk. Chester egy érzékletes analógiát említ: képzeljünk el egy nőt, aki a hálátlan, goromba családjának főz. Számára ez az elfoglaltság szinte rabszolgamunka. Képzeljünk most el egy újdonsült feleséget, akinek a férje kedves, érzékeny és szeretettel teli. Nem kényszerből készít el a férjének egy ételt – nem „szolgálat” számára a kedveskedés. Nos, sajnos minket – az Istenhez való hozzáállásunkat – is az előbb említett örömtelen kötelességtudat jellemez sokszor. Úgy gondolunk Istenre, mint valami nemtörődöm főnökre. De ha meglátjuk az evangéliumban, hogy Ő bizony szerető és kegyelmes apa, akkor a vele kapcsolatos hozzáállásunk is megváltozik.

P. B.: Az idősebb fiú arra is hivatkozik, hogy soha nem szegte meg az apja „egyetlen parancsát” sem. Ez mire utal?
M. T. A.: Arra, hogy a cselekedeteivel – azzal, hogy minden parancsot megtartott – magát akarja igazolni. Ezért emlegeti fel ezt. Ez teljesen általános: vannak lelkészek, akik a létüket érzik igazolva azzal, hogy jól prédikálnak, szülők, akik azzal igazolják szülői mivoltukat, hogy aranyos, okos gyermekeket nevelnek, munkások, akik állandóan túlóráznak stb. Egy átlagos ember életét látjuk magunk előtt, aki vissza-visszatérően gyengének és kimerültnek érzi magát. Egy olyan embert, aki majdhogynem mindig elfoglalt és stresszes. Mindig mindent ki akar magából adni, hiszen a teljesítménye igazolja a létét. De nem kellene magunkat igazolni – keresztyénként abban hiszünk, hogy Isten igazol minket: kegyelmes hozzánk és Fia által igazít meg. Egyébként mindezeken túl az idősebb fiú a fiatalabbal is összeméri magát. Ez is tendenciózus.

P. B.: Az, hogy másokhoz mérjük magunkat?
M. T. A.: Igen. Az említett szakasz 30. versében olvassuk: „Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.” Parázna nőkről itt van szó először, nyilván az idősebb fiú a legsötétebb színben akarja feltüntetni öccsét, növelve a kontrasztot kettejük között. Ez a „bezzeg én” mentalitás.

P. B.: Ez ennyire általános jelenség?
M. T. A.: Nem ilyen egyértelmű minden esetben, mert jól lehet leplezni: de ez a büszkeség megjelenhet úgy is, ha pártfogásunkba veszünk valakit, vagy kedvességgel álcázzuk. Az utóbbi esetben mi vagyunk azok, akik valamilyen szerencsétlen flótáson segíteni tudunk – mert mi ezt is megtehetjük. Vagy ahogy másokról beszélünk: szándékosan felnagyítjuk mások hibáit, hogy magunkat jobb színben tudjuk feltüntetni. A megigazulásra egyfajta létraként tekintünk, és az számít, hogy a létra melyik fokán állunk; nyilván egyre inkább feljebb szeretnénk jutni. De Isten kegyelme a feje tetejére állítja ezt az egész rendszert: mindannyiunknak a kereszt tövében kell megállnunk. Mindannyian eltávolodtunk Istentől, és mindannyian kegyelemre szorulunk. Ugye Jézus azért mondta el a tékozló fiúról szóló példázatot, mert a farizeusok morogtak, elégedetlenkedtek, amikor azt látták, hogy vámszedőkkel és paráznákkal eszik együtt. Isten a bűnbánó, megtérő bűnösben gyönyörködik.

P. B.: Azzal talán a keresztyének többsége tisztában van, hogy Krisztus a megigazulásának alapja, és Krisztus igazságát számítja be neki Isten, nem?
M. T. A.: Elvileg igen, gyakorlatilag nem. Még azok is, akik tudják, hogy mit jelent a megigazítás, és hisznek benne, azok is hajlamosak arra, hogy úgy gondolják, csak az utolsó napon, az ítélet során fogják a hasznát látni: Isten majd Krisztusra néz, és felmenti őket az ítélet alól. De hit által igazulnak meg, és ha már 20 éve hitre tértek, akkor onnantól fogva úgy tekinthetnek magukra, mint akik hit által megigazultak. Ma is igazak, holnap is stb. Ha ezzel tisztában vannak, akkor nincs szükségük arra, hogy magukat igazolják.

P. B.: Hogyan tudjuk kideríteni, hogy ez mennyire jellemző ránk?
M. T. A.: Tegyünk fel magunknak kérdéseket: feszültek leszünk amiatt, vagy sokat rágódunk azon, hogy bizonyítani akarjuk az igazunkat? A keresztyén szolgálat örömtelen kötelesség számunkra, vagy örömforrás? Érzünk indíttatást arra, hogy produkáljuk magunkat mások előtt, hogy lenyűgözzünk másokat – szerepeket kell játszanunk emiatt? Hajlamosak vagyunk lenézni másokat, vagy eltúlozni, felnagyítani mások tévedéseit és hibáit? Titkon, mélyen belül örömet okoznak azok a beszélgetések, amikor mások bukásait, elégtelenségét, tévedéseit és hibáit tematizáljuk? Nyilván nagyon őszintének kell lennünk magunkkal szemben, amikor ezekre a kérdésekre válaszokat keresünk. Az idősebb fiú mentalitásával kapcsolatos legnagyobb problémák mégsem ezek az aspektusok.

P. B.: Akkor mi?
M. T. A.: A szeretet hiánya. Ezt már előbb is érintettük. Engedelmeskedik az apjának, de igazából nem szereti. A keresztyéneknek újra és újra fel kell tenniük maguknak a kérdést: szeretik is mennyei Atyjukat, vagy csak engedelmeskednek neki?

P. B.: Mi kell ahhoz, hogy szeretni tudjuk Istent?
M. T. A.: Hit. Chester szerint ez egy sokkoló igazság. A Belga Hitvallás 24. cikkelye állítja, hogy hit nélkül „soha senki nem cselekedne Isten iránti szeretetből, hanem inkább önmaga iránti szeretetből vagy a kárhozattól való félelemből.”

Richard Lovelace

P. B.: Talán ide tartozik, hogy gyakran felmerül a kérdés hívők és nem hívők részéről, hogy jó emberek mindenhol vannak – minden kultúrában és minden vallásban. Sőt, sokszor normálisabbnak, kedvesebbnek és jobbnak tűnnek a nem keresztyének.
M. T. A.: Igen, mert bibliai értelemben vannak jónak tűnő cselekedetek, és vannak a hitből fakadó jó cselekedetek. A jónak tűnő cselekedeteket vagy az motiválja, hogy elnyerjük Isten jóindulatát, vagy hogy mások előtt magunkat igazoljuk, esetleg hogy önmagam előtt igazoljam magam. De ezzel implicite kinyilvánítom, hogy én magam jobb megváltó vagyok, mint Jézus. Úgy gondoljuk, hogy nekünk kell befejezni azt, amit Jézus félbe hagyott. Jézus ezért mondja a Jn 6,29-ben: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” Isten egyetlen dolgot vár el a részünkről: azt, hogy higgyünk a Fiában. Minden más ebből fakad. Richard Lovelace angol költő szerint a legfőbb oka annak, ha egy keresztyén nem tud változni, az, hogy nem tudja megragadni Isten kegyelmét.

P. B.: Mit jelent, hogy valaki „nem tudja megragadni Isten kegyelmét”? Ez így nagyon kegyesnek hangzik, de nem túl konkrét.
M. T. A.: Lovelace szerint azt, hogy nem vagyunk biztosak abban, hogy Isten Krisztusban elfogadott minket teljes mértékben, valamint, hogy szeret minket, függetlenül a mindenkori spirituális „érdemeinktől”, vagy teljesítményünktől. Az ilyen ember roppant bizonytalan szerinte, és a bizonytalanságát, kiszolgáltatottságát büszkeséggel és heves, defenzív mentalitással próbálja ellensúlyozni; önigazulttá válik és másokat kritizál. Ez külsőleg tűnhet határozottságnak, farizeuskodó keménykedésnek, de a mélyén bizonytalanság van.

P. B.: Azt láttuk a példázat alapján, hogy az Atya hogyan fogadja a fiatalabb fiút. Mit kezd az idősebbel?
M. T. A.: Az önigazult idősebb fiúhoz is szeretettel viszonyul. Ugyanakkor a történet mégiscsak ott zárul le, hogy az idősebb fiú kint reked, nem megy be ünnepelni a többiekkel. Vajon hogyan fog dönteni? Bemegy, kint marad? A konklúzió az akkori hallgatók számára és számunkra is világos: el kell dönteni, mit szeretnénk kezdeni magunkkal. Továbbra is megpróbáljuk magunkat, a létezésünket igazolni, vagy pedig elfogadjuk, hogy Jézus igazol minket – az Ő értünk hozott áldozata tökéletes. Nem kell kiegészíteni. A Zsid 10,11 szerint az Ószövetségben a pap naponként szolgálatba állt, újra és újra áldozatokat mutatott be – olyan áldozatokat, amelyek soha nem voltak képesek bűnöket eltörölni. De ezt Jézus megtette. Mindent elvégzett, amire szükség volt. Ezt csak el kell fogadni.

P. B.: Hogyan foglalnád össze az eddigieket?
M. T. A.: Chester maga összefoglalja mindazt, amit könyvének e fejezetében leír: akkor követhetünk el bűnt, ha radikális „perspektíva-vesztésben” szenvedünk. Csak akkor döntünk a bűn mellett, ha megfeledkezünk arról, hogy Isten milyen hatalmas és jóságos, dicsőséges és kegyelmes. Sajnos időről-időre mind ezt tesszük. Megfeledkezünk magáról Istenről és arról az identitásról, amit ő ajándékozott nekünk. A változás úgy kezdődik, hogy ez a folyamat az ellenkezőjére fordul. Hit által megy végbe, úgy, hogy újra meglátjuk Isten nagyságát és jóságát. Úgy történik, hogy a kijelentett igazságait hirdetjük magunknak. Csak hinnünk kell, de itt a „csak” nagyon hangsúlyos – mondja Chester. A hit napi harc, hiszen bárhová nézünk, magunk körül mindenütt Istennel kapcsolatos hazugságokkal bombáznak minket: a világ, a test és a gonosz folyamatosan suttogja a magáét a szívünknek. Ez harc, nincs mese. De sikerülni fog, hiszen „aki Istentől született, az legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.” (1Jn 5,4) Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy erősítenünk kell az Isten nagyságába vetett bizalmunkat, a dicsőségét mind jobban és jobban meg kell látnunk, hogy az istenfélelem növekedjen bennünk, egyre inkább gyönyörködnünk kell Isten jóságában, egyre inkább Isten kegyelmére kell hagyatkoznunk, és egyre inkább bíznunk kell abban és vágyakoznunk kell arra, amit Isten a jövővel kapcsolatban megígért. Ezt nap nap után meg kell tennünk az Ige meghallása, imádság és a keresztyén közösség révén. Ez egyedül nem megy. Ezentúl Chesternek van egy másik tanácsa is: ha valamilyen kísértéssel szembesülünk, nem csak azt kell mondanunk magunknak, hogy „ezt nem kellene megtenned”, hanem azt, hogy „nincs rá szükséged, hogy megtedd.” Nincs rá szükségem Krisztusban, hogy irigykedjek a másikra, hogy túlaggódjam a dolgokat. Isten a legnagyobb, Ő kontrollál mindent. Isten nagyobb és jobb minden másnál. Vigyázni kell itt, mert ha jön a kísértés, és azt mondjuk: „ezt nem tehetem meg”, hamar elkanyarodhatunk a legalizmus felé. Az evangélium a következő: „nincs rá szükségem, hogy megtegyem, mert Isten nagyobb és jobb ennél.” Ez maga a jó hír, az evangélium.

Hozzászólás