31
Júl
2020

Meg tudsz változni II. (Min akarsz változtatni?) – beszélgetés Tim Chester “You can change” című műve kapcsán a megszentelődésről

Az interjú korábbi részei: 1.rész

Parti Benedek: Arról beszéltünk, hogy van remény a változásra. Min szeretne az ember változtatni? Egyáltalán mi a motiváció a változásra?
Márkus Tamás András: Jó kérdés, ami újra és újra előkerül Chesternél. Elsődleges kérdés, hiszen a válasz fogja eldönteni, hogy a valódi változás egyáltalán lehetséges-e. Ne legyünk idealisták. Általában a megítélésünkön szeretnénk változtatni. Vagy találtunk magunk mellé valakit, és imponálni akarunk neki. Vagy a gyerekeinkkel akarunk máshogy bánni, példát szeretnénk mutatni nekik. Vagy a karrierünkben akarunk előre haladni, szeretnénk feljebb lépni a ranglétrán. Megbízhatóbb emberré szeretnénk válni, vagy csak ravaszabbá, okosabbá, kevésbé haragossá – szeretnénk megtanulni az érzelmeinket kontrollálni –, vagy szeretnénk megszabadulni a depressziótól.

P. B.: Általában ilyen okokból keres valaki segítséget – ezek általános emberi problémák. Azt mondtad, hogy a motivációval kezdődik minden. Hogyan értékeljük ezeket a változásra ösztönző okokat?
M. T. A.: Az, hogy változni szeretnénk, jó. Valamilyen módon mindannyian változni szeretnénk. Ugyanakkor – bár a felsoroltak között vannak jobbak, és vannak rosszabbak is – egy probléma mindegyik indokkal van: az, hogy – Chester fogalmaz így, – egyik sem eléggé ambíciózus. Isten sokkal többet tartogat ennél, sokkal nagyobb célokat, lehetőségeket.

P. B.: Mire gondol Chester?
M. T. A.: Kezdjük az elejéről: a Biblia első lapjain arról olvasunk, hogy “Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1,27) Isten azért teremtett minket a Földre, ahogy a HK mondja, hogy “teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, vele örökké boldogan éljen, őt dícsérje és magasztalja.” Itt nem csak arról van szó, hogy megjelenítünk valamit Istenből, hanem arról, hogy mi, emberek, Istent reprezentáljuk, mert az ő képére lettünk teremtve: az ő tekintélyét és dicsőségét tükrözzük vissza. Ebből a szempontból nézve milyen érdekes, hogy Isten minden teremtési nap után azt mondja, hogy “jó”, de a hatodik nap után – közvetlenül azután, hogy az embert megteremtette – azt mondja, “nagyon jó”. Isten nem fejezte be addig a teremtését, amíg meg nem alkotta azt, aki visszatükrözi dicsőségét és lényét. Sokszor kibúvóként mondjuk: “emberből vagyok”, illetve “én is csak ember vagyok.” De nincs itt semmiféle “csak”. Embernek lenni hatalmas dolog, mert teremtésünktől fogva Isten dicsőségét kellene visszatükröznünk.

P. B.: Tehát – ha jól értem – a cél az, hogy Isten dicsőségét visszatükrözzük. Ennek kellene változásra motiválnia minket?
M. T. A.: Ez a fő cél. Csakhogy, mivel elutasítottuk Istent, az istenképűségünk megsérült – az első emberé ugyanúgy, ahogy azóta minden emberé. Innentől kezdve nem dicsőség számunkra az istenképűségünk, hanem komoly probléma. Az ember többé nem tükrözi vissza Isten dicsőségét. És Isten diagnózisa a következő az emberiségről: „mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23). A magunk erejéből többé nem tudunk azzá válni, amire teremtve lettünk. Tehát van egy teremtési célunk, amit nem tudunk elérni.

P. B.: Mi a megoldás? Hogyan lehet ezt a célt elérni?
M. T. A.: Ezért jelent meg Jézus, akit az ige “Isten képmásának” nevez (2Kor 4,4). A Zsidókhoz írt levél azt mondja róla: “Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása.” Jézus – aki valóságos Isten és valóságos ember egyszerre – mutatja meg számunkra, mit jelent Isten valódi képmásának lenni. Ő jeleníti meg számunkra azt, hogy milyennek kellene lennünk teremtésünktől fogva, vagy teremtettségünk szerint. A cél tehát az, hogy az „istenemberhez”, Jézushoz hasonlóvá váljunk. Ezért az Újszövetség néha arról beszél, hogy legyünk olyanok, mint Isten, máskor meg arról, hogy legyünk olyanok, mint Jézus. Azért, mert Jézus Isten igazi képe. A következő igék mind erről beszélnek: “Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt.” (Kol 1,15); “Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült.” (Zsid 1,3) “Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14)

P. B.: Ez egy teológiai igazság, de milyen gyakorlati segítséget nyújt ez a változásban?
M. T. A.: Jézus az, aki megmutatja, hogy történhet meg ez a változás. Megmutatja azt is, hogy a hitünk milyen szerepet tölt be az életünkbe, és ebből fakadóan a változás motivációjának minek kell lennie. Jézus példájából nem azt látjuk, hogy az a fontos, hogy a hit külső máza meglegyen – rituálék és a külsőségek. Jézus nem azt akarja, hogy valamiféle cukormáz-szerű lelkiségben éljünk, hogy legyen egy istenünk az életünknek egy elkülönített helyén. Jézus az Istennek való teljes önátadást jeleníti meg. Az Isten iránti legteljesebb szenvedélyt – a totális elköteleződést –, ami nem köt kompromisszumot a bűnnel, és ami képes könnyekre fakadni azokért, akik elvesznek. Jézus az, aki megjelenítette számunkra, hogy mit jelent szentül élni. Erre hív el minket Isten, lásd: „legyetek szentek, amint én is szent vagyok”. A „szent” bibliai jelentése: „Isten számára felavatott, Isten számára elkülönített.”

P. B.: Ez mit jelent a mi életünkben? Azt, hogy el kell különülni a világtól?
M. T. A.: Nem. Chester hangsúlyozza, nem a világtól való elkülönülés a lényeg. A hívő ember Istennek szentelt, de ebben a világban van neki szentelve. Amikor Isten szent életre hívja a hívőket, tehát arra, hogy Jézus képére és hasonlatosságára elváltozzanak, akkor ebbe a világba küldi ki őket, tehát ezt az elhívást ebben a világban kell betölteniük.

P. B.: Akkor Jézus nem a változásra példa, hanem a változásunk célja?
M. T. A.: Valóban ő a változás célja: megjeleníti azt, ahogy nekünk kellene teremtettségünknél fogva élni. Azért fontos ez, mert nem elegendő és nem is helyes motiváció hívő emberként csak annyit mondani, hogy „jobb ember szeretnék lenni.” Ha változásról beszélünk – arról, hogy hívőként hogyan tudunk megváltozni, fejlődni a személyiségünkben –, akkor Isten menetrendjét kell követnünk. Isten nekünk felkínált „módszere” viszont az, hogy a Fia ábrázatára elváltozunk, azaz, egyre inkább olyanná válunk, mint Jézus. A következő igék is erről beszélnek: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8,28-30); „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként.” (Ef 5,1-2) „Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1Jn 2,6) Ezek a versek azért is csodálatosak, mert kiderül belőlük, hogy a „megszentelődési programunk” Isten öröktől fogva való terve. Isten arra “predestinált” minket, hogy olyanok legyünk, mint a Fia. Mielőtt Isten megalkotta volna a világot, a terve már akkor megvolt számunkra: hogy olyanok legyünk, mint Jézus. Chester a Szentírás tanítása alapján jelenti ki: minden, ami történik velünk – akár jó, akár rossz – ezt a célt szolgálja.

P. B.: Konkrétan mire indít ez bennünket?
M. T. A.: Arra, hogy Jézusra figyeljünk, tanulmányozzuk a szavait és a tetteit. Jézus maga mondja, hogy róla beszél a „törvény és próféták”. Róla szólnak természetesen az evangéliumok és az apostoli levelek is. A mi feladatunk az, hogy ezeken keresztül egyre inkább megismerjük őt – hogy megismerjük életét, halálát és feltámadását, természetét és motivációit. Meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan reagált az élet különféle helyzeteire, hogyan viszonyult az emberekhez.

P. B.: Tehát megnézzük, hogy egyes szituációkban hogyan viselkedett, mit mondott stb.?
M. T. A.: Igen, de vigyázzunk! Nem elég pusztán példaként tekinteni rá, tehát nem elég példaképként tekintve rá utánozni őt. Nem is tudnánk. Eleve ahhoz, hogy követni tudjuk őt, valami többre van szükség.

P. B.: Mire?
M. T. A.: Chester szerint a helyreállított istenképre. Ugye korábban beszéltünk róla, hogy mi magunk vagyunk Isten képe és hasonlatossága. Az istenképűségünk a bűneset után megmaradt, de „megtört.” Tehát „helyreállásra” van szükségünk.

P. B.: Hogyan történik ez?
M. T. A.: Chester egy érzékletes példával szemlélteti ezt. Sok férfi szeretne úgy futballozni, mint David Beckham, vagy Lionel Messi. Férfiak milliói nézik sóvárgó tekintettel a játékukat. De hogyan sajátítjuk el technikájukat? Tanulmányozhatjuk, kielemezhetjük részletesen, hogyan fociznak. Valakinek talán még az is sikerülne, hogy rábeszélje őket, hogy személyesen oktassák őt, gyakoroljanak vele. Talán fejlődnének is kicsit, de biztos nem lennének olyan világsztárok, mint ők. Chester azt mondja, hogy így van ez Jézussal is, ha csak “kívülről” nézzük őt, és megpróbáljuk utánozni. Azt mondtuk, hogy a keresztyén ember elhívása – életprogramja –, hogy hasonlóvá váljon Jézushoz. Na most tanulmányozhatom a szavait, a mozdulatait, a reakcióit, az életét, a szeretetét. Próbálkozhatok nagyon erősen, hogy utánozni tudjam őt, de a legjobb esetben is csak – kvalitását és idejét tekintve – egy minimális javulás, vagy fejlődés érhető el. Ráadásul ez is csak büszkévé tenne.

P. B.: Mi a megoldás?
M. T. A.: Először is fel kell ismerni, hogy többre van szükségünk puszta példánál. Valamire, vagy valakire szükségünk van, ami vagy aki megváltoztat minket, hiszen akármennyire is próbálkozunk a saját erőnkből, a végén úgyis kudarcot vallunk. Saját erőnkből nem tudunk felnőni hozzá. Ezt el kell ismernünk. Nekünk nem jobb teljesítményre van szükségünk, hanem szabadításra. Sőt, megbocsátásra. A keresztyénség üzenete az, hogy – és ez a kulcsa a változásnak – Jézus nem csak a példaképem, hanem a megváltóm, a szabadítóm is egyben. A 2Kor 5,17-ben olvassuk, hogy “Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” Ha keresztyénné válsz, valami csodálatos történik. Új teremtés leszel. Istennek az az elképesztő ereje és hatalma, amivel a csillagokat, a Napot és a Holdat megteremtette, újjáteremti a szívedet. Isten belép a világba, és mindent megújít. Ennek köszönhetően átformál minket, újjászül. A 2Kor 4,6-ban ezt mondja Pál: “Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” A teremtéskor Isten a szavával teremt, így lesz a sötétségből világosság. A szó, az isteni ige által lesz a káoszból rend. Az evangéliumban Isten hasonló módon ige által cselekszik, és teremt világosságot. Ige által változtatja a káoszt a szívünkben szép renddé.

P. B.: Mit jelent új teremtésnek lenni? Hogyan tudjuk ezt megragadni?
M. T. A.: Nem mást, mint hogy Isten képére újjá lettünk teremtve. Azt jelenti, hogy új életet kaptunk, hogy Krisztushoz hasonlóvá váljunk. És ha Krisztushoz hasonlóvá válunk, akkor – mivel Krisztus Isten – Istenhez hasonlóvá válunk. Nézzünk egy-két igei referenciát! Az 1Kor 15,49-ben Pál írja: “öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” Máshol azt mondja: “öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett” (Ef 4,24), vagy: Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.” (Kol 3,9-10) Jézus tehát azért jött, hogy újra istenképűek legyünk. Azt mondja Jézusról Pál, hogy ő a második Ádám. Az első Ádám az első ember, aki fellázadt az Isten ellen, aki elkövette az első bűnt, és akinek a megromlott természetét örököltük.

P. B.: Mi a jelentősége Ádámnak ebben a folyamatban?
M. T. A.: Mi – minden ember – az „első Ádám” másolatai vagyunk. Az Istennel szembeni lázadó attitűddel együtt születünk. Ettől nem tudjuk magunkat függetleníteni. De Jézus, a “második Ádám” – és mindenki, aki hitben Krisztussal egyesült – Krisztus képére (aki maga Isten) lett újjáteremtve lelki értelemben.

P. B.: Hogyan ment ez végbe?
M. T. A.: Erről szól az evangélium, illetve ez maga az evangélium. Jézus magára vette töredezettségünket, gyűlöletünket, átkunkat a kereszten. Magára vette bűneink büntetését, és helyette új életet adott nekünk. Isten tehát azt szeretné – ez az ő programja számunkra –, hogy olyanok legyünk, mint a Fia, Jézus. Ő tesz minket ilyenné, mégpedig úgy, hogy helyreállítja bennünk a töredezett istenképűséget, hogy megismerjük őt olyannak, amilyen, és utána őt dicsőítsük és magasztaljuk, és mi is az ő dicsőségét sugározzuk. Chester itt idézi a 2Kor 3,13-18-at: „és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el. Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön. De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel. Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”

P.B.: Nem könnyű igeszakasz. Hogyan magyarázza Chester?
M.T.A.: Pál szerint bizonyos értelemben a „lepel” ott maradt Mózes arcán, hiszen sokan ma sem képesek felismerni Isten leplezetlen dicsőségét. Ha felismernénk, elfogadnák Krisztust, de nem fogadják őt el. Tartanak attól, amit megláthatnak – félnek Isten dicsőségének látványától –, ezért szépen visszahelyezik a leplet Mózes arcára. Amikor valaki megtér, a lepel képletesen értve lekerül Mózes arcáról. Ez akkor történik meg, ha bűnbánattal Istenhez fordulunk. A Krisztusról szóló evangélium arról szól, hogy a lepel, amely elrejti előlünk Isten dicsőségét, elvétetett. Saját szemeinkkel megláthatjuk Isten dicsőségét Krisztusban felragyogni. A „mechanizmus” tulajdonképpen ugyanaz: Mózes arca azért tükrözte vissza Isten dicsőségét, mert látta Isten dicsőségét. Így kellene történnie mindenkinél. A keresztyének „leplezetlenül” látják már Isten dicsőségét, ezért azt vissza is kell tükrözniük. Erről beszél Pál a 2Kor 4,6-ban: „Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” Ha belenézünk Isten dicsőségébe, akkor ez átalakít minket olyan módon, hogy mi is Isten dicsőségét tükrözzük majd vissza. A keresztyén ember fényt visz a világba azzal, hogy Istent szemléli és dicsőíti.

P. B.: Hogy látjuk meg Isten dicsőségét Krisztusban? Konkrétan ez mit jelent, illetve mit jelent a változásra nézve?
M. T. A.: Úgy látjuk meg, hogy az evangéliumot hirdetik nekünk, azt meghalljuk és egyre inkább megismerjük – megismerjük az Úr Krisztust, aki az Atya dicsősége. És ha a Krisztusban felragyogó Isten dicsőségét szemléljük, akkor a mi „arcunk” is Isten dicsőségétől lesz sugárzó. Ezért az egész változás-projekt tulajdonképpen nem szól másról, mint Isten megismeréséről, ahogy ő kijelentette magát Krisztusban. Nem valamiféle technikáról van szó, hanem az evangélium újbóli meghallásáról, megismeréséről. A könyv üzenete az, hogyha elakadtunk a megszentelődésben, a hitéletünkben, akkor mindig vissza kell mennünk a kályhához, azaz az evangéliumhoz, Isten dicsőségéhez, ahogy az felragyog Krisztuson és az ő munkáján keresztül. Minél inkább felragyog előttünk – azaz minél inkább meghalljuk és megértjük –, annál inkább visszatükrözzük. Ezért van az, hogy a keresztyén hitélet tengelye egyszerűen az ige hirdetése és az ige meghallása. A cél: minél inkább Krisztushoz hasonlóvá válni, minél inkább visszatükrözni Isten dicsőségét – ez a kettő egy és ugyanaz, és ezt jelenti a megszentelődésben való előrehaladás. És olyan mértékben látjuk meg Krisztus, illetve Isten dicsőségét, amilyen mértékben a Krisztusról szóló evangéliumot sikerül meghallanunk és megértenünk.

P. B.: Ez történik meg akkor, amikor valaki hitre tér, megtér, újjászületik?
M. T. A.: Igen, de ez egy folyamat, folyamatos előrehaladás: amikor megtérünk, Isten dicsőségét kezdjük visszatükrözni, de annál jobban fogjuk Isten dicsőségét visszatükrözni, minél inkább meglátjuk azt Krisztusban. Krisztusról pedig az evangélium beszél, tehát a keresztyén ember „soha nincs túl” az evangéliumon. Ennek a folyamatnak a vége a halálunk pillanata. Az utolsó napon pedig megdicsőülünk és örökké, szemtől szemben fogjuk Isten dicsőségét élvezni.

P. B.: Nyilvánvalóan mindez a Szentlélek nélkül lehetetlen…
M. T. A.: Így van. A saját erőnkből nem tudunk olyanná válni, amilyennek lennünk kell. Mi magunk izomból nem tudjuk Isten dicsőségét visszatükrözni. Érzéseink és vágyaink foglyai vagyunk. De ha Jézushoz fordulunk, és ő a Lelke által szabaddá tesz, akkor ahelyett, hogy félnénk Istentől – ahelyett, hogy elkezdenénk dicsőségét látva remegni –, gyönyörködni fogunk benne.

P. B.: Ez nem hangzik annyira bonyolultnak. Miért van az, hogy olyan kevés keresztyén éli azt, amiben hisz?
M. T. A.: Mert valójában sokan nem is tudják, miben hisznek. Csak azt hiszik, hogy hisznek. Az is lehet, hogy van hitük, de nem táplálják, nem erősítik. Azért nem, mert azt hiszik, hogy az evangélium elfogadása pusztán csak egy helyeslés, de annak megértésében nem fejlődnek. Az is lehet, hogy egzisztenciálisan soha nem is értették meg. Ma a legtöbbször azt halljuk, hogy ezernyi prédikációt hallunk hitigazságokról, dogmákról, bezzeg a keresztyén életről – arról, hogy a gyakorlatban hogyan éljük meg a hitünket – nem, vagy alig. Ez egy jól ismert lemez, amivel csak egy gond van: abszolút nem igaz. Eleve ez a szétválasztás téves: az utóbbiról nem lehet beszélni az előbbi nélkül. A keresztyén hitigazságokat éljük meg Krisztus Lelke által. Ha valaki nem fektet energiát abba, hogy ezeket körüljárja, megértse és elmélyítse, akkor nem is fogja őket „megélni.” Tehát a legtöbb esetben cölöp nélküli a hit, és a hit biblikus tartalmától függetlenül ki-ki a maga szája íze szerint szeretné eldönteni, hogy mit jelent a „keresztyéni lét és élet.” Ez egyrészt biblikus szempontból tarthatatlan, a gyakorlat felől nézve pedig eredménytelen. Minden közösség, felekezet, egyház dugig van olyan emberekkel, akik effektíve nem tudják miben hisznek, így hát nem is élik azt. Röviden: dogma nélkül nincs keresztyén élet.

P. B.: Milyen gyakorlati útmutatás segíthet minket ebben a folyamatban?
M. T. A.: Chester azt javasolja, hogy első körben gondoljunk azokra az emberekre, akik valóban krisztusiak. Ez lehet lelkész, presbiter, fiatal vagy idős, igazából bárki. Egy gyülekezetbe járó néni vagy bácsi. Nem kell hozzá teológiai képzettség. Gondolkozzunk el azon, hogy mi jellemzi ezeket az embereket? Mi teszi őket krisztusivá? Miért olyan jó a közelükben lenni? Mi történt az életükben, ami ilyenné tette őket? Mit gondolnak önmagukról, és mit gondolnak Jézusról?

P. B.: Lehet általánosítani, amikor a „krisztusi” ember tulajdonságait, jellemzőit keressük?
M. T. A.: Lehet. Egyértelmű támpontokat ad erre vonatkozóan a Szentírás. Jézus maga azt mondja, hogy ha valaki követni akarja őt, vegye fel a keresztjét, tagadja meg önmagát és kövesse őt (Mk 8,34). A szolgálatra való készség, az alázat, a szenvedésre, tűrésre való hajlandóság különösen fontos ismertetőjegyei a krisztusi embernek. Az apostoli levelek végig ezeket a jellemzőket alkalmazzák azokra a helyzetekre, amelyekben a keresztyén embernek helyt kell állnia: arra, hogy hogyan viszonyul a többi keresztyénhez (Róm 15,7 és Fil 2,1-11); arra, hogy hogyan reagál az őt körülvevő kultúrára, kulturális nyomásra (Gal 6,14); arra, hogy hogyan viszonyul azokhoz, akik szükséget szenvednek (2Kor 8,8-9 és 1Jn 3,16); arra, hogy hogyan viszonyul a házastársához (Ef 5,22-33), hogy hogyan tart ki a szenvedésben (1Pt 2,18-22), vagy hogy hogyan reagál a bűnre (1Pt 4,1-2).

P. B.: Mi az első lépés ebben a folyamatban?
M. T. A.: Nyilván az az első, hogy az ember hitre tér. Mivel azonban ennek a könyvnek az a célja, hogy a megszentelődésben való előrehaladásban segítsen minket, magától értetődő, hogy olyan emberekhez szól, akik hívő keresztyének, csak elakadtak valahol. Chester azt javasolja, hogy először gondoljunk az életünk azon területeire, ahol változni szeretnénk. Gondoljunk bizonyos viselkedési sémákra (hazugság, helytelen kapcsolatok, falánkság, túlzó költekezés), érzésekre (depresszió, aggodalom, szorongás, harag, mohóság, pénzsóvárság). De koncentrálhatsz egy keresztyén erényre is, vagy a Lélek egyik „gyümölcsére”, ami szerinted hiányzik az életedből. Fontos azonban, hogy ne tévesszük el a célt.

P. B.: Amit már mondtál korábban, hogy Krisztushoz hasonlóvá kell válnunk?
M. T. A.: Igen. Arra kell ügyelnünk, hogy miről szól a változás: mire koncentrálunk? Csak arra, hogy a viselkedésünk és az érzéseink megváltozzanak, vagy valami többre? Az jó, ha az életünknek egy konkrét területére koncentrálunk, és nem maradunk meg az általánosságok szintjén, de nem szabad elfelejteni, hogy a cél nem egyszerűen az, hogy felhagyjunk valamilyen káros szenvedéllyel, és kifejlesszünk valami pozitív viselkedési sémát. Tömören fogalmazva: a cél nem az, hogy jobb emberré váljunk, hanem az, hogy betöltsük elhívásunkat, és Krisztushoz hasonlóvá váljunk. Ez persze azt fogja eredményezni, hogy jobb emberré is válunk.

A másik fontos dolog, amire ügyelnünk kell, hogy a változás velünk kezdődik. Sokan szeretnének például jobb házasságot, vagy szeretnék, hogy a gyerekeik jobban viselkedjenek, hogy a családi életük harmonikussá váljon, de anélkül, hogy bekalkulálnák, hogy ehhez elsősorban nekik kell megváltozniuk. Így kellene inkább hozzáállni: milyen jó lenne, ha nem lennék olyan ingerült a gyermekeimmel… Milyen jó lenne, ha nem lennék olyan házsártos a hozzám közelállókkal, pl. a házastársammal.

P. B: Azt mondtad – illetve azt javasolja Chester –, hogy életünk egy konkrét területére koncentráljunk a változás-projekt során. Például?
M. T. A.: Igen, nem szabad az általánosságoknál leragadni, mert akkor egyrészt az elméleti ismeretek szintjén maradunk, másrészt nem tudjuk ellenőrizni a változás mértékét. Chester egyértelműn fogalmaz: ha Krisztus útján járva változni szeretnél, akkor jobb, ha konkrét dolgokra koncentrálsz. Fogalmazzuk meg magunknak egészen konkrétan, hogy miben szeretnénk változni. Például ne azt mondjuk, hogy jobb szülő szeretnék lenni – ez túl általános. Ha Krisztusban vagyunk, a Szentlélek megmutatja számunkra, hogy a viselkedésünkben, vagy az érzéseink területén mi az a pont, ahol változni kellene, ahol változásra lenne szükségünk. Szerintem mindannyian el tudjuk ezt dönteni: sokakat érint, hogy túlaggodalmaskodják a dolgokat, hajlamosak kétségbe esni, vagy könnyen dühbe gurulni. Vagy sértődékenyek. Vagy hajlamosak lenézni másokat, esetleg túl gyorsan leírnak másokat, vagy elhamarkodottan ítélkeznek mások felett. Ha lokalizálunk egy konkrét területet, akkor sokkal könnyebben tudjuk észben tartani, hogy mire kell koncentrálnunk, miért kell imádkoznunk, és miben kell előre haladnunk.

P. B.: Hogyan foglalnád össze a most elhangzottakat röviden?
M. T. A.: Arról beszéltünk, hogy keresztyénként az “életprogramunk”, az életre szóló “tréningünk” az, hogy Jézushoz hasonlóvá válunk – erre hívott el minket, ezt bízta ránk –, és ebben ő, Jézus a minta. Ő a minta, de ő, mint Megváltónk és Szabadítónk erőt is ad ahhoz, hogy ezt a mintát követni tudjuk. A Lelke által egyre inkább hasonlóvá válunk hozzá – egyre inkább meglátjuk Isten dicsőségét, és – egyenes arányosan ezzel – egyre jobban és jobban visszatükrözzük ezt a dicsőséget. Arról is szó volt, hogy ebben a folyamatban a végcél nem az, hogy kigyomláljunk magunkból valamilyen negatív tulajdonságot, azért hogy “jobb emberek legyünk”, hanem az, hogy olyanok legyünk, mint Jézus. Ebből fakad, hogy egyes negatív tulajdonságoktól nem azért szeretnénk megszabadulni, mert “csak”, hanem azért, hogy olyan tulajdonságokkal helyettesítsük azokat, amelyek Jézust jellemezték. Ezért meg kell találnunk a negatívumaink pozitív ellentétpárjait Jézusra tekintve: ő mit tenne ebben a helyzetben; hogy állna ki, ő hogyan reagálna, milyen türelmet, milyen elfogadást és szeretet tanúsítana; vagy éppen mennyire lenne határozott, amikor mi határozatlanok vagyunk; mennyire mutatna rá az igazságtalanságra, amikor mi szemet hunyunk felette; mikor nem menne bele kompromisszumokba, amikor mi bűnös kompromisszumokat kötünk.

Hozzászólás