25
Júl
2020

Gondolatok az Anglikán Egyház jelenlegi helyzetéről, jövőbeli sorsáról

 

– “szükség van arra, hogy az egyház … mindenkor felvállalja a keresztet” – 

Kormos Endre szigetországban élő korábbi anglikán lelkésszel beszélget Tóth Krisztián baptista teológus, lelkipásztor  –  az interjú a tavaszi járvány időszak történéseit és a nyár első felének eseményeit foglalja magában.

                (anglikán egyházbelső – kép forrása: https://www.hcanglican.org/anglicanchurch)

Bevezetés: Kormos Endrét több, mint 15 éve ismerem, szolgáltunk együtt a Budapesti Baptista Ifjúsági Istentiszteletek (BudapestIfi) indulásánál valamint a Baptista Szeretetszolgálat külmissziós, határon túli romák között végzett munkájában is. Érdekes életút az övé, jelenleg Angliában él feleségével, kisgyermekével. Évekig felszentelt anglikán lelkészként dolgozott, nemrég újabb fordulatot vett szolgálatának iránya – erről mesél majd ő maga. Az elhangzott gondolatok tanulságul és figyelmeztetésül is szolgálhatnak itthon. Sok területen tapasztalhatjuk, hogy a nyugati világ előttünk jár időben pár évvel vagy évtizeddel, melynek eseményei, történései felkészülésre hívják a hazai protestáns olvasókat is. Lehet egyetérteni vagy egyet nem érteni a következőkben közölt meglátásokkal, egy biztos: érdemes imádságos szívvel megfontolni.

  • T.K.: Köszönöm szépen Endre, hogy vállalkoztál a beszélgetésre, mellyel a célom, hogy a hazai, magyar körökben mozgó teológusok, lelkészek is kaphassanak testközelből információt az Anglikán Egyházról, betekinthessenek, ha lehet így mondani “a kulisszák mögé” valaki olyan segítségével, aki közelről lát rá a folyamatokra. Amikor tavasszal, kb. március végén a koronavírus kapcsán a TIME magazinban megjelent N. T. Wright cikke, itthon is nagy visszhangja volt lelkészek és teológusok között. Ezek után gondoltam rád, jutottál eszembe, mint régi ismerős, akinek az élete a magyarországi baptista körökből vezetett ki egészen Angliába, anglikán egyházi szolgálatba és azon túl… Erről is ejtsünk majd szót, hogyan jött ez a döntés számodra, de előtte, kíváncsi vagyok; mit gondolsz a fent említett ominózus cikkről és az arra adott reakciókról? (született ilyen az Evangelikál Csoport oldalán is – ITT

K.E.: Elolvastam a cikket, és abszolút osztom a konklúziókat, a kritika teljesen jogos, bár őszintén úgy érzem a cikk írója kicsit többet várt N.T. Wright-tól, mint amit nyújt: újabban inkább “„populáris teológiát” meg könnyen fogyasztható lelkiségi könyveket meg ilyesmit ír, és nem annyira komoly akadémiai műveket; de persze a kritika ugyanúgy érvényes (sőt, talán még fontosabb is mert a célközönség nem feltétlen eléggé képzett teológiailag ahhoz hogy ezeket a problémákat kiszúrja).

  • T.K.: Ez az álláspont mennyire jellemző általánosságban most a szigetországi és akár világszintű Anglikán Egyházra? Tehát ez meglátásod szerint egy “mainstream” vagy periférián lévő vélekedés a COVID-19 kapcsán? 

K.E.: Őszintén az Anglikán Egyháznak (és ez alatt, nagybetűkkel szedve, az angliai Church of England-et értem, nem globálisan az anglikán egyházakat) a vírusra adott válaszáról nekem nagyon nagyon erős véleményem van, én rendkívül csalódott vagyok. Nagyon hosszú lenne mindent kifejteni, de röviden — a canterbury és york-i érsekek a kormányzat által előírt korlátozásokon is túlmenve 2020 március 24-én egy pásztori levélben kvázi megtiltották (!) az egyház lelkészeinek, hogy a templomokban akár egyedül is imádkozzanak és onnan közvetítsenek istentiszteleteket. Előállt egy olyan bizarr helyzet, amikor biztosítási okokból hetetne kötelező volt a templomokat ellenőrizni, de imádkozni egyedül sem lett volna szabad. Ez számomra teljesen elfogadhatatlan volt, borzalmasan nagy hiba, ami lelkileg ártalmas a hívekre nézve — arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen a kérése illegális. Az Anglikán kánonjog (ami Angliában része az ország törvényeinek) változatlanul előírja, hogy az Anglikán plébaniatemplomokban vasárnap kötelező istentiszteletet tartani… Ami történt, tehát nem csak egyházjog ellenes, hanem illegális is (amint azt többen ki is fejtették), viszont lelkileg is káros, morálisan pedig kétséges.  Szóval elég nagy balhé kerekedett, rengeteg lelkész nagyon ki volt és ki van akadva. Az canterbury es yorki érsekek mindezt azzal indokolták, hogy “jó példát kell mutatni és otthon kell a lelkészeknek is maradni.” Ez ilyen formában rendkívül rossz ötlet. Nem tudom, ide kell-e idéznem Borromeó Szent Károlyt, vagy molokai Szent Damjánt, mert talán egyértelmű, hogy a pásztori hivatás mást diktálna. Egy lelkipásztor társadalmi példamutatása másban merül ki, mint mondjuk a vasutasé, mint ahogy egy orvos is máshogy mutatott példát a pandémia alatt mint egy boltos. Pásztorként, úgy gondolom, az lenne minden körülmények között a feladat, hogy a lehetőségekhez mérten mindig a maximális mennyiségű lelki támaszt nyújtsuk a híveknek, akiket Krisztus ránk bízott. Az Anglikán egyház adhatott volna többet: a brit kormány ugyanis végig engedélyezte, hogy Angliában a lelkészek egyedül istentiszteletet közvetítsenek a templomokból. A Római Katolikus egyház ezt kiválóan ki is aknázta. Az anglikán püspökök viszont végül (bár egyáltalán nem vitamentesen) megállapodtak, hogy még attól a kevés lelki vígasztól is megfosszák Anglia népét, amit legalább a templomok látványa hozhat. (Ld. 84. Zsoltár). És bár nyilván az egyház nem a templomépület, de az anglikán lelkiségben a lokalitás nagyon fontos volt mindig is, a népi lélekben az emberek “saját temploma” nagyon fontos. De más kérdéseket is felvet ez a tiltás: ha a canterbury érsek példája nyomán az Úr oltárait a konyhaasztalunkra kellene cserélnünk, akkor egyébként anglikán gyakorlatban minek is szentelnek fel templomokat? Mire a templomok konszekrációja? Egyébként itt egy jó cikk aminek egy ismerősöm a főhőse, ami ezt az egesz kérdéskört járja körül. 

  • T.K.: Milyen további példákat tudnál mondani erre az egyházon belüli “erjedésre”? 

K.E.: Sajnos nagyon sokban árulkodik ez a döntés (is) arról a rettenetes problémáról, ami úgy tűnik, a modern időkben elkezdte átjárni az Anglikán Egyházat, ami tulajdonképpen nem több egyfajta keresztényi köpönyegbe bújtatott humanizmusnál: az ember az első, és az Isten csak annyiban “hasznos”, hogyha  és amennyiben az ember igényeit kiszolgálja. Egyfajta fogyasztói egyház, ahol abból, hogy Isten emberré lett, valahogy az jött ki, hogy nem az ember “istenül át”, hanem rövidre zárva az áramkört egyszerűen csak az embert imádják. Csomó olyan dolog történik nyíltan és ünnepelten, ami teljesen ellentétes a klasszikus kereszténységgel, vagy akár az Anglikán kánonjoggal, de ha nagyon szigorú az ember, egy-egy dolog akár a szentségtörés kategóriáját is kimeríti.

Szekunder szégyennel emlékszek vissza például arra az esetre, amikor tavaly nyáron a norwich-i katedrálisba csúszdát raktak, hetekkel azelőtt a rochesteri katedrálisba pedig minigolf pályát telepítettek. Miért? Minek? Ha átvesszük a gondolatmenetet, és el is felejtjük azt a kérdést, hogy Kinek a tiszteletére is épül egy templom igazából, és pusztán emberi szempontból nézzük a dolgot, akkor is felmerül a kérdés: kit segít egy csúszda vagy a minigolf az imádságban, vagy ha le is választunk minden vallási kérdést, csak a nyugalom vagy béke keresésében? Hacsak nem állítjuk azt, hogy csúszdázni imádság… De ezeket félretéve, az a legfájóbb az egészben, hogy egy-egy ilyen akció a katedrálisok szó szerinti megszentségtelenítése – száz százalékban kimeríti a szótári definíciót. 

Az “erjedés” alatt még beszélhetnénk rengeteg esetről, amikor az egyház szentségei a teljes kompromittálódás szélére sodródtak. A házasság felbonthatatlansága és szentsége nehezen tanítható, amikor az egyház engedi az elváltak újraházasodását (még akkor is, ha elvileg van lelkiismereti passzus a papoknak). A keresztségről a legfurcsább nézeteket hallottam kollégáimtól, az újjászületés és regeneráció kérdése egyenesen anatéma egyesek szemében – ezt tükrözi az a néhány éve elfogadott revideált, “alternatív” keresztségi liturgia is, amiből kiírták a Sátán megtagadását – mert az túl “furcsa”. A gyónási titok sérthetetlenségét és felfedhetetlenségét pedig olyanok akarták az állam oltárán feláldozni a szexuális zaklatási botrányok nyomán, akik életükben nem gyóntak, vagy gyóntattak, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy attól, hogy őket nem érdekli, attól gyónási titkot felfedni halálos bűn marad – de csak az emberi oldalt nézve, megfosztanák az áldozatokat is egy olyan abszolút titoktartást garantáló kontextustól, ahol sokan először tudnak megnyílni átélt bántalmazásról. Bár személyesen nem találkoztam vele, sokszor hallok arról is, hogy egyes helyeken bevett gyakorlat a laikus eucharisztikus prezidencia, ami az anglikán teológiával ellentétes, sőt, tiltott. Az egynemű házasságok és a papi homoszexualitás kérdésköreibe pedig jobb bele sem kezdeni. Mindig, minden igaz, és egyszerre az ellenkezője is. Viszont valahogy sosem az az első kérdés, hogy a kinyilatkoztatás mit mond valamiről, hanem hogy hogyan lehet valami teológiai mázat ráhúzni a korszellem legfrissebb megnyilvánulásaira. Mindig az ember a kiindulási pont.

  • T.K.: Visszatérve a vírusra adott reakcióhoz még egy szó erejéig, van e még olyan forrás amit ajánlanál azoknak, akik tájékozódni szeretnének az Anglikán egyház járványra adott álláspontja felől? 

K.E.: Komoly teológiai válaszról sajnos nem tudok — bár ez nem meglepő, hiszen az Anglikán reformáció óta véleményem szerint a jelenlegi a teológiailag legrosszabbul képzett püspöki kar. Egyetlen teológus professzor sincs köztük, ez több száz éve nem fordult elő. Gondolj bele: Oxford, a világ legjobb egyeteme, egyházi alapítású — az oxfordi katedrális (Christ Church) dékánja a mai napig nagyon rangos egyetemi pozíció is! De hasonló a helyzet mondjuk Durhamben is. Hogy ilyen történelmi háttér ellenére sincsenek komoly teológusok a püspökök között, arra nehéz kifogást találni. Sajnos viszont az “erjedésre” itt is akad példa: bevette magát egyfajta teológiaellenes ideológia. A teológia csak “komplikáció”. A zsinati döntések például már nem úgy születnek, hogy teológiai problémákra keresnek választ, vagy a konkrét társadalmi helyzeteket és problémákat a Szentírás és a hagyomány fényében megvizsgálnának. Teljesen fordítva van a gyakorlat: támad egy ötletük, általában a világi trendek után rohanva, majd azt a politika minden cselével és eszközével átverekszik különböző érdekcsoportokon, majd ha esetleg valaki megkérdezi, hogy ennek mi a teológiai alapja, akkor utólag írnak valamit, ami általában harmat gyenge. 

Ugyanez volt a pandémiával is, ezért nincs is nagyon mit ajánlanom hivatalos körökből. “Globális” anglikán (és ex-anglikán) válaszért nagyon tudom ajánlani viszont az “Anglican Unscripted” című műsor egy-két részét a YouTube-on, főleg ezt az epizódot és ezt. A műsorvezető az egyik amerikai anglikán közösséghez tartozó laikus teológus, a két vendég közül pedig az egyik egy amerikai Episzkopális (anglikán) lelkész, a másik, Gavin Ashenden, pedig néhány hónapja elhagyta az angliai Anglikán Egyházat, de mint a királynő volt udvari lelkésze, kiváló rálátása van az anglikán vilagra, es nagyon nagyon jó meglátásai vannak, én nagy rajongója vagyok. De ezek a pedzegetések nem igazán reprezentativak, a “peremről” jönnek. A mainstreamre ha kíváncsi vagy, akkor itt talalsz egy jó aggregátor oldalt az anglikán világ blogjairól. Nemrég pedig indult még egy blog, amit sokan dicsérnek, “All Things Lawful and Honest” címmel, bár ez utóbbi talán kicsit “belsős”. Én már nem igazán követem, de több szerzőt ismerek, és őket tudom ajánlani.

  • T.K.: Úgy érzékelhető az elmondottakból, hogy eléggé mélyen érint – érthető módon – ez a helyzet. Tudom, hogy családoddal váltásban is vagytok, ami nem csak szolgálati helyeteket, hanem felekezeteteket is megváltoztatja. Erről is mesélhetsz majd, de előtte még egy szó a kinti járványhelyzetről – ami a hírek szerint is komolyabban megpróbálta az Egyesült Királyságot, mint hazánkat – hogyan látod, mit üzen(t) számotokra és számunkra a kialakult szituáció? 

K.E.:  Személyesen én a vírust egyébként úgy látom vagy élem meg mint a “látogatás ideje” — társadalmilag, globálisan, de egyénileg is egy olyan tűzpróba alatt áll a világ, és elsősorban az egyház, amiben felszínre kerül az, hogy mi is van belül; a szívek és vesék vizsgálata zajlik. Kiből ez jön ki, kiből az — és “cselekedeteik által ismeritek meg őket” (Máté 7:16a). Úgy látom hogy a vírusra adott egyéni hitbeli, egyházi, vagy akár társadalmi válasz teljes mértékben szimbolikus: az Isten színe és szeme előtt a szív egyfajta kinyilatkoztatása, így a keresztény válasznak lelki harcnak kell lennie, megtérésnek kell lennie, megújulásnak kell lennie, a sötétség cselekedeteinek levetkőzése, mert egyfajta “ítélet” vagy “vizsgálat” vagy “próba” — ahogy tetszik — alatt állunk. Ezért is keserített el az Anglikán egyház válasza. Nem fért, nem fér a fejembe, hogy milyen egyház az, ami megtiltja a papjainak, hogy imádkozzanak a templomokban. Ez a kérdés egyfajta katalizátorként hatott, és előtérbe hozott néhány mélyebb kérdést is, aminek következtében végül arra a felismerésre jutottam, hogy Isten a Római Katolikus Egyházba hív. Ezért lemondtam az anglikán lelkészi szolgálatomról, és kértem a felvételemet a Katolikus Egyházba. Ez június 11-én meg is történt. Feleségemmel és a nyolc hónapos fiammal most épp költözünk.

  • T.K.: Az Anglikán egyház feje ugye nem a pápa, hanem – jelenleg – Erzsébet királynő, akár ez a tény is hogyan hat a közösségen belül a női szolgálattevők elfogadása tekintetében, konkrétan mi a helyzet a női lelkészséggel? 

K.E.:  A királynő egyrészt nem úgy az egyház feje, mint a Pápa a Katolikus egyházé. A királynő hivatalosan az egyház “legfelső kormányzója” (“supreme governor”). Másrészt pedig csak úgy vezeti az egyházat, ahogyan a parlamentet is: csak aláír. Egyfajta szimbolikus vezetés ez, bár Erzsébet királynőt egyébként sokra tartom, szerintem egy nagyon mélyen hívő asszony. De az, hogy a regnáló uralkodó jelenleg, mint ahogy sokszor a múltban is: nő, nem kellene, hogy bármilyen szinten összefüggjön azzal a kérdéssel, hogy nőket lehet-e pappá szentelni – az erasztianizmus mindig nagy kísértése (esetenként bűne) az Anglikán Egyháznak, de ez a kérdés másról szól. 

Talán ott kell kezdeni, hogy az Anglikán Egyház fenntartja magáról, hogy katolikus, csak éppen reformált. Azt állítja, hogy nem jött létre új egyház az anglikán reformációval. Az Anglikán egyháznak elvileg nincs külön hitvallása sem, mint mondjuk az Ágostai Hitvallás, csak a három katolikus hitvallás, bár létezik a Harminckilenc Hitcikkely, de ezek inkább a “finomhangolásokat” hivatottak leírni. Az Anglikán Egyház azt állítja (és sajnos arra kellett jutnom, hogy csak állítja), hogy a mai Egyház tulajdonképpen a Katolikus Egyház Angliában, ami ugyan átesett néhány “korrekción”, de mégis, esszenciájában ugyanaz. “Katolikus, de nem Római, reformált, de nem protestáns”, egyfajta “harmadik apostoli ág” a Római Katolikus és az Ortodox egyházak mellett. Arra kellett jutnom, hogy ez az állítás problematikus, többek közt azért is, mert a gyakorlat sajnos nem igazolja. De ha már ezt állítja magáról, akkor, ahogyan azt sokan torkunk szakadtáig próbáltuk az egyházban hangoztatni, elviekben vonatkoznia kellene rá a közös katolikus hagyomány előírásainak. A katolikus hagyomány nem ismeri, sőt, mind Ortodox, mind Római Katolikus oldalról kizárja és lehetetlennek tartja a nők papi felszentelését. Már korai, negyedik századi egyházi zsinatok tiltották (ld. pl. Laodiceai Zsinat 11. és 44. kánonjait). Ennek nagyon mély teológiai okai vannak, a papság ikonikus, reprezentatív jellegétől kezdve az Atyaisten önmagán kívül történő teremtéséig – sorolhatnánk. Ez persze nem zárja ki a nők más szolgálatát, sőt, a kereszténység mindig sokkal magasabb becsben tartotta a nőket, mint más vallások: pusztán a komplementaritásban más módon szolgálnak férfiak és nők. Ráadásul ez egy olyan kérdés, amiben az egyháznak – mondja a szenthagyomány – nincs hatásköre lépni, mert a papi szolgálatot Krisztus maga alapította, amikor az apostolokat elhívta, és rájuk bízta a szentségeket, valamint Péterre a kulcsokat. És érdekes módon a Szentlélek, akiről Krisztus megígérte az egyháznak, hogy elvezeti minden igazságra, soha sem vezette az egyházat erre. Az egyház nem írhatja felül Krisztus rendelését, ha akarná, se tudná, egyszerűen képtelen rá. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás. Itt kerülünk vissza ugyanahhoz a problémához, amit már említettem: a gyakorlatban az elmúlt 60 évben a kinyilatkoztatást fokozatosan felülírta az emberi jólét kérdése. A felszentelés része lett a munkavállalói jogok kérdéskörének. Sokszor hallottam ezt az érvet: “ma már nők is lehetnek ezek vagy azok, papok akkor miért nem?” Ha az Anglikán Egyház pusztán egy állami intézmény, akkor a kérdés érthető és illő is. Ha viszont nem intézmény, hanem egyház, amely a katolikus hagyományt magáénak vallja, akkor viszont számomra nem értelmezhető a kérdés. 

Történelmileg először az amerikai Episzkopális Egyház (az USA-beli anglikán egyház) engedélyezte a nők diakónussá, majd pappá, végül püspökké szentelését. Az Anglikán Egyház (Church of England) 1992 és 1994 között engedélyezte a nők papi felszentelését, majd 2014 körül, mialatt én szemináriumban voltam, a nők püspöki felszentelését is. Az indokok már ekkor sem voltak teológiailag komolyan megalapozottak, hanem javarészt a társadalomban kibontakozó nemek közötti egyenlőség kérdéskörét vetítették rá a szentségekre. Amikor a nők papi felszentelését engedélyezték, fűztek mellé egy lelkiismereti záradékot, miszerint minden plébánia nyilatkozhat afelől, hogy fogadja-e a női papok szolgálatát, továbbá biztosítanak olyan püspököket, akik az olyan plébániák szakramentális szolgálatát látták el, ahol a női papság intézményét nem tudják teológiai okokból elfogadni. Ők lettek a “repülő püspökök”, akik nem voltak egyházmegyéhez kötve, hanem sokszor egy-egy régión belül gondoztak elszórt plébániákat. Ez az egész borzalmas feszültségeket szült minden irányban. Több száz lelkész hagyta el 1992 és 1994 között az Anglikán Egyházat, több ezer laikus hívővel együtt. Az 1920-as években kezdődő Katolikus-Anglikán újraegyesítési törekvéseket ez a lépés (a női püspökség bevezetésével együtt) tulajdonképpen örökre lezárta. De nem csak ökumenikus téren hozott ez hatalmas problémákat: mára az a helyzet, hogy az Anglikán Egyház egyes részei “gátolt” szentségi közösségben vannak az egyház másik részeivel, ugyanis hogyha az apostoli tanítással ellentétes szándékkal szenteltek fel valakit, akkor a szentségek érvényessége minimum kétséges, és így nem tudhatom, hogy pl. az eucharisztia, amit egy női püspök által felszentelt pap celebrál, érvényes-e. Lesznek templomok ahová nem mehetsz, vagy ha máshova mész, le kellene ellenőrizned, hogy ki a celebráns az adott misén, és ha férfi is, ki szentelte fel… Nevetséges, élhetetlen helyzet, bár sokáig ebben éltem. Bár váltig állították, hogy a nők felszentelése nem nyit majd kaput a papi homoszexualitás vagy az azonos nemű házasságok megáldása felé, a történelem azt látszik igazolni, hogy ezek a kérdések végülis összeértek. Vagyis talán inkább ugyanarról a tőről fakad mindegyik kérdés: a kapcsolat testvéri és nem ok-okozati, mindkettő ugyanannak a tünete. Ha a korszellem által diktált társadalmi normákat tartom a teológiai gondolkodás alapjának, ha az egyház mindig “fel akar zárkózni” a világhoz, ha a bukott emberi akarat, és nem az isteni kinyilatkoztatás az, ami mérvadó, akkor a végeredmény egy olyan hiperindividualista, univerzalista, humanista “egyház”, ami kirajzolódni látszik az anglikanizmusban.

  • T.K.: A gyors változások közepette, hogyan látod az Anglikán Egyház jövőjét mondjuk 5 vagy 10 év múlva? Mire lehet számítani? 

K.E.: Úgy látom, az emberi jólét lett a végső evangélium az Anglikán Egyházban. A koronavírusra adott válasz is ezt igazolta. Nem számít az, hogy mi az, ami az Istennek jár, nem számít az, hogy a keresztségben mit vállaltunk, nem számít a Szentlélek vezetése az évszázadok és évezredek alatt – ”csak egészség legyen”. Az emberi “jólét” (wellbeing) minden objektív isteni elvárást felülírhat. Emellett oda jutottunk, hogy az Anglikán egyház annyira megengedő, vagy integralista lett dogmatikailag, hogy ha az Apostoli Hitvallás bármely tételét vizsgálnád, már minden kétségbe lett vonva: attól kezdve, hogy Isten egy, hogy Isten Atya, hogy teremtő, és aztán sorolhatnám a krisztológiai “tévedéseket” (amit klasszikusan csak eretnekségnek hívunk), amikkel találkoztam. Az pedig, hogy a Szentlélekkel, vagy az “egy szent katolikus anyaszentegyházzal” és hasonlókkal mi a helyzet, az csak a hab a tortán…

Globálisan nagyon nagy feszültségek vannak az ún. “Global South” és az angolszász világ (Kanada, Amerika, Anglia, Ausztrália, Új Zéland) között. Több afrikai anglikán egyház, kiegészülve némely egyesült államokbeli anglikán közösségekkel és ázsiai egyházakkal, létrehozta a GAFCON (“Global Anglican Future Conference”) nevű szerveződést, ami gyakorlatilag egy viszonylag ortodox érdekvédelmi csoport, és kicsit egyház is az egyházban. Az elmúlt években sokszor fenyegették pl. bojkottal a Lambeth Konferenciát, amin a Canterbury érsekkel szentségi közösségben levő anglikán egyházak vezetői gyűlnek össze tanácskozni. Vagy az is a feszültségeket és belső inkompatibilitásokat mutatja, hogy az amerikai Episzkopális Egyházat néhány éve letiltották arról, hogy doktrinális ügyekben az anglikán egyház nevében nyilatkozzon. Bár valószínűleg sokan a konzervatív afrikai egyházak közül csak kirakatták volna őket a kommunióból. Sőt, néhány éve az Episzkopális Egyházból óriási tömegek váltak ki, köztük akár egy komplett egyházmegye is, hogy létrehozzanak egy alternatív, ortodox anglikán juriszdikciót az Egyesült Államokban és Kanadában. Ez lett az ACNA (Anglican Church in North America). Sokak szemében ők lettek az anglikanizmus “legitim” képviselői Amerikában, látva, hogy az Episzkopális egyház milyen mértékű hithagyáson ment át, és amíg az Episzkopális egyház tagsága drasztikusan esik, az ACNA óriási erővel evangélizál – 10 év alatt 1000 gyülekezettel és 134.000 új taggal nőttek, statisztikailag 10 naponta indítottak egy új gyülekezetet. Viszont úgy hallani, hogy az ACNA-ban is jelentkezni kezdenek ugyanazok a belső feszültségek, amik a múltban is szakadásokhoz vezettek: a nők papi szolgálatának kérdése például nem tisztázott köztük sem, és úgy hallom, a kegyességi viták is újra kiéleződnek: az evangelikál / protestáns beállítottságú többség néha nehezen viseli az anglo-katolikus közösségek jelenlétét. 

Volt róla szó, hogy egy hasonlóan robusztus “alternatív” anglikán egyházat kellene létrehozni Angliában és Európa kontinentális részén is, de ez sajnos úgy tűnik, több próbálkozás után megbukott. Gavin Ashendent, akit már említettem fentebb, miután elhagyta az Anglikán Egyházat, ezért szentelte püspökké egy kisebb “kiszakadt” anglikán egyház: őt szánták annak a püspöknek, aki összefogta volna ezt a missziót. Ashenden tavaly, nem sokkal karácsony előtt, szintén katolizált. Az egyik ekkor készült interjúban elmondta, hogy úgy látta, az “Anglikán projektnek” nincs jövője. Megrendítő gondolat, főleg tőle. Érdekes módon mindez nem sokkal Szt. John Henry Newman kanonizációja (“szentté nyilvánítás”) körül történt, aki az én személyes életemben nagyon régóta, még a baptista egyházban eltöltött éveim alatt is valahogy mindig elkísért. Newman volt talán a leghíresebb katolikussá tért anglikán pap, akinek az Apologia Pro Vita Sua c. műve félelmetes precizitással írta le azokat a problémákat, amik az anglikanizmust az ő idejében is és ma is kísértik. Newman kanonizációja, és Gavin Ashenden távozása eléggé mélyen érintett. Beindított egy folyamatot. De úgy látom, nem csak bennem: amikor írtam egy körlevelet több paptársamnak, hogy lemondok, mert arra jutottam, teljes szentségi közösségre kell lépnem a Katolikus Egyházzal, nagyon meglepődtem azon, hogy hányan írtak vissza, hogy hasonló pályán vannak. Nagyjából 10% jelzett vissza, hogy valahol ezen az úton vannak ők is. 

  • T.K.: Érdekes látni, hogyan csapódnak le egyéni sorsok szintjén azok globális folyamatok amiket említettél. Ami az adatokat illeti, számomra mindenképpen és szerintem a hazai olvasók számára is sok új információ hangzott el. A személyes váltásodra vagy útkeresésedre még visszatérünk: érdekel majd, hogyan tudod integrálni hitrendszeredben mindezt… De még egy kapcsolódó kérdést engedj meg itt: hogyan látod a Social Justice témát most odakint? (nemrég jelentettünk meg magyarul is egy nemzetközi nyilatkozatot, ami a kérdéskörre reflektál)  

K.E.: A különböző “társadalmi igazságosság” vagy “social justice” témakörök gyakorlatilag a főcsapássá váltak az Anglikán Egyházban, sokak a gyakorlatban egyenlőség jelet tennének az evangélium hirdetése és a társadalmi igazságosság és az aktivizmus között. Maga a jelenség szerintem kettős. Először is le kell szögezni, hogy az egyháznak feladata és küldetése az, hogy Krisztus uralma alá hozza a világot, és ennek nyilvánvalóan vannak társadalmi vonzatai. Ugyanúgy köteles az egyház szót emelni olyankor, amikor az Isten képmására teremtett ember méltósága sérül, vagy bűnt követnek el csoportok vagy egyének ellen. Slachta Margit jut eszembe magyar vonalon, ő írta a “Credo” c. versében: “VALLOM, HOGY: / embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa, / ember, embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona, / Isten ellen nincs érvényes törvényhozás, / Az Ő szent akaratával szemben bűn a jogfosztás, / Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar, / földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged, /  nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett! /  Hiszek Teremtő Atyánkban, Mindenek Urában!” A probléma viszont az, hogy a legtöbb esetben a “social justice” mozgalmaknál a világ diktálja, hogy mik a kérdések, és azokra milyen választ kellene adni. Az egyház ezeknek a mozgalmaknak csak annyiban “hasznos”, amennyiben igazolja nem csak adott problémák létezését vagy azok elítélését (pl. a fajgyűlölet bűne), de azt a neomarxista narratívát és módszertant is, amivel az adott problémát kezelni igyekeznek. Tehát ha mondjuk a klímaváltozásról van szó, akkor Ferenc pápa “Laudato Si” c. enciklikája nem elég, hanem Extinction Rebellion (klímamozgalom) mise is kell. Minimum. Az Anglikán Egyház, de legalábbis a tagsága, ezeknek a kéréseknek rendszeresen eleget is tesz, mert a papok és püspökök közül sokan meg vannak arról győződve, hogy az egyház alapvetőleg bűnös, és csak akkor “javulhat meg”, ha felzárkózik a világgal. Én úgy érzem, hogy ez nagyon messze áll attól, hogy “tegyetek tanítvánnyá minden népeket” (Máté 28:19a). Van egyébként ebben az egészben valami farizeusi: cselekedetek által üdvözülni, csak akitől ebben az esetben az üdvösséget  várnák, az a világ, illetve valahol erről szól a pelagianizmus is. Majd akkor leszünk “üdvösek”, ha mindenben megfelelünk a világi vagy politikai elvárásoknak. A legújabb társadalmi divatok által diktált cselekedetek által igazulnánk meg.

Hasonlóan, úgy gondolom, hogy a Black Lives Matter mozgalom nagyon fontos és komoly problémákat feszeget: “kelet európai bevándórlóként” mi is tapasztaltuk azt Angliában néha, hogy igenis előfordult, hogy máshogy tekintettek ránk, hogy nem ismerték el a teljesítményeinket, hogy nem vettek komolyan, vagy nem fogadtak be. Pedig mi fehérek vagyunk – el sem tudom képzelni, hogy mi ért volna, ha más a bőrszínünk. A rasszizmus igenis probléma, és sok ember bűne valóban tud úgy összetorlódni, hogy abból társadalmi szintű problémák váljanak. De ezért nem kell nyugatra menni, a magyar társadalomban is bőven van elég hasonló példa. Viszont ezekre nem az a helyes válasz, hogy kalapáccsal szétverünk néhány szobrot. Az a marxizmus válasza, aminek a történelemeszménye teljes mértékben hazug, és ahogy pl. Szolzsenyicin művei annyira tisztán bizonyítják, legbelső lényegében emberellenes. Amikor az egyház elkezd ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, akkor fennáll a kísértés vagy veszély, hogy ahelyett, hogy az egyház értelmes párbeszédet indítana és elmondaná, hogy mi a keresztény alternatíva, az asszimiláció útjára lép. Azzal pedig semmit nem veszíthetünk, csak a lényeget. Az egyház, amikor a világ nyomásának eleget téve lobbi szervezetté vagy szociális intézménnyé avanzsálja magát, akkor megszűnik egyháznak lenni. Ráadásul az egyház, mivel máshoz igazán nem ért, csak ahhoz, hogy hogyan kell egyháznak lenni, mindig kicsit “béna” lesz, amikor másba vágja a fejszéjét. Hogyha azt gondolja, hogy az a feladata, hogy szórakoztasson, akkor csak valami béna szórakoztatást tud nyújtani. Ha felcsap lobbistának, akkor gagyi lobbista lesz. Ezt sokszor láttam.

Hiba az is, ha azt hiszi az egyház, hogy jogalkotással meg lehetne térni. Sokszor láttam, hogy az “Isten országának építése” gyakorlatilag aktivizmust jelentett volna. Senki nem üdvözült még policy által. Olyan ez kicsit, mint amikor úgy akarják megszüntetni a hajléktalanságot, hogy hoznak egy törvényt, ami egyszerűen betiltja. Mivel a társadalom egyénekből áll, hathatós társadalmi változást csak egyéni megtérések tudnak hozni. Az egyház szerepe az állam valós szentségre vezetése, és nem szakralizálása vagy legitimálása lenne. Ahogy a római korban ki kellett mondani, most is ki kell mondani: a császár nem isten.

  • T.K.: C.S. Lewis-ról sokan hallottak itthon is. Azt olvastam róla, hogy “ordinary layman of the Church of England” – tehát anglikán hívő volt. Milyen a hatása, megítélése, emlékezete napjainkban az egyházában?

K.E.: Mi családilag nagyon szeretjük C.S. Lewis-t, megvan sok könyve – talán a Narnia könyveket leszámítva megvan az összes írása, feleségem gyűjtötte őket, ő nagyon szereti. Az anglikanizmusban anno engem nagyon vonzott, hogy kitermelt olyan kaliberű embereket, mint ő. Kiváló, tiszta gondolkodású teológus. De úgy látom, hogy az ő hagyatéka az Anglikán Egyházban sajnos mára megkopott, Jakab levelét idézve, az én tapasztalatomban az egyház úgy kezeli őt, “mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt.” (Jakab 1:23b-24). C.S. Lewis-t ma is sokan olvassák, szeretik, az Anglikán Egyház büszke rá, és biztos vagyok benne, hogy sok püspököt hallottam prédikációban tőle idézni – de mintha az egész hiába volna. Amit mond, azt nem fogadják meg, vagy nem egészében. Ami őket alátámasztja, azt kimazsolázzák. Szintén csalódásra ad okot, hogy az az egyházi légkör is a múlténak látszik, ami pl. C.S. Lewist is kitermelte magából. Kik a mai C.S. Lewisok? Illetve akik voltak, azok elmentek: én magamban pl. Gavin Ashendtent tartottam kicsit az Anglikán Egyház modernkori C.S. Lewisának. El is hagyta az Anglikán Egyházat, egyszerűen nem tűrte őt meg.

  • T.K.: Megosztanád légyszíves dióhéjban hogyan lettél Anglikán lelkész, valamint milyen (most már így fogalmazok, múlt időben: volt) egy “átlagos” munkanapod, ha lehet ilyenről beszélni? 

K.E.:  Egyetemi évek alatt kezdődött az egész. Nagyapámtól kaptam egyszer születésnapomra Euszébiusz Egyháztörténetét, valamint Szt. Ágoston Vallomásait. Ezek voltak azok, amik beindították az érdeklődésemet a katolikus hagyomány iránt. Ahogy a korai egyház “hétköznapjairól” egyre többet olvastam, úgy előttem egy más ősegyház bontakozott ki, mint amiről én addig hallottam. Ennek nyomán kezdett érdekelni pl. a liturgikus imádság, vagy az imádságnak olyan módszerei, amikkel korábbi felekezetemnél nem találkoztam. Az Egyházatyák olvasása során kezdett változni az Eucharisztiával kapcsolatos hitem is, amit nehezen tudtam integrálni a protestáns közegben. Akik emlékeznek rám a Baptista Egyházból, azok közül sokan biztosan emlékeznek a “katolikus kattanásaimra”. Viszont akkor még a Római Katolikus egyház bár nagyon vonzott, mégsem értettem: baptista háttérből érkezve akkor túl nagy ugrásnak éreztem. A Károlira jártam angol szakra, ott pedig Fabiny Tibor és Fodor Júlia kezei között tanulnom kellett angol egyháztörténetet is, de mondjuk a reformáció utáni angol irodalom is elválaszthatatlan az anglikanizmustól – gondolok John Donne szonettjeire, George Herbert verseire például. Ezek mentén felkeltette az érdeklődésemet az, amit az anglikanizmus állít magáról, a “katolikus és reformált” gondolat nagyon érdekesnek tűnt. Beretzky Ágnes mellett pedig (ma már Szent) John Henry Newmanről tanulva találkoztam először az anglo-katolicizmus gondolatával, ami szintén nagyon vonzónak tűnt. (Beretzky tanárnővel és Fabiny professzorral egyébként azóta is kapcsolatban állok, sokat köszönhetek nekik). Egyszer ezért elhatároztam, hogy megnézem, van-e Budapesten anglikán jelenlét, és meglepetésemre találtam egy gyülekezetet, a Szent Margitot. Az akkori pap, Denis Moss atya, aki feleségével együtt azóta is nagyon kedves barátunk, egy kiváló “karizmatikus anglo-katolikus” beállítottságú valaki. Amikor először elmentem misére a Szent Margitba, mintha két világ találkozott volna: formában mindaz megvolt, amire én vágytam, de ismerős tartalommal: egy szépen celebrált Szentmisén találtam magamat, minden külsőséggel, ami engem izgatott, viszont a himnuszokat ismertem (sok Wesley), és a prédikációk hangvétele is ismerős volt. Itt jött elő újra a hivatás kérdése is: a Baptista Egyházban is gondolkoztam lelkipásztori hivatáson, de nagyon hamar kialakult bennem az a meggyőződés, hogy az apostoli utódlás rendkívül fontos számomra, valamint valahogy mindig úgy éreztem, hogy a baptista lelkipásztori hivatás nem pontosan az, amire én elhívást érzek. Amikor megláttam az akkori kis pincekápolnában az atyát az oltárhoz állni, akkor állt össze, hogy erre érzek elhívást. Érdekes módon ettől függetlenül többen elkezdték kérdezgetni egy idő után, hogy gondolkoztam-e a papságon. Így végül felkerestem az Európai Egyházmegye (Diocese in Europe) hivatásgondozóját, és egy kétéves hivatástisztázási folyamat végén az egyház alkalmasnak talált a papi szolgálatra, és megkértek minket, hogy az eredeti terveinkkel ellentétben (ingázni terveztem és részidős képzésben gondolkoztam, Magyarországon szerettem volna maradni) költözzünk Angliába és vállaljak teljes idős szolgálatot. Három évig jártam szemináriumba, Mirfieldben, ahol feleségemmel egy anglikán Bencés szerzetesrend mellett éltünk, vettünk részt a napi imádságaikban, hétköznapi életükben. Mivel nekünk már csak a volt kapuőri lakásban jutott szállás, mi a monostor területén lakhattunk, nyáron is, amikor a legtöbb diák eltűnt. A Testvérek mellett élni nagyon jó volt, viszont maga a szeminárium nem volt feszültségmentes. Ezek után 2016-ban diakónussá, majd 2017-ben pappá szenteltek, és Észak-Kelet Angliában, a Newcastle melletti Wallsendben szolgáltam segédlelkészként napra pontosan 4 évig, bár ebből az utolsó évet egyedül húztam le. Wallsend egy volt ipari városka, hajógyártásból és bányászatból élt addig, amíg az üzemek be nem zártak a 80-as és 90-es években. (Sting, az énekes, egyébként innen származott, a “Last Ship Sails” c. musicalje az én plébániámról szólt). Azóta a posztindusztriális városok minden szociális problémája jelen van: generációs munkanélküliség, lehetőségek hiánya, alkohol, kábítószer, háztartáson belüli erőszak. Van Wallsendnek egyébként egy nagyon rendezett, felső munkásosztálybeli rétege is, csak velük valahogy sajnos soha sem találkozol, csak aludni járnak haza. Szóval itt eskettem, temettem, kereszteltem, két templomot szolgáltunk, a Szt. Pétert és a Szt. Lukácsot, mindkettő komoly anglo-katolikus hátterű templom volt. A plébánia területe kb. 9000 lelket számlál, egy vasárnap kb 80-an voltak misén, három istentisztelet között összesen. Volt egy kicsi, 200 fős egyházi általános iskolánk is, amiben ex officio az iskolaszék tagja is voltam, de a gyerekek eleinte kéthetente, majd havonta jártak misére is, ahol ministráltak, felolvastak, stb. Az utolsó évemben én is sokat bejártam az iskolába, a gyerekeknek áhítatot tartani, meg kvázi “iskolalelkészként” jelen lenni. Az iskolai szolgálat mindig nagyon fontos volt számomra, szerettem volna jó hitbeli alapokat adni a gyerekeknek, mielőtt kikerültek a “vadonba”. Persze sokszor ez teljesen sziszifuszi küzdelem volt, de a magvető vet… Egy átlagos, “jól sikerült” hétköznapom mondjuk úgy telt, hogy reggel felkeltem, elmondtam a reggeli zsolozsmámat, majd mondjuk misét mondtam valamelyik templomban, ezután beugrottam vagy látogatni, vagy az iskolába. Otthon ebéd után lehallgattam a rögzítőt, esetleg temetést szerveztem, vagy keresztelőkkel, esküvőkkel kapcsolatos megkeresésekre reagáltam. Advent vagy Nagyböjt ideje alatt általában valamilyen kurzust vagy imaalkalmat szerveztem, vagy vezettem. Ezután elmondtam az esti zsolozsmámat, vagy a főnökömmel, vagy egyedül, és másnapig letettem a reverendát, hacsak nem volt valamilyen esti program még, vagy nem hívtak ki sürgősen (bár ez ritka volt). De csináltam emellett podcastot is (sajnos az epizódok már nem elérhetőek), vagy Gregorián dallamokat kottáztam, vagy régi misekönyveket bújtam… Soha sem a szolgálat hétköznapjaival volt a gond, azt rendkívül élveztem. Az anglikanizmus maga hullott szét számomra: az egyéni tapasztalataim igazolták Newman összes kritikáját, amit az Apologia pro Vita Sua-ban leír. Illetve felismertem, hogy ami vonzott az anglikanizmusban, az mindig a “közös” katolikus hagyaték volt. Megláttam, hogy a saját lelkem érdekében egyszerűen szükségszerű a Katolikus Egyházhoz tartoznom. Persze egy ilyen szolgálatot nehéz volt letenni, de végső soron, ha nem mondtam volna le a posztomról, úgy érzem engedetlen lettem volna Isten hívásának. “Dióhéjban” kb. ennyi.

  • T.K.: Zárásként a teológusi, lelkipásztori szolgálat kapcsán eszembe jut még 2 nagy név az anglikán világból. Egyikük angol, másikuk szintén innen indult, majd Kanadában élt, alkotott. John Stott-ról és a nemrég elhunyt J. I. Packer-ről van szó. Munkásságuk meghatározó, mai napig sokan emlékeznek rájuk. Mi az ami példa lehet számunkra is életükből, szolgálatukból és ide kapcsolhatjuk: megoszthatod ha van, amit üzennél a magyarországi lelkészeknek, teológusoknak, meg általánosan a hívőknek vagy e cikk olvasóinak. 

K.E.Sajnos John Stott és J.I. Packer nekem kimaradtak. Én mindig az anglo-katolikus vonalon mozogtam, így anglikán teológusok közül inkább Eric Mascallt vagy Gabriel Hebertet olvastam, élő teológusok közül esetleg Rowan Williamset. De a patrisztikai érdeklődésem miatt huszadik századi Ortodox és Római Katolikus teológusokat olvastam inkább (Losszkij, Florovszkij, Bergyajev, Staniloae, Schmemann, XVI Benedek pápa) – sokszor meg is kaptam a szeminárium alatt, hogy már igazán olvashatnék anglikán szerzőket is. Stott-ról és Packerről ugyan sok jót hallottam, de sajnos sosem volt elég időm ahhoz, hogy elmélyüljek az ő írásaikban.

A másik kérdésedre válaszolva, azt hiszem Magyarországon is nagyon résen kell lenni az egyház és a világ, illetve a politika összefonódásával kapcsolatban. Amiről beszélek, az könnyen értelmezhető úgy, hogy pusztán a “hanyatló liberális nyugat” a veszély. De én azt hiszem, nem ezt mondom. A veszély nem az, hogy az egyházat milyen kultúra veszi körül — végtére az egyház nem hódolt be még Diokleciánusznak sem, mert Krisztus a kultúra felett áll. A veszély az, amikor Krisztus kinyilatkoztatása helyett az egyház bármilyen világi / politikai rendszernek elkezdi magát alárendelni. Nyugaton elsősorban, de világszerte most és történelmileg is megfigyelhető, hogy létezik egy olyan utilitariánus narratíva, mely szerint az egyház jó esetben sem több, mint “társadalmilag hasznos” tényező: az egyház csak addig érdekli a világot, vagy a politikai hatalmat, amíg az pl. a szegényeket támogatja, vagy szórakoztatást, elfoglaltságot nyújt, mondjuk időseknek vagy magányosaknak. Mindenki ismeri az olyan hétköznapi demagóg megnyilvánulásokat, miszerint mondjuk az egyházi vagyont “adják a szegényeknek” (mintha nem “a szegények” adakozták volna eleve össze Isten iránti hálából), vagy hogy “miért nem alakítják a templomokat hajléktalanszállóvá”. Ezek kisarkított példák, de az utilitariánus szemléletet jól tükrözik, aminek a végső célja pedig tulajdonképpen az egyház felszámolása. A sötétség nem tűri a világosságot. A szekularizált társadalmak sokszor ilyen szemszögből gondolkoznak az egyházról, és ha az nem tölti be az elképzelt társadalmi vagy politikai célt, vagy egyenesen ellentmond a világnak, akkor egyszerűen kegyvesztetté válik; dobják. A korszellem kiszolgálásának az a veszélye, hogy a világnak soha semmi nem elég. Az egyház mindenben kompromisszumra léphet, de mindig lesz még egy dolog, ami miatt az egyház még mindig “nem elég jó” a világnak. Az Anglikán Egyház ennek egyfajta groteszk példájává vált. De a magyarországi egyházak is nagyot fognak csalódni, ha belemennek ebbe az ördögi körbe. Mindegy, hogy milyen előjelű egy politikai rendszer, ha Krisztus helyett a világi hatalom szolgálatába áll az egyház, a végeredmény ugyanaz. A “végtelen” kompromisszumok által az egyház elveszíti a hitelességét – már nem lesz sós. Ha kompromittálja a krisztusi üzenetet, elveszíti azt, és ennek következményeként idővel a híveket is – minek menj templomba, ha az egyházban ugyanazt találod, mint a világban? Szórakozni izgalmasabb módon is lehet. Egyetlen kincse van az egyháznak, Krisztus. Ha nem őt adja, hanem a legújabb politikai trendeket valami keresztényies mázba csomagolva, akkor semmi értelme. A világ viszont “várva várja Isten fiainak megjelenését” (Róma 8:19). 

Mindennek komoly missziológiai vonzatai vannak. Ha az egyház belemegy ebbe a táncba, és misszió címén egyre komolyabban kompromittálja magát, mert “relevánssá” vagy “hozzáférhetővé” akar válni bármi áron, akkor nagyon nehéz lesz kiszállni, mert a társadalmi elvárások mindig csak tornyosulni fognak. Egy idő után bohóccá válik az egyház az önmaga kompromittálása folytán, és ha esetleg egyszer csak visszakozna, vagy véletlenül éppen nyíltan kiállna valamiben a Krisztusi üzenet mellett, már senki nem fogja komolyan venni. Hogy egy frissebb példát hozzak: az Anglikán Egyházat az év elején komolyan körberöhögték a médiában, mert valakik kiszivárogtattak egy olyan belső dokumentumot, amiben a püspökök valamennyire kiálltak volna a klasszikus keresztény szexuális etika mellett. Kellemetlen volt nézni is, ahogy a média reakciója után egyes püspökök hirtelen elkezdték magukat elhatárolni a dokumentumtól. De érthető módon értetlenkedett a világ: miután az Anglikán Egyház kvázi engedélyezte az elváltak újraházasodását, vagy miután a yorki érsek lenyilatkozta, hogy a házasság előtti együttélés tulajdonképpen nem is probléma, vagy miután engedélyezték a homoszexuális papok regisztrált élettársi kapcsolatban együtt élését (bár elvileg leellenőrizhetetlen önmegtartóztatásban), vagy miután elkezdték a diverzitás jegyében aktívtan keresni a transznemű lelkészeket, hirtelen kiállni, és azt mondani, hogy a házasságon kívüli szex nem elfogadható, tényleg nevetségesen hat. 

Mark Sayers a “This Cultural Moment” c. podcastjában beszél arról a missziológiai hibáról, hogy az evangelikál mozgalom éveken át próbált relevánssá válni, de most utólag felismerték, hogy mindeközben megszűntek reziliensnek lenni. A megtérők eltűntek, mert nem adtak nekik többet, mint amit a világ is adna. Nem tudtak olyan mélyre hatóan tanítványozni, hogy a hívek a világi nyomásnak ellenálljanak, és így most sok mindent új alapokra kell helyezni. Erről könyvet is írt. Hogy az ő kategóriáit használjam, azt hiszem az egyház akkor lesz valójában “releváns” az Istenre vágyó emberi lélek számára, ha “reziliens” marad. Főleg igaz ez fiatalokra: abban a lelki vákuumban, amit a (poszt-)posztmodernitás maga után hagyott, rendkívül nagy vágy van arra, hogy legyen egy másik világ, ami más, ami igazi, ami valódi, ami nem virtuális és nem hazug, ami valós elvárásokat támaszt, és ami kizárólag jót ad. Krisztus személye, aki az Út, az Igazság, és az Élet az egyedüli válasz erre a sóvárgásra – de ezt már Szent Ágoston is megmondta. 

Úgy látom ezek fényében, hogy ha az egyház rááll egyfajta világ által diktált kényszerpályára, abból nehezen száll ki. Magyar viszonylatban is nagyon résen kell lenni, mert bár más jelleggel, de az egyház és a világi politika otthon is nagyon szorosan összefonódik sokszor. Talán az Anglikán Egyház mostani állapota lehet intő példa: az egyház feladata martűria, vagyis tanúságtétel az életünk árán is, nem a korszellem kiszolgálása. Készen kell állni a valós, személyes önfeláldozásra – szükség van arra, hogy az egyház egyénileg és kollektíven is mindenkor felvállalja a keresztet: a kinevetést, elutasítottságot, meg nem értsettséget, mert csak így tud hosszú távon győzni – mint ahogy Krisztus győzött a kereszten. 

  • T.K.: Ez utóbbi gondolatra: áment tudok mondani! Köszönöm szépen a beszélgetést! Isten áldjon. 

(anglikán egyházbelső – kép forrása: https://www.flickr.com/photos/paullew/39664740474/)

– felmerülő kapcsolódó témák esetén a beszélgetés folytatódhat –

1 Response

  1. Pingback : An interview in Hungarian by the “Evangelikál Csoport” (Evangelical Group) on the current state of Anglicanism and its future – Seeking the Numinous

Hozzászólás