12
ápr
2020

Történelmi teológiai háttér az (online) úrvacsora kérdéséhez

Bagoly Gyula kiváló összefoglalójához (amiben az online/házi úrvacsorát illette kritikával Szabó László református lelkész írására reagálva) szeretnék némi történelmi teológiai hátteret hozzátenni. Gyula idézte a Westminsteri Nagykátét, az angolszász református-presbiteriánus teológia egyik alapművét. Én most inkább a kontinentális református irányzatból szemezgettem, főleg az 5.) és 6.) pont kapcsán, tehát a sákramentum kiszolgáltatójának személye és helye (közössége) kapcsán. Sajnos többnyire csak angol nyelvű források állnak most rendelkezésemre, a hevenyészett fordításért elnézést.

Ami ezekből világos, hogy az általánosan elfogadott református tanítás (mind kontinentális, mind angolszász vonalon) az volt, hogy a sákramentumokat csak beiktatott lelkészek és a gyülekezet közösségében osszák ki. Az erről való megerősödésben talán ezek a források is segíthetnek valamit.

———————————————

FRISSÍTVE (2020.04.15)

Az alábbi idézetek kapcsán kérdésként merülhet fel, hogy nem vetjük-e el túlzottan a sulykot, ha úgy érvelünk, hogy a sákramentumokat kizárólag elhívott és beiktatott lelkészek oszthatják ki. Vajon ezáltal nem a kiszolgáltató személyéhez kötjük a sákramentum érvényességét, és esetleg nem vonjuk-e el a figyelmet Krisztusról? Egy hozzászólásban  idézésre került az Institutio IV.15.16 pontja, miszerint a sákramentum értéke nem a kiszolgáló személyétől függ. Vajon ez nem mond-e ellent ebben a cikkben foglaltaknak?

Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem. Először is azért, mert a kiragadott idézeteket mindig többféleképpen lehet értelmezni. Ez nyilván igaz a jelen cikk idézeteire is. Minden olvasót bátorítok, hogy a következtetést ne csupán a lenti idézetek alapján hozza meg (még ha azok reménység szerint segítenek is), hanem próbálja a szövegkörnyezet és a gondolatmenet összefüggéseiben vizsgálni a kérdést. Erre egy ilyen rövid cikkben most nincs mód, ezért is döntöttem csupán a rövidebb idézetek szerepeltetése mellett.

Másodszor pedig fontos látni, hogy a két Kálvin-idézet nincs ellentmondásban egymással. Kálvin a sákramentumok hatékonyságával kapcsolatban világossá teszi, hogy azok Krisztus rendelései, tehát erejüket és érvényességüket Krisztustól – a Szentlelken és az igén keresztül – nyerik. Ember ehhez hozzá nem adhat. Viszont ez egyáltalán nem jelenti, hogy akkor azokat bárki kiszolgáltathatja – pontosan azért, mert Krisztus maga rendelkezett az ő szent jegyei kiszolgáltatásának a módjáról. Mint ahogy mondhatjuk, hogy a sákramentum ereje nem a jegyekben magukban van, hiszen nem a víz, vagy éppen a kenyér és a bor önmagában teszi azokat a lelkünk számára hasznossá. Ám mégsem érvelünk úgy, hogy emiatt szabadon változtathatjuk a jegyeket, és például az úrvacsoránál felcserélhetjük azokat kólára és sült krumplira (mint ahogy az sajnos extrém esetben megtörtént). Azért nem, mert Krisztus meghatározott jegyeket és meghatározott módot adott a sákramentumok esetén. A meghatározott mód pedig az egyházban van, az egyház hivatalosan elhívott szolgái által. Krisztus azt ígéri, hogy ha ilyen körülmények között hittel vesszük a sákramentumokat, akkor az lelkünk áldására válik. E tekintetben javaslom az Institutio IV. könyvét elolvasásra, különösen az egyházi szolgák (IV.3) és a sákramentumok (IV.14-17.) részeket. A nem beiktatott személyek által kiszolgáltatást pl. a IV.15.22 rész is nagyon világosan kizárja a keresztség kapcsán: “bárki, aki hivatalos elhívás által keresztel, bitorolja más valakinek a tisztét (vö. 1Pt 4:15).”

———————————————

A. Ursinus Zakariás, aki a Heidelbergi Káté egyik (és meghatározó) szerzője. Ursinus írt egy kommentárt a Heidelbergi Kátéhoz, amelyben sok kérdést jóval részletesebben kifejt.

“A sákramentumok kiszolgáltatása az isteni rendelés szerint. Ezt ugyanúgy az egyház lelkészeinek kell végezni, akiket jogszerűen hívtak el e kötelességük végzésére. […] Szükséges, hogy a kiszolgáltatás nyilvános legyen, azt az egyház egyik lelkésze végezze hivatalos (nyilvános) minőségében, és az emberekhez szóló Istent képviselje.” [Ursinus: Commentary on the Heidelberg Catechism, 567. o. (l. még a 351. és 572. oldalakat)]

B. Kálvin János

“De mi a helyzet a pásztorokkal? Pál nemcsak magáról, hanem mindenkiről szól, amikor ezt mondja: “Így tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.” (1Kor 4:1) Másutt: “szükséges, hogy a püspök feddhetetlen legyen, aki a tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát, hogy inthessen az egészséges tudománnyal, és meggyőzhesse az ellenkezőket.” (Tit 1,7.9) Ezekből és a mindenütt máshol előforduló helyekből megtanulhatjuk, hogy a pásztoroknak is ez a kettő a legfontosabb feladata: az evangélium hirdetése és a sákramentumok kiszolgálása.” [Kálvin: A keresztyén vallás rendszere, IV.3.6.]

C. Turretin, a XVII. század talán legjelentősebb református teológusa is több helyen tárgyalja a kérdést. A keresztségnél fogalmazza meg nagyon világosan a fenti, Kálvinnál is található gondolatot, hogy a lelkészek meghatározott feladata az egyházban a sákramentumok kiosztása.

“Az érvek a következők: (1) a megkeresztelés joga csak azoké, akiknek Krisztus az evangélium hirdetésének jogát adta. Mert ez a kettő egymás segíti, mint a nyilvános szolgálat két része és elválaszthatatlanul összetartoznak. Mármost ezt a jogot Krisztus csak az apostoloknak és az ő jogos utódaiknak adta (Mt 28:19, 20). Hogy ez nem tartozik másokhoz, az világos a 16. versből, amikor is a tizenegy apostolról olvassuk, hogy elmentek Galileába. Habár sokan mások is jelen voltak azapostolokon kívül, amikor Krisztus beszélt, ebből nem következik, hogy ezek a szavak (“Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá minden népeket megkeresztelvén őket”) nem csupán az apostolokra tartozik – mivel semmi nem gátolta meg Krisztus abban, hogy ezt a parancsot kizárólag az apostoloknak adja sok tanú jelenlétében. Bizonyos, hogy Krisztus itt az ő szent szolgáit szólítja meg, akiket az evangélium hirdetésére hívott el. Éppen ezért senkinek nem szabad nyilvánosan igét hirdetnie, hacsak nem küldték el és nem kapott elhívást e feladatra, ugyanígy senkinek sem szabad keresztelnie.” [Turretin, Institutes of Elenctic Theology, 19.14.3 (III. Kötet 394. o.)]

D. Synopsis Purioris Theologiae, amely a XVII. századi holland református teológia egyik kimagasló műve. 1625-ben, a dordrechti zsinat után jelent meg négy kiváló református szerző tollából.

“A sákramentumok kiszolgáltatása nem kevésbé a lelkészek feladata, mint az Ige hirdetése is. Mert sehol sem akarták az apostolok a tanítás és a sákramentumok kiszolgáltatásának feladatát a presbiterekre bízni vagy a diakónusokra – sem nem akarták, hogy az ő utódaik így tegyenek. Ezt a feladatot a lelkészekre és tanítókra bízták csupán, Krisztus rendelése szerint (Mt 28:20; ApCsel 6:4; Ef 4:11; 1Tim 3:2; 1Pt 5:1-2).” [Isaac Valckenaer: Synopsis Purioris Theologia, 653. o.]

Hozzászólás