8
ápr
2020

Tényleg nincs válasza a kereszténységnek a koronavírusra? (Kritikai refleksziók N. T. Wright hasonló című cikkére és az anglikán egyház aktuális válságának lehetséges okaira) I. rész

2020. március 29-én jelent meg a Time Magazin online változatán (https://time.com/5808495/coronavirus-christianity/, a magyar nyelvű változat itt olvasható) N. T. Wright Újszövetség kutató írása “A kereszténységnek nincs válasza a koronavírussal kapcsolatban. Nem is kell, hogy legyen” címmel. Előre bocsátanám, hogy egyébként nagyszerű teológusnak és kiemelkedő bibliakutatónak tartom N. T. Wright-ot. Teológiai tudása nagyságrendileg nagyobb, mint az enyém, viszont ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne bibliai alapon kritikát megfogalmazni, ha kijön egy meglehetősen furcsa és nehezen értelmezhető cikkel. Sok kérdésben egyetértek vele és többek között a 93 éves, hitvallását mind a mai napig szilárdan tartó J. I. Packer mellett azon kevés anglikán egyházhoz tartozó prominens személyiség közé soroltam, akire jó szívvel lehetett mondani, hogy az evangelikalizmus jeles képviselője. A cikk nem önmagában véve rossz, hanem éppen az egyébként briliáns elméjű Wright-al szemben támasztott magasabb elvárásokhoz képest és a kontraszt a kortárs reformált szerzőktől származó reflexiók fényében óriási.

Nyilván egyetlen cikk nem fogja romba dönteni egy teológus életművét és én sem akarom túldramatizálni írását, de véleményem szerint érződnek rajta azok az aggasztó tendenciák, amelyek az utóbbi évtizedekben az anglikán egyházon belül is megjelentek. 

A mind hangulatában, mind teológiai tartalmát tekintve elszomorító cím elolvasása által okozott döbbenet döccenőjén túljutva már érkezik az újabb sokk, ahogy Wright a katasztrófák okai (pl. büntetés, figyelmeztetés, jel) kapcsán szokásosan felmerülő keresztény polémiákat kárhoztatja egy dekadens, posztmodern hangulatú okfejtésben, ahol még a reménytelen várakozást is helyesebbnek ítéli, mint az okok és a válaszok racionális kutatását.

Wright válasza a siralom (to lament) és a belenyugvás. Sajnos a szerző nem ad megfogható, biblikus leírást a siralmak céljairól, csak egyszerűen szembe állítja a kérdések és okok teológiai indokainak a keresésével, ami véleményem szerint hamis dichotómia.

Aztán jön az igazi mélyrepülés, ami annyira megdöbbentő az ő tollából, hogy többször is neki kellett futnom, hogy valóban jól olvastam-e az ott szereplő szavakat: “A bibliai történet nagy rejtélye, hogy Isten maga is sajnálkozik. Egyes keresztények mindenekelőtt úgy gondolnak Istenre, hogy mindent tudva, mindenért felelősként, nyugodtan és a világban felmerült problémáktól meg nem érintve létezik.” A második mondat talán már a herezis határát súrolja és a szerencsétlen megfogalmazás azt sugallja, mintha Wright a mindent tudó Isten abszolút szuverenitását kérdőjelezné meg. Gondolom – ismerve munkásságát – nem ez volt Wright szándéka, de ha tehetném, akkor biztos rákérdeznék, hogy pontosítsa, hogy mit ért az alatt, hogy Isten nem tud mindent, vagy nem mindent a saját rendelése alapján visz véghez? Az is félreérthető, hogy Isten nem nyugodt, mert annak az egyik ellentéte a kétségbeesettség, vagy a kontrollvesztés. A példáiból ítélve feltételezhetően arra gondolt, hogy Isten együttérző és valódi érzelmekkel, nem pedig rideg kegyetlenséggel kormányozza az univerzumot, amivel egyet tudok érteni, de biztos nem egy ilyen mondattal vezettem volna fel és nem ezzel a szóhasználattal.

Ha valaki csak elém tette volna ezt a cikket és arra kért volna, hogy mondjam meg, hogy ki írta – milyen irányultságú, vagy milyen felekezethez tartozó hívő –, akkor azt mondtam volna, hogy valamilyen alacsony bibliaismerettel rendelkező, liberális keresztény, vagy egy gyengébb katolikus prédikáció részletéről van szó, de Wrightra biztos nem tippeltem volna. Vannak a cikkben jó gondolatok, amelyek a bibliai kontextuson keresztül a valódi okokra és célokra is rávilágíthatnának, de Wright ezt elmulasztja kifejteni és mintha másik világnézeti talajon állva írta volna meg cikkét. Ez az írás az ő szakmai tudásához és a kortárs kálvinisták hasonló témájú megnyilatkozásaihoz képest kifejezetten silány színvonalú.

Feltehetjük a kérdést, hogy miért: A Time még világ szinten is egy elég rangos magazin, de akkor miért ennyire zavaros és alacsony színvonalú a cikk? Vagy éppen emiatt? A Time egy világi magazin. Talán ki volt adva Wrightnak, hogy ne nagyon teologizáljon, vagy éppen ő akart valami olyat írni, ami a világi füleknek is kedves, vagy legalábbis “nem csapja le” a “PC biztosítékot?” Vagy egyszerűen csak nem fekszik a bonyolult gondolkodású és sokszor nehezen érthető Wrightnak a rövid magazin-formátum, mert mire bemelegedne, addigra vége is a cikknek?

Nehéz erre választ adni és nem is akarok spekulációkba bocsátkozni, de a cikk jól jellemzi a modern anglikán egyház jelenlegi állapotát: irányvesztett és sodródó. Ha követtük az utóbbi évtizedekben az anglikán egyház megromlását, a meleg házasságok megáldását, a felvállaltan meleg lelkészek és szolgálók felszentelését, vagy az ő homoszexuális/leszbikus kapcsolatuknak nem csak az eltűrését, de a legalizálását (pl. egyházi juttatásokkal kapcsolatban) is (lásd https://en.wikipedia.org/wiki/Homosexuality_and_the_Anglican_Communion), akkor szinte még meglepő is, hogyan volt képes Wright ilyen sokáig kitartani. Habár még nincs egységes álláspont ezzel kapcsolatban a területi egyházakban, de a tradicionális történelmi egyházak közül az anglikán egyház az elsők között adta be a derekát a sátáni mozgalomnak és a politikai korrektség új „morálja” által behergelt, szekularizált tömegek nyomásának. A legszomorúbb, hogy ez nem egyedi jelenség – a metodisták az idei megmérettetést még éppen hogy megúszták, de Jezabel papjai ott is sokasodnak és sajnos a lista egyre hosszabb lesz.

Ahogy azt az 1Korintus 15:33 is mondja: a jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság. Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy Wright körül is kezd elfogyni a levegő. Nem véletlen, hogy Jézus és Pál is figyelmeztetett arra, hogy egy kis kovász is képes az egész tésztát megkeleszteni, ráadásul az LMBTQ+X kovásza történelmi léptékeket tekintve pillanatok alatt hoz rothadást: több ezer éves intézményeket, evidenciákat fordít feje tetejére és a gonoszból csinál jót, a jóból pedig gonoszt, a világosságból sötétséget, a sötétségből pedig világosságot (Ézsaiás 5:20). Aki nem látja e két világnézet teljes ellentétét és enged a nyomásnak, az eleve pusztulásra van ítélve. A romlás innentől kezdve csak idő kérdése, mivel sajnos ez előbb-utóbb együtt ját a Szentírás tévedhetetlenségének a tagadásával is.

De miért zajlott mindez ennyire gyorsan és szemmel láthatóan követhetetlen sebességgel az anglikán egyházban? Máshol a fokozatosan kimért béka forralás módszerét alkalmazzák e mozgalom buzgó és elvakult követői: ha beledobsz egy békát a forró vízbe, akkor kiugrik, de ha fokozatosan melegíted, akkor benne marad, ameddig el nem pusztul. Az anglikán egyház egyes részein (pl.: Kanada, https://en.wikipedia.org/wiki/Homosexuality_and_the_Anglican_Church_of_Canada) viszont szinte úttörőként haladnak ezekben a kérdésekben. Egy 2019 június 10-én készült videóban (Torch of Christ Ministries YouTube csatornája, https://www.youtube.com/watch?v=cxHQdHMy0fY ) egy kanadai anglikán lelkész már olyan kijelentéseket tett, hogy a Biblia nem tiltja a homoszexualitást, sőt, Jézus is támogatja, és csak azért nem beszélt róla, mert akkor ez még nem volt szokás. Továbbá Pál tévedett, a Biblia egyébként is több helyen hibás. Az említett lelkész semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy jelenlétével is támogassa a pride felvonulásokat, azonban a megtérést nyilvánosan hirdető utcai prédikátorokat súlyosan elítéli és szemmel láthatóan mélyen megveti. A „hitvallása” sokkal jobban hasonlít az amerikai demokrata párt liberális programjára, mint a Bibliára.

Apropó hitvallás: talán a gyors romlás másik oka, hogy az anglikán egyház hitvallás nélküli egyház. Az anglikán egyházban olyan lényeges kérdésekben sincs egységes álláspont, mint a kálvinizmus-arminianizmus vitája, de a témákat még hosszasan sorolhatnánk. Ilyen változó és exponenciálisan gyorsuló világban szilárd hitvallás nélkül nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen helytállni. Léteznek persze nagyon erős bibliai alapokon álló felekezetközi gyülekezetek is, de azoknak is van általában egy rövid hitvallása, vagy ha nincs, akkor azt a doktrinális egységesség pótolja.

Az anglikán egyház három pillére a tradíció, az ésszerűség, és a Szentírás. További katalizátora e gyors változásoknak talán a tradíciók, liturgiák túlhangsúlyozása. Ide tartozik mindaz, ami normatív módon nincs előírva a Bibliában, de sajnos éppen ez az, ami gyorsan kimegy a divatból és ami könnyen bemerevítheti a közösségeket és ami nagy tömegeket tud taszítani és szükségtelenül távol tartani az egyháztól. Ami a nagyszülők fülének és szemének kedves, az az unokákat már taszítja. Ez a folyamat pedig szintén felgyorsult – már a fiatal generációk között is markáns törésvonalak jelentkeznek abban, hogy mit tekintenek divatosnak, menőnek, vagy éppen „cikinek”.

Az ésszerűséggel természetesen nincs semmi probléma, de nem lehet egy lapon említeni a Szentírással. Az ésszerűség mindig egy adott világnézet kontextusában értelmezhető és ha a talapzat nem kizárólagosan a Biblia, akkor először meghasonlás, majd összeomlás jön. Az anglikán egyházban jelentkező korábban említett tendenciák ésszerűnek tűnhetnek, ha a modern civilizációk szellemi áramlatai és ideológiái (pl. egocentrikus világkép, szekularizáció, egzisztencializmus, racionalizmus, liberális politikai ideológiák) hatják át, de bibliai szemszögből hermeneutikai merényletek és szörnyű tévtanítások. 

A kereszténységnek nincs válasza a koronavírussal kapcsolatban? Nem véletlen, hogy egy világkatasztrófa idején Wright állításának a leghangosabb és legbiblikusabb tagadását az öt Sola (Sola Gratia, Sola Fide, Solus Christus, Sola Scriptura, Soli Deo Gloria) talaján álló evangelikálok nyújtják. A kereszténységnek igenis van válasza a koronavírusra, sőt, talán csak a kereszténységnek van! És hogy hányféle válasza van rá? Annyi, hogy ebbe a cikkbe bele sem fér, de e cikk következő részéből talán ez is kiderül!

Hozzászólás