31
Már
2020

Dr. Martyn Lloyd-Jones: Az evangelikál és a misztikus út – azonosságok és eltérések

Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1,3)

Láttuk, hogy milyen nagy üzenetet tartogat számunkra Jézus Krisztus az evangéliumban. Az egyik ilyen, és talán legfontosabb dolog ebben, hogy mi tesz képessé bennünket arra, hogy Istennel, és ezáltal velünk szemben ellenséges világban éljünk. 

János 15:18: “Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket.” Ezt a verset keresztényként sosem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen arról szól, hogy a világ mentalitásában és beállítottságában mindig Istennel szemben határozza meg magát. Amíg meg nem tér, nem lehet része abban az új életben, ami megváltoztatná hozzáállását.

Az itt felmerülő kérdés/probléma tehát az, hogy hogyan tudunk egy ennyire ellenséges világban Istenfélő életet élni. Ennek a jánosi levélnek – és az Újszövetségnek is egyben – az az üzenete, hogy erre egyetlen mód van: ha az ember közösségben van Istennel. János szerint megdöbbentő módon valósult ez meg, hiszen az Úr jött el hozzánk. Nem csak azért jött, hogy feltárja az Igazságot, hanem hogy alkalmassá is tegyen erre az életre. Ez azért hangsúlyos pont, mert ebből látszik, hogy ez nem csak egy tanítás, hanem jóval több annál. Itt ténylegesen Isten értünk végzett munkája nyilatkozik meg. Ezeket a kijelentéseket már több szempontból is vizsgáltuk, de muszáj folyamatosan figyelmeztetnem az olvasókat, hogy mint minden témánál, itt is vannak sarkalatos pontok, ahol jégre futhatunk. Valójában az egész egyháztörténet azokról a különféle próbálkozásokról tudósít, ahogyan az ember próbált Istennel kapcsolatot teremteni, és abban megmaradni. Ehhez a témához azonban nagyon óvatosan kell közelíteni, hiszen a legnagyobb tévedések is mindig ezekből a próbálkozásokból fakadtak. Vannak ugyanis olyan elgondolások, amelyek helytelen módon próbálják létrehozni ezt a kapcsolatot, és vannak természetesen helyes utak is.

Az evangelikál és a misztikus út – azonosságok és eltérések

Nos, lehetetlen természetesen az összes ilyen utat feltérképezni, ezért praktikus okokból az ember Isten-keresésének két legfőbb módját, az evangelikál és a misztikus utat vizsgáljuk most meg. Ez egy viszonylag általános felosztás. Számtalan olyan keresztény hívőről írtak már életrajzot, akik vagy megpróbálták elkülöníteni, vagy összevonni ezt a két utat. A misztikus útnak is számos elágazása van, ezért képtelenség mindről egy előadás keretében beszélni, a miszticizmusról önmagában amúgy is egész könyvtárnyi irodalom található. A miszticizmus nagyon izgalmas, magával ragadó téma, ezért most csak az evangelikál és a misztikus felfogás lényegi pontjával, kiindulásával fogok foglalkozni. (Azért hadd ajánljak egy könyvet, ami szerintem a legértékesebb és legolvasmányosabb a témában: Kenneth E. Kirk 1928-ban tartott előadássorozatáról van szó, amely “The Vision of God” címmel jelent meg később nyomtatásban.) Nagyon óvatosnak kell tehát lennünk, mert a misztikus és evangelikál út bizonyos értelemben igen hasonló, és pont ez egyben a veszély forrása is. Hasonlóan gondolkodnak abban, hogy Isten közvetlenül hat a szellemünkre/lelkünkre, és közvetlenül jelenti ki magát nekünk. Abban is fedik egymást, hogy az Istennel való kapcsolat, közösség nem formális dolog, ezért az igaz keresztény Isten-kapcsolata nem lehet mechanikus, külsőségeken alapuló. A misztikus és az evangelikál hívő abban is egyetért, hogy a cél nem más, mint az Istennel való kapcsolatra törekedni. Egyik sem elégszik meg azzal, hogy valami pusztán morális mércének eleget tegyen. Nem lehet ez a döntő, hiszen ezt a világ ugyanúgy megteszi, mint más vallások képviselői. A keresztény vallásban az a különleges, hogy Isten közösséget, bizalmat és megismerést ígér az embernek. Ezt mind a misztikus, mind az evangelikál elismeri, és arra törekszik, hogy ezzel éljen. Ugyanakkor útjaik elkülönülnek abban a tekintetben, hogyan gondolják ezt megvalósítani. Volt már példa arra, hogy a két út fedte egymást, volt, aki igazi evangelikálként reflektált arra, milyen veszélyeket rejt magában a miszticizmusa. Hadd hozzam itt példaként Clairvaux-i Bernátot. Egyértelműen a misztikusok közé sorolhatjuk, de evangéliumi talajon maradt. Voltak még hozzá hasonlóak, akik ötvözték a két megközelítést. Charles Wesley például egy igazi misztikus alkat volt, habár elsősorban evangéliumi igehirdetőként ismerjük. Ugyanezt elmondhatjuk testvéréről, John-ról is. Szóval találunk olyan példákat a történelemben, akiket nehéz az egyik, vagy a másik út követőjének titulálni. Mi most próbáljunk a fő elvek megismerésére összpontosítani.

A misztikus út ismertetőjegyei, evangelikál kritikája, és a misztikusok típusai

Mit is nevezünk miszticizmusnak, milyen a misztikus Isten-keresés útja? Ahogy mondtam, a miszticizmusnak számos ága van. Lehet egészen távol a kereszténységtől, ahogyan azt látjuk sok görög és pogány filozófusnál, akiket teljes biztonsággal nevezhetünk misztikusnak. Vannak pogány, és vannak vallásos misztikusok, akik közé bizonyos értelemben a keresztény misztikusok is tartoznak. Vannak olyan dolgok, melyek minden csoportnak sajátjai. Mindnyájan hisznek abban, hogy az emberben veleszületett érzék van arra, hogy kapcsolatba kerüljön a végtelen és örök Létezővel. A szó egyik meghatározása szerint “a miszticizmus az a meggyőződés, hogy Isten mindenfajta közvetítő nélkül, színről-színre megismerhető. Isten közvetlen megismerése, megtapasztalása a misztikus számára lehetséges és elérhető.” Vagy egy talán még jobb definíció szerint: “a miszticizmus egy teória, mely szerint az Istennel való közösségből fakadó boldogság és tisztaság az nem a Szentírás olvasása, és az általános kegyelmi eszközök által érhető el, hanem Isten közvetlen, természetfeletti megnyilatkozása által. E befolyástól vezérelve az ember a lelkét gondolkodás, és mindenfajta erőfeszítés nélkül egyre inkább átengedi Istennek. Úgy tudnánk ezt általánosan kifejezni, hogy a misztikus számára az Isten-ismeret forrása nem az intellektus, az értelem és az ész, hanem az érzés. Ez a miszticizmus egyik markáns megkülönböztető jegye. A misztikus azt mondja, hogy Isten megismeréséhez nem az értelmen, vagy külső objektív közvetítőn át jutunk, hanem közvetlen kommunikációval, ami Isten lelke és az ember szíve között zajlik, s amelynek elsődleges terepe az érzelmi világunk. Isten így nyilatkoztatja ki az igazságot a misztikusnak. Az evangelikál kegyesség számára nehéz ezzel a tétellel mit kezdeni, hiszen ők mindig Isten írott Igéjének elsődlegességét hangsúlyozzák, az objektív kijelentést. A misztikus hajlamos ezt lebecsülni, és helyette ezt mondani: “nem, nekem csak annyi a dolgom, hogy valahogy megnyissam magam, s ebben a passzív várakozásban Isten az érzékelésem segítségével megérint, s megismerteti magát velem.” A misztikus vallja az érzések elsődleges szerepét az értelemmel szemben. Természetesen nem minden misztikus gondolkodik ugyanúgy, de ne pazaroljuk az időt a fogalmi különbségek ismertetésével. Vegyünk inkább három főbb típust, amelybe a misztikusokat sorolhatjuk. 1. A teopatikusok: kizárólag csak az érzéseket és az érzékelést fogadják el Istenhez vezető útnak. 2. A teozófusok: Isten-ismeretük a tapasztalatból fakad, és ezt vizsgálják. 3. A teurgikusok: víziók, látomások, és mindenfajta sajátos tapasztalat iránt érdeklődők, akik ezeket vizsgálják, ezeken gondolkodnak. Ők azok a misztikusok, akik örülnek, ha fényeket látnak, transzba esnek és megvilágosodásokat tapasztalnak. Isten természetfeletti erején keresztül szól hozzájuk. 

A keresztény miszticizmus története nagy vonalakban

Érdemes áttekinteni a keresztény miszticimus történetét. Azt látjuk majd, hogy folyton az egyház túlzott formalitására, kiüresedett gyakorlatára adott válaszként jelenik meg az irányzat. Ugyanúgy felbukkan a római katolikus, mint a protestáns egyházakban, (sőt az utóbbiban talán még többször is). Érdekes látni azt is, hogy a római katolikus egyház több misztikust termelt ki, mint a protestantizmus. A miszticizmus szembeszáll a racionalizmussal, és azzal a tendenciával, mely a keresztyén hitmegélést túlzottan is az értelemhez kapcsolja. Felfedezhető, hogy a keresztyén miszticizmus általában az egyháztörténet bizonyos periódusaiban ütötte fel a fejét és vált jelentőségteljessé. Az első pár évszázadban, amikor a keresztyén dogmáról sokat vitatkoztak és a kor egyházi tanítói érveket dolgoztak ki a görög filozófiával szemben, azért hogy megvédjék a keresztyén hitet, fennállt a veszélye annak, hogy intellektuális rendszerré csökevényesedik az egész evangélium. Ekkor léptek fel az első misztikusok. Azt mondták, hogy “muszáj elővigyázatosnak lennünk, hiszen a definícióinkkal együtt az a veszély fenyeget, hogy élettelenné válunk.” A miszticizmus tulajdonképpen az egyház korai szakaszában Egyiptomból indult útjára, hogy egyszerűen szembeszálljon a keresztyén hit túlburjánzó intellektualizmusával és a keresztyén egyház formalizmusával. 

Később, a középkorban valójában ugyanazon okokra visszavezethetően újra teret hódított  magának a misztika Claurvaux-i Bernát és más, hozzá hasonló személyek munkásságával. Fennállt annak veszélye, hogy a Római Katolikus Egyház megpróbálja a hitet egy filozófiai iskolára alapozni. Materialistává, élettelenné és halottá vált az egyház, és a sötét középkorban is jöttek olyan emberek, akik nyíltan vállalták az egyház állapotát, és szembeállították igazi feladatával, miszerint az embereket Istenhez kellene vezetniük. Ott voltak a tanult filozófusok, akik az angelológiában elmélyedve eme mennyei lények szerkezetéről folytattak disputát, olyan kérdésekre keresvén a választ, hogy hány angyal fér el egy tű fokán. Ezek azonban absztrakt filozófiai kérdések. Ha csak erről szól a kereszténység, akkor az a keresztény hit megtagadását jelenti. A középkorban tehát ugyanúgy megvolt az oka annak, hogy a miszticizmus felbukkant, mint az első századokban. Ugyanez történt később a protestantizmuson belül: a XVI. századi reformáció nagy szellemi és lelki erő megtapasztalásához vezetett, de ahogy minden ébredés után, itt is elkerülhetetlenné vált, hogy elérkezzen a szellemi mélypont, az intézményesedés korszaka. A teológusok korszaka köszöntött be, s itt ismét voltak olyan hívők, akik felismerték, hogy az egyház kezd élettelenné válni, s az egyébként kiváló, igei alapokon nyugvó teológia mechanikussá vált. Ezen gondolkodók reakciója ismét a miszticizmusban öltött testet. Abban a korban a puritánok hangsúlyozták a Szentlélek jelentőségét, s ez később a kvékerek mozgalmához vezetett. Itt megint találunk misztikusokat, akik a keresztény hit túlzott intellektualizálása, valamint bizonyos tanok csupán mechanikus ábrázolása ellen léptek fel. A XVII. század végén és a XVIII. század elején a protestantizmuson belüli miszticizmus tehát a kvékerek mozgalmában jelentkezett legjelentősebben. Az angliai protestáns miszticizmus legkiemelkedőbb alakja William Law volt. “A Serious Call to a Devote and Holy Life” című könyve nagy hatással volt többek között a Wesley-testvérekre is. Isten eszközként használta Law-t, hogy a testvéreket elvezesse az igazságra.

A miszticizmus további jellemzői

A miszticizmus különösen nagy hangsúlyt fektet Isten megismerésére és a vele való közösség valóságosságára. De hogyan teszi ezt? Már utaltam a módszerre, habár ebben is két külön iskolát különböztethetünk meg.

Az első iskola a kvietizmus, amelynek képviselői a teljes passzivitást hirdetik. Azt mondják, hogy az embernek egyedül nyugodtan, csendben kell várnia. Ez a nézet különböző körökben ma is nagy népszerűségnek örvend. Jelmondatuk: “Nem kell agyalnod, nem kell erőfeszítéseket tenned, egyedül azt kell ‘tenned’, hogy átengeded magad Istennek. Ő pedig szólni fog hozzád, s így megismerheted Őt.” A kvietizmus legjelesebb képviselője Madame Guyon volt. 

A misztikusok másik csoportjáról viszont azt lehet elmondani, hogy nagyon is aktívak. Kívülről amúgy is igazságtalanság lenne, ha a misztikusokat önmagukban ködös, megfoghatatlan személyiségekként írnánk le. Valaki egyszer azt mondta, nem szabad összekeverni a miszticizmust a misztikussal. Van tehát a miszticizmusnak olyan vállfaja is, amely a cselekvést hirdeti, és azt tanítja, hogy az Isten-ismeret csak szigorú önfegyelem által érthető el. Önreflexióra, önvizsgálatra, majd meditációra van szükség. Fontos bizonyos dolgokon elmélkedni, hiszen így tudjuk magunkban megnyitni az Isten észleléséhez szükséges érzékelésünket. Misztikus útnak azt a folyamatot nevezzük, mikor az ember a bűntől megtisztulva áthalad a “Lélek sötét éjszakáján”, azon az állapoton, mikor az ember úgy érzi, Istent egyáltalán nem ismeri. Ekkor csendre és nyugalomra van szükség, amelyben önvizsgálatra, meditációra és aszketikus gyakorlatokra van lehetőség. Ha az ember így tesz, elér a következő szintre: eléri a megvilágosodást. Ebben a szakaszban már kezdi megismerni az igazságot. Ekkor beléphet az Istennel való egyesülés állapotába, ahol többé-kevésbé elveszíti önmagát. 

Nos, azt látjuk, hogy ezek a misztikusok igencsak aktívak voltak, hihetetlen energiákkal törekedtek az Isten-ismeretre. A legtöbbük ezért szerzetesként, a világtól távol élte életét. Idejüket teljesen a misztikának szentelték, teveszőr csuhába öltöztek, testüket sanyargatták – abban a hitben, hogy így majd egyesülhetnek Istennel. Ennek eredményeképp jutalmul gyakorta volt részük látomásokban, vagy estek önkívületbe.

A miszticizmus evangelikál kritikája

A következőkben azt szeretném bemutatni, hogyan értékelik mindezt az evangelikál hívők. Az evangelikálok fő kritikája a misztikával kapcsolatban így foglalható össze: a misztika esetében az inspiráció kiegészítéséről van szó. Bizonyos értelemben a misztikus szerint Isten közvetlenül hat rá és cselekszik benne, úgy, ahogy az ószövetségi próféták esetében, vagy úgy, ahogy az apostoloknál látjuk. Mi, evangelikálok azonban úgy gondoljuk, hogy Isten a prófétáknak és az apostoloknak közvetlenül átadott egy olyan üzenetet, amelyet nekünk már nem kell átadnia. Szükségtelen ugyanazt megtennie velünk, mint amit velük tett. Nem állítom, hogy amit a szószéken mondok, azt Isten közvetlenül ihleti. Én azért vagyok itt, hogy a Szentírást magyarázzam. Azt is vallom, hogy erre a Szentlélek tesz képessé. De azt sosem mondanám, hogy közvetlen üzenetem van Istentől. Nem. Az üzenet az, amit János és a többi apostol kapott. A misztikusok ezzel szemben azt állítják, hogy ők közvetlen ihlet által új üzeneteket kapnak.

Másodszor azt illetném kritikával, hogy a miszticizmus ezért szükségképpen leértékeli a Szentírást, sőt mi több, némiképp szükségtelenné is teszi azt. Mindig azt látjuk, hogy a misztikus hajlamokkal rendelkező személyek sosem a Bibliáról beszélnek, nem is igazán olvassák azt. Véleményem szerint a legtöbb misztikus ember ezt meg is tudja magyarázni: “Nincs szükségem Bibliaolvasó kalauz által kijelölt szakaszokra, bőven elég egy-egy verset ismernem.” Ez egy tipikus reakció a misztikusok részéről. Nincs szükségük objektív kijelentésre – csak egy kezdő-löket a meditációjához, ezt pedig Istentől érkező közvetlen kijelentésként értelmezi. Még azt sem félek kijelenteni, hogy a miszticizmus hajlik arra, hogy szükségtelenné tegye Jézus Krisztus személyét. Tudom, ez egy súlyos állítás, de kész vagyok még ennél is erősebben fogalmazni. Voltak ugyanis olyan misztikusok, akik azt állították, hogy lelküknek közvetlen utuk van Istenhez. Értették ezalatt azt, hogy önmagukat hátrahagyva Isten teljesen közvetlenül szól hozzájuk, mindezt Jézus Krisztus említése nélkül.

Mindezeken túl talán úgy foglalhatjuk össze mondandónkat, hogy a miszticizmus veszélye abban áll, hogy csak az Úrnak bennünk történő munkájára koncentrál, miközben az értünk való munkájáról megfeledkezik. Más szavakkal: az Úr lelkünkre gyakorolt, közvetlen hatására helyezi a hangsúlyt, de az ezt előkészítő utat teljességgel mellőzi. Pedig erre igencsak nagy szükség volt ahhoz, hogy a lelkünkben bármi is történhessen. Hajlamos a miszticizmus megfeledkezni arról, hogy a kereszt és Krisztus engesztelő halála nélkülözhetetlen ahhoz, hogy Istennel bármiféle kapcsolatba kerülhessünk. De még ennél is tovább mehetünk. Kijelenthetjük, hogy a miszticizmus soha nem hangsúlyozza a bűnről szóló tanítást. A misztikus inkább hajlik arra, hogy azt mondja, nem kell aggódni, ahogy vagyunk, mehetünk Isten elé, ha szeretnénk megismerni őt. Közeledni kell Istenhez, és ő szólni fog hozzád, és elnyerheted áldásait. Itt soha nem kerül elő a bűnről szóló tanítás abban az értelemben, hogy a bűn zsoldja egy olyan szörnyű dolog, amitől egyedül úgy szabadulhattunk meg, hogy Jézus Krisztus irántunk érzett szeretetéből eljött a földre, elhordozta büntetésünk, és ezáltal megteremtette annak a lehetőségét, hogy Isten közvetlenül megszólíthassa lelkünket. 

További kritikával kell kezelnünk azt is, hogy a misztikusoknak nincs szilárd mércéje, amely szerint az úton haladhatnánk. Képzeljük el, hogy rálépünk erre az útra, különféle tapasztalatokat gyűjtünk, hiszünk abban, hogy Isten szól hozzánk. De hogyan döntöm el, hogy valóban Ő szól hozzám? Honnan tudom, hogy valóban hozzá szólok? Mitől lehetnék biztos abban, hogy nem váltam hallucinációk áldozatává? (Erről pedig tudjuk, hogy sok misztikus átélte őket.) Ha az Ige nélkül vagyok a miszticizmus követője, hogyan ellenőrizhetem le az élményeimet? Ha nem kutatom a Szentírást, honnan tudhatom, hogy nem a Sátán, a világosság angyala szed rá? Neki egyetlen célja ugyanis, hogy az egy igaz, élő Istentől távol tartson. Így nincsen szilárd sorvezetőm, ami segítene az úton.

Az utolsó pontban szólnunk kell arról is, hogy a miszticizmus mindig is hajlamos volt a szélsőséges kicsapongásokra és hajlott a fanatizmus felé. Ha az érzelmeinket részesítjük előnyben az értelmünkkel szemben, óhatatlanul a miszticizmusnál lyukadunk ki, hiszen az ember hanyagolja azt a segítséget, amellyel az érzéseit felül tudná bírálni. Többé nincs meg az a szilárd alap, amire a benyomásait és megérzéseit állíthatná, amelyen azokat kontrollálhatná. 

Az Isten-ismeret evangelikál útja

Mondhatná valaki, hogy ha így kritizálom a misztikus utat, vázoljam az evangelikál alternatívát arra nézve, hogyan ismerhetjük meg Istent, hogyan kerülhetek vele közösségbe. Ennél mi sem egyszerűbb. Ez a gyakorlat a Szentírással kezdődik, valamint azzal, hogy kimondom, a Szentírás az egyedüli tekintély, a végső mérce az Isten-ismeret és az Istennel való közösség tekintetében is. Az evangelikalizmus tanítása szerint nem magamba kell néznem, hanem az Isten igéjére. Nem magamat kell vizsgálgatnom, hanem a kijelentést, amelyet kaptam. Ez pedig arról tanúskodik, hogy Istent csak az Ő útján járva lehet megismerni, úgy, ahogyan Ő azt kijelentette számunkra a Bibliában. Először is, Jézus Krisztus megváltó munkájára kell tekintenem. Nincs valódi Isten-ismeret Krisztus nélkül: “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6)  Muszáj Krisztushoz, és az ő keresztjéhez mennem. A Krisztusról szóló tanítás még nem visz el Istenhez, mert a bűneim elválasztanak tőle. Krisztus értem hozott áldozata az első, és azt követi bennem végzett munkája. Az elsőt objektív módon hajtotta végre engesztelő tettével, és csak ezt követi az, amit a lelkemben munkál. Azzal kell tehát kezdenem, hogy hiszek abban, hogy miután bűneimet magára vette, új életet adott. Ez Isten ajándéka. Nem mondhatom azt, hogy én idáig eljutottam a misztikus utat követve. Az örök élet Isten ajándéka. Muszáj elismernem, hogy ebben csak bizonyos feltételek árán lehet részem. Azáltal, hogy belátom, hogy bűnös vagyok, Jézus Krisztusba vetem hitem. Az Istennel való megbékélésem miatt pedig szintén Krisztusba vetem a bizalmam. Urunk mindezt a hegyi beszédben egyszer és mindenkorra ránk hagyta. Nem azt mondta, hogy boldogok, akik lelki tapasztalások után éheznek és szomjaznak, de azt sem mondta, hogy azok a boldogok, akik az öröm és boldogság után szomjaznak. Abszolút nem erről van szó! Boldogok, akik az igazságra szomjaznak, mert ők megelégíttetnek. (Mt 5,6) Nem ezek után a közvetlen áldások után kell nekünk áhítoznunk. Mindannyiunknak az igazságra és igazságosságra kell vágynunk. Ha ezt tesszük, akkor majd részesülünk minden más áldásban is. Az Atyával és a Fiúval való közösség csodálatos megtapasztalásában azok részesülnek, akik a tanítása szerint keresik Istent. Ez a témája az első jánosi levélnek. Azok részesülnek ebben az örömben, akik az igét olvassák, és nem azok, akik kiragadnak belőle egy-egy verset, amit utána saját misztikus meditációjukba beépíthetnek. Nem! A Szentírás az objektív kinyilatkoztatás, és azok a tények, amelyeket abból megismerhetünk: Krisztus inkarnációja, élete, csodái, halála, feltámadása és üdvtettei. János mondja: “Amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit a kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük.” 

Az Istennel való közösség útja tehát az, hogy nyílegyenesen az igéhez járulunk, megismerjük a benne kijelentett igazságot, hiszünk benne és elfogadjunk. Ezen az alapon imádkozunk, és egész lényünk, minden erőfeszítésünk rá irányul. Ebben élünk és ezt gyakoroljuk. Boldogok, akik szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. (Mt 5,6) Megelégíttetnek Isten teljességével, Isten ismeretével, és azokkal az áldásokkal, amelyeket csak Isten ajándékozhat nekünk. 

A miszticizmus ezt az utat próbálja lerövidíteni, hogy megkaparinthassa az áldásokat. A Szentírás útja azonban másmilyen utat mutat: egyszerű, közvetett, de biztos utat. Ez az út mentes a fanatizmus kicsapongásaitól és a szélsőségektől. Kiegyensúlyozott, keresztény élethez és helyes életgyakorlathoz vezet, hű Istenhez és az ő szavához, összhangban van az apostolok tanításával, és az évezredes evangéliumi hagyománnyal. Nyissa meg szemünket az Úr irgalmából ennek az útnak kicsapongó, fanatikus veszélyeire, amely végső soron beárnyékolja Jézus Urunkat és a benne található üdvösséget, és őrizzen meg bennünket az Úr a Jézus Krisztusban rejlő egyszerűségben.

Forrás: Dr. Martyn Lloyd-Jones: Life in Christ: Studies in 1 John

1 Response

  1. dzsaszper

    Olvasva ezt a cikket, és a néhány nappal korábbi, Martyn Lloyd-Jones féle Barth kritikáról szóló cikket is ( http://www.evangelikalcsoport.hu/2020/03/28/dr-martyn-lloyd-jones-gondolatai-karl-barthrol/ ), felmerül bennem a kérdés, hogy nem volt-e azóta is, és nincs-e jelen ma is a túlburjánzó intellektualizmus és a filozófiára építés — ez utóbbi a barthianizmus kapcsán is érdekes lehet, különösen a filozófiai rendszerbe szuszakolással kapcsolatban, amit Lloyd-Jones említ.

    Nemrég kezdtem hallgatni/olvasni tőle a Revival prédikáció-sorozatot — többet is fogok tőle olvasni. A Revival sorozatbólmost különösen a Defective Orthodoxy és a Dead Orthodoxy című prédikációk jutnak eszembe ennek kapcsán.

    Ahogy én látom, a lefordított írás annak kapcsán igen értékes, hogy a hibás és/vagy halott ortodoxiával való küzdelem során mire érdemes odafigyelni, hogy ne essünk át a ló tulsó oldalára.

Hozzászólás