29
feb
2020

Gyermekek úrvacsorája – avagy a „protestáns elsőáldozás”?

A gyermekek úrvacsorája, azaz más szóval a „paedocommunio” kérdése többször előjött az egyháztörténet során, és igencsak jelen van ma is. Főként a keleti ortodoxok (akik a csecsemőkeresztség után közvetlenül eucharisztiában is részesítik az újszülöttet) és a római katolikusok gyakorolják. Azonban úgy tűnik, hogy újabban a protestáns egyházakban is megjelent ez a szokás, noha korábban egyáltalán nem engedélyezték.

Mielőtt elkezdenénk a gyerek-úrvacsora helyességéről vagy helytelen voltáról való gondolkozást, le kell szögezni, hogy nem a szövetségteológia érvrendszere ellen fogunk szólni. Sőt, inkább annak belső igei logikáját szeretnénk tisztázni és részletezni a paedocommunio kapcsán. A szövetségteológia ugyanis azt mondja, hogy az ószövetségi istentiszteleti rendelések és az újszövetségi sákramentumok adminisztrációjukban különböznek, mert más jel, de lényegükben azonosak, mert Isten kegyelmi szövetségét mélyítik el a hívőkben.

Továbbá nem is a gyerekkeresztség biblikus gyakorlatával szeretnénk vitába szállni, amihez kiváló összesítést kaphattunk az utóbbi cikksorozatból: „Egy evangelikál csecsemő-keresztelő válaszai református szempontból”. Hanem inkább egyrészt ebben a korábbi cikkben felvetődött kérdésre szeretnénk válaszolni: „A szövetségteológiai érv alapján nem kellene megengedni a gyermekeknek, hogy részt vegyenek az úrvacsorán?” Másrészt pedig főleg az evangelikus.hu-n Balicza Iván napokban publikált “A gyermekúrvacsora teológiai alapjai és egyházunk válaszai” című cikkére szeretnék reflektálni.

Ezek a kérdések valóban jogosak lehetnek, de nem mindegy, hogy milyen biblikus választ adunk rá.

Vizsgáljuk meg tehát, hogy mit mond erről a Szentírás, mit találunk a kérdésről a zsidóságban, hogyan tanítottak erről a reformátorok, és hogyan látjuk ma a gyermekek úrvacsoráját?

1) Bibliai érvek:

Balicza Iván fejtegetésében igazából szinte semmilyen bibliai érv nem tűnik fel, amivel alá tudná támasztani a gyermek-úrvacsorát. Sőt inkább ezt mondja: “az Újszövetségben sehol nincs arról szó, hogy gyermekek nem vehetnek részt az úrvacsorában. Nehéz elképzelni, hogy azért, mert ez természetesen nem is volt kérdés. Ami viszont nincs tiltva, azt lehet.” Ezt a pozitivista hozzáállást ugyan legtöbbször Lutherrel azonosítják, azonban ő maga is rendkívül óvatosan fogalmazott azokban a kérdésekben, amelyek konkrét módon nem feltétlenül vannak megírva a Bibliában. Ez tehát önmagában nem érv, sőt később látni fogjuk, hogy a Szentírás és a reformátorok is miként beszélnek erről.

A fentebb említett evangelikalcsoport.hu-s cikkben viszont egy komolyabb kifejtéssel találkozunk:

„Jogos kérdés, hiszen ha az Ótestamentumban a szövetség gyermekei részt vehettek (sőt, részt is vettek mindig) a páska családi és közösségi ünneplésében (2Móz 12,3-4.21-26), akkor éppúgy be kell őket fogadni ennek az ünnepnek az újszövetségi megfelelőjébe: az úrvacsorába.”

Ez alapján úgy tűnik, hogy minden szövetségteológiát következetesen valló reformátusnak el kéne fogadnia a gyerek-úrvacsora gyakorlatát. Azonban az újszövetségi úrvacsora egy az egyben az ószövetségi páskavacsorával egyenlő lenne? Valójában nem ilyen egyszerű a kérdés. A sákramentumok, úgymint a keresztség és az úrvacsora több ószöv-i elem jegyeit is magán viseli. A keresztség betölti a körülmetélés és a prozelita bemerítés ígéretét, míg az úrvacsora egyszerre foglalja magában a páskavacsora és az engesztelő áldozat lényegi jelentését is. Így amikor az úrvacsora vételéről beszélünk nem csak a páskával kapcsolatos igéket kell megnéznünk, hanem a jom kippur-i áldozatra vonatkozó részeket is, mert Krisztus helyettes áldozata mindegyik ceremoniális Törvényt betöltötte (Zsid 9:25-26).

A gyerek-úrvacsora gyakorlatával kapcsolatban a legfontosabb kérdés, hogy a Szentírásban találunk-e hasonló szokást, amit akár a próféták vagy az apostolok jóváhagynak. Ebben az esetben pedig fontos tisztázni, hogy a páskán és a templomi áldozatokon ott voltak-e a gyermekek?

Nézzük meg, mit mond a Biblia erről a szentségről mind az Ó- mind az Újszövetség lapjain:

  • 2Móz 23:17 és 2Móz 34:23

Évente háromszor jelenjék meg minden férfi az Úristen színe előtt!

Ez a szakasz a legfontosabb ószövetségi ünnepekről szól. Az első a Páska vagy a kovásztalan kenyerek ünnepe, a második a Hetek ünnepe vagy a Pünkösd, a harmadik pedig a Sátrak ünnepe vagy a Szukkót. A harmadikhoz kapcsolódik még az Engesztelés Napja, azaz a Jom Kippur is.

A mózesi Törvény szerint ezeken az áldozati alkalmakon elméletileg csak a férfiak jelentek meg. Ez azért kifejezetten érdekes, mert ha csak ennek az Igének a felszólítását nézzük, akkor nemhogy a gyerekeknek, de a nőknek sem volt kötelező részt venniük a zarándoklatokon. Talán jobban érthető lehet számunkra, ha figyelembe vesszük a zarándoklatokkal járó hosszú utazásokat is, amire az anyákat és gyermekeket elrángatni nem lett volna családbarát dolog.

  • Neh 8:2

A hetedik hónap első napján tehát odavitte Ezsdrás pap a törvényt a gyülekezet elé, amely olyan férfiakból és nőkből állt, akik mindnyájan meg tudták érteni a hallottakat.

Amire érdemes ennél az Igénél odafigyelni, hogy amikor Ezsdrás fölolvassa a törvénytekercseket, a népből azok hallgatták a léviták magyarázatát, akik „meg tudták érteni a hallottakat”. Ez alapján még biztosabban mondhatjuk, hogy ekkor nem voltak ott a legkisebb gyermekek, akik értelemszerűen nem értették volna, és teljesíteni sem tudták volna még a törvényi rendelkezéseket.

  • Lk 2:41-52

Szülei évenként elmentek Jeruzsálembe a páska ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén felmentek Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Miután pedig elteltek az ünnepnapok, és hazafelé indultak, a gyermek Jézus ott maradt Jeruzsálemben.

Ha megnézzük Jézus gyermekségtörténeteinek állomásait, akkor azt látjuk, hogy József és Mária mindenben igyekeznek a törvényi előírások szerint igaz hittel élni (pl.: Mt 1:19.25; Lk 2:21-24.39). Ennél az Igénél is erről olvasunk.

A különlegesség viszont abban van, hogy a szöveg úgy beszél Jézus családjának páska ünnepléséről, hogy azt nem otthon töltötték el. Sőt, maga Jézus is csak ekkor, 12 éves korában tartott először velük. Két fontos dolgot kell ezzel kapcsolatban tisztázni: 1) Noha a páskavacsora házaknál történt, ez nem feltétlenül a lakhelyen volt, hanem elsősorban a nagycsaládnál. A második Templom idején hangsúlyos volt, hogy a páskabárány a jeruzsálemi szentélyben legyen feláldozva, s majd ezután vigyék haza a családok. Célszerű volt tehát az egész ünnepi héten a szent városban maradni. 2) Jézus miért éppen csak 12 évesen mehetett szüleivel Jeruzsálembe? Teljes joggal mondhatjuk, hogy azért, mert már ebben az időben életkorhoz és megértéshez volt kötve a templomi szertartásokon való részvétel.

Erről a Misna (kb. a II. század végén zárult le) is beszél:

Kiskorúak Jom Kipur napján nem böjtölnek, de próbaképpen, egy vagy két évvel (nagykorúság előtt) böjtölnek egy keveset, hogy hozzászokjanak a parancsolatokhoz.” (M.Jomá 8:4).

Ez kifejezetten a zsidó szokás szerinti bar-micvó-ról szól, ami kb. 13 éves korban történik. Így a Misna szerint az Engesztelés napján (ami a Páskával együtt az úrvacsora előképe) nem vettek részt a kiskorú gyerekek. Tehát Jézust csak 12 évesen a Misna előírása szerint igyekeztek hozzászoktatni a nagykorúság utáni törvényi kötelességekhez, amit Ő messiási bölcsességgel töltött be.

  • Jn 6:54

Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.

Az úrvacsorában az örök élet bizonyosságát vesszük magunkhoz. Ezt Jézus nagyon világosan elmondja ebben az Igében. Ő lelki kenyeret kínál, amit lelkileg lehet elfogadni, újjászületett hittel.

Ugyan lehet, hogy egy kisgyermek ezt a verset meg tudja tanulni aranymondásként, viszont már csak életkorából fakadóan sem tudja megérteni. Ugyanis az elvont gondolkodás – ami alapján meg tudja érteni, hogy mi a kenyér és a bor mögötti mély jelentés – csak a 12-13 éves kortól kezdődik.

  • 1Kor 11:23-30

Noha a fent említett Igék mindegyike egy-egy utalás arra, hogy a bibliai sákramentumokban a gyermekek nem vettek részt, mégis legegyértelműbben Pál apostol beszél arról, hogy mi szükséges az úrvacsora helyes vételéhez.

1) Ismeret: Tisztában kell lenni Jézus kereszthalálának engesztelő voltával, amit a jegyek szimbolizálnak. A kenyér így Krisztus helyettes áldozatára emlékeztet. A bor pedig az új szövetség megkötését jeleníti meg.

2) Hit és hitvallás: Pál tanít máshol arról, hogy az áldás pohara és a kenyér Krisztussal való közösséget adja (1Kor 10:16), tehát nem csupán emlékezés, hanem Jézus Lelke általi jelenléte is. Az apostol kiemeli, hogy az úrvacsorában hitvallásként egyúttal „az Úr halálát hirdetjük, amíg eljön”

3) Önvizsgálat és bűnvallás: Pál az úrvacsorát nem egyszerű formális módon szemléli, hanem komoly hitbeli cselekedetnek tekinti. Éppen ezért, elengedhetetlen a bűnbánat és a helyes hozzáállás, hogy méltó módon vegyük a jegyeket. Ugyanis amíg a kegyelem jelét veszik azok, akik hittel veszik a kenyeret és a bort, addig azok, akik nem veszik komolyan a Krisztus testét (amely egyaránt vonatkozik a kenyérre és a gyülekezetre is), azok ítéletet vesznek magukra. Ilyen komoly felelősséget egy kisgyermektől senki sem várhat el.

2) Egyháztörténeti érvek

Noha elég komoly igei érvek szólnak a gyermekek úrvacsorai részvétele ellen érdemes megvizsgálni a különböző egyháztörténeti forrásokat is, amelyek ezt a témát érintik. Ugyan Balicza Iván megemlít néhány egyháztörténeti adalékot a témában, de a keresztség és a katekumenek, valamint a gyerekkeresztséggel kapcsolatos állításait egy mondatba összecsúsztatja, és annak érzetét kelti, mintha minden átmenet nélkül az egész ősegyházban automatikusan részesültek volna a gyerekek is az úrvacsorai jegyekben. A kérdés jóval árnyaltabb, amit szeretnék érzékeltetni is.

Az egyházatyák (Jusztin Mártír, Iréneusz, Alexandriai Kelemen, Augusztinusz) több írásában kifejezetten megjelenik az eucharisztiában való elkülönítés, úgy hogy biblikus elvek szerint a bűnbánathoz és a hitvalláshoz kötötték az úrvacsorában való részvételt. Még a sákramentumok vétele előtt részt kellett venniük a megtérőknek a katekumen képzésben, hogy megkeresztelkedhessenek és úrvacsorázhassanak. A katekumeneket, akik még nem tettek hitvallást, csak az Ige liturgiájára – a tanításra – engedték be, és mielőtt elkezdődött volna az Eucharisztia liturgiája – az úrvacsora – ki kellett menniük, majd az ajtónállók a templomkaput is bezárták, hogy avatatlanok ne jöhessenek be. Ennek a szokásnak a maradványa jelenik meg Aranyszájú Szent János liturgiájában is, amikor ezt mondja a pap: „A kapukat, a kapukat! Bölcsességben figyelmezzünk!”

Azonban konkrét módon Cypriánusz beszél a gyerek-úrvacsora kérdéséről, mégpedig úgy, hogy egy megdöbbentő esetet mond el. Érdekes módon éppen a gyermekúrvacsora ellen íródott részletre utal Balicza Iván is előadásában:

Cypriánusz (251):

  • “és mikor – ahogyan a többiek részesültek benne (az úrvacsorai jegyekben) – közeledett a sorban a kisgyermek, aki ösztönösen az isteni magasztosságtól elfordította arcát, ellenkező ajkaival összeszorította száját, és elutasította a kelyhet. Eközben a diakónus nem tágított, és noha (a kisleány) akarata ellen volt, ráerőltette a kehely szentségét. Ezt sírás és visszaöklendezés követte. Egy profán testben és szájban az eucharisztia nem maradhat meg; az Úr véréből való megszentelt korty erővel tör ki a tisztátalan gyomorból.” (Cyprian, 5:444)

Noha az egyházatyák ismerték a paedocommunio gyakorlatát, inkább mégis kerülendő vagy tiltandó szokásnak tartották pont a problémás helyzetek miatt.

A középkor folyamán még többször előjött a gyermekek úrvacsorájának kérdése, amiről a IV. lateráni zsinat (1215) hozott határozatot. Eszerint mindazok, akik elérték az „értelem korát” (nem közöl konkrét életkort) részt kell venniük a gyónásban és az eucharisztiában (21. kánon). Abban igaza van Balicza Ivánnak, hogy a Római Katolikus Egyház elsőáldozásra való felkészülése vagy bérmálkozási gyakorlata főként az átlényegülés tanításának félelmei miatt született, azonban a reformátorok teljesen más megfontolás alapján ragaszkodtak az úrvacsora komolyan vételéhez.

A reformáció korában, Luther Márton szintén a bűnvalláshoz és a hitvalláshoz kötötte az úrvacsora vételét, hivatkozva az 1Kor 11-re. Azonban bizonyos értelemben ő még köztes véleményt képviselt ezzel kapcsolatban. Az Asztali beszélgetésekben Luther figyelmeztet a sákramentum komolyan vételére, viszont a gyermekekkel kapcsolatban még nem foglal állást.

Luther (1531-44):

  • „Amikor Pál az első Korinthusi levél 11:28-ban azt mondja, hogy az embernek meg kell vizsgálnia magát „hogy úgy egyék a kenyérből, és igyék a pohárból”, kizárólag felnőttekről beszél, hiszen itt azokról szól, akik összevesztek egymással. Noha itt nem tiltja meg, hogy az oltár sákramentumát akár a gyermekeknek is ki lehetne szolgáltatni.” (Luther, Table Talk CCCLXV, “Of Word of God and Sacraments.”)

Viszont Kálvin János egyértelműen fellép a paedocommunio ellen. Már a Genfi Kátéban (1545) is kiemeli az úrvacsora és a keresztség közötti különbséget: „Ami a keresztséget illeti, mivel azt manapság csak gyermekekkel közlik, nincs helye a válogatásnak. Az úrvacsoránál azonban óvakodni tartozik a lelkész, hogy valaki olyannak ne nyújtsa azt, akiről nyilvánvaló, hogy méltatlan.”

Konkrétan az Institúcióban válaszolja meg az alapvető kérdést, hogy: „A szövetségteológiai érv alapján nem kellene megengedni a gyermekeknek, hogy részt vegyenek az úrvacsorán?”

Kálvin (1560):

  • „Végül azt az ellenvetést hozzák fel, hogy nincs nagyobb okuk arra, hogy a keresztséget inkább közöljük a gyermekekkel, mint az úrvacsorát, amelyhez őket nem bocsátjuk. Mintha bizony a Szentírás nem jelezné minden módon a nagy különbözőséget! Az ősi egyházban ugyan gyakorolhatták; amint Cyprianus és Augustinus műveiből tudjuk; de ez a szokás méltán elavult. Mert ha meggondoljuk a keresztségnek természetét és sajátosságát, bizonyára valami belépés az az egyházba és mintegy beavatás, amely által Isten népe közé számláltatunk; lelki újjászületésünk jegye, amely által Isten fiaivá újonnan születünk; Holott viszont az úrvacsora a serdültebbeknek rendeltetett, akik a zsengébb gyermekkort elhagyván, már a keményebb ételt is elbírják. S ez a különbség az Írásban igen világosan fel van mutatva. Mert ott az Úr, ami a keresztséget illeti, az életkorokra nincs semmi tekintettel, az úrvacsorát pedig nem úgy szolgáltatja, hogy abban mindenki egyformán részt vegyen, hanem csupán azoknak, akik az Úr testének és vérének megkülönböztetésére, a saját lelkiismeretük megvizsgálására, az Úr halálának hirdetésére, az ő erejének meggondolására alkalmasak. Kívánhatunk-e valami világosabbat, mint amit az apostol tanít (1Kor 11:28), midőn arra buzdít, hogy ki-ki vizsgálja és próbálja meg magát, úgy egyék ebből a kenyérből és úgy igyék ebből a pohárból? Szükséges tehát, hogy előljárjon a vizsgálat, amit a gyermekektől hiába várnánk. Ugyancsak: „Aki méltatlanul eszik, kárhozatot eszik és iszik magának, mivel nem becsüli meg az Úrnak testét”. Ha méltóképpen nem részesülhetnek mások, csak akik Krisztus testének szentségét meg tudják becsülni, miért nyújtsunk mérget éltető táplálék gyanánt gyenge gyermekeinknek? Mit jelent az Úrnak ama parancsolata: „Az én emlékezetemre cselekedjétek”? Mit jelent a másik, amelyet az apostol ebből vezet le: „Valamennyiszer eszitek a kenyeret, az Úrnak halálát hirdessétek, míglen eljövend?” Minő emlékezést követelhetünk – kérdem – a gyermekektől arról a dologról, amelyet értelmükkel soha fel nem foghattak, minő prédikálását a Krisztus keresztjének, amelynek erejét és jótéteményét még elméjükkel föl nem foghatják? Ezek közül a dolgok közül a keresztség semmi sincs parancsolva s ez oknál fogva e két jegy között igen nagy különbség van, amelyet az ó-szövetség alatt a megfelelő jegyek között is láthatunk. A körülmetékés ugyan, amelyről tudva van, hogy a mi keresztségünknek felel meg, a kisdedek számára volt rendelve. A páskához pedig, amelynek helyére most az úrvacsora lépett, nem járulhatott mindenféle vendég, hanem csak azok ették méltóan, akik annak jelentéséről koruknál fogva kérdezősködhettek. Ha a józan elmének csak egy szikrája megmaradt volna bennük, vajjon vakoskodnának-é egy ily dologban, mely annyira világos és kézzel fogható?” (Inst. 4/XVI/30)

3) Teológiai érvek

Lehetséges, hogy a katolikus teológia megengedi a gyermek-úrvacsorát, mert sajátos sákramentum értelmezése van – miszerint a keresztség elveszi az eredendő bűnt, ezért a megkeresztelt képes arra, hogy ezen befogadás által az eucharisztiában részesülhessen – azonban a szövetségteológiából egyáltalán nem következhet ez.

Egyrészt a keresztségben nem szűnik meg az eredendő bűn, emiatt pusztán azért, mert részesült valaki ebben a sákramentumban, még továbbra is méltatlanná válhat, sőt Pál apostol kifejezetten erről beszél az 1Kor 11-ben.

Másrészt amíg a szövetségteológia szerint a keresztség egyfajta behívás az Isten kegyelmi szövetségébe, addig az úrvacsora az újjászületett hit megélése. Tehát a Szentírás szerint az úrvacsorázás nem a keresztségből fakad, hanem az élő hitből (HK. 81. kérdés-felelet), ami így el is mélyül Krisztus Lélek általi jelenlétében a jegyek vételekor (Jn 6:54). Úgy is lehet mondani, hogy a keresztség a elsősorban a befogadás és az ígéret misztériuma, az úrvacsora pedig a Jézussal való azonosulás misztériuma (unio mystica cum Christo), valamint a királyi menyegzőre való előremutatás (Jel 19:9).

A gyermekekre nézve természetesen Jézus komoly parancsot ad: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10:14). Ezt a szövetségteológia többek között a gyermekkeresztségre is vonatkoztatja (és ilyen értelemben a gyermekeket nemcsak példaként hozza Jézus). De ez nem jelenti azt, hogy a gyermeki hit egy az egyben üdvözítő hit lenne, ami egyébként kiábrázolódik és jelként megjelenik az úrvacsorában. Egy gyermek valóban tudja őszintén mondani, hogy hisz Istenben és Jézusban, de ez még nem feltétlenül újjászületett hit, inkább helyes ismeretnek lehet mondani.

A református istentiszteleti rendtartásban szó van a konfirmációról, mint ami az úrvacsorázásra való bocsátás előfeltétele. Így mondja el a lelkész a konfirmáltnak ezt: „Hitvallásod alapján mostantól fogva konfirmált református keresztyén vagy, s így a református anyaszentegyháznak és a mi gyülekezetünknek önálló tagja lettél. Felhatalmazlak, hogy élhess az úrvacsorával.”

Az evangélikus liturgia szerint pedig így hangzik ugyanez: “Egyházunk hagyománya, rendje és gyakorlata szerint ezek után ti is részesülhettek az Úr szent vacsorájában. Biztatlak titeket: örömmel és illő komolysággal járuljatok az Úr asztalához, mert ott Jézussal találkoztok a szentségben. […]”

Persze még a liturgia önmagában nem perdöntő érv. Azonban a konfirmáció gyakorlatát a reformátorok éppen azért kezdték el alkalmazni újra az óegyházi katekumen képzés mintájára, hogy az úrvacsora szentségét megőrizhessék, és a hitvalló keresztyénséget támogassák a népegyházzal szemben.

Ha továbbra is a gyermek-úrvacsorát támogatnánk, akkor éppen, hogy a népegyházi vonalat erősítenénk a hitvalló keresztyénséggel szemben. Így a paedocommunio végsősoron nem lenne más, mint egy „protestáns elsőáldozás”, amire persze a konfirmáció gyakorlatát húznánk még előbbre (az egyébként sem feltétlenül szerencsés 13-14 éves kor helyett 7-3 éves korra).

Összefoglalás

Noha a Szentírás nem mondja ki szó szerint, hogy gyermekeknek nem lehet adni az úrvacsorai jegyeket, azonban számos idézett igehely bizonyítja, hogy nem biblikus a paedocommunio gyakorlata.

Az egyháztörténeti források szerint is, ez a helytelen szokás többször előjött a történelem során, de mindannyiszor küzdöttek ellene az óegyházban, a középkorban, vagy a reformáció során.

Attól, hogy vannak más egyházak, amelyek a gyermekúrvacsorát propagálják (pl.: finn evangélikusok vagy bizonyos amerikai reformátusok – CRC), még nem lesz legitim gyakorlat. Valószínűleg azért engednek néhányan ilyen szokásokat az egyházi életbe, mert a humanista elképzelések vonzóak lehetnek sokaknak. Ezek legtöbbször hangzatos frázisokra épülnek sem mint a Bibliaára – lásd: “Nem utasíthatunk el senkit Jézus közelségétől”; “A gyermekek a jövő egyháza”; stb.

Végül pedig a református szövetségteológia alapján álló istentiszteleti és hitéleti gyakorlat sem támogatja a gyermekek úrvacsoráját. Ha azért harcolunk, hogy a hívő szülők gyerekeit kereszteljük meg egyedül, mert ők tudják őszinte szívvel megfogadni a keresztelői eskü szövegét (hogy hitben nevelik és neveltetik), egyúttal azért is küzdünk, hogy az úrvacsorában is hittel vegyenek részt.

Vannak az egyházban jó kezdeményezések arra nézve, hogy miként lehetne bevonni a liturgiába azokat, akik egyébként még nem részesülhetnek az úrvacsora sákramentumában (koruk vagy hitbeli elkötelezettségük hiánya miatt). Lehetőség van például arra, hogy ők is kijöjjenek az úrasztalához, és a lelkész azoknak, akik jelzik (és tudja is róluk), hogy még nem állnak készen (pl. a mellkasukon keresztbe tett karral), egy-egy igei kézrátételes áldást kapjanak, hogy megerősödjenek majd a gyülekezet előtti hitvallástételre.

Mikor a konfirmáció fontosságát, az úrvacsorára bocsátás előfeltételeként hangsúlyozzuk, nem valamiféle új sákramentumot akarunk bevezetni, hanem épp ellenkezőleg: A keresztség és az úrvacsora szentségét, misztériumát akarjuk megőrizni és megerősíteni. A hitből való megigazulást hirdetjük, ezért ha a hívő élet alapvető szentségeihez semmilyen formában nem szükséges hit, akkor könnyen értéktelenné válna az evangélium.

Hozzászólás