2
feb
2020

Carl F. Henry: A fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete (5.rész) – evangelikál paradigmaváltás a társadalmi aktivizmus területén

/A sorozat korábbi részei itt, itt, itt, és itt olvashatók/

V. FEJEZET (a keresztre szögezett fundamentalista lator)

Henry egy sajátos kép felvázolásával kezdi: a keresztre feszített Jézust látjuk magunk előtt, mellette pedig a két latort. Allegorizáljunk egy picit, használva a képzeletünket: az egyiket megfeleltethetjük a humanizmussal, a másikat pedig a fundamentalizmussal. Aki Jézus baloldalán van, úgy érzi, hogy Jézus nem járult igazán hozzá az egyetemes emberiség szenvedésének enyhítéséhez, míg a jobboldalán lévő lator – a fundamentalista -, bár meg van róla győződve, hogy Jézus a Megváltó és Ő hozza el az üdvösséget, azt szeretné, hogy Jézus egy meghatározhatatlan jövőben (amikor majd felállítja országát) emlékezzen rá. A kortárs fundamentalizmusnak komoly fejtörést okoz Jézus válasza: “még ma velem leszel a paradicsomban.” Amikor megszólítjuk a modern, dekadens civilizációt, akkor a jelen sürgető feszültségével kell megszólalnunk. A világot most kell szembesítenünk, konfrontálnunk egy, a világ számára meghökkentő etikával, és most kell fellépnünk olyan dinamizmussal, ami reményt jelent a világ számára.

Henry szerint jelenleg az a divat, hogy a fundamentalistát “feszítik keresztre” – nyilván képletesen értve. Nem akar erről sokat beszélni – nem ez a fő témája -, és nem is az együttérzésünkre játszik, amit a fundamentalistákkal szembeni méltatlan liberális és humanista támadások kelthetnének bennünk. Sok liberális ma – sokszor éppen saját zavarát álcázva – azt a gondosan felépített stratégiát követi, hogy (közben hálát adva Istennek, hogy nem fundamentalista) mindenféle hamis vádat aggat a fundamentalistákra. A liberálisok gyakran azzal jönnek, hogy hát milyen szintű ostobaság az egész Bibliát szó szerint értelmezni, hogy mennyire abszurd azt állítani, hogy a bibliai szerzők személyiségét megkerülve Isten diktálta az egészet, és hogy milyen kifordult gondolkodás az, hogy Isten kivonult a világból 19 évszázaddal ezelőtt. Mondják ezt úgy, mintha a fundamentalisták ezt állítanák. Azt persze mindig elfelejtik hozzátenni, hogy a fundamentalizmusnak soha egyetlen egy képviselője sem gondolkodott így. De a liberalizmus kezében hasznos eszköz, hogy így felnagyítja a különbségeket, és a fundamentalizmust abszolút inkompetensnek állítja be, mert csak így tudja magát kedvező színben feltüntetni. A fundamentalistát így szögezik képletesen keresztre.

Ennek a fejezetnek az a célja, hogy bizonyítsa: a fundamentalizmussal azonosított álláspontnak igenis joga van ahhoz, hogy azt állítsa magáról, hogy ő képviseli egyedül a történelmi keresztyén dogmákat, másrészt az ezekből fakadó keresztyén életet. Ennek része az a szenvedély, hogy az embereket, ha törik ha szakad eljuttassa Krisztus ismeretére. Az a fundamentalizmus, amely mellőzi ezt a szenvedélyt, nélkülözhetővé válik. Azt mondja Henry, ha valahol, itt aztán megfelelő a “negatív pragmatizmus” próbája – értve ezalatt, hogy ami nem működik, azt el kell hajítani. Henry szerint ha a fundamentalizmus már nem “működik”, akkor óhatatlanul olyan elemeket “importálunk” majd bele, amelyek a keresztyénség legbensőbb lényegét sértik. Az apostolok nem csak arról voltak meggyőződve, hogy ismerik a Megváltót és egyedül az Ő nevében van üdvösség az egész emberiség számára, hanem arról is, hogy ők Krisztus követei, akiknek hűséges szolgálata nemzedékekre fog hatást gyakorolni. Ugyanúgy ez a kötet is bizonyos értelemben ezt a szerepet akarja betölteni az evangelikalizmussal kapcsolatban.

Csakis a történelmi keresztyénség természetfeletti keretei jelenthetik a megoldást a modern világ számára. Ez a megoldás nem abban áll, hogy lemondunk a modern naturalizmusról a platóni idealizmus javára, és nem is a kierkegaard-i egzisztencializmus újrafelfedezésében, hanem a zsidó-keresztyén kinyilatkoztatásnak, szűkebb értelemben az evangélium üzenetének a megerősítésében. Ha az evangelikalizmust megkülönböztetjük más nézetektől, akkor a hangsúly nem a szélsőségekre kerül – olyanokra, amelyek az evangelikál mozgalom egésze számára elfogadhatatlanok. Az igazi különbségek akkor kerülnek napvilágra, amikor azokat a vitás kérdéseket nézzük, amelyek a modern gondolkodásban felmerülnek.

Mik ezek? A fundamentalizmus vehemensen ragaszkodik egy morális világképhez, szemben egy tisztán matematikai képlettel leírható univerzummal. Ragaszkodik egy személyes istenhez, szemben egy személytelen erővel vagy személytelen elvekkel. Ragaszkodik az isteni teremtéshez szemben a naturalista evolúcióval. Ragaszkodik ahhoz, hogy az ember egyedülálló a teremtmények között, és ennek oka az, hogy Isten teremtette, szemben azzal, hogy ezt valamiféle emberi teljesítményre lehetne visszavezetni. Ragaszkodik ahhoz is, hogy az ember kényszerhelyzetének oka az Istennel szembeni akaratlagos lázadása, és nem az, hogy az állatoktól származik – tehát nem a természetünk szükségszerűségéből következik a jelenlegi állapotunk. Ragaszkodik ahhoz is, hogy a megváltás egyedül az isten kezdeményezésére történhet meg, szemben azzal a nézettel, hogy az ember képes önmaga megváltására. Ragaszkodik továbbá ahhoz, hogy a Szentírás az a kinyilatkoztatás, ami megvilágítja számunkra, hogy csakis a testté lett Jézus Krisztus a Megváltó – az emberiség számára az egyedüli út az üdvösségre -, szemben azzal a nézettel, hogy a keresztyén értelmezés pusztán csak egy a sok vallásos tapasztalat között, és hogy ezek között igazából nincs is különbség. Ragaszkodik ahhoz, hogy a történelem végső soron arról szól, hogy az istenembert elutasítjuk vagy elfogadjuk – hogy ez az emberi történelem lényege, és nem az, hogy mi történik a nemzetek között. Ragaszkodik ahhoz, hogy a történelem alakulása nem nyitott-, hanem eldöntött kérdés: a világ eseményei egy végső ítéletbe fognak torkollani, amikor Isten megítéli az egész emberi fajt. Ebből a perspektívából kell szemlélnünk a fundamentalizmust, mielőtt azonosítanánk bizonyos másodlagos eszkatológiai nézetekkel. Vannak sajnos olyan fundamentalisták, akik a fundamentalizmus lényegét nem képesek megfelelően artikulálni, körülbelül úgy, ahogy léteznek olyan hegeliánusok és kantiánusok, akik nem igen reprezentálják azokat a filozófusokat, akikről eredetileg a nevüket kapták. Nem szükségszerű tehát a fundamentalizmust elhagyni másodlagos okokból. Nem kell neo-fundamentalista álláspontra helyezkedni, vagy egyszerűen konzervatívnak nevezni magunkat, csak azért, hogy elhárítsuk ezeket a negatív asszociációkat. Az a baj, hogy eleve olyan terminológiai zavar uralkodik jelenleg, amelyben nehéz sokszor eligazodni. Már léteznek liberális fundamentalisták is, akik a liberalizmusnak csak az eredeti fundamentumait tartják követendőnek. Ha újabb fogalmakat gyártunk, akkor csak tovább mélyítjük ezt a zavart.

A modern evangelikalizmus revitalizálása nem abban áll, hogy a doktrinális meggyőződéseinket félretesszük, és elmozdulunk a liberalizmus irányába. A jelenlegi történelem határozottan leleplezte a liberalizmust – azt, hogy a liberalizmus elszakadt a valóságtól. Éppen azok a nem evangélliumi ideológiák vezettek frusztrációhoz, kiábrándultsághoz, amelyek meghatározták az elmúlt korokat és generációkat. Nem voltak képesek a legnagyobb veszélyeket elhárítani. Ne felejtsük el, hogy ezek az ideológiák a keresztyén természetfeletti gondolatát egy abszolút megkérdőjelezhető okból száműzték, mondván “nem működött korábban sem.” A történelem ítéletét látjuk magunk előtt, egészen tisztán a jelenből visszatekintve. Jól látható, hogy ezek az ideológiák milyen katasztrófákhoz vezettek, miközben a természetfeletti elveket eltüntették.

Eljött az idő, hogy végre a fundamentalizmus egyfajta ökumenikus kontextusban merjen fellépni és hallatni a hangját. Ha és amennyiben a történelmi és bibliai hagyományról beszél, és nem másodlagos eszkatológiai kérdéseken rugózik – amelyek megosztják még az evangelikálokat is -, akkor megvan rá a lehetősége, hogy újraformálja a modern felfogást.  Azonban egy olyan fundamentalizmus, amely nem tudja eldönteni, hogy az esszenciális vagy a másodlagos doktrínákhoz ragaszkodjon, kevés lehetőséget fog kapni az Úrtól és nem is fogják meghallgatni.

Henry megemlíti, hogy református barátai például ragaszkodnak ahhoz, hogy a fundamentalizmus doktrinális rendszerébe az általános kegyelemről szóló tanítást be kell építeni, mert szerintük ezen áll vagy bukik minden, ezzel biztosítva egy helyesen súlypontozott történetfilozófiát. Az amillenista barátai at sugallják, hogy az amillenizmus az az elhanyagolt értelmezési kulcs, amin minden áll vagy bukik. A premillenisták ugyanezt a saját álláspontjukkal kapcsolatban hangsúlyozzák. Mások azt sugallják, hogy az evangelikáloknak leginkább szellemi újjászületésre, ébredésre van szükségük, hogy elmossák végre azt, amit Dr. William Ward Ayer csak “farizeusi fundamentalizmusnak” nevezett – akik hála Istennek nincsenek túl sokan, és akik doktrinális értelemben patyolat tiszták, de az etikájuk megkérdőjelezhető. Dr. Ayer aggodalmát fejezi ki a fundamentalizmus farizeusi szellemisége miatt, és óv attól, hogy lemondjuk a szeretetről és a Szentlélek erejéről. Azt mondja, hogyha ez hiányzik, akkor tulajdonképpen jobban megtagadjuk a hitet, mint a sekélyesen vallásos modernisták valaha tennék – őket egyébként sem sokan követnék. Mások pedig egyszerűen úgy vélik, hogy egyfajta közös elhatározásra van szükség ahhoz, hogy azokra a nagy-nagy doktrínákra összpontosítsunk, amelyek a modern ember figyelmét a jelen világ problémáira képesek irányítani, és ezekre kínálnak megoldást.

Az evangelikál nyugtalanság korszakunk legígéretesebb megnyilvánulása, mert olyan kontextusban jelent meg, ami egy 20. századi reformáció kezdetét jelentheti a protestantizmuson belül, és ami a modern szekularizmus keretei között elvezethet a globális újjászületéshez. Ráadásul az evangelikalizmusnak már megvan az az előnye, hogy van egy erős doktrinális alapja, míg a kortárs ideológiák egyike sem rendelkezik ilyennel, és egyébként sincs köztük egyetértés. A liberalizmusban egyfajta átment zajlik, meghatározhatatlan az álláspontja sok tekintetben: ingadozik a személyes istenfogalom és aközött, hogy Istent kreatív erőként értelmezze. A liberalizmus inkonzisztens módon ingadozik a tudományos módszer és aközött, hogy elfogadja, hogy Jézus személye a kulcs történelem megértéséhez. Ingadozik továbbá aközött, amit korábban állított, hogy az ember lényegénél fogva jó, és aközött, hogy az ember lényegénél fogva mégiscsak rossz. Ezzel szemben a fundamentalizmusban egyetértés uralkodik az istentan, a teremtés, az antropológia, szotériológia, és eszkatológia fő irányvonalai kapcsán. Ezeket a nagyszerű doktrínákat természetesen az élő és megváltó Krisztus köré csoportosítva hirdette a kezdeti egyház napjai haldokló kultúrájának.

Ha ezek után másodlagos tételekről kezdünk el vitatkozni – ez emészti fel időnket és energiánkat -, akkor elszalasztjuk a lehetőséget, hogy a bibliai üzenet legfontosabb alapvetéseit hirdessük és alkalmazzuk a világ problémáira. A keresztyén kinyilatkoztatás legfontosabb, központi igazságaira van szükség ma is. Ezeket kell mindenkinek hallani.

E jelenlegi kor olyannyira bizonytalan, hogy most kell szembesítenünk vele a bibliai világnézetet. Ennek ereje arányos azzal, hogy milyen erővel és közvetlenséggel hirdetjük az evangéliumot – attól függ a hatékonysága, hogy ezt most tesszük meg, vagy várunk vele. Az ezekkel kapcsolatos evangelikál választ nem úgy kell bemutatni, mint amit mindig elutasítottak – habár ez évszázadok során sajnos változó mértékben ugyan, de mindig megtörtént -, hanem úgy, mint a lehető legjobb megoldást. Ennek feltétele persze az, hogy az emberek, illetve nemezetek megbékülnek Jézussal, és hozzá térnek.

Jelenleg azt kell hangsúlyoznunk – ez az elsődleges -, hogy Isten a történelemben ugyanúgy munkálkodik, ahogy a történelem feletti szférában. Talán egy allegóriával lehetne érzékeltetni, hogy jelenleg milyen helyzetben vagyunk. Képzeljük magunk elé, hogy Jézus a halott Lázár sírja előtt áll. Amikor mindenki kesereg és gyászol a rokonuk, barátjuk halála miatt, akkor Jézus teljes bizonyossággal lép fel. Kijelenti, hogy fel fog támadni a testvéretek. Márta erre azt válaszolta, hogy tudja, hogy fel fog támadni az utolsó napon (Jn 14,24). Ez a válasz lényegében jellemzi egyes fundamentalisták hozzáállását, akik Isten történelemben való szerepét csak az elkövetkezendő ítéletre, és annak előkészítésére korlátozzák. Jézus azonban egyértelműen kijelenti, hogy Ő a feltámadás és az élet, és azt mondja, hogy “Lázár gyere ki.”

A fundamentalizmusnak tehát nem az a problémája, hogy ne lenne érvényes üzenete, hiszen van. A kérdés az, hogy a megváltás üzenete lesz hangsúlyos az üzenetében, és ezt alkalmazza a világ problémáira, vagy nem. A keresztyénség továbbra is a leghatározottabb dinamikát, a legjobb világképet, és a lehető legvigasztalóbb reményt tudja biztosítani a világ számára. ezért mindig aktuális.

Ha a protestáns ortodoxia távolt tartja magát a jelenlegi világ nehézségeitől, akkor eljelentéktelenedik. A korábbi kulturális válságokban – gondoljunk itt a görög-római világ kihívásaira az apostoli korban, vagy akár a középkori, korrupt katolikus egyház kontextusában a reformációra – az ortodoxia megnyerte a csatát, és nem elégedett meg soha másodlagos vagy harmadlagos szereppel. Az evangelikál válasz máskülönben vallásos menekülő úttá fog degradálódni, és ha ez a megtörténik, akkor megtörtént a legrosszabb: a só elveszítette az ízét.

Hozzászólás