Carl F. Henry: A fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete (4.rész) – evangelikál paradigmaváltás a társadalmi aktivizmus területén

/A sorozat korábbi részei itt és itt és itt olvashatók/

IV. FEJEZET – Miért félünk attól, hogy Isten országát hirdessük?

Sokkal nagyobb milleniumi fanatizmus és rajongás jellemzi a modern anti-szupernaturalista (tehát a természetfelettit eleve elutasító) teóriákat, mint a modern fundamentalizmust. Az egyháztörténet e mostani szakaszának kuriózuma, hogy a naturalista világnézet, amely a jelenlegi kort jellemzi, végül megjelent a keresztyén gondolkodásban is egy immanens, földi millenium formájában. Mindenesetre az a fajta testies, rajongó kiliazmus, amit Müntzer, a német parasztháború egyik vezetője, vagy a zwickaui próféták képviseltek az általuk kikiáltott münsteri városállamukban, egyáltalán nem reprezentálja a modern fundamentalizmust.

A nem diszpenzacionalista fundamentalizmus táborán belül az amillenisták és premillenisták egyetértenek abban, hogy Isten országa – akár földi, akár mennyei természetű – nem Gideon kardja által fog felállíttatni, hanem Krisztus visszatérésével. Ne felejtsük el, hogy Krisztus spirituális értelemben jelenleg is uralkodik, és ez az uralom az, ami meghatározza az egyházzal való kapcsolatát.

A diszpenzacionalista fundamentalizmusban a kulcselem az az elképzelés, hogy Isten országának “már igen és még nem” keretrendszerében az utóbbira, tehát a “még nem”-re esik a hangsúly, azaz a diszpenzacionalisták szinte kizárólag egy jövőbeni királyságra tekintenek. Ebből fakad az is, hogy a kortárs fundamentalizmus semmiképp sem osztja azt a nézetet – még ha ezt a királyságot valamiképpen földinek is tartja -, hogy Isten országát itt és most, erővel és erőszakkal kellene létrehozni. Ez a gondolkodás éppen a modern liberalizmust jellemzi, amelyik stratégiát gyárt arra, hogy most rögtön, a jelenben számolja fel a szociális egyenlőtlenségeket.

Mindazonáltal a fundamentalizmus állhatatosan és teljes bizonyossággal hirdeti az elkövetkezendő országot/királyságot, hiszen egy morális univerzumban elkerülhetetlen, hogy végül az igazság ne győzedelmeskedjen minden szinten.

A posztmillenistákat viszont optimizmus jellemezte: szerintük Isten országa még Krisztus visszatérése előtt előkészíthető a hívők fáradozásain keresztül. Ezt az elképzelést az első világháború túlnyomórészt megingatta. Olyan evangelikálok, mint James Orr, akik tudatos posztmillenisták, azt képviselték, hogy Jézus adventjét megelőzi majd a visszatérésébe vetett általános bizalom, amit az a meggyőződés is támogat, hogy ezt az országot fel lehet állítani emberi erőfeszítésekkel.

A második világháború után érthető módon a posztmillenizmus teljesen visszaszorult, és átengedte a terepet a premillenizmusnak és az amillenizmusnak. Az utóbbiak viszont a köztük lévő nézetkülönbségek ellenére is egységesen képviselték, hogy Krisztus visszatérése feltétele az elkövetkezendő jövőnek, tehát Krisztus testi eljövetelének mindenképpen be kell következnie, mielőtt elkezdődne a várva várt aranykor. Abban viszont már nem volt közöttük egyetértés, hogy ez egy földi 1000 éves időintervallum lesz, vagy más jellegű uralom.

A jelenlegi evangelikalizmus abból indul ki, hogy az igazság végül teljességgel győzedelmeskedni fog – ezzel elkerüli azt, hogy minimalizálja azt az ellenségeskedést, amely az evangéliummal szemben tapasztalható. Elutasítja egyszersmind azt a naturalista optimizmust is, amely egy evolucionista felfogásra épül, nevezetesen hogy folyamatosan előre haladunk, fejlődünk. Ez a nézet különbözik a szociális rendbe vetett liberális bizalomtól, ami egy új emberiség megteremtését vizionálja. A fundamentalizmus viszont világosan Krisztus testi visszatéréséről, immanens jelenlétéről tanít, és az eljövendő új korszakkal, Isten országával kapcsolatos reménység is ehhez az eseményhez kapcsolódik. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a fundamentalizmust egyfajta bizonytalanság is jellemzi, amikor Isten országáról, Isten királyságáról beszél.

Azt az elképzelést, hogy ez az eljövendő királyság megfeleltethető a jelenlegi társadalmi renddel – ahogy az a demokratikus vagy kommunista felfogásban képviseltetve van – az evangelikálok mindig elutasították. A fundamentalisták szembenállását a szekuláris humanizmussal következetesség jellemezte mindig. Szerintük akármilyen emberi, földi kultúráról is legyen szó, lényegét tekintve különbözni fog Isten országától. Egyedül a természetfeletti megváltás vezethet el ehhez az isteni királysághoz. Azokat a kultúrákat, amelyek inkább demokratikusak, mint totalitáriusok, sok szempontból előnyben lehet részesíteni, de még ezeket sem lehet Isten országával azonosítani. Ezért a fundamentalisták ellen álltak és ellenállnak minden olyan evangélium-értelmezésnek, amely Isten országának a “már igen” aspektusát olyan szélsőségesen hangsúlyozza, mintha az itt és most megvalósítható lenne. Pontosan ez az, ami a liberális igehirdetést jellemzi.

Másrészt viszont a fundamentalizmus valóban bizonytalan, amikor a királyságról/Isten országáról prédikál. Ez részben bizonyos próféciák szélsőséges értelmezésére vezethető vissza, habár ez még mindig nem olyan veszélyes, mint az előbb említett jövővel kapcsolatos liberális optimizmus. Kár lenne tagadni, hogy a fundamentalizmuson belül megjelenő profetikus mozgalomnak számos nagyon kínos eleme volt. Nem csak a dogmatikus jóslataira gondolhatunk, amelyek az újraéledő római birodalom rémét festették a falra (és ami nem valósult meg), az is problematikus volt – és ez is nézeteltéréshez vezetett az evangelikalizmuson belül -, hogy konkrétan kivel azonosítják az antikrisztust, és hogy ki milyen sorrendiséget képvisel a milleniumhoz köthető események kapcsán: gondoljunk a pretribulációs, midtribulációs vagy posttribulációs elragadtatás-koncepciókra.

Még komolyabb problémát jelentett, hogy egyes fundamentalisták e próféciákkal kapcsolatos szélsőséges felfogásukkal és ezek terjesztésével helyettesítették az evangélium hirdetését, azt az egyszerű üzenetet, hogy Krisztus a válasz a világban lévő problémákra. Így a fundamentalisták az események külső nézőjévé degradálódtak, ahelyett, hogy Krisztus követeiként jártak volna a világban, az evangéliumot hirdetve. Próféciákkal foglalkozó konferenciák kötötték le az idejüket, és nem az, hogy a Pünkösdkor kiáradt Szentlélek erejével hirdessék az evangéliumot.

Emellett jelentős eltolódás is érzékelhető az eszkatológiai gondolkodásban: egyik oldalon, úgy tűnik, visszatérnek sokan a premillenizmus konzervatívabb nézetéhez (ld. klasszikus, vagy történeti premillenizmus/szerk), ahogy az Elford és Trench esetében látható – ők elutasítják a részletekbe menő dogmatizmust a téma kapcsán. Ha ez így folytatódik, akkor a következő generáció fundamentalistái úgy fognak eszkatológiai témákról prédikálni, hogy az eljövendő királyság meghirdetésére koncentrálnak, továbbá Krisztus második eljövetelére, a halottak testi feltámadására és az elkövetkezendő ítéletre, és talán nem fognak a részletekben elveszni. A másik oldalon viszont bizonyos evangelikálok elvetik a diszpenzacionalista premillenizmusnak ezt a fajta próféciákkal kapcsolatos részletességét, harcolnak ellene, de a vehemenciájukból fakadóan végül elvetik magát a premillenizmust is, és inkább egy amillenista pozíció felé tendálnak.

Henry nem akar igazságot szolgáltatni ebben a kérdésben – nem akarja eldönteni, hogy melyik milleniumtan a biblikusabb. Nem hoz fel érveket az egyik vagy másik nézet mellett. A fundamentalista írók nagyobb része persze premillenista volt. A többségük tagadta, hogy a spekulatív, részletekbe menő előrejelzések elutasítása egyben magának a premillenista struktúrának az elutasítását jelentené. Henry szerint érdemes volna újra elővenni ezt a kérdést, újra tanulmányozni kellene témát, és üdvös lenne, ha ki tudnánk alakítani egy viszonylag egységes álláspontot. Így hatékonyabban lehetne szembeszállni az emberiség jövőjére vonatkozó utópisztikus elképzelésekkel, és az energiáinkat nem másodlagos kérdések hangsúlyozására fordítanánk.

Henry magára utalva mondja (ne felejtsük el, hogy a könyv eredetileg cikkek gyűjteménye volt, tehát cikksorozatnak indult az írása/szerk.), hogy a cikk íróját a fundamentalizmus egyik képviselője-szószólója határozottan megintette, hogy kerülje ezt a témát (= Isten országát/királyságát). Henry növekvő elutasítást tapasztal a fundamentalista igehirdetésekben Isten országával kapcsolatosan. Ennek oka, hogy az Isten országáról szóló üzenet – ha túlzottan hangsúlyozzuk Isten országának a “már igen” aspektusát – túl könnyen összemosható a liberalizmus szociális evangéliumával.

Ez a hozzáállás különösen problémás, tekintetbe véve, hogy Jézus kevés témát nevesített többször, mint Isten országát. Erről beszél a legtöbbet – Isten országának igazságát állhatatosan hirdette, újra és újra. Ez Jézus igehirdetésének és cselekvésének a centruma. Ha nem beszélnénk Isten országáról, vagy Jézus ezzel kapcsolatos szavait kihúznánk a Bibliából, akkor Jézus kijelentéseinek többségét szemétre vethetnénk.

Isten országának (=mennyek országának) motívuma Jézus egész szolgálatát meghatározza. Nem lehet cél egy új, Isten országával kapcsolatos elmélet létrehozása. Az exegetikai újítások az egyháztörténelemnek ebben a szakaszában valahogy mindig gyanúsak. Ugyanakkor nem is az a cél, hogy a már meglévő teóriák minden egyes részletét kiértékeljük. Nem is lehetne megtenni ilyen keretek között. Henry maga inkább a premillenizmussal ért egyet, de az 1000 éves királysággal kapcsolatos diszpenzacionalista nézetet nem osztja. Szerinte a klasszikus premillenizmust nem szükséges kiegészíteni a diszpenzacionalisták által képviselt nézettel. Sokkal logikusabbnak tűnik számára – és a bibliai történelemfilozófiához is sokkal jobban idomul szerinte -, ha az egyházra, és az egyház korszakára nem parentézisként tekintünk – nem valamiféle oldalágként -, hanem kontinuitásként az Isten által elrendelt üdvtörténetben. Az üdvtörténet szerves része az egyház és az egyház kora, semmiképp sem mellékvágány. Nem is egy teljesen új közbevetés, amiről korábban nem létezett kinyilatkoztatás. Henry úgy gondolja, hogy a próféciák feltételeznek egy jövőbeni királyságot, és az örök királyságról szóló próféciák nem teszik érvénytelenné a földi királyságról szóló próféciákat.

Akármi is a milleniummal kapcsolatos meggyőződésünk, a keresztyénség üzenete ugyanúgy releváns a világ számára, és ez az, amit hangsúlyoznunk kell. Üzenetünk van a világ számára.

Az Isten országáról szóló jézusi tanítás vizsgálata elégtelen, hacsak nem ismerjük fel annak a ténynek a következményeit, hogy ez a királyság egyrészt már itt van, de még nincs itt a maga teljességében. Ez nem feloldhatatlan paradoxon. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a királyság egyelőre “hiányos”, még nem teljesedett be. De lesz idő, amikor be fog teljesedni és meg fog valósulni. A Biblia hallgatójának tehát az a feladata, hogy 1.) megértse, milyen értelemben van már itt közöttünk ez az ország, 2.) milyen értelemben realizálódik Krisztus megjelenése előtt, és 3.) hogyan fog beteljesedni Krisztus eljövetelével.

Máté evangéliuma, ami leginkább hangsúlyozza a kontinuitást az ószövetségi próféciák és azok Jézus Krisztusban való beteljesedése között, a “legzsidósabb” evangélium. Ha máshol nem, legalább itt meg kellene találnunk annak kulcsát – világos utalások formájában -, hogy Jézus tanításában mit jelent az ország gondolata. Nyilvánvalóan Jézus nem politikai birodalmat vezet be eljövetelével. A tanítványok nem próbálták meg a Római Birodalmat erővel leverni. A császárság, mint államforma nem került szükségszerű konfliktusba a Jézus által hirdetett országgal. Ez kizárólag akkor történhet meg, ha a császár isteni privilégiumokra pályázik. Az az ország, amit Jézus bevezet, úgy tűnik, kompatibilis a földi kormányokkal – azokkal a kormányokkal, amelyek nem próbálják a summum bonum-ot már ebben az életben felkínálni (tehát ha hagyják, hogy a keresztyének azt tartsák üdvösségüknek és céljuknak, amit), és ha nem akarnak beleszólni az újjászületett hívők hitéletébe.

A legfőbb különbség az Isten országa “már igen” és az Isten országa “még nem” aspektusa között, hogy a jövőbeni ország minden tevékenysége, részlete a Megváltó Király köré fog rendeződni. Minden kormány és birodalom neki lesz alávetve. Ugyanakkor persze marad egy kérdés: az elkövetkezendő ország, vagy királyság tartalmaz-e majd valamilyen földi aspektust? Legalább részben földi királyság lesz, vagy nem?

Hogy ebben a jelenlegi világkorszakban milyen szinten valósul meg Isten országa, attól függ, hogy az egyes ember életének, cselekedeteinek milyen mértékben lesz a középpontja a Megváltó személye. Ezt a királyságot semmiképpen sem lehet földi uralmakkal azonosítani, habár vannak olyan földi hatalmak, amelyek ezzel viszonylagos összhangban próbálnak meg tevékenykedni, és vannak olyanok is, amelyek szembe mennek vele. Az emberi kormányoknak nem kell az Isten országával feltétlenül konfliktusba kerülni, de még ha szembe is kerülnének egymással, Isten szellemi eszközökkel fogja célba juttatni az országát, és nem politikai forradalommal.

Ugyanakkor a világunk erkölcsi univerzum, és mivel a bűn zsoldja elkerülhetetlenül a halál, az isteni győzelem mindkét területet érinteni fogja: a szellemi és a fizikai valóságot egyaránt. A görög-római kultúra a középkor szellemiségének hódolt be, és nem egy Jézus által kiharcolt zsidó uralomnak. Nem azért dőlt be a görög-római kultúra, mert a tanítványok annak leépítésén dolgoztak volna. Sem Heródes, sem a császár bukása nem volt meghirdetve az Isten országa eljövetelének előfeltételeként. Ez az ország nem más, mint személyes, spirituális természetű kapcsolat Jézus Krisztussal, Megváltó Királlyal. Ennek a kapcsolatnak nem feltétele egy meghatározott földi, politikai kormányzat létrejötte vagy bukása. Minden olyan földi-politikai uralommal összeegyeztethető, ami a megváltottak irányában nem alkalmaz erőszakot. E feltétel mellett a totalitárius államforma ugyanúgy összeegyeztethető vele, mint a demokrácia.

Az, hogy e politikai rendszerekben élő keresztyének életében megtapasztalható Isten országa, hogy jelen van közöttük, nem jelenti egyszersmind azt is, hogy ezekkel a rendszerekkel azonosítani lehetne ezt az országot. Isten országának “már igen” és “még nem” aspektusa az élet minden területét érinteni fogja és mindegyiknek a megváltás, illetve a Megváltó személye lesz a középpontja.

Isten országának “már igen” oldala nem kemény politikai eszközökkel és hatalommal éri el az embereket és töri le az ellenállásukat. Viszont Isten országának “még nem” oldalát minden bizonnyal kataklizmatikus betetőzés fogja kísérni. A keresztyén egyház végig az évszázadok során egy benső ösztön folytán imádkozott úgy, hogy “jöjjön el a te országod”. Ez nem mellékes dolog. Azért imádkozunk, hogy testi valójában megjelenjen az Üdvözítő és hogy legyen meg az ő akarata úgy a mennyben, ahogy a földön is. Ez a típusú héber parallelizmus – amit ez az imádság tartalmaz – mutatja meg, hogy milyen nagy a távolság az Isten országa “már igen” és “még nem” oldala között.

Isten országának apostoli nézetét kell a kortárs evangelikalizmusnak is képviselnie. Fülöp evangélista “az Isten országáról és a Jézus Krisztus nevéről szóló evangéliumot hirdette” (ApCsel 8,12). Pál az efézusi zsinagógában bátran szólt Isten országáról. Pál úgy beszél az efézusi presbiterekről a búcsúbeszédében, mint akik között Isten országa hirdettetett (ApCsel 20,25). Amikor Pál megérkezett Rómába, akkor “bizonyságot tett az Isten országáról, és reggeltől estig igyekezett őket meggyőzni Jézusról Mózes törvénye és a próféták alapján” (ApCsel 8,23). Két évet élt itt és hirdette Isten országát és tanított az Úr Jézus személyéről. Ugyanaz a kettősség jellemzi – a “már igen” és “még nem” aspektus kettőssége – az apostoli igehirdetést, amely felfedezhető Jézus tanításában. Tehát Isten országa/királysága nem azonosítható teljes mértékben a jövővel. Pál azt írja a Rómaiakhoz írt levelében, hogy “Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és öröm a Szentlélekben” (Róm 17,14). Azt írja a korinthusiaknak, hogy “nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben” (1Kor 4,20). Azt írja a Kolossébelieknek, hogy Isten “szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába” (Kol 1,13). A Zsidókhoz írt levél szerzője azt írja, hogy “mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk, legyünk hálásak, és azzal szolgáljunk Istennek tetsző módon: tisztelettel és félelemmel” (Zsid 12,28). János mondja a Jelenésekben: “Én, János, testvéretek és társatok Jézussal a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban, a Patmosz nevű szigeten voltam az Isten igéjéért és Jézus bizonyságtételéért” (Jel 1,9).

Ezek a passzusok sok más szöveggel egyetemben amellett érvelnek, hogy Isten országa szellemi értelemben már most jelenlévő realitás azon hívők életében, akik Isten megváltói tervében szerepelnek és elhívásukkal összhangban élnek, újjászülettek és megszentelődtek. Ugyanakkor Isten országának van egy csodálatos, dicsőséges jövőbeni aspektusa is. Pál azt írja a korinthusiaknak, hogy Jézus Krisztus második eljövetele és a halottak feltámadása megelőzi a végidőket, amikor Jézus Krisztus kinyilvánítja majd az Atya Isten országát, és lábai alá vet minden hatalmat (1Kor 15,24). Teljesen világos, hogy Jézus Krisztusnak uralma magában foglal egy olyan időszakot, mikor még nem veti minden ellenségét a lábai alá, de egy olyan időszakot is, amikor ezt megteszi.

Pál azt írja, hogy “test és vér nem örökölheti Isten országát” (1Kor 15,50). Itt azt magyarázza, hogy a romlandó dolgok nem tudják magukra ölteni a romolhatatlan, örökkévaló dolgokat. Péter inti a testvéreket, hogy igyekezzenek még jobban megerősíteni elhívásukat és kiválasztásukat, mert ha ezt teszik, nem fognak megbotlani soha. És így majd dicsőségesen mehetnek be a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába (2Pét 1,10-11). János előre tekint a Jelenéseiben arra a napra, amikor “a világ felett a királyi uralom a mi Urunké és az ő Krisztusáé lett, és ő uralkodni fog örökkön-örökké” (Jel 11,15). Ezen a napon “egy hatalmas hang megszólal a mennyben: Most jött el az üdvösség, Istenünk ereje és királyi uralma, és az ő Krisztusának hatalma” (Jel 12,10). Halála és feltámadása után a tanítványoknak Jézus instrukciókat ad Isten országára vonatkozóan, akik rákérdeznek, hogy mikor fogja helyreállítani Izrael házát (ApCsel 1,6).

Ez a királyság jelenleg úgy manifesztálódik, hogy Krisztus azoknak a szívében uralkodik, akik hisznek benne, de ez nem zárja ki, hogy a jövőbeni királyságban minden hatalom a lába alá vettetik, és minden ellene lázadó, vagy vele szemben álló hatalom legyőzetik. Mi következik ebből? 1.) A kortárs evangelikalizmusnak szüksége van arra, hogy felismerje az evangélium relevanciáját a globális problémákra vonatkozóan is, 2.) szükség van arra is, hogy az evangelikálok e problémákat érintően egyetértésben legyenek egymással, és ezt az összhangot képviseljék a világ irányában, 3.) továbbá az evangelikalizmusnak le kell metszenie az üzenetéről azokat a rárakodásokat, amelyek világgal kapcsolatos keresztyén együttérzését hátráltatják, 4.) és fontos az is, hogy az evangelikalizmus az eszkatológiai meggyőződéseit mérlegre tegye, újra megvizsgálja, azért, hogy ne verjünk éket szükségtelenül az evangéliumi erők közé, és hogy a másodlagos különbségeinket ne emeljük az elsődleges különbségek szintjére. Ez a kulcs ahhoz, hogy a kortárs evangelikalizmus el tudja érni és meg tudja szólítani a világot.