31
jan
2020

Carl F. Henry: A fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete (2.rész) – evangelikál paradigmaváltás a társadalmi aktivizmus területén

Az első rész itt olvasható:

II. FEJEZET – Egy eleve kudarcra ítélt vállalkozás elleni tiltakozás 

Egyetlen fundamentalizmussal szemben felhozott érv sem annyira igazságtalan, mint az az állítás, hogy a fundamentalizmus emberrel kapcsolatos nézete egyfajta szociális tehetlenséget eredményez. Az evangelikál üzenet – az újtestamentumi dogma – lényegénél fogva a világhoz szól. Valójában éppen a konzervatív protestantizmus az – az ember eredendő bűnösségéről vallott radikális nézetével, dogmájával együtt -, ami a valódi törekvést eredményezheti az ember megújhodására. Éppen a konzervatív protestantizmus emberrel kapcsolatos – kellőképpen realista – álláspontja az, ami a valódi gyógyulás, megújulás alapja és kiindulópontja lehet. Éppen ez az, ami biztos lábakon álló optimizmust tud biztosítani a világpolitika számára. Minden más keretrendszer csak időszakos gyógykúra lehet, semmi más. Nem biztosít valódi megújulást.

Próbáljuk megérteni a fundamentalizmus aggályait: a fundamentalista körökben úgy gondolják, hogy a kijelentéshez és az evangéliumhoz való ortodox ragaszkodás egyre inkább feledésbe merül, mégpedig egyenesen arányosan azzal, ahogy a szociális törekvések előtérbe kerülnek.

Egyre többen vélekednek úgy, hogy az egyház világhoz fűződő viszonyát újra kellene értékelni – Henry szerint ez megoldható úgyis, ha a doktrinális határokat fixnek tekintjük. Míg a modern a szellemiség a globális dilemmákkal van elfoglalva, addig az evangéliumi lelkiismeret nyugtalan. Azért nyugtalan, mert nem jött rá arra, hogyan lehetne a történelmi keresztyén üzenetet hatékonnyá tenni, ami nem csak egy élettelen tan-csontváz, pusztán egy ideológiai opció a világ, azon belül is a nyugati ember számára. Az evangelikálok szükséghelyzetben vannak, és bizonyos, hogy ez nem könnyű helyzet. Egyrészt látja az evangelikál keresztyénség, hogy a nem evangelikál mozgalmak milyen erőteljesen propagálják a saját megoldási javaslataikat, ráadásul ezek a javaslatok sokszor konkurens ideológiák befolyása alatt állnak, amelyekhez tömegek csatlakoznak: pl. a világtestvériség eszméje, különféle etikai társaságok, az ENSZ különféle szervezetei által képviselt értékek és a háború ellenes mozgalmak által képviselt ideológia.

Ezek mind tömegeket mobilizálnak a céljaik elérése érdekében, de anélkül, hogy az emberre bűnös lényként-, és ebből fakadóan anélkül, hogy a személyes újjászületésre szükségszerűségként tekintenének. Ezeknek a mozgalmaknak a módszereik, az antropológiájuk, a világképük abszolút idegenek a történelmi keresztyénség meggyőződéseitől.

Ebből fakad a fundamentalizmus ellenségeskedése tulajdonképpen mindennel szemben, ami nem ő maga. Henry szerint a bibliai álláspont, nézetrendszer egésze forog kockán. Még ha e mozgalmak célja egyes elemeiben akár értékelhető is lehetne, mégis, a követőiket arra biztatják és olyan módszereket propagálnak, amelyek az ortodox, bibliai keresztyénség szerint hamisak. A fundamentalista számára itt a cél nem szentesíti az eszközt. A fundamentalizmus szerint a saját módszere nem csak hogy jó módszer, hanem az egyetlen legitim módszer, és minden más megközelítés evangélium-ellenes.

Az evangelikálok is így gondolják – meg vannak róla győződve, hogy a nem evangelikálok hamis ideológiai keretek között próbálják a céljaikat elérni és teljesítményt felmutatni. Az evangelikálok úgy gondolják, hogy naiv és alapjaiban téves emberbe vetett bizalom van ezen mozgalmak mögött. Ezért szerintük a humanista és a liberális – bár ráérez a világ szükségleteire – csak nagyon hézagos megoldást tud nyújtani, továbbá túlzott optimizmus jellemzi az emberben rejlő tartalékokat illetően, amivel a céljait meg tudja valósítani.

A fundamentalista szerint kizárólag csak egy olyan antropológia és szóteriológia vezethet eredményre, ami az ember bűnösségére épül – az ember bűnös mivoltára, és arra, hogy magától képtelen arra, hogy Istenhez közeledjen, ebből fakadóan pedig képtelen arra, hogy önmaga ezt a világot jobbá tegye. Ez a fundamentalista számára a világ megjobbításának záloga. Minden más megközelítés hamis. Ilyen értelemben minden más megközelítés – még ha elemeiben fel is tud mutatni helyes célokat – támadás a történelmi evangéliumi keresztyénséggel szemben.

A modern szekuláris “reformerek” és világújítók minden szenvedélye, mivel a bibliai kontextust nélkülözik, vagy azzal szembemenő világnézetre épülnek, a fundamentalisták szemszögéből Jézus Krisztus elutasítása, vagy az evangélium szükségtelen kiegészítése. Jézus azt mondja, hogy keressétek először Isten országát, és majd minden más is megadatik nektek. Fontos a sorrend! Evangéliumi vagy fundamentalista szemszögből a nem evangéliumi mozgalmak felcserélik a Jézus által felállított sorrendet. Ezért nem jutnak el soha az evangéliumi metodikához.

Önmagában az, hogy a világ megjobbítására, felemelésére törekvő nem evangéliumi megoldásokat elutasítjuk, nem jelenti azt, hogy az evangéliumnak ne lenne társadalmi relevanciája. Gondoljunk a korai egyházra: egy világot megváltoztató szenvedélyt látunk magunk előtt, pedig akkor egyértelműen az evangélium középpontjában Krisztus helyettesítő halála és testi feltámadása állt. Ha ennek nem lettek volna szociális implikációi, akkor a keresztyénség képtelen lett volna arra, hogy három évszázad alatt az akkor ismert világot behálózza. A korai keresztyénségben megvolt ez a szenvedély – ez vezetett oda, hogy aztán uralkodók és népek is megtértek.

A modern fundamentalista számára valamiféle kifürkészhetetlen rejtély, hogy mi vezetett oda, hogy ez a hajdanvolt helyzet ennyire megváltozott, hogy ez a hatalmas tradíció – maga az evangélium – látszólag elvesztette a világot elérő relevanciáját.

Ez a probléma nem csak bizonyos közösségekre, vagy nemzetekre vonatkozik – nem is lehet ebből kiindulva megoldani. Az evangelikalizmus tudatosan elkerülte a nem evangelikál csoportokkal való együttműködést, viszont így elszalasztotta annak lehetőségét, hogy üzenetének széleskörű szociális implikációit hirdesse és megvalósítva.

Ez még nagyobb probléma a premillenisták és az amillenisták számára. Ezek meg vannak arról győződve, hogy egyrészt a nem evangelikálok a saját módszereikkel nem tudnak semmiféle szociális rendet megteremteni, másrészt arról is, hogy a keresztyének pusztán az evangélium hirdetése által ezt valamikor is elérhetnék. Ezek a csoportok pesszimisták a jövőt illetően – nem hisznek abban, hogy lesz egy földi értelemben vett ezeréves királyság, amit megelőz majd mindenki megtérése (a premillenisták szerint a nagy nyomorúság és Krisztus eljövetele után jön majd el egy földi ezeréves királyság/szerk.). Az amillenisták abban hisznek, hogy Krisztus visszajövetelét negatív események sorozata fogja megelőzni. Abban hisznek, hogy Isten országa a maga teljességében csak Krisztus második adventjével fog megvalósulni, addig a “már igen és még nem” idejét éljük. A premillenisták és az amillenisták közösen a modern evangelikalizmus/fundamentalizmus legnagyobb részét képviselik, és szembenállnak a posztmillenistákkal, akik azt vallják, hogy emberi erővel elő lehet készíteni azt az aranykort, ami Krisztus látható, testi visszatérésével köszönt majd be.

Azt hozzá kell tenni, hogy a fundamentalizmusnak ez a típusú szkepszise a jelenlegi világrenddel szemben nem abból fakad, hogy ne lenne bizalmuk a természetfeletti evangélium hatásában – éppen abból fakad, hogy tartják magukat premillenistaként és amillenistaként saját írásértelmezésükhöz, mely szerint nem várható, hogy az egész világ meg fog majd térni. Éppen ezért van jelentősége Krisztus második eljövetelének, és az arra való várakozásnak. Ez lesz az a kulcsmomentum, ami által teljes mértékben kiteljesedik isten országa. A jelenlegi korszak sajátja tehát, hogy az emberek többsége elfordul a megváltást kínáló evangéliumtól – a Biblia is erről beszél szerintük. Ezért tapasztaljuk, hogy az üzenet hatástalan, de a hatástalanság oka nem magában az evangéliumban keresendő.

A most tárgyalt probléma Henry szerint akkor kezdődött (a fundamentalizmus közügyektől való elfordulása), amikor az egyházon belüli kreatív idealizmust (vagy idealizmusokat) kicsatornázták. A teológiai liberalizmus – tehát az egyházban megjelenő liberalizmus – minimalizálta a természetfeletti komponenst, így tulajdonképpen a teológiai liberalizmus számára egyedüliként a szociális elkötelezettség maradt meg. A fundamentalizmusnak ez a szociális ügyekkel szembeni szkepszise idáig vezethető vissza. Megtörtént a szakadás az evangéliumi doktrína és az evangéliumi etika között.

Történelmileg nézve a keresztyénségnek a személyes életre és a globális világra vonatkozó programja is volt, a kettő együtt és egymásba szövődve érte el hatását: szociálisan és filozófiai értelemben is releváns volt. De abból fakadóan, amiről eddig beszéltünk, szinte észrevétlenül, láthatatlanul a fundamentalizmus egyre inkább elhatárolódott a nem evangelikál humanizmustól és ilyen értelemben a szociális szférától. Egyre inkább elkezdett az üzenetének, az evangéliumnak csak a magjához, a centrumához ragaszkodni, hiszen a többi “elvették” tőle. Úgy értelmezte magát, mint az “állhatatos és hűséges maradékot” egy istentelen világban. Így történt meg az, hogy az üdvösségről szóló evangélium, amely egykor az egész világot elérte, és ami egykor az egész világra igényt tartott, most egy világgal militánsan szembenálló üzenetté zsugorodott.

Mivel a fundamentalizmus meggyőződése szerint a jó célokat nem lehet helytelen kontextusban megvalósítani, ezért a fundamentalisták arra jutottak, hogy mindazok a célok, amiket a vallásos liberalizmus vagy a humanizmus célként tűzött ki maga elé (világbéke, a testvériség, a demokrácia, az új gazdaság), eleve nem jelenthetik azt, amit ezek az ő szótárukban jelentenek. A fundamentalizmus ragaszkodott ahhoz, hogy csakis az ő céljai és az ő módszere lehet helyes, és ezek esszenciálisan különböznek a nem evangéliumi mozgalmak céljaitól és módszereitől. Tömören fogalmazva: a fundamentalizmus értelmezésében a nem evangelikálok nem helyes célokat akarnak elérni.

Például a nem evangelikálok egy igazságos és tartós béke megteremtésén munkálkodnak a saját eszközeikkel, de a gyakorlatban mégis – a módszerekeit tekintve – elutasítják a keresztyének által hirdetett újjászületést. Úgy próbálják elérni a világbékét, hogy Krisztus helyettes bűnhődését, megváltó munkáját negligálják. E cél tehát evangelikál szempontból – tekintetbe véve az emberi természetet – álomvilágnak tűnik, utópiának. Ugyanezt el lehet mondani egyéb célokról is. Jól látjuk a történelmet vizsgálva, hogy hova vezetnek az evangélium lényegét mellőző szociális programok: beteg, életellenes rendszerekhez, fasizmushoz, kommunizmushoz stb. A fundamentalizmus éppen ezért elutasítóan reagált a szociális evangéliumra, csak Henry szerint a vízzel együtt kiöntötte a gyereket is, mert ezzel együtt a keresztyén szociális imperatívuszoktól is (amelyek mindig a keresztyén üzenet részét képezték, és amelyek az evangélium lényegéből fakadnak) elfordult.

Az örökös szembenállás helyett a fundamentalizmus kidolgozhatott volna egy pozitív üzenetet a maga keretrendszerében. Ezt nem tette meg sajnos, hanem továbbra is “menekült” és a saját lövészárkai mögé bújt, elszakítva magát a modern, globális folyamatoktól. Jobb híján végül e szociális problémákkal kapcsolatos kreatív gondolatok vagy megoldások – még akkor is, ha nem a megváltás kontextusában fogalmazódtak meg – éppen a nem evangéliumi körökben kerültek megfogalmazásra.

Az evangelikálok hirtelen kellemetlen helyzetben találták magukat: választaniuk kellett aközött, hogy elutasítják ezeket a kezdeményezéseket, vagy csatlakoznak hozzájuk – szembemennek a kortárs szociális reformerekkel, vagy támogatják őket. Voltak olyan evangéliumiak, akik sajnos teljesen feloldódtak ezekben a mozgalmakban, de azért a jelentős többségük tudatosan elhatárolódott tőlük, és attól is, hogy a világ megváltoztatását célul kitűző fáradozásokat nem biblikus módon próbálják megoldani.

Persze a fundamentalisták köreiben is voltak próbálkozások arra vonatkozóan, hogy az evangélium üzenetét aktualizálják a világ jelenlegi állapotaira, problémáira. Ez érthető, hiszen a fundamentalizmusnak nyugtalan volt a lelkiismerete. Nem ment könnyen az evangélium szociális implikációit megfelelően artikulálni. Fennállt a veszély, hogy felületesen, tudományosságot nélkülözve beszél majd ezekről a kérdésekről – úgy, hogy nem mélyedt el bennük.

Ugyanakkor megjelent a fundamentalizmusban egy egyre aktívabbá váló szárny, ami ebből a nyugtalan, nehéz lelkiismeretből nőtt ki, és amely elkötelezett abban, hogy az új kor kihívásaira is megpróbálja alkalmazni az evangéliumot. Ez egy olyan reakció, amit az evangelikalizmus jelenlegi (Carl F. Henry korára gondoljunk megint, az 1940-es évekre/szerk.) legjobb koponyái képviselnek és tűznek a zászlajukra – azok, akik meg vannak arról győződve, hogy a modern kor frusztrációjára a lehető legjobb válasz még mindig a bibliai evangélium.

Henry is elítéli azt a mentalitást, mely oda vezetett, hogy az Újszövetség természetfeletti, csodás részeit egyre inkább elhagyták, és amely lehetővé tette, hogy az egyházat is a modernből kisarjadzó reneszánsz humanizmus jellemezze. Ezt ő sem tartja jónak. Így fogalmaz: már-már perverz könnyelműséggel adták ki a fundamentalisták szűrét, amikor megpróbálták figyelmeztetni az egyházat, hogy a nem evangelikálok nem az emberrel kapcsolatos történelmi igazságból indulnak ki – nem abból, hogy az ember természetét és sorsát igenis megfertőzte a bűn. Ezt az óvást az emberi történelem is igazolja – ha más nem, legalább a két világháború. A modern liberálisok lelkiismerete sem lehet tiszta, hiszen egy teljesen felületes optimizmusból nőttek ki, amelyre az emberi történelem és maga az ember is világosan rácáfolt.

Hozzászólás