Carl F. Henry: A fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete (1.rész) – evangelikál paradigmaváltás a társadalmi aktivizmus területén

Bevezetés 

Carl F. Henry (1913-2003) baptista lelkész és teológus a 20. század egyik legmeghatározóbb evangéliumi keresztyén teológusa, a Fuller Theological Seminary első dékánja. Ő alapította a mai napig az evangelikál mozgalom zászlóshajójának számító orgánumot, a Christianity Today magazint 1956-ban. Sokan úgy hivatkoznak rá, mint a neo-evangelikalizmus alapító atyjára. Henry a Wheaton College-ban szerezte meg az alap- és felsőfokú diplomáit. A teológia doktora az Északi Baptista Szemináriumon (Northern Baptist Seminary) lett, később pedig a Bostoni Egyetemen (Boston University) írta meg a PhD-jét. 1947-ben írta meg egyik legjelentősebb dolgozatát “A modern fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete” címmel. Többek között ő is aláírta a bibliai tévedhetetlenségről szóló Chicagói Nyilatkozatot. Magnum opusa a hatkötetes “Isten, kijelentés, és tekintély” (“God, Revelation, and Authority”) című műve, amit 1983-ban fejezett be, és talán a tévedhetetlenség dogmájának valaha írt legrészletesebb kifejtése. 

Henry direkt vagy indirekt módon a következő intézmények létrejöttéhez járult hozzá: Evangelikálok Nemzeti Szövetsége (National Association of Evangelicals), Fuller Teológiai Szeminárium (Fuller Theological Seminary), Evangelikál Teológiai Társaság (Evangelical Theological Society).   

Miért fontos számunkra ez a könyv? 

Az eredetileg 1947-ben publikált könyv – “A modern fundamentalizmus nyugtalan lelkiismerete” – megjelenésétől fogva az evangelikál keresztyénség programadó alapművét jelenti. Itt került kifejtésre először részletesen megindokolva, hogy miért kell komolyan venni a keresztyén hit alapjainak a kortárs kultúrába való beillesztését. 

Ilyen értelemben ez az írás (8 cikk igazából, ami egybeszerkesztett könyv formátumban is megjelent) a 20. századi evangelikalizmus, illetve evangelikál mozgalom kezdetének tekinthető. Ez a könyv tárta fel a konzervatív keresztyénség gyermekbetegségeit, és indított útjának egy másféle szemléletet. Valójában Henry úttörő módon ábrázolta, hogy hogyan néz ki egy aktív keresztyénség, ami elkötelezett a világ – a világ sorsa/alakulása – irányában, anélkül azonban, hogy feloldódna a szekularizmusban vagy a liberalizmusban. E mű egy olyan merész élet- és világképet kínál a keresztyénség számára, amelynek a lényege a világban való aktív részvétel. Ez merészséget és bátorságot feltételez az evangéliumi keresztyének részéről. Henry szerint elengedhetetlen a reformáció a konzervatív kereszténység körében. Ha ez végbemegy, a konzervatív, evangelikál, a hitük pillérjeit jelentő dogmákat tekintve fundamentalista keresztyének felekezetre való tekintet nélkül „ökumenikus” szenvedéllyel fordulnak majd a világ és benne minden személy felé, és egy olyan attitűdöt fejlesztenek ki, amellyel  adekvát válaszokat adhatnak majd a világ szociális és intellektuális jellegű kérdéseire.

Ez az egyik oka annak, amiért mi most erről olvahsatunk az Evangelikál Csoport Egyesület online felületén. 

A másik ok egy sajnálatos tény, hogy a könyv megjelenése óta eltelt 73 év múltán hazánkban a legtöbb esetben még mindig helytelenül, szakszerűtlenül használják a fundamentalista (és az evangelikál) jelzőt, sokszor még teológiában járatos emberek is. A könyv tisztázza, hogy nem hittartalomra utalunk elsősorban a negatív előjelű fundamentalista jelzővel, hanem mentalitást jelölünk vele: egy bezárkozó, a saját elefántcsonttornyába visszavonuló, defenzív, harcias hozzáállást, amely sajnos – de érthető módon – a 20. század első negyedében rendkívül elterjedt a konzervatív keresztyének körében. Másrészt a fundamentalizmusnak van egy pozitív definíciója is: a fundamentalisták esetében olyan keresztyénekről beszélünk, akik kompromisszum nélkül ragaszkodnak a keresztyén kinyilatkoztatás fundamentumaihoz, alap doktrínáihoz. Csak ezt az árnyalást tekintetbe véve lehet értőn olvasni ezt a könyvet. 

Az utóbbi szempontot tekintetbe véve talán érthetővé válik az is, hogy Henry miért használja művében gyakran szinonímaként az “evangelikál” és “fundamentalista” fogalmakat, hiszen a hittartalmat illetően ugyanazt jelöljük a két szóval.

Amikor Henry a fundamentalizmus nyugtalan lelkiismeretéről értekezik, akkor valójában a saját korának evangelikalizmusáról beszél. Azért lép fel és azért írja meg e művét, hogy a fudamentalista-evangelikál mozgalom megújuljon, elsősorban úgy, hogy nyit a világra – nem úgy, hogy alkalmazkodik hozzá, hanem úgy, hogy meghallja jajkiáltását, és jól artikulált, biblikus, érthető válaszokat kínál fel. 

Arra érdemes figyelni a könyv olvasása – pontosabban e mű honlapunkon olvasható jelen összefoglalása közben -, hogy némileg más helyzetben vagyunk, mint Henry és kortársai. Más a kontextus. Ők éppen két világháború és egy szesztilalom után, másrészt az amerikai polgárjogi mozgalom kellős közepén éltek. Ugyanakkor a figyelmeztetései és óvásai továbbra is aktuálisak.

Bízom benne, hogy a néhol kissé bonyolultabb fogalmazás ellenére is eljut a Henry által megfogalmazott üzenet mindazokhoz, akik értő módon, odafigyelve olvassák a könyv egyes fejezeteiről készült összefoglalásokat.

1.FEJEZET – A fudamentalista humanizmus elpárolgása

A konzervatív keresztyénségben jelenleg (az 1940-es évekről beszélünk/ szerk.) a legmeghatározóbb tendencia, hogy a vallásos modernizmus zavarodottságát támadja. Ennek van alapja: a modernizmus valóban mélypontra került, a világ folyamatai is ezt igazolták. Az ember esszenciális jóságába vetett bizalom megrendült – nem csak a bibliai exegézis megy szembe azzal a nézettel, hogy az ember lényegénél fogva jó, hanem az 1914 és 1946 közötti események is megrengették ezt a fajta optimista liberalizmust. A jelenlegi fundamentalizmusnak is megvannak a maga hibái, és a világ krízisei ugyanolyan zavarodottságot idéztek elő a fundamentalizmuson belül is. 

A jelenlegi evangelikalizmus (Henry néha szinoním fogalomként használja az evangelikalizmust és a fundamentalizmust/szerk.) tarthatlan helyzetét két szempontból is lehet vizsgálni: evangelikál és nem evangelikál szempontból. Akármelyik nézőpontból közelítjük meg a témát, minden esetben elég komoly problémákra bukkanunk. A protestáns fundamentalizmussal szemben a nem evangelikálok azt hozzák fel, hogy nincs szociális programja. Arra, amit a világban látunk – arra a rosszra -, nem kínálnak semmiféle gyakorlati megoldást. 

Tény, hogy a keresztyén szupernaturalizmus (= a természetfeletti létezését elfogadó nézetrendszer) ellen rengeteg vádat felhoznak. A vallási  liberalizmus, az etikai liberalizmus, a vallásos humanizmus, a pesszimizmus reprezentatív szószólói egyértelműen elhatárolják magukat a keresztyénségtől. Egyértelműen elutasítják az ortodox, zsidó-keresztyén metafizikát. Ennek ellenére teoretikusan mégiscsak elismerik, hogy az evangelikáloknak joguk van olyan doktrinális rendszerhez ragaszkodniuk, amilyenhez csak akarnak. Viszont az is egyértelmű, hogy a protestáns fundamentalizmus mellőzi azt a szociális szenvedélyt, ami ezekben a szekuláris filozófiákban és mozgalmakban jelen van. A fundamentalizmust ezért sokan a “modern papjának és lévitájának” nevezik, azért, mert elkerüli, vagy visszautasítja az emberi szenvedés láttán a segítséget. Nem lép fel kellőképpen az agresszív háborúskodás, a rasszizmus, az intolerancia, az alkohol kereskedelem, a munkások kizsákmányolása ellen.

Ezek a szociális reformmozgalmak, amelyek ezeket a problémákat szeretnék felszámolni, enyhén szólva nem találnak a protestáns evangelikál vagy fundamentalista keresztyénségen belül túl nagy támogatásra – az aktív és energikus együttműködésre pedig esély sem volt. Valójában a fundamentalista egyházak újra és újra elutasítják ezen mozgalmak célkitűzéseit. Carl F. Henry példaként hozza fel, hogy a fundamentalista egyházak és egyesületek keményen bírálják az Egyházak Világtanácsát, és ennek az ökumenikus szervezetnek az amerikai megfelelőjét. Azt látjuk, hogy éppen a nem evangelikálok azok, akik ezt a fókuszt maguk előtt tartják, és leginkább harcolnak a szociális igazságtalanság ellen. Persze a fundamentalista csoportok ellenállásának sokszor nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mert más egyházi, konzervatív ernyőszervezeteken keresztül (például az Evangelikálok Nemzeti Szövetsége/National Association of Evangelicals vagy a Keresztyén Egyházak Amerikai Tanácsa/American Council of Christian Churches) sokat tettek a szociális igazságtalanságok felszámolása ellen. A déli baptistáknak valamivel jobb mérlegük van ezen a téren. De ezek a kezdeményezések „tűzoltás” jelleggel végrehajtott szükségszerű akciók voltak csak.

Ennek az egész kérdéskörnek van egy borúsabb oldala is. Carl F. Henry szerint a fundamentalista lelkészek, teológusok az utóbbi években (ne feledjük, a 30-as, 40-es évekről beszél Henry/szerk.) kevésbé léptek fel határozottan a világban tapasztalható gonosz ellen. Szokatlan volt, hogy egy konzervatív prédikátor a világ valamilyen tipikus bajával elkezdjen a szószéken foglalkozni. A prédikációkban még csak-csak megemlítik ezeket, de konkrétan és célirányosan nem foglalkoznak ezekkel jelenségekkel. Egyébként – mondja Henry – ez nem csak a fundamentalisták egy-egy konkrét felekezetére vonatkozik, hanem úgy általában az egész táborra. Henry elismeri, hogy vannak olyan fundamentalista csoportosulások, amelyek nem vesztették még el teljesen a világgal való kapcsolatukat – még valamennyire érzékenyek a világ problémáira. Itt leginkább azokról beszélünk, melyek református hátterűek, és teológiájukat tekintve a kálvini örökséghez kapcsolódnak. Etikai érdeklődésük igazából doktrinális jellegükből fakad. Érdekes, hogy ezek a csoportok néha megpróbálták magukat a fundamentalista tábortól elhatárolni, legfőképp azért, mert a tágabb értelemben vett fundamentalizmuson belül is ismertté vált – ez az őket is érintő – negatív sztereotípia, mármint hogy érzéketlenek a világ problémáira. Másrészt nem csak a szociális felelőtlenség volt az egyedüli trend, amivel azonosították a fundamentalista köröket, hanem egyéb jellemzőkkel is: pl. azzal, hogy az ökumené-ellenességükből fakadóan mindenkitől függetlenedni akaró kényszeredett izolacionaizmus jellemző őket. Továbbá azzal, hogy kritikátlanul azonosulnak bizonyos teológiai nézetekkel (pl. a földi ezeréves királysággal kapcsolatos nézet), megfogalmazásokkal, vagy azzal, hogy egy túlontúl emocionális revializmus jellemző rájuk. A kálvinista hátterű konzervatívoknak volt még egy oka arra, hogy elhatrolódjanak a fundamentalistáktól, mégpedig az, hogy az egyházzenét lecserélték szerintük egyfajta hétköznapi/profán zenére, valamiféle félvallásos kórus-zenére. Tegyük hozzá, hogy azért a fundamentalista körökön belül a kisebbség észrevette, hogy ezek a megnyilvánulások nem a nagy evangelikál tradícióból fakadnak – nem annak sajátjai, pusztán csak kísérőjelenségek. Ezen okokból kifolyólag az orthodox, konzervatív református csoportosulások a fundamentalista jelzőt nem is ilyen értelemben használták, hanem doktrinális hűséget értettek alatta, tehát a fundamentalista jelzőt semmiképpen sem az érzéketlenség, a befelé fordulás, az etikai-szociális felelőtlenség jelölésére használták. A fundamentalizmus, mint fogalom, számukra a bibliahű keresztyénséget jelölte, mely számára fontos a természetfeletti kijelentés. Sőt, az orthodox reformátusok azt mondták, hogy a természetfeletti a biblikus szemlélet szerint a kijelentés, a kinyilatkoztatás esszenciája. A Biblia csodás elemire nem úgy tekintettek, mint a liberalizmus – nem csak kiegészítésként, nem csak mellékes dologként. Elfogadták a történelmi evangelikál fundamentumokat, hitpilléreket. Ezt jelentette számukra a fundamentalizmus, nem a szeparációt és nem a közönyt. Ide sorolható a neves orthodox református teológiai tanár, John Gresham Machen, aki azt állította, hogy a keresztyénség üzenete továbbra is ugyanúgy releváns a világ kríziseire vonatkozóan.

Ennek ellenére az átlagos fundamentalisták közönye, sőt ellenséges volta az evangélium szociális implikációival szemben olyan mértéket öltött, hogy a nem evangelikálok a fundamentalistákat gyakran a pesszimistákhoz sorolták. Érdekes – ez egy furcsa paradoxon -, hogy a keresztyén szupernaturalizmus volt az, ami tulajdonképpen a hátterét biztosította a modern humanizmus kialakulásának, most pedig úgymond neki kell bocsánatot kérnie azért, mert elvesztette az érdeklődését az emberek boldogulása iránt. A vallásos modernisták, az etikai idealisták és humanisták azt látják, hogy a fundamentalizmus és a pesszimizmus úgymond házasságot kötött azért, hogy elutasítsa a humanizmust, vagy a humanitárius gondolkodást. Ez nem azt jelenti, hogy a fundamentalizmus ne állna militánsan szemben a bűnnel. Sőt, éppen a fundamentalizmus adja a legvalósághűbb képet az ember eredendően megromlott természetéről és állapotáról. Teljesen általános igazság az evangelikál teológiában és egyházakban, hogy az ember mindenestül fogva, eredendően bűnös, és hogy csak és kizárólag az Isten tudja az embert ebből az állapotból ki-, és a végső katasztrófától megmenteni.

A probléma abban áll, hogy bizonyos fundamentalista közösségek hajlamosak a bűnre csak individuális bűnként tekinteni, és nem úgy, mint aminek bizony vannak szociális aspektusai is. Természetesen nem jogos az összes konzervatív gyülekezet etikai platformját pusztán arra korlátozni, hogy tiltják a táncot, elutasítják az alkoholfogyasztást (bármilyen mennyiségben), a moziba járást, vagy a dohányzást. Azonban tény, hogy sok olyan fundamentalista közösség van, amelyiknek az etikai spektruma pusztán ilyen és ehhez hasonló személyes tevékenységekre korlátozódik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fundamentalistáknak bizonyos bűnökkel való szembenállása ne érintene társadalmi kérdéseket is. Indirekt módon foglalkoznak velük. Sokszor azonban úgy tűnik, mintha a bizonyos tevékenységekkel szembeni extrém ellenállás a hívők megrendszabályozásáról szólna – mintha pusztán csak egyházfegyelmi kérdésről lenne szó. Másrészt például a filmszínházzal, a mozival szembeni ellenállásukban megfeledkeztek arról, hogy olykor-olykor a kamera és a film is Isten dicsőségének szolgálatára lehet. Jól ismert a fundamentalisták energikus szembenállása a holliwoodi filmproducerek és filmgyártás szekuláris és pogány mércéjével.

Egyet kijelenthetünk: a fundamentalisták érzékenyek voltak erre a típusú veszélyre, nevezetesen, hogy sokan a keresztyén értékeket a propaganda eszközeivel próbálják meg aláásni. Szemfülesebbek voltak ezen a téren, mint a vallásos modernisták, akik kivonatot készíttettek azokból a filmekből, amelyek értéket közvetítethetnek a keresztyének számára is. A fundamentalizmus mégis átlépett egy határt, mert olyan elánnal ment neki a filmnek, mint olyannak, mintha az természeténél, jellegénél fogva lenne gonosz.

Az a probléma – mondja Henry -, hogy a személyes etika változó, attól függően hogy az USA melyik régiójában járunk. Van ami az USA északi részén bűnnek számít, de délen nem – ez a fundamentalista közösségeken belül is így van. Északon bizonyos hívők szerint például a dohányzás bűn, délen pedig nem. A déli államokban (és vegyük tekintetbe megint, hogy az 1940-es évek kontextusáról beszélünk/szerk.) egyházi tanács elé citáltak volna egy olyan lelkészt, aki koedukált uszodába jár a feleségével. Ezek a példák nem arra szolgálnak, hogy a személyes erkölcsiséget megingassák – inkább csak arról van szó, hogy a személyes bűn-kérdések sokszor területenként eltérőek, régiónként változhatnak.

Még nagyobb problémát jelent, hogy bizonyos evangelikál körökben a gyakorlati életre vonatkozó fundamentalista mércét elutasítják. Ez leginkább abból fakad, hogy az újabb generációk egyre inkább eltávolodnak a tradícionális keresztyén életmódtól. Különböző okai lehetnek ennek  – ezt máshogy ítélik meg az evangelikálok és a nem evangelikálok. Valaki szerint a személyes tiltásokra épülő morál egy idő után lázadáshoz és elutasításhoz vezet. Akárhogy is, kérdéses, hogy meddig marad „egészséges” az a személyes etika, amelyik nem foglalkozik a szociális igazságosság kérdésével, amelyik nem rendelkezik szélesebb perspektívával a világra vonatkozóan.

A válással kapcsalatos nézet egyike azon etikai elveknek, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodnak a fundamentalista közösségek, nyilván szembemenve a szekuláris társadalomban hódító tendenciával. A válások elítélése és a házasság szentségének hangsúlyozása mindig is elsődleges volt a fundamentalisztikus közösségek számára, olyannyira, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy csak a halál vagy a házasságtörés lehet legitim ok a válásra. Ehhez jogosan ragaszkodtak, mert ez kihatással van a család intézményére – annak szétesésére, megingására -, másrészt a fiatalkorúak bűnözésére. A fundamentalisták találták itt meg a probléma gyökerét és a megoldást is: a monogám családi élet isteni elrendelését, illetve felismerték e norma áthágásának negatív következményeit. E kérdés kapcsán sem nehéz belátni, hogy az amerikai kultúrának az elhajlása a keresztyénségtől milyen problémákhoz fog vezetni: olyanokhoz, amelyek az otthon és a család szétrámbololásában fognak megmutatkozni (kísérteties, hogy a 40-es években előre látta már Henry, aminek most látjuk tetőzését/szerk.).

Mivel a fundamentalizmus elhanyagolta, hogy fellépjen a szociális rossz ellen, hogy kampányoljon a társadalmi bűnök ellen, végül gyanút keltett a nem evangelikálokban, mégpedig annak gyanúját, hogy a fundamentalizmus lényegénél fogva hajlik arra, hogy ezt elhanyagolja. Elterjedt, hogy a fundamentalizmus az emberrel, az emberi természettel kapcsolatos végtelenül presszimista nézete miatt tart értelmetlennek mindenféle szociális programot, hiszen ezek maximum tüneti kezelést tudnak nyújtani.

Végül széles körben elterjedt az is, hogy az evangelikálok természetfelettihez való ragaszkodása önmagában tartalmaz valami olyan lényegi jellemzőt – egy teológiai tévedést vagy hibát -, ami aztán ahhoz vezet, hogy minden létfontosságú szociális kezdeményezésről lemondjanak. Ez azonban nem igaz.

Folytatjuk!