17
Sze
2019

“A bűnös viselkedés gyökerét a hitetlenségben és bizalmatlanságban kell keresnünk” – beszélgetés Sipos Alpár Szabolccsal a fiúságról (4.rész)

Sípos Alpár Szabolcs a Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumán folytatott teológiai tanulmányokat, majd a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán szerzett lelkészi diplomát. Öt évig a Budapest Nagyvárad téri református gyülekezetben lelkészi szolgálatot végzett, majd 2001-től 2014-ig a Biblia Szövetség Bibliaiskolájának igazgatója és tanára volt. 1999-2017-ig a Libenzelli Misszió magyarországi ágának, a Molnár Mária Külmissziói Alapítványnak előbb titkára majd elnöke. 2015-től a Fiúság Akadémia vezetője és tanára. Gyakran szolgál lelkészek és teológusok között. Szabolccsal elsősorban arról beszélgettünk, hogy miért kardinális jelentőségű a keresztyén életben az örökbefogadásunk, hogy miért fontos tisztában lennünk azzal, hogy Krisztusért hit által Isten családjába befogadtattunk és Isten fiaivá lettünk, és hogy ezen ismeret és az ebből fakadó tapasztalat híján milyen buktatói lehetnek a keresztyén életnek, különösképpen is a megszentelődésnek.

Márkus Tamás András: Mi van akkor, ha valaki tudja, de nem érzi, hogy elveszett? 

Sipos Alpár Szabolcs: Úgy gondolom, hogy a bűneinket egyedül Isten Lelke tudja megnehezíteni. Ezért imádkoztak anno a puritánok, hogy tudjanak sírni a bűneik felett. Nem tudom, hogy ma hány keresztyén imádkozik ezért. Azt gondolom, hogy a másik fontos eleme ennek a közösség. Amikor mi a magányos életet választjuk – akár a keresztyénségen belül is – akkor mindig elmegyünk a testünk, azaz a régi természetünk védelmébe. Pedig pont ott kezdünk igazán formálódni, amikor közösségben vagyunk. Nem csak azért, mert a közösség kontroll szerepet tölt be. A megszentelődésnek különféle eszközei vannak. Az egyik fontos eszköze, amit Isten használ, az ige, a másik pedig a szenvedés. Ennek az egyik nagy fóruma pedig a házasság. Biztos vagyok benne, hogy Isten leginkább engem is a házasságomon keresztül formál. Mert a házasságban szembesülsz azzal, hogy megbántod a másikat, hogy szeretetlen vagy, hogy önző vagy, figyelmetlen vagy. Ha egyedül vagy, akkor kellő távolságban vannak tőled az emberek, akkor tök jól el tudod magad ringatni abban, hogy milyen jó ember vagy, az önigazultságodban. Minél szorosabb közösségben vagy másokkal, annál hamarabb szembesülsz magaddal: a szeretetlenségeddel, a figyelmetlenségeddel, a türelmetlenségeddel. Sajnos a gyülekezeteinkben sincs igazi közösség sokszor, ahol tényleg beleláthatnánk egymás életébe. Csak egy képmutató közönség – és nem valódi közösség – vagyunk, akik leülnek egymás mellé néha. De hány ember lát bele a másik életébe? Hány ember mer odamenni a másikhoz meginteni, hogy “te figyelj, hogy beszélsz a feleségeddel?” Ezért adott Isten egymás mellé minket. Azt mondja, intsük egymást. Isten bennünket egymás életében is használni akar. Amikor kivonulunk a közösségből, akkor a megszentelődés fontos terepéről menekülünk el. A megszentelődés egyedül, azaz egymagunkban nem működik. A megszentelődés legfontosabb terepét a kapcsolataink jelentik. 

Itt jelentkezik a másik fontos félreértés: azt gondoljuk, hogy a szentség bizonyos cselekedetek megtételét jelenti. Az igazi szentség viszont a szeretet megélése, ez viszont lényegénél fogva kapcsolati természetű dolog. Szeretni nem otthon kell magadban az egész világot, hanem azt, aki ott van melletted – a feleségedet, a munkatársadat, vagy a szomszédodat. 

M.T.A.: Érintettük már a Szentlélek szerepét ebben a folyamatban, különösen is a hit felébresztése kapcsán. Kicsit térjünk vissza rá. Hol mutatkozik még meg a Lélek szerepe? Hol kezdődik az ember felelőssége és hol a Szentléleké – el lehet a kettőt választani egymástól?

S.A.SZ.: Nem lehet, és nem is kell. Ahogy mondtam korábban, a hitet is a Szentlélek munkálja az evangélium által. A legfőbb eszközünk az evangélium – a teljes evangélium. Nem csak valamelyik része vagy aspektusa. Minden része fontos: a megbocsátás, a megigazítás, a fiúvá fogadtatás és az új identitás. Ezeket mind kommunikálnunk kell, és ez az, amin keresztül Isten Lelke munkálkodik. Sokszor azt gondoljuk, hogy az evangélum elfogadása a Lélek munkája, de utána már a mi felelősségünk, hogy engedelmeskedjünk. Viszont az ige azt mondja, hogy az engedelmességet is a Lélek munkálja. Az engedelmesség is a Lélek gyümölcse tulajdonképpen. Az evangélium hirdetése az, ami által mi az embereket megszólítjuk, és itt fontos, hogy ez nem csak a megtéréshez fontos, hanem a megszentelődéshez is. Azért fontos a megszentelődésben is, mert Isten Lelke az evangélium által kezdi átformálni az ember gondolkodását. A megszentelődésnek is “Lélek szerinti járásnak” kell lennie. Ennek sajátoságga, hogy minden Krisztusról szól. A “test szerinti járás” viszont – ahogy Pál fogalmaz, és ahogy korábban már utaltam rá – az önmagunk körül forgásról szól, akkor is, ha látszólag jó a célja: ha éppen rendbe akarom tenni magam. 

Ezt a szemléletváltást az evangélium végzi el, hogy ne én akarjam magamat megigazítani, nem én akarom megelégíteni a szívemet. A megszentelődésben is fontos ez: el kell hinnem, hogy megszentelt vagyok, el kell hinnem, hogy Isten gyermeke vagyok. Isten Lelke munkálja bennem, hogy eszerint a hit szerint éljek, és hogy azt tartsam magamról, hogy meghaltam a bűnnek. 

A megszentelődésnek ezért van két nagyon különböző útja. Az egyik az, amikor a saját erőmből erőlködöm, hogy engedelmesek legyek, és a keresztyén életem fókuszában az önmegtagadás áll, a másiknál viszont a hité és a bizalomé lesz a főszerep. Elhiszem azt, amit Isten tett értem és aki vagyok. Ez a hit – az, hogy valóságnak tartom, amit Isten mond rólam – kezd el formálni engem. 

M.T.A.: Maga a református teológia is hangsúlyozza, hogy a megigazításban egyedül Istené a szerep – tehát akkor, amikor rajtunk kívül álló okból, Krisztus áldozatába vetve bizalmunkat státusz szerint igazzá leszünk nyilvánítva -, de a megszentelődésről valljuk, hogy az embernek is szerepe van benne, kooperál benne. Ez a standard protestáns tanítás, nem?

S.A.SZ.: Így van, de a megszentelődésnek is Isten a cselekvője. Isten szentel meg bennünket, de úgy teszi, hogy aktívan részt veszek benne. A Lélek munkája az, hogy meggyőz a bűnömről, és odavisz Krisztushoz. A Szentlélek munkájának ez a két legfontosabb aspektusa. A Lélek ezt nem tőlünk függetlenül végzi el, ahogy a megigazításnál történik, ami teljesen Isten aktusa. Ebbe viszont – a megszentelődésbe – bevon bennünket, és hit által, a Lélek munkája nyomán bűnbánatot tartok, és a hitemet Krisztusba vetem. A hitben járásban nyilván aktív az ember, és hoz egy döntést, hogy mit hisz és miben bízik. Ugyanakkor mégis a Szentlélek munkálja bennünk ezeket. 

M.T.A.: Ha a megszentelődésben aktív részünk van, akkor megintcsak oda jutunk, hogy elkerülhetetlen az igehirdetésben a felszólítások, az imperativusok használata, nem? Hiszen az apostol mondhatná azt – és csak azt -, hogy töltekezzetek be Szentlélekkel, aztán majd a Szentlélek elvégzi a dolgát. De ő ennél több mond, fel is szólítja az embereket arra, hogy változzanak meg. 

S.A.SZ.: Én úgy értelmezem az imperativusokat is, hogy elsősorban azok hangolnak rá minket a Szentlélek munkájára. Számomra az imperativus annak a leírása, hogy mi az, amit Isten Lelke munkál bennünk. Ennek a félreértése az, hogy “én ezt meg tudom csinálni, ha összeszedem az erőmet, és így majd tudok szeretni, türelmes lenni, jóságos lenni stb.” Én magamtól nem tudok, de Isten Lelke ebbe az irányba visz, és erre hangolják rá a gondolataimat az általad említett apostoli felszólítások. A felszólítások célja összhangba kerülni Krisztussal és a Lélekkel. Egyfajta megértése annak, hogy Isten Lelke mit munkál bennünk. Az imperativusok – a felszólítások – ebben a folyamatban irányt mutatnak, de nem a felszólítások érik el, hogy változzak. Ezek azt a célt szolgálják, hogy Isten Lelke ráhangoljon arra, hogy Isten hogyan gondolkozik rólam, és milyennek szeretne látni, milyenné szeretne formálni. Így a Szentlélek kulcsszerepe a meggyőzés. 

M.T.A.: Esetleg tudnád egy gyakorlati példával érzékeltetni, hogy milyen imperativus az, ami visszalök a saját erőnkből való boldogulásba, és milyen az, ami összhangba hoz Isten Lelkével? 

S.A.SZ.: Ugye a felszólítások klasszikus formája így hangzik: “ilyenek vagytok”, és utána odateszem, hogy “Ne ilyen legyél, hanem olyan, amit Isten mond, és szeresd az Urat, a felebarátodat, a feleségedet stb.!” Ez egy abszolút cselekedet-központú igehirdetés. Ez moralizálás, akkor is, ha Jézust állítja középpontba. Mit tartalmaz? Egyrészt Jézust állítja elénk példaként, másrészt van benne egy tagadás a bűnnel szemben és egy igenlés a helyes cselekvésre, de nem foglalkozik sem a hittel, sem az emberi bűn mélységével, a szívvel. A helyes imperativus az, amikor a bűn kapcsán eljutok a szívig, hogy mi van a viselkedésem legmélyén – milyen hitek és meggyőződések (miért vagy szeretetlen, miért veszíted el a türelmedet a másikkal szemben) -, majd arra buzdítom az ige hallgatóját, hogy értse meg saját szívét, lássa meg, hogy mi lakik benne. A szívünk legmélyén mindig a hitetlenségünket és a bálványimádásunkat, az önzésünket és önigazultságunkat találjuk. Ezekre mind az evangélium ad választ. Ha ezen az úton nem megyünk végig – nem ásunk le a gyökérig -, akkor nem fogunk tudni evangéliumi útmutatást adni, csak morális útmutatást. Ha nem értjük a szívünket, a szívünk, a természetünk romlottságát, akkor nem fogunk tudni evangéliumi választ adni, ugyanis az evangélium nem a viselkedésünk szintjén jelenik meg, hanem a szív szintjén. 

M.T.A.: Akkor ez mégiscsak megértés, legalábbis részben.

S.A.SZ.: Számomra nem. Persze van benne önismereti rész, ez kétségtelen. Fontos elem a szív megismerése, és Isten Lelke is erre vezet – arra, hogy egyre jobban megértsük a szívünket. De ez lényegében hit-kérdés. Tehát az egész dolog mélyén a bizalom, illetvel bizalmatlanság áll. Mert a bűnös viselkedés gyökerét a hitetlenségben és bizalmatlanságban kell keresnünk. A Szentléleknek itt jön be a szerepe. A Szentlélek meggyőz minket bűn, igazság és ítélet tekintetében. A Szentlélek nem az erkölcsi, vagy viselkedésbeli rosszról akar minket meggyőzni, hanem a szívünk állapotáról. 

A bűn esetében mindig lefelé haladunk, hogy megértsük a mélységét. Ha eljutottunk a mélyre, a hitetlenségünkig, akkor és ott kell megragadni az evangéliumot. Amikor megragadom az evangéliumot, akkor onnantól kezdve nem én kezdem felépíteni magam helyes cselekedetekkel, hanem Isten Lelke hit által elkezd bennem munkálni egy másfajta érzületet, egy másfajta viszonyulást. 

M.T.A.: Vegyünk megint egy konkrét példát. Valakinek az életében van egy nyilvánvaló bűn cselekedeti szinten, és innen elkezdünk mélyfúrással lefelé haladni, mígnem eljutunk a szívig, a probléma gyökeréig. Kiderül, hogy a probléma gyökere a hitetlenség – az, hogy nem hiszi el az evangéliumot. Itt tulajdonképpen el lehet jutni oda, hogy az illető kimondja, hogy valójában nem is hívő. 

S.A.SZ.: Így van, ide jutunk el. Egyébként mindig érdemes konkrét bűnről beszélni, mert ha nagyon általános bűnkategóriákat használunk, akkor nehezen tudunk a lényegre tapintani, hogy mi van a bűn mögött. De valóban ide jutunk, amit mondtál. Nem kell megijedni ettől, ez egy jó út, mert a hívőknek a legnagyobb problémája mindig a hitükkel van. A hívő élet legnagyobb buktatója az, hogy nem hisszük el az evangéliumot. Tudjuk, ismerjük, mert van egy tanult teológiánk, de – még egyszer hangsúlyozom – az életünk mutatja meg a valós teológiánkat. Az számít, hogy mi a te megélt teológiád. Ez mutatja meg azt, hogy az ismereted milyen szinten társul hittel. A megélt teológiád tanúskodik a hitedről. Ezért az állandó imádságunk az, amit az ördöngős apja mond. Ugye odamegy Jézushoz, és Jézus azt mondja neki, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, mire az apa ezt mondja: “hiszek Uram, segíts az én hitetlenségemen.” Az egész keresztyén életben ezt a hitharcot vívjuk. Tudjuk mit tett Jézus, tudjuk ki ő, de mégsem tekintjük mindezt végső valóságnak. 

M.T.A.: Csak aztán nehogy oda jusson ez a konkrét ember, hogy kétségbeesik, látva hitetlenségét,  amire aztán a cselekedeteivel akar rácáfolni, bizonyítva, hogy igenis hívő. 

S.A.SZ.: Ezért nagy az igehirdető felelőssége abban, hogy hogyan beszél a hitről. Sajnos sokszor a hit kapcsán csak a hit aktusát szokták hangsúlyozni – azt, hogy hinned kell, holott a hitet maga az evangélium gerjeszti. Tehát a hit aktusát a hit tárgya gerjeszti. 

M.T.A.: Mit jelent ez az igehirdetéseinkre nézve? 

S.A.SZ.: Azt, hogy sokkal többet kellene beszélnünk Istenről – Isten személyéről és munkájáról -, mint arról, hogy higgy. De – és ez a csavar – azért beszélünk Istenről, hogy higgyenek az emberek. Ha látjuk Istent – ha olyannak látjuk, amilyen -, az bizalmat ébreszt bennünk iránta. Ha Istenről csupán törvényadóként beszélünk, nem gerjeszt bennünk bizalmat. A törvény fénytörésében az Isten csak egy úr, aki terheket helyez ránk. Az evangélium arról beszél, hogy Isten szeret, megbocsát, hogy elfogad és hogy átformál bennünket. Az evangélium üzenete ezért jó hír. 

M.T.A.: A tartalmat szerintem látjuk. Beszéljünk egy picit a “Fiúság teológiáról”, mint arról a sajátos mozgalomról, ami a 20. században az amerikai presbiterianizmuson belül szökkent szárba. Mit kell róla tudnunk? Kik voltak meghatározó személyiségei? Hol helyezhetjük el a “sonship theology-t” az evangelikál teológián belül? Azért kérdezem, mert valahol olvastam, hogy voltak, akik implicit antinomizmus hirdetése miatt kritizálták. Ezt egyébként a nagyhírű és nemrég elhunyt R.C. Sproul cáfolta. 

S.A.SZ.: Jack Miller nevéhez köthető a mozgalom. Az eredeti neve John Miller, de valamiért Jack Millerként vált ismertté. Ő a Westminster Theological Seminary-n tanított gyakorlati teológiát. Egyébként az OPC, az Orthodox Presbyterian Church lelkésze volt. Hadd tegyem hozzá, hogy nekünk ez az evangéliumról szól, és nem Jack Millerről.

Igazából nem tudom, hogy miért fogalmaztak meg ilyen kritikát és kik fogalmazták meg… Valaki megnézi Miller munkásságát és a könyveit, nem lát majd benne antinozmizmust. Egyik könyvét egyébként lefordították magyarra, amit a lányával közösen írt.  A magyarra lefordított könyvének a címe: “Barbara gyere vissza.” Egy nagyon izgalmas könyvről van szó. Barbara Jack Miller lánya, aki elment otthonról, és teljesen világi életet kezdett el élni. A könyv azt írja le, hogy hogyan dolgozták fel a lányuk elengedését és visszafogadását. Két perspektívából ábrázolja a könyv ugyanazt az eseményt: előszöt a szülők írják le, hogyan élték ezt meg, utána pedig a lányuk írja meg, hogy hogyan élte meg ő ezt az időszakot. Nagyon érdekes könyv. Ez a könyv azonban nem rendszeres teológia – ez az evangélium megéléséről szól. 

Már mondtam, hogy Miller gyakorlati teológiát tanított. Azzal szembesült, hogy sok lelkes, családos fiatal misszionáriust kiküldenek misszióba, és néhány év múlva fásultan, kiégve, megfáradva térnek vissza. Nem értette, hogy mi történik ezekkel az emberekkel. Érdekelte, hogy mi ennek a titka. Tulajdonképpen arra jutott, hogy nem technikák vagy módszerek hiányoznak, hanem az evangéliumot veszíti el az ember, az alapokat. Az a jelenség, amit a Galatáknál látunk, hogy lélekben kezdték el, de testben akarják befejezni, nem csak a galaták specialitása, tehát nem egy egyszeri jelenségről-eseményről van szó. Ez örök kísértése a keresztyénségnek, mindannyiunknak, mert a testünk szerint mindannyian ilyenek vagyunk. Tipikusan megéli minden hívő ezt az ívet: hitre jutok, megtapasztalom ennek az erejét, változnak a kapcsolataim, az életem, a gondolkodásom, majd egyszer csak azt látom, hogy sehol nincsen már az első szeretet, a lelkesedés, és az egész egy megszokott rutinná válik. Kiüresedik az életünk. Erre aztán megszületnek gyakran a teológiai válaszok is, pl. hogy ez egy természetes dolog. De ez nem természetes! Ez csak a bűn szerint természetes. Mindez annak a következménye, hogy elveszítjük az evangéliumot, az evangéliumba vetett hitünket. És helyére odakerül – az Úrban való bizalom helyére – a cselekedet. 

Ugyanazt tudom mondani, amit előbb is mondtam: az evangelikalizmuson belül számomra ez nem csak egy szín, hanem az egész evangéliumiságnak, vagy evangelikál teológiának a lényege. Számomra az az evangéliumi ember, aki az evangéliumból él és aki megértette az evangéliumot. Számomra ez a szíve az egész dolognak. Nálam ilyen értelemben nem válik szét az evangéliumiság és a keresztyénség. Ez olyan, ami összeköt. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs szükség egyéb dolgokra is, de ehhez képest minden másodlagos. Ez az evangélium és ennek kellene összekötnie bennünket – és össze is köt tulajdonképpen. Meggyőződésem, hogy ha az ember ezt megérti, akkor létrejöhet evangelikál vagy felekezetközi módon egy igazi, szív szerinti és egészséges együttműködés – nem képmutató farizeuskodás, hogy együtt vagyunk, de különben utáljuk egymást, meg azért vagyunk együtt, hogy mindenki nézze, mit nyerhet a másikból. Ezen az alapon állva nem a szervezetemtől várom az identitásomat, nem a munkámtól, és ha ez így van, akkor a másikra sem ellenségként tekintek. 

Sajnos ma az evangéliumi oldalon, az eltérő felekezetekben mindenki azt próbálja hangsúlyozni, hogy ő miben más a másikhoz képest, tehát mi a specialitása. Sajnos nem vesszük észre, hogy ezzel hogyan veszítjük el az egész missziónkat, a kívülálló embert, akit meg kellene szólítanunk. Nekünk nem más hívőkre kellene fókuszálnunk, hogy mi tízen miben vagyunk mások mint amazok öten. Ez egy kívülálló embert abszolút nem érdekel. Őt az érdekli, hogy mi, mint keresztyének együttesen mit képviselünk.

Ma Magyarországon, ha nagyon optimistán számoljuk, a lakosságnak legfeljebb a 10%-a hallott az evangéliumról. Nem azt mondom, hogy ennyi a hívő, hanem ennyi hallott talán már róla. A 10%-ba egyébként azok tartoznak, akik eljárnak egyáltalán templomba. Nem cizellálom, hogy melyik egyház melyik közösségébe, és ott mit hall. Nem gondolom, hogy minden templomban az evangéliumot hallani, sőt, sok templomban biztos nem. De vegyük mégiscsak az optimista 10%-ot. Ez azt jelenti, hogy itt van körülbelül 9 millió ember, akiknek el kell vinnünk az evangéliumot. Nem röhejes, hogy mi azzal vagyunk elfogalva, hogy ki szupralapszariánus és ki infralapszariánus? Gondoljunk bele, mit gondol a 9 millió ember… Ilyenek a keresztyének, hogy mindenki máshogy definiálja magát és mindenki elmondja, hogy hová ne menj? 

M.T.A.: Tehát fontos az egység?

S.A.SZ.: Igen, de nem összemosásról beszélek. Azt gondolom, hogy az evangélium egyrészt összeköt, rmásrészt radikálisan szétválaszt. Vannak ma olyan emberek – hazánkban is egyébként -, akik nagyon népszerűek, akik a Bibliára hivatkozva tanítanak a keresztyénség nevében, és semmi közük nincs az evangéliumhoz. Humanista, önmegváltást hirdető üzenetet hirdetnek. Sok biblikus dolgot is elmondanak egyébként. Ez óriási csapda, mert ezek között sokan bibliahűbbek etikai dolgokban mint más történelmi egyházak lelkészei, de akkor sem evangéliumiak. Tévútra viszik az embert. Valaki például ezzel motivál, hogy “jónak lenni jó.” Tényleg ez a keresztyén ember motivációja? Ennek semmi köze nincs az evangéliumhoz. 

M.T.A.: Mit gondolsz az evangéliumi egységről? Lehetséges? 

S.A.SZ.: Nyilvánvalóan látszik, hogy a törésvonalak ma egyre kevésbé a felekezetiség mentén vannak. Lehet húzni persze törésvonalakat, pl. a karizmatikusok és nem karizmatikusok között, de az igazi törésvonalak nem itt vannak. Az evangéliumnál van a töréspont, és ez definiálja, hogy ki evangéliumi és ki nem a gondolkozásában. Azt gondolom, hogy a hitvallás tekintetében minden generációnak meg kell határoznia a hitét, ami ha egészséges hit lesz, akkor össze fog csengeni korábbi generációk hitvallásaival. Fontos, hogy az a hitvallás a miénk legyen. Nekem igazából ez az – a fiúság teológia, illetve annak megélése -, ami ma gyakorlati, megfogható módon definiálja az evangéliumot. Ebben implicite minden benne van. Nagy kihívás ma az Atya-Fiú kapcsolat, illetve a gyermekség hangsúlyozása, hiszen rengeteg torzulást és sérülést élnek meg az emberek a szüleikkel kapcsolatban. Ugyanakkor pont ezek a torzító sérülések tudnak gyógyulni, ha megértjük az igazi apa-fiú kapcsolatot, és azt, hogy a mi mennyei Atyánkkal élhetjük ezt meg. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az evangéliumnak ez a kapcsolati aspektusa a sok sérülés ellenére is egy olyan téma, amihez az emberek könnyen tudnak ma kapcsolódni. Például ha elkezdek beszélni ma a megigazítás régi fogalmáról, és azt elkezdem reformátori módon körbejárni, a mai ember számára nagyon nehezen lesz fogható. A középkori ember ezzel sokkal jobban tudott azonosulni, mármint a jogi aspektussal. Nyilván ma is beszélnünk kell róla, hiszen ott van a Bibliában, de nem ugyanúgy. 

M.T.A.: Miről kell akkor beszélnünk? Hogyan tudjuk megfogni a mai embert, hogyan tudjuk felkelteni a figyelmét?

S.A.SZ.: Fontos, hogy a mai embert elsősorban nem az igazságkeresése hajtja, hanem a szeretet iránti vágya. Az a fő kérdés a számára, hogy hol talál szeretetet, hol talál elfogadást. A mai embernek hiába mondod: “gyere ide, mert itt van az igazság.” A mai ember visszakérdez: “melyik igazság, a te igazságod?” Nem is hisz az abszolút igazságban. Az abszolút igazság jó kapcsolópont volt a premodern korban, amikor hitték az emberek, hogy létezik ilyen és keresték is. Anno sokkal kevesebb sikert értek el, ha a közösséggel vagy szeretettel jöttek. Ezt megkapták a családjukban, saját kisebb közösségeikben, ahol megélték ezt. De ma kapcsolati szinten szenvednek leginkább az emberek. A kapcsolati, önismereti kurzusokkal annyi pénzt lehet ma szerezni, amennyit elbírsz. Ma erre vannak kihegyezve egyszerűen az emberek. Fel kell hát tennünk a kérdést: hogyan tudunk velük kapcsolatot teremteni – azokkal, akik szenvednek a házasságukban, a munkájában, a főnöküktől, akik nincsenek jó viszonyban a beosztottjaikkal. Eż a csodálatos evangéliumban, hogy mindig időszerű. Ezekre a problémákra is választ ad az evangélium. Amikor a kapcsolati aspektusban találjuk meg a kapcsolópontokat – és ezzel egyébként nem negligáljuk az evangélium jogi oldalát -, akkor a mi számunkra is jobban átélhető és megélhető az evangélium. Számomra is újdonság volt, hogy nem ismeretről van szó, hanem kapcsolatról. Isten bennünket erre a kapcsolatra hív, és ez maga az üdvösség. Az élő személyes kapcsolat megéléséről beszélek, amikor az evangélium az életem részévé válik. Amikor Jézus azt mondja, hogy “maradjatok meg énbennem és én ti bennetek”, akkor erről a kapcsolatról beszél.

M.T.A.: Végül egy kérdés a konferencia kapcsán: a Fiúság Konferencia akkor nem illeszkedik a nemzetközi sonship franchise-ba? 

S.A.SZ.: A tematikánk hasonló, nyilván nálunk is a fiúságról van szó. Ha valaki elolvassa Miller könyvét, nyilvánvaló hasonlóságokat fedezhet fel. Sok mindenben hasonlóan gondolkozik mint mi. De az az igazság, hogy bár nekünk a konferencia adott impulzusokat, utána viszont mi magunk napokat, heteket, hónapokat töltöttünk azzal, hogy a saját konferenciánk anyagát kidolgozzuk. Sőt, évek alatt formálódott ki bennünk. Összeültünk, megrágtuk újra és újra, emésztettük. Ez egy nagy kihívás. Ezért is tartunk egy egész hetes konferenciát. Sőt, az egy hét még kevés is. 

Amint mondtam, azt látjuk, hogy vannak olyan keresztyén sablonok, amiket újra kell definiálni, főleg a megszentelődés témakörben. Ehhez viszont idő kell. De a lényeg az, hogy nem átvettünk egy kész anyagot, hanem hallottunk valamit és elindultunk a magunk útján. Nagyon sokat dolgoztunk, és kialakítottuk a magunk konferenciáját és anyagát, ilyen értelemben nem egy szervezet képviselői vagyunk. 

M.T.A.: A konferencián – ha publikus – milyen felekezetet képviselteti magát a legnagyobb számban?

S.A.SZ.: Mivel többségében reformátusok vagyunk, ezért általában a résztvevők többsége református, de mindenhonnan hívunk vendégeket, senkit nem zárunk ki. Mindenféle háttérból előkerülnek emberek, és ennek örülünk is.

M.T.A.: Köszönöm az interjút! 

3 Responses

  1. Szilágyi József

    Ravasz László:
    “Isten előtt csak megalázkodni és ujjongani lehet.
    Megalázkodni, hogy ami vagy, kegyelemből vagy, tehát nincs okod gőgre, fennhéjázásra, mert mindent ingyen kaptál, – de ujjongani, hogy ingyen ekkora ajándékot kaptál…”
    (internetről)

  2. Szilágyi József

    “Tartoztál Őneki,
    tartozol Őhozzá.
    Jött, felszabadított,
    örökbe fogadott.
    Hazaértél: most már
    hagyd magad szeretni.”

  3. Csaba

    Hasonló üzenetről beszél Wayne Jacobsen a következő prédikáció-sorozatban (angol nyelven): https://www.lifestream.org/transition/
    Könyve már megjelent magyarul is “Szóval nem akarsz többé gyülekezetbe járni” címmel az Immánuel kiadónál. Bár a címe furcsa, a benne lévő üzenet a fiúságról beszél. Angolul tudók letölthetik a könyvet ingyenesen a szerző weboldaláról itt: https://www.lifestream.org/wp-content/uploads/2019/01/JakeStory5x8.pdf

Hozzászólás