„A változás mindig a hitnél kezdődik, nem a cselekedeteknél” – beszélgetés Sipos Alpár Szabolccsal a fiúságról (2.rész)

Sípos Alpár Szabolcs a Liebenzelli Misszió Teológiai Szemináriumán folytatott teológiai tanulmányokat, majd a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán szerzett lelkészi diplomát. Öt évig a Budapest Nagyvárad téri református gyülekezetben lelkészi szolgálatot végzett, majd 2001-től 2014-ig a Biblia Szövetség Bibliaiskolájának igazgatója és tanára volt. 1999-2017-ig a Libenzelli Misszió magyarországi ágának, a Molnár Mária Külmissziói Alapítványnak előbb titkára majd elnöke. 2015-től a Fiúság Akadémia vezetője és tanára. Gyakran szolgál lelkészek és teológusok között. Szabolccsal elsősorban arról beszélgettünk, hogy miért kardinális jelentőségű a keresztyén életben az örökbefogadásunk, hogy miért fontos tisztában lennünk azzal, hogy Krisztusért hit által Isten családjába befogadtattunk és Isten fiaivá lettünk, és hogy ezen ismeret és az ebből fakadó tapasztalat híján milyen buktatói lehetnek a keresztyén életnek, különösképpen is a megszentelődésnek. 

Márkus Tamás András: Ha a fiúságot el akarod helyezni az ordo salutisban, azaz az „üdvösség rendjében”, hová helyeznéd? Tulajdonképpen az “örökbefogadáson”, az adoptio-n keresztül vizsgálod az egész keresztyén életet?

Sipos Alpár Szabolcs: Azt állítom, hogy a gondolkozásunk kiindulópontjának kell lennie. Nagyon tetszik – és ajánlom mások figyelmébe is -, amit J.I.Packer ír az “Igaz istenismeret” című könyvében erről. Ő bizonyos értelemben vitatkozik más református teológusokkal, mert ők általában – pl. Berkhof – azt mondják, hogy a megigazításunknak két része van: megbocsátás és a fiúvá fogadtatás. Ezzel szemben Packer amellett érvel, és szerintem helyesen, hogy a fiúvá fogadtatásunk ennél több. Inkább egy mindent meghatározó, vagy mindent magába foglaló gondolat. Ennek van egy előnye. Ha a megigazulást csak a megbocsátásra szűkítjük le, akkor még csak ott vagyunk, hogy a múltad el van rendezve jogi értelemben. Semleges helyzetben, légüres térben vagy. Sokan ezt így is élik meg. Még ha beszélnek is róla, hogy minden bűnük megbocsáttatott, az az alapgondolatuk, hogy “igen, a megtérésben, a megigazításban, az újjászületésben Istené a kulcsszerep, de most rajtam a sor.” A lényeg számukra, hogy mit építesz erre az alapra, tehát hogy hogyan bizonyítasz.

M.T.A.: Nem lehet, hogy szerénységből nem merik kimondani azt az emberek, hogy előre minden bűnük meg van bocsátva, és előre Isten mindent elvégzett, hiszen – gondolják – mi van akkor, ha elbuknak? 

S.A.SZ.: Alapvető jelentőségű tény, hogy az igazságunk egyedül Krisztusban van. Krisztuson kívül nincs semmilyen igazságunk. Ez csak a Krisztusba oltatásunkban értelmezhető, a vele való egységben. Azt szoktam mondani, hogy a kegyelemnek ebben van többlete: Isten engem úgy szeret, mint Jézus Krisztust, hogy bekerülök – mert Isten bevon – a Szentháromságnak abba a misztikus egységébe (ezt nagyon nehéz leírni is), ami az Atya és a Fiú között a Szentlélek által van. Ez valami különös dolog, amiről a Jn 17-is beszél: “mi egyek vagyunk” – mondja Jézus – “és ők is egyek legyenek velünk.” Krisztusban az életünk elválaszthatatlanul összekapcsolódik Istennel, az Atyával. Ez egy hátborzongató gondolat, ha belegondolunk. Természetesen nem oldódik fel a Szentháromság egysége és nem istenülök meg, de mégis isteni természet részeseivé leszünk.

M.T.A.: A megigazulás és az istenfiúság van megfeleltetve ebben a teológiában? A kettő – ha jól értem – szorosan összefügg.

S.A.SZ.: A megigazulás a nagy cseréről szól. Isten Krisztusra helyezte a bűneinket. Egyébként Luthertől származik ez a kifejezés is, a “nagy csere.” Isten Krisztusra helyezi bűneinket és nekünk ajándékozza Krisztus igazságát. De ez nem csak jogi aktus, mert itt nem csak arról van szó, hogy bár igaznak vagy nyilvánítva, valójában Isten szemében továbbra is ugyanolyan bűnös vagy. Ehelyett Isten valóban igaznak nyilvánít, és közben úgy szeret téged, mint a saját Fiát. Ő valóban Krisztusban lát minket, és valóban a gyermekeként kezel minket teljes szeretetével. Ezeket az aspektusokat nem tudod szétválasztani: a bűnbocsánat, a megigazítás és a fiúság összetartoznak. Ezt a hármast nem lehet szétszakítani, nincs egyik a másik nélkül. Ezért torz, ha ezt nem tudja az ember hittel megragadni. Ha valaki nem tud erről, az komoly hiány. Királyi gyermek vagy, és te erről nem tudsz. Csak annyit tudsz, hogy bűnös vagy, akinek megkegyelmeztek, és sunnyogsz, hogy le ne bukj mégegyszer. 

Látjuk, hogy milyen fontos ez. A keresztyén élet szempontjából azért fontos, mert ez az élet már nem a múltról szól, hanem a jelenről. Arról, hogy te ma hogy élsz, milyen életet élsz. Ezt szoktuk mondani, hogy az légy, aki vagy. Ez a megszentelődés lényege. Te Isten gyermeke vagy, hidd el.  Onnan lesz nyilvánvaló, ha elhiszed, hogy elkezdesz úgy élni mint Isten gyermeke és Isten fia, tehát úgy, mint Krisztus. Nem azért, hogy megfelelj ennek a normának, hanem azért, mert hiszed. Ez az identitásod. Innentől kezdve a bűn valami olyan dolog, ami idegen az identitásomtól. Nem a bűn határozza meg, hogy ki vagyok. Ahogy Pál mondja a Róm 6-ban: “ti azt tartsátok, hogy meghaltatok a bűnnek.”

M.T.A.: Azt mondod, hogy a limitált ismeret kevésbé “munkálja ki” ezt az identitást. Pl. az, ha tudom, hogy a bűneim megbocsátattak. Akkor egy következő lépés az ismeretben, hogy tudom, igaznak is nyilváníttattam. Még egy további lépés, hogy tudom, azért vagyok igaz, mert az Isten fiává lettem Krisztusért. Innentől kezdve ez még mindig ismeret… Lehet, hogy valakinek ezt elmondod, megérti, de az ismeret önmagában nem adhat még olyan lökést, hogy megváltozzon az élete. 

S.A.SZ.: Itt jön be a kulcsgondolat – a hitnek a szerepe -, és ezért definiálunk újra fogalmakat, amiket egyébként mindannyian használunk. Az ismeret önmagában nem elég. Ezt mindenhol megtalálod a reformátoroknál. A hit az, ami újjáformál. Egyébként itt szembesül az ember azzal, hogy más a tanult teológiánk és más a megélt teológiánk. Megtanulunk valamit, magunkévá tesszük, megértjük, igaznak tartjuk, de az igazi teológiánk tulajdonképpen az, amit megélünk. A valóság az, hogy noha mi Krisztusban Isten fiai vagyunk, mégis sokszor úgy viselkedünk, mintha árvák lennénk. Ezért kulcskérdés, hogy mit hiszel magadról. 

Amikor én elkezdek másoktól szeretetet koldulni, amikor önmagam körül forgok, amikor magamat akarom megelégíteni másokon keresztül – mások reakcióira építve az identitásomat, mások elismeréséből, szeretetéből táplálkozva -, akkor abban a pillanatban úgy viselkedem, mint egy árva. Azért, mert nem hiszem el, hogy nincs szükségem mások elismerésére. Engem Isten a gyermekévé fogadott és ennél nincs több. A világ ura, a szuverén Isten azt mondja, te az én gyermekem vagy. Ha mi ezt elhisszük, ez radikálisan megváltoztat. Például teljesen máshogy megyek be egy kapcsolatba. Onnantól kezdve nekem nem az a kérdés, hogy mit kaphatok ettől az embertől, hogy tudom nála felépíteni az én imidzsemet, hogy elfogadjon, elismerjen, hanem az van bennem, hogy hogy tudok én szolgálni. Mert az evangélium az – a megbocsátás, amit Krisztusban, a Fiúban kaptunk, az elfogadtatás -, ami igazán megelégíti a szívünket, és akkor nincs szükségem másra. 

M.T.A.: És hol van ebben a Szentlélek munkája? A Lélek nélkül mindez egyfajta automatizmusnak tűnik. Azért kérdezem, mert vannak emberek, akik hinni, bízni akarnak Krisztusban, el akarják hinni az evangélium üzenetét, de azt látják magukon, bármennyire is értik, nem tudják megélni az identitásukként. 

S.A.SZ.: Ez a következő pont, és ezért is tart a Fiúság Konferencia egy hétig, hogy körbejárjuk minden oldalról a témát. Van egy ismereti része ennek az egésznek, van a hittel való megragadása, és az utóbbinál nagyon fontos szerepe van a Szentléleknek. A hitet is a Szentlélek munkálja ki bennünk. De ami nagyon fontos, hogy a Szentlélek az ige tanúsága szerint az ige által munkálkodik. Ezért kulcskérdés – különösen is a lelkészeknek -, hogy az evangéliumot hirdetjük-e. Az evangélium az Isten ereje. Ez az, amin keresztül a Szentlélek munkálkodik. Amikor mi hirdetjük azt az evangéliumot, amit Istentől kaptunk Jézus Krisztusban, a Szentlélek munkálkodik. Ezen a ponton szembe kell néznünk azzal a realitással, hogy ma a Szentlélek munkájának az akadálya, vagy hiánya, amit tapasztalunk az egyházban, elsősorban arra vezethető vissza, hogy nem szól az evangélium. Az egyház legnagyobb problémája az, hogy magát az evangéliumot veszítette el.

M.T.A.: Valóban Krisztus egész egyházára jellemző lenne ez? 

S.A.SZ.: Amikor az egyházról beszélek, nem Isten egyetemes egyházáról beszélek. Hála Istennek vannak helyek, ahol csak elemekben, és van ahol erővel és hatalommal is megszólal az evangélium. De vannak olyan helyek is, ahol nem szólal meg. 

M.T.A.: Miért van ez?

S.A.SZ.: Azt gondolom, hogy a mai keresztyénségnek – sajnos ebbe az evangéliumi keresztyénség is beletartozik -, az evangélium újrafelfedezésére lenne szüksége. Látnunk kell, hogy egy harc kellős közepén vagyunk. Az evangéliumnak ellensége egyrészt a Sátán, másrészt az a világ, ami körülvesz minket. De a szívünk is mást diktál természet szerint, mint amiről az evangélium szól. Ahhoz, hogy az evangélium bennünk éljen, ahhoz újra és újra találkoznunk kell magával az evangéliummal. Ha nem halljuk az evangéliumot – Isten kegyelmes munkáját, amit bennünk végez -, és nem erősíttetünk meg újra és újra ebben az identitásban, akkor magával ragad minket a világ gondolkozása, az ördög pedig elkezd vádolni minket: “te vagy az Isten gyermeke, nézzél már magadra? Ilyen büszke és szeretetlen az Isten gyermeke?” Az ember ilyenkor elbizonytalanodik, és jön a világ, és azt mondja: “te az vagy, amit teljesítesz.” És belemegyünk a játékba: elfoglaltak leszünk, mert nekünk teljesítenünk kell, nekünk fel kell mutatni valamit. Meg kell mutatni a szolgálatban, hogy mit tudok tenni és eredményeket kell produkálnom, akár a keresztyénségünk terén is. Valaki egyszer azt mondta az egyik előadás után, amikor erről beszéltem, hogy “tiszteletes úr, tudja mi lenne a legjobb? Ha most újrakezdené és mégegyszer elmondaná ezt.” Azt feleltem: “Így van. Ahogy befejeztük, rögtön újra kell kezdenünk. Mindig. Hiszen enélkül nem tudunk élni.” Azért kell újra és újra meghallanunk, mert ez ébreszti fel bennünk a hitet, ami által Isten Lelkének az erejét megtapasztaljuk. 

M.T.A.: Ha nem ezt hangsúlyozzák az igehirdetésekben, akkor mit igen?

S.A.SZ.: Amit ma leginkább hirdetnek a keresztyénségen belül, az a törvény. Tulajdonképpen a következőt halljuk: “legyél olyan, mint Jézus”. De ez az üzenet nem a megváltásról szól. Ahol a törvényt prédikálják, ott legtöbbször az igehirdetés felépítése a következő: előveszünk egy bibliai történetet, majd a történetből kiindulva szembesítjük a hallgatóságot azzal, hogy mennyire bűnös, és hozzátesszük: “ti ilyenek vagytok, de ilyennek kellene lenni”. A végén esetleg felszólítjuk a hallgatóságot, hogy “térjetek meg!”. Ugye ez a klasszikus – ha úgy tetszik, old school – igehirdetés. Azt gondoljuk, hogy azzal lesz evangéliumi, ha a végén megtérésre hívjuk őket.

M.T.A.: Vagy változásra, ha már megtért…

S.A.SZ.: Vagy változásra, de ez úgy csapódik le, hogy azt mondják: “mindig csak azt halljuk, hogy térjünk meg, de már megtértem, most még hányszor térjek meg?” Emögött ott van – és ez nagyon érdekes, mert a régi ébredési mozgalomban még használták ezt a fogalmat is -, hogy a “megtérés evangéliumát” hirdették. Tulajdonképpen ez is egy eltorzult evangélium, mert olybá tűnik, mintha az örömhír – tehát az evangélium – abban lenne, amit te csinálsz. Abban, hogy megtérsz, hogy bűnbocsánatot kapsz, hogy te elhatározod, hogy újat kezdesz. Persze ennek van egy “jó hír” értéke az emberek számára, mert azt hallják, hogy jobbá válhatsz.

M.T.A.: Nagyon érdekes, amit mondasz, mert egyfelől magamra ismerek mint hallgatóság – tehát én is hasonló igehirdetéseket tapasztalok -, másfelől magamra ismerek mint igehirdető is, azaz hasonló felépítéssel prédikálok. De amikor igét hirdetek nem is annyira a megtérést veszem elő, hanem – amennyiben keresztyén gyülekezet előtt prédikálok – az az alap, hogy akik ott ülnek, már megtértek, Isten Lelke már újjászülte őket, most akkor változzunk el az Ő dicsőséges ábrázatára. Ez apostoli norma, hiszen minden apostoli igehirdetés és levél hasonlóan van felépítve. Tehát a megszentelődésben az engedelmesség igenis életcél. Hogyan választod el ebben az esetben, hogy ez most egy törvény fokuszú igehirdetés, vagy pedig nem? 

S.A.SZ.: Igen, de pont ez a lényeg. Ha megnézed, az apostoli felszólítások – a Római, a Galata, az Efézusi levélben – a következőképpen néznek ki: az elején elmondja az apostol, hogy mit kaptak, tehát ad Pál egy identitást, pl. Istentől távol voltak de most közel kerültek hozzá. Az apostol felszólítja a levél címzettjeit arra, hogy ezt tartsák magukról igaznak, hogy így tekintsenek magukra. Meg kell érteniük, hogy kik ők. Az Ef 4-ben ezért mondhatja, hogy az “elhívásotokhoz méltó módon éljetek!” Sajnos mi ezeket rendszerint elválasztjuk egymástól. Az identitást lehagyjuk, ami pedig megmarad, az csupán az etikai norma. Ezt tesszük oda az emberek elé, de ezzel őket valójában cselekedeti szinten akarjuk megváltoztatni. Mintha arra szólítanánk fel őket, hogy változtassák meg a cselekedeteiket. 

M.T.A.: Ezt értem, de az identitását nem tudod valakibe belekalapálni. Nem feltétlenül az igehirdető problémája, hogy valaki nem azonosul az identitásával, nem? Hiszen lehet, hogy nagyon is hansúlyozza ezeket a dolgokat, de a hallgatóság egy jó részében csak az alap nélküli etikai felszólítások maradnak meg. Elképezlhető, hogy valaki csak változni akar, de azt már nem hiszi el, hogy új teremtés. 

S.A.SZ.: Ha a hallgató nem érti meg a jól artikulált üzenetünket, az nem a mi felelősségünk. De azt gondolom, hogy mi viszont sokszor rosszul kommunikáljuk az üzenetet. Ez azért van, mert egyrészt nem foglalkozunk az ember szívével, csak a cselekedetével. Azért csúszunk bele ebbe a törvényeskedő, etikai hurokba, mert nem foglalkozunk a szívvel. Sem az ember romlottságának realitásával nem nézünk szembe, sem a megváltásra való rászorultságával. Sajnos nagyon sok keresztyén üzenet – amire ma ráaggatjuk akár az evangéliumi jelzőt is -, valójában önmegváltást hirdet: “Tedd rendbe magadat, változtasd meg a cselekedeteidet!”. Vagy, “Te hívő ember vagy, te nem élhetsz így!” Csakhogy valójában a változás soha nem cselekedeti szinten indul el, hanem a szívünk mélyén, hiszen az indentitásunkból fakad az igazi változás. A Galata levélben Pál erről beszél, konkrétan a Galata 3-ban. Kiakad és azt mondja, “esztelen galaták, amit lélekben kezdtetek el, azt most testben akarjátok bejefezni?” 

M.T.A.: De ott sajátos helyzetről van szó, mert valóban, a teológiai súlypontok terén van egy kavarodás, amire az apostolnak figyelmeztetni kell őket – ezért akarnak szükségtelenül pogány háttérrel körülmetélkedni és külső, ceremoniális parancsolatokat megtartani -, de a korinthusi levélben más esetben nem győzi a hallgatóságát megfeddni a kicsapongó viselkedésükért. Tehát szerintem különbség van aközött, hogy 1.) valakinek azt mondom, hogy Krisztusban új identitása van, ezért szedje össze magát és ne éljen kicsapongó módon, és aközött, hogy 2.) valakinek azt mondom, hogy tartson meg ilyen és ilyen parancsolatokat, különben elveszíti az üdvösségét. 

S.A.SZ.: Természetesen a zsidóknál (és a pogányoknál is bizonyos esetekben) a specialitás az volt, hogy az ószövetségi törvényhez akartak visszatérni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy lelkületében és mechanizmusában ma ugyanez történik. Normákat írunk elő embereknek. Ha megnézed a Galata 3-at, azt mondja az apostol, hogy “hogyan éltétek meg a Léleknek az erejét, a hatalmas dolgokat? Nem az ige hittel való meghallása által?” Magyarul a változást az evangélium hite munkálja bennünk – az, amit Isten mond rólam és a világról, és az, hogy mindezt elhiszem. A változás mindig a hitnél kezdődik, nem a cselekedeteknél. Ahogy a hitem és az Istenben való bizalmam növekszik, úgy változnak a cselekedeteim is. Minden más képmutatás, cselekedeti szinten való produkálás. Röviden hadd utaljak a korinthusi esetre, ha már szóba hoztad. Nézd meg, hogy Pál mivel kezdi. Van egy égbekiáltó etikai probléma, sőt, nem is egy, hanem rengeteg. Azzal kezdi, hogy “nem akarok tudni egyébről köztetek, csak Krisztusról, mint megfeszítettről.” Azért kezdi így, mert ez az identitásuk alapja, és ezt kell megérteniük. Nem nyúl addig hozzá az etikai kérdésekhez a Korinthusi levélben sem, amíg az identitás-kérdés nincs rendezve. Helyre kell tenni a gyülekezet identitását. Tisztázni kell újra, hogy mit jelent az Isten kegyelme, és mit jelent az üdvösség rájuk nézve. 

M.T.A.: Értelek, csak közben a gyakorlatban mégis látunk egy ördögi kört – ami egyébként sok-sok hívő életében is előkerül -, hogy rendben, a hit az identitásunk alapja, de az, hogy mennyire hiszem az evangéliumot, hogy mennyire bízom Krisztusban, mégiscsak mérhető valahogy, és a Jakab levél alapján úgy, hogy mennyire vagyok engedelmes… 

S.A.SZ.: Ez így van. De annak a mechanizmusa, ahogyan gondolkozunk, nem mindegy. Ez olyan, mint amikor a Lélek gyümölcseiről prédikálunk, és elmondom az embereknek, hogy “látjátok, ti mennyire nem vagytok jóságosak, pedig szeretni kellene”, és felsorom a normákat. Ugyanakkor Pál apostol nem véletlenül használja a “Lélek gyümölcse” kifejezést. Ha ott van a Lélek, akkor meg fog jelenni a gyümölcse is. A “test cselekedeteiről” is beszél Pál. A test az, amit mi csinálunk, ami belőlünk fakad, a gyümölcs pedig az, amit Isten munkál bennünk Lelke által. 

Folytatjuk!