12
szept
2019

R. C. Sproul: „Krisztus a mi váltságunk!”

Biztos vagyok benne, hogy voltak idők Jézus életében – különös módon is földi szolgálatának végéhez közeledve -, amikor nagyon mélyen elkeseredett. Amikor az utolsó útjára ment Galileából le Jeruzsálembe, figyelmét az eljövendő órájára fordította. Felkészítette tanítványait arra, hogy azért megy Jeruzsálembe, hogy meghaljon. Ők azonban ezt nem akarták megérteni, szinte minden lépésükkel ez ellen harcoltak. Azt olvassuk Márk evangéliumában a 10. fejezetében, hogy Jézus ismét szólt nekik erről: „kezde nékik szólni azokról a dolgokról, a mik majd vele történnek..”(Márk 10:32) Azt is mondja az Ige a Márk 10:32-ben, hogy „a tanítványok Őt követve félnek vala.” Jézus félrehívta a tanítványait, és újra elmondta nekik, hogy mi fog történni vele. Azt mondja: „Ímé, felmegyünk Jeruzsálembe, és az embernek Fia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, és halálra kárhoztatják őt, és a pogányok kezébe adják őt. És megcsúfolják őt, és megostorozzák őt, és megköpdösik őt, és megölik őt (Márk 10:33-34). Öt perccel később a tanítványok arról vitatkoznak, hogy ki lesz a nagyobb közülük Isten országában: „Ülhetek én a jobb kezed felől vagy bal kezed felől”- kérdezik. Előttünk van Krisztus, aki éppen a legnagyobb szenvedéseire készül és legközelebbi barátai az örökségről szeretnének beszélgetni vele.

Ebben kontextusban Jézus nagyon fontos dolgot mond nekünk a megváltásról. Azt mondja: „Tudjátok, hogy azok, a kik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettök, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtok. De nem így lesz közöttetek; hanem, a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok. És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen: Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.”(Márk 10:42-45) Itt Jézus minden elkeseredése ellenére kifejti, hogy miről is szol az Ő szolgálata valójában. Világosan kijelenti, hogy hogyan váltja meg őket. „Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Márk 10:45). Jézus arról beszél, hogy az élete váltság lesz sokakért.

A szó, amit itt a Márk evangéliuma váltságként említ, valójában a Megváltás tágabb fogalmi körébe tartozik. A bibliai fogalomrendszer szerint megváltást olyan valaki tud adni, aki képes a váltságról gondoskodni. A „lütron” görög szó szerepel az eredeti szövegben, ezt fordítjuk „váltságnak”. Aki tanult valaha görögöt – pl. egy teológiai szemináriumon -, az tudja, hogy a „lüó” egyike azon szavaknak, amit elsőként tanul meg az ember. Ez elsősorban azt jelenti, hogy „szabaddá tenni, kioldani, kiszabadítani”. A Márk 10:45-ben szereplő „váltság” szó valójában erre az alapvető gondolatra vezethető vissza: valamit, vagy valakit, aki fogságban van, kiszabadítani.

Az ókori világban a váltság szót körülbelül ugyanúgy használták, mint ahogy ma is használjuk. Ha váltságról beszélünk, akkor a fogvatartás jut eszünkbe – amikor valaki elrabol egy személyt és váltságdíjat követel azért, hogy szabadon engedje. Így működött ez az ókori világban is, például ha valaki egy rabszolgát akart felszabadítani, ti. ki kellett fizetni az árát. Vagy ha valaki hadifogságba került, akkor csak váltságdíj fejében lehetett ismét szabad. De ki állapította meg a váltságdíjat? Természetesen a rabszolga gazdája, vagy az őt fogva tartó személy tehette ezt meg, hiszen az ő tulajdona volt a fogvatartott. Ő közölte mindazokkal, akik meg akarták vásárolni, vagy ki akarták váltani a rabszolgát, illetve a foglyot, hogy mi a rabszolga, vagy fogoly ára. Ő tudta megállapítani, hogy a felszabadítónak van-e annyi pénze , hogy a rabszolgát, illetve a foglyot megváltsa.

Ez nagyon fontos dolog, mert az egyháztörténelem során számos felfogás létezett az ember megváltásával kapcsolatban. Ha a kereszt, illetve a megváltás történetét tanulmányozzuk, akkor azt láthatjuk, hogy a megváltás a bibliai nyelvezetben és képivilágban egy sok oldalú esemény. Különféle cselekedetek, tettek láthatók meg a megváltás különleges pillanatában. A megváltás sokoldalú cselekedetének egyik komponense a váltságdíjfizetés a fogolyért. Valójában erről szól a megváltás. Szabaddá tenni valakit. Izrael megszabadult, amikor Isten kiszabadította népét az egyiptomi szolgaságból. Mózes 2. könyve ezért a megváltás történeteként is értelmezhető.

Az egyik megváltással kapcsolatos felfogás, ami az egyháztörténelem során megjelent, arról szól, hogy Jézus a váltságot a Sátánnak fizette. Azért kellett ezt megtenni, mert a Sátán az elbukott embert fogva tartotta, így az ő foglyai vagyunk – a Sátán mintegy rabláncon tart minket. Ő a fogvatartó, aki elrabolt minket Atyánk házából. Krisztus azért jött el, hogy minket kiszabadítson a Sátán rabságából. Egy fontos momentumot meg kell említenünk itt a megváltással kapcsolatban, mégpedig a a megváltás „Christus Victor” aspektusát. Vagyis, hogy Krisztus a megváltás által győzelmet aratott a fejedelemségek és hatalmasságok felett. (Kol.2:15) Azért jött, hogy a Sátán munkáját lerontsa, hogy megtörje hatalmát felettünk. Krisztus mondja: „Ha pedig Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa„. (Lukács 11:20) Az Újszövetségben megjelenik a megváltással kapcsolatban egy jól látható győzelmi motívum, hogy ti. Krisztus legyőzte a minket fenyegető Sátánt és démoni erőit. Ez a titáni küzdelem húzódik végig Krisztus földi szolgálatán. Ezt láthatjuk akkor, amikor a Lélektől vezetve a pusztába megy és a Sátán megkísérti. Ezután mintegy végjegyzetként mondja az Ige, hogy eltávozott tőle egy időre a Sátán. (Lukács 4:13)

A Sátán visszavonult, de ez nem tekinthető végleges visszavonulásnak. Eż pusztán egyfajta stratégiai visszavonulás, hogy jobb helyet találva egy másik alkalommal újra támadást indítson Krisztus ellen. Ez a konfliktus Jézus szolgálatán végighúzódott. A Bibliában azt olvassuk, hogy Jézus a halálával győzelmet aratott a Sátán felett. Világos tehát, hogy Krisztus győzelmet aratott a sátáni erők és hatalmasságok felett.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a váltság, amiről Krisztus beszél, a Sátánnak lett volna kifizetve. Gondolkodjuk bele: ha Krisztus a Sátánnak fizet váltságdíjat, akkor valójában ki is az, aki győztesként kerül ki ebből a konfliktusból? Ha a váltságdíjat az emberrabló kapja meg, az számára elképesztően nagy dicsőséget jelentene. Ha a Sátán kapta volna a váltságdíjat, akkor ezzel egyenest a „bankba” ment volna. Nem „Christus Victor”-ról, hanem „Satanus Victor”-ról kellene beszélnünk. De amikor a Biblia a kifizetett váltságról szól, soha nem úgy beszél róla, mint amit egy bűnözőnek fizettek ki. Annak fizettek, akinek a megváltásért járó árral tartoztak. Annak fizettek, aki a sértett fél volt, aki számára a bűn egész folyamata sértés. Ki is ez? Az Atya Isten. Jézus mint szolga úgymond feláldozta magát az Atyának értünk. 

Egy másik érdekesség, hogy amikor ezekről a témákról tartok előadást, akkor nemcsak a klasszikus ortodox teológusok írásait olvasom el erről a témáról. Azt is el szoktam olvasni, hogy a legradikálisabb magaskritikát gyakorló teológusok mit gondolnak erről a kérdésről. Megdöbbenve tapasztalom, hogy ezek az emberek, akik egyáltalán nem törődnek az ortodox, biblikus állásponttal, kifejtik, hogy két dolgot nem tudunk kikerülni Krisztus bibliai értelemben vett váltsághalálával kapcsolatban. Az egyik az, hogy ez a halál helyettesitő, a másik az, hogy engesztelő. Azért ez nem semmi! Bár sokat ostorozzák az ortodox teológiát, ezt a két tényt még ők sem tudják elkerülni, akkor sem, ha elítélőleg beszélnek róla. Ez valóban kemény nyelvezet, dee a tény az, hogy az Újszövetség írói maguk is megértették, hogy Jézus szolgálatával, a kereszttel, illetve a váltság fogalmával összetartozik annak helyetesitő és engesztelő  volta. Az ár ki lett fizetve a helyettes által annak, akinek tartoztak. Tehát valakinek az igényei ki lettek elégítve egy helyettes által.

Nem csoda, hogy még Barth Károly is nagy ékesszólással és vehemenicával jelentette ki, hogy Krisztus váltáságával kapcsolatban a legfontosabb kicsi görög szó a  „hüper”. Ezt úgy lehetne fordítani, hogy „valaki érdekében.” „Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért.” (János 10:119) Jézus mondja: a juhok érdekében, sokakért adom az életem. Ez Krisztus saját meghatározása önnön szolgálatáról. Ha egy festményt vizsgálunk, sokszor szoktunk spekulálni azon, hogy vajon mit is akar ezzel a képpel üzenni a festő. De a válaszaink legtöbbször csak a vélemények kategóriájába tartoznak. A legkézenfekvőbb megkérdezni magát a művészt, hogy mire akar minket a művével tanítani. Az egzisztencialisták azt mondanák erre: „én lefestettem, te meg magyarázd meg, hogy mit jelent!” Szerencsére Jézus nem volt egzisztencialista. Amikor Jézus maga magyarázza el, hogy mi is áll szolgálatának középpontjában, akkor ezt mondja: „ezt nem magamért teszem, hanem értetek. Hogy megmentselek, megváltsalak titeket. Váltságul adom magam sokakért.”

Amikor a megváltásról technikai értelemben beszélünk, akkor két szó jön elénk. Az egyik a kiengesztelés, a másik a bűnhődés. Az előzőekhez hasonlóan ezek is furcsa fogalmak, ezért meg kell vizsgálnunk őket.

Az angol expiation szó ex prefixuma arra utal, hogy valamiből kikerülünk, vagy valamitől megszabadítanak. Ezt fordítjuk a magyar bűnhődés szóval. Ez eredetileg arra utal, hogy valamit elvesznek valakiről, valamit eltávolítanak. Bibliai értelemben ez a vétek elvételét jelenti, mégpedig azáltal, hogy váltságot fizetnek, vagy engesztelést ajánlanak fel érte. Jelentheti ez azt is, hogy valamiért megfizetik a büntetést. A bűnhődés az egész problémát feloldja azzal, hogy megfizeti a vétket, áldozatot mutat be engesztelésképpen, és megelégítést szerez. 

A kiengesztelés szó – amivel az angol propitiation-t szoktuk fordítani – viszont a bűnhődés tárgyával foglalkozik. Emlékezzünk arra, hogy az expiation (=bűnhődés) „ex” prefixuma arra utal, hogy valami nehéz helyzetből kikerülünk, valamitől megszabadulunk. A propitiation (=kiengesztelés) „pro” prefixuma pedig arra utal, hogy milyen céllal történik mindez. Ez az Isten hozzállásában előidézett változást írja le. Amikor helyreállíttatik az Istennel való közösségünk és kedvesek leszünk előtte, Isten úgymond kiengesztelődik, elégedetté válik, megbékíttetik. Ez a megbékíttetés a katonai és politikai konfliktusokban is jelen van. Talán hallottunk már az ún. „politikai békítésről.” Amikor azért, hogy egy hódító ne rohanjon le egy-egy országot, valamit felajánlanak neki, azon céltól vezérelve, hogy megbékítsék, és ne foglalja el az egész országot. Ez egyfajta „istentelen” megjelenése a megbékítésnek. De ha engem megsértettek, nekem támadtak és dühös vagyok, és te, mint velem szemben álló fél le akarod csillapítani a haragom és meg akarsz úgymond békíteni, helyre kell állítsd a jóindulatomat is.

Van amikor ugyanaz a görög szó jelöli a kiengesztelést és a bűnhődést is. A bűnhődés az a cselekedet, aminek következtében megváltozott Isten velünk kapcsolatos hozzáállása – az, amit Krisztus tett értünk a kereszten. Krisztus bűnhődésének pedig az a következménye, hogy Isten kiengesztelődőtt velünk. Ez a különbség aközött, aki a váltságot adja, és aközött, aki elfogadja. A kiengesztelés és bűnhődés magába foglalja a kibékítés aktusát is.

Létezik egy kifejezés az egyik régi református hitvallásban, amely a megváltásról beszél. Így hangzik latinul: „Irra placate Deo”, Vagyis Krisztus váltságművének célja az Isten haragjának megbékítése. A modern teológusoknak ez a tanítás nem teszik, sőt, nagyon haragszanak amiatt, hogy Isten haragjának a lecsillapításáról beszélünk. De szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy az Isten haragjának megbékítése nem valami mellékes elem a teológiában, hanem a megváltás lényegét képezi. Ez az egész megváltás esszenciája.

Mit jelent a megváltás fogalma? Mielőtt fejfájást okoznék bárkinek is, megpróbálom egyszerüen elmondani, mivel a megváltás szó a Szentírásban 70-féle értelemben kerül elő. Például ha valakit megmentenek egy csatában, és így elkerüli a vereséget, egyfajta megváltást, megmentést él át. Ha valaki például túlél egy szörnyű betegséget, akkor is egyfajta szabadítást tapasztal meg. Mi magunk is szoktunk úgy beszélni, hogy „megszabadult” egy betegségtől valaki. Bár ezek is bizonyos értelemben „szabadulások”, mégis, amikor bibliai értelemben vett megváltásról beszélünk, fontos kérdés, hogy mitől szabadultunk meg. Itt is fontos tényező, hogy valamitől megszabadultunk.

Ha Pál Tesszalonikabelieknek irt levelét nézzük, azt látjuk, hogy az első fejezet 10. versében azt mondja: „a ki megszabadít minket amaz eljövendő haragtól.” (1Tesz1:10) Enélkül az igazság nélkül a Názáreti Jézus tanítását és igehirdetését lehetetlen megérteni. Hiszen arról beszél, hogy egyszer az egész világ ítélet alá fog kerülni. Amit titokban, sarokban tettek, nyilvánosságra füg kerülni. Minden hiábavaló szóért számot adnak az emberek az ítélet napján. Ez az ún. „krízis teológia.” A „krízis” egy görög eredetű szó, ami ítéletet jelent. Az a krízis, amit Krisztus hirdetett, a világ megítélését jelenti – azt, amikor Isten kiárasztja haragját azokra, akik nincsenek megváltva, azaz az istentelenekre, akik elmulasztottak bűnbánatot tartani. Mi az egyetlen reményünk arra, hogy megmeneküljünk Isten eljövendő haragjától? Csakis az, ha Krisztus váltsága befedez minket. Krisztus kereszten való teljesítményének legnagyobb vívmánya az, hogy megbékítette az Istent azáltal, hogy lecsillapította a velem kapcsolatos, ellenem lángoló haragját, mindaddig, amíg Krisztus áldozata nem fedezett be. Ha valaki az engeszteléssel kapcsolatban közömbösségre tanít téged, akkor menekülj előle. Ilyenkor az életedért menekülsz, mert már az evangéliumról és a megváltás lényegéről van szó. Az, aki a megváltás által befedeztetett, megmenekült Isten tiszta és jelenvaló haragjától. Bárki megtapasztalhatja, hogy milyen rettenetes dolog annak a szent Istennek a kezébe esni, aki haragszik a bűn miatt. De Isten haragja nem lesz azokon, akikért Krisztus váltságot fizetett. Nem lesz rajtuk soha Isten haragja. Erről szól igazából a megváltás.

——————————————

A leirat alapjául szolgáló hanganyag meghallgatható itt

Hozzászólás írása