8
Sze
2019

“A Biblia tévedhetetlenségének kérdése nem egy tudományos-módszertani, hanem egy világnézeti-filozófiai kérdés” – beszélgetés Baji Péter társadalomtudóssal és teológussal a konzervatív, evangelikál teológiáról és a tudományos igényességről

Baji Péterrel, társadalomtudóssal, a Golgota Budapest gyülekezet ifjúsági lelkipásztorával és az Evangéliumi Fókusz online tudományos folyóirat főszerkesztőjével beszélgettünk a teológia és a tudomány viszonyáról, a Golgota Gyülekezetről és annak teológiai sajátosságairól, az evangéliumi teológiáról, valamint a Szentírás ihletettségéről és tévedhetetlenségéről. Az interjúban körüljártuk Galambos Lászlónak, a felszabter.hu progresszív “keresztyén” portál szerkesztőjének az evangéliumi keresztyénekkel – és azok jövőjével – kapcsolatos elképzeléseit is. 

Márkus Tamás András.: Kérlek először mondd el nekünk mivel foglalkozol, milyen tudomány területet kutatsz, illetve milyen képesítéssel rendelkezel?

Baji Péter: Az ELTE-TTK földrajz (BSc), majd geográfus (MSc) szakán végeztem regionális elemző kutatóként, majd ugyanitt a Földtudományi Doktori Iskola Földrajz-Meteorológia szakán végeztem doktori tanulmányaimat, és társadalomföldrajzból szereztem PhD oklevelet. Szóval alapvetően földrajztudománnyal foglalkozom, és ezen belül is társadalomföldrajzzal, amely leegyszerűsítve a társadalomtudományi ismeretek térbeli relációkban való vizsgálata. Ha még egyszerűbben akarnék fogalmazni: egy társadalomföldrajzost minden érdekli, ami a Föld felszínén az emberekkel kapcsolatban történik a kontinensek és országok makroszintjén, vagy akár a régiók, városok és kisebb települések mikroszintjén is. Mivel tanulmányaim során beleszerettem a városok komplex világába, ezért szűk kutatási területem a városkutatás, melyhez rengeteg statisztikai, szociológiai, építészeti és kulturális sőt filozófiai ismeretre is szert kellett tennem. A doktori disszertációmat Budapest átalakuló gazdaságáról és annak társadalmi és építészeti következményeiről írtam. 

A doktori tanulmányaim végeztével még két évig voltam az ELTE-TTK Regionális Tudományi Tanszék tanársegédje, majd 2018-ig a MTA TK, Szociológiai Intézet fiatal kutatójaként dolgoztam. 2019-től azonban már teljes állásban a Golgota Budapest Gyülekezetet igyekszem erősíteni mind kutatói, mind lelkipásztori területen.

M.T.A.: Hogy jött ehhez a teológia, és miért éppen a Golgota Keresztény Gyülekezet volt az, amelyikhez csatlakoztál? Mi az, amit különösen szimpatikusnak találsz ebben a “felekezetben”, egyházi közösségben?

B.P.: 17 éves koromban ismertem meg Jézus Krisztust, mint Uramat és Megváltómat, és már a megtérésem után nem sokkal nagyon vonzott a Biblia világa, és szerettem volna egyre többet megérteni belőle. Továbbtanulás szempontjából viszont nagy vágyam volt geográfus lenni, így csak másodéves egyetemistaként döntöttem úgy, hogy egy teológiai képzést is elkezdek, ami nem volt más, mint a Logos Hungary Keresztény Főiskola. Itt bibliai tudományok (BA) szakon végeztem. Itteni teológiai tanulmányaimnak számomra leglényegesebb súlypontja az írásmagyarázat (hermeneutika és exegézis) alapelveinek, és színvonalas gyakorlatának megismerése volt. Ez az általam mai napig nagyra értékelt és használt tudás egyre vonzóbbá tette az olyan típusú gyülekezeteket, melyek induktív és szisztematikus bibliatanulmányozást végeznek. Mivel korábbi gyülekezetem inkább a „karizmatikus és lelkesítően prédikálós” vonalon mozgott, megismerve a Golgota mozgalmat eleinte idegenül hatott a teljes Szentírás versről versre végig tanítása, végül azonban éppen a teológiai mélyülésem miatt vált igen vonzóvá.

Habár vannak történelmi egyházi gyökereim (kiskoromban evangélikusnak kereszteltek, és anno konfirmáltam is – bár akkor még nem értettem igazán az evangéliumot), megtérésem után teljes mértékben a szabadegyházi, és azon belül is kezdetben a teljesevangéliumi-karizmatikus mozgalomban találtam otthonra. Ezzel a háttérrel könnyen szimpatikussá vált a Golgota gyülekezeti család sok szempontból „középutas” teológiája és gyakorlata: a szilárd evangéliumi alapok és mérsékelt, de mégis valósággal megélt karizmatikusság terén. Különösen szimpatikus volt számomra, hogy a Szentlélek ajándékait, karizmáit lehet gyakorolni a gyülekezet különböző összejövetelein, de ez mindvégig szilárd biblikus keretben van tartva. Emellett teljesevangéliumi vagy pünkösdi-karizmatikus mozgalomban megjelenő gyakorlatoknak a Szentírástól idegen „oldalhajtásainak” levágása egyfajta természetességet ad a gyülekezetben Isten jelenlétének és munkájának hétköznapi és természetfeletti megtapasztalására is.

Ami még számomra a mai napig nagyon szimpatikus, hogy a Golgota a magyar evangéliumi világban egy olyan (nagyjából országosan kétezer fős) nagycsalád, ahol az őszinte emberi kapcsolatok, a szeretet és az alázat nagyon nagy értéket képviselnek evangéliumi hitünk gyümölcseként. A lelkipásztorok és más vezetők jó, baráti kapcsolatokat ápolnak, és nagy hangsúly van az új generációs vezetők felnevelésén, melynek része, hogy az idősebb lelkipásztorok nagy szeretettel adnak teret az „ifjú titánok” számára mind a gyülekezetek életének megszervezésében, mind a pulpitus mögött. Végül pedig mindenképp érdemes megemlítenem itt, hogy bár a Golgota már több mint 25 éve van Magyarországon, a vágyunk, hogy minél több új nem hívő embert elérjünk az evangéliummal és új gyülekezeteket plántáljunk, ahol a megtértek felépülésben és közösségben részesülnek a lakhelyükhöz közel. E vízió fontos része, hogy világosan látjuk, hogy egy nagyobb protestáns család része vagyunk hazánkban, és ezért örülünk, sőt szívesen együtt munkálkodunk más evangéliumi irányultságú gyülekezetekkel. Sőt ha más felekezetből hozzánk jön valaki, és nálunk épülést talál, akkor is bátorítjuk arra, hogy ha csak tud, menjen vissza saját gyülekezetébe, és ott adja tovább másoknak azt, amit az Úrtól kapott nálunk.

M.T.A.: Hol helyezned el a Golgotát, illetve a Golgota által képviselt teológiát a különféle teológiai hagyományok és protestáns egyházi tradíciók palettáján? Hogyan jellemezned a teológiáját röviden?

B.P.: Az első és legfontosabb, hogy a Golgota egy ízig-vérig evangéliumi gyülekezet, vagyis kompromisszumok nélkül kitartunk az egyetemes hitvallások, a Szentháromság tana, a hit általi megigazulás, Jézus engesztelőáldozatába vetett hit és a Biblia tévedhetetlenségének tana mellett. Habár sok szempontból középutas mind a teológiánk, mind az egyházi gyakorlatunk, illetve talán nagyobb szabadság van adott gyakorlatok hangsúlyaiban, mint egy tradicionálisabb gyülekezetben, az evangéliumi alapigazságokat „véresen komolyan” vesszük. 

Másodsorban protestáns felekezetként mi is valljuk, hogy Jézus csak két szertartást hagyott az egyházra: a vízkeresztséget és az úrvacsorát. A keresztséggel kapcsolatos bibliai meggyőződésünk, hogy az a Jézus Krisztussal való azonosulás és szövetség jelképe, és ezt a jelképet csak már hitre jutott személyek vehetik fel, ezért csecsemőket nem keresztelünk, bár a kisgyermekek tanítása és Jézushoz való vezetése szerves része a gyülekezet és a családok missziójának. Az úrvacsorát a gyülekezet alkalmain csak hívő keresztények vehetik, és erre felhívjuk mindenkinek a figyelmét, azonban az Úr asztalához való járulást mindenkinek a saját lelkiismereti döntésére bízzuk, más felekezetből érkező hívő testvéreink is velünk együtt részesülhetnek abban.

M.T.A.: Tudnád egy kicsit részletezni-pontosítani, hogy miről mit vallotok, hisztek? 

B.P.: Természetesen! A következő területeken vagyunk középutasok:

  • kálvinizmus vs. arminianizmus: a Golgota gyülekezetek alapvetően nem deklaráltan öt pontos kálvinisták, de nem is tisztán arminiánusok. A Biblia tévedhetetlenéségbe vetett hitünk miatt világosan látjuk az ember teljesen elveszett állapotát, és azt, hogy Isten kegyelmi hívása, vagyis természetfeletti meggyőző ereje nélkül az elveszett ember képtelen visszatalálni teremtőjéhez. Azonban a Szentírás alapján azt is valljuk, hogy amikor Isten elhív egy embert, akkor arra vár, hogy felelősen döntsünk mellette és mondjunk igent az evangélium üzenetére. Úgy látjuk, hogy egy ember megtérésében Isten munkája és az ember saját akaratlagos döntése egy olyan misztérium, amiről ugyan tanít a Biblia mind Isten, mind az ember szemszögéből, mégsem tudjuk egyszerű pontokba szedve ezt a maga teljességében megérteni. Mind a kálvinistákkal, mind az arminiánusokkal abban viszont egyetértünk, hogy az evangéliumot hirdetni kell és az embereket megtérésre hívni, célunk viszont nem a folyamat teljes megértése, hanem a missziónk hűséges betöltése, hogy embereket nyerjünk meg Krisztusnak.
  • eszkatológia: a Golgota mind nemzetközi, mind hazai szinten alapvetően premillenista (vagyis Jézus Krisztus 1000 éves uralkodását egy valóságos, és a jövőben bekövetkező időszaknak látjuk, nem jelképnek). Az Izrael és az Egyház viszonyával kapcsolatos diszpenzációs illetve szövetségteológiai érveket azonban különböző tanítók különböző arányokban hangsúlyozzák, így napjainkban már vannak diszpenzációs premillenista (az egyház elragadtatása az utolsó évhét előtt) és történelmi premillenista (az egyház elragadtatása az utolsó évhét végén) golgotások is. Az tehát mindenképp látható, hogy egy adott eszkatológiai irány erős hangsúlyozása ma már nem annyira hangsúlyos kérdés a golgota mozgalomban.
  • gyülekezeti tagság: a tradicionális protestáns gyülekezetek gyakorlatával ellentétben nincs hivatalos gyülekezeti tagságunk, mivel hiszünk Jézus Krisztus láthatatlan egyházában, ezért nem akarjuk „golgotássá” tenni az embereket, hanem csak tanítvánnyá. Azonban követve az apostolok szolgálattal kapcsolatos útmutatását, fontos számunkra, hogy aki a gyülekezetben bármilyen szolgálatot végez, az hűséges és kitartó legyen a gyülekezet életében való részvételben.
  • karizmatikusság: a Golgota egy evangelikál/evangéliumi kontinuacionista gyülekezet, mely vallja, hogy a Szentlélek természetfeletti karizmái (pl.: nyelveken szólás, gyógyítás, prófétálás  …stb.) az apostoli korral nem szűntek meg, hanem napjainkban is megjelenhetnek a keresztények életében. A pünkösdi, illetve a teljes evangéliumi karizmatikus mozgalommal ellentétben azonban valljuk, hogy egyik ilyen karizma megléte sem bizonyítja az újjászületést, vagy az elég erős hitet: Isten e karizmákat az Ő kegyelméből adja nekünk a gyülekezet építésére és az evangélium hirdetésének támogatására.
  • vezetés: a protestáns világban általában három fő gyülekezetvezetési modell működik: a kongregacionalista, a presbiteriánus és az episzkopális. A Golgota gyülekezetek vezetési struktúrája ma az episzkopális és presbiteriánus modell között található nagyjából félúton. A gyülekezetek élén az esetek többségében (kivéve nagyon kicsi, missziós gyülekezetek) a vének (presbiterek) többtagú testülete áll, akik közösen tanácskoznak és döntenek a gyülekezet jövőjéről. Az esetek túlnyomó többségében azonban a vének közül van egy vezető lelkipásztor, aki fel van hatalmazva arra, hogy a gyülekezet tanításában és operatív döntéseiben legnagyobb szerepet vállaljon. A Bibliában láthatjuk, hogy alapvetően a vezetőket Isten jelöli ki a szolgálatra, hiszen maga Jézus Krisztus az egyház Ura és Főpásztora. Ezért a gyülekezet már meglévő vezetőségének kell felismernie, ha valakinek Isten ajándékot adott vezetésre és tanításra, és ez a testület dönt végső soron arról, hogy ki kerülhet be a vének/lelkipásztorok csapatába.

M.T.A.: Te, mint a tudomány embere – ha mondhatom ezt rólad -, hogyan tudod összeegyeztetni a tudományos igényességet a hitvallásos, konzervatív teológiával? Lehet egy evangéliumi meggyőződésű ember a tudomány iránt elkötelezett úgy, hogy a hitet és meggyőződéseit nem adja fel? Hogy látod ezt a kérdést?

B.P.: Ahogy anno a középkorban a Római Katolikus egyház, úgy a felvilágosodás után a tudomány jelentős társadalmi elfogadottsággal és társadalomformáló erővel bíró intézménnyé vált. Ahogy mondani szokás: „minden magyar jól ért a focihoz és a politikához”, úgy ehhez hozzá lehetne tenni „a tudományhoz és a teológiához” kategóriákat is. Mivel mindannyian ugyanabban a valóságban éljük az életünket természetes, hogy véleményünk kell, legyen a tudományos dolgokról, és a kereszténységről is. Vannak hívők, akik úgy gondolják, hogy a tudomány létrejötte és virágzása a Sátán támadása a keresztény hittel szemben. Természetesen a másik oldalon pedig sok nem keresztény a tudomány világát a vallás pótlására használja, és azzal érvel, hogy a tudomány már rég bebizonyította, hogy nincs Isten. Amikor azonban az ember megismeri a tudomány belső világát, a kutatások módszertanát akkor ez a kép nagyon sokat finomodik.

Véleményem szerint egy evangéliumi hívő ember lehet kiváló kutató úgy, hogy közben a bibliai meggyőződését nem adja fel, mindehhez pedig nem kell két külön világban párhuzamosan élnie, hiszen az képmutatás lenne. Ahhoz, hogy a tudományos igényességet a hitvallásos konzervatív teológiával összeegyeztessük, néhány dolgot tisztáznunk kell:

a, A tudomány legnemesebb törekvése megegyezik a keresztény hit legmélyebb vágyával: a körülöttünk (és bennünk) lévő valóság legmélyebb és legpontosabb (vagy mondhatnánk legigazabb) megismerése. 

b, Azt is látnunk kell, hogy a tudományos megismerésnek (legyen az bármilyen tudományág) kettős célja van: (1) Milyen jelenségek vannak a világon, és azok hogyan működnek? (2) Miért vannak ezek a jelenségek?

Példaként itt említhetjük a természettudományban az aerodinamika jelenségét: miután magát a jelenséget és a működését feltárták a fizikusok a mérnökök készen álltak arra, hogy szép lassan beindítsák a légi közlekedést a bolygónkon. A tudományos munka valódi, színvonalas része számomra itt lezárul. Ha egy ateista fizikust megkérdeznek arról, hogy végsősoron miért van aerodinamika a Földön, akkor elmondja, hogy az ősrobbanástól kezdve az univerzum tágulásának különböző fizikai törvényszerűségei és véletlenszerű folyamatai ahhoz vezettek, hogy naprendszerünkben a Föld kialakuljon, és mivel a bolygónkról szerencsére a légkör nem szökött meg, az aerodinamika fizikai egyensúlya beállt. Ha egy evangéliumi hívő fizikust kérdeznek ugyanerről, akkor a válasza egyszerűen annyi, hogy Isten tudatosan ilyen fizikai törvényekkel és légkörrel teremtette meg a Földet, hogy élhessünk rajta és feltalálhassuk majd a légi közlekedést.

A színvonalas társadalomtudományi kutatásokkal hasonló a helyzet. A történészek feltárják, hogy a rendelkezésre álló forrásainkból mit ismerhetünk meg a régi korok kultúráinak életéről. A szociológusok igyekeznek megismerni napjaink társadalmát, és azon belül kisebb csoportjainak kollektív viselkedési mintázatait, jelenségeit. A közgazdászok az emberek és csoportok fogyasztási, beruházási szokásait és a termelés, mint társadalmi jelenség különböző attribútumait igyekszenek megismerni. Ezek a társadalmi jelenségek a körülöttünk lévő valóság részei, ezért fontos, hogy megismerjük őket. Ha viszont a nagy „miért” kérdés merül fel, akkor minden kutató a saját világnézetének megfelelően válaszol, de ez már filozófia, és nem empirikus tudomány.

Röviden tehát a tudományos kutatás legtöbb területén és témájában a jelenségek megismeréséhez, feltárásához és annak leírásához a kutató világnézeti háttere szinte irreleváns (természetesen itt csak a valóban színvonalas tudományos munkáról beszélek). De ez visszafelé is igaz: attól, hogy valaki kitűnő tudós a maga területén szakmai tekintélyével visszaélve nem avanzsálhat egy adott világnézet papjává (ld. Dawkins és az ateizmus). Én sem a PhD fokozatom miatt vagyok keresztény, hanem mert Jézus Krisztussal személyes kapcsolatom van, mert Isten megszólított engem az evangélium üzenetével.

M.T.A.: Ha evangéliumi meggyőződésű embernek vallod magad, akkor vallod a sokak által “fundamentalistának” bélyegzett, a bibliai tévedhetetlenségről szóló Chicagói Nyilatkozatokat is – legalábbis a mi értelmezésünkben ez a kettő szorosan összefügg. Egyre gyakrabban éri vád a Bibliával kapcsolatos konzervatív evangelikál felfogást, amit ez a nyilatkozat is tükröz. Mit gondolsz, a Biblia tévedhetetlensége szemben áll a Biblia igényes, tudományos kutatásával? Azért kérdezem, mert sokak szerint a kettő kizárja egymást.

B.P.: Véleményem szerint ennek a problémának kikerülhetetlen történelmi gyökerei vannak, ami nélkül nem lehet megérteni, hogy miért vita tárgya ez egyáltalán. Arról van szó, hogy a bibliai szövegek gondozása és kutatása alapvetően az egyház (a reformációig a katolikus, később pedig ebbe beszálltak a protestáns egyházak is) kezében volt. A felvilágosodás utáni új tudományos expanzió (főleg a természettudomány területén) és később a humán- és társadalomtudományok modern intézményesülése során a Biblia szövege nem volt a legizgalmasabb kutatási kérdés a világi tudomány számára. Az érem másik oldalán viszont a katolikus és protestáns teológiákon a Szentírást nem csak egy iratnak tartották a többi ókori irat közül, hanem a keresztények legbecsesebb, szent kinyilatkoztatásának. A Biblia kutatásának célja tehát a világi bölcsészettudományokban (pl. nyelvészet, történelemtudomány) és a teológiai tudományos intézményekben elkülönül. Amíg egy nyelvész kíváncsi lehet a bibliai óhéber vagy ógörög nyelv szóhasználatára, tipikus frázisaira vagy képi világára; illetve egy történész például az ókori Izrael kultúrájára, hitvilágára lehet kíváncsi az Ószövetség alapján, és összehasonlíthat más kultúrákat, addig egy teológusnak teljesen más feladata adódik. A teológiai karokon ugyanis végsősoron lelkészeket képeznek, akiknek a munkájuk során arra a kérdésre kell tudni válaszolni, hogy „milyen Isten?” és „mit vár Isten az embertől?”. A teológiai bibliakutatás legfőbb célja tehát nem csupán a szöveg vagy a kor megismerése, hanem Isten megismerése és a Róla való kép hiteles átadása. 

A Biblia tévedhetetlenségének kérdése nem egy tudományos-módszertani, hanem egy világnézeti-filozófiai kérdés. Ahogy korábban említettem itt is elválik egymástól a „mit látunk a Bibliában?” és a „miért látjuk azt, amit látunk?”. Ebben a kérdésben a valódi történelmi törést a 19. század elejére tehetjük, amikor a Friedrich Schleiermacher nevéhez köthető, és azóta is folyamatos népszerűségnek örvendő liberális teológia gondolatvilága a hittudományt teljesen megváltoztatta (vagy inkább megfertőzte). Schleiermacher és az őt követő liberális teológusok alapvető hibája véleményem szerint, hogy a modern tudomány (természetesen szekuláris alapokról induló) színvonalas módszertanát kívánták alkalmazni, hogy ezzel a teológia tudománya is a kor színvonalával mérve „valódi tudománynak” hasson, de ehhez átvették az akkori tudomány világnézeti-filozófiai alapállását is. És ebből az alapállásból következik az a felfogás, hogy valódi tudományos közegben nem elegáns a Biblia tévedhetetlenségéről vagy Isten létezéséről vallásos módon beszélni, ezért a színvonalas bibliakutatás kizárja a Szentírás tekintélyébe vetett evangéliumi hitet. Véleményem szerint azonban ez egy olyan tudományos értelemben vett szakmai hiba, amit fel lehet oldani a következőképpen:

a,  A keresztény (vagy mondhatnánk evangéliumi) teológia tudományának fő célja, hogy Istent ismerje meg és mutassa meg az embereknek olyan teológusokon és lelkészeken keresztül, akik a különböző helyi gyülekezetekben végeznek szolgálatot. E tudomány műveléséhez és gyakorlati alkalmazásához elengedhetetlen, hogy az ember higgyen a biblia Istenében és csak ez a meggyőződés tudja megalapozni azt a tézist, hogy a Szentírás Isten tévedhetetlen kinyilatkoztatása. Itt érdekes megjegyezni, hogy a liberális teológia elterjedésével Nyugat-Európában és persze hazánkban is sok olyan lelkészt képeztek ki, és állítottak gyülekezeti szolgálatba, akik valójában nem hittek (hisznek) Istenben és az evangéliumban. Az viszont tény, hogy az emberek azért látogatják meg a keresztény templomokat/közösségeket, mert Istent szeretnék megismerni, megtalálni. Ezért tudományoskodó, de hitetlen lelkészeket állítani keresztény közösségek élére egy olyan „öngól”, amelynek egyenes következménye a templomok kiürülése – ahogy erre Európa és Észak-Amerika nagyobb részén bőven akadnak példák.

b, A színvonalas tudományos módszertannak viszont nagyon fontos helye van az evangéliumi bibliakutatásban. Ha a Szentírás, mint ókori irat nyelvészeti, régészeti és összehasonlító vallástudományi kutatását a teológia elengedhetetlen segédtudományainak tartjuk, akkor a mozaikok helyre kerülnek. Egy evangéliumi hitű teológus számára például fontos a Biblia héber és görög nyelvének szakszerű megismerése, jelentésének szakszerű, tudományos igényességű feltárása. A nyelvészeti kutatás szempontjából viszont az adott szövegrész eredeti jelentésének – vagy lehetséges jelentéseinek – feltárása  egy tudományos módszertani kérdés, melyet elviekben nem befolyásol az, hogy a nyelvész hisz-e a Szentírás tévedhetetlenségében (pl.: „Pál apostol ezt és ezt állította a Római levélben, bár szerintem téved.”). Itt az egyedüli lényeg, hogy magas szinten művelje a nyelvészet tudományát, és jól ismerje az ókori nyelvet. Ezen az oldalon a hiba ott szokott előjönni, amikor az ókorral foglalkozó nyelvész vagy történész nem csak az adott forrással kapcsolatos objektív tudományos megfigyeléseit adja közre (pl. mit jelent az a görög mondat), hanem Istenről vagy a zsidók/keresztények vallásáról is messzemenő következtetéseket igyekszik megfogalmazni. 

Összeségében tehát a teológus/lelkész feladata és felelőssége, hogy a bibliával kapcsolatos legszínvonalasabb kutatások eredményeit felhasználva (akár világi kutatásokét is) pontosítsa teológiai meglátásait Istenről, úgy, hogy közben a Szentírást mindvégig tévedhetetlen tekintélynek tartja.

M.T.A.:  Léteznek már hazánkban is olyan szélsőséges, magukat keresztyénnek nevező tömörülések is, amelyek – amellett, hogy a komplementariánus bibliai nézetet agresszívan támadják (az ember férfi és női teremtettségi meghatározottságát), a poliamóriát (többszerelműseg) és a promiszkuitást nyíltan propagálják, illetve ehhez kapcsolódóan az LMBTQ ideológia élharcosai – megszabnák, hogy a teológiai “tudományosság” mit jelentsen. Galambos László szociológus, az egyik ilyen portál szerkesztőjeként egy korábbi cikkében azt fejtegeti, hogy minden, az övékétől (konzervatív irányba) eltérő felfogás önmagában “vallási fundamentalizmus”, ami minden tudományosságot mellőz. Galambos szerint az, aki vallja a Szentírás ihletettségét és tévedhetetlenségét, valószínűleg nem ismeri a Biblia eredeti nyelveit, nem ismeri a kritikai exegézist. A konzervatív teológia Galambos szerint “fake theology”, áltudomány, ezért szerény véleménye szerint fel kellene lépni ellene. Mit gondolsz minderről?

B.P.: Ahogy korábban említettem a 19. század elejétől kezdve a liberális teológia elterjedésével az önmagát kereszténynek definiáló teológia két részre szakadt. Az egyik oldalon megmaradtak azok az evangéliumi teológusok, akik világnézetüket mindvégig az eredeti keresztény hitben és evangéliumban definiálták. Ők a Szentírás tekintélyét nem tudományos/módszertani okok miatt tartották megkérdőjelezhetetlennek, hanem spirituális okokból. Ugyanaz a Szentlélek, aki anno az apostolokban munkálkodott és hozta létre 2000 éve az eredeti keresztény közösséget, az napjainkban is képes összekapcsolni bárkit a feltámadott Jézus Krisztussal. Ezt nevezi az Újszövetség újjászületésnek vagy felülről születésnek (vö. Jn 3,5-8). Az a történelmen átívelő tapasztalat minden keresztény nemzedék életében, hogy amikor az ember Istennel személyes kapcsolatba kerül, osztozni fog az apostolok hitében is, mely szerint az Ó- és Újszövetségi Szentírás Isten tévedhetetlen kijelentése az emberiség számára az Ő megváltó tervéről. 

A keresztény teológia másik „szekértáborába” kerülő gondolkodók véleményem szerint helyesen ismerték fel, hogy a modern tudomány kiépülése az emberiség intellektuális teljesítményét jelentősen gazdagította a körülöttünk lévő világ, a valóság megismerésében. Amit a liberális teológusok nem értettek meg, hogy a felvilágosodás modernista gondolkodásán felépült tudomány viszont teljes mértékben elszakította magát a spirituális vagy természetfeletti világtól, hiszen célja a világ nem vallási alapon való megismerése volt. Más szavakkal élve: a tudomány a természetes, anyagi világot akarta megismerni és a természetfelettiről való gondolkodást meghagyta a vallásoknak. A Bibliával kapcsolatos hiba pedig itt következik: a liberális teológusok látván az „új” tudományágak népszerűségét látványosan bizonyítani akarták, hogy a teológia is lehet pontosan olyan „világi szinten” is elismert tudományág, mint bármely más természet- vagy társadalomtudomány. Ehhez azonban a Bibliában olvasható természetfeletti megnyilvánulásokkal valamit kezdeni kellett, hiszen a modern tudomány a természetéből adódóan nyilvánvalóan nem tud mit kezdeni a „feltámadott Jézusról” vagy a „Szentlélek újjászülő munkájáról” szóló újszövetségi beszámolókkal. Ezért e teológusok bizonyítva „tudományos rátermettségüket” újra olvasták és értelmezték a teljes Szentírást, és ahol az az Isten természetfeletti valóságáról tett tanúbizonyságot, ott azt állították, hogy a szentíró hazudik, túloz, vagy szimbolikusan fogalmaz. Ha viszont a Szentírás történetei nem teljesen igazak, hiszen modern tudományos értelemben a természetfeletti megnyilvánulás nonszensz, akkor bizony a Biblia biztosan nem tévedhetetlen.

Itt pedig eljutunk a válaszom lényegéhez: a Biblia tévedhetetlenségének elfogadása vagy elutasítása nem egy tudományos módszertani probléma, hanem egy episztemológiai kérdés. Ha valakit (teológust, kutatót, hétköznapi embert) valami meggyőz arról, hogy létezhet természetfölötti valóság, Teremtő Isten és a Fia, aki meghalt, de fel is támadt – az képes lesz komolyan venni a Bibliában olvasható dolgokat. Ha másvalaki a modern tudomány naturalista világszemléletét magáévá téve alapvetően kizártnak tartja az előzőket, természetes, hogy számára őrültségnek hangzik a 21. században a Szentírást ennyire komolyan venni. Az, hogy az apostoli hitben osztozó mindenkori keresztényeket fundamentalistának, naivnak, tanulatlannak, hülyének… stb. nézik a nem hívők, se nem új keletű se nem meglepő dolog. Az egyháztörténelem teljes időszakára érvényesek Pál apostol szavai: „a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk Isten ereje” (1Kor 1,18). A valódi keresztényeket már a kezdetektől lenézték, és időnként véresen üldözték is a hitük miatt, mert nem tudtak velük mit kezdeni. 

Galambos László a blogbejegyzésében félelmetesnek tartja az általa „fundamentalistának” tartott evangéliumi keresztény teológiát (amit tévesen a 20. századi angolszász evangelikalizmusban eredeztet, holott az újszövetségi és óegyházi iratok perdöntően bizonyítják, hogy a korai keresztény egyházatyák is így gondolkodtak a Bibliáról). Az egyik félelme az, hogy „ha erre mozgalom épül, akkor megjelenik az igény a társadalom és politika radikális átalakítására…”. Egyrészt abban igaza van, hogy ha sok ember a Bibliát tekintélynek tartó evangéliumi hívővé válik, akkor a társadalom valamelyest megváltozik, hiszen egyre többen fognak Isten iránti hálából törekedni a hétköznapjaikban a becsületességre, mások szeretetteljes szolgálatára, a megbocsátásra és a család és magzati élet védelmére. És habár jól látja, hogy az Egyesült Államokban valóban van az evangelikalizmusnak egy erősen jobboldali politizáló ága, hazánkban az evangéliumi hívők közösségeiben sokkal jellemzőbb az apolitikus hozzáállás, ahol a fő cél inkább az egyének üdvösségéért való munkálkodás. Szerény véleményem szerint az Újszövetség üzenetétől teljesen idegen, hogy az evangélium hitét és Jézus követését bárkire politikai erővel kellene rákényszeríteni, sőt. Ez a veszély pedig Magyarországon sem fenyeget senkit, mert ugyan törvénybe iktatni lehet néhány bibliai erkölcsökkel harmóniában álló jogszabályt, de az ember valódi belső kibékülését és közösségét Istennel semelyik kormányzat semmilyen politikája nem érheti el. 

Galambos László második félelme, hogy az a baj a „fundamentalistákkal”, hogy nem lehet velük vitatkozni, mert az ő oldalukon van a tévedhetetlen igazság. Ebben nagyobb részben egyetértek vele (habár ezek alapján én is fundamentalista vagyok). Mondhatnánk, hogy üdvözlet a vallásszociológia világában. Bármelyik vallásokkal foglalkozó (de akár ateista) kutató elmondhatja, hogy egy adott vallási közösség közös hitvilág és erre épített vallásos gyakorlatok mentén szerveződik, mégpedig azért, mert a vallásos emberek ezt mind értéknek tartják. Ebben véleményem szerint semmi félelmetes nincs. Ha a Galambos által igen nagyra becsült igazi tudományos liberális teológusok megállapításait a keresztény közösségek gyakorlatára próbálnánk rávetíteni, a következő megállapításokat tehetnénk:

  1. Isten nem létezik tudományos alapon – „ezért kedves hívők, sajnos nincs kihez imádkozni…”
  2. A Biblia téved, ezért a keresztény hitet mindenki úgy újrafogalmazhatja, ahogy neki tetszik – „kedves hívők a hitünkben csak az a biztos, hogy minden bizonytalan…”
  3. A bűn relatív, ezért napjainkban már nem érdemes vele foglalkozni – „kedves hívők, nincs szükség bűnbocsánatra, megváltásra, vagyis Jézus áldozatának semmi értelme sincs…”

A progresszív, liberális teológia végső gyakorlati eredménye nem más, mint a keresztény közösségek feloszlatása, hiszen ha egy keresztény ember a hitében, meggyőződéseiben és értékeiben 100%-ban egyezik egy „világi” embertársával, akkor hívőnek lenni (kitudja kiben?) annyit jelent, mint nem hívőnek lenni.

Végül Galambos László igyekszik különválasztani a „tudományos” írásértelmezést a „fundamentalista” bibliaértelmezéstől. Amiben viszont sajnos szakmai hibát vét, hogy a bibliakutatás módszertani elemeit állítja szembe az episztemológiai elemekkel. Véleménye szerint a tudományos írásmagyarázat a történeti-kritikai, irodalmi-analitikus, mélylélektani, kontextuális, és ezzel szemben áll a fundamentalista. Ha jól értem az érvelését, véleménye szerint az evangéliumi teológusok, amikor a Bibliát értelmezik, nem értik annak eredeti nyelvét, nem kíváncsiak az adott történelmi kontextusra, más tudományágak eredményeire a szöveg és a kor megértésében…stb. Sajnos könyvtárnyi szakirodalom bizonyítja, mind hazai, mind nemzetközi szinten, hogy ez nem igaz. Mind a konzervatív, mind a liberális teológusok használják a szövegmagyarázat különböző nyelvészeti, régészeti, történeti segédtudományainak eredményét, tehát a valódi különbség nem itt van. A végső exegézisben a konzervatív evangelikálok világnézeti és episztemológia szinten őrzik, és tudományosan meghaladhatatlannak tartják Jézus és az apostolok eredeti istenképét, míg a liberálisok ezt a képet folyamatosan az adott filozófiai „divat” alapján újrarajzolják. A szociológus kollégával egyetértek abban, hogy az evangéliumi teológia a „mainstream” tudományosság szempontjából egyáltalán nem elegáns, de mivel az mindig egy vallási közösség sajátja volt, nem is kell annak lennie. Ha viszont már a politikai törekvésekről beszélünk, és az egyház és az állam különválasztásáról, akkor a keresztény egyházak saját teológiai képzésükön hadd döntsék el szabadon, hogy az evangelikál teológusoknak adnak-e diplomát. 

M.T.A.: Tendenciózusan – nem csak ő, mások is – össze szokták mosni az evangéliumi (=evangelikál) írásmagyarázati elveket és módszereket az általuk vizionált “buta fundamentalizmussal”( amelyre gyakorlati példa szinte nincs is), nyilván azzal a céllal, hogy az általuk képviselt ideológiával szembenállókat hírbe hozzák, stigmatizálják, és hogy rájuk mázolják a “vallási fanatikus” címkét. Te hogyan különböztetnéd meg a kettőt?

B.P.: Ahogy az előző kérdésre adott válaszomban már hosszabban kifejtettem: semmi meglepő nincs abban, hogy az evangélium üzenetét és az ezzel teljese mértékben átitatott evangéliumi teológiát emberek igyekeznek elhallgattatni, sőt félelmetesnek láttatni azok előtt, akik nem is ismerik azt. Ha konzervatív teológusként és lelkipásztorként hitelt adok a Bibliában szereplő dolgoknak, és ezért valaki „vallási fanatikusnak tart”, akkor ezzel a Szentírás hitelét igazolja, hiszen Jézus és az apostolok előre megmondták, hogy ilyen reakciókat fognak kapni a világtól az újszövetségi hívők. Volt olyan időszak az életemben, amikor egyáltalán nem hittem Isten létezésében, és meg tudom érteni a nem hívő ember lelkivilágát. Ha nincs Isten, valóban minden evangéliumi teológus fanatikus bolond. 

De azért itt röviden érdemes megjegyezni, hogy vannak mind hazai, mind nemzetközi szinten olyan keresztény prédikátorok, hírességek vagy kulturális figurák, akik valóban nem túl magas színvonalon űzik az írásmagyarázatot, és ez tényleg ahhoz a következtetéshez juttathatja a nem hívőket, hogy a keresztény emberek naivak és tudománytalanok – mi inkább ezeket a keresztényeket nevez(het)nénk kissé fanatikusaknak, vagy fundamentalistáknak. Ennek nem kellene így lennie, és több hazai törekvés (pl. az Evangelikál Csoport konferenciái) van azzal kapcsolatban, hogy a hívő teológusokat és lelkipásztorokat képezze az írásmagyarázat és színvonalas bibliai teológia terén. Egyébként a fanatikus szavunk „megszállottan rajongó, buzgó” jelentése részben igaz minden hívő keresztényre, Jézus tanítványai elkötelezetten és nagy szeretettel követik mesterüket, azonban (tisztelet a kivételnek) nem vakon és a gondolkodásunkat nem kiiktatva. Az Újszövetség lapjain bárki láthatja, hogy Jézus és az apostolok mondanivalója az, hogy az emberek először ismerjék meg Istent, és utána fontolják meg, hogy akarnak-e szövetségre lépni vele. 

M.T.A.:  Hogyan lehetne szerinted eloszlatni az azzal kapcsolatos homályt, hogy a hitvallásos, konzervatív protestáns teológia nélkülözi a tudományosságot? Amellett, hogy a legnagyobb vezető teológiai fakultások a tengerentúlon szinte már mind az evangéliumi oldalt gazdagítják (pl. Westminster, Fuller, Wheaton, Trinity) és amellett, hogy tudományosságuk megkérdőjelezhetetlen, hogyan lehetne ezt a tényt hazánkban is ismertté tenni úgy, hogy az emberek igényes, evangéliumi teológiai irodalmat kezdjenek el olvasni, és ne üljenek fel különféle portálok hecckampányának?

B.P.: A legjobb tudomásom szerint sajnos Magyarországon ennek külön történelmi háttere van mind a keresztény oktatás, mind a gyülekezeti hitélet területén. A protestánsok között sokáig az az anekdota volt érvényben, hogy „egy teológus vagy lelkész minél lelkesebb (evangéliumibb) annál képzetlenebb, és minél képzettebb, annál kevésbé lelkes (evangéliumi)”. Ebben anno sok igazság is volt, de hála Istennek mára már átalakulóban van a magyar teológusok társadalma. 

Az egyik legfontosabb terület az evangéliumi teológusok és lelkészek képzése. Ha nem is minden lelkésznek szükséges ezt tennie, de véleményem szerint minden protestáns felekezetben kellenek olyan „tudós” evangéliumi teológusok, akik doktori fokozatot szereznek, és részt vesznek a hazai tudományos diskurzusban az általuk elsajátított kutatásmódszertani pontossággal. Ahogy te is említetted, az Egyesült Államokban vagy Angliában ez egyáltalán nem ismeretlen jelenség, hogy egy lelkész a prédikálás mellett tudományos mélységű cikkeket ír.

Másrészt fontosnak látom, hogy mind a kutatás, mind az oktatás területén az evangéliumi teológusokat hazánkban komoly felekezeti korlátok választják el. Egy nagy álom lenne számomra egy olyan felekezetközi evangéliumi teológiai egyetem létrehozása, ahol minden oktató egyszerre vallja a Biblia tévedhetetlenségébe és Jézus áldozatába vetett evangéliumi hitet, és mindemellett a saját kutatási területén az adott teológiai résztudományt magas tudományos szinten űzi. Véleményem szerint ez csak kitartó tanulás, és szeretetteljes felekezetközi összefogás kérdése.

Harmadrészt pedig fontos azt is látni, hogy a hétköznapi, nem ezzel foglalkozó emberek látásmódját a médián keresztül jövő információ jelentősen befolyásolja. A magyar médiában azonban egyfajta háború dúl a jobboldali/konzervatív és a baloldali/liberális gondolkodási sémák között. Amíg a keresztény értékeket hangsúlyozó oldal erkölcscsősz, farizeusnak tűnik adott emberek szemében, aki politikai erővel akarja átalakítani az emberek (általában liberálisan gondolkodó emberek) világnézetét; addig a másik oldal a szabadosságot és erkölcstelenséget propagáló mihaszna gonosz népségnek tűnik (a konzervatívan gondolkodók szemében). A legszomorúbb számomra az, hogy habár mindkét oldal (és média) valamilyen módon igyekszik megjeleníteni a különböző keresztény egyházakat a saját oldalán, valójában sem a konzervatív, sem a liberális oldal nem látja eléggé, és nem is igazán képviseli az evangélium valódi, bibliai üzenetét hazánkban. A liberális oldal viszont rendszerint agresszíven kikel az evangéliumot hirdető keresztényekkel szemben (ld. Galambos László cikk), mert azokat tévesen teljes mértékben azonosítja a politikai konzervativizmussal, és ezért (érthetően) veszélyeztetve érzi magát. Tisztában vagyok azzal, hogy különböző hívő emberek Magyarországon és a nagyvilágon eltérő véleményt képviselnek azzal kapcsolatban, hogy az evangéliumi keresztényeknek mennyire kell részt vállalniuk a politika színterén, és az adott ország kultúrájának és törvényeinek megváltoztatásában. Szerény véleményem mégis az, hogy mivel a magyar társadalom az utóbbi évszázadokban rengeteget szenvedett (ideológiától és oldaltól függetlenül) különböző politikai erők uralma alatt, ezért az evangéliumot hűen hirdető keresztényeknek az üzenetüket és tevékenységüket távol kell tartania a politikai felhangoktól, máskülönben az emberek a politikával kapcsolatos bizalmatlanságukat átültetik és automatikusan rávetítik az evangéliumra, és azzal szemben is bizalmatlanok lesznek.

M.T.A.: Ha már az evangelikál teológiai oldalon lévő tudomámyosság szóba jött, említsük meg mindenképp, hogy nemrég elindult egy online evangéliumi teológiai folyóirat, az Evangéliumi Fókusz. Kérlek mesélj erről egy picit – születéséről, céljairól, tartalmáról!

B.P.: Nagyon örömteli dolognak látom, hogy az utóbbi években az evangéliumi/evangelikál hitű lelkészek és teológusok között a felekezettől független közeledés, párbeszéd újra a reneszánszát éli. Itt meg lehet említeni az évente megrendezésre kerülő, és egyre több résztvevőt számláló Evangéliumi Fórumot, vagy a Teológusok Párbeszédben konferenciákat évente kétszer. 

Az is látható, hogy felekezettől függetlenül egyre több evangéliumi teológus képzi magát, és igyekszik PhD fokozatot szerezni azért, hogy az akadémiai világban is hitelesen és szakszerűen képviselje az evangéliumot. Akik pedig doktori írás vagy más egyéb céllal teológiai kutatómunkát végeznek, azoknak szükségük van arra, hogy eredményeiket tudományos tanulmányok formájában közzé tegyék. A magyar teológiai folyóiratok palettáját végig tekintve találunk a felekezeti „magazinok” színvonalától kezdve egészen a tudományos igényességű folyóiratokig (ebből jóval kevesebb van) több kiadványt. E folyóiratok jellemzője azonban, hogy alapvetően vagy egy adott felekezethez vagy egy adott intézményhez kötődnek. Így a jelenlegi szerkesztőbizottsággal úgy láttuk, hogy lehet „helye a Nap alatt” Magyarországon egy olyan deklaráltan felekezetközi és 100%-ban evangéliumi szellemiségű, ám tudományos igényességű lektorált folyóiratnak, mely elősegíti a különböző felekezetből jövő teológusok és kutatók párbeszédét.

 

A folyóirat célja azonban nem az, hogy a különböző felekezetek a teológiai (sokszor évszázados) vitás kérdéseiket boncolgassák, hanem inkább olyan teológiai vagy társadalomtudományi jellegű tanulmányokat szeretnénk megjelentetni, melyek bármely felekezetből érkező evangéliumi lelkész vagy laikus érdeklődő számára hasznos és építő információ. A folyóirat általánosságban nyitott elméleti teológiai témákra, melyek meghatározzák az evangéliumi hívők életét, istenképét és tanítását, valamint olyan gyakorlati teológiai témákra is, melyek segítik a magyar missziót. Ahogyan említettem is, a másik nagy álmunk, hogy keresztény társadalomtudósok is publikáljanak a folyóiratunkba, akik megteremthetik (vagy bővíthetik) az egyébként igen szegényes keresztény statisztikát, demográfiát és egyéb társadalomtudományi módszertanú, de mégis az egyház és a misszió számára fontos kérdéseket vizsgáló témákkal.

A szerkesztőbizottság összetétele, a lektori folyamat és a hivatalos OSZK ISSN és MTMT regisztrációnk is azt a törekvésünket tükrözi, hogy bármelyik magyar teológiai doktori képzés számára elfogadható legyen egy doktorandusz, vagy egy kutató az Evangéliumi Fókuszba megjelentetett cikke. Tanulmányokat egyébként az év folyamán folyamatosan lehet beküldeni, maga a folyóirat évi kétszer ősszel és tavasszal jelenik meg online formában, mely mindenki számára letölthető, olvasható ezzel is megkönnyítve a színvonalas evangéliumi irodalom olvasását mindenkinek.

M.T.A.: Miben különbözik szerinted a teológia, mint tudomány más tudomány területektől, pl. a társadalomtudományoktól, vagy természettudományoktól? Mennyiben más a kiindulási pontja, módszere és célja?

B.P.: Már a korábbiakban beszéltünk róla, hogy a „teológia, mint tudomány” tartalmának meghatározásáért egy elég komoly harc folyik mind hazai, mind nemzetközi szinten. E harc leglényegesebb kérdése pedig az, hogy a teológiának mennyire kell a természet- vagy társadalomtudományok útját járnia, vagy azokra hasonlítania. Egy tudomány belső lényegének meghatározásához legalább három dologra van szükség: tudományfilozófiai alapokra, a kutatás tárgyára és a kutatás módszertanára.

Általában a „normál” tudományos életben nem sokat foglalkoznak a filozófiai alapokkal, ezek egyfajta axióma szerűen adódnak, egy kutatás során nem kérdőjelezhetik meg ezeket. E kozmológiai és episztemológiai alapvetések közül a két legelterjedtebb, hogy „létezik objektív valóság” amit minden emberi lény érzékel; illetve „ez az objektív valóság megismerhető az ember számára”. Természetesen a filozófiatörténetben főleg a 20. század második felétől csírázó és később kiteljesedő posztmodern fordulat elhozta egyes filozófusok számára az objektív valóság tagadását, vagy éppen annak meglátását, hogy a valóságunk felfogásába a szubjektív emberi elme és tapasztalat is beleszól (ld. Kant és utódai). Ezek a változások a társadalomtudományos elemzésekre részben hatottak, és bizonyos paradigmaváltásokat is előidéztek, de a hagyományos tudományos filozófiai előfeltevések is tovább élnek, és gyümölcsözően lehet velük dolgozni. Ezen a téren természettudomány, a társadalomtudományok és a teológia azonos alapokról indul: van egy valóság körülöttünk, ami (legalább is részben) tőlünk független és ezt meg szeretnénk jobban érteni, és hisszük, hogy jó módszertannal és logikával erre képesek is vagyunk.

Ami igazán elválasztja a tudományokat, az a kutatásuk tárgya. A természettudomány alapvetően a természetet, vagy más szavakkal az anyagi (materiális) világot vizsgálja. Tulajdonképpen a természettudományok számára a világunk fizikai- (pl.: fizikusok, meteorológusok, csillagászok), kémiai- (pl.: vegyészek, biokémikusok) és biológiai törvényszerűségei (pl.: biológusok, ökológusok) a kijelölt kutatási kérdések. Ezzel szemben a társadalom- vagy humán tudományok alapvetően az ember, és az általa felépített kultúra és civilizáció különböző aspektusait (pl.: társadalmi viselkedés – szociológia; egyéni viselkedés – pszichológia; történelem – régészet, történelemtudomány; nyelv – nyelvészet… stb.) veszik górcső alá. Véleményem szerint a teológia tudománya – és itt most maradjunk a keresztény teológiánál – nem a természetet és nem is a társadalmat vizsgálja, hanem Istent. Ha a teológia „csak” a segédtudományainak eredményeivel foglalkozik (pl.: bibliai nyelvészet, régészet… stb.), akkor humántudománnyá változik elhagyva legfőbb feladatát: Isten megismerését.

Végül pedig minden tudománynak fel kell tennie a következő kérdést: „Hogyan tudom kutatásom tárgyát a lehető legjobban és a valóságnak legmegfelelőbben megismerni?” Erre a kérdésre a válasz pedig maga a kutatási módszertan. A természettudományok kutatási módszertana alapvetően az anyagi világ különböző aspektusainak (pl.: hőmérséklet, páratartalom, tömeg, mikroszkopikus alak… stb.) megfigyelésére készített műszeres vizsgálatok adataira épít, és ezeket különböző matematikai-statisztikai módszerekkel vizsgálja. A természettudományos sikerek az utóbbi két évszázadban a nyugati társadalmakat arra tanították, hogy az anyagi világban az ember viszonylag jól eligazodik, feltárhatja annak törvényszerűségeit és felhasználhatja azokat (ld. mérnöki tudományok fejlődése). Ezeket a kutatásokat nevezik sokan „kemény módszereknek”, ami azt sugallja, hogy a jól mérhető és matematikailag könnyen modellezhető dolgok a világunkban a biztos pontok, a valóságunk biztosan megkérdőjelezhetetlen elemei (pl. gravitáció). Ezzel szemben a különböző humán tudományok kezdetben rengeteg ún. „kvalitatív” vagyis statisztikailag mérhetetlen és matematikailag modellezhetetlen megfigyeléssel dolgoztak. Később – főleg a II. Világháború után – e tudományok szinte mindegyikében lezajlódott egyfajta kvantitatív forradalom, melynek célja volt, hogy a társadalomtudományokat is olyan „megbízható” tudománynak gondolják, mint a természettudományokat. Napjainkban azonban a társadalomtudományok módszertanára inkább az jellemző, hogy adott kutatási kérdéseket mind számszerűsíthető ún. „kvantitatív”, mind a régi megfigyeléseken alapuló kvalitatív módszerek ötvözésével igyekeznek megválaszolni. 

A teológiai kutatás módszertana egyrészt nem hasonlít a természettudományéhoz, hiszen Istent a nem látható világban keressük, ezért az anyagi világban semmilyen műszerrel nem lehet Őt mérni. Másrészt az emberi kultúra és civilizáció termékei sem tudnak Istennel kapcsolatban hiteles információkkal szolgálni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy másodlagos következtetéseket levonhatunk Istenről a teremtett világ természeti és társadalmi jelenségeit látva, de elsődleges és tévedhetetlen információkat nem. A keresztény hit legalapvetőbb állítása ugyanis az, hogy Isten kinyilatkoztatások sorozatán keresztül akarja megismertetni magát az emberekkel. E kinyilatkoztatások gyűjteménye pedig maga az Ó- és Újszövetség, a teljes Szentírás. Ha a keresztény teológus nem fogadja el, hogy a Biblia gyűjti össze Isten kinyilatkoztatásait saját magáról, akkor hasonlóvá válik ahhoz a favágóhoz, akinek levágták mindkét karját. A teológus tehát kutatási területét, Isten megismerését a Szentírás magyarázatán és értelmezésén (szakmai nyelven: exegézisén) keresztül végzi. A tudományos színvonalú írásmagyarázathoz természetesen fel kell használnia a nyelvészet, a történelemtudomány és régészet, valamint az összehasonlító vallástudomány egyes (főleg ókorral kapcsolatos) eredményeit, de ennek célja nem a kinyilatkoztatás felülbírálása. A teológus célja, hogy az adott korban élő, a kinyilatkoztatást átélő emberek „bőrébe” bújva megértse, hogy mi volt Isten eredeti üzenete azokhoz az emberekhez. Ennek megértése nélkül nem tudja feltárni azt, hogy a mai kor emberének az mit mond Istenről. E kijelentések logikai összekapcsolása, a Szentírás belső logikai ívének feltérképezése pedig elvezet a rendszeres teológia altudományához, mely az Istennel kapcsolatos egy-egy részterületet fejt ki alaposan.

A teológia tehát a kiindulópontjában egy tágabb és gazdagabb kozmológiával számol, mint a többi tudomány, ugyanis nem csak feltételezi a látható világon túli nem látható világot, hanem annak a látható világra gyakorolt hatásaival is számol. Ha valaki azt gondolja, hogy ilyen világképpel egy valódi tudomány nem működhet, akkor számára a teológia nem klasszikus értelemben vett tudomány. Láthatjuk azonban azt, hogy a filozófiai alapokon túl a teológiának vannak kutatási kérdései, módszertana és eszközei arra, hogy végezze kutatási feladatát, ezért sok esetben nagyon hasonló módon működik a gyakorlatban, mint egy humán tudomány. 

M.T.A.:  Az előbb említett “progresszív keresztyenek” víziója szerint “szakmai kontrollra” hivatkozva kellene előírni a jövőben, hogy a lelkészek-papok mit hirdethetnek a szószékről és mit nem. Hogyan reagálnál arra, ha holnaptól megtiltanák neked, hogy a nemi szerepekkel, funkciókkal kapcsolatos komplementariánus bibliai nézetet kepviseld, és azt is, hogy a szószékről azt mond, hogy az aktív homoszexuális életmód, valamint a poliamoria bűn (amit jelenleg a magyar katolikus egyház, a magyarországi református, evangélikus, baptista, punkosdi és metodista egyházak is hivatalosan vallanak és tanítanak, hasonlokepp a Golgota Keresztény Gyulekezet és a Hit Gyülekezete) mégpedig valamiféle “szakmaiságra” hivatkozva? Egy ilyen döntésnek meg lehetne nyerni a magyar tudományos élet támogatását? Fennáll ez a veszély szerinted?

B.P.: Engedd meg, hogy először a második kérdéskörre válaszoljak. Bár teológiai körökben nem mozogtam, de a magyar tudományos élet szekuláris oldalába volt lehetőségem részben bele látni. A tapasztalatom alapvetően az, hogy a nem hívő kutatók döntő többsége a keresztény egyházak hitét és tevékenységét alapvetően az emberi kultúra egyik megnyilvánulásnak látja. A posztmodern vagy liberális világnézetnek az egyik (bár ritkán emlegetett) nemes és pozitív aspektusa, hogy nyitott más emberek megismerésére és nem ítéli el őket azért, mert valamilyen „tudományosan nem bizonyított” dologban hisznek. Persze a munkaidőben munkavégzés helyett agresszívan térítgetős hívők sehol sem kapnak pozitív megítélést, de ez azt hiszem teljesen érthető. Véleményem szerint a tudományos élet képviselői ma Magyarországon (élén a társadalomtudósokkal) arra nagyon érzékenyek, hogy embereket ne nyomjanak el, és ne bántsanak azért, mert más a meggyőződésük, főleg ha egy olyan szelíd vallásról van szó, mint az evangéliumi kereszténység. Véleményem szerint tehát ez a veszély nem áll fenn, és ezért is meglepő Galambos László ilyen erőteljes kirohanása, melyet én inkább annak tudok be, hogy az evangéliumi hitet valamiért sajnos összekapcsolja a liberális oldalt elnyomni kívánó politikai erőkkel. Az ő kirohanása inkább az utóbbi ellen van, hiszen az előbbi gyakorlati társadalmi hatásait és valódi üzenetét valószínűleg nem látta a gyakorlatban. Ezen viszont nekünk kell dolgoznunk, hogy „lássák a mi jó cselekedeteinket, és dicsőítsék ezért Mennyei Atyánkat”, és annak lássák az evangéliumot az emberek (a liberális gondolkodásúak is), ami valójában. Ne feledjük: Jézus minden emberért vállalta a kereszthalált.

Visszatérve az első kérdésedre: az evangéliumi meggyőződésemből azzal kapcsolatban, hogy a bűnt bűnnek kell nevezni – legyen az aktív homoszexualitás, házasságtörés, poliamória, lopás, csalás, hazugság, gyilkosság, pletyka… stb. – semmit nem vagyok hajlandó visszavonni, még akkor sem, ha valaki jogszabály szinten ezt tiltaná. Ilyen esetben valóban egyfajta keresztényüldözés lenne hazánkban, bár az üldözés mindig vonzóvá teszi a kereszténységet a kívülállók számára, de a jövőt nem ismerhetjük. Viszont azt is látnunk kell, hogy jogszabályokat a politikusok politikai érdekekből hoznak (persze ezek lehetnek jó és kevésbé jó törvények is), és itt nem túl gyakran kérdezik meg a tudományos álláspontot. Véleményem szerint a „progresszív keresztények” általad említett harca a „fundamentalisták” ellen sokkal inkább a politika konzervatív és liberális oldalának a hangos összezörrenése, mintsem valami komoly tudományos kérdés. A társadalom szempontjából pedig igaz az, hogy aki valóban szívből keresi Istent, az meg fogja találni a teológiailag konzervatív, evangéliumi közösségeket országszerte – és ott valódi válaszokat fog kapni az Istennel kapcsolatos kérdéseire.

M.T.A.: A tudományos kutatás egyik sarkalatos pontja a szabadság. Ugyanakkor a bibliamagyarázó embert köti az írott kijelentés. Milyen értelmében “szabad”, illetve mitől “szabad” (vagy mitől kellene szabadnak lennie) a hitvalló teológus a kutatásaiban, és miben nem?

B.P.: A kutatási szabadság, amitől oly izgalmas a tudomány arról szól, hogy maga a kutató olyan témát kutat, ami számára érdekes (és ezt persze valaki hajlandó finanszírozni). A kutatási eredményei azonban nem „szabadak” a valóságtól. Kedvenc példám erre a mostanság felkapott „lapos Föld” elmélet: egy természettudós foglalkozhat a Föld, mint bolygó fizikai tulajdonságaival, de az eredményeiben nem állíthat efféle nonszenszeket. Hasonlóképpen egy hitvalló teológus arra szabad, hogy Istennel kapcsolatos elméleti és gyakorlati teológiai kérdéseket vizsgáljon az érdeklődésének megfelelően. Azonban az Istenről szólott írott kijelentés, vagyis a Biblia által közölt „adatok” Istenről nem másíthatók meg. Ahogy egy természettudós mondjuk, a Föld bolygót vizsgálja, mint fizikai valóságot, úgy az evangéliumi teológus a Szentírást vizsgálja ahhoz, hogy Istent megértse. Ahogy a természet megértéséhez elégséges és megbízható a Föld természeti jelenségeinek „adattára”, úgy Isten megértéséhez hasonlóan elégséges és megbízható a Biblia „adattára”. Ebből viszont az is következik, hogy a Biblia szövege és eredeti üzenete nem változik, ezért a protestáns ortodoxia írásmagyarázati alapelveinek betartásával túl sok átütően nagy és új eredményre nem lehet számítani (pl.: rájönni a kutatások alapján, hogy a Szentháromság mégsem létezik; vagy Jézus engesztelő áldozata mégsem az, amit eddig az egyház tanított). Napjaink „progresszív keresztényei”, akik a már említett liberális teológia alapvetéseiből indulnak ki, olyan, a Biblia világától teljesen idegen ideológiákkal és feltételezésekkel olvassák újra a Szentírás tanítását, és ezzel magát a kereszténységet roncsolják felismerhetetlenné. 

Véleményem szerint napjaink teológusainak nagy kutatási szabadsága, hogy a gyakorlati teológiájukban érjenek el fejlődést. Ez alatt azt értem, hogy ahogyan a társadalom változik, úgy a keresztény misszió végzésének, és az evangélium átadásának, és érthetővé tételének is változnia kell. Ebben sajnos az egyház mindig lemaradásban van. Kiváló kutatási kérdések lehetnek azzal kapcsolatosan, hogy a mai evangéliumi gyülekezetek hogyan tudnak az üzenetük tartalmának megőrzésében új és érthető formákban szolgálni a világi környezetüket – Tim Keller ezt az evangéliumi üzenet kontextualizációjának nevezi.

M.T.A.: Szerinted a történelmi protestans hitvallasok (református, evangélikus és baptista hitvallasi iratok, mint pl. a Heidelbergi Káté, Ágostai Hitvallás, Westminsteri Hitvallas, vagy az 1698-as baptista hitvallas) korlátozzák a teológus szabadságát?

B.P.: Röviden válaszolva: igen. Ezek a hitvallások megfogalmazásukkor az adott kor és adott felekezet embereinek nagyon fontosak voltak, és kiváló megfogalmazásai a keresztény hit legfontosabb elemeinek. Mindemellett felekezetképző kérdésekben (pl.: keresztség módja, egyháztagság… stb.) is időnként állást foglalnak. Míg az evangélium elsődleges teológiai kérdéseiben (pl.: teremtés, bűn, Jézus engesztelő áldozata, ítélet, menny, pokol, új teremtés… stb.) ezek mértékadók, sőt gyakorlatilag a világos bibliai tanítás szabatos megfogalmazásai, addig kevésbé fontos és egyébként vitatott teológiai kérdésekben korlátozók. Egy evangéliumi teológus a Biblia isteni ihletettségének és tévedhetetlenségének elfogadásával Istennek való engedelmességből korlátozza magát, és ezzel elkötelezi magát amellett, hogy nem mondhat olyat Istenről, amit színvonalas írásmagyarázattal a Bibliából nem tud alátámasztani.

Másrészt viszont másodlagos teológiai kérdésekben színvonalas írásmagyarázati kutatást végző református teológusok szinte mindig arra jutnak, hogy a csecsemők megkeresztelése biblikus – míg a hasonló színvonalú baptista vagy szabadegyházi írásmagyarázók szerint csak a hitvalló keresztséget érdemes gyakorolni. Itt mindig felmerül bennem a kérdés: vajon a történelmi-felekezeti hitvallásokhoz való 100%-os ragaszkodás az ilyen kérdésekben nem befolyásolja-e a bibliai „adatok” elfogulatlan és tudományos színvonalú elemzését? Erre a választ minden evangéliumi teológus a saját lelkiismeretében fogja megtalálni.

M.T.A.: Köszönöm a beszélgetést!

Hozzászólás