26
aug
2019

“Vége a reformációnak? Nyilatkozat az evangelikál meggyőződésekről” – a hit általi megigazulásról és a római katolikusokkal való együttműködés korlátairól

A alábbi nyilatkozatot a protestáns reformáció helyzetéről a Reformanda Initiative 2016 november 1-én adta ki, a reformáció 500. évfordulója előtt egy évvel. A Reformanda Initiative olyan szervezet, amelynek főként európai evangelikálok a tagjai. Célja, hogy az evangelikál vezetők jobban átlássák, megértsék a római katolikus teológiát és gyakorlatot, és ennek fényében még határozottabban és tisztábban tudják hirdetni a protestáns reformáció által újra felfedezett evangéliumot és biblikus tanokat. 

A protestáns reformáció 500. évfordulójának küszöbén világszerte az evangelikál keresztyéneknek lehetőségük van arra, hogy újból elgondolkozzanak a reformáció örökségén, amely mind Jézus Krisztus világra kiterjedő egyháza, mind az evangéliumért végzett munka szempontjából lényeges. Az evangelikálok és katolikusok közötti feszült kapcsolat és évszázados viták után az elmúlt időszak ökumenikus barátsága néhány, mindkét oldalon található egyházi vezető számára megteremtette az alapját annak, hogy amellett érveljenek, hogy a reformáció lezárult (értve ez alatt azt, hogy az elsődleges teológiai nézeteltérések, amelyek a nyugati keresztyénség szakadásához vezettek a 16. században, feloldódtak).

Amiért némelyek szerint a reformáció befejeződött

Rendszerint két fő érvet szoktak felhozni annak alátámasztására, hogy a reformációnak vége.

1.) A keresztyén világ olyan ijesztő kihívásokkal néz szembe (ld. szekularizmus és iszlám), hogy a protestánsok és a katolikusok már nem engedhetik meg maguknak a közöttük lévő megosztottságot. Az egységes tanubizonyság – esetleg a pápával, mint vezető szóvívővel? – nagy áldás lenne a globális keresztyénség számára.

2.) A történelmi-teológiai választóvonalak (ld. az egyedül hit által való üdvösség, a Szentírás, mint legfőbb, egyedüli tekintély, és róma püspökének a primátusa) valódi és hangsúlyos különbségek, ugyanakkor nem tekinthetünk ezekre olyan radikális választóvonalként és ellentétként, mint amelyek akadályoznák az egységet.

Ezen érvek együttes ereje enyhítő hatással volt arra, ahogy bizonyos evangelikálok a Római Katolikus Egyházat értékelik és megítélik. 

Fontos megjegyezni azt is, hogy a múlt században a globális evangéliumi mozgalom robbanásszerű növekedést tudott felmutatni, míg a római katolicizmus nem. A római katolikus vezetők figyelmét elkerülte az a tény, hogy katolikusok milliói lettek evangelikálok az utóbbi pár évben. Erre a veszteségre stratégiailag jól átgondolt módon próbálnak reagálni: adoptálják a hagyományos evangéliumi nyelvezetet (ld. megtérés, evangélium, misszió és irgalom) és azokkal az egyházakkal kezdenek ökumenikus párbeszédet folytatni, amelyeket korábban elítéltek. A katolikusok és a protestánsok között, ahol egykor üldöztetés és ellenségeskedés uralkodott, most baráti kapcsolat és párbeszéd van. De a kérdés továbbra is aktuális: valóban eltűntek a katolikusok és a protestánsok/evangelikálok közötti lényeges különbségek?

Befejeződött a reformáció?

A protestáns reformáció – annak ellenére hogy nagyon sokszínű, és időnként ellentmondásos tendenciáknak adott teret – alapvetően azzal a sürgető igénnyel lépett fel, hogy 1.) ismét fel kell ismerni a Szentírás tekintélyét, amely az egyház felett áll, 2.) illetve hogy újra méltányolnunk kell azt az igazságot, hogy az üdvösségben egyedül hit által lehet részünk. Ugyanúgy, ahogy 5 évszázaddal korábban, a római katolicizmus most is egy olyan vallási rendszer, amelynek nem a Szentírás a kizárólagos alapja. Katolikus szempontból a Biblia pusztán csak az egyik tekintélyforrás, de korántsem kizárólagos, és nem is a legnagyobb tekintéllyel rendelkező. E nézet szerint a hagyomány megelőzi a Szentírást, felette áll. Nem a Szentírás kijelentése határozza meg, hanem az egyház folyamatosan alakuló tanítása és jelenlegi ágendája, akármi is legyen az. Mivel nem a Szentírásé az utolsó szó, a katolikus tan és gyakorlat nyitott és változékony, ezért a legbensőbb lényegénél fogva zavaros.

A római katolikus teológiai módszert a napnál világosabban illusztrálja annak a három dogmának (= olyan tan, amelyet kötelező elfogadni) a kihirdetése, amelyek mindenféle bibliai alapot nélkülöznek. Ezek a következők: Mária szeplőtelen fogantatásáról szóló dogma, amelyet 1854-ben mondtak ki, az 1870-es pápai csalatkozhatatlanság dogmája és Mária testi mennybevételének 1950-ben kimondott dogmája. Ezek a dogmák nem képviselik a bibliai tanítást, sőt, valójában szembemennek azzal. 

Viszont a katolikus rendszeren belül ennek nincs jelentősége, hiszen az nem csak a Szentírás tekintélyére támaszkodik. Egy új dogma megfogalmazása két évezredet is igénybe vehet, mivel azonban nem a Szentírás a végső tekintély, a katolikus egyház előbb vagy utóbb elfogadhatja ezeket az újdonságokat.

A kegyelemtannal kapcsolatosan sokan azon az állásponton vannak, hogy a hit általi megigazulás tekintetében folyamatos közeledés tapasztalható a két fél között, illetve hogy a katolikusok és evangelikálok között a 16. század óta meglévő feszültségek időközben jelentősen enyhültek. A Tridenti Zsinaton (1545-1563) a Római Katolikus Egyház direkt a protestáns reformációra reagált, amikor “anathémát” (= “legyen átkozott!”) mondott ki azokra, akik az egyedül hit által való megigazulás mellett kötelezték el magukat, és amikor megerősítette az arról szóló tanítást, hogy az üdvösség inkább a belénk áramló kegyelemmel való együttműködés folyamata, mintsem Isten üdvtette, amelyben hit által kegyelemből részesedünk. 

Egyesek szerint a Római Katolikus Egyház és az Evangélikus Világszövetság által 1999-ben aláírt “Közös nyilatkozat a megigazulás tantételéről” áthidalta a szakadékot. Habár e dokumentum bizonyos pontjain pozitívan viszonyul a megigazulás bibliai értelmezéséhez, valójában egyértelműen megerősíti a tridenti zsinat álláspontját a megigazulással kapcsolatban. A mai napig érvényes a Tridenti Zsinat minden pontja, amely elítéli a történelmi protestáns/evangelikál meggyőződéseket, viszont nem alkalmazhatók azokra, akik azonosulnak a “Közös nyilatkozat” homályos álláspontjával. 

A tridenti állásfoglalásokhoz hasonlóan a megigazulás a “Közös nyilatkozat” szerint az egyház szentsége által (keresztség) létrejövő folyamat, és nem valami, amiben egyedül hit által részesül az ember. Egy olyan út, amely magában foglalja a hívő hozzájárulását és a szentségi rendszerben való folyamatos részvételét is. Meg sem jelenik annak gondolata, hogy Isten a saját igazságát Krisztus által a hívőknek tulajdonítja, ennélfogva szó sem lehet üdvbizonyosságról. Mindezeken túl a Római Katolikus Egyház felfogását jól tükrözi a búcsú folyamatos használata is (a bűnért járó ideigtartó büntetések elengedése, amelyet az egyház különleges alkalmakkor engedélyez). A búcsúhoz kapcsolódó teológia robbantotta ki a reformációt, de a közelmúltban ezt a rendszert Ferenc Pápa a 2015-2016-os Irgalmasság Szentévével ismét felújította. Ezek egyértelműen tanúskodnak a Katolikus Egyház üdvösséggel kapcsolatos alapvető nézetéről, amely az egyház közvetítő szerepére, a kegyelem szentségek által történő kiosztására, a szentek közbenjárására és a tisztítótűzre épül mind a mai napig, a Közös Nyilatkozat után is. 

Előre tekintés

Ami igaz a Római Katolikus Egyházzal, mint doktrinális és intézményi valósággal kapcsolatban, nem feltétlenül érvényes az egyes katolikusokra. Isten kegyelme olyan férfiakban és nőkben munkálkodik, akik bűnbánatot tartanak és kizárólag Istenbe vetik bizalmukat, akik – válaszul Isten evangéliumára – olyan keresztyén tanítványokként élik az életüket, mint akik meg akarják ismerni Krisztust, és ismertté szeretnék őt tenni mások számára is. 

Ugyanakkor ellenőrízhetetlen tanbéli állításainak, illetve összetett politikai és diplomáciai felépítésének köszönhetően nagyobb elővigyázatosságot és körültekintést igényel az intézményes Katolikus Egyházzal való foglalatoskodás. Azok az aktuális kezdeményezések, amelyek a katolikus élet és istentisztelet egy-egy aspektusának megújítását tűzték ki célul (pl. hogy hozzáférhető legyen mindenki számára a Szentírás, a liturgia megújítása, a laikusok növekvő szerepe, a karizmatikus mozgalom integrálása), nem utalnak arra, hogy a Katolikus Egyház elkötelezett lenne az érdemi reformok mellett Isten igéjének megfelelően. 

Támogatjuk ebben a globális világban a katolikusok és evangelikálok közötti együttműködést olyan közös ügyek mentén, mint az életvédelem és a vallásszabadság előmozdítása. Ez az együttműködés kiterjed azokra is, akik más vallások és ideológiák követői. Ha közös etikai, társadalmi, kultúrális és politikai értékeink forognak kockán, támogatjuk az együttműködésre vonatkozó fáradozásokat. Azonban ha a misszióra vonatkozó feladatunk teljesítéséről van szó – hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük szóban és tettben az egész világon -, az evangelikáloknak ügyelni kell arra, hogy ragaszkodjanak az együttműködés és a közös munka során a tiszta evangéliumi mércéhez. 

Az általunk megfogalmazott álláspont a történelmi evangelikál meggyőződést tükrözi, amelynek része, hogy az evangélium igazságához ragaszkodva szenvedélyesen vágyakozzunk a hívők Jézus Krisztusban való egységére.

Azok a kérdések, amelyek 500 évvel ezelőtt életre hívták a reformációt, még most, a 21. században is aktuálisak az egyetemes egyház számára. Habár örömmel nyugtázunk minden, ezek tisztázására irányuló kezdeményezést, evangelikálként a reformátorokkal együtt kiállunk alapvető meggyőződésünk mellett: a Biblia számunkra a végső tekintély és egyedül hit által nyerhetünk üdvösséget. 

——————————————————

Ezek az alapvető meggyőződések a két világméretű evangelikál szervezet, a Word Evangelical Fellowship (Világ Evangéliumi Szövetség) és a Lausanne Movement (Lausanne Mozgalom) hivatalos irataiban kerülnek kifejtésre. Miután olyan témák kerülnek tárgyalásra, mint a mariológia, az egyház tekintélye, a pápaság és a tévedhetetlenség, a hit általi megigazulás, az úrvacsora és az eucharisita, illetve az egyház missziója, összefoglalásként a Word Evangelical Alliance a következő megállapítást fogalmazza meg: “Az evangelikálok és a katolikusok közötti együttműködés a misszió területén “áthidalhatlan akadályokba” ütközik.”

Ugyanez a nézet köszön vissza az 1980-as “Lausanne Occasional Paper on Christian Witness to Nominal Christians among Roman Catholics”-ban (A keresztyén tanubizonyságról szóló Lausanne-i különkiadás a római katolikusok közötti névleges keresztyéneknek) és a Lausanne-i Nyilatkozat elsődleges szerzőjének, John Stott-nak a megjegyzésében: “Készek vagyunk arra, hogy együtt dolgozzunk velük (a római katolikusokkal, az orthodoxokkal vagy a liberális protestánsokkal), eleget téve a keresztyén együttérzésből fakadó kötelességeinknek és előmozdítva a társadalmi igazságosságot. De ha meghívást kapunk arra, hogy együtt evangelizáljunk velük, egy fájdalmas dilemma kellős közepén találjuk magunkat, ugyanis a közös tanúságtétel megköveteli, hogy ugyanabban higgyünk, és az evangelizáció terén való együttműködésnek feltétele, hogy egyetértsünk az evangélium tartalmát illetően.

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész

Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/article/is-the-reformation-over-a-statement-of-evangelical-convictions/

2 Responses

Hozzászólás