A nyugati egyház alkonya: vajon minket is beborít a sötétség?
2019 júniusa két szempontból is „örökre” emlékezetes maradhat a keresztény egyház történelme szempontjából.
2019 június 29-én az Egyesült Államok legnagyobb presbiteriánus (kvázi református) egyházában, a Presbyterian Church (USA)-ben felszentelték Jess Cook-ot az első nem-bináris nemű lelkipásztort. Az esemény nem egyik pillanatról a másikra következett be: 27 éve alapították meg a „More Light Presbyterians” nevű szervezetet, melynek eltökélt célja az, hogy érvényre juttassa az LMBTQ+ propagandát és világnézetet a PC(USA)-n belül. Amiért viszont jelen esetben kiemelten fontos a hosszú távot figyelembe venni az az, hogy láthatóan lehet idő reagálni, van idő felkészülni és van idő válaszolni a kereszténységet és a keresztény teológiát fenyegető erkölcsi és teológiai liberalizmusra, így pedig nem marad mentségük azoknak, akiknek cselekedni kellett volna, de mégsem tették: hallgattak, esetleg beálltak a sorba.
Jess Cook
A PC(USA) esetében pedig megtörtént az, aminek meg kellett történnie: a szakadás. A múlt század ’60-as és ’70-es éveiben olyan hatalmas teret nyert a teológiai liberalizmus és a neo-ortodoxia az Egyesült Államok legnagyobb presbiteriánus egyházán belül, hogy az egyház Bibliához hű, konzervatív ága kiszakadt és 1973-ban megalakult a PCA (Presbyterian Church in America).
2019 június 28-án a PCA küldöttgyűlése 803 igen, 541 nem arányban megszavazta, hogy hivatalosan is elfogadják a Nashville-i Nyilatkozatot, ami az LMBTQ lobbi által propagált szexuális formák és a melegházasság intézménye ellen íródott. Az elsőre megnyugtató döntésre azonban ugyanannak a súlyos tragédiának a megismétlődésének árnyéka vetül, mint amit a PC(USA) esetében láthatunk. Greg Johnson, a PCA egyik lelkipásztora, aki a nyilatkozat elfogadása ellen szavazott, az alábbiakat írta ki Twitterre a döntés másnapján:
„Tegnap este a Nashville-i Nyilatkozat megnyerte a csatát, de elvesztette a háborút.
- Van helyünk az asztalnál. Ez új.
- Figyeljétek meg az elfogadók és elutasítók átlagéletkorát. Óriási a szakadék.
- A PCA vezetőinek 40%-a elutasította a nyilatkozatot.
- Lett egy tanulmányi bizottságunk, melynek jelentése hatályon kívülre fogja helyezni a nyilatkozatot a PCA-ben.”
Sajnos Greg Johnson azóta letörölte ezt a tweetjét, de nem amiatt, amit állít benne, hanem azért, mert az embereket sértette a „háború” kifejezés említése. Azonban az, amit leírt, több, mint valószínű, hogy igaz. Ha a történelem ismétli önmagát és ugyanaz a minta folytatódik a PCA-n belül, ami a PC(USA)-n belül is megtörtént, akkor valóban: az Egyesült Államok jelenleg konzervatív, második legnagyobb presbiteriánus egyháza elvesztette a háborút. Ugyanis a nyugati episzkopálisok, liberális evangélikusok, liberális presbiteriánusok jelenlegi helyzete mind-mind azt igazolja, hogy ha egy egyház elhagyja a bibliai iránymutatást és teret enged a szolgálók és döntéshozók közt olyanoknak, akiket az egyházi döntéshozataltól és szolgálattól (de még a gyülekezeti tagságtól is, lsd. 1Korinthus 6 a gyakorló homoszexuálisokról) eltiltott Isten Igéje, akkor ezek az emberek és az általuk képviselt szellemiség nemcsak helyet kap az asztalnál, hanem idővel át is veszi az irányítást.
Johnsonnak abban is igaza van – és talán a legnagyobb mértékben ez ad okot a félelemre –, hogy óriási a szakadék a nyilatkozatot elfogadók és elutasítók között. Az elfogadók idősebbek, közel a nyugdíjazáshoz, míg az elutasítók, akik 40%-ot képviseltek főleg fiatalok és középkorúak – tehát a következő generáció. És mi történik, ha a mostani pártolók nyugdíjba vonulnak? Néhány év és az arány a jelenlegi 60-40-ről 55-45-re, majd 50-50-re, végül pedig 49-51-re módosul.
A 40% pedig azt jelzi, hogy bár lehetnek olyanok, akiknek pusztán formai kifogásuk akadt, de óriási tábora van a konzervatív egyházon belül azoknak, akik azt képviselik, hogy a homoszexuális kapcsolat megélése elfogadható és nem számít bűnnek.
A legérdekesebb és legtanulságosabb kijelentés azonban mégis Johnson utolsó pontja: „Lett egy tanulmányi bizottságunk, melynek jelentése hatályon kívülre fogja helyezni a nyilatkozatot a PCA-ben.” Dr. James White baptista teológus és apologéta világított rá arra, hogy ez mit is jelent pontosan: történelmi távlatokba tekintve már-már hagyomány, hogy ha az amerikai presbiteriánus egyházak el szerették volna kerülni a szakadást egy kényes téma miatt, létrehoztak egy bizottságot. És ez a bizottság sosem oszlott fel, mindig melegen tartotta a témát, mindig ott volt a jelentés a küldöttgyűlések asztalain. És mint az apró vízcseppek, melyek lassan, de biztosan még a legnagyobb sziklát is el tudják koptatni, ezen bizottságok kikoptatták az egyház konzervatív gondolkodóit. A történelem ismétli önmagát.
A kérdés, hogy sikerül-e a PCA tagjainak meglátni azt, hogy élet-halál kérdése az, ami most ott hever előttük és tesznek-e valamit, vagy esetleg már túl késő?
A kérdés, hogy a magyarországi történelmi egyházak tagjai, vezetői, lelkipásztorai meglátják-e, hogy ami itthon folyik, szintén élet-halál kérdése? Ugyanis ne feledkezzünk meg dr. Perintfalvi Ritáról, aki katolikus teológusnőként jelenik meg a nyilvánosság előtt és évek óta szervez előadásokat, tesz közzé írásokat és tanulmányokat, melyekkel a hazai LMBTQ szervezeteket igyekszik segíteni.
Ne feledkezzünk meg Bartha István evangélikus lelkészről, aki rendszeres aktív résztvevője és támogatója a Keresztények a Melegekért mozgalom rendezvényeinek. Ne feledkezzünk meg arról az evangélikus lelkésznőről, aki az előbb említett csoport „befogadó istentiszteletén” szolgált és osztott úrvacsorát olyanoknak, akik nem tartják bűnnek azt, hogy homoszexuális, házasságon kívüli kapcsolatban élnek.
Ne feledkezzünk meg a Protestáns Etika Kézikönyvéről, ami nemrég jelent meg a református egyházon belül és egy tanulmányban látszólag elfogadóan, de legalábbis megértően nyilatkozik erről az irányról.
És végül ne feledkezzünk meg arról, hogy a Magyarországi Református Egyház élő testvéregyházi kapcsolatot ápol nemcsak a homoszexuálisok megáldását lehetővé tevő Skót Egyházzal, hanem a fent említett a PC(USA)-el is, azzal az egyházzal, ahol nem-bináris nemű lelkészeket szentelnek, és talán jövőre is lesz néhány magyarországi teológus, aki náluk, a Princeton-i teológián fogja mélyíteni a tudását és építeni lelkiségét. Tartsuk szem előtt az olyan jó példákat, mint az MRE házasságról, családról és szexualitásról szóló hitvalló nyilatkozata, melyet nemrégiben újra megerősített az egyház Zsinata.
Ne tévesszük szem elől ezeket, mert láthatjuk, hogy ha egy egyház nem fegyelmezi meg a belülről lázadókat, nem marad számára más, mint a politika, egyházi és társadalmi szinten egyaránt. És több évtizedes távlatokban a politikai konzervatívoknak még nem sikerült soha győzedelmeskedniük.
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Mivel nőnek születtem, engem megóvott Isten – hála ezért Neki! – attól, hogy ifjúkoromban teológus akarjak lenni. Olvasgatom az interneten a teológusok írásait, és látom bennük a bibliai és egyháztörténeti műveltséget, a hatalmas ismeretanyagot, a harci elszántságot az LMBTQ-val szemben, de nem látom benne Jézust. Pedig hát a hitünk alapja mégis csak Ő, és nem az egyház, meg nem az írások. Ez az egész LMBTQ egyszerre nevetni- és sírnivaló katyvasz, ami ellen semmi értelme harcolni. Egyik véglettel szembevonultatni a másikat? Minek?
A Mester nem engedte eltiltani az Ő nevében, de a maga útján járót, nem engedte elkergetni a parázna asszonyt, nem engedte a tanítványokat átkot-büntetést kérni az Őt be nem fogadó szamáriai falura. Mit mondott? Ne szállj szembe a gonosszal, hanem jóval győzd meg azt. Teológiával nem lehet gátat vetni az LMBTQ erősödésének.
Tenni kéne a saját dolgunkat, söpörni a saját portánkon, megmutatni a bozótba keveredő szerencsétlen embereknek, hogy Jézus él, van Vigasztaló és Pártfogó, hogy a Tőle kapott szabadság az igazi szabadság, amit sem szegénység, sem diktatúra, sem baj-bánat, senki és semmi el nem vehet tőlünk – hacsak magunk oda nem adjuk.
Ha az egyház és a teológia is mindig az LMBTQ-ról beszél, azzal sokkal magasabb polcra teszi, mint ami megilletné. Beszéljenek Jézusról, a közösségeinkről, a gondjainkról-örömeinkről, őszintén, emberi, érthető nyelven! A szabadságunkról, ami valódi, és a biztonságunkról, ami örökkévaló! Reménységgel és türelemmel forduljunk azok felé, akik a szabadságot keresve az LMBTQ hálójába keverednek! Mutassuk meg a mi utunkat, hogy lássák: az még göröngyeivel és kátyúival is szebb és járhatóbb!
Beszéljenek az erre hivatottak arról, mire mondunk igent, ne csak mindig arról, hogy mire kell nemet mondani!
Szerintem legalábbis nagyobb hatékonysága lenne…
Kedves Kata!
Egyszerűen nem értem, amit ír. Mintha két különböző valóságban léteznénk. Az LMBTQ ideológiát nem lehet annyival elintézni, hogy „sírnivaló katyvasz, egyébként is miért kell ezzel foglalkozni.” Nem azért foglalkozunk vele, mert az LMBTQ érdekes, hanem azért, mert a keresztyén egyházakra hatással van, radikálisan átalakítja a keresztyén teológiát, a Biblia értelmezését, rombolja a bibliai-keresztyén etikát, és egyáltalán, az egyházak elüszkösödéséhez és széteséséhez vezet (ld. ). Tehát nem valamiféle vákuumban tematizáljuk az LMBTQ ideológiát és annak káros hatásait. Egyszerűen ott kell védekezni, ahol támadnak. Minden kornak meg volt a sajátos eretneksége, tévtanítása – a mostani kornak ez. Jól néztünk volna ki, ha az első négy evszázadban is így álltak volna hozzá a tévntanításokhoz az egyházatyák: „miért kell az arianizmusról, az ariánus eretnekségről annyit beszélni?” Remélem érti a problémámat… Ráadásul itt már sokszor egyházak belügyéről van szó (nem a taoizmust, vagy tibeti buddhizmust támadjuk, merthogy a keresztyén egyházakra jelenleg nincs hatásuk), arra pedig egy rakás apostoli felszólítás van, hogy tartsuk tisztán az apostoli tanítást, és határolódjunk el minden tévtantól.
Csak hogy lássa, milyen kontextusban fogalmazódnak meg ezek a cikkek, írások, amelyeket Ön kifogásol:
1.) Nyugat-Európában a legtöbb államban a legnagyobb protestáns egyházi közösségek, felekezetek integrálták az LMBTQ ideológia törekvéseit. Ezekben a közösségekben a hagyományos, biblikus házasságmodellhez, ill. férfi-nő képhez ragaszkodó lelkészeket ellehetetlenítették, el kellett hagyniuk felekezetüket.Többnyire valamilyen nem „állami” szabadegyházhoz csatlakoztak. Nyilván ez csak idő kérdése volt, hiszen az állami pórázon lévő egyházak „lekövetik” az állam által elfogadott és pártfogolt világi ideológiát (főként az anyagi támogatásért cserébe).
2.) A következő lépésben azokban az országokban, ahol állami szinten engedélyezett a melegházasság – és az aktív meleg életformát nem tartják bűnnek – elkezdenek olyan törvényeket hozni, amelyek a melegházasság ellenzését a gyűlöletbeszéd kategóriába teszik, és tiltják, azokat az egyházakat pedig, amelyek a klasszikus biblia modellt képviselik, stigmatizálják és ellehetetlenítik. Erre már vannak kezdeményezések (lásd ). Ezzel pedig romba döntik a vallásszabadságot.
Ezek után hiába mondja, hogy „mutassuk meg a mi utunkat”, merthogy tekintetbe véve a világban zajló folyamatokat nem lesz esélyünk sem „megmutatni a mi utunkat.” Pont ezért küzdünk – és kell is küzdenünk -, hogy legyen szabadságunk arra, amit javasol. Emellett persze másról is kell beszélni, de amíg az ember férfi-nő teremtettségét és a házasság intézményét támadják, addig igenis folyamatosan tematizálnunk kell ezt.