10
jún
2019

Egy evangelikál csecsemő-keresztelő válaszai református szempontból (5.rész)

/A beszélgetés korábbi részei: 1.rész, 2.rész, 3.rész, 4.rész/

Rózsahegyi Barnabás: Hit nélkül egy sákramentumnak, jelen esetben a keresztségnek mi értelme van? 

Márkus Tamás András: Erre Luther Márton a Nagy Kátéban frappáns választ ad: a fő hangsúly nem azon van, hogy akit megkeresztelnek, hisz-e vagy sem. Isten parancsolata a lényeges. Hiszen mi a keresztség: víz és Isten Igéje együtt. Tehát ha az Ige társul a vízzel, akkor a keresztség jogos és érvényes. Luther mondja: “a hitem nem létrehozza a keresztséget, hanem csupán elfogadja.” Valójában a csecsemő-keresztséget elutasítók gondolkodásában – tisztelet a kivételnek – mélyen belül olyan kép él, hogy a hit plusz keresztség az üdvösség feltétele, vagy úgy, mintha a hitük okozója lenne valaminek.

Ezért akár megelőzi a hit a keresztséget, akár utána jelenik meg, a keresztség érvényes. Valaki ezzel szemben azt hozta fel egy másik fórumon, hogy “hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni.” Ez a kifogás azért félrevezető, mert ha így lenne, Jézus nem engedte volna meg a szülőknek, hogy a csecsemőiket, vagy egészen pici gyermekeiket odavigyék, odaengedjék hozzá, mondván “még nincs hitük”, ezért neki nem tetszenek. Jézus azonban megengedte, sőt…

És nem csak azért engedte, hogy a gyerekeken keresztül példát adjon a “naív hitre.” Érdekes momentum, hogy éppen a tanítványok nem akarták engedni, hogy a gyermekeket odavigyék Jézushoz. Ugyanígy, ma is vannak Jézusnak olyan tanítványai, akik kizárnák Isten országából a csecsemőket, mert szerintük nem lehet hitük. De Jézus ezt mondta: “Engedjétek e kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa.” Az itt szereplő görög szó a παιδίον, ami csecsemőt, illetve egészen kicsi gyermeket jelent. 

Egyébként ha valaki a “hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” kijelentést a csecsemőkre vonatkoztatja, és ilyen alapon tiltja, hogy megkereszteljék őket, akkor azt se engedje, hogy megáldják őket, hiszen ami Istennek állítólag nem tetszik, azt bűn lenne Isten áldásában részesíteni. Érdekes módon a csecsemő-keresztséget nem gyakorló gyülekezetekben is van ún. “csecsemő bemutatás” a lelkész, vagy presbiterek áldásával kísérve.

Az előbbi megfontolások alapján a reformátusok és a lutheránusok szerint, mivel a csecsemők és a kisgyermekek nincsenek kizárva Isten országából, nincs arra alap, hogy kizárjuk őket a keresztségből. Kirekesztő, individualista gondolat, hogy csecsemőt leírjuk, azt gondolva, mi közelebb vagyunk Isten országához, mert ők még nem tudnak absztrahálni, és nem képesek felfogni a maga teljességében az evangéliumot.

Azt se felejtsük el, hogy a csecsemő-keresztség – ezt újra és újra hangsúlyozom – hívő szülők esetében engedélyezett. Miért? Egyszerűen azért, mert kizárólag a hívő szülők és az ő gyermekeik Isten szövetségének tagjai, és ők viszik valóban Krisztushoz gyermekeiket. Tehát még azt sem igaz, hogy teljesen mellőzve lenne a hit.

R.B.: De mi van akkor, ha a gyermek felnőve nem jut majd hitre? Ez rizikó faktor.

M.T.A.: Hadd kérdezzek vissza: Jézus miért intette meg a tanítványokat, hogy ne akadályozzák a kisgyermekeket abban, hogy odamenjenek hozzá (pontosabban: hogy oda vigyék őket hozzá)?  Miért áldotta meg őket? Rizikó faktor az is, hogy egy felnőttként megkeresztelkedő ember valójában nem is hívő, nincs is megtérve, csak képmutatóskodik. 

R.B.: Itt érv lehet, hogy Jézus nem keresztelte meg a csecsemőket, hanem csak megáldotta…

M.T.A.: Ez nem jó érv, mert a Jn 4,2-ben olvassuk, hogy “Jézus maga nem keresztelt, csak a tanítványai.” Ha ebből indulnánk ki, akkor senkit – sem gyermeket, sem felnőttet – nem keresztelnénk. Viszont azt tudjuk, hogy kiküldte a tanítványait, hogy tanítsanak és kereszteljenek, másrészt azt is tudjuk, hogy parancsba adta, hogy ne akadályozzák a kisgyermekeket, hogy hozzá menjenek. 

R.B.: Ha már a missziói parancs szóba jött: A Mt 28,19-ban olvassuk, hogy “menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” Tehát Jézus szavai szerint előbb kell tanítvánnyá tenni, és utána kell keresztelni. 

M.T.A.: Ez egy gyakran elhangzó érv, de ha közelebbről megnézzük a szöveget, kiderül, hogy ingatag lábakon áll, sőt, kiderül, hogy éppen a csecsemők megkeresztelése melletti érv. Először is: ebben a versben nem szerepel az “ezután”. Másodszor: nemzetekről beszél Jézus, nem egyes személyekről. Valójában az eredeti szöveg alapján az az értelme ennek a mondatnak, hogy tanítsatok és kereszteljetek párhuzamosan, szimultán módon. Nyilván nem csak akkor kezdünk el keresztelni – furcsa lenne ha így értelmeznénk -, miután egy egész nemzetet (annak minden egyes tagját) tanítottuk, vagy az egész nemzet megtért volna.

Mindezt tekintetbe véve valahogy így lehetne fordítani a mondatot: “tanítsátok és kereszteljétek őket egyszerre”, vagy “tanítsátok őket miután megkeresztelitek őket.” De biztos nem úgy, hogy “tanítsátok az egész nemzetet, mielőtt megkeresztelitek őket.” 

Valójában a vers semmit nem mond a sorrendről, arról, hogy melyik legyen előbb vagy utóbb. Arról beszél, hogy tanítani és keresztelni is kell. Egyébként ha már nemzetről beszél Jézus, akkor vegyük komolyan: egy nemzetbe beletartoznak a gyerekek is. 

Arról se feledkezzünk el, hogy a Mt 28,19 az ószövetségi próféciák beteljesedése (lásd Ézs és Jóel próféciáit). Ezekben a próféciákban arról olvasunk, hogy a nemzetek Krisztushoz mennek, és nem mellékesen amikor nemzetekről van szó, mindig kiemelik a gyermekeket is. 

R.B.: Akárhogy is, a Bibliában a bűnbánat és a hit mindig megelőzi a keresztséget. Hogyan lehet igazolni ennek az ellenkezőjét? 

M.T.A.: A kérdés jogos. A csecsemő-keresztséget elutasítók mindig azt mondják, hogy a hitnek meg kell előznie a keresztséget. Mi reformátusok erre azt mondjuk, hogy 1.) ahogy Kálvin állítja, a hívő szülők gyermekeinél igenis lehet valamiféle hit-kezdemény, az Isten a kegyelmét adhatja a gyereknek, akkor is, ha mi ezt nem tudjuk felérni ésszel, tehát ebben az esetben is megelőzi a hit a keresztséget, vagy általánosan 2.) a hit – a kifejlett, részletes ismereteket tartalmazó hit – követi majd a jelet. Tehát mi is hívő keresztségről beszélünk. 

Nyilván a csecsemő-keresztséget elutasítók álláspontja abban tér el a miénktől, hogy amikor “hívő keresztségről” beszélnek, valójában arra gondolnak, hogy ők akkor keresztelnek minden esetben, amikor az ember már hisz. A baptista jellegű gyülekezetekben az alsó korhatár 12-14 éves kor, de ezt manapság szeretik kitolni. A legjellemzőbb ma a 16-18 éves kor közötti keresztség. Tulajdonképpen minél inkább kitolódik a keresztség időpontja, annál jobban örülnek, mert annál inkább biztosabb a hit. Azt nem meri kijelenteni senki, hogy Isten Lelke nem szülhet újjá egy 7 éves gyermeket, de szeretnének biztosra menni, ezért várnak.

Egyébként abszolút értelemben “hívő keresztségről” beszélni lehetetlenség: a baptisták, pünkösdiek maximum azokat keresztelhetik meg, akik vallást tesznek a hitükről, azonban a szív titkait az Úron kívül senki sem ismeri. Nem tudja senki sem teljes bizonyossággal eldönteni, hogy mindenki, aki vallást tett, biztosan hívő-e, vagy sem.

A szokásos válasz erre az, hogy “oké, de még mindig nagyobb eséllyel keresztelünk meg hívőket, mint nem hívőket”, mint azok, akik a háznép keresztséggel élnek. Ez rendben van, viszont ha egy baptista, vagy pünkösdi gyülekezet akár csak egy képmutatót, vagy hitetlent is megkeresztel, akkor már nem hívhatja a keresztségét “hívő keresztségnek.” 

De a kérdésre konkrét választ adva: mi úgy gondoljuk, hogy nem a sorrend a lényeg, hanem az, hogy a hit, a bűnbánat és a keresztség lényegüket tekintve összetartoznak. 

A legfontosabb különbség a mi nézetünk és a baptista nézet között a következő: a baptista nézet szerint a keresztség annak jele, hogy mit tettünk mi: hitre jutottunk és bűnbánatot tartottunk. A református nézet szerint a keresztség annak a jele, amit Isten tett velünk – annak, hogy újjászült bennünket. Nem azt jelzi, mi hogyan válaszoltunk a kegyelemre, hanem magát a kegyelemnek rajtunk és bennünk való munkáját. 

A keresztség lényegénél fogva azt ábrázolja ki, ahogy Jézus vére lemossa a bűneinket. Isten cselekszik először a megváltásunkban, és már akkor cselekszik, amikor mi még nem vagyunk képesek válaszolni az ő kegyelmére. A mi bűnbánatunk csak Isten munkáját követi. 

Ha ezt megértjük, akkor látni fogjuk, hogy ez a hívő szülők gyermekei esetében csodálatos módon megjelenik a keresztségben. Isten megelőző kegyelme az első. Ő cselekszik először. 

Egyébként sokszor – leginkább karizmatikus jellegű gyülekezetekben – más ellenvetések vannak a háttérben, a tapasztalattal összefüggők. 

R.B.: Mire gondolsz? 

M.T.A.: Valójában azért utasítják el a csecsemő-keresztséget, mert azt gondolják, hogy a keresztség aktusa egy lépcső az ordo salutisban, az üdvösség rendjében.

R.B.: Mi az az ordo salutis? 

M.T.A.: Amikor üdvösség rendjéről beszélünk, arra gondolunk, ahogy Isten a Szentlelke által a megváltást, Krisztus engesztelő halálának áldásait személyesen ránk alkalmazza: újjászül bennüket, hitet ébreszt bennünk, majd megigazít bennünket, Fiává fogad és elindulunk a megszentelődés útján. A sorrendet többféleképpen szoktak felvázolni, de most nem ez a lényeg. Nyilván ezek a szétválasztások inkább logikai értelemben fontosak, az életben ezeket nem lehet sarkosan elkülöníteni.

Vannak, akik a vízkeresztséget ebbe a láncba beillesztik, és azt gondolják, hogy általa Isten cselekszik bennünk – munkálja az üdvösségünket. Tehát a “felnőtt”, vagy “hívő-keresztséggel” kapcsolatos álláspontjuk valójában kripto-katolikus felfogás, mert azt gondolják, hogy a keresztség által valamiféle kegyelem közöltetik velük. Azok számára, akik így gondolkodnak, a keresztség nem csak jelzi az Isten Szentlelke által véghezvitt változást, hanem okozója is annak. 

Én is beszéltem olyan emberrel, aki nem fogadta el, hogy érvényes lenne a csecsemő-keresztsége, és ezért felnőtt korában bemerítkezett. Utána arról számolt be, hogy a vízkeresztsége cezúra volt, mert egészen máshogy folytatta onnantól kezdve az életét. Furcsa ez a hozzáállás. 

Hadd utaljak vissza az ószövetségi sákramentumra, a körülmetélésre. Az Ószövetségben sem a körülmetélés közvetítette az üdvösséget, csak a jele volt annak. Az Újszövetségben a keresztség nem közvetíti az üdvösséget, hanem a jele annak. És egyébként még sok más dolognak: a megmosattatásunknak. Az újjászületésünknek. Jele a megszentelődésünknek. Jele annak, hogy megkereszteltettünk a Szentlélekkel. És jele annak, hogy eltemettettünk Krisztussal együtt és feltámasztattunk vele együtt. Ezeknek mind jele, és ezek mind a megváltás  egy-egy részét képezik. De ezeket a külső jel nem közvetíti automatikus módon. 

Amit közvetít, az Isten ígérete mindazok számára, akik belé vetik hitüket – hogy részesülnek a megváltás teljességéből, ami az evangélium ígérete. Egy szóval: a keresztség sákramentuma egyfajta drámai lecke, látható jele a kimondott ígéretnek. 

És itt hadd utaljak vissza az előző kérdésedre, hogy a jel megelőzheti -e a bűnbánatot és a hitet. A válasz igen. Mi Isten igéjét hirdetjük a csecsemők jelenlétében. Lehet, hogy nem értik az igét, és nem is értik a jelet, amíg el nem magyarázzák nekik. Ezért beszélünk a szülők és az egyház felelősségéről: el kell mondaniuk a gyereknek: “te megkaptad Isten ígéreteinek a jelét, megkaptad Jézus Krisztus evangéliumának a jelét. Hadd mondjam el neked, mit jelent ez a jel.” És elmondják neki, hogy mit jelent a jel, és elmondják azt is, hogy “ha bízol Jézus Krisztus evangéliumában, akkor megmenekülsz.” 

És ahogy Kálvin kimutatta: a jelzett dolog megelőzheti a jelet, ahogy Ábrahám esetében (miután hitt), és a jel megelőzheti a jelzett dolgot, ahogy Ábrahám fia, Izsák esetében (mielőtt hitt). 

Ha valaki kifogást emel az ellen, hogy valaki megkapja a hit jelét azelőtt, hogy képes lett volna hinni pont akkor, amikor megkapta, akkor ne hezitáljon kifogást emelni magával Istennel szemben, mert éppen ezt tette az Ószövetségben.

R.B.: Ezt értem, de sok olyan igehely van, ahol a keresztség nem pusztán jelként kerül bemutatásra, hanem a benső változást tükrözi. Ez mintha szembemenne azzal, amit te mondtál. 

M.T.A.: Nem megy szembe, ha megnézzük a konkrét helyeket. Fontos mindenek előtt tisztázni, hogy az Újszövetség két különböző értelemben beszél keresztségről. Ha ezt nem vesszük tekintetbe, az könnyen félreértésekhez vezet.

Valamikor a keresztség szóval az Újszövetség a “rítusra”, tehát a keresztség külső cselekményére utal, amire ma azt mondjuk, “vízkeresztség” (lásd Mt 3,7, Mt 28,19, ApCsel 2,38, ApCsel 41,1, 1Kor 10,2). A vízkeresztség CSAK jele a benső keresztségnek, egy szimbólum, ami a láthatatlan, szellemi folyamatot, illetve változást jelöli.

Ettől, a szimbólumtól és jeltől megkülönböztetendő a keresztség valósága, tehát a benső szellemi változás, azaz a bűnök lemosása a Jézus Krisztus vérével a Szentlélek által. Ez az a valóság, amit a vízkeresztség csak kiábrázol. Péter apostol erről beszél, amikor ezt mondja: “Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által” (1Pt 3,21).

Sok olyan újszövetségi szakasz van, ami erről a benső szellemi valóságról beszél, amikor a keresztséget említi, és nem a vízkeresztség külső jeléről, például Róm 6,3-6, 1Kor 12,13, Gal 3,27, Ef 4,5, Kol 2,12. Egyik sem a vízkeresztségről beszél. Furcsa is lenne, ha a víz mentene meg, vagy juttatna el a Jézus Krisztussal való közösségre.

Ha ez a különbségtétel világos, akkor megértjük azt is, miért lehet az, hogy sokan, akik ugyan külsőleg részesültek a vízkeresztségben, mellőzik a keresztség benső valóságát (nem születtek újjá), és miért van az, hogy vannak, akik anélkül jutottak és jutnak üdvösségre, hogy megkeresztelték volna őket.

Ide kapcsolódik még tulajdonképpen a vízkeresztség módjának kérdése is, hiszen először azt kell megnéznünk, hogy mi a módja a szellemi, benső keresztségnek. A kérdés az, hogy hogyan keresztel meg minket Krisztus vére és Lelke? Az Írás válasza: meghintéssel és úgy, hogy kiárad ránk.

R.B.: Ez érthető, de miért gondolják az evangélikusok és a reformátusok, hogy a keresztség biblikus módja lehet a vízzel való meghintés is, holott a Kol 2,12 szavai szerint a keresztség benső valóságát – a bűnnek való meghalást – jobban kifejezi a vízbe való lemerülés, majd az onnan való feljövés? 

M.T.A.: Erre utaltam előbb. Mindenesetre fontos kérdés, de először is tisztázzuk, hogy a reformátusok és evangélikusok nem gondolják, hogy csak a vízzel leöntés, vagy vízzel meghintés lenne az egyetlen biblikus módja a keresztség kiszolgálásának. Azt mondják, hogy ez is egy módja, de adekvát módja a vízbemerítés is. Mindkét mód kifejez egy-egy fontos igazságot a keresztség benső valóságáról. 

A Heidelbergi Káté 69. kérdés-felelete szerint: “Miképpen emlékeztet és biztosít téged Isten a szent keresztségben arról, hogy Krisztus egyszeri keresztáldozata javadra szolgál?” A válasz:  “Krisztus, aki vízzel való leöntést rendelte, azt ígérte, hogy az ő vére és Lelke által olyan bizonyosan megtisztít engem lelkem tisztátalanságaitól, azaz minden bűnömtől, amilyen bizonyos az, hogy a víz a test szennyét lemossa.” 

Ezt a benső, lelki valóságot abszolút jól kifejezi a vízzel való leöntés, és meghintés, hiszen a keresztség bűnöktől való megtisztítás, megmosatás. 

Aktuális a kérdésed, mert gyakran hozzák fel a reformátusoknak az általad idézett bibliai szakaszra hivatkozva, hogy jobban tükrözi a keresztség szimbolikáját a vízbe való alámerülés, hiszen “eltemettettünk Krisztussal együtt”, mintha a vízbe való belemerülés a Krisztussal való temetésünk jelképe lenne. De ez így téves. Hadd hagyatkozzak a válaszomban Oliver Buswell, presbiteriánus teológus érvelésére, amit teljes mértékben osztok. 

A vízbe való alámerülés nem Krisztus temetését, hanem Krisztus kereszten való halálát szimbolizálja, pontosabban azt, hogy mi “vele együtt meghaltunk.” Másrészt még ha valaki a temetéssel kapcsolná is össze a keresztséget, az sem úgy történt abban az időben, hogy leeresztettek valakit koporsóban a földbe, hanem bebugyolálták, és elhelyezték egy sírboltban, valójában egy barlangban. Amikor Pál azt mondja a Róm 6-ban, hogy “eltemettettünk vele a halálba”, akkor tehát Kriszus kereszthalálára gondol – arra, hogy mi rituálisan eltemettettünk úgy, hogy azonosultunk Krisztus kereszthalálával. 

Oliver Buswell (1895-1977)

A temetés semmit nem tesz Krisztus váltsághalálához hozzá. Az engesztelés a kereszten teljes. Krisztus a kereszten mondja, hogy “elvégeztetett”, nem a sírban. Krisztus temetése annyiban fontos az ember számára, hogy még valóságosabbá, egyértelműbbé teszi az ő halálát…

A lényeg, hogy a mi “temetésünket” jelképezi a keresztség, nem Kriszutsét. A vízkeresztség különböző módjai tehát kereszthalálának áldásait teszik valóságossá számunkra: a meghintés, leöntés úgy, hogy a bűnöktől való megtisztítást fejezi ki számunkra, a bemerítés pedig úgy, hogy Krisztus halála által meghaltunk a bűnnek stb. 

R.B.: És a feltámadás? A bemerítés, és a vízből való feljövés jobban kifejezi, hogy Krisztussal együtt támadtunk fel.

M.T.A.: Ugyancsak Buswell mondja, hogy itt is van egy félreértés. A keresztség nem Krisztus feltámadását jelképezi. Krisztus feltámadása arról tanúskodik, hogy áldozati halála, az elégtétel, tehát az engesztelés érvényes, azt Isten elfogadta. Krisztus feltámadása bizonyítja, hogy az elégtétel érvényes, de nem egészíti ki azt. A feltámadás bizonyítja, hogy a halála valójában győzelem volt. Még egyszer: az elégtétel a kereszten elvégeztetett. A Kol 2,12 kapcsán éppen ezért a Károli fordítás pontosabb, mert ott nem az szerepel, hogy “vele együtt fel is támadtatok”, hanem az, hogy “AKIBEN egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által…”. 

Ezenkívül a vízzel való meghintésnek szilárd bibliai alapjai vannak.

R.B.: Mire gondolsz? 

M.T.A.: Eleve a baptidzo görög ige többféle jelentésárnyalattal bír, lásd: “bemerítkezik”, “megkeresztelkedik”, “rituálisan megmosakszik.” A baptizmos főnév pedig jelenthet “mosakodást” és “keresztséget” is. Például a Zsid 9,10 mosakodásokról beszél (βαπτισμός). Az ószövetségi ceremoniális keresztségek “meghintés” vagy “locsolás” által történtek. Az ószövetségi templomnál nagy kővedrek voltak különféle rituális mosakodások céljából. A két testamentum között szokássá váltak Izraelben a különböző baptizmák, megtisztulási fürdők. Az 1Korintus 6,11 például azt mondja: „… megmosattatok, megszenteltettetek a keresztség által…”.

Jézus megkeresztelkedése / jelenet Franco Zeffirelli “A Názáreti Jézus” című filmjéből

A Szentlélekkeresztség is – amire reformátusként és evangélikusként, eltérve a pünkösdiektől, de a legtöbb baptistával egyetemben úgy tekintünk, mint amit a vízkeresztség kiábrázol – , “meghintés”, vagy “kiáradás” által történik (Lásd Ézs 44,3, Ez 36,25, Jóel 2,28-29, Mal 3,10, ApCsel 2,17-18).

Továbbá amikor Krisztus véréről van szó, illetve annak ránk történő alkalmazásáról, mindig meghintésről olvasunk: “járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel. “ (Zsid 10,22) Vagy: “Az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelő munkája által az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre (“baptismon”): Kegyelem és békesség adassék nektek bőségesen.” (1Pt 1,2)

Ahogy a HK 73. kérdés-felelete fogalmaz: “Akkor miért nevezi a Szentlélek a keresztséget az újjászületés fürdőjének és a bűnök lemosásának? Alapos oka van annak, hogy Isten így beszél. Nemcsak tanítani akarja ezzel, hogy Krisztus vére és Lelke által a bűnöktől való megtisztulás olyan, mint amikor vízzel lemossuk a test szennyét, hanem ezzel az isteni záloggal és jeggyel egészen bizonyossá akar tenni minket afelől, hogy ő olyan valóságosan megtisztít bűneinktől, amilyen valóságos a vízzel való lemosás.

R.B.: Az utolsó kérdés: szerinted bűn újra bemerítkezni? 

M.T.A.: Korábban mondtam már, hogy evangelikál szempontból másodlagos dogmatikai kérdésről van szó. Fontos kérdés, hiszen a keresztséggel kapcsolatos eltérő álláspontok kizárják, hogy egy felekezeten belül együtt tudjunk munkálkodni, hiszen a felekezeti hitvallások sákramentum-értelmezése világos. Viszont abban nem akadályoz, hogy felekezeteken átívelő, konzvervatív, evangéliumi szellemiségű platformokon közösen képviseljük az evangéliumi meggyőződésünket, vagy akár abban, hogy közösen munkálkodjunk az evangélium hirdetésében. Ne felejtsük el: az evangéliumi világ nagyobb része – evangéliumi reformátusok, evangélikusok, anglikánok és metodisták – a mai napig megkeresztel csecsemőket, és szilárd meggyőződéssel teszik ezt. Hiba lenne az evangéliumi hívők nagy részét leírni, rájuk ragasztva a “bűn” címkét.

A bűn definíció szerint Isten törvényének áthágása, végső soron lázadás a törvényadóval szemben. Ezért még a legkonzervatívabb evangelikál példaképeink sem titulálták bűnnek egymás keresztséggel kapcsolatos eltérő felfogását. A bűn elválaszt Istentől. Ebből kifolyólag óvnék mindenkit attól, hogy behozzuk e kérdés tárgyalásába a bűn fogalmát. Természetesen személy szerint nem értek egyet azzal, ha valaki, akit gyerekként már megkereszteltek a Szentháromság Isten nevére, felnőttként bemerítkezik. Akár százszor is bemerítkezhet, az első az érvényes. Vannak olyanok is, akik a gyermekkeresztséget érvényesnek tartják, de ezt később bemerítkezéssel “megerősítik.” Én ezzel sem értek egyet. Azt is helytelenítem, ha hívő szülők nem kereszteltetik meg a gyermeküket. A hitvallásainkkal szembemenő gyakorlatnak tartom ezeket.

R.B.: Köszönöm az interjút! 

Hozzászólás