10
jún
2019

Egy evangelikál csecsemő-keresztelő válaszai református szempontból (4.rész)

/A beszélgetés korábbi részei: 1.rész, 2.rész, 3.rész/

Rózsahegyi Barnabás: Hogyan, és mikor nyer valaki üdvösséget?

Márkus Tamás András: A hogyanra a következő választ tudom adni: természetesen az üdvösség objektív alapja Krisztus engesztelő váltsághalála. Ez szubjektíve úgy lesz a miénk, hogy a Szentlélek hitet ébreszt bennünk, Krisztussal összekapcsol, újjászül, hit által megigazít és megszentel. A mikor kérdésre hasonlóképp kettős választ lehet adni: Isten öröktől fogva elrendelte, hogy az Ő Fia, Jézus Krisztus meghaljon a választottakért. Bibliai alapon vallják a reformátusok, hogy ez már a teremtés előtt megtörtént, hiszen Jézus Krisztusra nézve és általa teremtetett minden – a mennyei és a földi valóság is. Tehát Isten szemszögéből nézve öröktől fogva üdvössége van a választottaknak, viszont Krisztus a történelemnek egy meghatározott pontján halt meg. Az ő halála természetesen a történelemben visszafelé is, és előre is hatékony. Általa jutottak üdvösségre az ószövetségi szentek is – visszavezetve egészen Ádámig -, és jutnak üdvösségre a parúziáig, illetve az utolsó ítéletig az újszövetségi szentek is. Az üdvösség objektív alapját, Krisztus engesztelő halálát pedig a Szentlélek – Istennek Lelke – alkalmazza a konkrét időben konkrét helyen élő választottakra. Ahogy Kálvin fogalmaz: Isten Szentelke hinti meg (és tisztítja meg) a lelkünket Krisztus vérével. 

A kérdésedre tehát egy ilyen komplex válasz adható csak, vagy pedig pontosítanunk kell a kérdést, valahogy úgy, hogy: “mikor tapasztalja meg valaki az üdvösséget a maga életében?” Vagy: “mikor válik valaki számára nyilvánvalóvá, hogy megtért?” Én ezt nem élményhez kötném, hanem ahhoz, amikortól fogva valaki szívvel hisz, és szájjal vallást tesz (Róm 10,10). Hiszem, hogy ez egy konkrét időpont mindenki életében, viszont úgy gondolom, hogy mélyen hívő családi környezetben, hitben nevelt emberek nem mindig tudják azonosítani pontosan ezt az időpontot. Ezért tartom fontosnak, hogy az individualista élmény-keresés helyett arra kell koncentrálni, hogy ki mit hisz és mit vall meg. A lelkészi gyakorlat alapján is ezt tudom mondani: ha valaki bejön a gyülekezetbe, és csatlakozni akar a közösséghez, esetleg szolgálni akar, akkor ennek kritériuma nem az lesz, hogy be tud-e számolni konkrét megtérés-élményről, hanem az, hogy mit vall meg szájjal, illetve hogy van-e hite. Ez utóbbiról viszont a Lélek gyümölcsei tanúskodnak, és nem az, hogy milyen valós vagy képzelt élményekről számol be. Ismerek olyat, akinek nincsenek különleges megtérés történetei, mégis elkötelezett és odaszánt életű szolgáló, aki őszinte szívvel hisz Krisztusban. Termi a gyümölcsöket. De van olyan is, aki a legnagyobb “lelki keresztyény” szerepében tetszeleg, mindenkit az “élményeivel” és lelki megtapasztalásaival traktál, a megtérése idejét másodpercre pontosan meg tudja mondani, és mégsem igazán odaszánt életű keresztyén.

R.B.: Hogyan lehet az egyházon belül olyan, hogy lelkészek hitvallási iratokra hivatkozva teljesen eltérő gyakorlatot/ álláspontot követnek ebben?

M.T.A.: Nem igazán értem, hogy mire gondolsz pontosan. A Református Egyház hitvallásai iratai egyértelműen fogalmaznak a sákramentumokkal – mind a keresztséggel, mind az urvacsorával – kapcsolatban. Az egyházi gyakorlat egységes a keresztség és az úrvacsora terén. Arra vonatkozó hitvallási instrukciók nincsenek, hogy a megtérés élményeket kikérdezzük, tehát ebben nem is térhetnek el egymástól a lelkészek. A csecsemőként megkeresztelt személy, és a felnőttként hitre jutott személy egyaránt a konfirmáció alkalmával vallást tesz a gyülekezet előtt a hitéről, betagozódik a gyülekezetbe, és éli keresztyén életét. Mi a vallástételét tudjuk ellenőrizni, és azt, hogy olyan gyümölcsöket terem -e, amelyek a szájával megvallott hitéről tanúskodnak. Van egy pont, aminél tovább nem mehetünk, de nem is vagyunk rá felszólítva. 

R.B.: Igaz/Hamis az az állítás, hogy összefüggés van a megtérés-élmény elmaradása és a gyermekkeresztség között? Bizonyítsd is!

Chiciudean Miklós reformált baptista lelkész

M.T.A.: A véleményem szerint hamis, illetve magát a témafelvetést érzem problematikusnak, amit Miklós a már említett felvételen megfogalmazott. Nem a megtérés-élmény a lényeg, hanem a megtérés. Még egyszer hangúlyozom: vannak emberek, akik hatalmas élményekről számolnak be, mégsem termik a Lélek gyümölcseit, és vannak olyanok is, akik semmiféle különleges élményről nem tudnak számot adni, mégis egyértelmű a hitvallásuk és és az életük alapján, hogy Krisztusban vannak, üdvösségük van. Ha valaki az utóbbiak esetében ki meri jelenteni, hogy “ezek az emberek, bár úgy tűnik, termik a Lélek gyümölcseit, bár Úrnak vallják Krisztust, mivel azonban nincs megtérés élményük, nincsenek megtérve”, akkor tegye, de ezzel majd el kell számolnia. Ezek könnyelmű, óvatlan, vakmerő kijelentések. Raádásul – újra hangsúlyozom – erre a legtöbb esetben a gyakorlat cáfol rá. 

Másrészt a kérdés azért is pontatlan, mert mi maximum azt tudjuk ellenőrizni, hogy valaki beszámol egy élményről, de az élménye legfeljebb az élete és hitvallása alapján verifikálható. Persze még akkor sem teljesen biztosan, hiszen – legalábbis egy ideig – meg lehet játszani a hívő életet. Tehát maximum a megtérés élményekről szóló beszámoló az, ami előtted van, és ami alapján következtethetsz. Sokan ezt is kiszínezik, elhallgatnak fontos szempontokat, összekötnek bizonyos dolgokat, amelyek valójában időben elég távol estek egymástól stb. Nem mondom, hogy az ilyen beszámolók nem lehetnek hatásos tanúbizonyságok. Sok őszinte, megható, hatalmas erejű beszámolót hallottam. De akkor sem ezek a beszámolók a végső kritériumai annak, hogy eldöntsük, ki tért meg, és ki nem. 

Vannak, akik végighakniztak pár gyülekezetet, sőt felekezetet a megható megtérés-élményükről szóló beszámolókkal, most pedig már a tantrikus jógánál tartanak, és vannak olyanok is, akik nem szónokoltak az élményeikről, Úrnak vallják Jézust és 40 éve odaszánt életű keresztyének és szolgálók xy helyi gyülekezetben. Sokszor éppen az utóbbiak azok, akikre egy lelkipásztor igazán építhet, mert ők a megbízható, stabil emberek. 

R.B.: Vagy úgy is kérdezhetném, hogy miért nem tudják sokan konkrét helyhez/időhöz kötni a megtérésüket? Míg más felekezethez tartozók erre határozottabban emlékeznek.

M.T.A.: Ez sokszor felekezeti kultúra, pontosabban szukbkultúra kérdése. Bizonyos baptista vagy pünkösdi közösségekben nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy a gyülekezeti tagok pontosan meg tudják ezt mondani, máshol meg nem. Ahol ez elterjed és szokás lesz, ott ha pontosan nem is emkékeznek rá, valamilyen konkrét időpontot megpróbálnak kisajtolni magukból, mert a presbiterek, a gyülekezet vezetői és hát a gyülekezet is az ilyen bizonyságtételnek örül. Sok helyen bizonyos szófordulatnak, vagy konkrét kifejezéseknek benne kell lenniük a megtérés-élményről szóló beszámolókban, különben nem tekintik őket hitelesnek. 

Az 1800-as években az USA-ban kezdtek elterjedni bizonyos formalizmusok a megtéréssel kapcsolatban, főként a nagy missziós konferenciákhoz kapcsolódóan. Charles Finney munkásságához köthető például az ún. Altar Call, tehát oltárhoz hívás. Abban az időben, a 19. században előre kellett menni a színpadhoz, ahol az evangélista szolgált, és el kellett mondani, illetve el kellett ismételni egy kötött szöveget. Aki ezt elmondta, azt ki lehetett pipálni, hogy megtért. Ma is van ilyen, csak sokszor a megtérés utáni élményeket kapcsolják vele össze.

Például a Lélekkeresztséget az újjászületéstől elkülöníthető “második áldásként” értelmezik, és van egy kimondott vagy kimondatlan elvárás, hogy egy érett hívőnek rendelkeznie kell egy lélekkeresztséges, vagy betöltekezéses élménnyel, ott egy idő után egyre többen fognak ilyenről beszámolni. Azokban a karizmatikus gyülekezetekben pedig, ahol van egy határozott presszió bizonyos kegyelmi ajándékokkal kapcsolatban, érdekes módon egy idő után mindenki arról számol be, hogy megkapta azt a konkrét ajándékot. Más gyülekezetekben meg teljesen egyéni frazeológia alakul ki, és egy kívülről betévedő vendég, aki ugyancsak hívő keresztyén, megütközik, hogy mennyire más fogalmakkal, mennyire más kegyességgel élik meg a hívő keresztyén életüket. Az Úr Jézus és az apostolai a hitet hangsúlyozzák – az Úr Jézus Krisztusba, az ő engesztelő halálába vetett hitet. Hit által igazulunk meg. A hit a lényeg, és a hitből fakadó élet. Már mondtam, hogy a Lélek gyümöcsei, és nem az élmények, meg az eltérő felekezeti, kegyességi szubkultúrák a lényegesek. 

A megoldás az, hogy minden református egyháztagot konkrétan meg kell tanítani arra, hogy bátran tegyen vallást a hitéről. A Kátét nem magoltatni kell (bár annak is lehet értelme), hanem el kell magyarázni az értelmét. 

Ezen túl pedig bíztatni kell őket arra, hogy beszéljenek nyugodtan a meggyőződésükről. Sokszor a népegyházban azért tartanak a nyílt bizonyságtételtől, mert félnek, hogy mások kéretlen “térítésnek” veszik, és szektás felhangja van. Ezt is meg kell tanítani az embereknek, hogy hogyan lehet intelligens, okos módon bizonyságot tenni a hitünkről a mai világban.

R.B.: Tegyük fel, valakinek nincs megtérés-élménye, személyes kapcsolata Jézussal, de egész életét Isten közelében, hívő családban töltötte, de nem tud beszámolni „viharos”megtérésről, saját szájával még sose mondta ki Istennek, hogy szereti, bűnös voltát se érzi igazán, de mindig segít, és a gyülekezet elkötelezett tagja, konfirmált, és gyermekként meg lett keresztelve. Az ilyen embernek van-e üdvössége?

M.T.A.: Erre már egy kérdéssel korábban válaszoltam. Ha konfirmált, akkor vallást tett a hitéről. Elvileg a konfirmáció alkalmával ki kellett mondania valamilyen formában, hogy Istent szereti,  fájlalja a bűneit, és hogy hálás Istennek a Jézus Krisztusban való szabadításért. Ha termi a Lélek gyümölcseit, a megszentelődésben halad előre, akkor nem látok okot arra, hogy úgy gondoljam, az illetőnek nincs üdvössége. 

Vegyünk egy hívő családban felnőtt fiatalt. Tegyük fel, hogy 12 és 14 éves kora között konfirmált. Nem volt viharos megtérés-élménye – a konfirmáció alkalmával sem -, bár tudatosan átlátta, hogy mivel kapcsolatban tesz fogadalmat. Ettől még igenis lehetett hite és bűnismerete, de ez az időben előrehaladva, ahogy idősödött, egyre mélyült – mind a  hite, mind a bűnismerete is. Ahogy kívűlről látta magát, egyre több helyzetben megtapasztalta elégtelenségét, romlottságát, és azt, hogy mindig Isten kegyelmére szorul. De hát erről szól a megszentelődés. Sokan vannak így, mélyen hívő emberek, az egyház, Krisztus testének értékes tagjai és építői. 

R.B.: Hogyan lehet, hogy éppen a hitünk megerősítéseként funkcionáló konfirmáció alkalmával távolodnak el az egyháztól, azaz “kikonfirmálnak” az egyházból? 

M.T.A.: A rossz konfirmációs gyakorlat az oka, és nem a konfirmáció maga. Annak semmi értelme, hogy csak szokásból kereszteltetik meg szülők gyermeküket, maguk egyáltalán nem beszélnek neki a Szentháromság Istenről és annak üdvözítő munkájáról otthon, ezek után pedig ismét csak szokásból küldik el gyermeküket konfirmálni. Ilyenkor a konfirmációnak aktív evangelizációnak kellene lennie (vagy annak is), különben egy újabb magolássá és kényelmetlen, öncélú ismeretek bebiflázásává silányul. Ezek után nem is meglepő, ha valaki elmenekül. 

De visszatérve az előző témához: hadd javasoljak valamit! Definiáljuk pontosan mi a megtérés, és mindjárt meglátjuk, hogy azok a megtérés-élmények, amelyekre valószínűleg a legtöbben asszociálnak, és amelyet megpróbálnak példaként követni, mennyire ingatag lábakon állnak.

R.B.: Mi a megtérés szerinted?

M.T.A.: Református lelkészként a II.Helvét Hitvallás definíciójával messzemenőkig egyetértek, azt biblikusnak tartom. A következő lépésekből áll a megtérés: 1.) a bűnös ember elméje megújul az evangélium hallása és a Szentlékek által, rögtön felismerve veleszületett romlottságát és minden bűnét 2.) ezek miatt szívből bánkódik, ezeket Isten előtt megvallja, sőt 3.) felháborodva meg is utálja azokat, 4.) komoly szándék ébred benne megjavulni és állhatatosan törekedni az ártatlanságra és az erényekre stb.

Jól látszik, hogy ennek a definíciónak a fajsúlyos része az önismeretre jutás, önmagunktól való megundorodás, és bűnök megvallása, röviden: a valódi bűnismeret és bűnvallás. Egy baptista lelkésztől hallottam, ahogy arra panaszkodik, hogy figyelemmel kísérve sok-sok ember bizonyságtételét, azt látja, hogy hiányzik belőlük a valódi bűnbánat. Vannak könnyek, elérzékenyülések, hála a közösség iránt, aki befogadta őket, nagy-nagy lelki megtapasztalások, melegség, ami elborít, miegymás, csak épp a legfontosabb hiányzik. Az, amit a tékozló fiú mondott, miután visszatért az apai házba: “Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és már nem vagyok méltó, hogy a Te fiadnak hívjanak…”. 

Azt hiszem nem véletlen – és mindig a reformátorok tiszta, zörejmentes, határozott iránymutatásához kell visszatérnünk -, hogy Kálvin, Luther, Bullinger, a reformátori hitvallások a bűnbánatot, a bűnbánat fogalmát a megtéréssel felcserélhető módon használták. A megtérés két fő eleme ugyanis: bűnbánat és hit, vagyis a Krisztushoz való odafordulás. 

Gondoljunk bele, hogy mennyire más hangzása van annak, ha azt kérdezzük valakitől: “mikor jutottál bűnbánatra?”, vagy “mikor volt bűnbánat-élményed?” Esetleg “mikor volt olyan élményed, hogy a bűneid felett bánkódtál?” Ilyen bizonyságtételekkel manapság nem igen találkozunk. 

VIszont ilyen és ehhez hasonló megtérés-élményekkel igen: körülbelül egy éve az egyik ifjúsági karizmatikus mozgalom egyik rendezvényén kiállt egy hölgy a színpadra bizonyságot tenni. A bizonyságtételének legfontosabb eleme az volt, hogy ő korábban félénk, visszahúzódó, “bocs, hogy élek” típúsú ember volt, de megtért, és Isten önbizalmat adott neki. Azóta ki mer állni a nagyközönség elé szónokolni, míg korábban ez elképzelhetetlen volt. Ha ez megtérés-élmény, akkor rendkívül problematikus. 

R.B.: Mit gondolsz Jézus Nikodémussal való párbeszédéről a Jn 3-ban, hiszen ezen a helyen valami radikálisan újról beszélünk, amit még Izrael tanítója sem ért, és amin még ő sem ment át? Ez nem azt jelzi számunkra, hogy nem elég “beleszületni” a szövetségbe, nem elég hitben nevelni valakit, hanem fontos az egyéni megtérés is?

M.T.A.: Az ebben a párbeszédben elhangzó igazságok nem állnak szemben azzal, amiről eddig beszéltünk. 

Fontos, hogy Jézus elsősorban nem a megtérésről, hanem az újjászületésről beszél. Az újjászületés titokzatos munkája, amikor valaki a szellemi halál állapotából életre jut. Az újjászületett ember új teremtés. Az újjászületést nem szabad összekeverni a megtérés megtapasztalásával. Ahogy a földi születés az első lépés az anyaméhen kívüli életben, úgy a felülről való születés, tehát a szellemi értelemben való újjászületés a kezdőpontja a szellemi életünknek. Isten egyéni, saját kezdeményezésére történik, és mint ilyen, Isten szuverén, közvetlen és egy szempillantás alatt végbemenő cselekvése. A megtérés ennek valójában fokozatos megtapasztalása, ahogy tudatossá válik számunkra az, amit Isten bennünk egy pillanat alatt elvégzett. Az újjászületés még a hitet is megelőzi, tehát az újjászületés nem a hit gyümölcse vagy következménye. Ennélfogva nem mi döntjük el, hogy újjá akarunk születni, vagy sem. Isten dönti el, mielőtt mi bármire is gondolnánk, vagy bármit is akarnánk. 

Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert itt nincs szó semmiféle mai értelemben vett megtérés-élményről. Itt Isten titokzatos, szuverén munkája a lényeg. 

Egyébként jó, hogy szóba jött ez az ige, mert a keresztséggel kapcsolatban is fontos lehet. Nézzük meg, mit mond Jézus: “Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát. Nikodémus ezt kérdezte tőle: Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe, és megszülethet ismét? Jézus így felelt: Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.”

Remélem nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy itt a víz említése nem arra utal, hogy a keresztvíz által születik újjá valaki. Tehát a víz, mint matéria, senkit sem szülhet újjá. Protestánsok számára remélem ez evidencia. 

R.B.: De akkor miért beszél vízről Jézus? Ennek semmi köze nincs a keresztséghez? 

M.T.A.: Ha a víz, tehát a folyadék által születne valaki újjá, akkor a katolicizmusnak lenne igaza. Ők valóban úgy érvelnek, hogy a konszekrált víz és a Lélek szüli újjá az embert. Vagy legalábbis a víen keresztül munkálkodik a Lélek.

Mi máshogy vélekedünk – remélem minden protestáns hívővel egyetemben. 

Van, aki úgy magyarázza ezt a szakaszt, hogy a “víz” a fizikai, földi születésre utal, mintha Jézus azt mondaná, hogy a Lélektől való születéshez előbb fizikai értelemben is meg kell születni. Ez logikus, de a kontextust figyelembe véve furcsa lenne. Ilyen evidenciákat Jézus nem mondana, hogy előbb fizikai értelemben meg kell születni ahhogy, hogy valaki újjászülessen. 

Több mint valószínű, hogy Jézus ószövetségi nyelvezetet használ, amikor a vízet és a Lelket összekapcsolja, amivel egyrészt a Lélek “végidőkbeli” kiáradására, másrészt a bűnöktől való megtisztításra és az új életre utal, amely eljövetelével válik realitássá (lásd Jer 32,15 és 44,3, illetve Ez 36,25-27). Ószövetségi képi világ, amit Nikodémusnak is értenie kell, hiszen Jézus úgy utal rá, mint “Izrael tanítójára.” 

Azt se felejtsük el hangsúlyozni, hogy Jézus nem csak előre tekintve mondja azt, amit mond, hanem a történelemben visszatekintve is. Feltételezhetjük, hogy Jézus eljövetele előtt, az ószövetségi időkben is üdvösségre jutottak emberek, bementek Isten országába, és mivel ez kizárólag az újjászületés által történhet meg, Isten Lelke által újjászülte az ószövetségi hívőket és szenteket is. 

Crijn Hendricksz Volmarijn, Jézus és Nikodémus

Ez azért fontos, mert nem az élmény radikálisan új, hanem a kijelentés teljessége, ami Jézus Krisztus személyben ölt testet. A helyzet az, ami radikálisan új, és ezt fel kell ismerni. Eljött testben a Messiás, akiről, és akinek a munkájáról az ószövetség csak árnyékokkal utalt. 

Ne felejtsük el, hogy Nikodémus csak egy Istentől jött tanítónak tartja Jézust, Jézus viszont arra próbálja felhívni Nikodémus figyelmét, hogy ő több mint tanító – ő megváltó. Ezért hasonlítja magát Jézus a Mózes által a pusztában felemelt rézkígyóhoz, akire rá kell nézni, és ezért hangzik a Jn 3,16-ban el a következő: ő Isten egyszülött fia, akit Isten a világ megmentésére küldött, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. 

Ezért Jézus Nikodémussal való párbeszéde nem arra sarkall minket, hogy valamilyen élményt hajkurásszunk, hanem arra, hogy Jézusra nézzünk, és benne higgyünk. Csak az tud benne hinni, akit Isten titokzatos módon újjászült. Ide passzolnak János apostol szavai: “az Isten Lelkét erről ismeritek meg: amelyik lélek vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van.” (1Jn 4,2).

R.B.: Vannak, akik nem tudnak egy, az életükben végbement konkrét megtérés-időpontról beszámolni. A következő képhez hasonlítják a bennük végbement változást: felszálltak a Keletiben a vonatra, az utat átaludták és Bázelben felébredtek. 

M.T.A.: A Nikodémus-párbeszéd szerintem alátámasztja az ilyen, vagy ehhez hasonló tapasztalatokat is. Még egyszer mondom: az újjászületés a lényeg, az ember ezt – csúnyán kifejezve – csak „lereagálja” a megtérésben. Az újjászületésnél az ember teljesen passzív, Isten Szentlelke számunkra láthatatlan, titokzatos módon munkálkodik. Amit látunk, az csak a következmény.

Ha valaki nem is tud egy konkrét megtérés-időpontról beszámolni, de hisz, akkor is tudjuk, hogy az újjászületés valamikor az életében egy szempillantás alatt megtörtént. Az újjászületés aktív oldala, a megtérés is egy bizonyos ponton ment végbe – tehát a bűnbánat és a hit -, de lehet, hogy nem volt olyan viharos az ezt kísérő tapasztalat. Tehát ha a kérdésedben megjelenő hasonlatból indulok, akkor nem az történt ebben az esetben, hogy valaki „átaludta” a bűnbánatát és a hitre jutását. Ezek mind megtörténtek, csak egy konkrét időponthoz nem tudja odakötni őket.

Erre mondtam, hogy vannak olyanok, akik valóban egy mély szeretet-közegben nőttek fel, hívő szülők nevelték őket és hirdették nekik a családon belül az evangéliumot, és már egészen kiskorukban megtértek, anélkül, hogy egy hitetlen, durva családi háttérrel rendelkezve leéltek volna negyven évet Istentől elszakadva, ateistán, alkoholista drogfüggőként, mindenféle erkölcstelenségben fetrengve. Logikus, hogy az első esetben nehezebb egészen pontosan meghatározni a megtérés időpontját, míg az utóbbiban sokkal „viharosabb.” Hogyan is várhatnánk el, hogy mindkét esetben hasonló legyen – vagy hasonlóan intenzív – a megtérés-tapasztalat? Erre utal Szabó László református lelkész is az általad már említett vitában is.

Vita a keresztségről az Őrmezői Református Gyülekezetben (jobbról balra: Szabó Péter András presbiteriánus, Chiciudean Miklós reformált baptista, Szabó László és Márkus Tamás András református lelkészek)

Viszont az problematikus, amikor az utóbbi intenzív, viharos megtérés-tapasztalatot standardizálni akarja valaki, mondván csak az övé lehet igazi, és elkezd kételkedni azok hitében, akik, például családi hátterüknek, vagy egyéb tényezőknek köszönhetően máshogy, más intenzitással élték át ugyanazt. Ez gőg, ami légyköpetként bomlasztja a hívők közösségét.

Még egyszer hangsúlyozom: Jézus szerint ennek a benső, Isten által véghezvitt változásnak a kritériuma, ami alapján következtethetünk e változásra, nem az élmény, ahogy erre reagál az illető, vagy ahogy ezt érzelmileg feldolgozza (persze ezek is lényegesek, de ahány ember, annyiféle élmény), hanem az, hogy hisz a Názáreti Jézus Krisztusban, az ő váltsághalálában, és hitéről vallást tesz. Habár a megtérés az emberi „tudati életében” megy végbe, és tartalmazza a bűnbánatot és a hitet, de még ezt sem lehet formalizálni.

Folytatjuk!

Hozzászólás írása