Egy evangelikál csecsemő-keresztelő válaszai református szempontból (3.rész)

/A beszélgetés korábbi részei: 1.rész, 2.rész/

Rózsahegyi Barnabás.: A Kol 2,11-12 összekapcsolja a körülmetélést és a keresztséget. De csak abban az értelemben, hogy itt a SZÍV KÖRÜLMETÉLÉSE ÉS A KERESZTSÉG van összekapcsolva. Tehát itt is csak hitre jutott személyről lehetett szó. Akkor miért szolgáltatják ki olyannak aki nem tud még hinni? És erről nem tud vallást tenni.

Márkus Tamás András.: Jó kérdés, mert szinte mindig előkerül a téma kapcsán. Először is: a fizikai körülmetélkedés is a szív körülmetélkedésére utalt – ezt már láttuk korábban. Nyilvánvaló Pál érvelése alapján, hogy Ábrahám hite jeleként kapta meg a szövetség jelét. Tehát a külső jel a benső lelki valóságot hivatott kiábrázolni.

Itt a releváns kérdés az, hogy miért lépett a körülmetélés helyébe a keresztség? Erre a szövetségteológia válasza a következő: azért, mert az ószövetségi előképek mind Krisztus kiontott vérére mutattak előre, de miután Krisztus vére egyszer és mindenkorra kiontatott, többé nincs szükség vérontásra, áldozatra (Zsid 10,12). Még a körülmetélkedésre sem.

Erről szól az általad idézett Kol 2,11-12 is. Ezt a két verset azért értik gyakran félre, mert egyetlen, hosszú mondatról beszélünk, ami két versre tagolódik. Pál gyakorlatilag egyenlővé teszi a kettőt – a körülmetélést és a keresztséget. Ne feledjük: Pál nagy valószínűséggel pogány keresztyénekhez szól! Pál azt mondja nekik, hogy Krisztusban minden az övék (lásd 10-11. versek), beleértve a körülmetélést is! 

Ez a szakasz valójában egy nagyon fontos kijelentés az ószövetségi és újszövetségi időt átfogó egyetlen kegyelmi szövetségről. Az újszövetségi hívők részéről nem elvárás, hogy Istenhez és népéhez ószövetségi módon csatlakozzanak, de hitük által mégis Ábrahám gyermekeinek tekinthetők, csakúgy, mintha Izrael népéből való hívők volnának. A körülmetélés, mint mondtam, nem minden ízében azonos a vízkeresztséggel, de lényegüket tekintve igen. Idézzük fel mit mond Pál a Róm 4,11-ben: “a körülmetélkedés jelét is körülmetéletlenül tanúsított hite igazságának pecsétjéül kapta (=Ábrahám), hogy atyja legyen minden körülmetéletlen hívőnek, és az igazság azoknak is beszámíttassék.”

A kálvinista reformátorok ezért azt mondták, hogy mivel a keresztség még teljesebben szimbolizálja azt, amit egykor a körülmetélés szimbolizált, ezért azt leváltotta, hiszen ha megjelent a valóság, többé nincs szükség a valóság árnyékaira. 

Valójában a Kol 2,11-12 mellett vannak egyéb implicit újszövetségi referenciák is a gyerekkeresztségre. 

R.B.: Például? 

M.T.A.: Például az 1Kor 7,14. Itt a következőket olvassuk: “Mert a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által, a hitetlen feleség pedig hívő férje által; különben gyermekeitek is tisztátalanok volnának, így azonban szentek.” A kontextus az, hogy a missziói szituációban egy házaspár egyik fele – jelen esetben a nő – megtért, míg a másik nem. Pál óva inti attól a hívő feleségeket, hogy a hitetlen férjüktől elváljanak, csak azért, mert nem hívő, ugyanis – érvel Pál – a hitetlen fél meg van szentelve a hívő félben.

Tisztában vagyok vele, hogy a csecsemő-keresztséget ellenzők számára ugyanúgy érv ez az igeszakasz. Ők azt mondják, ha a hívő félben a hitetlen is meg van szentelve, akit biztos nem keresztelünk meg, akkor a közös gyermekeiket sem kell, akiket az ige “szentnek” nevez. 

R.C Sproul máshonnan közelíti meg ezt a szakaszt, és szerintem az ő megközelítése helytállóbb. Először is tisztázni kell szerinte a mondatban szereplő kifejezéseket. Ugye itt a “megszenteli” kifejezés szerepel, de ez félrevezető lehet. Általánosan a “megszentelődés” kifejezés a szentségben való előrehaladást jelenti. Ez az utóbbi egy folyamat: növekedés a szentségben, ahogy egyre inkább elváltozunk Krisztus ábrázatára. Ez – a megszentelődés folyamata – a megigazítást követi. Sőt, a megszentelődés feltétele a megigazítás. Tehát az itt szereplő kifejezés (a “megszenteli”) nem utalhat a megszentelődésre. Egy hitetlen ember ugyanis nem hisz, tehát nem is igazult meg hit által, és nem jár a megszentelődés útján.

Mit jelent tehát az, hogy “megszentel”? Elsődlegesen azt, hogy “elkülönít” valamit Isten a maga számára – felavat, félretesz valami más, szent célra. Isten elkülönítette Izraelt a többi néptől, amikor azt mondta: “Szentek legyetek, amint én szent vagyok. Istenetek leszek, és ti az én népem lesztek.” Isten tehát megszentelte magának a népet. Persze a népnek nem volt minden egyes tagja belülről megszentelve, de az egész nép el volt különítve Isten céljaira. Izraelnek volt egy szent elíhvása. Szent nép lettek, Isten választottai.

Tehát a Biblia elsőrenden ilyen értelemben használja ezt a szót: elkülöníteni, vagy felavatni. Amikor Pál azt mondja, hogy a hitetlen férj meg van szentelve a hívő felesége által, akkor azt mondja, hogy el van különítve, de nem azt, hogy üdvösséget nyert. El van különítve, félre van téve valamiért. Tehát olyan helyzetben van, ami különbözik az általánostól. Miért? Nem csak úgy általánosságban említi ezt az opciót az apostol – és ez a kulcs -, hanem azért, mert ennek van valami célja: valójában a gyermek miatt van ez az egész. 

Isten azt mondja: én elkülönítem a hitetlen feleséget vagy hitetlen férjet a gyermek javára, aki a házasság célja. Ezért teszi hozzá azt, hogy “különben a gyermekeitek tisztátalanok volnának, de ők most már szentek.”

Itt az Újszövetségben explicit módon ki van mondva, hogy egy házasságon belül – ha legalább az egyik szülő hívő – a gyermek szent. Ezért volt mindig is az az általános gyakorlat az egyházban, hogy legalább egy hívő, hitvalló szülő kellett ahhoz, hogy megkereszteljenek egy gyermeket. Nem kereszteltek meg mindenkit. 

Figyeljünk a nyelvezetre: Pál azt mondja, hogy “különben a gyermek tisztátalan volna.” A “tisztátalan” nagyon erős kifejezés a Szentírásban. Gondoljunk bele, hogy milyen kontextusban kerül elő. Ehhez is az akkori zsidó hátteret kell megnéznünk. Mit jelentett egy zsidó számára az, hogy valaki “tisztátalan?” A szövetségen kívüliek számítottak tisztátalannak – a hitetlenek, a pogányok, akik “idegenek”, akik messze vannak Isten ígéreteitől.  A tisztátalan nem más, mint az, aki kívül van Isten kegyelmi szövetségén, a “táboron kívűl.” És Pál mit mond? Azt, hogy a hívő szülő gyermeke nem tisztátalan, hanem szent. 

Ez egyértelműen szövetségi nyelvezet! Az egész Biblián végigvonul ez a nyelvezet, végig azokra vonatkoztatva, akik az Isten szövetségén belül vannak, akik szövetségi kapcsolatban állnak vele. Ezért kövezkeztettek úgy a reformátorok, hogy ez az ige éppen arra vonatkozó érv, hogy a hívők gyermekeinek ki lehet szolgáltatni a szövetség jelét, a keresztség sákramentumát. 

R.B.: Mit gondolsz arról a mondásról, hogy “Istennek csak fiai vannak, unokái nincsenek.”

M.T.A.: Ez abban az értelemben biztos igaz, hogy anélkül senki sem léphet be Isten országába, hogy a Szentlélek újjá ne szülte volna. Egy hívő ember számára Isten Atya, akivel Krisztus miatt és a Szentlélek által a legbizalmasabb kapcsolatban van. Ez személyes. Ehhez semmit nem tesz hozzá az, hogy ki kinek a mije. Istennél nincs nepotizmus. De a kérdésed akkor lenne jogos, ha azt állítanám, hogy hívő szülők gyermekei – csak azért, mert a szüleik hívők -, biztos, hogy üdvösséget nyernek. Ez senki sem állítja. 

De azt se felejtsük el, hogy Isten szuverén módon választott ki egyes személyekkel együtt családokat,  apákkal és anyákkal együtt a gyermekeiket és azok leszármazottait, sőt nemzeteket is az egész Szentíráson keresztül. 

Másrészt számomra úgy tűnik, mintha a kérdéseddel cáfolni próbálnád a tényt, hogy a valóban hívő családba született gyermek kiváltságos, egyedi, kedvezményezett helyzetben van. Erre maga Pál hívja fel a figyelmet az 1Kor 7,14-ben. A keresztyén otthon jelentőségét nem szabad lebecsülni. Michael A. Rogers presbiteriánus teológus fogalmaz úgy (aki egyébként baptistából lett presbiteriánus), hogy a keresztyén otthonra úgy kell tekinteni – és itt ne a névleges, vagy kultúrkeresztyén otthonokra gondoljunk -, mint ami a lelki lehetőség elsődleges színhelye, ahol Isten élő és ható módon munkálkodhat. Azt se felejtsük el, amit korábban már említettem, hogy Pál hogyan hivatkozik Timóteus köszöntésében az anyja és nagyanyja hitére. A hívő családokon Isten áldása van. Ha egy gyermek egy hívő családba születik bele, az nem véletlen. Isten akarta így, és valószínűleg azért, hogy a szülők Isten eszközeiként hirdessék az evangéliumot gyermekeik számára. Ez egy óirási “ziccer” a gyermek, másrészt óriási felelősség a szülő számára, amit sajnos sokszor még az élő hittel rendelkező szülők is próbálnak lerázni magukról, valamiféle rosszul értelmezett polkorrektségre és szabadságra hivatkozva. De ez nonszensz. Ne gondoljuk már, hogy Isten “véletlenül” adta azt a gyermeket hívő szülőknek. 

R.B.: Református lelkészek mi alapján mondhatják a keresztség sákramentumának kiszolgáltatása során: „ahogy én most beírom a neved, az anyakönyvbe, Isten is beírja a nevedet az élet könyvébe.”

Nemrég voltam egy katolikus keresztelőn. Ezt, vagy valami ehhez hasonlót katolikus keresztelőn mond a katolikus pap. A katolikus teológia szerint a felszentelt víz ex opere operato működik, és a megkeresztelt csecsemőről lemossa az áteredő (a protestánsoknál eredendő) bűnt. A református teológiában és liturgiában nincs ilyen. Őszintén szólva én egyszer sem hallottam ilyen mondatot református lelkész részéről, pedig részt vettem már pár keresztelőn. Ha így fogalmaz, tévesen fogalmaz. Felnőtt keresztelőn sem mondunk ilyet, ugyanis az élet könyvébe nem mi, a gyülekezet, vagy a lelkész írja be az embereket, hanem Isten. Egy keresztelő alkalmával Isten látható egyházához csatlakoznak a felnőttek és a gyermekek is, tehát betagozódnak Krisztus látható testébe, csatlakozva egy keresztyén gyülekezethez. Az pedig, hogy ki, melyik gyermek és melyik felnőtt van beírva az élet könyvébe, majd az utolsó ítélet alkalmával kiderül, amikor felnyittatnak ezek a könyvek, ahogy a Jelenésekben olvassuk. Ezt eldönteni és nyilvánosan kihirdetni az Atya és a Fiú kompetenciája, hagyjuk meg nekik. 

Egyébként a kérdésre a választ könnyen megkapható, ha valaki kézbe vesz egy református istentiszteleti rendtartást, és megnézi a gyermekkeresztség sákramentumával kapcsolatos liturgiai részeket, szövegeket, imádságokat: ezekben a missziói parancsról, Isten szövetségéről, Krisztus látható egyházához való csatlakozásról olvasunk. Továbbá szerepel benne a hívő szülők részéről egy fogadalomtétel arra vonatkozóan, hogy hitben nevelik majd gyermekeiket, a gyülekezet részéről pedig arra vonatkozóan, hogy a gyermeket szeretetben és imádságban hordozzák, és a szülőknek, keresztülőknek minden segítséget megadnak ahhoz, hogy fogadalmukat teljesíteni tudják. A liturgia végén a lelkész megáldja a gyermeket. 

R.B.: Ezt, és így tanította Kálvin is?

M.T.A.: Ha a kérdésed arra vonatkozik, hogy tanította-e Kálvin, hogy a keresztelés, vagy keresztvíz által valaki beírattatik az élet könyvébe, akkor a válasz egy nyilvánvaló nem. 

Kicsit részletesebben a következő két igazság hangsúlyos Kálvinnál: az első alapvető igazság az, hogy a keresztség a maga teljes lelki valóságával igaz és alkalmazható a csecsemőkre. Isten kegyelmét szimbolizálja az általa választottakban – azt, hogy Isten megtisztítja őket a bűnktől, újjászüli őket új életre, Krisztussal eggyé teszi őket. Másodlagosan a keresztség vallástétel az emberek előtt.

A csecsemő-keresztség tehát nem redukálható puszta jellé, amiben a szülők úgymond Istennek ajánlják formálisan gyermeküket. 

A második alapvető igazság az, hogy csak és kizárólag a hívők gyermekeit lehet és kell megkeresztelni. A nem hívő szülők gyermekeivel kapcsolatban azt mondja Kálvin, hogy várni kell addig a keresztséggel, amíg ki nem nyilvánítják hitüket. A hitetlen szülők gyermekei idegenek Isten szövetségi közösségétől. Ilyen gyermekek, illetve csecsemők megkeresztelése ellentmondana mindannak, amit a keresztség jele szimbolizál, kiüresítené azt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert Kálvin sokkal szigorúbban fogta ezt fel, mint ahogy a csecsemő-keresztséget gyakorolják sok helyen manapság. Hitetlen, templomba nem járó szülők gyermekeit, csak azért, mert “így szokás”, vagy mert valamelyik családtag úgy szeretné, Kálvin biztos nem engedte volna megkeresztelni. Erre a gyakorlatra úgy tekintett volna, mint amivel megsértjük Isten szövetségét. Isten ugyanis csak és kizárólag a hívőkkel, és azok gyermekeivel van szövetségi kapcsolatban. 

Kálvinnál a leghangsúlyosabb az egy, kegyelmi szövetségének az egysége – legyen szó akár Ószövetségről vagy Újszövetségről -, illetve az ószövetségi és újszövetségi egyház egysége.

R.B.: Az első pontot hogy érted – azt, hogy a keresztség teljes valósága érvényes lehet a gyermekek esetében is? 

M.T.A.: Úgy, hogy azt a lelki valóságot, amit a keresztség kiábrázol – ahogy Kálvin fogalmaz, azt a “lelki titkot” – valamiképpen a hívők gyermekei is megkapják. Itt vigyázzunk, mert nem azt mondja, hogy ezt a keresztség által kapják meg, hanem fordítva: azért, mert megkapják, megilleti őket a keresztség sákramentuma. Kálvin itt a körülmetélést hozza fel, ami – ahogy fogalmaz – “nem pusztán csalfa jelkép” volt, hanem a szövetségben adott ígéretet pecsételte meg. (Inst. 4.16.5.)

Kálvin egyértelműen hangsúlyozza, hogy Isten csecsemőket is újjászülhet és üdvözíthet. Ezt ma nem csak baptisták, hanem egyes református és presbiteriánus teológusok is tagadják. Úgy  gondolják, hogy mindaddig, amíg a gyermek vallást nem tesz hitéről, olyan emberként kell rá tekinteni, mint aki még nem született újjá. Kálvin számára igenis reális lehetőség, hogy Isten újjászülje őket. 

R.B.: De mégis hogyan történhet meg? 

M.T.A.: Lássuk azt, hogy ez elsősorban akkor válik aktuális kérdéssé, ha valaki csecsemőkorban meghal. Mivel Kálvin hangsúlyozza, hogy mindannyian Ádámban meghaltunk – lásd eredendő bűn – , ezért számára egyértelmű, hogy senkinek sincs reménye az életre, csak és kizárólag Krisztusban. Tehát egyedül a Krisztusba vetett hit által, Krisztus Lelke által újjászülve juthatunk üdvösségre, különben Isten haragja marad rajtunk. Márpedig ha ez így van, akkor annak az embernek, aki csecsemőként hal meg, halála előtt valamiképpen mégiscsak újjá kell születnie, ha üdvösségre jut, hiszen Isten országába “nem teheti be a lábát fertőzötten és tisztátalanul.” Tehát vagy megigazulnak valahogy, vagy elkárhoznak. (Inst. 4.16.17.)

Akik ezt nem tudják elfogadni, azokkal kapcsolatban Kálvin kijelenti, hogy “jogtalanul és rosszindulatúan szabnak határt Isten erejének, amely nem zárható efféle korlátok közé.” 

Nagyon-nagyon fontos, hogy itt nem a vízkeresztség általi újjászületésről van szó, ahogy a katolikus tanításban. Kálvin egyszerűen azt hangsúlyozza, hogy aki üdvösségre jut – akár csecsemőkorban, akár később – azoknak előtte mind újjá kell születniük, meg kell igazulniuk. Így fogalmaz: “bárhogy álljon is a dolog, azt minden vitán felül állíthatjuk, hogy Isten a választottak közül senkit sem szólít el úgy az életből, hogy előtte Lelke meg ne szentelné és újjá ne szülné.” (Inst. 4.16.18.)

Tisztában van vele, hogy ez az állítása kérdéseket generál, például a következőt: hogyan születhetnek újjá a csecsemők, illetve kisgyermekek, ha nincs még meg bennük a jó és a rossz ismerete? Erre azt válaszolja Kálvin, hogy csak azért, mert mi nem tudjuk felfogni, Isten meg tudja tenni. 

R.B.: De hát máshol arról olvasunk, hogy a hit hallásból van, nem? 

M.T.A.: Igen, és az is érv, Mózesre hivatkozva, hogy a kisgyermekek még nem képesek a jó és a rossz megkülönböztetésére (ld. 5Móz 1,39). 

Kálvin szerint amikor az apostol a hallást teszi a hit kezdetévé, mindössze az “Úr szokásos eljárását és munkarendjét írja le, amelyet az övéi miatt szokott megtartani, nem pedig állandó szabályt ír elő neki, amely mellett nem lehet más módszert alkalmazni.” (Inst. 4.16.19.)

Kálvin számára van egyéb mód is – erről a jóval későbbi Westminsteri Hitvallás is említést tesz -, amikor is “Lelkének belső megvilágításával, mindenféle prédikálás nélkül ajándékozott meg egyeseket igaz ismeretével” (Inst. 4.16.19.) 

Tehát Kálvin szerint a hívők gyermekei igenis megkaphatják Isten kegyelmének “valamely részét”, “megvilágíthatja őket már most fényessége apró szikrájával”, különösen akkor – és itt utal a korai halálra -, “ha előbb szabadítja ki őket a test börtönéből, minthogy tudatlanságukbók kiragadta volna őket.”

R.B.: De hogyan hihetne, vagy juthatna bűnbánatra egy csecsemő?

M.T.A.: Kálvin sem állítja azt, hogy ugyanúgy hinnének, vagy ugyanolyan lenne a hitismeretük. Ezzel kapcsolatban egyszerűen kijelenti: “ezt a kérdést inkább függőben hagyom.” (Inst. 4.16.19.) 

Kálvin úgy fogalmaz, hogy “a jövendő bűnbánatra és hitre kereszteltetnek” a csecsemők, és bár “ezek még nem alakultak ki bennük, de a Lélek titkos munkája folytán mindkettő magja bennük van már.” (Inst. 4.16.20.)

Zárásképp ehhez fontos hozzátenni, hogy Kálvin számára ez a téma a hívők csecsemő korban elhalálozott gyermekei kapcsán válik aktuálissá. A lényeg az, hogy “akiket az Úr kiválasztására méltatott, s bár elnyerték az újjászületést jelét, ám felnőtté válásuk előtt elköltöztek a jelen életből, azokat Szentlelke erejével számunkra felfoghatatlan módon újítja meg.” (Inst. 4.16.21.) 

Lássuk meg, hogy Kálvinnál még véletlenül sem a vízkeresztség az okozója a csecsemők üdvösségének. Normál esetben, ha egy csecsemőként megkeresztelt ember megéli a felnőttkort, a sákramentum jelentése akkor tárul majd fel számára Kálvin szerint is, amikor maga Isten azt jónak látja. 

R.B.: Chiciudean Miklós egy, a keresztségről szóló nyilvános vitán azt állította, hogy Kálvin a középutat képviseli a véleményével a katolikus és a protestáns nézet között. 

M.T.A.: Szerintem nem, és erre éppen előbb adtam magyarázatot. Kálvin visszakérdezett volna: újjászületés nélkül be lehet menni Isten országába? Ha nem, akkor Istennek hatalmában áll újjászülni a választott csecsemőket? Aki erre nemmel válaszol, Isten mindhatóságát korlátozza. És még egyszer mondom: nála a vízkeresztség aktusa nem okozója az újjászületésnek. 

Folytatjuk!