5
jún
2019

„Progresszív slendriánság“ – a „Perintfalvi jelenség“ elemzése (3. rész)

Perintfalvi Rita a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének tagja, többek között katolikus teológus, hittantanár, a feminista és felszabadítás teológiai élharcosa. Az interjú sorozat apropóját az adja, hogy az elmúlt időszakban különböző megszólalásaiban (illetve hozzá köthető online platformok, például itt Galambos László szociológus írása) többször is élesen kritizálta a magyar keresztyén egyházakat és az evangelikál teológusokat.

Beszélgetőtársaimmal Perintfalvi „tanításait”, kijelentéseit vizsgáltuk meg a Biblia mérlegén. 

Befejező rész következik. 

Beszélgetőtársaim: Márkus Tamás András, az Evangelikál Csoport Egyesület elnöke, az Őrmezei Református Gyülekezet lelkésze; Molnár Ambrus, a Balassagyarmati Református Gyülekezet lelkipásztora; Molnár Csaba Bertalan, a Tapolcai Református Gyülekezet lelkipásztora; Nagy Dávid, a Pesthidegkúti Református Gyülekezet beosztotta lelkésze; Nagy Gergely református lelkész, a Kálvinista Apologetikai Társaság vezetője, a Károli Gáspár Református Egyetem doktorandusz hallgatója, a Kelenvölgyi Református Gyülekezet beosztott lelkésze.

Muzslai-Bízik Bencze (MBB): – Perintfalvi Rita állítása szerint Magyarországon szinte csak konzervatív keresztyén gondolatokkal lehet találkozni, de ő meg szeretné mutatni, hogy a keresztyénségnek nem csak egyetlen arca van, hogy létezik progresszív keresztyénség is, ha úgy tetszik, baloldali keresztyénség, ami teljesen máshova helyezi a hangsúlyokat. Azt szeretné, ha ez az irányzat bekerülne a hazai közbeszédbe. Mit gondoltok erről?

Márkus Tamás András (MTA): – Perintfalvinak elemi, egzisztenciális érdeke, hogy a hazai viszonyokat a saját nézőpontjából ilyen borúlátóan jellemezze. Ebben az általa vizionált rendszerben valamiféle Jean D’arc-ként harcol az elnyomó, intézményes, konzervatív keresztyénséggel szemben, ami az emberek lelkiismeretét gúzsba köti. 

Természetesen Magyarországon nem csak konzervatív keresztyén gondolatokkal lehet találkozni. A szűkebb értelemben vett teológiai liberalizmus gyakorlatilag száz éve minden teológiai tanszéken jelen van, és minden egyházban vannak képviselői. Ennek képviselőivel sokszor gyümölcsöző a párbeszéd, és tudni lehet róluk, hogy hűek a felekezetükhöz, tisztelik az érvényben lévő hitvallásokat, vagy – a katolikusoknál – a tanítóhivatal álláspontját, illetve a hivatalos és normatív katekézist. Ez a vonulat hazánkban nem kapcsolódott össze azzal a harcos feminizmussal, illetve azzal az LMBTQ propagandával, aminek Perintfalvi a zászlóvivője. Nagyon nem örülnék neki, ha ez az „irányzat” – ahogy ő mondja – bekerülne a közbeszédbe, mert ez szűkebb értelemben nem teológia, hanem egy agresszív politikai ideológia. 

Nagy Gergő (NG): Először is tisztázni kéne, hogy mi a konzervatív és a nem konzervatív kereszténység közti különbség. A teológiákon ugyanis nem a szó klasszikus értelmében vett fundamentalizmus vagy konzervatív teológia a jellemző, továbbá társadalmi szinten is, és a lelkészek között is jelen van az úgynevezett progresszív irány teológiáról vagy erkölcsi, etikai kérdésekről.

MBB: – A közelmúltban a „felszabter.blog.hu”-n Galambos László a bejegyzésében az ún. „fundamentalista tendenciákról” értekezve megemlíti a Kálvinista Apologetikai Portál tevékenységét. Anders Gadegaard dán evangélikus esperest idézi a blogszerző, aki „fake theology”-nak, álteológiának nevezi a „fundamentalista teológiát, amely szerint Isten tevékenysége egyértelműen megfejthető a világban.” A szerző komoly aggodalmát fejezi ki afelett, hogy Magyarországon éppen fordítva van: itt az “átlagkeresztyén” álteológiának azt gondolja, ha valaki  a szent szöveghez „kritikai igénnyel” közelít, és megpróbálja az adott kor kontextusában értelmezni a leírtakat, vagy megfejteni az allegorikus képi beszédet. A szerző sorra veszi a „protestáns és neoprotestáns standokat”, amelyek ezt az általa vizionált fundamentalizmust képviselik. Itt tér ki az „utóbbi években rendszeressé váló hitvitákra”. A szerző szerint ezek a viták úgy folynak, mint 500 évvel ezelőtt, „csak nem jár máglyahalál a vesztesnek”. Nehezményezi, hogy a vitázók halálosan komolyan gondolják tevékenységüket, „ahol valószínűleg saját üdvösségük és a vitapartner kárhozatos sorsának tudatában ismertetik dogmatikus elgondolásaikat a keresztyén hitről, hagyományról.” Gergő, mit gondolsz ezekről a gondolatokról?

NG: Először is szeretném leszögezni, hogy a Galambos László által írt cikk nélkülöz mindenféle alapot, pusztán egy „odaszólás”, de semmi több, ráadásul tárgyi tévedésekkel és csúsztatásokkal van tele. 

Másodszor fogalmam sincs, hogy miből gondolja, hogy a „fundamentalista” teológia nélkülöz mindenféle kritikus gondolkodást. Olyannyira nem értem, hogy el sem tudom képzelni, mennyi kutatómunka állhatott a cikke mögött, ha ilyet kijelent. Ugyanis ha akár egyetlen, tudományos igényességgel megírt konzervatív teológus által írt könyvet a kezébe vesz, azonnal le kéne hulljon a szeméről a lepel! De csak néhány példát mondjak: dr. James R. White, aki szövegkritikával foglalkozik, ebből írja a második doktori disszertációját. Gleason L. Archer, akinek magyar nyelven is olvasható az ószövetségi bevezetésről szóló könyve. Archer részletesen végigveszi az ún. magaskritika eredményeit, tehát már arra reflektál, amit Perintfalvi Ritáék még mindig hangoztatnak. 

MBB: – Minden egyes teológián (még a konzervatív nyugati teológiákon) is azt tanítják, hogy a  szövegek értelmezésénél figyelembe kell venni az adott kor kontextusát, a szerző eredeti szándékát, a szöveg műfaját stb. 

NG: – Igen. Ezek nem a „progresszív” teológia sajátjai, sőt, ezt már akkor művelték a Galambos Lászlóék által fundamentalistának bélyegzett teológusok, amikor a „progresszív” teológia még sehol sem volt. Tehát nettó tudatlanságnak, tájékozatlanságnak és szellemi restségnek gondolom Galambos ezen kijelentéseit. Nem is beszélve arról, hogy a cikke alapján azt gondolja, hogy a hazai teológusok nem ismerik a Biblia nyelveit – miközben tudomásom szerint nincs olyan akkreditált teológiai képzés hazánkban, ahol ne lenne kötelező a héber és a görög nyelv. 

Félreértés ne essék, nem a kritikával van bajom, de akkor, amikor ilyen mondatokat ír le valaki, mint ez: „…konzervatív értelmiséginek (ami valahol ellentmondás egy konzervatív számára) szereti nevezni…” Akkor az valahol olyan szintű nívótlanság és olyan, szinten aluli megnyilvánulás, hogy épeszű ember fejvesztve kellene, hogy meneküljön attól, aki ezt próbálja meg „tudományosságnak” beállítani.

MBB: – Mit szólsz, ahhoz, amit a Kálvinista Apologetika által szervezett vitaestekről ír? 

NG: – Azt két dolog miatt is öngólnak tartom. Először is tulajdonképpen többezer embert (ateistákat, muszlimokat és keresztényeket együtt, hiszen ezen csoportok képviselőivel is volt már disputánk!) minősít akkor, amikor ezt írja: „Az ilyen rendezvények azért lehetnek népszerűek, mert a látszólagos ökumené mögött a hívek is megragadtak azon a szinten, hogy meghallgatják a saját apologétáikat, hogy tudják, mit kell gondolniuk a saját hitünkről, és szurkolóként legyenek jelen a vitán.” – ugyanis ezen alkalmaink nem csak a keresztények körében örvendenek óriási népszerűségnek, hanem minden más világnézetet képviselők számára is fontos. Tehát itt nem csak a „konzervatív” vagy „fundamentalista” keresztények ragadtak meg azon a szinten, ami nyilván derogál Galambos Lászlónak, hanem a muszlim és ateista érdeklődők is. 

Másrészt öngól ez, hiszen nemcsak a hallgatóságot minősíti ezzel, hanem azokat az előadókat, vitapartnereket, akik igent mondtak a felkérésünkre. Egyet tudtak ugyanis érteni a célunkkal: a hazai vitakultúra és közbeszéd „fejlesztése”, felmutatása annak, hogy két eltérő világnézetű ember is le tud ülni egy asztalhoz és békességben meg tudják vitatni a különbözőségeiket úgy, hogy közben a hallgatók nemcsak a saját oldaluk érveit hallják, hanem „rá vannak kényszerítve”, hogy odafigyeljenek a másik oldalra is. Szóval Galambos László ezen kijelentésével minősíti többek közt dr. Abdul-Fattah Munif iszlámszakértőt, dr. Orosz László fizikust, a BME egyetemi docensét, vagy éppen dr. Nagypál Szabolcsot, az ELTE adjunktusát, aki egyetértve céljainkkal, több vita moderálását is vállalta már.

Szóval a cikk mellőz minden érdemi érvet, olyanokat állít, amit senki nem képvisel (szalmabáb-érvek) és kiváló kutatókat és tudósokat, valamint ateista, muszlim és keresztény emberek ezreit minősíti úgy, hogy közben az általa népszerűsített „progresszív” teológia egyetlen képviselője sem meri évek óta vállalni azt, hogy egyenlő körülmények között megvitassa és érvekkel alátámasza állításait.

MBB: – Köszönöm, Gergő. Tamás, Csaba most hozzátok fordulok. Az előbb említett blogon találjuk a következő sommás megállapítást is: a keresztény hívők többségét nem a tudományosan megalapozott bibliai exegézis és az összehasonlító vallástörténet eredményei érdeklik a vallást illetően, az ez iránti teljes közömbösség azonban a fanatizmus felé nyit utat. A szerző szerint ebben „az – elvileg – teológiailag kvalifikált klerikusoknak súlyos felelősségük van.” Mi a véleményetek ezekről a kijelentésekről? 

MTA: – Eszembe jut az egyik kedves tanárom mondása még a teológiáról: a teológiához és a focihoz ebben az országban mindenki ért.

Számomra rendkívül furcsa, hogy egy nem teológus végzettségű ember magát valamiféle felsőbb hatóságnak képzelve, előírja – illetve előírná, ha tehetné -, hogy a teológusoknak milyen feltételeknek kell megfelelniük. Természetesen, ha ezeknek megfelel, akkor azokra a „tudományos eredményekre” kell majd eljutnia, amit Galambos előre kijelölt számukra.

Teszi mindezt úgy, hogy a teológiát összekeveri a vallástudománnyal, és úgy, hogy elfelejti, hogy a teológusok egy-egy konkrét keresztyén közösségben, felekezetben és egyházban folytatnak tudományos munkát – olyan közösségekben, amelyek a történelmi keresztyénség részeinek vallják magukat, elfogadják a Szentírás normatív voltát, az egyetemes zsinatokat, és egyébként is normatív, közösségileg elfogadott felekezeti hitvallási irataik vannak. Jelzem, hogy akárhogy is gondolkodik egy lelkész, vagy egy teológus a Magyar Református Egyházon belül – akár liberálisabb, akár konzervatívabb beállítottságú -, egyaránt köti egyházunk két hitvallási irata, a II.Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté. Az evangélikus testvéreket az Ágostai Hitvallás. Ez fundamentalizmus? Szerintem nem. A teológusok nem „szabadúszók”. Annak, aki tudja, mit jelent az egyházi lét, ez nem rabiga, vagy kényszerzubbony, hanem útjelzőtábla. Tehát nem csak szakmai kontroll, hanem “hitvallás-kontroll” is létezik (sőt, ez utóbbi valójában a szakmai kontroll része). Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, és csak „szakmai kontrollról” beszél (persze az ő elvárásaihoz mérve), az éppen a teológiával, mint tudománnyal kapcsolatos hozzá nem értéséről tesz bizonyságot, valamiféle l’art pour l’art filológiának képzelve azt. 

MBB: – Tamás, mi a véleményed arról, amit Galambos a teológiáról ír?

MTA: – Rendkívül zavaros, amit Galambos ír a teológia, mint tudomány felelősségéről. Hihetetlenül naiv, ahogy fogalmaz. Szerinte a teológia olyan, mint a magfizika, amiben ha történt valamiféle tudományos előrelépés, utána az egy olyan lépcsőnek tekinthető, amire mindenkinek rá kell lépnie, aki ezzel a tudománnyal szeretne foglalkozni. Abban igaza van – de ez meg evidencia -, hogy a Biblia eredeti nyelveinek ismerete szükséges mind a lelkészi pályához, mind a teológia tudományának műveléséhez. De magasan képzett exegéták, héber és görög tudósok vannak liberálisabb intézményekben is, és vannak evangelikál-konzervatívabb egyházakban is. Komoly és tudományosan értékelhető rendszeres teológiai, bibliatudományi és exegetikai művek születnek mind liberálisabb, mind konzervatívabb szerzők tollából.

Tehát nincs “előjelmentes” teológia, hanem előttünk a Biblia szövege, ami adott, és beállítottságtól, kegyességtől függően jutnak el a bibliai tudomány csúcsára különféle teológusok különféle intézményekben. Vannak magasan jegyzett teológusok a konzervatív Westminster Theological Seminary-n, és vannak a liberálisabb Princeton Theological Seminary-n is, csak hogy két református intézményt említsek.

Viszont az utóbbi években, pontosabban évtizedekben egyes “exegéták” és “teológusok” a bibliai szövegen, amivel elvileg dolgoznak, teljesen “átléptek”. Itt már nem arról van szó pusztán, hogy egy adott szöveget vagy passzust eltérőképpen is lehet szövegkritikailag vizsgálni, hanem arról, hogy konkrétan a szöveg egyértelmű és világos kijelentéseit negligálják. A korábbi liberális teológusok és exegéták (1920-as, 30-as, 40-es, 50-es vagy 60-as években) például a Szentírás etikai parancsait hasonlóképpen értelmezték, mint a szövegtani értelemben konzervatív módon vizsgálódó társaik.

A német, vagy skandináv lutheránus egyházakban nem azért adnak össze templomi esküvők keretében azonos-nemű párokat, mert az utóbbi években bombasztikus exegetikai eredményekre jutottak a homoszexuális gyakorlatot világosan elítélő ószövetségi és újszövetségi igeszakaszok kapcsán. Ezzel szemben a képlet a következő: az uralkodó progresszív “Leitkultur” az államilag pénzelt és befolyásolt egyházi közösségtől olyan exegézist vár el, amivel saját nézeteit igazolhatja. Ez nem tudományos tevékenység, hanem ideológia-vezérelt áltudományosság.

De a módszertanok tekintetében is végtelenül leegyszerűsítően fogalmaz Galambos. Szerinte van a történeti-kritikai, irodalmi-analitikus, mélylélektani, kontextuális írásmagyarázat – a felsorolásából jó párat kihagy -, és valami páriaként, a sor végén, a „fundamentalista írásmagyarázat”. Tehát – állítja – a liberális teológusokat az különbözteti meg a fundamentalistáktól, hogy míg az előbbiek használnak módszertant, az utóbbiak nem, „hiszen szerintük minden egyes szót a Szentlélek diktált.” Amellett, hogy nagyon régi és odakozmált toposzokat mázol rá a konzervatívabb oldalra, téves dolgokat tálal tényként. A konzervatívabb és liberálisabb teológusok eszköztárának ugyanis sok esetben elég nagy a közös metszete, csak míg az előző csoport maximalista, az utóbbi minimalista megközelítéssel rendezi az előtte fekvő anyagot. 

Galambosnak ilyen sommás kijelentések előtt fel kellett volna keresnie a teológiai fakultásokat, például valamelyik reformátust és evangélikust, és utána kellett volna járnia annak, hogy hány évig tanulják a teológusok az ókori nyelveket, és milyen szinten. Illetve, ha már ott jár, egy-két hús-vér teológiai professzorral is beszélgethetett volna, és talán belátná, hogy csak azért, mert valaki nem fogadja el az ő premisszáit, még lehet hozzáértő. 

Galambos retorikája veszélyes. Hiszen mit csinál? Ő, mint nem egyházi ember, ráerőlteti a teológusokra kívülről, hogy egy külső, számára rokonszenves szempontrendszer elvárásai szerint folytassanak tudományos munkát, mert csak az a szakmai, amit ő, a szociológus, annak tart. Remélem mindenki számára világos, hogy ez nem tudomány. Ezt inkább a Joseph Goebbels-féle Kunstbetrachtunghoz lehet hasonlítani. Akkor egy diktatórikus ideológia határozta meg, hogy mi a művészet, most más ideológiák határozzák meg, hogy mi a „helyes teológia”, illetve hogy ennek a teológiának – ha törik, ha szakad, akár a bibliai szöveget meghazudtolva – milyen eredményekre kell jutnia. 

Molnár Csaba Bertalan (MCSB): A kijelentés súlyosan összetéveszti egymással a kritikai bibliatudományt és a bibliakritika tudományát. Az előbbi egy világi tudományág, amelynek progresszív képviselői azt a fő célt tűzték ki szemmel láthatóan maguk elé, hogy a Biblia hitelességét lerombolják. A cikk írója láthatóan ezt várná el a prédikáló lelkészektől. A bibliakritika pedig a teológia segédtudománya, amelyet fundamentalistának bélyegzett, evangelikál alapokon álló lelkészek, teológusok is komoly szinten űzhetnek, anélkül, hogy az megkérdőjelezné a Biblia által leírt akár egy igazságot.

MBB: – Perintfalvi Rita a következőképpen nyilatkozik a hitéről: „Nincs választott papom, befelé élem meg a hitem, az úgynevezett kontemplatív hagyományt követem, ennek révén az igazságot befelé fordulva tudod megtalálni, nem manipulálhatnak külső erők.” Milyen veszélyei lehetnek egy ilyen hozzáállásnak? 

Molnár Ambrus (MA): A legerőteljesebben a keleti keresztény hagyományban jelenlevő és onnan az utóbbi években a kiüresedett európai spirituálisba is megjelenő kontempláció, szemlélődés iránya a belsőre helyeződik, amiben a szavak és gondolatok helyét átveszi a belső spirituális megélés.

Krasznay Mónika 2014-ben doktori disszertációt írt a témában. „A misztikus elmélyülés és a szemlélődő imádság helye és jelentősége a keresztény lelki életben és napjaink lelkigondozói-terápiás gyakorlatában” címmel összefoglalóan megjegyzi, hogy ez tulajdonképpen nem is imádság, hanem egy állapot. A végső igazságnak, Istennek intuitív érzete, „amiben a szemlélődő figyelmét kizárólag az isteni igazság köti le, amely egyre növekvő szeretettel párosul, és képessé teszi a lelket az Istennel való, embert átalakító egyesülésre. Minden »hiteles« szemlélődésnek a kritériuma a szeretet növekedése, mivel Isten nem más, mint a Szeretet. A Vele való egység megélése így a szeretet növekedése az emberben. Minthogy azonban kapcsolataink mindig egyszerre három vetülettel bírnak, így ez egyszerre jelenti az Isten, a felebarát és az önmagunk iránti szeretet növekedését.”

Mivel egy keresztény hagyományról van szó, ezért az egyéni befelé fordulás soha nem fedte le a keresztény ember életét, hanem a szemlélődést kiegészítette a közösség megélése, a gyülekezet. Az egyén és a közösség szembeállítása nem része a kontemplatív hagyománynak, ugyanakkor a szemlélődésnek nem a hit megélése, hanem az igazságban és a szeretetben való növekedés a lényege.

MBB: – Köszönöm a beszélgetést mindannyiótoknak. 

Muzslai-Bízik Bencze

Hozzászólás