29
máj
2019

Progresszív slendriánság – a “Perintfalvi jelenség” elemzése (1.rész)

Perintfalvi Rita a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének tagja, többek között katolikus teológus, hittantanár, a feminista és felszabadítás teológiai élharcosa. Az interjú sorozat apropóját az adja, hogy az elmúlt időszakban különböző megszólalásaiban (illetve hozzá köthető online platformok, például itt Galambos László szociológus írása) többször is élesen kritizálta a magyar keresztyény egyházakat és az evangelikál teológusokat.

Beszélgetőtársaimmal, református teológusokkal Perintfalvi “tanításait”, kijelentéseit vizsgáltuk meg a Biblia mérlegén.

Beszélgetőtársaim: Nagy Gergely református lelkész, a Kálvinista Apologetikai Társaság vezetője, a Károli Gáspár Református Egyetem doktorandusz hallgatója, a Kelenvölgyi Református Gyülekezet beosztott lelkésze, Molnár Csaba Bertalan, a Tapolcai Református Gyülekezet lelkipásztora, Molnár Ambrus, a Balassagyarmati Református Gyülekezet lelkipásztora, Nagy Dávid, a Pesthidegkúti Református Gyülekezet beosztotta lelkésze, illetve Márkus Tamás András, az Evangelikál Csoport Egyesület elnöke, az Őrmezei Református Gyülekezet lelkésze. 

Muzslai-Bízik Bencze (MBB):Kedves lelkipásztor testvéreim, először is tegyük tisztába, hogy mi a progresszív teológia lényege, illetve beszéljünk annak magyarországi térnyeréséről. 

Nagy Gergely (NG):  Először is maga a progresszív teológia, illetve a progresszívizmus nem feltétlenül egy az egyben elítélendő irányzat, hiszen a progresszivitás természeténél fogva arra törekszik hogy haladjon, fejlődjön, kérdéseket tegyen fel ne pedig mereven bezárkózzon egyfajta semmit meg nem kérdőjelező dobozba. A probléma az, hogy a progresszivitás napjainkban nagyon sokszor az isteni örök igazságok társadalomhoz történő elhajlítását jelenti. 

Másodszor ezen teológiai irányzat jellemzője hogy az embert teszi meg hivatkozási alapnak a Szentírással szemben. Nem beszél a bűnökről, a legritkább esetben beszél Jézusról, mint Krisztusról, így semmi köze nincs az evangéliumhoz. Jézust úgy ábrázolja, mintha pusztán egy erkölcsi tanító lett volna, így a vétekből való megváltás háttérbe szorul. 

Jó példa erre a Perintfalvi Rita által létrehozott “Minden bűnösök és szentek háza” nevű csoport ahol konkrétan tilos bármilyen ideológiára vagy személyre kimondani hogy bűnös, mert ez a teológusnő szerint traumatizál és megbetegít. Remélem nem kell magyarázni ennek a felfogásnak a mélységét a keresztények körében. (Például kíváncsi lennék, ha Adolf Hitler ma köztünk élne, vajon rá sem mondaná-e a kedves teológusnő azt, hogy „bűnös”?)

Márkus Tamás András (MTA): Szabados Ádám, evangéliumi író tökéletesen összefoglalja blogján, hogy mi a baj Perintfalvi progresszív víziójával. Teljesen egyetértek vele, amikor rendkívül találóan azt írja, hogy van benne “valami szürreálisan naiv ellentmondás”. Hiszen eltökélten érvel amellett a kizárólagos igazság mellett, hogy nincs mindenkire érvényes abszolút igazság. Ádám szavaival: „Félreérthetetlen felsőbbrendűséggel ítéli el a fundamentalistákat, mert ők másokat elítélnek.” Pontosan ez történik. Aki utána néz Perintfalvi kijelentéseinek, azt látja, hogy úton-útfélen fundamentalistának titulál mindenkit, aki nem ért egyet vele. Mindenki agresszív, csökött és végtelenül maradi, aki nem azt gondolja, amit ő. 

Molnár Ambrus (MA): Ahogy Gergely is fogalmazott, a progresszivitás azt jelenti, hogy a meglévő viszonyokkal nem megelégedett ember újakat keres, tehát halad, élen jár. Olyan csoportokról vagy emberekről van szó, akik támogatják a fejlődést és nyitottak a hagyományos eszmékkel szemben az új gondolatokra. A szó már a 19. században a politikával kapcsolatban is megjelenik. 

Sok ember, vagy talán mindenki érzékeli, hogy a világ nem tökéletes, nem kielégítő, nem tesz teljesen boldoggá, ezért tevékenyen kell dolgozni azért, hogy teljesebb életet élhessünk. 

Aki progresszív, az egyrészt érzékeli a hiányt, másrészt pedig van valamiféle elképzelése arról, hogy milyen irányba szükséges elindulni, azaz a progresszivitás mindig az igazságról alkotott elképzeléssel együtt jelenik meg. 

A Bibliában azt látjuk, hogy Isten és Izráel együttélésében egyre mélyebben bontakozik ki az, hogy milyen Isten, mit jelent az Ábrahámnak tett ígérete és mit jelent a szövetségben élni. Az Istentől jövő kijelentések és a Vele megélt tapasztalatok újra és újra tágítják a nép Istennel kapcsolatos nézeteit. Ez persze nem az Isten jellemformálódásának tökéletesedését tükrözi, hanem a nép istenismeretét és ennek fényében önismeretét, azaz a teológiai teljesebb megértést. Ebben a folyamatban azonban vannak olyan üdvtörténeti pillanatok, amikor egy fontos teológiai igazság kikristályosodik, pl. Jézus istensége, Jézus kettős természete, a szentháromságtan, a kánon. Ezek olyan igazságok, melyeket a Szentlélek által felismert az egyház, ami ha úgy tetszik progresszív folyamat, alapvetően teológiai viták és a kegyesség gyakorlásának eredménye volt. Mivel az egyház nem tökéletes, és ebben minden keresztyén és keresztény felekezet egyetért, ezért továbbra is szüksége van a továbbhaladás vágyára a Szentlélek jelenlétében.

Amikor teológiai progresszivitásról beszélünk nem arról van szó, hogy a progresszivitás és a nem progresszivitás áll egymással szemben, hanem arról, hogy más értékeket tekint állandónak, kikezdhetetlennek, objektívnek egyik és másik progresszív oldal. A gond az, ha olyan alapvető teológiai igazságokat kérdőjelezünk meg, amik kezdettől fogva részei voltak az apostoli hitnek. Ilyen ma többek között az emberrel kapcsolatos nézet. Míg korábban a teológiai gondolkodás egyet értett abban, hogy az ember bensője önmagától alkalmatlan az Isten szerinti életre, azaz a teljes boldogság elérésére, melyet az eredendő bűn tana fogott össze, addig ma van egy olyan irány, amely éppen ennek az ellenkezőjét állítja. 

MBB: – Perintfalvi Rita, aki magát a „progresszív teológia” képviselőjének tartja, előszeretettel nyilatkozik az ún. feminista teológiáról (amely a felszabadítás teológia egyik ága). Azt állítja, hogy a feminista teológia „azt a közeget vizsgálja, amelyben létrejött, és mindig az adott helyzetre próbál válaszokat találni.” Majd így folytatja: „ez az új típusú teológia nem fogadja el azt az állítást, mely szerint az igazság egy és örök, amit nem írhat felül az ember és a társadalom változása.” Ezekről a kijelentésekről mi a véleményetek?

Nagy Dávid (ND): Egy kicsit messzebbről kezdeném a válaszomat.
A felszabadítás teológiát, talán 3 korszakra lehetne osztani: 1.) a rabszolga-felszabadítás kora – itt még főként bibliaközpontú írásértelmezés alapján álltak a gradualisták és az abolicionizmus képviselői. 2.) A latin-amerikai felszabadítás teológia, ami mögött inkább a keresztyén szocializmus eszméje volt – érdekes, hogy Közép Európában eközben ugyanúgy jelen volt egyfajta felszabadítás teológia, de egyértelműen elkülönítette magát a szocializmustól, és nemzeti konzervatív irányt képviselt. 3.) A mai kor progresszív és liberális teológiája. A progresszív teológia felvállalja, hogy az ortodoxiát (igaz hitet) nem tarja fontosnak a hívő élet szempontjából, hanem az ortopraxist (igaz cselekedetet) helyezi első helyre. Így a liberális teológia természetéből fakadóan ellenségének tekinti a konzervatív és tiszta igei tanítást hirdető evangelikál teológiát. 

Érdemes elolvasni Szabados Ádám 7 pontját a progresszív teológiáról (http://divinity.szabadosadam.hu/?p=19321). Ehhez a kérdés szempontjából annyit tennék hozzá – amit komoly veszélynek látok – hogy nem a Szentírást tekinti egyetlen és tévedhetetlen kiindulópontjának. A belső emberi értékítéletet és a társadalmi jelenségeket, közfelfogást minden fölé emeli, mikor üzenetét meghatározza. Tulajdonképpen ez nem új jelenség, hiszen a katolikus katekizmus régóta csatolja a Biblia mellé dogmaalkotó forrásként az egyházi „szent hagyományt”. Csakhogy itt még tovább mennek a progresszívek, mert kifejezetten egy ateista vagy immorális háttérből veszi társadalmi „hagyományát”, amit felkarol és zászlajára tűz. Mivel ez természetesen ellentmond a Szentírásnak, és egyik evangéliumi igemagyarázatba sem lehet beilleszteni, ezért magát Isten Igéjét teszik zárójelbe. Igazából a modern kori felszabadítás teológiát nem lehet hagyományos értelemben vett teológiának tekinteni: 1) Írásértelmezési rendszerét nem a keresztyén hermeneutikai hagyományból, hanem a világi vallástudományból veszi. 2) Ebből kifolyólag nincs egységes dogmatikai rendszere sem, ehelyett nem bizonyított kritikai állításokat tesz. 3) Nyíltan vallja, hogy nem létezik abszolút és örök igazság, önmagát az éppen aktuális társadalmi jelenségek liberális hátterű szociológiai és filozófiai értelmezése szerint határozza meg. Így lényegében a progresszív teológia egy örökösen változó valláskritikává korcsosul, ami fittyet hány az Ige örök igazságára: Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.”  Úgy gondolom, kifejezetten aktuális erre Isten kérdése Jób könyvében: Ki akarja elhomályosítani örök rendemet tudatlan szavakkal?”

MTA: Perintfalvinak az igazsághoz való hozzáállása szembe megy konkrét apostoli kijelentésekkel. Nyilván őt ez nem zavarja, hiszen a Szentírás számára sem nem normatív, sem nem releváns. Viszont azok, akik olvassák majd ezt az interjút, talán elgondolkoznak majd. Keresztyén hívőként, lelkészként mi a feladatunk? Elsősorban az, hogy felismerjük azt a felelősségteljes megbízást, amit Krisztus és az apostolok ránk hagytak, ti. hogy a ránk bízott drága kincset megőrizzük a Szentlélek által (2Tim 1,14), hogy megmaradjunk abban, amit tanultunk, és amiről megbizonyosodtunk (2Tim 3,14), és hogy ezt hirdessük, és álljunk elő vele akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő (2Tim 4,1-2). Ha nincs egyetlen örök igazság, nincs „drága kincs”, akkor mégis mi az, amit ránk hagytak, és mi az, amivel „elő kell állni akár alkalmas, akár alkalmatlan időben”? Az előttem szólók ugyanezt hangsúlyozták.

Ráadásul az elv, amire a mai progresszív teológia épül, a végén önmagát számolja fel. Ugyanis Perintfalvi és a szellemi barátai ezt az elvet abszolút kizárólagosnak tekintik, tehát ugyanazt teszik, amit másoknak felrónak. Abszolút doktríner módon vallják, hogy „az igazság nem egy, és nem örök.” Joseph Ratzinger, azaz 16. Benedek pápa “Hit, igazság, tolerancia” című kiváló kötetében éppen erről beszél, a “tolerancia diktatúrájáról.”

Hadd kapcsolódjak megint Szabados Ádámhoz, aki azt mondja, hogy a viszonylagosságot hirdető metanarratívák önmagukat rombolják le. Miközben a viszonylagosságot abszolúttá teszik, szükségszerűen ezt az abszolút igényt is viszonylagossá – és ezáltal érvénytelenné – teszik. Egyetértek a diagnózisával: ez minden relativizmus halálos betegsége. Tehát amit Perintfalvi vállaltan képvisel – lásd progresszív teológia -, és amit mond, – lásd nincs egyetlen örök igazság -, teljesen ellentétben állnak egymással. Ahogy Ádám fogalmaz: “a progressziót és a relativizmust nem lehet kibékíteni egymással, hiszen az egyik nem akarja értékalapon bírálni a kultúrákat, a másik a progresszív nyugati kultúra szupremációját hirdeti.”

A feminista teológiát sem tartom egészséges igazodási pontnak, látva azt, hogy milyen eredményeket “termel ki” magából. Ugyanakkor az egykori, 70-es évekbeli mérsékeltebb feminista teológia egykori harcát is indokolatlannak tartom ma már, a feminista teológia mai képviselőinek célkitűzéseit pedig egyenesen bibliátlannak. 

MBB: – Mondhatjuk azt is, hogy teljesen elítéled a feminista mozgalmat? 

MTA: – Nem, dehogy, félre ne értsük! Teljes mértékben elfogadom az egykori mérsékeltebb feminista teológia azon célkitűzését, hogy a keresztyénség eltorzult, nem bibliai megnyilvánulásai ellen harcolnunk kell, tehát hogy a nőket ne kezeljük a Bibliára hivatkozva „másodrendű lényként.” De az már végzetes tévedés, amikor erre a célra hivatkozva akarják az Istent jelölő hímnemű személyes névmásokat átírni, vagy amikor – és sajnos erre van már konkrét példa – az „Atya” és a „Fiú” szavakat támadják, mondván ezek a „férfi elnyomásról” tanúskodó metaforák az Istennel kapcsolatban. 

Az olyan kezdeményezések is veszélyesek, amiről Naomi Ruth Goldenberg 1979-es „Istenek változása” című műve tanúskodik, hogy a nők akkor találhatják meg vallásos egyenjogúságukat, ha felfedezik az „Istennő vallást”, és teljesen megtagadják a keresztyénséget. 

MBB: – Perintfalvi Ritának a teológiával, Szentírással kapcsolatos álláspontját a következő kijelentése összegezi: „… azt gondolom, hogy a teológia olyan tudomány, aminek mindig új válaszokat kell találnia, mert új kérdések vetődnek fel. Nem szabad belepréselni a mai gondolkodásunkat ezekbe az ókori szövegekbe.”  Mit gondoltok erről?  

NG: – Részben egyetértek: tényleg nem szabad belepréselni a mai gondolkodásunkat az ókori szövegekbe. Ez belemagyarázás lenne. Fontos az értelmezés kapcsán az adott kor kontextusát figyelembe venni. 

Az is igaz hogy új kérdések vetődnek fel a történelem során (gondoljunk csak pl. robotikára), viszont a szexualitás kérdése férfi és nő, férfi és férfi, valamint nő és nő közt nem új kérdés, hanem olyan, ami már Pál apostol idejében, de már az Ószövetségben is felmerült. Ami viszont kiemelten fontos, hogy modern korunk etikai kérdéseire a választ keresztényként Isten igéjében keressük, hiszen bárhova máshova fordulni önkényes és alaptalan lenne.

MTA: – Jól látszik, hogy Perintfalvi számára a teológia tulajdonképpen nem több egy „társadalomtudománynál”, és nem „Istenről való beszéd” – amit maga a szó jelent. Ezért a kinyilatkoztatásról sem tud. A keresztyénség számára nem több mint esetleges vallási konstrukció. Az írott ige számára tulajdonképpen egy gyurma, amit az aktuális – politikai vagy ideológiai – trendek és divatok szerint úgy lehet alakítani, ahogy nekünk tetszik. 

Fundamentalizmusnak nevezi azt, ami a reformátorok óta – valójában már korábban is – teljesen egyértelmű volt a keresztyénséggel bármilyen szinten foglalkozók számára. Ez a Sola Scriptura elv. Hisszük, hogy a Szentírásnak elsősorban maga a Szentlélek a szerzője, az auctor primarius, azaz az Isten ihletésére születtek meg a Bibliában található szent szövegek. Ez az elv magában hordozza azt, hogy a Szentírás kijelentései normatívak. A bibliaolvasó ember hagyja, hogy Isten kijelentése alakítsa őt, és ne ő „értelmezze és magyarázza félre” egyéni prekoncepciói alapján a szöveget. 

Perintfalvi vélt közkedveltsége valójában egyedül ennek köszönhető: egy mai, harcos ideológia zsoldjában azt nyújtja egy sokszor jogosan bizonytalan kisebbségnek, amire vágyik. Gyakorlatilag az exegézise – már ha ezt a típusú fluid, képlékeny igemagyarázatot exegézisnek lehet nevezni – ideológia vezérelt exegézis. 

MBB: – Én inkább eiszegézisnek hívnám ezt. Egyébként a Szentírásban pont az a csodálatos, hogy saját magát magyarázza, és mindenki számára érthető. 

MTA: – Igen, ezt az elvet hívjuk úgy, hogy a „Szentírás világossága”, vagyis perspicuitas. Tehát a Szentírás olyan módon került megfogalmazásra, hogy az abban foglaltakat, a tanítását mindenki megértheti, aki olvassa, miközben Isten segítségét keresi és kész arra, hogy az Úr szavát kövesse, azaz engedelmeskedjen neki. Ezért van az, hogy Perintfalvi Rita a vele készült interjúkban kínosan kerüli a konkrét szentírási szakaszok beidézését, helyette fundamentalistaként stigmatizál mindenkit, aki nem ért vele egyet. Ha idézné a Szentírást, ami önmagáért beszél például a meleg-kérdés kapcsán, akkor kényelmetlen helyzetbe hozná magát. Ehelyett könnyebb expressis verbis kijelenteni, hogy aki nem úgy exegetál, mint ő, az tudománytalan. Ha valaki meghallgatja Perintfalvi mondandóját, lehet, hogy ideig-óráig megnyugszik, de ha maga kezdi el lapozgatni a Szentírást, két következtetésre fog jutni: ez a szöveg vagy abszolút nem normatív, ha ilyen „szabadon” lehet értelmezni, ahogy Perintfalvi és követői teszik, vagy normatív, csak bizonyos exegéták „tudományosságra” hivatkozva a vegykonyhájukban olyan magyarázatokat főznek ki, amelyekkel könnyen el lehet altatni a népet.

Molnár Csaba Bertalan (MCSB): Ez a megközelítés rendkívül káros! A Szentírás és Isten törvényének igazsága egy és örök, amit valóban nem írhat felül a társadalom változása. Ha ehhez nem ragaszkodunk, mi marad a keresztyén embernek, ami biztos pont? Isten törvénye, bár szoteriológiai jelentőségét elveszítette (lehet, hogy soha nem is volt neki), mindig örök és érvényes. A ránk érvényes szellemi Tóra nem más, mint Istennek örök, változhatatlan, és mindig érvényes törvénye, akarata. Az írott Tóra pedig nem más, mint a szellemi Tórának az adott kulturális, történeti, és vallástörténeti kontextusban, konkrét, írott törvényben megjelenő formája, amely az ószövetségi törvényben van előttünk. A szellemi Tóra sohasem változik (Róm 7,12), – ahogy Isten sem – az írott Tóra változhat, egyes részei érvényüket veszíthetik, hatályon kívül kerülhetnek (Ef 2,15). A írott Tórát néha absztrahálni kell, hogy megtaláljuk a szellemi Tórát. Jézus nem mást tett, mint elvonatkoztatta az írott Tórát: „Amikor a farizeusok meghallották, hogy a szadduceusokat elhallgattatta, összegyűltek. Egyikük pedig, egy törvénytudó, kísérteni akarta őt, és megkérdezte tőle: Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták“ (Mt 22,34-40). Az elvont Tórát néha konkretizálni kell, és visszatérni az írott Tórához, és a mögött megkeresni a szellemi Tórát. Erre Pál ad példát: „Mert Mózes törvényében meg van írva: „Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját! Vajon az ökörről gondoskodik így Isten, vagy teljes egészében értünk mondja ezt? Bizony, értünk íratott meg, hogy aki szánt, azzal a reménységgel szántson, és aki csépel, azzal a reménységgel csépeljen, hogy részesedik a termésből (1Tim 5,17-18 vö: 5Móz 25,4). 

A keresztyén teológusnak az a feladata, ha a törvényről van szó, hogy az írott Tóra betűje mögött rátaláljon a szellemi Tórára, és azt, ha kell, újra fogalmazva továbbadja, és így Isten örök és változhatatlan törvényének szerezzen érvényt. Nem a törvény változik, hanem annak konkrét megfogalmazása, végrehajtási utasításai, szankciói. Ehhez persze kor- és vallástörténeti, nyelvi ismeretekre van szükség, és mindenekelőtt a Szentlélek megvilágosító erejére. Ez persze a nehezebb út, amit sokan nem vállalnak fel, és új törvényt, új szabályokat alkotnak.

MBB: – Perintfalvi fájlalja, hogy nem kapott egyik hazai egyetemen sem állást, és ezért minden héten Bécsbe kell kijárnia. Azt állítja, hogy folyamatosan keresik meg azok a teológiát végzett nők, akik doktori fokozattal csak hittant taníthatnak általános iskolákban, mert a hazai tudományos élet közelébe sem engedik őket. Szerinte ettől egyoldalúan férfiarcú és diszkriminatív lesz a kelet-európai teológia. Rita elárulja, hogy Dorothea Sölle az egyik kedvenc teológusa, akit idéz is: „ahol a nőket diszkriminálják, ott magát Istent értik félre.” Szerinte a nőkkel való bánásmód nem csak társadalmi, hanem teológiai kérdés is, hiszen Isten a saját képmására teremtette az embert. Mi a véleményed Tamás? 

MTA: – Sok mindent elárul, ha valakinek Dorothea Sölle a kedvenc teológusa. Sölle volt az, aki a 20. századi teológusok közül – szembe menve a történelmi keresztyén hit halál utáni léttel kapcsolatos tanításával és reménységével, illetve a feltámadással kapcsolatos bibliai bizonyságtétellel, – a legvehemensebben képviselte az emberi lét végességét. Sölle azt vallotta, hogy a halál utáni élet hitét ma már nem lehet a keresztyén tanítás elválaszthatatlan részének tekinteni, és tulajdonképpen a panteizmusig jutott, legalábbis erről tanúskodnak emlékirataiban megfogalmazott szavai: azt írta, hogy nem kelt benne semmiféle megütközést, hogy a természet része, és mint a fáról lehullott falevél, el fog porladni. Sölle szerint az ember a létét tekintve nem tarthat igényt semmiféle megkülönböztető privilégiumra. Az Istentől kegyelmet nyert embernek szerinte nincs örök élete, sőt, kész arra, hogy maga mögött hagyja énjét – értve ez alatt a személyes tovább létezés mindenféle lehetőségéről való lemondást. Sölle, aki szerint búcsút kell mondanunk az örök életnek, teljesen tisztában volt vele, hogy a keresztyén egyház/egyházak nem fogadják el ezt a magyarázatot, ezért fejezi be úgy a gyerekeinek címzett emlékiratait, hogy az a vallás, amit a gyerekeire hagy, már düledezőben van. Teljesen dekadens gondolatok ezek egy teológustól. Sölle továbbá tagadta „Isten mindenhatóságát”. Úgy fogalmazott, hogy Istennek nincsenek egyéb eszközei, amely által cselekedhetne ebben a világban, csak a mi kezeink. Az általa vallott teológiát nem véletlenül nevezték egy, a Nietzsche-féle „Vidám tudomány”-ból vett idézet alapján „Isten halott” teológiának. Ez a teológia nem akar tudni a Szentháromság Istenről, egy személyes Atyáról és Fiúról, főként nem egy végső ítéletről. Gyakorlatilag a teológiája egy immanens, materialista „politikai teológia”, amit mindenféle transzcendencia tagadása, csak és kizárólag ennek a mostani életnek a hangsúlyozása, és a Biblia agresszív mítosztalanítása jellemez. Ezekhez a nyíltan hitvallásellenes tanokhoz még egyfajta feminista misztika is társult, ami a személyes Istenről, mint olyanról, teljesen lemondott. 

MBB: – Az előző gondolathoz kapcsolódva arról beszél több helyen is a katolikus teológusnő, hogy „újra fel kell fedezni Isten női arcát.” Mary Daly amerikai teológusnőt idézi általában: „Ha az Isten férfi, akkor férfijellegnek isteninek kell lennie…”. Vagyis – következtet Perintfalvi – ha Istenhez kötődik a férfi princípium, akkor a női princípiumról azt lehet elmondani, hogy az „nem isteni”, vagyis mindenképpen csökkent értékű, másodlagos, alárendelt. Perintfalvi szerint ahhoz, hogy ez az általános szemlélet változzon, el kell kezdeni keresni Isten női arcát. A teológusnő szerint „a hagyományban Isten mindig férfiképekben, atyaként, királyként, bíróként stb. jelenik meg, azonban a Bibliában vannak női képek is: Isten vigasztaló anya, szülő nő vagy bába.” Ezekről mit gondoltok?

ND: – Számomra sokszor érthetetlen, mikor a modern feminista teológia így nekirohan a keresztyén istenképnek. Olyan vádat fogalmaz meg és „bűnt” ír a dogmatika számlájára, ami igazából soha nem is létezett. A feminista teológia alapfelvetése teljesen téves: „Ha az Isten férfi…” Egy épeszű exegéta sem mondaná, hogy Istennek bármiféle neme lenne. Innentől kezdve a mondat további felében elhangzottak, hogy „akkor férfijellegnek isteninek kell lennie…” és hogy „ha Istenhez kötődik a férfi princípium, akkor a női princípiumról azt lehet elmondani, hogy az “nem isteni”, vagyis mindenképpen csökkent értékű, másodlagos, alárendelt.” teljesen értelmetlen és bibliátlan következtetések lesznek. Ez inkább egy ateista radikális feminista szóhasználata, és nem egy önmagát „katolikus teológusnőnek” nevező hölgy kijelentése.

MBB: – Dávid, miben látod a feminista teológia téves alapfelfogásának forrását? 

ND: – Abban látom, hogy mivel önmagát nem a Biblia szerint határozza meg, ezért a világban megjelenő keresztyén istenképek, ábrázolások és elgondolások – egyébként sokszor jogos – kritikáját az egész keresztyén tanításra akarja ráhúzni. Kicsit szerintem keveri a szezont a fazonnal, mert olyan értelmetlen vádaskodás ez, mintha egy középkori Biblia Pauperum iniciálét lobogtatna a teológusok orra előtt, hogy „lám lám, milyen hímsoviniszta módon beszéltek Istenről, ti fundamentalisták”.

Kifejezetten károsnak látom, hogy Perintfalvi Rita ezt mondja: „el kell kezdeni keresni Isten női arcát”. Nem! Nekünk Isten arcát kell keresni, nem valamiféle férfi vagy női princípiumokat. Isten önkijelentésében benne van a féltőn szerető és gondoskodó Atya képe (Mt 7:11), de ugyanígy az anyai jelleg is jelen van, mint pl. a csibéit szárnya alá gyűjtő kotlós képe (Mt 23:37). Azzal, hogy elveti a Szentírásban lévő úgymond férfi-princípiumokat, egy hamis istenképet népszerűsít, ami nem egyezik meg Isten bibliai önkijelentésével. A feltételezés, hogy Istennek vagy férfi vagy női princípiumai vannak, inkább a Mircea Eliade-féle vallástörténeti kritika állítása. Ez a gondolkodás távol áll a keresztyén istenkép értelmezésétől.

MA: – Fontos felvetés, ami nem csak az istenképet érinti, hanem Jézus férfiasságát is! A Whaton College teológus professzora, antropológusa, Marc Cortez teszi fel a kérdést: hogyan értelmezzük azt, hogy Jézus normatív minden ember számára annak fényében, hogy férfi volt? Azt kellene mondanunk, hogy a nők egyenértékű emberek a férfiakkal, de egy ilyen krisztológiai állításból hierarchikus lét következik, amiben a férfiak magasabban, a nők pedig alacsonyabban állnak. Hogy kezeljük a helyén Jézus férfiasságát? Ahogyan Patricia Wilson-Kaster állítja, Ádám és Jézus alapján az emberiség istenképűségének félreérthetetlenül férfi arca van.

Olyan útra van tehát szükségünk, amiben megerősítjük Jézus megtestesült létét anélkül, hogy azt mondanánk, hogy az ő férfiassága normatív általánosságban az emberiségre nézve. Cortez leszögezi, hogy Jézus fiúsága elengedhetetlen volt ahhoz, hogy emberré legyen, hogy megtestesüljön, de ez nem szolgál más emberek számára normatívaként.

Jóllehet a nemiség szükséges a szaporodáshoz ebben az életben, a férfivá és nővé teremtés azt jelenti, hogy az ember megosztott e különbség alapján. A Krisztussal való egyesülésünk azonban azt az emberi természet egységet fejezi ki, amely meghaladja ezt a fajta megosztást. Ezért azt fejezi ki, hogy a szexualitás az emberi lét számára másodlagos funkció ahhoz képest, ami az emberség definiálásának lényegében található. 

Jézusban tehát már az emberségnek egy olyan végső ígéretét látjuk, akiben a jó tulajdonságok többé nem oszlanak meg a nemek között. Ezt indokolja a feltámadott test, mely már nem rendelkezik a nemiség sajátosságával, amely megoszt bennünket egymással szemben és nem engedi egy személyben megvalósulni a jó tulajdonságokat. A feltámadott test esetében ez azért is valósulhat meg, mivel már nincs szükség a nemzésre, ahogyan Jézus ezt nyíltan ki is mondja: „Mert amikor majd az emberek feltámadnak a halálból, nem házasodnak, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok” Mk 12,15.

MBB:De Jézus a feltámadás után is férfi maradt, csak megdicsőült testben. 

MA: – Igen, pontosan. A figyelmünket viszont a krisztológiai antropológia arra irányítja, hogy Jézus azt jelenti ki, hogy mit jelent embernek lenni most és nem azt, hogy mit jelent majd az eszkatonban. A feltámadás vitális szerepet játszik abban, hogy emlékeztessen bennünket, hogy az emberséggel kapcsolatos jelenlegi tapasztalataink nem tárnak fel mindent, amit Isten tervez az ő teremtményeinek. A férfiasság és a nőiesség lényegi része marad a biológiai valóságnak, amely lényegileg meghatározza a férfiakat és a nőket. Mások visszautasítják ezt a nemi esszenciális nézőpontot és a kulturális szokások, illetve elvárások számlájára írják a különbségeket. Mit kezdhetünk mindezzel?

Jézusban olyan valakit látunk, aki átlép a társadalmilag felállított nemi meghatározottságokon azzal, ahogy viselkedik férfiakkal és nőkkel és arra hívja őket, hogy az egységet értékeljék ott, ahol csak megosztottságot látnak. Ugyanakkor Krisztus abban is segít, hogy meglássuk, a valódi férfiasság több annál, mint amit mi gondolunk róla, ami persze nem vezethet oda, hogy tagadjuk az alapvető különbségeket férfiak és nők között.

MBB: – Tehát Jézus csak a férfiak számára lehet példakép?

MA: – Nem. Ha ez így volna, akkor ebből két dolog elkerülhetetlenül következne: (1) az emberi lét férfi útja sokkal inkább paradigmatikus és (2) Jézus nem szolgál normatív modellként a nők számára. A Biblia soha nem állítja azt, hogy némely keresztyén tulajdonság csak a nőkre vagy a férfiakra van korlátozva, ugyanakkor azt sem, hogy ezeknek a keresztyén tulajdonságok megjelenítésének lenne valamilyen eltérő férfias vagy nőies módja. A Szentírás egyszerűen minden hívőt arra hív, hogy Krisztushoz legyen hasonló.

Habár Jézus biológiailag férfi, a tulajdonságai és erényei mégsem korlátozhatók az emberiség egy részhalmazára. A Krisztológia a maga kiindulási pontjának azt tartja, hogy Krisztus megváltotta az ember emberi természetet, a férfiakat és nőket egyaránt. Bizonyos értelemben tehát Jézus meghaladja a férfi és a nő közti különbséget, magában foglalva azt a teljességet, hogy mit jelent embernek lenni.

Amennyiben tehát Jézus biológiailag férfi lehet, miközben rendelkezik olyan tulajdonságokkal is, melyeket a nőiességgel azonosítunk, akkor ebből az következik, hogy ezek a tulajdonságok valójában lényegileg nem is nőiesek. Egyetlen csoportot sem lehet kizárólagosan azonosítani az istenképűséggel, hanem csak ezeknek a tulajdonságoknak a részhalmazával.

A feminista megközelítéseket összefoglalva Cortez azt állítja, hogy amennyiben komolyan vesszük azt a tényt, hogy Jézus az ember megváltásában a megváltottal egyesül, férfiakkal és nőkkel egyaránt, valamint a bibliai ábrázolásokat, melyek úgy mutatják be Jézust, mint aki meghaladja maszkulin és a feminin sztereotípiákat, akkor mindezek fényében el kell utasítanunk a nemi esszencializmust, azaz nem korlátozhatjuk a különféle viselkedéseket és tulajdonságokat egy meghatározott nemhez sem. Nincs szükség a nemi esszencializmusra ahhoz, hogy fenntartsuk a hagyományos szexuális etikát és az egyházi vezetés kérdését. Hiszen mindezt azzal is magyarázhatjuk, hogy Isten maga határozta meg ezeket a normákat az emberi élet számára, függetlenül azok alapjául szolgáló biológiai valóságtól.

MBB:Az egyik interjúban a teológusnőt arról kérdezik, hogy az első férfi a Bibliában a teremtés koronájaként jelenik meg, míg Éva bűnre csábít. Ezt a tényt – hangzik el a kérdés -, hogyan tudja felülírni a feminista írásértelmezés? Perintfalvi a következő választ adja: a feminista teológiai szemlélet arra hívja fel a figyelmet, hogy „nem szabad a bibliai szöveget szó szerint érteni.” Szerinte problémás, hogy Évát egyes értelmezések az egész női nemmel azonosítják. Utal is bizonyos „fundamentalistákra”, akik Pál apostolnak Timóteushoz írt szavait komolyan veszik és normatívnak tartják a nők közösségben betöltött szerepével kapcsolatban. A szöveg szerint, amivel kapcsolatban Perintfalvi kategórikusan kijelenti, hogy nem Pál, hanem egyik tanítványa írta, a nő nem taníthatja a férfit, és nem uralkodhat felette. Majd így értelmezi Pál szavaival kapcsolatosan a „fundamentalisták” véleményét: „alárendelt szerepének az oka, hogy ő volt a bűnre csábító, aki a gyermekszülés által fog üdvözülni.” Perintfalvi szerint, ha a szöveget szó szerint olvassuk, ez következik belőle – az, hogy Jézus a kereszten csak a férfiakért halt meg.

MTA: – Sajnos itt is többminden keveredik. Valóban hajlamos volt egy-két teológus, pl. bizonyos egyházatyák, vagy később Aquinói Tamás, főként a görög filozófia hatására leértékelni a nőt, de ezt soha sem úgy tette/tették, hogy a férfit felmentették volna. Valójában azt akarták kifejezni a néhol túl erős és félrevezető fogalmazással, hogy a nő jobban ki van téve bizonyos értelemben a kísértésnek, mert érzékenyebb – nem véletlen, hogy őt kísértette meg először a kígyó a bibliai narratíva szerint. Ezzel nem akarom felmenteni őket, mert néhol, bizonyos megfogalmazásokban valóban találkozunk hímsoviniszta felhanggal. 

A másik téma, ami megjelenik a kérdésedben, hogy a férfi milyen értelemben a “teremtés koronája.” Nos nem a férfi a teremtés koronája, hanem az ember, tehát a férfi és a nő együtt. Valójában a férfit és a nőt együtt teremtette Isten a saját képmására és hasonlatosságára, hogy a földön Istent reprezentálják, és az ő dicsőségét tükrözzék vissza. A férfi és a nő együtt kapta a kert – valójában az egész teremtett világ -gondozására vonatkozó mandátumot. Ezt soha senki sem tagadta. 

Természetesen abból, hogy szó szerint értelmezzük azt a bibliai beszámolót, hogy a nő szakított először a fáról – amit maga Pál is hangsúlyoz -, nem következik az, amiről Perintfalvi Rita beszél. Maga Pál hangsúlyozza, hogy az első Ádámban mindannyian meghaltunk (lásd eredendő bűn), míg a második Ádámban, azaz Krisztusban mindannyian új teremtések lettünk. A bukott emberiség reprezentánsa mindig is Ádám volt, a bibliai narratíva szerint az első ember, akiben szimbolikus értelemben minden leszármazottja – minden ember, legyen férfi vagy nő – “benne van.”

Perintfalvi innen egy furcsa bakugrással jut el oda, hogy a páli instrukciókat (vagy a csak neki tulajdonított instrukciókat) a házasságra vagy a gyülekezeti rendre vonatkozóan nem lehet szó szerint értelmezni.

Természetesen ezeket az igeszakaszokat nem lehet máshogy értelmezni, csak szó szerint. Ezek világos rendelkezések egy, az Úr által elhívott és beiktatott apostol részéről. A pásztori levelek mondanivalója mai napig aktuálisak Krisztus egyháza – és annak minden egyes gyülekezete – részére.

A kérdés inkább az, hogy ezek a férfiakra és nőkre, illetve a férfiak és nők egyházban betöltött szerepére vonatkozó rendelkezések viszonylagosak, tehát Pál szavai csak a kortárs kultúra felfogását tükrözik, vagy pedig minden időben normatívak minden keresztyén számára. Ez releváns kérdés, amire röviden azt válaszolhatjuk, hogy valamiképpen normatívnak kell tekintenünk őket, hiszen Pál teológiai, bibliai érveléssel támasztja alá mondandóját, és nem azzal, hogy “mert így szokás”. Pál szavait ma a világkeresztyénség többsége normatívnak tekinti, az más kérdés, hogy eltérőképpen alkalmazzák a gyülekezeti elvekben ezeket rendelkezéseket. 

Gondolom Perintfalvi Rita legnagyobb fájdalma az, hogy a Katolikus Egyházban nincs női papság. Tehát akkor szerinte a Katolikus Egyház egésze – beleértve a görög-katolikusokat -, és a keleti ortodoxok is mind  fundamentalisták, csakúgy, ahogy számos protestáns felekezet.

Egyébként még a “megengedőbb” evanglikálok is (pl. John STOTT) hangsúlyozták, akik egyébként a női ordinációt elfogadták, hogy egyházkormányzati szinten a férfi vezetésre nem lehet pusztán kultúrafüggő, viszonylagos jelenségként tekinteni. 

MBB: – Hogyan foglalnád össze ezt a bibliai szöveghez ragaszkodó, de a női nemet nem leértékelő nézetet?

MTA: – Ezt hívjuk komplementarista nézetnek. A komplementarizmus nem fundamentalizmus. Mindig ez volt a történelmi, reformátori, hitvallásos teológia nézete. Ha röviden össze kellene foglalnom, azt mondanám, hogy a férfi és a nő egyenrangú a Bibliában, de teremtettségüknél fogva eltérő szerepeik, illetve eltérő felelősségi területeik vannak. Mondhatjuk úgyis, hogy ontológiailag egyenlők, de funkcionálisan mások. Ebben a rendszerben nincs olyan, hogy jobb vagy rosszabb, elsőrangú vagy másodrangú. Nem is szabad ilyen irányba kiélezni a témát. 

Fontos, hogy ezek az Isten által rendelt, teremtettségünknél fogva meghatározó és eltérő szerepek és felelősségi szintek ki legyenek ábrázolva a házasságban, a családban és az egyházkormányzatban egyaránt. A lényeg, hogy a férfi és a nő a legteljesebb mértékben kiegészítik egymást, komplementerei egymásnak. Természetesen ez az elv különféle kultúrákban, társadalmakban, vagy konkrét közösségekben eltérőképpen érvényesülhet. A komplementaristák ragaszkodnak az eltérő szerepek hangsúlyozása mellett ahhoz, hogy a férfi és nő értéküket és státuszukat tekintve legteljesebb mértékben egyenlők. A komplementarizmus tehát bibliai alapon hangsúlyozza, hogy a házasságban, a családban és az egyházkormányzatban a végső döntés felelőssége a férfit illeti meg, de a nő is részt vesz a döntéshozatali folyamatokban. Ez nem jelenti azt, hogy bármilyen “világi” szervezet élén (vagy akár bizonyos egyházi szervezetek élén) ne állhatna nő. Még véletlenül sem arról szól ez a nézet, hogy a nő nem vezethet autót, hogy nem lehet alkotmánybíró, vagy akár ne lehetne köztársasági elnök vagy miniszterelnök. A komplementaristák szerint egy nő ugyanúgy lehet legfelsőbb vezető a civil vagy a gazdasági életben. 

FOLYTATJUK

Muzslai-Bízik Bencze

Hozzászólás