22
ápr
2019

Kihívások az evangelikál világban: az élet morális dimenziójának eltűnése

Az Evangelikál Csoport honlapján szereplő velem készült korábbi interjúk eredője valójában az volt, hogy a BPA-hoz fűződő „váltóállítással” kapcsolatosan megkérdezték a véleményemet. Én pedig az engesztelés tanát illetően fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy ne csak a tartalmi változásokat nézzük (pl. mit állít Görbicz Tamás), hanem a háttérben húzódó folyamatot is (miért mondja azt, amit mond). Meggyőződésem, hogy minden eseménynek van miértje, vagyis a jelen eseményei múltbeli események és folyamatok következményei, amelyeket ha megértünk, már nemcsak egy Állásfoglalást tudunk vele szemben megfogalmazni, hanem hatékonyabban segíthetünk egymásnak tévedéseket kiigazítani és visszaállni a helyes pályára.

Ezért az interjúkban arra a folyamatra akartam rávilágítani, amely lehetővé tette a megváltástan ilyetén módosítását. Az a tézisem ugyanis, hogy a szekularizáció hatására a bűn fogalma átértelmeződött és nem az Istennel (törvényével) szemben elkövetett véteknek látják, amelyért az ember felelős (ezt nevezem a bűn morális dimenziójának, vagyis az ember felelős Istennel szemben elkövetett tetteiért, ami miatt jogosan számadásra vonható), hanem egyfajta általános rossznak. Ha pedig az emberi alapprobléma morális dimenziója elkopott a köztudatból, akkor csak idő kérdése, hogy a megoldást megfogalmazó megváltástanból is eltűnik a morális dimenzió (ezt fejezi ki a helyettes bűnhődés, elégtétel fizetés tana).

Ha elkopik a bűn morális dimenziója a köztudatból, előbb-utóbb a megoldásból is elhanyagolják azt. Ugyanis, ha nincs morális problémánk, miért lenne szükség morális megoldásra? Ha helytálló F. Barni (ld. a honlapon szereplő korábbi írást) megállapítása Görbicz Tamás intuíciós képességeiről, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy ő érzett rá elsők között erre a feszültségre. Egyébként angol nyelvterületen ezt már rég megtette Steve Chalke.

A pszichológia úgy került bele az első interjúba, hogy csak szemléltetni akartam egy illusztráció által (nevezetesen Bolyki László Kegyelem és Kalmárszellem könyve révén), hogy a bűn morális dimenziója valóban elkopott a köztudatból. Annyira, hogy Bolyki László is érezte annak kényszerét (dicséretére legyen mondva, hogy nagyon jól érzékeli a valós életben végbemenő folyamatokat), hogy a keresztyén evangéliumot a morális dimenzióból kivéve a pszichológia nyújtotta terápiás fogalomtárral vigye a modern olvasó elé. Ez tény, nem kritika. Viszont a kritika abban állt, hogy a morális dimenzió elhanyagolásával nem lehet az evangéliumot a maga lényegében és teljességében megragadni, mert a pszichológia fogalomtára erre nem alkalmas. Igenis, a pszichológia – azzal, hogy eleve kizárja Istent a rendszeréből – kizárja azt is, hogy az ember által elkövetett rossz valójában Isten elleni vétek, amelyért felelős az ember. A második interjúra csak azért került sor, mert úgy láttam, hogy nem jött át az olvasóknak tézisem lényege és az sem, hogy a pszichológia máig jelentősen hozzájárul az eredeti probléma elmélyítéséhez – a bűn morális dimenziójának elkoptatásához és ezért terápiás eszközei komoly kétségeket vetnek fel.

Most egy cikk formájában szeretnék egy kis exkurzus által rávilágítani olyan történelmi folyamatokra, amelyek segítenek jobban megérteni nemcsak a pszichológiával kapcsolatos problémákat, hanem még inkább a bűn morális dimenziójának elkopásának jelentőségét és általában mai (evangelikál) világunk lelki vergődését. Nyilván egy ilyen exkurzus – tömörsége miatt – a törtélmi folyamatok eltorzításának és felületes értelmezésének veszélyével jár. E korlátok tudatában mégis megkockáztatom a folyamatok rövid áttekintését és személyes értelmezését a magam részéről.

Visszamegyek egészen a Középkorba, amikor a Katolikus Egyház Isten és ember viszonyának értelmezésében (az igazság kifejtése) és rendezésében (Istennek az embernek szánt üdvös ajándékainak kiosztásábán) monopoljogot élvezett. Teológiai megfogalmazással élve, az egyház közbenjárónak minősítette önmagát Isten és ember között. A Katolikus Egyház az erősen teista világban így a társadalomban uralkodó szerephez jutott. Képes volt nemcsak a vallás területén, hanem politikailag, intellektuálisan és még gazdaságilag is dominálni Európát. Sőt a teista világnézet megkerülhetetlen elemének hirdette önmagát. Ez az állapot sok visszaélésnek adott helyet. Mikor ezek már elfogadhatatlan méreteket öltöttek, megjelentek a monopolhelyzet megtörését célzó törekvések. 

A monopolhelyzet megtörését alternatív utak feltárásával akarták elérni. Például Isten és ember viszonyának értelmezése felett követelt (vallási és intellektuális) monopóliumot a Protestáns Reformáció azzal törte meg, hogy sikeresen megcáfolta a katolikus egyház közbenjárói szerepét. Az igazság legfőbb forrása és önmaga értelmezője a Biblia (sola Scriptura). Ez vallási és intellektuális támadás volt egyszerre. Vallási monopóliumát tovább törte azzal, hogy egyedüli közbenjárónak Jézus Krisztust ismerte el és így az üdvösség kiosztása nem az egyház sákramentumain keresztül történik, hanem közvetlen kapcsolat révén Krisztussal (kegyelemből és hit által).

Nagyjából a Reformációval egyidőben jelenik meg egy másik, a filozófusok egy mozgalma – a racionalizmus, amely szintén a Katolikus Egyház intellektuális monopóliumát akarta megtörténi, de másként mint a reformátorok. Az igazság értelmezésében jelentkező visszaéléseket nem a Bibliához való visszatéréssel akarták orvosolni, hanem a speciális kijelentést megkérdőjelezve, meghirdették az emberi ész, a ráció, autonómiáját. Ezzel azt akarták mondani, hogy az emberi észnek nincs szüksége egy rajta kívül álló (pl. isteni) kijelentésre támaszkodni az igazság megértéséhez, hiszen önmagában hordozza az értelmezés és megismerés kategóriáit. Így az ember nem szorul rá sem az egyházra, sem a Biblia értelmezésének monopóliuma fölött civakodó teológusokra, hanem autonóm módon – a logika szabályos alkalmazásával – hozzáférhet az igazsághoz kiiktatva sok visszaélést. Egyébként ez a merész intellektuális lázadás – a reformátorok és a filozófusok részéről, készítette elő a talajt a tudományos és az ipari forradalomnak. 

Nekünk elsősorban az a fontos, mi lett az igazsággal. A reformátorok visszatértek a Bibliához és elkezdődött a máig köztiszteletben álló, monumentális hitvallások és a rendszeres teológiák megfogalmazásának, vagyis az igazság tematikus rendszerezésének korszaka, kezdve Kálvin Institucio-jával. A filozófusok, mindenekelőtt Descartes és társai, önbizalomtól fűtve nekiláttak ők is a rendszerezés munkájának. Ők az autonóm gondolkozás rendszerezésének láttak neki a Cogito ergo sum jelszavától vezéreltetve. Csakhogy mire megérkezünk a 18. századba, annyira kifulladt a nagy önbizalom, hogy Immánuel Kant megadja a kegyelemdöfést az autonóm ész igazságmegismerő képességének, mikor kimondja, hogy az ész annyi befolyásnak és korlátnak van kitéve, hogy nem képes megragadni az igazságot. Egyszóval, ha van is abszolút igazság, az nem ismerhető meg a racionalitás útján. 

És ekkor következett be egy máig ható korszakváltás. A derék filozófusok, akik ekkorra már intellektuális monopóliumot szereztek maguknak, nem arra következtettek ebből, hogy mégiscsak szükségük van külső segítségre (isteni kijelentésre) az igazság megismeréséhez (amit a reformátorok hangoztattak), hanem némi habozás után – lásd a deistákat – kimondták: NINCS ABSZOLÚT IGAZSÁG. Ez a „felismerés” forradalmian hatott az intellektuális világra (megszületett a Felvilágosodás/Enlightment), a politikai világban forradalmakat indított el (előbb az 1789-es Francia Forradalom, majd az 1848-as európai forradalmak). És megszületett a klasszikus politikai liberalizmus. 

A keresztyénségre mindez lesújtóan hatott, ugyanis ha nincs abszolút igazság, akkor már csak egy lépésre volt Isten létezésének teljes tagadása, amit aztán a forradalmat követő első francia köztársaság nemcsak intellektuálisan, hanem politikailag is intézményesített. Ezzel bezárult a kör: ha nincs Isten, nemcsak a visszaélő papokra és magát közbenjárónak tartó egyházra nincs szükség, de Bibliára sem, templomokra sem. Sőt az egész addigi teista világnézet (worldview, Weltanschaung) megszűnik.

Az egyházakra nézve ez nemcsak vallásos csapást jelentett, hanem egzisztenciálisat is. Az egyház és a papok a társadalmi elitet képezték addig, ami anyagi és intellektuális fölényt biztosított. A teológia addig a tudományok királynéja volt, az egyetemek legkeresettebb és legtekintélyesebb karja. Ennek hamarosan változnia kellett. Ha nincs igazság, nincs mit kezdeni sem a Biblia kutatásával, nincs helye a teológiának az egyetemeken, és a papi arisztokrácia csak zavaró tényező a társadalomban. Az új világnézet a természettudományos lett. Ha nincs Isten, akkor mindennek természeti magyarázata van. A tudomány lesz az új igazság. Neki kellett és máig neki kell megválaszolnia a nagy kérdéseket úgy, hogy közben nem hivatkozhat Istenre. Pl. Hogyan keletkezett a világ és kicsoda az ember? És megszületett az evolúciós elmélet. Miért viselkedik az ember mint egyén és mint társadalom úgy ahogy, és mit kezdjünk a problémáival? És megszületett a szociológia és a pszichológia. De a végső kérdés mégis is csak az, hogy miért létezik az ember, mi a célja ittlétének (Dasein)? És a filozófusok szorgalmasan dolgoztak az új világnézet összeszerkesztésén, amely a humanizmus nevet kapta. A lényeg: amíg a régi világ egy transzcendens Isten köré szerveződött, addig az újban minden az emberiség köré. Az ember lett az új világ közepe. Ő érte van minden. Ő lett az új viszonyítási pont. 

Ekkor jelent meg a liberális teológia (19. század eleje), akinek atyja a német lutheránus Friedrich Schleiermacher. A liberális teológusok nagy törekvése, hogy átmentsék a teológiát és az egyházakat az új világba. Hogyan? Nem vállalták az igazságért való intellektuális harcot, hanem hozzáidomították a teológiát és a Bibliát az új világnézethez. A magas kritika (higher criticism) révén toldott-foldott vallási és kulturális szöveggyűjteménnyé degradálták a Bibliát, a teológia pedig ezután nem az isteni kijelentésből fakadó igazság keresésével és rendszerezésével fog foglalkozni, hanem egyébbel. Schleiermacher azt mondta, hogy bár az abszolút igazság nem ismerhető meg, de az ember mégiscsak vallásos, azaz hisz valamiben, imádkozik, énekel és mégiscsak átél valamit, vagyis igazság nincs de vallásos élmény van. És ezután a teológia ezt fogja tanulmányozni. A nagy protestáns egyetemeken a teológiai fakultásokat lassan átnevezték vallástudományi karoknak.

Ráadásul a liberális teológia a természettudományos világnézetnek való megfelelési kényszerében – értelemszerűen – minden bibliai csodát kétségbe vont, Jézus testben történő feltámadását beleértve. A liberális teológia nagy tézise végül azt lett, hogy minden vallásban alapvetően ugyanaz a vallási (isten)élmény, a teológia csak egy nyelvi eszköztár, amellyel az élményt megragadják és értelmezik. Mert a lényeg nem az, hogy kiben hisznek, hanem maga az, hogy hisznek.

Ezután érthető, hogy olyanok, mint Spurgeon Angliában vagy Gresham Machen és mások (a The Fundamentals szerzői) Amerikában esküdt ellenségei lettek a liberális teológiának, mert az nem „üzemzavar”, hanem „rendszerhiba”. Sajnos a liberális teológusok egyik tisztességtelen módszere az volt, hogy a régi teológiai és bibliai fogalmakat használták, de mást értettek alattuk. Mire egyes egyházi vezetők és teológusok felébredtek, a legtöbb egyház a teológiai liberalizmus áldozata lett. Ennyit a liberális teológiáról. Térjünk vissza a társadalmi folyamatokhoz.

Miután emberközpontú világnézet alakult ki (az emberért van minden), ez még nem elég válasz arra, hogy mi a létezés értelme. A teista világban az igazság megismerésén keresztül Isten megismerése jelentette a célt. Ha ez már tarthatatlan, akkor mi lép a helyére? A Kant és Hegel utáni filozófusok, néhány állomást közbe iktatva – lásd a pozitivizmust és fenomenológiát – eljutottak az egzisztencializmushoz (Kierkegaard, Jaspers, Heidegger, Sartre, Camus, stb). Az egzisztencialista filozófiák nagyon bonyolult rendszerekké sikerültek, ami mára azt jelzi, hogy nem könnyű választ adni arra, hogy mi végett létezik az ember, ha ő a világ közepe. De az egzisztencializmus fő üzenete: az életcél nem az igazság megismerésének (episztemológia) területén keresendő, hanem a lét, az átélés területén (ontológia). Még egyszerűbben: egyszer csak átélsz valami rendkívülit, kimondhatatlant, páratlant, és akkor érdemes volt élni. Ezzel intellektuálisan megágyaztak a máig tartó élménykereső kultúrának.

Miközben intellektuális területen ebbe az irányba haladtak a filozófusok, a természettudósok egyre több adatot szolgáltattak, amely látszólag logikát és elfogadhatóságot adnak az evolúciós elméletnek: minden megmagyarázható természetes módon. Az ipari forradalomnak pedig a filozófusokénál is jelentősebb szerep jutott az új világban, ugyanis a filozófusok kis csoportja nagyon elvont élményeivel a társadalom többsége nem tudott mit kezdeni. De „az egyszerű embernek” is szüksége van élményekre. És ekkor lett az új üdvözítő az ipari forradalom, amely elkezdte szolgáltatni az élményt nyújtó (ma élvezeti cikkeket mondanánk) eszközöket: megjelent először a gőzgépes nyomda, amely először tette lehetővé képes folyóiratok tömeges megjelenítését, majd a telefon, az automobil, a rádió, a film és mozi, a tévé, a pop-rock és végül az internet és a szociális hálók. Ezek ugyan igénytelenebb élményeket nyújtanak a filozófusokéinál, de hozzáférhetőbbet és ráadásul azonnalit.

Tehát a humanizmus legfőbb dogmája: élj magadnak, építsd a saját világodat (annak a teremtője vagy), minél több és szerteágazóbb élményekkel. Ennek hátterében értjük meg, hogy a természet- és társadalomtudományok a humanizmus szolgálatában az Isten nélküli világképet hivatottak fenntartani és elmélyíteni. De itt szükséges egy megjegyzés. 

A keresztyénség sokáig a tudományok lelkes támogatója volt, azonban mára gyanakvással tekint „eredményeire”. Ennek magyarázata az én olvasatomban az, hogy a tudományos munkának alapvetően két része van. Az első az adatgyűjtés, a második az adatok értelmezése, hogy választ adjanak a sok miértre. Az adatgyűjtés valójában az általános (a teremtett világ, mint kijelentés) kegyelem révén lehetséges. Ez jelentős tudásmennyiséget hozott az emberiségnek és ez teljesen pozitív, pl. a technológiai fejlődés. Aztán amikor az adatok értelmezésére kerül sor, akkor jön az elméletek gyártása és azok igazolásának kísérlete.

Itt a filozófia, szociológia és pszichológia hátrányban van a természettudományokhoz képest, ugyanis nem tudnak más alapon értelmezést adni, mint azon a világnézeti alapon  (humanizmus), amely szülte őket. A gyermek nem tagadhatja meg anyját! A társadalomtudományokat egy új (humanista) világkép felállításának és fenntartásának kényszere szülte. Az emberközpontú világnézet alternatívának hirdeti önmagát a teista világképhez. Ezért nem adhatja fel hitét önmagában. Itt jelentkezik az ideológia az értelmezési folyamatban. Ezért nem tud objektív lenni. Ezért az adatgyűjtéskor gyakran szelektív és az értelmezést ideológiai motivációból teszi: a szekularizációt kell fenntartania, mert önmagát kell fenntartania.

Mivel a Biblia Istenének alaptétele, hogy „Halljad ó Izráel, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr”, ezért vagy Ő vagy az ember köré épül a valóság. A két világnézet kibékíthetetlen és összeegyeztethetetlen. Isten világában a legfőbb erény az Ő imádata (az eredeti görög egyik szava az imádatra: szolgálata), amely az iránta való engedelmességben éri el tetőfokát. Ugyanis a híres fenti ige így folytatódik: „Szeresd AZÉRT az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” (5Mózes 6,4 és Márk 12,29-30). Tehát a morális dimenzió (az Isten iránti felelősség valósága), meghatározó tényező a teista világnézetnek, sőt – keresztyén olvasatban – az egész valóságnak és emberi létezésünknek. 

Az exkurzus végén elmondhatom, hogy a teista, bibliai világnézet szerint van egy transzcendens, teremtő Isten, akinek személye köré épül a világ, az ember felelősséggel tartozik Teremtőjének törvényeit betartani, tehát a legfőbb erény imádni és szeretni Őt. Létének értelmét, célját és tartalmát Isten személye adja meg. Minden probléma, a bűnnel kezdve az Isten és ember viszonyában keletkezett zavarból fakad. Isten és ember viszonya tehát morális kérdés, és ezért morális megoldást követel, amennyiben megromlott.

Az emberközpontú világnézet szerint az ember személye köré épül a világ, az ember csakis önmagának (legfeljebb embertársainak) tartozik felelősséggel. Létének értelme, célja, és tartalma önmagát imádni (szolgálni) és szeretni (vö. a self-esteem kultuszával). Ez pedig egy teljesen új erkölcsöt szült, amely eltér a Biblia Isten-központú erkölcsétől. Legfőbb erénye az élmények minél szélesebbkörű begyűjtése önmaga gazdagítására (a pénz ma már elsősorban élményszerzési eszköz). Minden probléma az önmagával való viszonyában keletkezett zavarból fakad (a pszichológia ezt hivatott kezelni). 

Az új, emberközpontú erkölcs is követel egy mércét, amely a jó és rossz megállapítására képes ill. eligazodást nyújt az embereknek a problémáik kezelésében. Míg a teista világnézetben a jó és rossz abszolút mércéje Isten szentsége, addig az emberközpontú világnézetben az ember jóléte. Amit jóként, pozitív hatásúként él meg az jó, amit negatívan él meg, az rossz. Így lett például az élvezetből (érzelmileg pozitív élményből, főleg a szexualitás területén) abszolút jó, a fájdalomból, szenvedésből (érzelmileg negatív élmény) abszolút rossz. Pl. a világi ember rendszerint azt gondolja: „mi rossz lehet abban, ami számomra élvezetes?” – és ezzel akarja igazolni többek között a szexuális szabadságot.

Isten szentsége megköveteli, hogy a személye elleni vétkezést rossznak ítélje. Az engedelmességet pedig jónak. Ez határozza meg életünk morális dimenzióját. Amikor Isten megteremtette az embert, rögtön parancsokat adott neki – morális világba helyezte Őt. Figyelemre méltó, hogy a Biblia szerint Isten a morális dimenziónak érvényt szerző eseménnyel – a nagy ítélettel zárja majd le a földi történelmet. A két esemény között pedig zajlik az üdvtörténet, amelyben Isten igyekszik a morálisan kudarcot vallott emberek segítségére (megváltás kimunkálása), hiszen „Mindnyájan vétkeztek és szükölködnek Isten dicsősége nélkül.” (Róm 3,23). De ha Ő a világ központja és Őérte létezik az egész, akkor az ember nem lehet Isten cselekvésének fő motivációja, hanem Önmaga, ugyebár? 

Akkor hát miért igyekszik a morálisan kudarcot vallott ember megmentésére? Miért „szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta”? Miért nem zavaró a megváltástanban a helyettes bűnhődés igazsága, sőt a legmagasztasobb, amit valaha ember hallott és látott? Álljunk meg egy pillanatra! A morális teista világnézet felől érvelő teológusok egyik legnehezebben megválaszolható kérdése a szenvedés problémája. A morális dimenzió lényege a felelősség ténye Istennel szemben. De tényleg mi van akkor, amikor valaki ártatlanul szenved? Olyankor mi van a felelősséggel? Mi van a fára szegezett Jézus Krisztussal? Itt van a feszültség a teista világnézetben. És ekkor következett az, amiért egy örökkévalóságon át csodáljuk majd Istent.

Arról van szó, hogy Isten szándékosan olyan világot teremtett, amelyben helyet kapott az ördög, a bűn és a szenvedés. Isten megengedte, hogy sokan ártatlanul szenvedjenek és sebeket kapjanak. Miért? Ezt kérdezte Jób is Istentől. Válaszának lényege, hogy tud-e Jób jobb világot teremteni, mint Isten? Vagyis Isten céljának szemszögéből ez a legjobb világ. Megdöbbentő ugye! De miért? Isten valóban olyan világot teremtett, amelyben a szenvedés helyet kapott. Pontosan ez adott lehetőséget arra, hogy Isten mindenki előtt megdicsőítse önmagát és pedig azáltal, hogy eleget tesz saját isteni lénye legnagyobb morális elvásárának: FELELŐSSÉGET VÁLLAL AZ ÁLTALA TEREMTETT VILÁGÉRT. Viszont Isten saját felelősségvállalását összekapcsolta a legnagyobb szenvedéssel. Jusson eszünkbe a szeretet parancsa, mint a legfőbb morális követelmény. „Nincsen nagyobb szeretet annál, mint mikor valaki életét adja a felebarátaidért.” Isten úgy vállalt felelősséget világáért, minden nyomorával, szenvedésével, igazságtalanságával együtt, hogy teljesítette legnagyobb morális követelményét: szentsége legnagyobb követelményét – az ítéletet (a bűn iránti haragot) – szeretete legteljesebb mértékével elégítette ki. Magára vállalta önként a legnagyobb szenvedést (haragjának elhordozását). És így Isten szenvedése Jézus Krisztusban örökre a legnagyobb szeretet bizonyítéka és megnyilvánulása lett. A szenvedés Jézus szenvedése által a legnagyobb rosszból (mint a humanista világnézetben), a legfőbb jó, a legnagyobb erényt lett, mert a legdicsőségesebb következményekkel jár, amelyek semmi másból nem születhettek: 

  • Isten megdicsőült azáltal, hogy teljesítette saját legnagyobb morális követelményét.
  • A bűnös ember számára megmentést eredményezett.
  • Sátán – minden szenvedés szerzője – elnyerte méltó büntetését.

(Ajánlom újból elolvasni az Ézsaiás 53 tekintettel Jézus szenvedéseinek pozitív következményeire való tekintettel.)

Tudd valaki ennél jobb világot? Tudd valaki ennél nagyobb szeretetet? Tudd valaki nemesebbet annál, hogy „szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből” és „szeresd felebarátodat, mint magadat”?

Soli Deo Gloria!

Hozzászólás