16
ápr
2019

Görbicz Tamás ürügyén a megváltásról

Kérem, ne várja e poszt alatt senki a megváltás részletes vagy teológiai kifejtését. Inkább arról van szó, hogy a „vérszomjas” Istenről tartó hosszú vita engem is gondolkodásra késztetett. Főképp a Divinity-n követtem a fejleményeket, de az Evangelikál Csoport honlapján közzétett cikkek és interjúk is sokat hozzáadtak a téma feltérképezéséhez. Márkus Tamás kért meg arra, hogy az itt-ott elejtett kommentjeimből gyúrjak össze egy kisebb tanulmányt. Így adom tehát itt közre, tudva, hogy ettől még egy laikus hívő eklektikus észrevételei maradnak egy tanulságos csörtéről, aminek inkább megfigyelője, mintsem résztvevője vagyok.

A megváltástan nagy asztala 

A megváltást, mint híres és sorsfordító eseményét tartja számon az egyetemes emberi emlékezet, ezért nem csodálkozhatunk, hogyha  a róla szóló disputa asztalát sokan, sokhelyről ülik körbe. Pál szerint az angyalok is érdeklődéssel kívánnak betekintést nyerni a titkába. De nem csak hívőket hoz lázba a golgota üzenete, hanem tradicionalistákat, misztikusokat és humanistákat is. Mindenki igyekszik a háromnapos történetről egy újabb bőrt lehúzni, vagy saját, külön bejáratú Isten, Sátán és ember képét levezetni rajta. A hívőt megtartó keresztről szóló beszédnek is két nagy alfaja jött létre. Kezdettől a tudósok, teológusok és filozófusok kutatási terepe volt. Fényesre csiszolt fogalmak, rendszerbe zárt töredékek, hitvallások, eretnekségek és azok cáfolatai cikáznak ma is az elefántcsonttorony tetőterében.

Akik, mindezt az egyháznak lejjebb hozzák és közvetítik, azok az ihlettett igehirdetők. Az igehirdetők, akik nem teológusok, de van teológiájuk és mások téziseit teszik magukévá és forralják képekké, amivel átütik a hívők ingerküszöbét. Nagy ma a tolongás a népművelés és ismeretterjesztés eme szószéke körül is. A politikai nagybeszédek korrektségétől és dagályosságától a sziporkázó stand up comedy-ig bezáróan minden nyelvén hallgatható Isten sokféle bölcsessége. 

Görbicz Tamás belépője

Görbitz Tamás a szabadegyházi igehirdetés  egyik karakteres és pregnáns képviselője volt mindig is. Az  autonóm közösségeknek szerethető vonásai vannak és eleven színeket jelentenek az egyházi palettán. Klérusának jellemzői az önművelésből és teológiai outsiderségből származó eredetiség, szuggesztív előadásmód, teátrálisan megélt elhívástudat, ihletettségszerű spontaneitás és a megkérdőjelezhetetlen magabiztosság. Görbicz Tamásban is sok van ebből, de most újabban az igehirdetői szerepén túlnőve feltűnést keltett a teológusok két évezredes szalonjában is a megváltástan újraértelmezésével. Hobbyzakót és vászoncipőt visel a jól öltözött urak társaságában és rögtön a belépőjét követően javaslatot tett a házirend módosítására. Bár jobban szereti a zöld beruházások friss levegőjét, mint a zárt terek peshedt légkörét, de nem állhatja meg, hogy néhány görög prepozíció erejéig megforgassa magát a tudorok között is. Jogosítványait azoktól a valláskárosultaktól kapta, kiknek rossz apa és lelkészképp okozta frusztrációjukat egy még gorombább mennyei Atya képével próbálták gyógyítani. Így most az ő nevükben és a szerető Atya védelmében áll e tört sereg élére. Azért jött, hogy rendet tegyen a fejekben. Mégis is milyen jó, hogy előállt ez a váratlan interakció, ami mindkét oldalt heroikus munkára fogta és feldúlta a szalon előre meghirdetett menetrendjét.

Tamás módszere

A tudományos életeben közhely, hogy a nagy felfedezésekhez nem mindig a logika lajtorjáján jutunk fel, hanem az intuitív megérzés katapultjával. Előbb sejtjük az igazságot, mintsem bizonyítani tudjuk, de a tudományos konszenzus mégis csak azokat a hipotéziseket kereszteli át axiómákká, amik levezetést nyertek az értelem számára is. Görbicz Tamás is nagyon jó szimattal rendelkezik és sok biblikus igazságról törölte már le a port. Teológiai módszerét a negatív szobrászathoz tudnám hasonlítani. Kétféle módon juthat el ugyanis a szobrász el a művéhez.

  • Vagy agyagból építünk fel valamit fokról-fokra és az arányokat korrigálva alakítjuk a formát, amihez hol újabb anyagot adunk, hol visszakaparunk belőle. A szobor a folyamatos javítgatással jut el az eszményképéig. 
  • Vagy pedig fogunk egy márvány kockát és kifaragjuk belőle Dávidot. Ez a nehezebb és kockázatosabb út és ehhez kell a sokkal erősebb “Dávid vízió”. Görbicz Tamásnak volt egy erős Istenképe és kiszilánkolta a Bibliából! Értékes és fontos igazságszilánkok röpködtek mindenfelé a művészi önkifejezés laza indoklása mellett. Kit fejen, kit gyomorszájon találtak ezek a darabok, de a lényeg, hogy a szobor végül nem készült el. Sok a fejen a furcsa grimasz, és a görcs, de láthatólag Tamás nagy munkában van még. A félkész torzót látva sokan elszörnyedtek és tévtatnítót kiáltottak, de voltak, akik idolként tisztelték a művét és zarándoklatba kezdtek. 

Az immáron két táborra szakadtak vitája azért is generálodhatott ekkorára egy viszonylag széles részvétel mellett, mert Tamás bátor volt és nyitottságot mutatott a polémiára. Ez a nyíltság nagyon becsülendő egy olyan közéleti légkör hátterében, ahol mikrofonállványok dekrétumaival vagyunk kénytelenek beérni társadalmi párbeszéd helyett. A szekták titokban és belterjesen szülik meg tanításaikat, Tamás pedig kiállt a porondra.

Újra huzalozott hitelvi alapok és az egység keresése

Arra feltétlen jó volt az állóvíz felkeverése, hogy minden érintett átgondolja újra a megváltással kapcsolatos – sokszor örökölt, tanult, vagy egykor fényesen csillogó, mára megkopott – igazságait. Tehát itt nem csak az újítóknak, hanem a régi hit őreinek, az aláíróknak is el kellet végezni a revízió munkáját.

Az újrahuzalozást mindenki kicsit máshogy végezte. Volt, aki a kétes hírű konkordanciákat bújta, volt, aki az egyházatyák palástjában állt elő, volt, aki a görög ragokat dilettánskodta végig és voltak, akik egyszerűen a Biblia szövegének elsődleges értelmére támaszkodtak. A két táborra szakadt vitában tehát a megismerés módszerében is beálltak a frontok. Tamásék a Lélek új mozgásait hangsúlyozták (egymástól függetlenül természetesen) a hagyományos dogmatizmussal szemben. A lélek kijelentését a tanulással szemben. És az új istenkép lelkigondozói hasznosulását a vérszomjas Isten megnyomorító hatása ellenében. A felek a végsőkig kitartottak egymás testvériségének elfogadásában annak ellenére, hogy mindkét oldalról előkerületek riasztó jelzők (tévtanitó-Isten démonizálók).

Azonmban minden olyan sürgetés hamis és manipulatív, ami választatni akar a két megismerési út közül, hisz a maga módján mindegyik érvényes lehet. Engedtessék meg, hogy miközben ragaszkodunk egy régi ortodoxiához, várhassuk a Szent Lélek új és frissítő távlatait is. Lehet neki feszülni egy régóta közkézenforgó hagyománynak úgy is, hogy az ugródeszkává válik számunkra és nem koporsófedéllé.

A többszáz éves hagyománnyal nem az baj, hogy régi, vagy hogy nekidőlünk, hanem az, ha fals. Történetesen a megigazulás reformátori hagyományával nincsen baj. Ennek nem lehet alternatívája az ismeretlen területen való pionírkodás. Azt hiszem ez nem két terület, két elhívás vagy kétféle bátorság kérdése. Valahogy minden a maga korában újító és eredeti formátumról kiderült, hogy hosszú horgonyokat dobott az anyasziget felé és az origótól akart a legkevésbé elszakadni. Egy kijelentett, sokat próbált és nagy elődök által hirdetett tan képviselőjének nem válhat erényévé a kísérletezés és a visszavonás. Ettől nem állítom, hogy a hagyomány vagy az Ige rendszerezett ismerete önmagában elég muníció lenne, hogy benavigáljuk az Egyházat a mennyei menyegzőre. Kellenek azok a sziporkázó tehetségek, aki a régi leckét képesek új nyelven elmondani és koruk problémáira adaptálni. Akik elevenné teszik számunkra a kétezer éves igazságokat.

Paradoxonok nyomása alatt, avagy válasszunk a rossz vagy a gyenge Isten közül?

A módszer után pedig itt van a tartalmi kérdés. A megváltás megértését nehézzé teszi, hogy a kereszten függő Krisztusból két szélőséges és egyoldalú istenkép levezetésére támadhat zsigeri kísértésünk. Hangsúlyozhatjuk azt is, hogy az ember-Jézus kegyetlen tusájában, megverettetésében és elhagyottságában az ember Istentől való mérhetetlen távolságát domborítsuk ki. Lám! Ez a szellemi mélyrepülés vár minden bűnösre. A Barth által hangsúlyozott „teljesen más” Isten szentsége szinte áthidalhatatlan messzeségben van a lerongyolódott bűnöstől.

Ezzel szemben, ha Jézusban az Isten meghosszabbítását látjuk, akkor számunkra a teremtő már-már az altruizmus határát súrolja a kereszten. Mindenét odaadja (egyetlen fiát is) a méltatlan és hálátlan embernek, mert annyira szeret bennünket. Átöleli az őt verőket és azonosul az esendő bűnössel, hogy elszenvedje helyette a halált. 

A példa kedvéért leegyszerűsített megközelítésekből sarjad a törvénykező és vele szemben álló liberális Isten képe és az ehhez szabott ember-definíció. Teljesebb kép híján dönteni akarunk az egyik vagy másik mellett, és képtelenek vagyunk akkora keretet rajzolni, ahol Isten látszólag ellentétes tulajdonságai ki tudnak nyújtózni. Itt ugyanis nem elég a fogalmi szintézis vagy a szómágia, hanem érezni kell az Úr jóságát, aki megsebez és begyógyít, akit úgy tudunk félni, hogy közben nagyon vonz is bennünket. Még nehezebb Isten gazdag jellemének szélsőségeit a kereszt pillanatában együtt látni. Nem akarom azt sugallni, hogy Görbicz a liberális Isten mellett érvel, mikor vitatja a megváltásban az isteni harag, az ítélet és büntetés hangsúlyát. De a zegzugos érvelésében folyton az az érzésem, hogy az általa lefestett és vallott Istenhez nem tud egy sor olyan tulajdonságot hozzárendelni, amit pedig a Szentírás Istenhez kapcsol.

Ameddig követhető a történet

Görbicz Tamás, szenvedéssel szembeni irritációjának az okát valóban érdemes megértenünk, hisz Krisztus megpróbáltatása – ami már a testtélétellel elkezdődött – egy szőrnyű és példátlan kínhalállal tetőződött be a kereszten. Valóban Isten haragja áll csupán emögött, teszi fel joggal a kérdést Tamás?

A szenvedés okozóját (van, hogy jogosan, van, hogy jogalap nélkül) mindig a harag és az ítéletkinyilvánítás szándéka mozgatja, de Jézus keresztje egy olyan prizma, ami a világ minden dühét és indulatát egy pontba gyűjti össze és ebből az egyik az isteni harag. Olyan, mintha Jézus a kereszten vállalná a tehetetlen „boxzsák” szerepét, aki több oldalról kapja az ütéseket. A sok ütés összeadódását hívjuk kálváriának. Fontos, hogy e mérhetetlen passió mögött – Tamással együtt – ne csak az Isten részét hangsúlyozzuk. 

Én úgy látom, hogy a keresztben kifejeződik:

  • az ember haragja a nagybetűs ember ellen.
  • az ember haragja a megalázkodó Isten ellen.
  • a vajúdó, teremtett világ haragja az elárult éden miatt.
  • a Sátán korlátolt dühe az őt mennyei jelvényeitől megfosztó Isten ellen, és aki a megtestesülésével veszélyezteti „evilág Istenének” a státuszquoját is.

Isten elhagyta a kereszten Jézust

Ugyanakkor látnunk kell, hogy Jézus legnagyobb szenvedését nem a főpapok, nem Pilátus és nem is a Sátán okozta, hanem a saját Atyja. „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem!” Jézus abba halt bele, hogy az Isten elfordult tőle. Ez nem passzív vagy megengedő gesztus, hanem egy határozott hátraarc.  Isten elhagyta az ember Jézust a kereszten (egy rövid időre) mert bűnösnek látta. Bűnösnek látta, mert önként felvette a bűnt. A bűn következménye (büntetése), hogy Isten megvonja a jelenlétét a bűnöstől, ami azonnali elhervadáshoz és végső elaléláshoz vezet. Nem a szakáll húzogatás és ütlegelés a legnagyobb kín és büntetés, amit ember átélhet, hanem Isten hiánya. Minthogy a bűnesetnél sem az elevenen szülés és a verejték volt a legfájóbb, hanem a kiűzetés az Édenből. Mivel felvette a bűnt (aki bűnt nem ismert bűnné tette érte) mindannyiunk nevében – elfordul az egész emberiségtől (egy újjáélesztésnyi időre, amit mi átaludtunk, de természet majdnem belehasadt), hogy a feltámadás után felkínálhassa a kegyelmet minden embernek. A megváltásnak nem csak végeredménye van, hanem útja, szakaszai, története, aspektusai és dimenziói is. A magas “C”-ig el kell valahogy jutni.

A szörnyű koktél kiivása Jézusnak roppant tusájába került. Krisztusnak mindegyik ütés fájt külön-külön is, és mindegyik harag önmagában is az életére tört, ahogy ezt jól látjuk az evangéliumban. Isten embermezben lépett egy ellenséges pályára mennyei előjogai nélkül. Ez eleve haragot és halált ért egy istentelen világban, de mivel igaz emberként vállalta e méltatlan irritációt, azt jelenti, hogy már az életében, és nem csak halálában lett az ember képviselője és helyettese.

Az isteni harag és ítélet szempontjából a kereszt csak félidő és nem fogott fel minden villámot. A megváltás és az eredendő bűn megoldásának elutasítására ugyanis még nincs kitöltve a harag és az alá nem Krisztus fog odaállni. A végső ítélet hangsúlyozása azt jelzi, hogy a Kereszt egy csodálatos lehetőséget rejtő félidő, ahol önmagam megítélésével átállhatok a Győztes oldalára.

A Szentháromság önkéntes részvétele a megváltásban

A zavart talán az mélyíti, hogy a megváltás ötletgazdája történetesen a Szentháromság. A fiát bűntető Isten valójában önmagát is bünteti. Ugyanakkor nem kényszerből vettetett Jézus Isten kezébe, hanem egy megharcolt és megszenvedett önkéntességből. De ennek a vállalásnak pont az volt a tétje, hogy Isten el fog fordulni tőle egy időre. Jézus ember mivolta okán tudott kétségbeesni és végül belehalni a keresztbe. Az Atyának viszont meg kellett halnia egy rövid időre a saját fia számára. Mindez az örökkévaló Szellem által történt. A szenvedés közös a Szentháromságon belül. Ennek ellenére a golgota a történelemnek egy olyan megismételhetetlen pillanata, amikor Atya, Fiú, Szentlélek sosem látott, riasztó és kockázatos távolságba kerültek egymástól.  A feltámadáskor a megdicsőült Krisztusban pedig végleg összeforrtak. A megváltás Isten legszélesebb keresztmetszete, ami átfog a történelemben valaha élt minden bűnöst. Jézus és az Atya kereszten látható, de áthidalt távolsága lett a világ új mértékegysége. Isten a kereszt miatt vált szabaddá az embert ennyire szeretni. Tehát a szeretet ítélet és felmentés egyben. Isten kijavította saját munkájában támadt “hibát”, saját kárára vett elégtételt, megvigasztalódót saját szenvedésétől és túlélte saját halálát. De őszintén, nem ettől Isten az Isten? 

A helyettesítés, ami nem kibúvó, hanem lehetőség a részesedésre

A vita második része eltolódott az engesztelésről a helyettesítés irányába.  A terminusra az idők folyamán sok értelmezési réteg terhelődött. Mára – valaki helyettesítése estén – arra gondolunk, hogy az illető kimarad az „ügy” minden kárából vagy javából. A helyettesítőé a dicsőség vagy a kár.

Álljon itt néhány példa mondat:

Sok jó pályázó helyett végül minden tendert a miniszterelnök barátja nyert el.

Sokan megküzdöttek a házifeladattal, de Andriska helyett az anyukája írta meg.

Sokáig keresték a móri mészárost, de végül mást sitteltek le helyette.

Érezzük, hogy itt a helyettesítésnek milyen rossz pedagógia levegője van. Mintha a helyettesítettek mögött eleve felsejlő erkölcsi vagy képességbeli deficitet a helyettesítés aktusa csak tovább mélyítené. Én azt hangsúlyozom, hogy ne csak ezt a köznapi jelentést vetítsük vissza a „Krisztus helyettünk” képbe. Ne szolgáltassuk ki a megváltás helyettesítés aspektusát a szó elsődleges és hétköznapi asszociációinak. Nézzük meg mit is ért a Biblia ez alatt. Merthogy a hiper-kegyelem hívei sokszor a közkeletű jelentésre ráhangolódva azt mondják: „Krisztus meghalt helyetted, sőt élt is helyetted. Ezért te meg azt csinálsz, amit akarsz.”

Ezzel szemben, amit Krisztus helyettünk és értünk tett, abból a hívő nem marad ki. Mohó kíváncsisággal fürkészi, mit tett Krisztus helyette, azonosul vele és lélekben, „Krisztus szkafanderben” végigjárja a kálváriát. Krisztussal együtt meghal, hogy vele együtt feltámadjon. Tehát nem marad ki a helyettesítés kárából és hasznából. Ezt hangsúlyozza Pál mindenütt. 

Krisztus sem egy olyan feladatban helyettese az embernek, ahol mi már megkaptuk a teljes felmentés. Az elakadt ember helyére áll (mintegy játékmesterként) minden ponton és végigmegy a születés-meghalás-feltámadás útján. De ezt az utat az ember is bejárja Krisztusban. Az, hogy sebet kapott nem jelenti, hogy mi nem fogunk. De a mi sebeinket már Krisztus sebei gyógyítják. Krisztus magára vette a bűnt, minthogy mi is a bűnvallásban. Krisztus megítéltetett, minthogy mi is megítéljük magunkat az Ő tükrében. Krisztus felvette a keresztjét, minthogy mi is minden napon az Ő nevében. És igen, Krisztus meghalt, mint ahogy mi is a megtérésben önmagunknak. Krisztus feltámadott és vele együtt mi is. Krisztus megdicsőült testet kapott, amit mi is fogunk reménység szerint.

Krisztus az ember helyetteseként, úttörőként megjárja az erre képtelen ember útját, hogy mintegy magába foglalja és magával vigye a megdicsőülésbe.

A Szentháromság térnyerése, ami az embert is feljebb emeli

A megváltásban, – ami a megtestesüléssel kezdődött – a Szentháromság egy nagyon váratlan térnyerésen ment keresztül, hiszen felvette  portfoliójába az emberi komponenst. Jézus Krisztus kettős természete ugyanis nem csak egy alkalmi ruha volt számára, hanem átmentésre kerül a feltámadás utáni világba is, amikor is megdicsőült testben végleg összeforr Krisztus az emberrel. Jézus Krisztus isten-emberi minőségében ment vissza a menybe és a Szentháromság befogata ezt a tartalmi és formai növekedést. 

Mi következik ebből számomra a szóban forgó vita kapcsán? Az, hogy a megváltást annak sok apró és lényeges aspektusával, egy sokkal nagyobb távlatból lehet csak egy képben összegezni. Isten a megtestesülésben többet tett, mint közel jött, mint helyettesített vagy képviselt minket. Sokkal inkább úgy azonosult velünk, hogy közben nem vált eggyé az emberrel, hiszen megőrizte isteni súlypontját is. Azonosult a testünkkel, a gyerekkorunkkal, a bolygónkkal, a kereszten a bűneinkkel, a halálban a bűneink büntetésével, a feltámadásban megigazításunkkal és megdicsőíttetésünkkel. Ez még a helyettesítésnél is több és nem kevesebb, nem értem miért akar ebből Görbicz Tamás ilyen szűken meríteni.

4 Responses

  1. Chiciudean Miklós

    Az egyházak a művészek varázsában

    Miközben olvasom a teológusok által elindított vitával kapcsolatosan a hozzászólásokat, feltűnik, hogy a megszólalók között többen is művészek és egyértelműen tetszik nekik, ahogyan és amit a művészek a vitával kapcsolatosan írnak. Jól érzékelhető, hogy a művészeknek van egy adujuk a teológusokkal szemben. Ők képesek a válaszukat önmagában élménnyé formálni (lásd Bolyki László interjúját vagy Földesi Barnabás cikkét az evangelikál csoport blogján). Szóval, mikor a művész kommunikál, az már önmagában élvezetes és ezért megnyerő, mielőtt még egyáltalán felmerülne az olvasóban, hogy igaz/nem igaz és helyes/nem helyes kategóriákban megvizsgálná a kommunikált tartalmat. Vajon fontos-e ez az utóbbi vagy elég pusztán az élménnyel maradni, mikor a hit dolgairól folyik a kommunikáció (jelen esetben az engesztelés tanáról folytatott vita)?
    Először is gondoljunk arra, hogy Isten a verbális kommunikációnak adott prioritást (nem a festészetnek, szobrászatnak, zenének), mikor kijelentette önmagát. A kijelentés célja a valóság bemutatása önmagáról, az emberről, a világról, stb. Kevin Vanhoozer szerint (ld. Is There a Meaning in This Text című írását) a szóban történő kommunikáció megértéséhez fontos annak célját is megérteni, nemcsak a szavak, vagy a szöveg értelmét. Isten pedig világosan közli a Bibliában, hogy a valóság kijelentés útján történő bemutatásának célja az emberrel való kapcsolatát megvilágítani és rendezni, azaz örök sorsunk múlik azon, milyen a kapcsolatunk Istennel. Tehát létfontosságú célt követ.
    Az „igazság” (amit a keresztyén tanítás közölni igyekszik) tehát az, ami hűen tükrözi a valóságot. Evangelikálok egyet értenek abban, hogy egyedül Isten kijelentett Igéje, a Biblia tükrözi tökéletesen a valóságot (mármint azt a szeletét, amelyet Isten jónak látott kijelenteni). Ezért becsüljük nagyra a Biblia tévedhetetlenségét és megkülönböztetett helyet tulajdonítunk neki életünkben, mint vezérfonalnak vagy lámpásnak az életutunkon. Minden egyéb igyekezet a valóság megragadására, tehát a megértés és tanítás során megfogalmazott kijelentéseink annyiban igazak vagy valósághűek, amennyiben az isteni kijelentésre épülnek és szabályszerűen vannak abból levezetve. De nyilvánvaló, hogy sosem emelkedik fel a Biblia tévedhetetlenségének szintjére. Más szóval, emberi kijelentéseink a legjobb igyekezett mellett is csak részben és gyakran torzítva tükrözik a valóságot. A teológusok közötti párbeszédnek az igazi célja, hogy segítsünk egymásnak minél közelebb kerülni az igazsághoz. Azonban amikor a torzulás veszélyes méreteket ölt, felerősödnek a „vissza a Bibliához” hangok (lásd a protestáns reformációt). A Biblia ilyenkor újból megerősödik, mint referenciapont.
    Tehát minden kommunikáció az igazság és a hit dolgában csak a Bibliához igazodva lehet megbízható Isten és ember kapcsolatára nézve. Úgy lehetünk hűek a valósághoz, ha a Bibliához igazodunk. Isten kijelentésének alkalmazásához az emberek helyzetére és problémáira szükséges a Biblia tanításának tematikus összefoglalása (ld a hitvallásokat, rendszeres teológiai írásokat, stb), hogy válaszként, üzenetként érkezzen az emberhez.
    Ezért a keresztyén tanítás akár teológusok, igehirdetők, művészek, lelkigondozók részéről történik, vagyis a kommunikáció CÉLJA a hit dolgaiban, megérteni és megértetni Isten kijelentésének tartalmát és célját. A kettőt együtt. Isten ugyanis a valóság megértetésével akart érvényt szerezni akaratának életünkben. Ezért a legfőbb cél emberi oldalról nézve az Istennek való engedelmesség (Róma 12,1-2). Ebből fakad, hogy a kommunikáció elsődleges értelme nem az élményprodukálás, hanem az isteni kijelentés megértése és alkalmazása.
    Tehát bárki aki hozzászól egy bibliai témához ill. vitába száll egy teológiai kérdésben, olyan területre lép, ahol az igaz/nem igaz és helyes/nem helyes kategóriáknak van elsőbbsége, mert Isten akaratáról, azaz emberek iránti elvárásairól van végső fokon szó. Ezen a területen a legfőbb erény a valósághoz való minél nagyobb hűség. Azaz arra, hogy kommunikálásunk tartalma (akár teológus módjára, akár művész vagy lelkigondozó módjára történik), minél hívebben tükrözze Isten akaratát. Különben tévesen képviseljük Istent és az embereket is félrevezetjük. Ezért csinált akkor ügyet Pál apostol az evangélium tartalmának precíz megfogalmazásából és hirdetéséből a Galata levélben. Isten dicsősége és az emberek örök sorsa forog kockán.
    Ezután mindenkinek érthető kellene legyen, hogy miért figyelmeztet a Biblia hamis prófétákra és tévtanítókra és a tőlük való elkülönülésre. Ez reális és komoly veszély. Ezért jogos, mikor a BPA engesztelési tanítása kapcsán az Állásfoglalásban szerepel olyan megfogalmazás „tévesen tanít az, aki…”. Csakhogy ez hálátlan feladat, mert valami gyökeresen megváltozott az evangéliumi világban. Ezt is „rendszerhibának” nevezném. Miről is van szó?
    Isten kijelentésének céljában tehát lényeg az akaratának megismerése és az ember engedelmessége. De mi van az élményekkel, az átélésekkel? Más szóval, a teológus mellett legyen-e vagy sem helye a művésznek, a lelkigondozónak? A vallásnak mindig is volt élményteremtő hatása. Akkor most az engedelmesség nevében tagadjunk meg minden élményt? A biblikus válasz az, hogy mindkettő Isten ajándéka, de a viszony módja nagyon fontos. Ezen múlik az egész. Isten célja az akarata iránti engedelmesség, és amikor az megvalósul, az rendszerint élményekkel jár. A Biblia szerint az egyik legnagyobb élmény, mikor a tékozló fiak és lányok megtérnek bűneikből és kegyelmet nyernek a mennyei Atyától Jézus Krisztus engesztelő áldozata árán. Jézus Krisztus azzal fejezi be a példázatnak a tékozló fiúra vonatkozó részét: „és vigadozni kezdtek.” Ez a keresztyén öröm.
    De ma a szekularizáció hatására (lásd David F. Wells No Place for Truth című írását) az evangéliumi világban gyakran az élményszerzésnek és -keresésnek lett prioritása, sokszor az engedelmességtől függetlenül. Úgy is mondhatnám az élményekre kiéhezett és kihegyezett kegyességi környezetben az engedelmesség sokszor rendesen háttérbe szorul. Ezért a teológiának és a Biblia kifejtő (expository) hirdetésének kevés a szerepelt tulajdonítanak. Hiszen élményeket a művészek (főleg a zenészek) tudnak legjobban produkálni. A teológusok helyett ma őket jegyzik. A gyülekezeti vezetők/igehirdetők óriási nyomás alatt vannak, hogy az igazságot Istent élményként „adják el” az embereknek. A modern dicsőítés fontosabb lett az igehirdetésnél. Modern zene nélkül sok gyülekezet egyszerűen megszünne, mert a keresztyének élmény-függők lettek. Az igazság pedig alárendelt szerepre szorul: ha képes élményfokozó lenni, akkor van helye, különben nem sok. Vagy csak olyan tanítások kerülnek előtérbe (jellemzően a szentlélek-keresztség és a jelszerű karizmák), amelyek isten-élményt produkálnak.
    Tehát amikor a hit dolgaiban kommunikálásra szánjuk magunkat, bármilyen minőségben, igazodjunk Isten kijelentéséhez, az Ige szabálya szerint (Róma 12,6 – analogia fidei), annak értelmezési elvei és mintái szerint, hogy végül megértsük minél pontosabban és teljesítsük minél hűségesebben Isten akaratát az Ő dicsőségére és az emberek üdvözülésére. Élményeink, átéléseink pedig akkor lesznek valóban isteniek, ha az engedelmességből születnek.

  2. Kedves Miklós!
    Köszönöm az észrevételeidet újfent, mert ez okot adhat, hogy tovább pontosítsuk fogalmainkat és kategóriáinkat.
    Had tegyek rögtön egy éles különbséget (amit a szakmátok is jól ismer) a Kijelentés és a Szentírás között. Isten állandóan ( nonverbálisan is ) kijelenti magát, de ennek „csak” egy koncentrált és szükséges részét gyűjti be a Szentírás a Szentlélek gondos kezei által. Hisz, ha minden megíratna például Jézus életéből, – ahogy János mondja – a világ összes könyvei se tudnák befogadni. Itt János nem csak mennyiségi korlátokról beszél, hanem a Jézus – jelenség irodalmi megragadhatóságának a határairól is. Tehát van a folyton történő és mai napig eleven isteni önfeltárulkozás és a Szentírás, ami ennek irodalmi Teste. És a sor végén a Teológus, aki nem a Kijelentésen, hanem annak az irodalmi Testén dolgozik, vizsgálva azt a boncasztalon. A Szentírás és az élő Kijelentés természetesen következhet egymásból, de nem minden esetben, ahogy erre Jézus felhívja kora tudorainak a figyelmét.
    „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, a melyek bizonyságot tesznek rólam; És nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen.”
    A farizeusok úgy kutatták a Kijelentés irodalmi Testét, hogy közeben nem jutottak el a szívéig. És nem ismerték fel az élőtestet öltött Igét, aki ott volt a szemük elött. Ezzel nem akarok egy pillanatra sem a kutató szakmáknak gyanús tónust adni, csak jelezni a korlátjait.
    Tehát abból indulok ki, hogy amit Isten felfedett magából az természetesen irodalmilag került rögzítésre a szentírásba (a beszédet, nyelvet és írást én is elődleges kommunikációs csatornának tartom), de ez nem azt jelenti, hogy Isten állandóan csak beszélt a világhoz. Az önövíznél és a golgotánál kevesebb nonverbális mozzanata van az emberi történelemnek. De ott vannak a népek történetei, az emberi sorsok, a mindezt körbe ölelő természet. Ezeknek mind üzenetük és leírásuk van a Bibliában. És ott van Isten direkt nyelvi közlése is, aminek az átadását sokszor révületbe eset prófétákra és képekkel, példázatokkal vajúdó költőkre bízza. Ebből kell a teológusnak párlatot készíteni.
    Bizonyos szempontból, a proféta előnyben van a teológussal és az igehirdetővel szemben, hisz ő direktben kijelent, míg a másik szereplők ezzel a kijelentéssel dolgoznak tovább.
    ————————————————————————————————————————————–
    És meg egyszer a művészek varázsáról. Laci és én sem az elsődleges művészi médiumunkon keresztelül nyilvánultunk meg a bibliai üzenetünk tolmácsolása közben. Laci nem hegedülte el a feltámadást és sem a Gecsemánékért témájú festményemmel oldalogtam oda az engesztelésről szóló vitához. Mindketten az írás és gondolatok eszközeivel éltünk, ami elégséges közös alap kell, hogy legyen a teológussal történő párbeszédhez. Nem engedhetjük, meg fontos kérdésekben az „elbeszélünk egymás mellett”, laza és felmentő indoklását. Ezért is vagyok kíváncsi, hogy az írásom tartalmi részét hogyan ítéled meg?

  3. Varga Tamás

    Köszönöm szépen a bejegyzést! Köszönöm az Evangelikal csoport adminjainak is, hogy Görbicz-gate-ben egy ilyen tárgyilagos, rendkivül Krisztusi finomsággal rendelkező cikket is engedélyeztek! Korrektek vagytok, ha nem is értek egyet veletek sok dologban, ez a cselekedet mindenképp egy hatalmas piros (vagy amit szeretnétek) pont a javatokra! Köszönöm Barnabás, hogy nem Igével, tekintéllyel próbálsz érzelmi manipulációt elérni, hanem sokkal inkább tárgyilagos vagy! Áldott munkát, sikerekben gazdag életet kívánok mind neked, mind a csoport tagjainak! Üdvözlettel! Varga Tamás

  4. Tuza János

    hát.. magasröptű értekezések ezek.. papok papok ellen hogy ki haragudott jobban Jézusra.. ? nade ebből van e bármi hasznunk ? vagy hiábavalóság ez is mint oly sok minden a Szanhedrin papjai óta. ez a folyamat ami ma magyarországon zajlik nem ma és nem itt kezdődött el.. az újhullámos evangélum a 60 as években indult útjára az USA-ból. a karizmatikus papok azóta 70 millió embert téritettek meg csak az USA-ban akik buzgó keresztények és két perc alatt megmagyarázzák a Isten minden dolgát és taligával birtokolják a kenetet… nade jobbak lettek ettől ? az USA 70 millió kereszténye semmiben sem különbözik a budhista szomszédjától és az ateista kollégájától. ha nem mondaná, h keresztény ki nem lehetne róla találni. pont úgy él mint akármelyik amerikai polgár. dolgozik, egzisztenciát teremt, vagyont halmoz, fegyvert hord és vasárnaponként elmegy a templomba és bedob a perselybe 20 dollárt… ezt tanította Jézus ? megfelelnek ezek az emberek Jézusnak ?

Hozzászólás