23
Már
2019

“A keresztyénség egyetlen igazi fényforrása a kegyelem” – beszélgetés Bolyki Lászlóval

Bolyki Lászlóval, keresztyén zenésszel, lelkigondozóval és jól ismert evangéliumi íróval “Kegyelem és kalmárszellem” című könyve kapcsán beszélgettünk kegyelemről, bűnről, szégyenről és engesztelésről. A beszélgetés apropója az az oldalunkon megjelent korábbi interjú, amelyben Chiciudean Miklós, reformált baptista lelkipásztor részletesen kifejtette Bolyki László előbb említett kötetével kapcsolatos reflexióit, kritikáját. A jelen interjú egyben válasz Bolyki László részéről az elhangzott kritikai megjegyzésekre, gondolatokra. A két interjú dialógus-jellegét úgy próbáltuk erősíteni, hogy a két beszélgetés során közel ugyanazokat a kérdéseket tettük fel. 

(Bolyki Lászlót Márkus Tamás András kérdezi)

Márkus Tamás.: Miklóstól is ezt kérdeztem, így tőled is szeretném megkérdezni: a könyved elején arról írsz, hogy a „keresztyén vallás egyetlen fényforrása a kegyelem”, amelynek megtapasztalása gyógyító hatással van a lelki zavarokkal küzdő ember számára. Valóban lehet így fogalmazni, hogy a gyógyító kegyelem megtapasztalása az egyetlen orvosság? Gyógyít a kegyelem? Ezt azért kérdeztem meg Miklóstól is, mert keresztyén berkekben ma a “gyógyulás/lelki gyógyulás” egy állandó szóvá, illetve szókapcsolattá vált, és ez magában hordozza azt, hogy a megtapasztalásainkat is alakítja a frazeológia, amit használunk. 

Bolyki László.: Hadd korrigáljalak egy kicsit: azzal kezdem, hogy a legtöbb embertársunk, akár világi, akár kultúrkeresztény (sőt, ez sajnos rengeteg evangéliumi keresztyén testvérünkre is igaz) minden igyekezete és a legjobb szándéka ellenére sem talál semmiféle kapcsolatot a hite, vallása és a mindennapi élet valóságos kihívásai közt. Mondhatjuk, hogy ezért ők a felelősek, és nyilván lehet ebben is igazság, de szerintem érdemes a magunk háza táján is söprögetni egy kicsit. A körülöttünk élő emberek lelki szárazsága ugyanis rólunk, élő hitű, hitvalló keresztyénekről is szól, bizonyságtételünk erejéről, vagy inkább annak hiányáról. 

Ezek után írom azt, hogy keresztyénség egyetlen igazi fényforrása a kegyelem, illetve azt, hogy ha “a keresztyénségből kivesszük a kegyelem üzenetét, akkor az egyházból vallásos hagyományőrző klub lesz, a misszióból üres és idegesítő vallás propaganda, a tanítványból pedig szürke egyházi hivatalnok válik.” Igen, a világ szomjazza Isten kegyelmét, amit rajtunk keresztül tapasztalhatnának meg, hiszen “Isten megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.” (2Kor 5:18).

Fontos hangsúlyoznom, hogy én most Miklóssal és veled beszélgetek, és mindketten tudós teológus emberek vagytok, és ezzel az attitűddel olvassátok a könyvemet, és alkottok véleményt. Én viszont egy művész, és lelkigondozó vagyok, tehát ezzel az attitűddel írok és gondolkodom. A könyvem sem teológiai kiáltvány, nem egy kristályosra csiszolt rendszer, hanem a “posztkeresztény” korszakban élő, kétségbeesett posztmodern ember felé nyújtott örömhír, azon a nyelven, amit ő megérthet. Hozzám olyan emberek fordulnak, akik belátták, hogy olyannyira nincsenek rendben, hogy segítség nélkül nem tudnak kilábalni a bajból. Tehát az én munkám a gyógyítás, és mély meggyőződésem, hogy semmi nincs a világon, ami erőteljesebb gyógymód lenne az emberi lélek számára, mint a kegyelem. 

Véleményem szerint Jézus is elsősorban azok felé nyújtotta az Atya szeretetét és kegyelmét, akiknek már mélyen átjárta a tudat, hogy: “VétkezTEM, gonosz VAGYOK, rossz VAGYOK, ÁTHÁGTAM Isten törvényeit.” A tékozló fiú azért tért haza, mert egy ponton, “magába szállt.” (Lk 15:17). Finom, de fontos distinkció: nem más szállt bele, hanem ő szállt magába. Jézus deklarálta, hogy azokat szólítja meg elsőrorban, akik “megfáradtak és megterheltettek”, nem pedig az “egészségeseket”. (Egyértelmű, hogy itt arra gondol, hogy ki minek érzi, tartja magát.) Tehát az én szolgálatom elsősorban azokra irányul, akik már tudatában vannak annak, hogy eljutottak a mélypontra. Ám egyetlen szóval sem állítom, hogy ez az egyetlen lehetőség az evangélum hirdetésére. (Miklós állítja, hogy ahogy én teszem, az nem biblikus.) Hiszen annak, aki egy “szűz” területre viszi az evangéliumot, másként kell hangsúlyoznia azt, vagy éppen aki egy megátalkodott, bűneihez ragaszkodó, azt relativizáló embernek mondja el az evangéliumot. (Pl Keresztelő János is “beleszállt” Heródesbe, Heródiás miatt!)

A “világi” emberek, az alkeszek, a prostituáltak, a házasságtörők, a vámszedők és a cégéres bűnözők mind mind azt tapasztalták, hogy Jézus a legmélyebb szeretettel fordul feléjük, fölemeli őket, és ebben a kegyelmi állapotban meggyógyulnak, mégpedig a szívük legmélyéig. Ez volt a békéltetés szolgálata! A farizeusok pedig végezték a kárhoztatás szolgálatát: Ők képviselték a vádat, a törvény szigorát, Isten egyébként jogos elvárásait. Amíg Jézus közöttünk járt, a beteg, bűnös, nyomorult emberek azért gyűltek köré, mert a belőle kiáradó “isteni erő” gyógyított. És bár én nem vallom azt, hogy aki újjászületik, annak automatikusan jár a lelki mellé a testi gyógyulás is, azt igen, hogy “Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53:4-5) Ezek után Nem is értem, hogy hogy merülhet föl egyáltalán, hogy valami probléma lenne azzal, ha azt mondjuk, hogy a kegyelem gyógyít! 

M.T.: Értem, amit írsz, tehát hogy egy művész más eszközökkel, más készlettel dolgozik. Ugyanakkor amíg egy festő, egy filmrendező, egy zenész esetében nem is várjuk el, hogy az alkotása – a festmény, a film, vagy a zenei darab – direkt módon tükrözze vissza a bibliai szóhasználatot – hiszen ezt nem is tudja megtenni -, addig egy prózai formában a vallási tapasztalatról írt műtől szerintem ezt elvárhatjuk. Magyarul én úgy gondolom, hogy az a fogalomkészlet, amivel egy evangéliumi teológus operál, az nem egy, az emberi tapasztalattól, és minden mástól elszigetelt “szakzsargon” (itt nem lehet egy szinten kezelni egy orvossal, gépészmérnökkel a teológust), hanem – ha valóban a Bibliából merít – egy egyetemes szókészletről van szó, amit nem cserélhetünk le: magyarul akármilyen is a kulturális, érzelmi, ideológiai kontextusa a mindenkori embernek, a bibliai megtapasztalásokat csakis a Biblia, az Írott kijelentés által közölt szókészlettel szabad és kell leírnunk. Ha úgy érted, amit megfogalmaztál, hogy a művész – nézőpontjának egyedisége miatt – ezt a szókészletet még szemléletesebben tudja ábrázolni, kifejezésre juttatni, vagy plasztikusabban képes megvilágítani, akkor egyetértek veled. Ha úgy érted, amit mondasz, hogy a bibliai megtapasztalást egy arról szóló prózai jellegű, leíró szövegben lehet helyettesíteni nem bibliai szókészlettel – vagy annak kihagyásával -, akkor már kevésbé. 

B.L.: Én ezt igazából nem is művész/nem művész alapon teszem, hanem hermeneutikai megfontolásból. Az a baj, hogy immunisak lettünk bizonyos fogalmakra. A posztkeresztyén kor azért “poszt”-keresztyén, mert azt hiszi, hogy túl van a keresztyénségen, és annak alapvető fogalmain. De nincsen túl, hanem soha meg sem értette azokat. A jól megszokott szavainkkal szemben farkasvakságaban szenved. Nézi és nem látja. A hermeneutikai feladat az, hogy kezdd előlről, és mondd el neki más szavakkal ugyanazt. Ez teljesen szándékos. És jó esetben, jelentés szempontjából végül ugyanoda fogunk kilyukadni, ahová a klasszikus szókészlet. Valaki azt a kritikát fogalmazta meg a könyvemmel szemben, hogy nincs benne az újjászületés. Ez teljesen abszurd, mert az egész második rész az újjászületésről szól, arra irányul. Persze értem, hogy az illető egy jól megszokott kifejezésmódot, terminológiát kér számon rajtam, de akkor nézzük meg a Bibliát. Meg lehet nézni, hogy az Apostolok Cselekedeteiben szereplő prédikációkban hányban szerepel az újjászületés szó. Akkor azok sem “biblikusak”? Nem szólnak az evangéliumról? Nem a terminológia a döntő. Sőt, ahogy említettem, szándékosan kerülöm hogy a “farkasvaksággal sújtott” szót használjam, helyette másikat keresek.  Így a tartalomra fog koncentrálni. Amikor pedig a művész nézőpontjáról beszélek, akkor arról van szó, hogy nem valamiféle általános érvényű, összefoglaló jellegű rendszer fölépítésére gondolok, hanem egyszerűen csak ki akarok fejezni olyan dolgokat, amelyek megfogalmazódtak bennem. Persze ettől még felelősséget vállalok az általam használt szavakért. 

M.T.: Értelek. Viszont az újjászületés természetfeletti eseménye ebben a folyamatban akkor is egy nélkülözhetetlen elem. 

B.L.: Így van. A könyv a Galata levél igéje alapján van két részre bontva: “élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” A “nem én” egy természetes folyamat, egy önmagunkkkal való szembesülés, az önző, bűnös egónk meghaladása. Szívesen megtapasztalnánk, hogy bennünk él Krisztus, de sajnos nem tudjuk, hogy mit jelent ez a “nem én”, annyira az egónk köré szervezzük az életünket, a vallásos megtapasztalásainkat, még az üdvösségünket is. A “nem én” megtapasztalásának processzusa nem a természetfelettiben játszódik le ebben a folyamatban, hanem a mi természtünkben, hiszen az az én küzdelmem, vagy inkább az “én” küzdelme. Nekem kell meghaladnom az egómat, nekem kell eljutni oda, hogy “Uram, irgalmazz!”, és amikor ezt megéltem (a “nem én” élményét), akkor juthatok a természetfeletti területére: él bennem Krisztus. Az ego kapitulációját, a “nem én” megtapasztalását a törvény katalizálja, segíti. Ám a törvény nem arra adatott, hogy eljussak általa Istenhez, hanem arra, hogy eljussak általa a saját határaimhoz, és ott átadjam Krisztusnak a kormánybotot. 

M.T.: Bennem a könyvet olvasva az merült fel – ugyanazt a kérdést feltéve megint neked is, amit Miklósnak is feltettem -, hogy a bűnről biblikus alapon egyrészt állapotként beszélünk. A bűnnek van morális/erkölcsi vetülete, és azt látjuk, hogy van egyéb, látható, fizikai vetülete is: öregedünk és meghalunk. De látunk aktív bűnöket is, amelyek ennek a születésünktől fogva örökölt állapotnak óhatatlanul megjelenő gyümölcsei. Nem lehet, hogy a könyv az állapotra próbálja felhívni a figyelmünket? Amikor a szégyenről, szégyenérzetről, mint a bűn következményéről beszélsz, akkor ezt az állapotot próbálod tematizálni. Ha az állapotról beszélsz, akkor az talán jobban leírható a pszichológia fogalomtárával, hiszen az ősbűnnek valóban az egyik következménye a szégyenérzet volt. 

B.L..: Itt most megjelenik egy súlyos probléma, amely abból fakad, hogy a gondolataink, és az azokat kifejezni hivatott szavaink szétcsúsznak egymástól. (Amikor a zenekarral kimegyünk a színpadra, először is behangolunk, különben borzalmas hamis lesz a muzsika, annak ellenére, hogy a maga módján mindenki tisztán játszik a hangszerén. Remélem, ez a beszélgetés segít, hogy egy kicsit összehangolódjunk ezen a területen.) 

Itt van például ez a mondat Miklóstól: “Látszik, hogy kényszerből általánosan fogalmazol, hogy minden beleférjen: lelki zavarokat említesz kérdésedben, de mik ezek a lelki zavarok. Lelki zavarok alatt bűnőket, vagy a szekuláris pszichológia által meghatározott mentális problémákat, vagy szintén pszichés hátterű problémákat értünk? Ezt kellene tisztázni.” 

Ő a “lelki zavarok” definíciójának szükségessége mellett érvel, és három lehetséges kategóriát nevez meg. Csakhogy férfiasan bevallom, nem értem a “kategóriáit”. A “lelki zavarok” három kategóriája szerinte: 1.“bűnök” 2. “a szekuláris pszichológia által meghatározott mentális problémák” 3. “szintén pszichés hátterű problémák”. Dehát a bűnök nem pszichés zavarok, hanem a hitetlenségünkből fakadó tetteink, gondolataink), aztán nem értem, mi a különbség a 2. és a 3. pont közt, de még csak azt sem, hogy mire gondolhat, amikor a 3. pontot leírja. 

Kérdésedre reflelktálva, le kell szúrni a fix pontokat, hogy ne beszéljünk el egymás mellett. Mivel a kérdésedben jól rátapintasz az “állapot” hangsúlyozásának szükségességére, fontos, hogy beszéljek arról, mit nevezek “állapot”-nak. Az ember Istennel való kapcsolatának megértéséhez két alapvető fogalmat kell pontosan meghatározni: helyzet és állapot. Az első fogalom alatt az Isten előtti helyzetünket értem. Ez a Szentírás legfontosabb tanításainak egyike: Isten előtt minden e világra megszületett ember bűnös, mert Ádámban mindnyájan vétkeztünk (Róma 5:12), így az “egynek vétke miatt lett úrrá a halál, az egy által” (Róma 5:17), és ebben a csomagban még az is benne van, hogy “egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá” (Róma 5:18). Ez a helyzetünk akkor változik meg, ha Krisztus halálába és feltámadásába belefoglaltatván megtérünk, újjászületünk. Innentől már nem Ádámban, hanem Krisztusban vagyunk. A két állapotban az a közös, hogy amiképpen Ádám apánk bűne, úgy Krisztus helyettesítő áldozata sem a mi “produktumunk”. “Nem én” vétkeztem az Édenben, hanem Ádám, és “nem én” győztem a golgotai kereszten, hanem Krisztus. 

A másik az állapotunk. Mivel helyzetünk szerint bűnösök vagyunk, a bűn rabszolgái vagyunk, és ennek következtében a halál munkálkodik testünkben-lelkünkben, mi magunk is vétkezünk, lázadunk Isten és az ő igéje ellen, csetlünk-botlunk, függőségek hálójába gabalyodunk, és ezeknek komoly romboló hatása van a lelkünkre-testünkre, lelkiismeretünkre, lelki egyensúlyunkra, kapcsolatainkra, stb. Van az a történet, amikor az édesapa így szól a fiához: “Fiam, amiért ötös lett a matek dogád, kapsz tőlem egy friss, ropogós ötszázast!” Mire a fia: “Apa, nem lehetne, hogy egy ringyes-rongyos húszezrest kapjak?” A státusz, a helyzet a pénz értéke, ami messze fontosabb, mint az állapota, ugyebár.

Amikor megtérünk, egyszerre éljük át a spirituális valóságot, hogy Krisztusban immár szentek vagyunk, szeretettek, fiak és szabadok (helyzet), valamint azt, hogy valamiért mégsem ragyog a fejünkön egy arany glória. Hogy konkrét legyek, mondjuk húsvétkor bezabáltunk a húsvéti sonkából, amitől egyrészt fáj a hasunk, másrészt lelkiismeret furdalásunk van, és nem merünk a mérlegre állni (állapot).

A zűrzavar mindig abból van, hogy ezt a kettőt összekavarjuk. Azt hisszük, hogy mivel bezabáltunk, most Isten elutasít minket, és majd ha megtanulunk mértékletesen enni a sonkából, akkor majd újra szeretetébe fogad. Összekeverjük a helyzetünket az állapotunkkal. Ezzel pedig annak ellenére, hogy a mértéktelenségünk felismerése után roppan alázatosnak tűnik, ahogy amolyan lelki flagellánsokként ostorozzuk magunkat, közvetett módon leértékeljük a kereszt és a kiontott vér értékét, ráadásul következő húsvétkor, amikor mértékletesen fogyasztunk a sonkából, kihúzzuk magunkat, és azt érezzük, most Isten elégedetten és szeretettel tekint ránk. A paradox az egészben az, hogy miközben leértékeljük Jézus áldozatát, közben helyes és jó dolgot képviselünk: Ne zabáljunk be a sonkából, legyünk mértékletesek! Csakhogy a sonkához való viszonyunk, valamint a sonka miatti állapotunk nem változtat az Isten előtti helyzetünkön! 

Ahogy a kérdésedben utaltál rá, a lélektani fogalmak kizárólag az állapotunkra vonatkozva hangzanak el, hiszen a lélektan semmilyen módon nem kompetens az Isten előtti helyzetünk megítélésében. A mindennapi hívő élet lényege bizonyos értelemben az, hogy lassan és fokozatosan megtanuljuk, hogy az állapotunkat hit által hozzáigazítsuk a helyzetünkhöz. 

M.T.: Alapvetően szekuláris embereknek írtad a könyvet, és náluk érthető módon nem tudsz teológiai/bibliai ismeretekre apellálni. Mit kezdjen egy szekuláris ember azzal, hogy az ember egyszer fellázadt az Isten ellen? Világos, hogy ezeket az embereket csak úgy tudod megfogni, ha hívő és nem hívő ember közös tapasztalatára, a sebre hívod fel a figyelmet. Nem tudsz teológiai premisszával kezdeni, mert mások nem ismerik. Másrészt Miklós szerint, a tartalmat tekintve nem lehet teljes mértékben más módon közelíteni különböző célcsoportokhoz – külön a hívőkhöz, és külön a hitetlenekhez.

B.L.: Szekuláris vagy nem szekuláris, az ember a saját állapotából indul ki. Ezt tapasztalja, ebben él, ezt fogadja el valóságnak. Annak ellenére, hogy a Biblia szerint nem ez a legfontosabb, hanem az Isten előtti helyzetünk, érdemes innen indulni, ha meg akarjuk szólítani őket. Jézus nem a bűnről és a kárhozatról, de mégcsak nem is a szentségről és az üdvösségről beszél, amikor a vak Bartimeushoz szól, hanem azt kérdezi: “Mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Mk 10:51). Szinte abszurd a kérdés! Mégis mit akarhat egy irgalomért könyörgő vak ember? Egy jobb, vagy márkás fehér botot? Vagy egy divatosabb nyoszolyát, amin koldulhat? Dehogy! Mégis ki kell mondania, hogy mi van benne, mi a legmélyebb vágya, mi bántja és mit szeretne, mert ebből indul ki, és erre épít Jézus. Ugyanezt látjuk a betesdai bénánál és a samáriai asszonynál is, de igazából mindenhol az evangéliumokban. Jézus a házasságtörő asszonyt sem részesíti gyorstalpaló teológiai képzésben, pedig az a helyzet tényleg teológiai dimenzióban jelenítette meg a bűn, a törvény, az ítélet és a halál kérdéseit. Egyszerűen szereti, fölemeli őt, kegyelme erőterében megbocsátja bűnét, föloldja a halálos és léleknyomorító szégyenét. Az asszony nem fogalmakon keresztül érti meg, hogy mi történik vele, hanem az adott pillanat drámája, és annak föloldása, a bűn, az ítélet és a megbocsátás válik számára a kegyelem üzenetévé. Jézus az emmausi tanítványokat sem oktatja ki (pedig lett volna mit a fejükre olvasni), hanem előszőr megkéri őket, hogy meséljék el, mi van bennük. Csatlakozik hozzájuk, velük megy Emmaus felé (gyakorlatilag a rossz irányba), és türelemmel hallgatja téveszmecseréjüket. Aztán, amikor jól kipanaszkodták magukból a teljesen irreális, mégis valóságos frusztrációjukat, akkor történik meg, hogy Jézus “Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” (Lk 24:27).

Mi viszont általában azt hisszük, hogy az a karakán és biblikus, ha szent vehemenciával rárúgjuk az ajtót a tévelygőkre, a bűnösökre, a világiakra, hitehagyottakra, és frontálisan ütközünk velük, persze Jézus nevében. Nem érdekel minket, mi van velük, onnan indulunk, ahol mi állunk, nem csatlakozunk hozzájuk, és nem is kérdezzük őket. Ellenkezőleg: azt nevezzük evangelizációnak, hogy rávesszük őket, hogy ők csatlakozzanak hozzánk, jöjjenek el a gyülekezetünkben, ott elmondjuk nekik a mondókánkat, majd nagylelkűen feljánljuk nekik, hogy ha van kérdésük, tegyék föl. Aztán csodálkozunk, hogy hiába “adtuk le az anyagot”, ők nem akarják “fölvenni” azt. 

 Maga Isten sem egy gondolatokból épített rendszert adott nekünk, hanem Jézus Krisztus sebeit mutatja felénk, hogy megértsük őt. Szóval Istent is a sebei által ismerhetjük meg igazán, ahogy egymást, sőt önmagunkat is.

M.T.: A lázadást – az első és utána következő minden ember Istennel szembeni lázadását – tehát nem tematizálod?

B.L.: Nem igazán. Eleve a morális dimenzió nélkül indul az egész.”, mondja erre Miklós. 

Persze, hogy nem morális dimenzióban indul a könyv, hiszen ahogy már föntebb szóba került, a legmélyebb sebzettségünk, a már a magzatvízben velünk lévő átöröklött bűn nem morális kategória, legalábbis abban az értelemben, hogy már az erkölcsileg semmiért felelősségre nem vonható kisbaba is része az átöröklött bűnnek, annak ellenére, hogy nem lázadt fel Isten ellen, nem döntött ellene, és még nem követhetett el konkrét bűnt. Amikor azt írom, hogy az átöröklött bűn nem morális kategória, azt hiszem, Miklós megijed, azt hiszi, hogy ez felmentés, vagy enyhítő körülmény a bukott ember számára, pedig a helyzet az, hogy sokkal inkább súlyosbító! Nem arról van szó, hogy a bűnös valójában ártatlan, hanem hogy az ártatlan is bűnös, még akkor is, ha nem is tehet róla!

Hiszen az átöröklött bűn nem az én lázadásom miatt van már az anyaméhben is a lelkemben, hanem Ádám és Éva lázadása miatt. A konkrét bűnök, a tisztátalanság, félelem, függőség, céltévesztés és minden erkölcstelenség, ami az átöröklött bűn miatt van az életünkben, azokért már bizony mi magunk vagyunk felelősek, és nekünk is kell elrendezni azokat Isten előtt, embertársaink előtt és önmagunk előtt. Ez a végső cél. 

M.T.: Ha jól értem, amit írsz, az ősbűn következtében jelent meg a szégyen. Ez nem azonos a bűntudattal és a bűnbánattal, hiszen a bűntudat konkrét tettekre vonatkozik, a szégyen az egész személyre. A szégyen teljes lényünk elutasítása. Az ember nem akar szembesülni az általa szégyellt tettekkel, ebből pedig hárítás következik. Az ember elhárítja, hogy szembesüljön önmagával, az általa elkövetett tettekkel. De a legnagyobb baj, hogy a szégyen miatt az ember értéktelennek tartja magát, a szeretetre méltatlannak, miközben legfőbb vágya, hogy szeressék. A szégyen tehát egy “spirituális seb”, ill. az “abból feltörő spirituális mérges gáz”, ami rejtőzködésre készteti az embert. Másrészt a szégyen a konkrét bűnök ellen folytatott és elvesztett harc következménye. Valójában a szégyen előli menekülésből gabalyodunk bele függőségeinkbe. És – eljutva a valláshoz – a pusztán vallásos embert, a “farizeust” a szégyentől való menekülés hajszolja bele abba, hogy meg akarjon felelni Istennek, hogy “kiérdemelje” az Ő szeretetét, hiszen azt gondolja, hogy egyébként nem szeretetre méltó. Biblikus ez a diganózis?

B.L.: Ezen a ponton nagyon fontos tisztázni valamit: Amikor a könyvben a szégyenről írok, világosan elkülönítem a tudatosan megélt, illetve a tudattalanul, szorongásként bennünk lévő “mérgező szégyent”. A kettő közt óriási különbség van, hiszen a szorongásaink éppen attól szorongások, hogy nem tudatosak, azaz a legbelső félelmeinknek nincs konkrét (a tudatunkban manifesztálódott) tárgya. 

Miklós erről egész egyszerűen nem tud, vagy ha tud, figyelmen kívül hagyja. Így ír:

“Az sem hangzik biblikusnak, hogy „a szégyen miatt az ember értéktelennek tartja magát, a szeretetre méltatlannak, miközben legfőbb vágya, hogy szeressék”. Sajnos inkább azt látjuk, hogy az emberek túlzottan is gőgösek és nagyon is odáig vannak magukért.”

Az, hogy “értéktelennek tartja magát”, nem azt jelenti, hogy az illető a tükörbe nézve ezt mondja: “Hát, te egy mekkora nagy senki vagy, barátom!” Sokszor épp ellenkezőleg! Az értéktelenség érzete éppen hogy kevélységként jelenik meg legtöbbször. Ezért kellene figyelembe venni, hogy a konkrétan megjelenő viselkedés miképpen függ össze a lélek mélyrétegeiben zajlódó folyamatokkal. Az, hogy “legfőbb vágya, hogy szeressék”, nem azt jelenti, hogy egy ember fű-fa-virághoz odalép, és megkéri, hogy szeresse őt! 

A tudattalan szorongások és elfojtott vágyak sokszor pont az ellenkező viselkedésben jelennek meg a külső szemlélő előtt. Az állandóan hullámzó lelkiállapotú Péter apostol, aki majd pár órával később gyáván megtagadja Mesterét, sziklaszilárd hithősként gondol magára. A szívükben tisztátalan farizeusok a tisztaság bajnokaiként ismerik és mutatják magukat. Ugyanígy, kevés alkoholista van, aki azt mondja: “Na most jól berúgok, hiszen alkoholista vagyok!” Dehogy!

Popper Péter azt mondta egyszer, hogy az a férfi, aki férfitársaságban a szexuális teljesítményével henceg, azt nyugodtan kérdezzük meg, hogy mióta impotens, és az ő kontójára fogadhatunk egy sörben, hogy ez áll majd a háttérben. A másokkal keménykedő ember éppen magával szemben gyenge, a másokon uralkodó épp önmagán képtelen uralkodni. 

Nem a viselkedést kell nézni, mert az csak a felszín! Hanem a szívet, hiszen Isten is a szíveket vizsgálja. Amikor szorongásról, függőségekről, sprituális sebről, tudattalanról vagy éppen elfojtásról írok, tehát olyan fogalmakat használok, melyek nincsenek benne a Bibliában, azokat nem teológiai fogalmak helyettesítése céljából teszem, hanem hermeneutikai megfontolásból, azaz hogy általuk közel kerülhessenek a Biblia gondolatai a ma emberéhez. Persze ha ezekkel a fogalmakkal nincs tisztában valaki, akkor nem tisztább lesz a kép, hanem csak zavarosabb. 

M.T.: Az előzőekre a megoldás a következő – ha jól értem, amit írsz: szerinted (“a lélek pincéje” című fejezetben írsz erről) a személyiség árnyoldalait egy undorító látványt nyújtó, a pincében bujkáló gorillához lehet hasonlítani. Mivel így néz ki, a személyiségünk árnyoldalait, azaz a gorillát próbáljuk lelkünk pincéjében elrejteni önmagunk elől is – mások elől is. Emiatt látszatvalóságban élünk, kikerüljük az önmagunkkal való szembesülést. Képmutatók leszünk. Ez a nemkívánotos valóság bennünk, amiről Pál beszél, a bennünk lakozó bűn. A gyógyuláshoz szükséges kibékülnünk ezzel a gorillával. Aki megismeri Isten kegyelmét, az őszintén elismerheti, beismerheti, hogy benne van ez a gorilla, nem rejtegeti többé. Azt mondod, hogy ez nem jelenti a bűnnel való kiegyezést, csak a bűnössel. Tehát – írod – “magunkhoz kell ölelnünk a gorillánkat.”

B.L.: Mivel a gorillás fejezet (A lélek pincéje) a tudattalan és a tudat kapcsolatáról, egymáshoz való viszonyulásáról szól, nehéz úgy beszélni róla, ha a beszélgetőtárs nem számol a tudattalan létezésével. Sajnos a keresztyének túlnyomó többsége így van ezzel, főleg mi férfiak, következésképpen a prédikátorok túlnyomó többsége. Azt hisszük, hogy ami a gondolatainkban megjelenik, racionálisan kifejezést nyer, az van bennünk, az a teljes valóság. Pedig ez a Bibliából is nyilvánvaló, hogy nem így van. Az ember lelke, vagy “szíve”, ahogy sokszor az ige említi, sokkal mélyebb annál, hogy teljességében megismerjük a tudatunkkal: „csalárdabb a szív mindennél, és veszedelmes. Kicsoda ismerheti azt?” (Jer 17:9) Amikor például János és Jakab tüzet kér az égből, azt hiszik, hogy Isten országának szent ügyét képviselik. Ez van a tudatukban, őszintén azt hiszik, hogy ez a valóság. Jézus viszont átlát rajtuk, mert a szív mélyére néz, és leleplezi őket: “Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.” Azaz: Ti őszintén azt hiszitek, hogy most az égből kicsapó tűz Isten jogos büntetése lenne, de fogamatok sincs, hogy ez pusztán a ti frusztrációtok, kudarcélményetek égbe-vetítése. Istennek tulajdonítjátok a saját haragotokat, és a nevében járnátok el.” Megjegyzem, ezt mi, keresztyének nagyon szívesen alkalmazzuk egymás közt. Egy prédikációm után egy férfi közölte velem, hogy “Ez a prédikáció Istennek nem tetszett!”. De az is idetartozik, amikor úgy érvelünk egymás ellen (nem az evangélium szívét érintő kérdésekkel kapcsolatban), hogy a másik nem biblikus, bibliaellenes, Isten ellen való. Hát mi más is lenne, hiszen ÉN másképp gondolom! Ez szomorú dolog, és érdemes lenne figyelembe venni, hogy a tudatunk horizontján megjelenő gondolatokon túl létezik egy tudattalan lélekrész is. 

Ezt írja Miklós: “A szerző állításával ellentétben a képmutatás kialakulása nem a „gorilla” miatti szégyenkezésnek és előle való elrejtőzésnek köszönhető, hanem a gőgnek, amely miatt a bűnös ember nem hajlandó tudomásul venni saját gonoszságát, aljasságát, Istennel szembeni arrogáns magatartását…”

A farizeusok nem azért voltak Jézus célkeresztjében, mert gonoszok, aljasok, arrogánsak voltak, hiszen bár ezek igen csúnya bűnök, de egy prostituált, egy házasságtörő vagy egy uzsorás vámszedő azért szintén nem számítanak glóriás szenteknek. A különbség a szennyes rejtegetése, és a kifelé való képmutatás volt. A rejtegetés igenis azért történik, mert a “mi van” és a “minek kéne lenni” szétcsúszik, és a kettő közé bezuhant ember iszonyatos kárhoztatásban és szégyenben él. Ez a szégyen lényege. 

M.T.: Ebben az értelmezési keretben mit értesz a “gorilla megölelése” alatt?

B.L.: A Róma 7 csodálatos pontossággal írja le azt a kétségbeejtő küzdelmet, ami a hívő emberben zajlik nap mint nap. Hol van a kitörési pont ebből? Hosszú ideig azt hittem, hogy ha kitartóan igyekszem, imádkozom, megkétszerezem az erőfeszítéseimet, akkor a gorilla földobja a talpát, vagy legalábbis megtér. De nem így van. Hívő emberként, igehirdetőként, másokat tanító szolgálóként be kell valljam, hogy minden igyekezetem ellenére még mindig vannak bennem bűnök. Mocskos gondolatok, vállalhatatlan indulatok, irigység, tisztátalanság, Isten iránti bizalmatlanság, hitetlenség. Pedig már 35 éve vagyok hívő! Akkor hát mi a megoldás? Két út áll előttünk: az egyik, hogy bár tisztában vagyok tisztátalanságommal, elhitetem magammal és persze veled, hogy én már túlvagyok ezen. Ez a farizeusi út. Aki ezt teszi, annak iszonyatos felelőssége van Isten népének a megnyomorításában! Mert a kicsinyek ezt elhiszik, és kárhoztatva fogják magukat érezni. 

A másik, hogy azt mondom: Gyerekek, ez vagyok! Ez is én vagyok! Nagyon nehéz, mert azt hiszem, hogy majd a testvérek ezt mondják: “Micsoda?! Te ilyen vagy? Hát most nagyot csalódtunk benned!” És halk puffanással lehull a glória a fejünkről…

És nem! Hanem mi történik ekkor? Megtapasztalom, hogy az ige igaz: 

“Nincsen azért immár semmi kárhoztatás azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak.” (Róma 8:1)

Mi nincs? 

– Bűn? (Kérem, jelentkezzen az a hívő, akiben nincs bűn!) 

– Küzdelem? (Az is jelentkezhet, aki a bűn miatti küzdelmek nélkül él! És kérem a receptet!)

– Szétszakítottság érzése? (Ha Krisztusban új ember vagyok, miért rettegek a főnökömtől, miért pletykálkodom kényszeresen, és miért ordibálok a gyerekemmel? – kerdezik sokan)

Nem! Hanem kárhoztatás nincsen Krisztusban!!!
Ez a kilépési pont a Róma 7-ből, és belépés a Róma 8-ba, Kriszus nyugalmába. De legyünk egészen konkrétak:

Egy idős, szent életű barátommal szolgáltam együtt valahol, és mielőtt prédikálni kezdett volna, félrehívott. Könnyek közt mesélte el, hogy nagy kísértése van arra, hogy ne álljon ki, mert az úton odafelé, ahogy a metró mozgólépcsőjén fölfelé haladt, sötét, parázna gondolatai támadtak egy fiatal, miniszoknyás hölgy iránt. Azóta pedig méltatlannak és alkalmatlannak tartja magát az aznapi szolgálatra, és az Úr elé roskadt, annyira szenvedett önnön tisztátalansága miatt. Tamás! Szerinted ez az ember akkor, aznap tényleg alkalmatlan volt a szolgálatra? Nem. Ellenkezőleg: A küzdelemben kitartott, a bűnt, amely gondolati szinten jelent meg, megvallotta, és bűnbánattal a kereszt alá vitte. EZ a bűn elleni harcunk lényege, de mi nem merjük ezt megtenni, mert féltjük a presztízsünket, azt hisszük, hogy ha kiderül, hogy nem vagyunk jobbak, mint akiknek prédikálunk, akkor végünk van. Átölelni a gorillát azt jelenti, amit ez az idős ember tett: takargatás, rejtegetés és kamuzás helyett könnyek közt fölvállalni, hogy miközben tiszta szívvel szolgáljuk az Urat, velünk vannak ezek az undorító kísértések is, és szemben Jézussal, aki soha nem bukott el, mi bizony sokszor el is hasalunk, gondolatban, mulasztásban vagy tettekben. Ám ez a fölvállalás éppen hogy nem bátorít a bűnre, hanem segít túljutni rajtuk! Aki nem hiszi, csak próbálja ki: Ne úgy általánosságokban mondjuk el hívő emberek előtt, hogy – a látszat ellenére – mi is bűnösök vagyunk ám, hanem tessék: konkrétan, hogy megint kiabáltunk a feleségünkkel, hazudtunk egy kollégának, hogy mentsük az irhánkat, tisztátalan gondolatok jöttek fel bennünk. Ahogy idős barátom, úgy mi is legyünk konkrétak! Hogy lehet, hogy manapság ilyet szinte soha nem hallani Isten embereitől? Úgy, hogy a pincébe zártuk a gorillánkat, hogy a felszínen szépen mosolyogva elhitessük egymással, hogy ilyesmi a mi életünkben nincs! A gorilla az új ember bűnös, óemberi természete. Az, hogy megöleljük, csak annyit jelent, hogy elvállaljuk, hogy velünk van, ahelyett, hogy a farizeusokhoz hasonlóan elrejtenénk, hogy tisztának hazudhassuk magunkat.

A kegyelem azt jelenti, hogy a bennünk lévő bűnös árnyékok találkoznak Isten kegyelmének fényével, és mégsem szakadunk szét. 

M.T.: Tehát akkor szerinted a Róm 7-ben hívő emberről van szó, aki még nem a “kegyelem elve” alapján éli az életét? Összefoglalhatjuk így, amit mondasz?

B.L.: Az elv, a know-how megvan. Mert halljuk a tanítást és olvassuk a Bibliát. Csak hát az lenne a feladat, hogy miközben benne élünk a világban – meg kellene maradnunk Krisztusban. Ám a kísértések, vágyak vonzásában szétszakadunk. Erről a nagyon is emberi tapasztalatról szól a Róma 7. Ez az, amire azt mondom, hogy kamuzás és képmutatás helyett el kellene elismernünk, mind önmagunk, mind pedig mások felé. Nekünk, újjászületett keresztyéneknek ugyanúgy küzdelem benne élni a világban, csakhogy a küzdelem nem az akaratunk megacélozása, hanem az, hogy benne maradjunk Krisztusban. Az állapotunkat tekintve, ha úgy alakul, ugyanúgy rossz kedvünk lesz, hülyén viselkedünk, türelmetlenek leszünk, elbukunk, mint a “világi” ember. Ha ezt nem ismerjük el, és elhitetjük magunkkkal, hogy ez nem történhet meg, akkor baj lesz. Ott jönnek azok a hívők, akikről egyszercsak kiderül, hogy sikkasztottak, paráználkodtak, pedig annyira tiszteltük őket. Pedig csak annyi kellene, hogy elismerjük, velünk is megtörténhet. A “magamhoz ölelés” nem azt jelenti, hogy kiegyezem vele, vagy hogy szeretem. Ez azt jelenti, hogy beismerem magam és mások előtt, hogy ezzel én is köszküdöm, nekem is van ilyen problémám. Ennek óriási ereje van. Nincs többé kárhoztatás: Ez azt jelenti, hogy rájövök arra, hogy ebben az állapotomban – tehát így, ahogy vagyok -, kárhoztatás helyett kegyelmet kapok. A kegyelem ekkor már nem pusztán egy “üdvjogi” fogalom, hanem  egy új, az új életre, jó cselekedetekre való energiabázis. Ez itt már nem üdvjogi kérdés – itt már nem arról van szó, hogy majd ha meghalok mi lesz velem. Általában sajnos kizárólag erre fókuszálunk az evangelizációink során. Pedig Jézus evangéliuma sem nem erre fókuszált elsősorban. Persze a halálunk utáni sorsunk fontos kérdés, de nem CSAK ez az evangélium, hiszen a feltámadott Jézus Krisztus már ebben az életben bennünk lakozik, megelevenít, szabaddá tesz. Az is fontos, hogy mi történik velünk addig, amíg itt a földön élünk, és legtöbbször ezzel van bajunk. 

M.T.: A törvényeskedéstől akarsz óvni, a “farizeusi moráltól”, ami valójában nem élő hit, csak egyfajta kompenzáció?

B.L.: A törvényeskedést sokszor meglepő megértéssel kezeljük, úgy gondoljuk, hogy jó értékeket képviselünk, csak egy kicsit túltoljuk a bringát. Pedig a helyzet az, hogy a “farizeusi morál” ugyanakkora pusztítást végzett az egyház történetében, mint az elvilágiasodás. Egész gyerekkoromban azt hittem, hogy a Biblia történetei arról a konfliktusról szólnak, hogy van a gonosz és bűnös világ, amely szembenáll Isten szent népével, annak tisztaságával. Később brutális erővel hatott rám a felismerés, hogy a legnagyobb konfliktus nem ez, bár ilyen is van. A legsúlyosabb konfliktus az, hogy Isten élő kijelentése, és annak kijelentője szembenáll Isten igéje köré épített halott, merev vallásos rendszerekkel. És ez a rendszer elítéli, megöli az élő igét, erről szól az evangélium az elsőtől az utolsó lapig. Nem a bűnösök, nem a pogányok, nem a paráznák és nem a részegesek gyilkolták meg Jézus Krisztust, hanem azok a hívők, vallásosak, akik Isten kiválasztott népének papjai, elöljárói voltak, és akik a fél lábukat odaadták volna Isten szolgálatáért.

Minden jó szándékunk ellenére pontosan ugyanazt a hibát követjük el, amit Isten népe évezredek óta ismétel, kezdve az ószövetségi időktől, az evangéliumi időkön és az Apostolok cselekedetein át a páli levelekben leírt problémákig. Arról van szó, hogy a teremtő, szent Isten a szívét nyújtja felénk, a vele való élő közösségbe, valóságos szeretetkapcsolatba hív minket, bűnös embereket, akiket minden gyarlóságunk ellenére is végtelenül szeret. Sokszor és sokféleképpen jelentette ki magát, prófétákon, szenteken, angyalokon és szent iratokon keresztül, végül pedig az ő Fiát küldte el, hogy megértsük, kicsoda ő, és hogy gondol ránk. És mi mit tettünk? 

“Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek!” (Mt 23:36) És tudod, mi a legdurvább? Hogy mindezt az istenkáromlás vádjával cselekedtük, és cselekedjük ma is! Nem azért, mert megátalkodott gonosztevők vagyunk, hanem mert nem értjük meg, hogy mit jelent Isten felénk nyújtott kegyelme. Isten igéje védelmében gyilkoltuk meg a prófétákat, és magát Jézus Krisztust is! 

Ezért mi, Isten népe merev, élettelen rendszereket fabrikálunk üzeneteiből, szabályokat, dogmákat és vallásos hitelveket alkotunk, és azt mondjuk egymásnak és a világnak: Ezt kell tenned, ezt pedig tilos! Ezzel élj, amazt meg se érintsd! Így kell mondanod, így kell hinned, amúgy pedig tilos. Légy olyanná, mint mi (azaz mint Isten), és akkor, de csak akkor majd elfogad téged Isten. Vagy legalábbis eltűr…

Persze, hozzá kell tennem, hogy ez – azzal együtt, hogy milyen gyakori – egy szélsőség, és nem azt mondom ezzel, hogy nincs szükség a Biblia alapvető igazságainak a védelmére! Nagyon is szükség van erre is, pont a mai világban ezt fontos hangsúlyozni. Én a fentiekben szélsőségekről beszélek.

M.T.: A könyvedben írtak alapján zavaró számodra a prédikációkban oly gyakran elhangzó “igyekezz” felszólítás, mert törvényeskedéshez vezet, és visszalöki a hívőket a régi mechanizmusaikba, a puszta vallásosságba. Jól értelek? 

B.L.: Miklós ezt írta az előző kérdésedre: “…gyakran az történik, hogy amikor a gyülekezetek elmennek egy ilyen törvényeskedő szélsőségbe, akkor utána az ellenreakció elviszi őket a másik végletbe. Ez az idézőjelben túlhangsúlyozott kegyelem, amikor semmit nem kell csinálni, semmiféle mérce nincs, azt csinálunk lényegében, amit akarunk, hiszen – mondják – Isten így is szeret, elfogad, az Ő szeretetét nem köti feltételekhez és így tovább.” 

Először is az, hogy a lónak van másik oldala, nem elég ok arra, hogy ez egyik oldalán éljük le az életünket. Másodszor Káin óta az a legnagyobb kísértésünk, hogy áldozatainkkal, erőfeszítéseinkkel, hitünk Isten előtti bizonygatásával járuljunk Isten elé. Az általunk megtermelt lelki gyümölcsökre, könnyeinkre, szolgálatunkra, hívő teljesítményünkre akarjuk alapozni Istennel való kapcsolatunkat, és bár ez nagyon jámbor és vallásos dolog, Káin lelkülete, Naámán gőgje, és a farizeusok képmutatása van mindezek mögött. Az, hogy nem hisszük el, hogy Isten valóban nem köti feltételekhez a szeretetét. Egyszerűen fölfoghatatlan számomra, hogy milyen lehet az az evangélium, amelyben Isten a szeretetét feltételekhez köti. Ha ezt tanítjuk, akkor mi vagyunk azok, akik kimennek az utakra, hogy elmondják az éppen hazatérni vágyó, mocskos, bűzös tékozló fiúnak, hogy “Azért ez nem olyan egyszerű, öcskös! Előbb öltözz át, mosakodj meg, aztán ha elég szépen esdekelsz, talán kijön az öreg nappaliból, ahol a bosszúfantáziáin mereng azóta, hogy elmentél!” Ez a szolgaság lelkülete és a törvény általi kárhoztatás útja.

M.T.: Röbbször is fölmerült a Miklóssal készített interjúban a kérdés, hogy végül is te hívőknek, vagy nem hívőknek szántad a könyvedet? 

B.L.: Visszakérdezek: a tékozló fiú hívő volt, amikor elment, vagy hitetlen? Hiszen az Atya házából megy el, a fiaként, a viselkedése viszont egy arrogáns hitetlené! És amikor hazatért, akkor hívő volt vagy hitetlen? Hiszen elsősorban azért akart hazamenni, mert éhezett, ráadásul szolgának akart volna hazamenni, tehát fogalma sem volt a fiúság mibenlétéről, azaz az Atya szeretetéről. Gómer a hívő vagy a hitetlen Izráel szimbóluma? A Róma 7 egy hívő vagy egy hitetlen ember vívódását mutatja be? Péter hívő volt amikor megtagadta Jézust? Hitt, de még pünkösd előtt volt, ugye ezt szokták mondani? És amikor hazug, képmutató módon viselkedett később a pogányokkal szemben?

 Az a helyzet, hogy a bűn az Éden óta pont ugyanúgy történik meg egy hívővel és egy hitetlennel: meglátjuk azt, amit Isten tilalom alá helyezett, megkívánjuk és elvesszük. A hívő és a hitetlen házasságtörés ugyanúgy történik meg. A hívő és a hitetlen irigység, csalás, lopás, erőszak mind-mind ugyanolyan. A legnagyobb különbség, hogy a hívőben sokkal nagyobb szégyen keletkezik a bűn elkövetése után, és ez jól is van így. Hiszen nem csak a természetes lelkiismeretével megy szembe, mint egy hitetlen, hanem a benne lakozó Szentlélekkel is! De hogy konkrét választ is adják, az eddigi könyveim alapvetően olyan emberekhez szól, akik valamilyen módon és mértékben keresztyéneknek gondolják magukat, ismerik a Biblia történeteit, és a hívő vagy vallásos élet buktatóit. Széles réteg ez, melybe újjászületett, de kiégett emberektől a nagy ünnepekkor templomba járókon át  a politikai keresztyénekig sokféle ember belefér.

M.T.: Némileg ehhez kapcsolódik: ma sokszor hallunk egy szentenciát, mégpedig azt, hogy Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst. Mintha itt is ez jelenne meg. Kijelenthetjük ezt? 

B.L.: Természetesen. Ez az egyik legalapvetőbb és legmeghatározóbb vonás a Jézus Krisztus által bemutatott istenképen. 

Többször jön elő Miklós érvelésében, hogy egy Bibliában egyszerűen leírt igazság azért nem az, mert “kontextus”-ban kell értelmezni. Egyébként tényleg nagyon fontos a kontextus, de soha nem azért, hogy a kontextus áthúzza az egyszerűen és világosan megfogalmazott igazságot. Szerintem a helyes értelmezés titka, hogy mindig haladjunk az egyszerűtől, a konkréttól kiindulva a összetett és általános felé. Például ha van egy ige, mely szerint “Tiszteld apádat és anyádat…”, sőt, a tiszteleten felül szeretnünk is kell őket (1Kor 13), aztán van egy másik, amely azt mondja, hogy “Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját..” (Lk 14:25), és ezek nyilvánvalóan szembe mennek egymással, akkor az egyszerűbb felől kell közelíteni: Tisztelnünk, sőt szeretnünk kell a szüleinket, ez a tízparancsolatban már szerepel, és az Újszövetség is megerősíti. Ezután elgondolkodunk, hogy rendben, de akkor mit jelenthet Jézus fogalmazásában a gyűlölet szó. Ha ezt megtesszük, megértjük az ige mondandóját. 

Nos, ebben az esetben itt van egy olyan erős ige, amit ráadásul az egész Szentírás, az ige betűin túl annak szellemisége is bemutat:

“Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róma 5:8) Nem arról van szó, hogy is-is, sem-sem, meg egy kicsit, hanem hogy hogy MÁR AKKOR MEGHALT ÉRTÜNK, AMIKOR BŰNÖSÖK VOLTUNK.” Hogy Ábrahámot MÁR akkor igaznak fogadta el elhívó szeretetében, AMIKOR még semmit nem tett, csak hitt, hogy a tékozló fiút MÁR akkor a kapuban várja az apja, MIKOR MÉG javában a bűnben fetreng, hogy Zákeushoz MÁR akkor bemegy Jézus, MIELŐTT meghozza a döntését, hogy minden lopott pénzt visszaad, a házasságtörő asszonyt pedig MÁR akkor fölemeli, MIELŐTT akár csak bocsánatot kért volna stb stb… 

Akkor hogyan létezik, hogy kijelentjük: “Nem, nem igaz, hogy Isten szereti a bűnöst, miközben gyűlöli a bűnt.” Úgy, hogy ahogy egy kedves barátom mondta: a legtöbb teológiai érvelésünk olyan, mintha egy matek példát szeretnénk megoldani, de úgy, hogy az eredmény már megvan. Az eredmény mondjuk az, hogy 8. Úgyhogy ehhez kell egyenleteket gyártani: lehet 4+4, 2+6, vagy éppen 10-2. A lényeg, hogy az eredmény 8 legyen. Aztán ha sehogy se jön ki a 8, ezért feszültség keletkezik a rendszerünkben, akkor szelepeket illesztünk a rendszerbe, hogy oldódjon a feszültség. Ilyesféléket: “A valóságnak is van kontextusa…”, meg hogy “Például igaz, hogy Isten szereti a bűnöst, abban az értelemben, hogy objektív módon elküldi a Fiát…” (Miért, szubjektív módon is elküldhette volna a fiát?) Nem! Elküldte, adta a fiát, mert “Úgy SZERETTE Isten a világot…” (Jn 3:16). Azt a világot, amely olyannyira bűnös volt, hogy nem fogadta be őt. A feszültség egyébként akkora, hogy egy ponton Miklós is elimeri, hogy “Tehát egyszerre van jelen ez a kettő, hogy Isten szereti a bűnöst, és Isten haragszik a bűnösre.”, ami azért máris jobb válasz, mint a kérdésre adott kategorikus NEM. És igen, foglalkozni kell azzal is, hogy Isten haragjáról is szó van a Szentírásban, amivel a bűnt bünteti, és ami a bűnös emberre is lesújt, ha nem tér meg. Én úgy gondolkodom, hogy mindkettőt komolyan kell venni, és semmiképpen nem kijátszani egymás ellen. Két dolog van, ami segíthet a megértésben: 

Az első, hogy amikor Isten érzéseiről van szó, azzal csinján kell bánni, mikor értelmezzük azokat. Pl mikor azt mondja az ige, hogy “megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön és bánkódott szívében.” (Ter 6.7), akkor nyilván nem úgy kell értenünk a megbánást, ahogy mi, emberek megbánunk valamit. Nyilván nem úgy történt ez, hogy aznap reggel fölkelt Isten, és miközben a kávéját itta, így szólt Mihály arkangyalhoz: “Áááá, ezt elszúrtam! Pedig éreztem előre, hogy nem kellett volna embert teremteni! A csudába is, pedig én vagyok Isten…nagyot csalódtam magamban…” Nyilván nem ezt jelenti, hanem valami olyasmit közöl velünk az ige, ami a mi megbánás érzésünkhöz van a legközelebb. Ráadásul tovább bonyolítja a dolgot, hogy ott van még az ige, mely szerint “Izráel fenséges Istene … nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy bármit is megbánjon.” (1Sám 15:29)

Én úgy értem ezt, hogy ahogyan mi, földi apák is szeretjük a gyermekünket, ezen belül haragszunk rá, sőt éppen ezért fenyítjük őket, ha vétkeznek, ugyanúgy Isten atyai szíve is így tesz. És amiképpen a mi gyermekeink is csak később értik meg, hogy amikor haragszunk rájuk, megfenyítjük őket, az a szeretetünk miatt van, úgy van ez az ember és Isten kapcsolatában is. “Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!” (Jelenések 3:19)

Aki pedig nem tér meg, az nem fogja átélni soha, hogy mennyire szereti az Atya, tehát azt fogja átélni, hogy Isten haragja marad rajta. Ha a tékozló fiú ottmarad a disznók közt, akkor nem éli át, hogy mennyire várja, szereti őt az Atya, hanem távol marad tőle, ez pedig maga a pokol, Isten nélkül élni, létezni. Ha Jákób nem megy vissza, hogy a tesója szemébe nézzen, akkor Ézsau “haragja marad rajta”, és soha nem éli át, ahogy sírva ölelik meg egymást több évtizednyi szünet után. Tehát Isten szeretet, de bben a szeretetben bizony van ítélet és harag is. Nem pedig arról van szó, hogy Isten a harag Istene, aki bizonyos feltételekkel eltűr, vagy akár szerethet is minket. 

M.T.: A korábban említett, “gorillás” fejezetben azt írod, hogy a “kegyelem (…) nem a bűnökkel szembeni ellenálláshoz szükséges akaraterőnket acélozza meg, hanem a bűnök miatti szégyen kárhoztató érzését oldja fel a feltétel nélküli szeretet erőterében.” Ha ezeket a sorokat egy nem megtért emberre alkalmazzuk, értem, ha viszont már egy újjászületett emberre, nem igazán. Hiszen Pál maga mondja, sőt, felszólít arra a Kolossé levélben, hogyÖldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, a mi bálványimádás; Melyek miatt jõ az Isten haragja az engedetlenség fiaira.” Ez más hangsúly, mint az, hogy “öleld át a gorillát”, magyarul “a bűnöst”. 

B.L.: Ez egy központi kérdés! A Miklóssal készült interjúban tetted fel a kérdést, hogy vajon apellálhatunk-e a hívek akaraterejére. Miklós válasza, hogy igen, sőt kötelességünk ezt tenni. Nos, szerintem meg nem. Fönntartom, hogy a törvény az, ami az akaraterőnkre irányul, a kegyelem viszont a szívünket változtatja meg. A törvény új szabályokat ad elénk, a kegyelem viszont új vágyakat ébreszt a szívünkben. Óriási különbség! Mindezt nem én találom ki: Pál igen részletesen fejti ki a Róma 7-ben. 

“Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit AKAROK, hanem azt teszem, amit gyűlölök. 16Ha pedig azt teszem, amit NEM AKAROK, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. 17Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. 18Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az AKARAT MEGVOLNA BENNEM A JÓRA, de nem tudom véghezvinni azt. 19Hiszen nem azt teszem, amit AKAROK: a jót, hanem azt cselekszem, amit NEM AKAROK: a rosszat. 20Ha pedig azt teszem, amit NEM AKAROK, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.

21Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót AKAROM tenni – csak a rosszra van lehetőségem.” (Róma 7:15-21)

Tessék, motiváljuk a testvéreket, küldjük őket morális konditerembe! Igaz, hogy Pál őszintén leírja, hogy neki nem ment, igaz, hogy én magam is pontosan tudom, hogy nekem se megy, de őket azért szólítsuk fel, hogy igyekezzenek, ugye? Ismerős helyzet: olyan terheket rakni másokra, melyeket magunk sem tudunk elhordani…

A megoldás Pál szerint nem az AKARAT megacélozása, hiszen az akaratom egy TÖRVÉNNYEL áll szemben, mégpedig a “bűn és a halál törvényével”. Olyan ez, mintha repülni szeretnénk, és megpróbálnánk csapkodni a kezünkkel, ahogy a madár teszi. Menne? Nem! Miért nem? A gravitáció törvénye miatt nem. Jó lenne, ha buzdítanánk a testvéreket, hogy csapkodjanak gyorsabban? Nem! A megoldás, hogy először is belátjuk, hogy semmi értelme csapkodni. Aztán megértjük, hogy csak egy repülőgépben tudunk fölszállni, ahogy csak KrisztusBAN tudjuk legyőzni a bűn és a halál törvényét. Amikor beszállunk a repőlőgépbe, az majd föl tud emelkedni, pedig még nehezebb, mint mi. Ennek az az oka, hogy van egy másik törvény, amely legyőzi, vagy inkább meghaladja a gravitáció törvényét, és ez az aerodinamika törvénye. Ugyanezt mondja Pál, amikor így fogalmaz: “…az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Róma 8:2). 

 A felhajtóerő föléemel a gravitáció törvényének, és amíg bent vagyok a repülőgépben, csodák csodájára képes vagyok repülni! Amíg KrisztusBAN vagyok, addig föléemelkedhetem a bűnnek, de ehhez nekem és főleg az akaraterőmnek pont annyi köze van, mintha a repülőben ülve a székemet fölfelé húznám a fenekem alatt. 

Tehát a bűn elleni harcunk nem a saját akaraterőnk megacélozásán áll, hanem az Úr erejében! Erről is tűpontosan fogalmaz Pál: “Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.” (Ef 6:10). Majd leírja, hogy ebben az erőben milyen csodás győzelmünk van a sötétség erői és a kísértések ellen is. 

Ezt jelenti a bűn elleni harc, nem pedig az akaraterőnk kigyúrását. És itt nem egy kis megfogalmazásbeli különbségről van szó, hanem arról, hogy frusztrált és képmutató életet élünk és erre tanítjuk a körülöttünk élőket, vagy pedig békességben, megigazultságban  és tisztaságban élünk. Hadd fogalmazzak radikálisan: A megszentelődésünkhöz pont annyi köze van az akaraterőnknek, mint az újjászületésünkhöz.  Hiszen “Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok.” (1Kor 1:30), és az ő munkája bennünk mindaz a gyümölcs, amit Isten Szelleme megterem bennünk. A harcunk a bűn ellen abban áll, hogy KrisztusBAN maradjunk, és ez bizony egy kemény küzdelem. Ellenállni a bűnnek és az ördögnek nem azt jelenti, hogy az akaratunkat acélozzuk, hogy legyőzzük azokat, hiszen ez nem fog menni. Nem a mi győzelmünkön, hanem Krisztus győzelmén áll ez a küzdelem. 

M.T.: Mi van azzal, aki permanens bűnben él, és keresztyén. Ő szerinted nem értette meg mélyen a szívében a kegyelmet? Nem ment le a gorillához a pincébe, és nem ölelte azt át. A kérdés az, hogy ilyen esetben az embernek feddésre, vagy “új megértésre” lenne szüksége?

B.L.: Tamás, ezen a ponton én már szívesen elbúcsúznék a gorillánktól, mert asszem, egy kicsit túltoltuk:) Ez csak egy kép a sok közül, amely segít megszemélyesíteni a bennünk munkálkodó bűnt, annak is a gyökerét, amelyre Pál azt mondja: “Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn.” (Róma 7:20) Tehát Pál egy kellemetlen lakótársként írja le a hústesti természetünkre ható “bűn és a halál törvényét”, és a “megölelés”, ahogy én írtam annyit tesz, hogy az akaraterőm föledzése, valamint az erkölcsi pankráció helyett a homlokomra csapok, és ezt mondom: “De hiszen ez így normális, ahogy van! Hiába erőlködöm, igyekszem, mindig alul fogok maradni a bűn és a halál törvénye miatt! Nem a földi pokolban vagyok, csak a Róma 7-ben!” Továbbra sem szeretem, hogy ilyen vagyok, és utálom, hogy ennyi szenny és mocsok van bennem, de már látom, hogy maga Pál apostol sem volt jobb helyzetben. Ettől aztán megnyugszom, és hátradőlök, hogy ezek szerint akkor minden rendben van. Nem a bűneimmel van minden rendben, hanem velem, a bűnössel. Hiszen a bennem dúló küzdelmek nem azért vannak, mert nem vagyok normális, hanem mert az akaraterőmmel küzdök a bűn és a halál törvénye ellen. Ha pedig mint prédikátor, ezt én is ki merem mondani mások előtt, figyeld meg, hogy az addig szunyókáló gyülekezet egy emberként fog előre dőlni, és feszülten figyelni! Miért? Mert mindenki azt hiszi, hogy csak ő az a nyomorult lúzer, aki a lelke egyik részével gyönyörködik az Isten törvényében, másik részével pedig újra és újra elbukik. Azt hiszik az emberek, hogy csak ők ilyenek, és erről igenis mi, tanítók tehetünk, hiszen Pál pontosan leírta, hogy ő hogyan vívta meg a harcot a bűn és a halál törvénye ellen. Csak mi csináltunk belőle akaraterő tréninget, és közvetve vagy közvetetten ez által elhitetjük a hívekkel, hogy mi már túlvagyunk ezen a problémán. Mi következik ebből? Hogy akaratlanul, sőt, a legjobb szándékkal ugyan, de kárhoztatjuk, szégyenben tartjuk Isten népét. Szóval amikor kiállok, és igehirdetőként elmondom a gyülekezetnek, hogy bizony én sem vagyok egy kétlábon járó vasárnap, hanem ugyanazokat a harcokat vívom nap mint nap, mint az utolsó sorban ülő kistestvérem, és hogy bizony van az úgy, hogy hétfőn a vízen járok, kedden meg a járdán is pofára esem, akkor megértik, hogy mit jelent ez: “Nincsen azért immár semmi kárhoztatás” Krisztus Jézusban, és immár sokkal inkább készen állnak arra, hogy szárnycsapkodás helyett Krisztusban “szálljanak  a magasba”, győzzék le a bűn és a halál törvényét. A kegyelem belépési pontja az életünkbe az, hogy megtapasztaljuk: Krisztusban nincs kárhoztatás ellenünk. Amikor a szégyenünk föloldódik a kegyelemben, nem szégyentelenek leszünk, hanem megigazultak, tiszták Krisztusban.

Milyen messze van ez attól, ahogy egyesek (és itt most Miklós is ezt teszi) állandóan arról beszélnek, hogy a kegyelem “túlhangsúlyozásáról”, és a bűn megtűréséről, relativizálásáról lenne szó! Éppen hogy ahhoz nyerünk valóságos erőt, hogy legyőzzük a bűnt! 

M.T.: ez értem, de ezek az emberek, akikről beszélünk – pl. lelkészek – tudják, tisztában vannak vele, hogy bűnt követnek el, értik a kegyelmet. Hadd világosítsam meg egy másik példával, amire a Miklóssal készült interjúban is utaltam: a svéd lutheránus egyház püspök-vezetője egy felvállaltan leszbikus identitású hölgy, aki élettársi kapcsolatban él egy másik nővel. Egy ismert, hazai keresztyén mozgalom fiatal vezetőjével beszélgettünk egyszer, és eltérő megoldási javaslatokat ütköztettünk. Ő azt mondta, hogy ennek a hölgynek is a kegyelemre lenne szüksége, és akkor elhagyná az életvitelét. Míg én azt a véleményt képviseltem, hogy ez az illető már tudja, ismeri a kegyelmet, feltételezem, hogy már megértette, csak nem érdekli, ill. tudatosan szembeszáll Isten mércéjével, és a feketére azt mondja, hogy fehér. Ugyanez a helyzet gyakorlatilag az összes európai népegyházzal, ahol legalizálták a melegházasságot az “Isten szeret mindenkit”, és a “kegyelem” szlogenekre hivatkozva. 

B.L.: Ez egy szörnyű helyzet. Szerintem a kegyelem és a törvény nem egy egymással szembe futó autópálya, hanem egy szerpentin. A kegyelem a törvényre épül, összefonódnak. Amikor Jézus fölemeli a házasságtörő asszonyt, az a kegyelem egyik legcsodásabb kiáradásának pillanata. Majd rögtön utána ezt mondja: “…menj el, és többé ne vétkezz!” Tehát törvényt mond: Ne paráználkodj! A lényeg, hogy ez az asszony épp úgy tudta addig is a törvény betűjét, ahogy az összes jelenlévő, köveket markolászó írástudó. Csak éppen a törvény, és az azt betölteni hivatott akaraterejük képtelen volt tisztává tenni őket. Ám amikor az asszony eljutott a bűne és a szégyene mélypontjára (a lélek pincéje), ahol szembenézett a bűnével, és annak ítéletével, a jogos halállal, ott Isten fia érvényesítette a Róma 8:1-et, és kijelentette: “Én sem kárhoztatlak téged!”. Ezért EZ a legfontosabb üzenet! EZ a békéltetés evangéliuma! És EZ a szózat után immár képes is lesz az asszony arra, hogy tényleg ne paráználkodjon.

Azt hiszem, az egész téma feszültségét ez a kérdéskör táplálja, generálja, amely nomizmus kontra antinomizmusként lett ismert az egyháztörténet századai során. Arról van szó, hogy a Biblia határozottan leszögezi, hogy kegyelemből, hit által, és nem cselekedetekből van üdvösségünk (pl Ef 2:8-9), ugyanakkor azt is egyértelművé teszi, hogy a cselekedetek nélküli a hit csak egy hazugság, önáltatás (Pl Jak 2:17-14). Mit tehetünk ebben a helyzetben? “Meg van írva…” és “Viszont meg van írva…” helyzet áll elő. Hosszú évszázadok alatt megfigyelhettük már, hogy a kettő közt ingaszerűen lengedeznek az egyházak, irányzatok, mozgalmak. Egymásra hatva, egymással kölcsönhatásba lépve egyszer a jó cselekedetek kerülnek fókuszba, ami rossz esetben fokozatosan a léleknyomorító törvényeskedésig fokozódik, aztán mikor már kivillan a törvényeskedés foga fehérje, túl sok feszültség terheli a rendszert, túl sok a valláskárosult áldozat, jön, és felragyog a kegyelem üzenete. Igen ám, de a nagy fellélegzésben aztán a szabadságból sokaknál előbb-utóbb szabadosság lesz, mind erkölcsi, mind tanbéli tekintetben. A szigorú keretektől való megszabadulás élménye olyan útra viszi a keresztyéneket, amely végül már elviselhetetlenné válva újra a nomizmust állítja előtérbe. A galatabeliek a törvényeskezés irányába mentek el, elhajlottak a kegyelemtől, és újra a zsidók törvényeit kezdték az Istennel való kapcsolatuk fókuszába helyezni, míg a korintusiak pedig olyan bűnöket tűrtek meg a gyülekezetükben, amikbe még a világiak is belepirultak volna. Látszólag ez a mostani vita is erre a témára épül, legalábbis Miklós szavai erre mutatnak. Elsősorban a tisztelet mozdul meg bennem Miklós iránt, mert tudom, hogy egy tévelygéstől szeretné megvédeni az egyházat. 

Csakhogy én a könyvemben elég határozottan lezárom az antinomizmus, vagy a szabadosság irányába vezető utat (Mit mondjunk hát?). Bár a nomizmus-antinomizmus szavakat tudatosan nem használom, elég világosan kifejtem, hogy a nomizmus törvényeskedéshez vezethet, míg az antinomizmus egyszerűen pofátlansághoz. 

M.T.: Hogy mutatnád be, hogy szerinted mik a helyes arányok ebben az érzékeny kérdéskörben?

B.L.: Maradjunk a Bibliánál! Vezessen minket az ige és a Szentlélek. Ha nem e kettő vezeti a gondolatainkat, akkor teljesen mindegy, hogy a féltés, a pásztori szívből fakadó aggodalom, a jó szándék, vagy valami nemes és jámbor érzület, el fogunk tévedni. Először is lássuk meg, hogy Jézus az akkori hívők, vallási vezetők számára bizonyos értelemben antinomistának számított, ahogy Pál is a zsidó származású keresztyének szemében, viszont Pál maga nomistának tűnhetett a korintusiak számára, mivel keményen beolvasott nekik, hogy nehogy azt higgyék, hogy bűnben élhetnek, csak mert nem a törvény alatt élünk, és a kegyelemre hivatkoznak. Jakab is nomistának tűnhet Pál kegyelemtanához képest, amit pl Luther nem is igen tudott megemészteni. Ugye jól látszik, hogy milyen keveredés van, már csak az egyház első évtizedeiben is?! Pálnál nem csak azt kifogásolták sokan, hogy elhagyja a körülmetélkedést, túl lazán kezeli a bálványáldozati hús evésének tilalmát, de egyenesen azzal vádolták, hogy a kegyelem hangsúlyozásával bűn cselekvésére buzdítja a keresztyéneket (Róma 3:8). Tehát tanbéli, valamint erkölcsi kisiklással vádolták. Ismerős, ugye? És közben tudjuk, hogy tévedtek. Ám a korintusiak is tévedtek, ha Pált esetleg fafejű törvénykezőnek tartották volna, amiért keményen odalépett nekik, ahogy Luther is, amikor azt gondolta, hogy Jakabot nem kellett volna kanonizálni, mert levelében túlhangsúlyozza a jó cselekedetek szerepét. 

Ha Pál érveit megértjük, az bőven elég nekünk is. Amíg a jó cselekedetek kérdését szembeállítjuk a kegyelemmel, addig mindig el fogunk tévedni. A logika így működik: vagy ez, vagy az! Ezt nevezem én “autópálya-gondolkodás”-nak: vagy erre megyek, vagy pont szembe, amarra. Ráadásul maga Pál is sokszor szembeállítja a kegyelmet, és a jó cselekedeteket, mintha egymás ellentétei lennének. De ha figyelmesen olvassuk szavait, láthatjuk, hogy a szembeállítás csak látszólagos. Nála a kettő egymásból következik, egymásba fonódik. Ez a “szerpentin-gondolkodás” lényege: látszólag folyamatosan más irányba mész, egyszer Nyugatnak, aztán Északnak, Délnek, Keletnek (bocsi, ha rossz a sorrend, sose tudtam tájékozódni…:), de a haladási irányod mégis állandó: fölfelé.

Pál a jó cselekedetek pozícióját tartja fontosnak: azt mondja az Efézus 2-ben, hogy az üdvösség  kegyelemBŐL van, nem jó cselekdetekÉRT, hanem jó cselekedetekRE! A lényeg a pozíció! Csak arra figyeljünk most: Istennel kizárólag úgy találkozhatunk, ha megértjük, hogy KEGYELEMBŐL van üdvösségünk, hit által. Ha elfelejtjük a jó cselekedeteinket, ha nem akarunk neki megfelelni, és belátjuk, hogy semmit nem tudunk neki felajánlani az ő szeretetéért, és az abból fakadó kegyelméért cserében. Nincs hálapénz, nincs ajándék, nincs gyümölcs! Hála van, szeretet, kegyelem, ingyen, méltatlanul. Nos, ebben a pillanatban rándul görcsbe egy keményvonalas nomista gyomra, és arra gondol, amire a nagyobbik testvér a tékozló fiú történetében: “Ez így nem jó! Lehetetlen, hogy a felelőtlen, a léha, a lusta, az erkölcstelen érjen célba, miközben a felelősségteljes, a megbízható, a rendes szégyenben marad a történet végén. Hová lesz így a nyáj? Hová lesz így a becsület? Igenis azt kell mondani az embereknek, hogy igyekezzenek, legyenek jók és megbízhatóak! Még a végén félreértik, és azt fogják levonni következtetésként, hogy mi azt tanítjuk, hogy cselekdjék a bűnt!” Bizonyos értelemben véve teljesen igaza van. Ugyanakkor látnunk kell, hogy Jézus ezt szisztematikusan és szándékosan csinálja, valahányszor így provokálja a zsidó vallási vezetőket, annak érdekében, hogy bemutassa nekik, hogy milyen is Isten atyai szíve. 

Ezt üzeni ezzel: “Felejtsd el a jó cselekedeteidet, ha az Atyával akarsz találkozni! Ő önmagadért szeret téged, nem a teljesítményedért!”

Igen ám, de itt jön a lényeg: Ha valaki ezt a feltétel nélküli szeretetet -ami a kegyelem lényege és magja- megtapasztalja, ahogy a házasságtörő asszony vagy a tékozló fiú, az a Szentlélek ereje által egy olyan motivációs bázishoz jut, amely képessé teszi őt arra, amire amúgy a saját akaraterejéből képtelen lenne. A kegyelem nem pusztán egy üdvjogi fogalom, nem egy belépőjegy a mennybe, majd a halálunk után, hanem egy valóságos motivációs bázis, itt lent a földön.

Két példa: Jákób megy, hogy találkozzon Ézsauval. Mivel azt hiszi, hogy Ézsau még mindig zabos, és agyon akarja verni őt, egy rakás ajándékot küld maga előtt. Na ezek vagyunk mi, amikor Istennel akarunk találkozni. Ez a káini lelkület. Így írja a Szentírás: “Elöl ment tehát az ajándék.” (Gen 32:21) 

Aztán persze kiderül, hogy Ézsau nem hogy nem akarja őt agyonverni, hanem sírva megöleli és megcsókolja őt, valamint hogy semmi szüksége az ajándékokra. Az ajándék amúgy szép dolog, de nem azért, hogy egy kapcsolat alapja, vagy az őszinte megbocsátás feltétele legyen. Az ajándéknak nem elöl kell menni, hanem követniük kell minket. És amikor sírva megöleltük egymást, akkor odaadhatom a másiknak, hálából, szeretetből. Ugyanígy vagyunk Istennel Pál szerint: A jó cselekedetek ajándékként nem működnek. Nem tudjuk velük kiengesztelni Istent. Viszont ha ezt megértjük, ha ez átjár minket, máris készen vagyunk arra, hogy a hála és a szeretet miatt, a Szentlélek által megteremjük azokat a gyümölcsöket, melyeket a félelem és a megfelelési kényszer képtelen volt kimunkálni bennünk. A másik példa, amit egy kedves barátom mondott egyszer:

Két hölgy kocog az úton. Az egyik azért fut, mert a férje azt mondta neki, hogy amennyiben 3 kg-mal meghaladja a 62 kilót, akkor elválik tőle. Ez a nő retteg, mert éppen 61,5 kiló. A másik hölgy is fut, de őt nagyon szereti a férje, aki biztosította őt arról, hogy akkor is szerette, amikor 89 kiló volt a harmadik terhessége idején, és akkor is szeretni fogja, ha megöregszik. Ezért tele van a szíve hálával a férje iránt, és azért kocog, hogy csinos legyen, hiszen nagyon szereti a férjét, és szeretne tetszeni neki. Az első hölgy a törvény alapján fut, a második a kegyelem alapján. Ezért abszurd azt mondani, hogy a kegyelem a bűnre csábít! A második hölgy éppen hogy nem azt fogja mondani magában, hogy “Oké, ha te így is, úgy is szeretsz, ha neked mindegy, akkor szalonnát meg Nutellát fogok zabálni, mégpedig kétpofára!” Dehogyis! A kapcsolat alapja nem a félelem és a szorongás, hanem a hála és a szeretet. Avagy ha megveszünk egy új autót, és kötünk rá egy cascót, akkor ez a teljeskörű biztosítás arra fog motiválni minket, hogy az autószalonból egyenesen egy beton falnak hajtsunk? Hiszen úgysem érhet minket kár! Minden ki van fizetve! (Az ilyet egyébként biztosítási csalásnak hívják, és bizony megvannak a keresztyén lelkiség biztosítási csalói is! Nem élnek, hanem visszaélnek a kegyelemmel, ám ez ítéletükre lesz!) Dehogyis… Sokkal inkább stressz és félelem nélkül fogunk vezetni. Ugyanez vonatkozik a kegyelem és a jó cselekedetek egymáshoz való viszonyulására is. A kegyelem éppen hogy nem a bűn felé tereli az embert, hanem a szentség útjára hívja a szívet. Ezzel szemben, paradox módon a törvény szigora, az elvárások és megfelelési kényszerek hálója éppen hogy a vágyakat erősítik föl, és a halált munkálják. Dehát Krisztus mindent a feje tetejére állított, mint tudjuk… 

M.T.: Tehát akkor szerinted a kegyelem, ha a Szentírás tanítása szerint értelmezzük és éljük meg azt, éppen hogy abban segít, hogy megszentelődjünk, a szigorú életszentségre vonatkozó szabályok pedig az erkölcsi bukást katalizálják?

B.L.: Pontosan. Képzelj el egy 30 méter hosszú, két 150 méter magas ház között kifeszített kötelet, és azt, hogy az a feladatod, hogy menj át a kötélen. Ez kb 100 lépést jelent, és azt, hogyha csak egyetlen lépést is elrontasz, akkor egyenesen a halálba zuhansz. A Biblia szerint ezt jelenti a törvény! Ha mindet megtartod, de egy ellen is vétesz, halál fia vagy. Ha az összes lépésed jó, de egyet elrontasz, leesel! Tessék, lehet indulni! Át tudnál menni? Kizárt! Hiszen a stressz, a halálfélelem, illetve az irreálisan nehéz feladat leblokkolna minket. 

Ezért Isten úgy határozott, hogy bár a feladat ugyanaz marad, hogy átmenjünk a kötélen, a kötelet leteszi a földre. Ugye így már át tudnánk menni rajta?! Persze! Azzal, hogy aki Krisztusban van, annak számára nincs kárhoztatás, a kegyelem leteszi a kötelet a földre, és azt jelenti, hogy végre képessé válunk arra, amit a törvény hiába követelt, mivel a tét nagysága, a tériszony, illetve a büntetéstől való félelem leblokkolt minket. Végre tudunk a feladatra koncentrálni, és tudjuk, hogy ha elvétünk is egy lépést, nem halunk bele, hanem a kereszt alá visszük elesésünket, majd visszamegyünk a kötélre. Tehát a cél éppen az, hogy átmenjünk a kötélen, azaz a mindennapi életünk gyakorlati megszentelődése. 

M.T.: Ahhoz, hogy olyan embereknek hirdessük az evangéliumot, akik abszolút nem a bibliai értékrend szerint élnek, sőt, eleve nem is ismerik, elkerülhetetlen a régi reformátori kettőség az igehirdetésben: beszélni kell a törvényről és a kegyelemről is, hiszen az első nélkül nem értik meg a másodikat. Isten mércéjét meg kell jelenítened, hogy annak “árnyékában” fel tudjon ragyogni a kegyelem fénye, nem? 

B.L..: Persze! Valószínűleg ismét előtérbe fog kerülni ez Nyugaton. A tízparancsolat, illetve a Biblia alapjára felépített zsidó-keresztyén civilizációnkban ezek a legalapvetőbb értékek, melyek a Bibliából származnak, kezdenek leépülni. Újra előtérbe kerül majd, hogy a kegyelem munkája az is, hogy azt mondjuk: márpedig így nem élünk. Pl Jézus is ezt mondja a házasságtörő asszonynak, amikor megbocsát neki: “Menj el, és többé ne vétkezz!” – azaz “Ne paráználkodj!”. A kegyelem legradikálisabb megnyilvánulásakor, a legfelemelőbb pillanatban Jézus törvényt mond! Ha a kegyelem hangsúlyozása szabadossághoz, törvénytelenséghez vezet, az nem a valóságos kegyelem, sokkal inkább tudatos visszaélés a kegyelemmel. Ennek nincs köze a kegyelemhez. A kegyelem az, hogy először is látom a bűnömet. Ha nem látom a bűnömet, vagy látom, de azt mondom rá, hogy semmi gond, ha szétmagyarázom, megfejtem, hogy a bűn nem is bűn, akkor a kegyelem megtapasztalását teszem tönkre. A kegyelem nem azt jelenti, hogy nem kell jó cselekedeteket véghez vinni, hanem hogy nem építhetjük a jó cselekedeteinkre az Istennel való kapcsolatunkat. A kegyelem ugyanakkor, ebből következően éppen hogy az egyetlen út, amely megtapasztalásán keresztül képesekké válhatunk a jó cselekedetekre. 

M.T.: Mindezek után hogyan foglalnád össze azt, hogy hogyan egyeztethető össze a Biblia tanítása a lélektan alapvetéseivel, emberképével?

B.L.: A Miklóssal való interjúdban újra és újra fölmerül az a problémakör, ami annyira jellemző sok mai lelkész gondolkodására: “Minek ide lélektan? Ha az apostolok, az egyházatyák és a reformátorok megvoltak pszichológia nélkül, akkor most mi a csudának kell okoskodni?” 

Sok mai keresztyén, és különösen sok lelkész zsigeri ellenérzésekkel tekint a lélektanra. Egyrészt megértem őket, mert amikor a modern pszichológia, mint tudomány berobbant a köztudatba, Freud kifejezetten támadta a vallást, tehát a keresztyénséget is. Ám a pszichológiát Freuddal azonosítani kb olyan, mintha egy F16-os vadászgépet a Wright testvérek repülő szerkezetével azonosítanánk. Azóta rengeteg lélektani irányzat, antropológiai modell és pszichológiai rendszer fejlődött ki, és vált ismertté. Ezek közül jónéhány teljesen ellentmond a Biblia tanításainak és emberképének, viszont több olyan is van, ami remekül használható, alkalmazható számunkra is. (És ez nem attól függ, hogy rányomjuk-e a “szekuláris” bélyeget, vagy a “bibliai” kóser pecsétet!) Aztán az is zavaró lehet számukra, hogy valóban elharapódzott a keresztyén közbeszédben (is) egyfajta túlpszichologizálása a dolgoknak, és sokszor a keresztyén testvéreink is hamarabb mennek pszichoterapeutához, mint hogy imádkoznának vagy elbeszélgetnének a lelkészükkel. Ám ismét a ló két oldala dilemma előtt találjuk magunkat…

A legfontosabb alapvetés, amit a keresztyének nem szoktak figyelembe venni, hogy a pszichológia egy tudományág, és mint ilyen, a természettel, konkrétabban az emberi lélek természetével fogalkozik. Tehát a természetfelettivel egyáltalán nem foglalkozik, minthogy nem is képes rá. Éppen ezért Istennel, a megváltással, Krisztussal és az újjászületéssel nem tud, és nem is kompetens foglalkozni. De amíg a természetfelettiről nem, addig az emberi lélek természetéről igenis sokat tud! Aki azt mondja, hogy bibliaellenes dolog olyan dolgokkal foglalkozni, melyekről nem olvasunk a Bibliában, pl tudattalan, elhárító mechanizmusok vagy kompenzáció, azok bizonyára bibliaellenesnek tartják a vakbélgyulladást, a merevedési zavarokat, a gyermekágyi depressziót vagy a fogszúvasodást is, ugye? Hiszen ezek sincsenek benne a Bibliában. Mégis léteznek ezek a dolgok, és valahogy viszonyulnunk is kellene hozzájuk, nem? Például ha kilyukad a bal fölső hatos, rohanunk a fogorvoshoz, nem? Erre mondhatnám én, hogy dehát Isten a testünk Ura is, sőt, az ige szerint ő a mi gyógyítónk, nem? Minek ide fogorvos?! Nem elég az ige mindenre? 

Sajnos mi, keresztyének, akik a természetfeletti bűvöletében élünk, nem tudunk mit kezdeni a természettel és a természetessel. Pedig Isten a természetben is kijelentette magát, hiszen a Római levél szerint aki a természetet, azaz Isten teremtett világát értelmes szívvel vizsgálja, az megismerheti abban Istent. Isten természetfeletti, de nem természethelyetti módon jelenti ki magát! Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az természetellenessé válik. Sajnos ez igen jellemző ránk, keresztyénekre. A külső szemlélő számára sokszor nem a természetfeletti Isten, hanem a természetellenes ember jut eszébe, ahogy azt nézi, ahogy élünk. Hadilábon állunk az érzelmeinkkel, a testünkkel, a kapcsolatainkkal, a szexualitásunkkal, és még egy csomó dologgal, miközben pont azt hisszük és hangoztatjuk, hogy a legnagyobb szakértők vagyunk.

A pszichológia úgy aránylik a teológiához, mint a történelem az üdvtörténelemhez. Igaz, hogy a történelem csak arról tud, hogy a perzsa birodalom szétesett, arról azonban nem, hogy ennek milyen háttere volt a szellemi valóságban, ettől még a történelem, mint tudomány nem elvetendő, hanem remek kiegészítő lehet a világ és az üdvtörténet megértéséhez. A lélektan nem helyettesíti a Biblia tanításait, viszont rengeteg dolgot tanulhatunk meg általa önmagunkról, egymásról és a gyülekezeteinkről. 

M.T.: Mondj még néhány szót az utóbbi időben előtérbe került engesztelés vitáról!

B.L.: Görbicz Tamás minden ezzel kapcsolatos prédikációját többször is meghallgattam, minden témával kapcsolatos írását többször is átolvastam, sőt, a vitákat is figyelemmel kísértem, de még most sem biztos, hogy értem, mire akar kilyukadni. Amit megértettem, az a következő: Tamás szerint Jézus nem helyettünk halt meg a kereszten, és nem Istennek volt szüksége az áldozatra, hiszen szerinte Isten Jézus áldozata nélkül is meg tudott volna bocsátani nekünk. Hovatovább, Tamás szerint az nem is igazi megbocsátás, amihez jóvátételre, avagy engesztelő áldozatra van szükség. Hanem szerinte a sátánnak volt szüksége erre az áldozatra, hiszen az ő fennhatósága alól kellett megmenteni az elbukott embert. Tehát ebben az értelemben a kereszthalál nem azért kellett, hogy Isten megbocsásson nekünk, hanem hogy a sátán hatalma alól kiszabadítson minket Isten. 

Nekem több problémám is akad ezzel a rendszerrel. Először is az, hogy a helyettesítő áldozat, mint szellemi valóság nem egyes igehelyeken, idézeteken, szavakon vagy kifejezéseken áll, hanem a Szentírás egészének szimbólumrendszerén is (lásd Zsidó levél). Számomra egy-egy bibliai igazság nem csak az egyes igehelyek konkrét kijelentésén nyugszik, hiszen talán nincs is olyan tan, amely felszínes cáfolatára ne lehetne hozni egy másik igehelyet, kezdve a kegyelem általi üdvösségtől “Isten megbánásán” át addig, hogy Isten szereti-e a bűnöst, avagy gyűlöli. Az ősképek, archetípusok és szimbólumok zavarbaejtő sokasága áll a rendelkezésünkre, melyek azt üzenik, hogy Jézus Krisztus, Isten báránya helyettünk halt meg a golgotai keresztfán, hogy kifizesse a mi bűneink árát. Aztán ott van az is, hogy amennyiben Isten a sátánnak akart volna váltságdíjat fizetni értünk, akkor az azt jelentené, hogy nem egy, hanem két Isten van. Egy jó, és egy rossz Isten, akik tulajdonképpen partiban vannak egymással, hiszen a jó Isten kénytelen alkuba bocsátkozni a rossz istennel, hogy mentse a menthetőt. Szerintem viszont egyetlen intézmény van, amelyben Isten az igaz bíró, az ember került vád alá, a Szentlélek a védőügyvéd, és a sátán az ügyész, aki a vádat képviseli. Ez egyetlen intézmény, melyet Isten maga hozott létre, vagy engedett, hogy létrejöjjön. Tamás elméletében két intézmény van, melyek vezetői alkuba bocsátkoznak egymással. Szerintem viszont a sátán pont úgy Isten  “alkalmazottja” (“láncos kutyája), ahogy azt a Jób könyvében látjuk. Ő ad neki kompetenciát, ő szab neki határt is. Természetesen ez a szimbólum is ugyanúgy sántíthat, amennyiben kivisszük a falig, mint mindegyik Istennel kapcsolatos kép. (Pl ha Isten Jézus Atyja, akkor Jézus csonka családban nőtt föl?) A lényeg, hogy a sátánnak nincs lehetősége feltételeket diktálni, és “felsrófolni az árat”, mellyel minket megválthat Isten. Istennek annyiban szabhat határt a sátán, amennyiben mondjuk Shakespearenek Mercutio. Isten önmagának “szabott határt”, és ő egyedül hozta meg a halálos ítéletet, épp úgy, mint ahogy ő hozta meg az áldozatot is a keresztfán. Hiába mondja Tamás, hogy ez abszurd, (mármint, hogy Isten magát engesztelte ki), hiszen ezen a vonalon tovább menve akkor Isten nárcisztikus, amikor Jézus (aki Isten) őt dicséri, vagy Jézus skizofrén, amikor önmaga akaratát aláveti az Atya akaratának. 

Be kell lássuk, hogy Istent megérteni túlságosan nagy feladat a mi agyi kapacitásunkkal, nem véletlen, hogy Isten képekben mondta el, amit tudatni akart velünk. Ezért szerintem jobb, ha óvatosan nyúlunk a legalapvetőbb bibliai igazságokhoz, az Istentől kapott képekben közölt, több ezer éve lefektetett alapokhoz. Szerintem Tamás meg akart oldani egy logikai bukfencet, de ezzel létrehozott másik kettőt. Én ebben a kérdésben nem tudok egyetérteni vele, ugyanakkor tisztelem egyéb irányú szolgálatát.

Ám annak ellenére, hogy kerekperec kimondom, hogy ebben a témában nem értek egyet Tamással, bennem nem okozott akkora felhördülést Tamás mondókája, mint teológus barátaimban. Szabados Ádám barátom szokta mondani, hogy a teológus az egyház vízvezeték-szerelője. Nos, én, aki az egyházban inkább János apostol “hálókötözgető” munkáját végzem, csőtörés esetén nem ugrok, hogy megszereljem a hibát, inkább az érdekel, hogy ebben a helyzetben hogyan alakulnak a kapcsolataink. Vállalom és kifejtem a véleményemet, illetve nyakig beleállok konfliktusokba is, de nem annyira a tanbeli kérdések miatt, ugyanakkor tudom, hogy a tanbeli kérdések miatti konfliktusok felvállalása is fontos. 

M.T.: Köszönöm a beszélgetést! 

1 Response

Hozzászólás