5
Már
2019

Megigazultunk. De hogyan, és mit jelent ez? Beszélgetés Márkus Tamás Andrással az “új perspektíváról” és a megigazulás reformátori nézetéről a Szentírás mérlegén

Napjainkban az egyébként is nagy diverzitást felmutató evangéliumi mozgalomban olyan új irányzatok is megjelennek, amelyek sokszor szembemennek a reformátori doktrinális örökséggel. Konzervatív evangélikálként úgy érezzük, feladatunk ezeket egyrészt bemutatni, másrészt kiértékelni.

Márkus Tamás Andrással a megigazulásról beszélgettünk, és közben felmerültek egyéb izgalmas témák is. 

Muzslai-Bízik Bencze: – Tamás, kezdésként beszéljünk a James Dunn-hoz köthető „új perspektíva” kifejezésről. Mit lehet erről tudni? 

Márkus Tamás András:  – Az „új perspektíva” , vagy új szemléletmód kifejezés valóban a jól ismert újszövetséges teológushoz köthető. Dunn 1982-ben tartott előadássorozatán használta először állítólag a kifejezést, de N.T. Wright-ra hivatkozva tette ezt. Egy olyan megközelítésről van szó, melyet számos korábbi tudós munkája előzött meg – gondoljunk E.P. Sanders-re, aki Pál és a palesztin judaizmus viszonyát kutatta, és meghatározó műveket jelentetett meg a témában. Sanders 1977-ben adta ki főművét “Paul and Palestinian Judaism” címmel. Sanders a történeti Jézus-kutatás vezéralakja, munkásságát talán a magyar Vermes Géza munkásságával lehet összevetni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Sanders által zászlóra tűzött gondolatok elvétve megtalálhatók már egy presbiteriánus teológus, G.F. Moores műveiben is. Sőt, ha tovább horgoljuk a terítőt, és az új perspektíva kiindulóponját keressük, eljutunk a svéd lutheránus Krister Stendahlhoz, Stockholm egykori püspökéhez, akinek az 1963-ban megjelent “The Apostle Paul and the Introspective Conscience of the West” (Pál és a nyugat introspektív lelkiismerete) című cikke a 20. század egyik legnagyobb befolyással bíró tanulmányának bizonyult. Stendhal elmélete a következő volt: nem Pál, hanem Szent Ágoston lelkiismereti diemmája volt, hogy hogyan találhat az ember Isten előtt kegyelmet. A folyamatosan tépelődő, mindig önvzsigálatra szoruló lelkiismeretre épülő kegyesség meghatározta az egész középkort, és végül egy ágoston-rendi szerzetes, Luther Márton lelki harciban kulminált. Az önvizsgálat Luthernél odáig fajult, hogy újra és újra, Isten előtti félelmében megfogalmazta a kérdést: hogyan találok Isten előtt kegyelmet? Luther saját lelki harcainak a szemüvegén keresztül talált Pálnál válaszokat: egyedül kegyelemből, a Jézus Krisztusba vetett hit által. Csakhogy Stendahl szerint Pál apostolt nem ez a kérdés foglalkoztatta, hanem az, hogy a pogányoknak milyen szerepe van az egyházban és Isten terveiben. Tehát – mondja Stendhal – a reformátorok, és később azok, akik a reformátorok teológiáját elfogadták, tévesen saját lelkiismereti problémájukat olvasták vissza a Bibliába. Ezen a nyomvonalon haladtak tovább a már említett személyek.

E.P. Sanders

Sanders másik meghatározó műve, amely 1983-ban jelent meg Paul, the Law and the Jewish People címmel, nagy hullámokat vert tudományos körökben is, hiszen teljes revizíóját hirdette meg mindannak, amit az újszövetséges bibliatudósok gondoltak és tanítottak Pál és a korabeli judaizmus viszonyáról.

Az ő gondolataikat több mai kortárs vezető teológus felkarolta. Ezek közül az egyik legismertebb és legjelentősebb a már említett N. T. Wright, nyugalmazott anglikán püspök, vagy ahogy hazánkban ismerjük, Tom Wright. A Kálvin kiadó nemrég egyébként megjelentette az egyik könyvét magyar nyelven (Tom Wright: Az én evangéliumom szerint; a szerk.). Tehát ha az új perspektívával meg akarunk ismerkedni, akkor érdemes Wright álláspontját megnézni. Ezt számos könyvében részletesen kifejti, pl. a „Mit mondott valójában Szent Pál?” című művében (1977, Oxford). 

MBB.: – Tehát mi is valójában az új perspektíva? 

Ligon Duncan

MTA.: – Ligon Duncan, presbiteriánus teológus és lelkész a kifejezést a következőképpen foglalja össze: Az új perspektíva szerint – ez a nézetük nagyon tömör összefoglalása – az első századi judaizmus valójában nem is volt érdemszerzésre épülő vallás, ahogy azt eddig gondoltuk. Sanders és Wright szerint – szemben azzal, ahogy pl. a reformátorok gondolkodtak a judaizmusról – a judaizmusban valójában az Isten kegyelme által létrehozott szövetségi közösség volt a domináns elem. Luther rosszul gondolta, sőt, a judaizmus retrospektív lelkiismeret furdalása is téves, mert a zsidóság nem is akart cselekedetek, a törvény követése, a parancsolatok megtartása által megigazulni, hiszen tudatában voltak annak, hogy ők már igazak Isten szövetségében. A törvényre (nomos) nem úgy tekintettek, mint aminek megtartása által ki lehet érdemelni az üdvösséget. Nem is ez volt a szerepe. A törvény inkább csak biztosította a szövetségi kapcsolatban való megmaradást. Sőt, Wright szerint a judaizmusban a parancsolatok megtartása pusztán csak a megfelelő válasz volt az Isten irgalmas szövetségére. 

MBB: – Az új perspektíva tanítói szerint mi volt akkor a baja  a kortárs zsidóságnak Pállal?                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           

MTA: – Szerintük teljesen más volt, mint ahogy a kérdést a reformátorok értelmezték. 

Pál apostol és a korabeli zsidók között Wright szerint arról folyt a vita, hogy csak és kizárólag a zsidókat illeti meg a szövetségi státusz, vagy másokat is. Az akkori zsidók egy része Pállal szemben azt állította, hogy a zsidókat, ezzel viszont ténylegesen tagadták, hogy Jézus lenne a megígért Messiás, aki beteljesíti a zsidók és a pogányok megváltására vonatkozó ószövetségi ígéreteket. Az új perspektíva szerint tehát, amikor Pál a „törvény cselekedeteiről” beszél, akkor nem az egyéni megváltás két útját tematizálja – vagy kegyelemből akar valaki üdvözülni, a törvény cselekedeteitől függetlenül; vagy úgy, hogy a törvény cselekvése által érdemeket szerez -, hanem a zsidók etnikai privilégiumaihoz való ragaszkodását. A „törvény cselekedetei” így nála pusztán a zsidók szövetségi és etnikai privilégiumainak a szimbólumai: a körülmetélés, a Sabbat megtartása és az egész mózesi törvény szerepe. Pál megerősíti a galáciai pogány hívők teljeskörű szövetségi státuszát ezen követelmények nélkül is. 

MBB: – Wright szerint tulajdonképpen mit állít Pál apostol? 

MTA: – Szerinte Pál Krisztus helyettesítő, büntetést elhordozó és Isten haragját kielégítő haláláról beszél. Jézus betölti az Isten szövetségéhez tartozó ígéreteket. Mint utolsó Ádám megteremti az új emberiség lehetőségét. Jézus feltámadásával Isten igazolja Krisztus megváltói munkáját: az ítélet napján mindenkit elkerül a büntetés – aki hisz ebben, az felmentő ítéletet kap. A hívők végső felmentése, vagy megmenekülése összhangban van mindazzal, ahogy kegyelemben, a Szentlélek vezérlete alatt élték életüket. Wright szerint – eddig minden stimmel – Isten kegyelme a Szentlélek természetfeletti működése folytán az evangélium hirdetése által munkálkodik, átalakítva az emberek szívét és értelmét, hitet ébresztve bennük – a Jézus Krisztusba, a feltámadt Úrba vetett hitet. 

Most jön a rizikósabb rész: Wright állítása szerint az első századi zsidók és az első századi keresztyének között a különbség nem az üdvösséghez való eltérő hozzáállásukban keresendő. Mindkét csoport azt gondolta, hogy az üdvösség Isten kegyelmes szövetségén belül biztosított, és a jó cselekedetek a hitből fakadnak. Mindkét csoport arra törekedett, hogy tiszta lelkiismerettel szolgáljon Istennek. A különbség a zsidók és a keresztyének között az volt, hogy a zsidók elutasították Jézust, mint Messiást, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a szövetségi státusz csak őket, zsidókat illeti meg, és ennek a státusznak külső jele a körülmetélkedés, a szombat (sabbat) és a különféle étkezései szabályok – Pál szóhasználatával a törvény cselekedetei. A keresztyének viszont abban hittek, hogy Jézus a megígért Messiás, aki Isten népét a nemzetek közül kihívja-elhívja, és a régi szövetség megkülönböztető jegyeit/követelményeit feleslegessé teszi. A Jézusban való hit elegendő, nincs szükség másra. 

Így hát Wright szerint a megigazítás nem a kegyelem gyakorlása – nem valami személyes szinten történő felmentő ítélet – az üdvösségre vonatkozóan, hanem egyfajta deklaráció valakiről, aki már megtapasztalta a kegyelmet és az irgalmat, és már a megújult szövetség tagja. 

MBB: – Ligon Duncan szerint van az új perspektívában pozitívum is. Mi az? 

MTA: – Igen, a pozitívum annyi, hogy emlékeztet minket: Pál leveleit abban az első századi szövegkörnyezetben kell vizsgálni, amelyben létrejöttek, és nem elég, ha pusztán a 16. századi reformátorok szemüvegén keresztül értelmezzük azok mondanivalóját. A pogányok és a zsidók közötti nézeteltérés releváns tényező, és mindenképpen tekintetbe kell vennünk. 

Kirster Stendahl

Illetve ahogy a Stephen Westerholm, a témának szentelt meghatározó művében (Justification Reconsidered, 2013) kifejti, hogy Dunn és Wright nem utasítják el teljesen a megigazítás reformátori nézetét – szerintük is ki lehet olvasni Pál szavaiból a reformátorok által hangsúlyozottakat -, viszont szerintük Pál akkor is elsődleges másra helyezi a hangsúlyt. Stendahl még élesen szembeállította a szerinte valódi páli kérdést azzal, amit szerinte később – például a reformátorok – belemagyaráztak Pál szavaiba. Dunn és Wright már kevésbé két teljesen ellentétes nézetről beszélnek, inkább hangsúlyeltolódásokról, és ebből fakadóan ők harmonizálni tudják az új perspektíva meglátásait Pál szavainak reformátori értelmezésével.

MBB: – Milyen kérdések merülnek fel az új perspektíva értelmezésével kapcsolatban? 

MTA: – Az új perspektíva értelmezése jelentős problémákat rejt magában. 

Először is azzal kapcsolatban, hogy hogyan értékeljük az első századi judaizmust. Az új perspektívának igaza van abban, hogy az ábrahámi szövetség – azaz Istennek Ábrahámmal kötött szövetsége – kegyelmi aktus volt, és maga a szövetség lényege is a kegyelem. Istennek Izraellel kötött szövetsége – az ábrahámi szövetség keretein belül -, ugyanúgy kegyelmi szövetség volt. Egyébként ezt az evangelikál teológia mindig is kihangsúlyozta. Maga a törvényadás is a kegyelmi szövetségen belül megy végbe, hiszen Isten egy, már a rabságból megszabadított népnek adja a törvényt. Isten a pusztán kegyelemből kiszabadított népének ad egy törvénygyűjteményt, azért, hogy e kegyelmi tettre hálából a megfelelő módon tudjon reagálni. A zsidóknak nincs alapjuk elbízni magukat: egyrészt azért nem, mert Isten szabadításáért az égvilágon semmit nem tettek, nem „érdemelték ki”, másrészt egyedi státuszuk egyedi felelősséget is jelentett számukra. Ez volt az elv. 

MBB: – Vajon a gyakorlatban is ez a gondolat volt domináns az első századi, Pál korabeli zsidóság képviselői között, vagy sem?  Ez jellemezte az első századi judaizmust? 

MTA: – Léteznek meghatározó tudományos munkák, amelyek világosan kimutatják, hogy nem. A kérdés tehát nem az, hogy mit tanítottak, vagy miben hittek elvben, hanem az, hogy viselkedésüket, gondolkozásukat, reakcióikat mi határozta meg.

Egyértelmű, hogy a zsidók többsége elutasította Jézust – nem tekintette a „szövetség követének” (Mal 3,1), és elutasította a benne felkínált szövetség lényegét is (Ézs 42,6). Az is egyértelmű, hogy a zsidók többségének gondolkozását a cselekedetek, vagy érdemeken nyugvó megigazulás hatotta át, akkor is, ha ezt Isten kegyelmének álcázták. A szájukkal lehet, hogy azt hangoztatták, hogy „mi Isten gyermekei vagyunk, az Isten Ábrahámmal megkötött kegyelmes szövetsége révén”, a gyakorlatban viszont rácáfoltak erre és bizonyították, hogy soha nem értették meg igazán, mit jelent ez. Erről az Ó – és az Újszövetség is beszél. Minden privilégiumuk csak akadály lett. A zsidó nép szívébe egy hamis önbizalom fészkelte be magát etnikai származása és más megkülönböztető jegye miatt. Holott, önmagában semmi előnyt nem jelentett, hogy Ábrahám a „test szerinti apjuk”, hiszen mind az Ó-, mind az Újszövetség különbséget tesz lelki és testi (tehát pusztán származás szerinti) izraeliták között. Pál világosan kijelenti: „Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak” (Róm 9,6). 

MBB: – Ha alaposan megvizsgáljuk, észrevehetjük, hogy hasonló tendencia figyelhető meg a római katolikus rendszerben is. 

MTA: – Ez jó észrevétel Bencze. A római katolicizmus is hangsúlyozza a hitet és a kegyelmet, de ha közelebbről megvizsgáljuk, látni fogjuk, hogy az emberi érdemek is bekúsznak a képbe, nem zárja ki azokat. Mind a judaizmusban, mind a római katolicizmusban megjelentek olyan hagyományok, amelyek nem Istentől származnak, nem Ő adta őket. Ezek egy idő után beépülnek a gyakorlatba, és olyan kegyességet eredményeznek, amelyek összeegyeztethetetlenek a Szentírással. Aztán később időnként ez a téves gyakorlat visszahat az elméletre, és része lesz annak. Ezt látjuk a katolikus dogmafejlődésben, gondoljunk csak a Tridenti Zsinatra (1545-63). 

MBB: – Kis kitérő után folytassuk a felsorolást. Milyen gondok vannak még az új perspektíva értelmezésével kapcsolatban?

MTA: – A második probléma az, ahogy a megigazítást értelmezi. Lehetségesek a hangsúlyeltolódások a megigazítással kapcsolatos nézetünket illetően – ez abból fakad, hogy tévesen súlypontozott az evangéliummal kapcsolatos megértésünk is. Pl. tudnunk kell, hogy nem a megigazításba vetett hit által igazulunk meg. Más szavakkal kifejezve: nem a hit általi megigazítás doktrínájának elfogadása által igazíttatunk meg, hanem valódi hit által – ennek része az önmegtagadás, a saját erőfeszítéseink elengedése és a Jézus Krisztusba vetett teljes bizalom. Luthernek ezért volt ellenszenves a Jakab levél, mert úgy érezte, hogy a neki oly kedves bibliai igazságot veszélyezteti. Ma valószínűleg Luther – látva az ellentétes tendenciát, tehát a keresztyénségre oly jellemző masszív antinomizmust, a törvény keresztyén életszabályként való értelmezésének elvetését, illetve a hitből fakadó cselekedetek fontosságát – máshogy vélekedne erről a bibliai könyvről. 

MBB: -Vajon a megigazítással kapcsolatos klasszikus-reformátori definíciónk helyes, vagy sem? Ezt érdemes lenne mérlegelni. 

MTA: – A kulcs igeszakasz, ami választ adhat a kérdésre, a Római levél első három fejezete. Itt azt olvassuk, hogy akár pogányokról, akár zsidókról legyen szó, minden ember elkerülhetetlenül Isten haragja, illetve ítélete alatt van. Nincs kivétel. Nincsenek kedvezményezett csoportok. Az itt szereplő érvelés mind a zsidókra, akiknek Tórájuk, Törvényük; mind a pogányokra igaz, akik nélkülözik a konkrét parancsolatokból álló törvénygyűjteményt. Mind Isten mércéje szerint ítéltetnek meg. Pál azt mondja a Róma 2-ben, hogy bár a pogány népek nem ismerik a Törvényt, természetükből fakadóan mégiscsak annak követeléseit hajtják végre – persze hiányosan -, ilyen értelemben tehát önmagukban hordozzák a törvényt. Ezzel bizonyítják Pál érvelése szerint, hogy a törvény cselekedete a szívükbe van írva, ugyanakkor ennek a szívükbe írt mércének sem tudnak maradéktalanul megfelelni. A zsidóknak ugyan van egy meghatározott, Istentől kapott törvénygyűjteményük, övék a „törvényben megtestesült ismeret és igazság”, de ugyanúgy nem tudnak ennek megfelelni, ahogy a pogányok a természetükbe írt törvénynek. Ezért egyaránt bűnösök mind a törvény nélkül valók, mind a törvény alatt valók. Amikor bűnről beszélünk, akkor beszélnünk kell felelősségről és mércéről is. Egyik csoportosulás sem felel meg az Istentől felállított mércének, ilyen értelemben mindegy, hogy a zsidók előnyben vannak azzal, hogy a kezükben van a mózesi Tóra. Egyik sem felel meg Isten mércéjének, és ezért mindenki, minden egyes ember – zsidó és pogány is – Isten haragja alatt van. „Nincsen igaz ember egy sem” – olvassuk a Róm 3,10-ben. Ami itt megjelenik, az a minden ember előtti mércének való megfelelés kényszere, ill. ennek lehetetlensége. Sem a zsidó – tényleges és részletes, Istentől kapott törvénygyűjteménnyel a kezében -, sem a pogány nem tud megfelelni Isten követelésének. Ezt jelenti, hogy a „törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni” (Róm 3,20). Ez minden emberre vonatkozik, nem csak a zsidókra, hiszen a Róm 3,19-ben azt olvassuk, hogy „minden száj elnémul, és az egész világ vétkessé válik Isten előtt.” Mivel az egyéni teljesítményében senki sem bízhat – sem zsidó, sem pogány -, ezért van szükségünk Isten igazságára, amely a Messiásban ragadható meg. A Jer 23,6-ban olvassuk: „Az ÚR a mi igazságunk!” A Róm 3,21-ben pedig: „Most pedig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága.” Pál minden egyéni teljesítményt és abba vetett bizalmat szembeállít az egyedül hit által való üdvösséggel (Róm 4,5). A Fil 3,9-ben nyomatékosan kijelenti: „nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján.” Ez tágabb értelemben nem csak a zsidókra vonatkozik, hanem egyszersmind minden önmagunk teljesítményébe vetett hit és minden önbizalom ellentéte. 

A lényeg ebben a szakaszban is a tradicionális törvény-kegyelem ellentét, akkor is, ha Pál érvelésének szövegkörnyezete az, hogy az evangélium miként formál különféle etnikumokat Isten egyetlen népévé. 

Az új perspektívának abban igaza van, hogy Pál célja részben valóban az, hogy megmutassa, hogyan hull le a válaszfal zsidó és pogány között Isten kegyelme folytán, de ennek alapja mégiscsak az, hogy a megigazítás által mindenki új státuszt nyer el a Krisztusban. Az Isten közösségében való részvétel, tagság valóban a megigazításból fakad, de nem egyenlő azzal. 

Összegezve a lényeg: a megigazításból, a Krisztusban való elnyert új státuszunkból valóban az következik – többek között -, hogy most már zsidó és pogány egyaránt Isten népének a tagja, de nem ez a hangsúlyos. 

MBB: – Az új perspektíva szembemegy a hit és cselekedetek közötti reláció klasszikus reformátori értelmezésével is. Erről tudnál még beszélni?

MTA: – A reformátori nézet szerint a megigazítás azon alapszik, amit Krisztus a kereszten elvégzett. A végítélet alkalmával ez megerősítést nyer és ellentmondást nem tűrően is kijelentésre kerül. Wright itt mást mond. Szerinte a jelenlegi megigazításunk a hit alapján azt nyilatkoztatja ki, amit a jövőbeni megigazítás (itt a végítéletre utal Wright) nyilvánosan megerősít majd az egész életünk tükrében. Itt kell figyelnünk, mert ennél a fogalmazásnál elcsúszik valami. Egyébként erről Szabados Ádám is ír a divinity blogon az egyik cikkében. 

N.T. Wright

Ádám ezt úgy foglalja össze, hogy Wright szerint „az utolsó ítéletkor Isten a Lélek által tett cselekedeteink alapján fogja kinyilvánítani, hogy Isten népéhez tartozunk-e.” Wright kritikusai többször felhívták az anglikán teológus figyelmét arra, hogy tisztázza, szerinte mit jelent a „cselekedetek alapján” kifejezés, mert ez így tényleg félrevezető. 

A már említett Duncan jogosan jegyzi meg, hogy Wright nyelvezete azt sugallja, mintha itt hit és cselekedetek általi megigazításról volna szó. Ez azonban szembe megy Pál érvelésével – Pál az istentelen hit általi, kegyelemből történő megigazításáról beszél. Wright nézete inkább a római katolikus tanításra emlékeztet, mely szerint a megigazítás instrumentumai, eszközei együtt a hit és a cselekedetek. Wright úgy fogalmaz, hogy bár Isten lép velünk szövetségre, de mi tartjuk magunkat benne a nem érdemszerző cselekedeteinkkel, amelyekre a Lélek sarkall bennünket. Ez a megfogalmazás hibás. 

MBB: – Ezzel szemben mi a megigazítás reformátori nézete? Tudom, hogy most sok mindenből tudnál idézni: a II. Helvét Hitvallástól kezdve a Belga Hitvalláson, a Westminsteri Hitvalláson, az 1689-es Baptista Hitvalláson keresztül egészen az Ágostai Hitvallásig és egyéb evangélikus hitvallási iratokig, de azt javaslom, hogy foglald össze inkább Martyn Lloyd-Jones gondolatait, hiszen úgyis az ő neve által fémjelezett konzervatív evangelikalizmust szeretnénk képviselni. 

MTA: – Rendben. Elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy Martyn Lloyd-Jones nem rendszerezte soha írásban tanításait, de az igehirdetései, tanításai nagyon világosak, közérthetőek, és dogmatikailag rendkívül pontosak. 

LIoyd-Jones a következő igazságokat sorolja fel a hit általi megigazításról szóló igehirdetéseiben: 1.) A megigazítás forenzikus jellegű, tehát egy jogi aktusról van szó, 2.) Magának a megigazításnak két lényeges nézőpontja van: az egyiket hívhatjuk a „negatív” részének, a másikat a „pozitívnak”. A megigazításban emlékeztet minket arra Isten, hogy bűnbocsánatot kaptunk. A másik rész pedig – és fontos hangsúlyoznunk, mert a megigazítás több mint bűnbocsánat -, hogy Krisztus igazsága nekünk tulajdoníttatik. 3.) A harmadik fontos elem az, hogy a megigazítás különbözik a megszentelődéstől, a 4.) negyedik pedig, hogy a megigazítás egyedül hit által történik. 

MBB: – Mit jelent, és miért lényeges ez a négy elem? 

MTA: – Kezdjük azzal, hogy a megigazítás forenzikus jellegű, jogi fogalom, ami egy jogi cselekményt, aktust jelöl. Itt volt a legnagyobb ellentét a római katolikus és a reformátori tanítás között. A Szentírás alapján egyértelműen bizonyítható, hogy a megigazítás nem a „természetünket” érintő változás, hanem jogi és deklaratív jellegű határozat. Luther ezt ismerte fel: a megigazítás Istennek bírói szerepkörben meghozott ítélete. Azokat, akik hisznek Jézus Krisztusban, Urunk tetteire és érdemeire való tekintettel igaznak nyilvánítja. Isten nekünk tulajdonítja, nekünk írja jóvá Krisztus igazságát. Ez pedig hit által lesz miénk. Luther problémája eredetileg ugyanaz volt, mint a bibliai Jóbé: „Igaz, jól tudom, hogy így van. Hogyan is lehetne igaz a halandó ember Istennél?” (Jób 9,2) Hogyan léphet be az ember a szent Isten jelenlétébe? Ez volt az, ami igazán aggasztotta Luthert még Ágoston rendi szerzetesként. „Hogyan lehetek Isten előtt igaz? Hogyan tudom elérni, hogy Isten kegyelmes legyen velem?” Imádkozott, böjtölt, virrasztott, iparkodott a cselekedeteit tekintve is, mégis, egész idő alatt remegett a félelemtől, hogy nem tud Istennek megfelelni, sőt, saját bűnösségének tudata egyre inkább csak nőtt benne. Végül jött a hatalmas felismerés, hogy Isten nyilvánítja őt igaznak. Csak azért igaz, mert Isten igaz, és igazságát neki adja Jézus Krisztusban. 

Martyn LIoyd-Jones

Martyn LIoyd-Jones

Ezzel szemben a katolikus dogmafejlődésben a megigazítás progesszív folyamatot jelöl. Ez azért van, mert – a protestánsok szerint – a katolikus teológia összekeveri a megigazítást a megszentelődéssel. Ezt tette Luther is megtérése előtt. A római-katolikus tanítás szerint a megigazítás elsősorban a bűnbocsánatot jelenti. Eddig nincs is semmi probléma. De ehhez hozzáfűzik, hogy a bennünk lakozó bűn Krisztusra nézve megigazítás alkalmával eltávolíttatik belőlünk. Ez már problémás, de ez még nem minden. Továbbmennek, és azt mondják, hogy a megigazítás a kegyelemnek egyfajta pozitív belénk áramlása, amelyhez természetesen a vízkeresztség elengedhetetlen. A keresztség cselekménye által tehát a kegyelem ténylegesen belénk áramlik, a természetünk átalakul. A római-katolikusok szerint tehát nem „deklaratív”, jogi határozatról van itt szó, hanem a bűnbocsánat mellett egy, az ember természetében beállt változásról. És mint ilyen,  a megigazítás progresszív, egyre növekvő mértékben megvalósuló állapot. 

A maguk módján következetesek, hiszen ha a kegyelem valóban belénk áramlik, akkor növekedhet is. Innen nézve nem meglepő az az állításuk sem, hogy a megigazítás akár el is veszíthető, ha valaki elköveti az ún. „halálos bűnt.”

Ezt gondolta Luther is, amíg el nem kezdte tüzetesebben olvasni a Szentírást. A következő ige került elé: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” (Róm 3,17) . Mintha álomból ébredt volna fel Márton, s az egész élete radikális fordulatot vett. Szó szerint más ember lett. Hirtelen meglátta, hogy a megigazítással kapcsolatos korábbi nézete teljesen bibliátlan és téves volt, ezzel egyszersmind hihetetlenül megkönnyebbült lelkileg. 

Luther tapasztalatát és felismerését újra és újra fel kell idéznünk, mert hajlamosak vagyunk a megigazítás terén hozzá hasonlóan félrecsúszni. Még ha az elméletet ismerjük is, a gyakorlat, a „kegyesség” terén sokszor arra hajlunk, hogy azt gondoljuk, a megigazítás azt jelenti, hogy szentek lettünk, „jó emberek”, de legalábbis „jobb emberek”, mint azelőtt. De ez téves. A megigazításban nem „tesz” minket senki jóvá, hanem pusztán „kijelentik rólunk”, hogy igazak vagyunk. Itt két különböző dologról van szó. Ha valaki azt mondja, hogy a megigazítás során jóvá, tehát természetében is igazzá vált, akkor látszik, hogy összekeveri a megigazítást a megszentelődéssel. Ezért kell kihangsúlyozni, hogy a megigazítás jogi fogalom. Isten a Bíró, a törvényadó, kimond egy ítéletet. Ez nem bennünk hat, ez tőlünk független. A státuszunkra vonatkozik, az Isten előtt helyzetünkre. Ez a megigazítás biblikus nézete, és erre csodálkozott rá Luther. 

Az ezzel kapcsolatos ószövetségi igehelyek a következők: 2Móz 23,7, 5Móz 25,1. Fontos a Péld 17,15 is, mert a megigazítás forenzikus nézetét támasztja alá közvetett módon: „Aki igaznak mondja a bűnöst, és aki bűnösnek mondja az igazat: mindkettőjüket egyaránt utálja az ÚR.” Ez az intés természetesen az emberekre vonatkozik. Erre térjünk ki röviden: ebben a versben is jogi jellegű ítélethozatalról van szó. Egyik esetben változik meg maga a személy. Isten soha nem tiltaná meg, hogy valakit jobb emberré tegyünk jellem szerint. Ha ezt jelentené a megigazítás – tulajdonképpen egyenlő lenne a megszentelődéssel -, akkor Isten soha nem nevezné bűnnek a bűnös igazzá tételét. Tehát Isten bűnnek tartja, ha egy igazat bűnösnek nevezünk ki, és azt is, ha egy bűnös emberre ráragasztjuk az „igaz ember” címkét. Ezt egyedül Isten teheti meg, Jézus Krisztus érdeme alapján. A releváns újszövetségi igehelyek – többek között – a következők: Róm 3,20-28, Róm 5,1, Gal 2,16. 

Aki pedig további olvasmányt keres a témában, olvassa el Luthernek a Galata levélhez írt ikonikus kommentárját. Minél többet olvassuk, annál jobban fogjuk élvezni. Ne engedjük, hogy elriasszon minket tőle a katolikus felfogás elleni heves polémia. Luther egyszerűen őszinte, és a tét hihetetlenül nagy. Ma sokan nem így fogalmaznának, de a reformátor nem lehetett „széplelkű”, hiszen tudta, mi forog kockán. Ha kéznél van Luther kommentárja, érdemes először is a 2,26-hoz és a 3,11-hez írt magyarázatait elolvasnunk. 

MBB: – A második fontos tétel, hogy a megigazításnak két lényeges nézőpontja van: egy negatív, és egy pozitív oldala. 

MTA: – A negatív oldala a bűnbocsánat: itt a hátrányunk kiegyenlítődik. Erre szükségünk van, hiszen Isten előtt – illetve az általa adott törvény előtt – senki sem állhat meg: mindenki kárhozatra méltó bűnös, kivétel nélkül, lásd Róm 3,20, Róm 3,10, vagy Róm 3,19. A törvény mindenkit elítél. Muszáj valamit kezdeni a bűneinkkel. Ez tehát az megigazításban az első lépés: a bűneink bocsánatot nyernek. Krisztus áldozata elfedezi őket. De nem állhatunk meg itt. A megigazítás ennél több, jóval több. Ha csak ennyi lenni, akkor valamiféle semleges állapotba kerülnénk Isten előtt. A megigazítás tehát nem egyenlő pusztán a bűnbocsánattal. Sajnos vannak evangelikálok is, akik egyenlőségjelet tesznek a kettő közé. Ez azért van, mert nem értik, hogy Krisztus az engesztelés részeként pozitív értelemben is teljesítette a törvény követeléseit. Pozitív értelemben is engedelmeskedett a törvénynek, hiszen leélt egy aktív életet, mielőtt a kereszthalálában passzívan is engedelmeskedve elhordozta a törvény átkát, Isten haragját. Mi következik ebből: a megigazításnak igen, része a bűnbocsánat, és része Krisztus „pozitív” igazsága is, amely nekünk tulajdoníttatik – mintha mi éltünk volna le a törvénynek tökéletesen engedelmeskedve egy Istennek tetsző életet. Még egyszerűbben fogalmazva: nem vagyunk többé mínuszban, a tartozásunkat kiegyenlítették, de a számlánkra pluszban rátettek egy végtelenül nagy összeget is. Isten nekünk tulajdonítja Krisztus igazságát. 

Miért fontos ez? Azért, mert sokan tévesen azt gondolják, hogy Krisztus elvégezte a dolgát, kiegyenlítette a számlát, nem vagyunk mínuszban, a tartozásainkat visszafizette, de innentől – tiszta lappal ugyan – mi kezdünk el cselekedni. Mintha Krisztus egyszerűen visszahelyezett volna ősapánk, Ádám bűntelen állapotába, és most mi is megmutathatjuk, hogy mit hozunk ki a helyzetből – hogy mit kezdünk azzal a lehetőséggel, amivel Ádám sajnos nem tudott élni. Ugye látjuk, hogy ez miért veszélyes: elkezdjük megint a saját életvezetésünk alapján megigazítani magunkat: „Isten Krisztusért megbocsátotta a bűneimet, ezért most egy neki szentelt életet fogok folytatni, amit Isten majd beszámít nekem az utolsó napon.” Ez azonban téves gondolkozás! 

Meg kell értenünk, hogy a megigazításhoz egyáltalán nincs közünk. Nem teszünk hozzá semmit! Teljes mértékben Isten cselekedete. Zinzendorfnak van egy jól ismert éneke, ami nagyon szépen kifejezi ezt: 

“Christi Blut und Gerechtigkeit,

Das ist mein Schmuck und Ehrenkleid, 

Damit will ich vor Gott besteht,

Wenn ich zum Himmel werd eignen.

Ich glaub an Jesum, welcher spricht:

“Wer glaubt, der kommt nicht ins Gericht.”

Gottlob, die Schuld abgetan,

Und Gott nimmt mich in Gnaden an.”

Magyarul összefoglalva erről szól a vers:  

“Krisztus vére és igazsága, az ékességem és megtisztelő ruhám, amivel megállhatok Isten színe előtt, amivel a mennybe jutok. Hiszek Krisztusban, aki azt mondja: aki hisz, nem megy ítéletre….”

Látható, hogy a megigazítás jóval több, mint bűnbocsánat. Felöltöztettünk Krisztus tökéletes igazságának ruhájába. Ez jól kirajzolódik a Róm 3,20-22-ben, a Róm 4,6-ban, a Róm 10,4-ben és az 1Kor 1,30-ban és a Fil 3,9-ben is. 

MBB: – A harmadik fontos elem az, hogy jelentős különbség van a megigazítás és a megszentelődés között. 

MTA: – Röviden a következők: a megigazítás aktusa inkább az Atya Istenhez köthető, a megszentelődés inkább a Szentlélek Isten személyéhez. Egy Istenről, a Szentháromság Istenről beszélünk, de a Szentháromság egyes személyei között sajátos munkamegosztást figyelhetünk meg. Másik fontos különbség, hogy a megigazítás rajtunk kívül megy végbe, a megszentelődés viszont bennünk. A megigazítás arról szól, hogy a Bíró elé állítanak, és ő felment – azt mondja, szabadok vagyunk. Ehhez nincs semmi közünk, nem teszünk hozzá semmit. A megszentelődés ezzel szemben olyan folyamat, ami bennünk megy végbe. Pál apostol nem véletlenül nem szólít fel soha arra – ezt én teszem hozzá -, hogy „igazuljunk meg.” De arra igen, hogy „félelemmel vigyük végbe megszentelődésünket.” További különbség, hogy a megigazítás a bűn büntetését távolítja el – a bűnös státuszt -, míg a megszentelődés a konkrét bűnökkel kapcsolatos. A megszentelődés során egyre inkább elváltozunk Krisztus ábrázatára, tehát egyre inkább hasonlóvá válunk a Mesterhez. Ezért a megigazítás meghatározásánál fogva valami, ami egy szempillantás alatt, egyszer és mindenkorra végbemegy. Nem lehet megismételni, mert megismételhetetlen, és soha nincs is szükség arra, hogy megismételjük. A megigazítás nem folyamat, hanem az igaznak nyilvánítás egyszeri aktusa. Isten előtt egyszer és mindenkorra igaznak vagyunk nyilvánítva. Természetesen haladunk folyamatosan előre a keresztyén életben, növekedünk a kegyelemben és az Úr megismerésében, egészen a fizikai halálunkig, vagy az Úr visszajöveteléig. 

Nincs semmi, ami annyira káros tudna lenni a teológiát és a kegyességet tekintve, mint a megigazítás és a megszentelődés összekeverése. Ez a római katolikus tanítással a legnagyobb gond. Ez az egész kérdéskör gyökere. Ez a rosszul súlypontozott, helytelen tanítás volt az, ami lelki szolgaságba taszította Luther Mártont, és az ebből való kiszabadulás – vagy inkább felszabadulás – volt a reformáció tüzének kezdeti szikrája. Ez a protestáns nézet magja, és ez volt az, amiért Luther üdvbizonyosságra jutott. Hiszen – gondoljunk csak bele – ha összekeverjük a megigazítást a megszentelődéssel, folyamatosan tépelődhetnénk, hogy megigazítottak vagyunk, vagy nem. Ha azonban felismerjük, hogy a megigazítás forenzikus, azaz jogi természetű – rajtunk kívüli határozat -, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Krisztusért igaznak vagyunk nyilvánítva egyszer és mindenkorra. 

MBB: – A negyedik pedig az, hogy a megigazítás egyedül hit által történik. 

MTA: – Úgy tűnik, ez közhely a protestáns hívők között, és mindenki ismeri az ezzel kapcsolatos hitigazságot. Korántsem. A hit általi megigazítást is félre lehet érteni. Ugye Pál hangsúlyozza, hogy nem cselekedetekből, hanem hit által igazulunk meg, tehát semmit sem tehetünk azért, hogy megigazuljunk. A megigazítás Isten határozata, amelyet hit által veszünk magunkhoz. De mit jelent tulajdonképpen hit által megigazulni? Sokan azt gondolják, hogy a hitünk miatt igazíttatunk meg. De ez így sajnos nem igaz, sőt, ez így egy tévtanítás magja lehet. Ha mi a hitünk miatt, a hitünkből fakadóan igazulunk meg, akkor a hitünk az oka, illetve okozója a megigazításnak. Így viszont újra a cselekedetek általi megigazításnál vagyunk. Ez így azt jelentené, hogy hitet kell „felmutatnunk” ahhoz, hogy elnyerjük Isten szabadítását. Így viszont a hitet végeredményben érdemszerző cselekedetté fokoznánk le. De a Szentírás nem arról beszél, hogy a hitünk miatt igazulunk meg – tehát nem azért leszünk igazzá nyilvánítva, mert hiszünk. A Szentírás arról beszél, hogy hitből igazulunk meg, ami azt jelenti, hogy a hit nem más, mint eszköz, amely által magunkhoz tudjuk ölelni azt az igazságot, amit Isten nekünk ajándékoz. Ezt valószínűleg nem olyan könnyű első hallásra megérteni. 

Vannak, akik úgy gondolják, hogy Jézus eljöveteléig Isten a törvény követelései, a Tóra alapján ítélte meg az emberiséget, férfiakat és nőket. Aztán eljött Jézus, meghalt és feltámadt, és a törvény mintegy vissza lett vonva – Isten többé nem a törvény alapján ítél, és nem várja el tőlünk, hogy betartsuk a Tízparancsolatot. Úgy gondolják, hogy Isten már csak azt várja el, hogy higgyünk Jézusban, és ha majd hiszünk benne, akkor ő igazzá nyilvánít minket. De ez az apostoli tanítás kiforgatása, legalábbis félreértése. A Biblia nem erről beszél.

A biblikus tanítás ezzel szemben a következő: a megigazítás alapja nem a hit, tehát nem a mi hitünk. A megigazításunk alapja Jézus Krisztus igazsága, amely nekünk lett tulajdonítva, ami nekünk lett beszámítva. Krisztus a hívők igazsága, és nem a hitük. Nem a belé vetett hitünk az igazságunk. Ő az, aki megment minket, és megszabadít. Itt a pontos fogalmazásra fokozottan kell ügyelnünk, mert iszonyú könnyű elcsúszni. 

MBB: – De akkor Isten nem értékeli a hitünket? 

MTA: – Bencze, ez a kérdés rossz. A hit a csatorna, ha úgy tetszik eszköz, amely által, vagy amelyen keresztül Krisztus igazsága eljut hozzánk. A hitet pedig nem mi termeljük ki magunkból, hanem Isten az Ő Szentlelkén keresztül gerjeszti fel bennünk. Isten adja a hitet is. Isten tehát felgerjeszti bennünk a hitet, majd pedig ezen a hiten keresztül, hit által fogadjuk el, lesz az miénk a nekünk tulajdonított igazság – Krisztus igazsága. Ahogy az apostol mondja, ez „Isten ajándéka.” (Ef 2,8) Ha nem kapnánk meg a hit ajándékát, akkor nem tudnánk elfogadni Krisztus igazságát sem. Tehát – ha össze akarjuk foglalni az eddigieket, így fogalmazhatunk – Krisztus igazsága miatt igazulunk meg, és ezt hit által vesszük magunkhoz.

MBB: – Erre szokták felhozni ellenérvként a Jakab 2, 14-26-ot. Szerintük ez teljesen ellentmond annak, amiről Pál a Róma 4-ben ír. „Pál a hit által való megigazulásról beszél, Jakab pedig a cselekedetekből való megigazulásról.” – szokták mondani. 

MTA: – Csakhogy itt ezeken a helyeken nem konkrétan a megigazításról értekeznek az apostolok, hanem egyszerűen a hit természetéről. A látszólagos ellentét abból adódik, hogy Pál és Jakab más típusú embereknek írnak, más közösségeknek. Pál olyan embereknek bizonygatja, hogy a hit számít, és nem a cselekedetek, akik az életükkel és a tetteikkel akarták magukat igazolni. Ezeknek az embereknek el kellett világosan magyarázni, hogy hitből igazulnak meg, és erre Ábrahám a tökéletes példa. Jakab ezzel szemben olyan emberekhez szól, akik úgy gondolkodnak, hogy amíg hisznek Jézusban tulajdonképpen nem számít, hogy mit tesznek. Jakab határozottan szembemegy ezzel a meggyőződéssel. Jakab szerint az üdvözítő hit magában foglalja az engedelmességet, a hitből fakadó cselekedeteket is: „Mert ahogyan a test halott lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jak 2,26) Jakab szerint értelmetlen hitről és hitből való megigazításról beszélni valódi hit nélkül. Tulajdonképpen egy tesztet ad a kezünkbe: úgy tudod leellenőrizni a hited valódiságát, ha megnézed milyen élet, milyen cselekedetek fakadnak belőle. 

Pál is ugyanerről beszél. A Pál által említett hit nem halott hit, hanem nagyon is cselekvő, élő, eleven hit. Vannak bizonyítékai. Pál a Róm 6-ban szinte ugyanúgy érvel, ahogy Jakab: „mit tegyünk hát? Vétkezzünk, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk? Szó sincs róla!”  Az egész fejezetet a Jakab levél második fejezete mellé lehet állítani. Pál és Jakab tehát két eltérő problémát próbál orvosolni és korrigálni. 

MBB: – Tehát akkor leszögezhetjük: a megigazításunk alapja nem a hitünk. Igaz? 

MTA: – Igaz. A megigazítás nem úgy megy végbe, hogy Isten ránk tekint, és látva hitünket, megjutalmaz bennünket az igazságával. Szó sincs erről! Isten a következőt mondja: „Odaadom nektek Fiam igazságát, aki a törvényt tökéletesen betöltötte, és aki meghalt a bűneitekért. Ő maga teljesen és tökéletesen igaz a törvény előtt. Titeket képvisel a törvénnyel szemben. A törvénynek minden egyes vesszőjét betartotta. Ezért adom számotokra oda az ő igazságát.” 

MBB: – Hála és Dicsőség neki ezért örökkön-örökké! Ámen! 

4 Responses

  1. Iványi Balázs

    William Wrede régen rámutatott, hogy:

    Nagyon jó összefoglaló a különböző keresztény értelmezésekről. Külön érdeme, hogy rámutat a reformáció és a reformátori értelmezések prioritására. Már William Wrede felismerte ezt, aki szerinte a reformáció hozzászoktatott minket ahhoz, hogy a hit általi megigazulást a pálos tanítás központi pontjának tekintsük. Egyetértek Wredevel, hogy ez nem így van. Az egész pálos vallást meg lehet magyarázni anélkül, hogy egy szót mondanánk erről a tanításról, hacsak nem a törvénynek szentelt részében van. Wrede írja: “Ez a tanítás csak akkor jelenik meg, amikor Pál a zsidó vallás elleni küzdelemmel foglalkozik. És ez a tény a tanítás valódi jelentőségét jelzi. Ez Pál polémiai tanítása, csak az életének harcával, a judaizmussal és a zsidó kereszténységgel folytatott vitájával együtt érthető, és csak erre szolgál. (Paul , 123. o.)

    Ez a fontos megjegyzés arra utal, hogy a páli és a zsidókeresztény (vagy júdaista) vita középpontjában nem a Messiás személyének, vagy a hozzá fűződő hitelvek kérdése (ami a riportban is elhangzik), hanem a törvény eredetének és az emberiségre gyakorolt hatása állhatott.

    Ha megengedik egy rövid megjegyzésben majd folytatom ezekkel.

  2. Iványi Balázs

    Elnézést a hibás szerkesztésért:-)

    Sem teológia végzettség, sem újszövetségi phd tanulmányok a páli levelek alapos ismeretén kívül nem szükséges ahhoz, hogy felismerjük Pálnak a sinai- hegyi törvényekhez való sajátos viszonyulását. Ellenfeleivel folytatott vita központi témája ez. Ennek okát a sorok között megbújó, és időről időre megjelenő motívumban (Gal3:19-20; ApCsel7:53; Zsidó2:2) , a törvény eredetének meglepő páli gondolata adja Wrede-nek igaza van abban, hogyha a római levéltől teljes függetlenségében tudjuk értelmezni a galata levelet, (ahogyan ezt egyébként az eredeti olvasóknak is tennie kellett), akkor úgy tűnik, hogy Pál megtagadta, hogy Istennek bármi köze is van a törvényhez, “valami, amit Isten nem szándékozott megtenni” (Martinus C. de Boer, Galatians,). Az angyalok tehát Isten engedélye nélkül cselekedtek. Vannak, akik ezeket az angyalokat „a világ elemeinek” nevezik (sztoicheia), akikről Pál a galaták következő fejezetében beszél.
    A törvénynek tett engedelmesség tehát nem Istenhez, hanem csak az angyalokhoz tartozik. A törvény az embereket a világelemek kiskorúságában tartja ( stoicheia tou kosmou, Gal. 3, 9), akik maguktól függően tartották őket, amíg Isten Krisztuson keresztül nem szabadította meg őket a törvény átkától (vö: Gal. 1-5).
    Schweitzer, Pál apostol misztikája c. munkájában találóan jegyzi meg: “Azzal az állításával, hogy a törvény az angyalok uralmát jelentette, és nem Isten uralmát, Pál lépést tett a zsidó gondolkodási világon kívül, és előkészítette az utat a gnoszticizmushoz.” (70-71.o).
    Pálnak azt az állítását, miszerint a sinai törvény angyali, nem isteni eredetű, a Róma5:20 is megerősíteni látszik. Itt a fordítások általában nem adják vissza az eredeti olvasatot, a legtöbb fordítás az első igét egyszerűen „bejött” vagy „belépett”- ként fordítja megfosztva eredeti jelentésétől: a görög „pareiserchomai” ige azonban szó szerint azt jelenti, hogy „lopakodva jön” vagy „méltatlan motívumokkal” (lásd Bauer Lexikon). Az egyetlen más alkalom, amikor a szót a páli levelekben használják, a Gal. 2: 4, és a fordítók itt már helyesen adják meg azt a jelentést, amit valóban jelent: „belopózkodott hamis atyafiakért, akik alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat…”(Károli).

    Ez a törvény eredetének kérdésköréhez kapcsolódott. Ha időm engedi, akkor az emberekre gyakorolt hatásáról, és Isten megoldásáról is írok röviden.

    Minden jót!

  3. Iványi Balázs

    Ha igaza van Wrede-nek és a megigazulás tanítása jellemzően a törvény körüli viták kísérőjeként jelenik meg, és csak ezzel együtt érthető, mi több, csak erre szolgál, akkor joggal merül fel a kérdés, miért volt a törvény körüli vita? Ennek egyik lehetséges okát a törvény különös eredetének páli értelmezésében találhatjuk. Szerintem érthető, hogy Pál apostol azt mondja a szerinte hamis cselekvő testvérekről/atyafiakról, hogy “belopódznak”, de miért gondolná, hogy a törvény Istentől származik, ha ugyanazt mondja a törvényről, hogy méltatlanul lépett be, illetve belopódzott? A választ maga Pál adja meg: a törvény angyalok rendelése volt.
    Gondolom Önök között, akik ismerik a páli leveleket, felmerül a kérdés, hogyha “az angyalok által hirdetett beszéd” (Zsid2:2) vagyis a törvény, Pál szerint nem Istentől származik, akkor Isten mely beszédeit bízta a zsidókra (Róma3:2). Nyilvánvalóan nem a törvényt bízta Isten a zsidókra, hiszen Isten ezen beszédeiben egyesek nem hittek (Róma3:3). A törvény viszont nincs hitből (Gal3:12), a törvénybe nem kell hinni, nem azért adatott (“angyalok rendelésére, közbenjáró által”), hogy hinni kelljen benne.
    Isten azon beszéde, amire Pál utal, adja a hit alapját, hiszen “a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje/beszéde által” (Róma 10:17). Nyilvánvalóan a törvény nem lehet azonos Isten zsidókra bízott beszédével. Akkor mi lehet ez a beszéd, amit Isten a zsidókra bízott, és amiben egyesek nem hittek már az Ószövetségi időkben sem?
    A válasz nem egyszerű. Szívesen olvasnám bárki válaszát erre vonatkozóan:-)

  4. Iványi Balázs

    Hát úgy látom, a beszélgetés érdeklődés (vagy gyávaság, netán ostobaság?) hiányában ismét elmarad;-)) A kérdés persze ettől még továbbra is kérdés marad.

    Minden jót.

Hozzászólás