Marco de Leeuw van Weenen: „Alaposság”

(A szerző a Bonyhádi Református Missziói Egyházközség tagja, a Tolnai Református Egyházmegye missziói munkatársa)

„Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk.” Így figyelmezteti Jakab apostol az olvasókat levelében. [1]  Azóta is érvényes, hisz a bűnbeesett ember, aki abban a tévhitben él, hogy különbséget tud tenni helyes és helytelen között, sokkal szívesebben tanít, mint tanul. Megtérésünk után is észre lehet venni magunkban ezt az óemberi vonást.

A fenti mondattal Jakab apostol saját magát is kritika tárgyává teszi. Egy tanító, aki másokat arra figyelmeztet, hogy ne akarjanak tanítók lenni – nem egyszerűen arról van szó, hogy félti a pozícióját, tekintélyét, hatalmát? Nem szimatolhatunk itt diktatórikus hajlamokat, sőt talán eltérő vélemények nyílt elnyomását? Hogy mondhat egy keresztyén ember ilyet? Nem inkább szeretnie kellene mindenkit, és Pál apostollal együtt arra buzdítani az embereket, hogy buzgón kérjék a tanítás lelki ajándékát? [2] A mai korszellem az adott mondatból ezen kérdések mentén könnyen és gyorsan nagy ügyet kerekítene.

Ha azonban alaposabban olvassuk a verset, kiderül: Jakab önmagát is azok közé sorolja, akik súlyosabb ítéletre számíthatnak. Ha tehát figyelmeztetése nem állja meg a helyét, akkor látása szerint éppen ő fogja annak következményeit viselni. Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség számos helyén súlyos ítéleteket lehet olvasni, amelyeket Isten népe vezetőihez és tanítóihoz intéz. [3] Az apostol egyszerűen emlékezteti olvasóit ezekre a szakaszokra, nehogy az ügynek csak az egyik oldalát lássák. Szavaiból tehát féltő szeretet szól.

A figyelmeztetés most is aktuális. A Twitter és a Facebook idejében nagy a kísértés, hogy egy tanító könnyen megjegyezhető, rövid és azonnali tetszést kiváltó üzenetekkel álljon elő – hiszen „ehhez vannak szokva az emberek mostanában.” Az identitás-központú korszellem miatt nagy a kísértés, hogy a tanító valami egyedit mondjon – ha még tabudöntögető is, annál jobb. Egy olyan korban, amikor az egyik protestáns felekezetnél gyakorlatilag beismerik, hogy a leendő lelkészek alapképzésük során valószínűleg nem tanulnak eleget arról, hogyan lehet embereknek lelki útjukon segítséget adni, mivel erről a kérdésről szakirányú továbbképzést szerveznek [4], nem árt újra felidézni, hogy Isten számon kéri azt, hogy ki mit tanít.

Könnyen kiszűrjük, hogy más országokban és/vagy más felekezeteknél mennyire értelmezik félre Isten Igéjét. Könnyen fel is háborodunk rajta. Viszont érdemes figyelmünket magunkra irányítani. Tudatában vagyunk a tanítás súlyának? Tisztában vagyunk azzal, hogy aki hirdeti nekünk az Igét, az nagy kockázatot vállal önmagára? Meg is becsüljük, tiszteljük őt ezért? És maga a tanító is félelemmel és rettegéssel készül szolgálataira?

Ezzel a hosszú cikkel (esszével) lándzsát szeretnék törni az alaposság mellett. Természetesen az alaposság nem mindig egyenlő a hosszúsággal, viszont a már előre is szűkre szabott keret megnehezítheti az alaposság demonstrálását. Írásom azért is lett terjedelmes, mert alaposan igyekszem reflektálni egy szerintem kevésbe alapos blogbejegyzésre. Előre is elnézést szeretnék kérni azoktól, akik nem bírnak ilyen hosszú szövegeket olvasni. Nekik nem is kell tovább olvasniuk. Elég, ha az előző bekezdést alaposan végiggondolják. Aztán a cikk végére, a következtetésekre ugorhatnak. A továbbiakban egy példa következik.

Egy példa

Az alábbi példával szeretném illusztrálni, mi történhet, amikor a tanításból hiányzik a megfelelő alaposság. Előre bocsátom, hogy a cikk szerzőjével nincs személyes konfliktusom, személyében nem akarom bántani. Nem lenne nehéz más, hasonló cikket találni az interneten. A szöveg azért kitűnő példa a témámhoz, mert így lett beharangozva: „személyes vallomással egybekötött, tabukat döntögető blogbejegyzés.” [5] Ebben a meghatározásban minden szerepel, ami a mai korszellem szerint vonzó és kihagyhatatlan. Ügyes megfogalmazás a blog szerkesztőitől, meglesznek az olvasók! Még elég rövid is ahhoz, hogy végigolvassák. A fogyasztói oldalon tehát minden rendben. És a tanító oldalán? Nézzük meg, de alaposan!

„Mit kezdhet egy protestáns a rózsafüzérrel?” Ezzel a provokatív címmel jelent meg január 5-én Tóth-Simon Károly írása a 777blog.hu-n. A szerző a miskolci Golgota Keresztény Gyülekezet presbitere [6] és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat regionális koordinátora. [7] 2018-ban megjelent „Zarándok-imák” című könyve, amellyel az ajánlás szerint az író „megihletni” akarja az olvasókat saját imádságukban.[8] A blogbejegyzés hangvétele is ehhez hasonló.

A cikkben Tóth-Simon említi, hogy az utóbbi időkben komoly érdeklődés támadt benne azokkal az imamódokkal kapcsolatban, amelyeket a római-katolikus és a keleti keresztény egyházak őriztek meg és gyakorolnak. Arról tesz bizonyságot, hogy imaélete sokat fejlődött azáltal, hogy többé nem azt kereste, ami protestánsként elválasztja őt római katolikus vagy keleti keresztény testvéreitől. Inkább igyekszik valóban megérteni, amit gyakorolnak, és megtalálni annak módját, hogy ő is épülhessen és áldást nyerhessen általa.

Természetesen dicséretre méltó, amikor egy gyülekezeti vezető széleskörűen tájékozódik a hivatásához tartozó kérdésekben. A Reformáció, illetve a nagy egyházszakadás előtti közös történelmi hagyatékban sok elfelejtett kincsre bukkanhatunk. De természetesen sok olyan dologra is, ami nem fér össze a tiszta evangéliummal. Ugyanis már az első keresztyén közösségekben is megjelentek félrevezető tanítások. Csak elő kell venni Pál apostol leveleit, hogy erről meggyőződjünk. Tehát nem lehet automatikusan minden jó, amit máshol, más korban, akár hosszú időn keresztül gyakoroltak a keresztyénséghez tartozó emberek. Ebből következik a kérdés: hogyan döntjük el, mit fogadunk el az igaz hittel összeegyeztethetőnek?

Az erre a kérdésre adott válasz az egyik nagy különbség a római-katolikus egyház és a protestáns felekezetek között. És éppen ezért tartom provokatívnak Tóth-Simon Károly írásának címét. Hiszen (bár nyelvtanilag lehetséges) nem úgy kell azt érteni, hogy a szerző lenne az az egy protestáns, aki valamit kezdeni tud a rózsafüzérrel. Természetesen a saját tapasztalatairól ír, de a cikk hangvétele azt közvetíti, hogy bármelyik protestáns kezdhet valamit a rózsafüzérrel. Tehát én is, aki szintén protestánsnak vallom magam. Hogyan támasztja alá Tóth-Simon, hogy a rózsafüzér a protestáns elvek alapján is összefér azzal a  felfogással, amely a hit dolgaiban kizárólag a Bibliát fogadja el mércének? Alaposan végigolvasva a cikket azonban meggyőző érvek helyett sajnos egy elég kusza gondolategyveleggel találkoztam.

Tóth-Simon Károly azt írja, hogy három kérdés megválaszolása után elmúltak az ellenérzései a rózsafüzérrel kapcsolatban. A cikkben másodikként szereplő kérdést szeretném először szemügyre venni, mivel itt a legszembetűnőbb az érvelés elégtelensége. A kérdés így szól: helyes-e imádság közben bármilyen eszközt használni? A válaszban a szerző arra mutat rá, hogy Isten azt parancsolta népének, hogy csináljanak bojtokat ruhájuk szegélyére. Arra való ez a bojt, hogy valahányszor ránéznek, emlékezzenek az Úr minden parancsolatára és teljesítsék azokat (4Móz 15,37 – 41). A szerző azt írja, ő is hord valamit a csuklóján, amely az imádkozásra figyelmezteti őt.

Bár elfogadhatónak tartom az ószövetségi előírásoknak e keresztyén továbbgondolását, de az említett példa nem válasz a feltett kérdésre. Ugyanis más dolog egy tárgyat arra használni, hogy valamire emlékeztessen, és más dolog egy tárgyat cselekvés közben használni. Elhamarkodott általánosítás az, ahogy mivel a Bibliában szerepelnek bojtok, amelyek Isten törvényére emlékeztetnek, ezért egy hétköznapi dolognak lehet lelki jelentősége. Igaz, hogy a Szentírásban más tárgyak is szerepelnek, amelyek az emlékeztetés célját szolgálják. Ebből kifolyólag mondhatjuk: a Biblia szerint sokféle tárgynak lehet emlékeztető szerepe. De ha ennél tovább akarunk menni, olyan példákat kell gyűjteni, amelyekben különböző tárgyak különböző lelki funkciókat töltenek be. Fogalmi gondolkodásunk egyik csodája, hogy mindig lehet olyan elvonatkoztatási (általánosítási) szintet találni, ahol két dolog egy kategóriában szerepel. Viszont nem biztos, hogy a Biblia is használja ezt az általánosítást. Azt meg kell vizsgálni, alá kell támasztani – egy példára viszont soha nem lehet általánosítást építeni!

A válasz másik része arról szól, hogy az imádkozó figyelme elkalandozhat az Istennel való beszélgetésről a napi teendőkre. „Ilyenkor segíthet a figyelmünket fókuszálni egy hétköznapi eszköz” – írja Tóth-Simon. És valóban: ha körülnézünk egy iskolai osztályban, láthatunk olyan gyerekeket, akik jobban tudnak figyelni, ha közben babrálnak valamivel. [9] Én magam például olvasás közben előszeretettel az oldalak sarkaival játszom – amikor figyelmesen olvasok, ez automatikus. Lehetnek tehát olyan emberek, akik jobban tudnak koncentrálni az imádságukra, ha közben valami a kezükben van. A Biblia nem tiltja (de nem is írja elő!), a természet kutatása pedig megmutatja, hogy bizonyos embereknél, bizonyos esetekben hasznos lehet. Egy protestáns ezt „közömbös dologként” (szakszóval: adiafóronként) elfogadhatja.

Következő kérdés, hogy ez a dolog lehet-e a rózsafüzér? Egyáltalán mi is ez? A rózsafüzér (amikor a tárgyról van szó, „olvasónak” is hívják) bizonyos kegyességi eljáráshoz tartozik, annak megkönnyebbítésére van kitalálva. Meghatározott számú, de különböző méretű és/vagy színű gyöngyökből áll. Rendeltetése, hogy az ember egy visszatérő szakaszokból álló, hosszú szöveg felmondása közben emlékezzen arra, éppen hol tart. A mai használat szerint ez a hosszú szöveg főleg Máriához intézett szakaszokból áll: ötvenháromszor tér vissza egy „Üdvöz légy, Mária!” kezdetű rész, naponta változó betétekkel („titkokkal”). Részei még a szövegnek a „Mi Atyánk” kezdetű imádság és egy Szentháromság-dicsőítő mondat (mind a kettő hatszor), illetve az apostoli hitvallás („Hiszek egy Istenben, stb.”). [10]

Egy protestáns számára az első nehézséget a Máriához intézett szövegek jelentik, ahogyan Tóth-Simon is írja. Akármiben is térnek el egymástól a protestáns felekezetek, közös reformátori alapjukhoz tartozik annak megvallása, hogy csak a Szentháromság Istenhez szabad imádkozni, máshoz nem.

Amikor Tóth-Simon azt a kérdést tárgyalja, hogy „Helyes-e az Üdvözlégyeket ismételni?”, ezt írja: „Vannak olyan protestánsok, akiknek nem okoz gondot, hogy elmondják ezt az imát. Nem imádják Máriát, és nem is hozzá imádkoznak, hanem a közbenjárását kérik.” Természetesen tartozhatnak ilyen gondolkodású emberek valamelyik protestáns közösséghez. Ebben az esetben sürgősen tájékoztatni kellene őket arról, hogy valakinek a közbenjárását kérni és valakihez imádkozni rokon értelmű kifejezések. És arról is, hogy miként csak egyetlen Isten van, ugyanúgy csak egyetlen közbenjáró van Isten és emberek között: az ember Krisztus Jézus (1Tim 2,5). Egy olyan horderejű kérdésben, hogy kihez szabad imádkozni, nem érdemes a tájékozatlanok példáját követni.

Tóth-Simon a saját gyakorlatában nem imádkozik Máriához, hanem átfogalmazza ezeket a szakaszokat Jézushoz intézett imádságokká. Az egész cikknek ez a neuralgikus pontja. Ugyanis itt derül ki, hogy a szerző szíve mélyében valódi protestáns. Hiszen „önhatalmúlag” megváltoztatja a római-katolikus egyház által előírt tartalmakat, mivel azok nem egyeznek meg azzal, amit ő az imádságról gondol. Csak a formát tartja meg: az imarészeket a segédeszköz logikája szerint mondja el.

Mit kezdhet tehát egy protestáns a rózsafüzérrel Tóth-Simon belső meggyőződése szerint? Megtarthatja a formáját, de a tartalmát meg kell változtatni. Viszont cikkében nyitva hagyja a lehetőséget, hogy egy protestáns akár változatlan eredetijében is használhatja. A szerző határozottan utal erre: nem akar állást foglalni abban a kérdésben, hogy egyáltalán helyes-e az Üdvözlégyet imádságként elmondani. De igenis állást foglal: leír egy, a sajátjától eltérő meggyőződést, és egyetlen egy kritikus megjegyzést sem fűz hozzá. Ezzel végső soron vállalhatónak nyilvánítja ki, óriási felelősséget vállalva Isten színe előtt.

Nézzük meg közelebbről a rózsafüzér formáját is! Tóth-Simon olyan imádkozást propagál cikkében, amely sokszor visszatérő részekből áll. Ezért kitér arra a kérdésre is, hogy helyes-e ugyanazt a rövid imát egymás után ismételgetni? Indokolt a gyakorító ige használata, hiszen fentebb láttuk, hogy az egyik imaelem több mint ötvenszer is visszatér. A szerző egyik érve az igenlő válasz mellett az, hogy például a 136. zsoltárban is szerepel egy visszatérő refrén („mert örökké tart szeretete”), illetve a mai keresztyén énekekben is szerepelnek sokszor ismétlődő részek. A másik érve az, hogy az  Úr Jézus a Gecsemáné-kertben is háromszor is elmondta ugyanazt az imádságot (Mt 26,44).

Viszont amikor két ember (külsőleg) ugyanazt teszi, az (közelebbről megnézve) még nem ugyanaz. A Gecsemáné-kertben az Úr Jézus imádsága ugyanis ez volt: „Ha lehetséges, távozzék el tőlem e pohár.” Miután pedig harmadszor is ezekkel a szavakkal imádkozott, így szólt tanítványaihoz: „Eljött az óra, és az Emberfia bűnösök kezébe adatik.” Ebből meglátjuk, hogy az ima harmadik fordulója után megérkezett a válasz az Úr Jézus kérésére: nem távozik el tőle a pohár. Arra talán soha nem fogunk választ kapni, hogy az Úr Jézusnak miért kellett háromszor is imádkozni, mielőtt megkapta a feleletet. Érdekes ugyanakkor, hogy Pál apostol is arról számol be, hogy háromszor kérte az Urat, hogy távozzék el tőle a testébe adott tövis – s a háromszor megismételt ima után szintén nemleges válaszról számol be. [11] Ebből a párhuzamos eseményből szerintem arra tudunk következtetni, hogy az Úr Jézus is, Pál apostol is addig ismételte imádságát, míg meg nem érkezett az Atya válasza. Amikor megérkezett, el is fogadták, s nem imádkoztak tovább.

Itt megint az elvonatkoztatás szintje okozza a nehézséget. Sokféle ismétlést lehet találni a Bibliában, de ezek az ismétlések különböznek egymástól abban, hogy milyen okból történnek. Az Úr Jézus és Pál apostol azért imádkozott háromszor (nem ötvenháromszor!), mert csak azután kapott választ. A 136. zsoltárban azért szerepel ismétlés, mert a szerző ezzel azt akarja érzékeltetni, mi minden támasztja alá, hogy Isten szeretete (más fordítás szerint: hűsége) örökké tart. Hogy a keresztyén énekekben miért vannak ismétlések, az megint más kérdés. Én fenntartom a lehetőséget, hogy azon a területen sem gondoltunk mindent végig, és nem teszünk mindent jól. A hagyományaink között lehetnek elvetendő dolgok is.

Tóth-Simon – belső meggyőződése szerint – azért tartja jónak egy-egy rövid ima ismételgetését, mert így „a szavak egyre mélyebbre hatolnak az imádkozó szívében, és olyan jelentésük tárul fel, ami a felületes vagy valódi figyelem nélkül történő elmondása, elolvasása során rejtve maradt volna.” Nos, mindennapi tapasztalat, hogy az ember jobban megérti azt, amire odafigyel, mint azt, amire nem figyel oda. És kevesen vitatkoznának azzal, hogy valamit jobban megértünk, ha azt többször elolvassuk és/ vagy végiggondoljuk. Viszont arra mindenki rájöhetett saját (tanulási) tapasztalatából, hogy többszörös ismétlés után a további ismétlés már kevesebb hozzáadott haszonnal jár. Valamikor el fogok érni egy belső határt: annál jobban már nem fogom megérteni az adott szöveget. [12]

Ha az általam elért megértési szintnél mélyebbre akarok ásni, akkor a vonatkozó tudásomat kell bővíteni. Ezt is nagyon könnyen ellenőrizhetjük. Vegyünk elő egy szakkönyvet olyan témáról, amiről alig tudunk valamit! Nézzük meg, hogy puszta ismételt olvasással mennyire értjük azt meg? Majd kérjünk fel egy szakembert, hogy magyarázza el nekünk a könyv tartalmát! Szerintem el tudjuk képzelni az eredményt. Éppen ezért tartozik a Biblia folytonos magyarázása az egyház központi feladataihoz – az elöljárókéihoz meg a folytonos tanulás, tehát az ismeret- és tapasztalatszerzés.

Itt azonban még egy kérdést fel kell tennem. Ha egy szöveget azért ismételgetünk magunkban (vagy hangosan magunknak), hogy az mélyebben hatoljon a szívünkbe és/ vagy jobban tárulkozzon fel a jelentése számunkra, akkor ez vajon imádkozásnak tekinthető-e? Itt is eltérnek az álláspontok a felekezetek között. A Katolikus Egyház Katekizmusa az imádság módjai között második helyen az elmélkedést említi. [13] 2723. pontjában így definiálja: „Az elmélkedés imádságos keresés, mely fölhasználja a gondolkodást, a képzeletet, a lélek érzéseit és vágyait. Célja az elmélkedés tárgyának hittel való elsajátítása és életünk valóságával való összevetése.” Az „Éneklő Egyház” című, római-katolikus énektárban ez a gondolat nagyon leegyszerűsítve így szerepel: „Nem csak az Istenhez szóló beszéd lehet imádság, hanem az Istenről szóló is.” [14]

Ezzel szemben pl. Kálvin ezt írja: „Az imádság az embereknek Istennel való bizonyos társalkodása, amely által az ég legszentebb helyébe hatolva Istent személyesen figyelmeztetik az ő ígéreteire: hogy tapasztalják, ha a szükség úgy kívánja, hogy nem cselekedtek hiábavaló dolgot akkor, amikor hittek Isten szóbeli ígéreteire.” [15] A reformátorok tanítása nyomán a protestáns felekezetek hitvallásai szerint az imádság mindig Istenhez szól, nem csupán róla. [16] Ebben az Úr Jézust követték, aki arra tanította tanítványait, hogy imádságukban folyamatosan szólítsák meg Istent. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha figyelmesen végigmondjuk az Úr Jézustól tanult, „Mi Atyánk” kezdetű mintaimádságot.

Természetesen egy protestáns is elmélkedhet, és előtte, közben, utána imádkozhat is. De magát az elmélkedést nem hívja imádságnak, mert hiányzik belőle az Istennel való párbeszéd-jelleg.

Összegezve az eddigieket, hogyan használja Tóth-Simon a rózsafüzért? Úgy, hogy annak segítségével rendszeresen elmélkedik bizonyos bibliai igazságokon, és ezek az elmélkedések sokszor visszatérő, kötött szövegű imádságokba vannak beágyazva a római-katolikusoknál használatos, mindenekelőtt Máriához szóló rózsafüzér-formának megfelelően. Az elmélkedésekre az imádság részeként tekint.

Mire jutottam én, egy másik protestáns? Arra, hogy különbség van az imádság és az elmélkedés között, bár természetesen érdemes úgy elmélkedni, hogy imádkozásba legyen beágyazva. Az elmélkedés pedig ahhoz vezethet, hogy több információt fogok keresni az adott témáról, hogy még nagyobb megértésre jussak.

Arra, hogy ugyanazt az imakérést addig érdemes megismételni, míg meg nem kaptam rá a választ, hiszen éppen ez a lényege. A hálaadást és dicsőítést természetesen addig lehet ismételni, amíg őszintén tudom kimondani.

Arra jutottam, hogy elfogadjam: vannak emberek, akik jobban tudnak koncentrálni imádságukra, ha közben babrálnak valamivel. S ha valakinek egy csuklójára kötött tárgy segít abban, hogy emlékeztesse őt a rendszeres imádkozásra, akkor csak ajánlani tudom.

Ugyanakkor nem változott a véleményem a következőről: továbbra sem szabad Máriához imádkozni. Összességében nem jósolok nagy jövőt a rózsafüzérnek tudatosan protestáns módon gondolkodó körökben.

De mire következtethet a blogbejegyzés felületes olvasója? Arra, hogy egy protestáns is nyugodt lelkiismerettel ugyanúgy élhet a rózsafüzérrel, mint egy római katolikus. Legalábbis a blog szerkesztői így értelmezhették a cikket, mivel tabudöntögetőnek gondolták. Talán észre sem vették, hogy a szerző gondolkodásában és imagyakorlatában sokkal protestánsabb náluk. Csak sajnos az imádság lényegét illetően nem merte öntudatosan vállalni a protestáns álláspontot. Ha körülnézünk a protestáns felekezetek vezetői között, még számtalan példára bukkanhatnánk.

Következtetések

Egy tanító hogyan biztosíthatja az alaposságot szolgálataiban? Igaz, hogy a pszichológia szerint a lelkiismeretesség (ez itt a megfelelő szakszó) egyike a személyiséget meghatározó öt faktornak, tehát eltérő mértékben van jelen különböző emberekben. [17] Viszont az alaposságot szakmai kompetenciának is vélem, amely megtanulható, elsajátítható – az adott ember személyiségétől függően könnyebben vagy nehezebben. Ehhez a fent tárgyalt példa alapján, de a teljesség igénye nélkül öt alapvető iránymutatást szeretnék adni.

Mindenek előtt fontos a használt fogalmak tisztázása. Tanítás során önkéntelenül is sok szakszót használunk, pl. kegyelem, üdvösség, hit. Fentebb kiderült, hogy még az imádság-fogalom használata sem egységes, s abból is származhatnak félreértések. Amikor a Szentírást akarjuk magyarázni, ezeket a fogalmakat nyilvánvalóan a bibliai használatnak megfelelően kell érteni, használni és magyarázni. Nem mindig könnyű ez, hisz sokszor össze kell egyeztetni a héber és a görög jelentési mezőket. Viszont nem spórolhatjuk meg magunknak ezt a fáradtságot, ha tisztességesek és alaposak akarunk lenni tanításunkban.

Gondolhatjuk, hogy tisztában vagyunk a szakfogalmak jelentésével. De hogy valóban így van-e, az csak akkor derül ki, amikor más szavakkal próbáljuk körülírni, mit is akarunk mondani. Hálás vagyok azokért a beszélgetésekért, amikor beszélgetőtársamnak volt annyi bátorsága, hogy minden szakszó után megállított, és megkérdezte: „Marco, ez pontosan mit jelent?” Így döbbentem rá saját pongyola szóhasználatomra:  nehezen tudtam mondanivalómat (más szavakkal!) alaposabban elmagyarázni. Nem könnyű ezt beismerni magunknak! De ha megvan a diagnózis, elkezdődhet a terápia. 

A második fontos iránymutatás: legyünk kényesek a logikára és érvelésünk helyességére. Tóth-Simon cikkében két érvelési bukfencet láttunk. Az egyik a túlzásba vitt elvonatkoztatás volt: csak elhamarkodott általánosítással lehetett a kijelentést és az érvet egy nevezőre hozni – de éppen emiatt esett csorba a logikán. A másik hiba a következő: a (keresztyén és/ vagy egyházi) gyakorlatból nem lehet arra következtetni, hogy a Biblia helyesli-e az adott dolgot. E két érvelési hiba ahhoz a szerencsétlen helyzethez vezetett, hogy az adott feleletek lényegében nem válaszolták meg a feltett kérdéseket.

A harmadik iránymutatás: mindig ellenőrizzük mondanivalónkat! Ehhez mindenekelőtt hitvallások és káték olvasását tudom javasolni. Hisz ezek az írások éppen azért születtek meg, hogy alapvető, de esetleg félreérthető kérdésekre adják meg közérthetően a bibliai választ. Általában szerepelnek ezekben a vonatkozó igehelyek is. Ezek tanulmányozása segíthet nekünk abban, hogy még jobban megértsük a témakört.

Mivel protestáns vagyok, ezen a ponton Kálvin Institúcióját is említenem kell. Ez is hitvallásként született meg, majd egyre inkább kézikönyvvé terebélyesedett. A reformátor alaposan megtárgyalja benne az egyházatyák tanítását is, illetve az általánosan felbukkanó félreértésekre is kitér. Nem kell végső kinyilatkoztatásnak venni (hisz Kálvin is állandóan finomított rajta), de csak kárunkra lenne, ha kihagynánk érvei megismerését.

A tanulmányi munka után sorra következik a tanítás lényegének megfogalmazása. Mivel a tanítónak az a hivatása, hogy az igaz hitre tanítsa hallgatóit és/ vagy olvasóit, itt a következőt szeretném hangsúlyozni: tanításunk legyen a teljes Bibliának megfelelő, közérthető, világos állásfoglalás. Legyünk tisztában azzal, hogy ami félreérthető a tanításban, azt valaki biztosan félre fogja érteni. Ezért, amiről Isten Igéje egyértelműen szól, azt egyértelműen is kell tanítanunk. Ha Isten Igéje több szempontból világít meg egy kérdést, a tanítónak is az egész komplexumot kell bemutatni (bár lehet, hogy nem egyetlen egy alkalommal, hanem pl. egy sorozatban). Amit Isten Igéje megtilt, azt a tanító még hallgatólagosan sem hagyhatja jóvá. Hisz nem a saját álláspontját tolmácsolja – Isten kijelentéseit magyarázza legjobb tudása szerint, és hallgatóinak ezeket kell (egyre jobban) megérteni.

A tanítóknak szóló utolsó útmutatásom: kérjenek és fogadjanak el visszajelzéseket szakmailag képzett és elhívott kollégáktól. Lelkészkörökben és/vagy lelkésztovábbképzéseken való részvételt tudok ajánlani, ahol egyenrangú felekként a Szentírás alapján meg lehet vitatni aktuális kérdéseket. Amikor a tanító nem kap visszajelzést, könnyen lehorgonyozhat saját vesszőparipáinál. És bár a saját hibáinkra általában vakok vagyunk, de a másikéit könnyen kiszűrjük. A megfelelő hozzáállással közösen emelhetnénk a bibliai tanítás színvonalát Magyarországon.

A lényeget néhány mondatban: Jakab apostol figyelmeztet, hogy a tanítónak súlyosabb ítéletben lesz része. Ezért a tanító számára az egyik legfontosabb ügy, hogy ő maga személyes életében és szolgálatában hűséges legyen Istenhez és az Ő Igéjéhez. Teljesen megbízva Isten kijelentett igazságában saját gondolatait mindig fenntartással kezelje! Ez vezethet el az oly szükséges alapossághoz.

Jegyzetek:

[1] Jak 3,1

[2] Vö. 1Kor 14,1

[3] Két jó példa: Ezs 34 és Mt 23

[4] http://www.kre.hu/htk/index.php/oktatas/kepzesi-formak/szakiranyu-tovabbkepzesek/spiritualitas-es-misszio-az-egyhazban.html

[5] https://777blog.hu/2019/01/05/mit-kezdhet-egy-protestans-a-rozsafuzerrel/

[6] http://www.halado.hu/vezetoink.html

[7] https://infaustus.wordpress.com/about/

[8] https://infaustus.wordpress.com/konyv/

[9] http://snagglebox.com/article/fidget-concentration/

[10] https://hu.wikipedia.org/wiki/Rózsafüzér

[11] 2Kor 12,8k

[12] https://en.wikipedia.org/wiki/Learning_curve

[13] A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat (Budapest, 2002): 685. o.

[14] Éneklő Egyház, Szent István Társulat (Budapest, 2013): 25. oldal

[15] Institutio, 3. könyv, XX. fejezet, 2. bekezdés.

[16] pl. Második Helvét Hitvallás XXIII. fejezete, Westminsteri Hitvallás 178. kérdés-felelete.

[17] Személyiség-pszichológia, Carles S. Carver & Michael F. Scheier (Osiris Kiadó, Budapest, 2006): 88. o.