10
jan
2019

Leon Morris: mit értünk evangelikál alatt?

(Leon Morrisra, az Újszövetség professzorára a nemzetközi evangelikalizmus egyik legmeghatározóbb képviselőjeként tekintünk. Morris Ausztráliában született, ott is szolgált anglikán lelkipásztorként. 1938-ban szentelték fel lelkésznek. Doktori fokozatát a Cambridge-i Egyetemen, az Egyesült Királyságban szerezte meg. Dolgozatának címe: “A keresztről szóló apostoli igehirdetés” (The Apostolic Preaching of the Cross). 1960-64 között a cambridge-i Tyndale House, 1964-1979 között a melbourne-i Ridley College igazgatója, mindeközben a Trinity Evangelical Divinity School vendégprofesszora. Több mint 51 kötet szerzője, melyek közel kétmillió példányban kerültek kiadásra.

Alább az Ausztrál Evangelikál Aliansz (Australian Evangelical Alliance) magazinjának (Working Together) 1998/4-i számában megjelent rövid írását foglaljuk össze.)

Az evangelikál ember:

Evangelikálnak nevezhető az a férfi vagy nő, aki az evangélium alapján él. Az “evangelikál” kifejezés az “evangel” szóból vezethető le – magából az evangéliumból. Definíció szerint az az evangelikál, aki törődik/foglalkozik az evangéliummal. Ez többet jelent annál, hogy valaki hébe-hóba beszél az evangéliumról. Ez azt jelenti, hogy az evangelikál ember számára Krisztus evangéliuma központi jelentőségű. Természetesen üzenet is számára, amit folyamatosan hirdet, de mégis több ez, mint igehirdetésének tárgya. Az evangélium gondolkodásának és életének centruma.

Pál apostol úgy emlékezteti a korinthusiakat az evangéliumra, amit elsősorban ő adott át nekik, hogy hangsúlyozza: a legfontosabb, “hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint” (1Kor 15,3). Úgy tűnik – mondja Morris -, hogy minden, ami az evangelikálok számára lényeges, ebből az alaptételből fakad.

“Krisztus meghalt.” A kereszt Isten hatalmas és alapvető jelentőségű cselekedete. “A mi bűneinkért.” Ez az a makacs tény, ami szükségessé tette a keresztet. Arra az igazságra mutat, hogy az emberi faj minden egyes tagja inkább a rosszat választja, mintsem a jót. Karikaturisztikus összefoglalása ennek, hogy az evangelikálok szerint az emberi faj minden tagja olyan rossz, amilyen rossz csak lehet. Ez nem igaz. Az evangelikálok azt mondják, hogy egyikünk sem tökéletes. Egyikünk sem teszi mindig azt, amiről mélyen a szívében tudja, hogy tennie kellene. Egyikünk sem felel meg Isten mércéjének.

Ebből következik Morris szerint az, hogy az evangelikálokat nem lehet levenni a lábukról mindenféle földi utópia ígéretével. Mindenesetre ebből nem következik, hogy az evangelikál ember ne munkálkodna másokért. A keresztben megértett szeretet alapján cselekvővé válik. Napjainkban jobban tudatosul bennünk keresztyéni kötelességünknek azon része, ami a felebarátra vonatkozik, mint korábban. Ez eddig rendben is van, de az evangelikál hívő nem emberi törekvésekbe veti bizalmát. Ilyen értelemben pesszimista. Látja mind a baloldali, mint a jobboldali diktatúrák elnyomó természetét. Látja, hogy a demokráciák gyakran túlságosan is zavaros és lélektelen bürokráciába süppednek. Az evangelikál ember mindent megtesz annak érdekében, hogy bármilyen rendszerről is legyen szó, az megfelelően működjön, de bizalmát nem rendszerekbe veti. Hiszen minden rendszernek muszáj a ”bűnösök nyersanyagából” építkeznie. Ez a világos evangéliumi látásmód. Az ember bűnösségének ténye egyértelműen korlátozza az evangelikál ember jóra irányuló erőfeszítéseit. Ez az akadálya annak, hogy már itt, ebben az életben képes legyen az ember elérni a végső jót. A tényből, hogy bűnös, következik, hogy nem tud semmit sem tenni azért, hogy megszerezze az üdvösséget. A bűn rombolását már ebben az életben is tapasztalhatjuk, de kihat a túlvilági életre is. 

A hatalmas és csodálatos igazság azonban az, hogy “Krisztus meghalt a bűneinkért”. Ami lehetetlen volt az embernek, azt Isten tökéletesen véghezvitte Krisztusban. Egyszer és mindenkorra legyőzte a bűnt. Az evangélium a megváltásról szóló üzenet, aminek mind időbeli, mind örökkévaló konzekvenciái vannak.  

Morris hangsúlyozza: az evangelikálok ragaszkodnak a Szentírással együtt ahhoz, hogy az engesztelés – Krisztus engesztelő munkája – egyrészt objektív, másrészt szubjektív. Hatással van ránk, de hatása nem korlátozódik szubjektív tapasztalatunkra. Tucatnyi könyvet írtak már az engesztelésről, és nyilvánvalóan addig fognak köteteket szentelni a témának, amíg Krisztus vissza nem tér. Ezek mindegyike segít egy picit jobban megérteni az engesztelés hatalmas cselekedetét, de egyik sem képes teljesen megmagyarázni azt. Hogy lehet ez? – teszi fel a kérdést Morris. Ezeket a könyveket is bűnös emberek írják – olyan emberek, akik maguk is ennek a bűnös világnak a részei, és akik hozzájárulnak annak fenntartásához. Nem tudnak kívülállók lenni, és felülről, elfogulatlanul ránézni, hogy mit kellene vele tenni. De az evangelikál ember nem erre helyezi a hangsúlyt. A lényeg számára az, hogy Krisztus meghalt a bűneinkért. Amit meg kellett tennie, azt megtette, és semmivel sem lehet kiegészíteni ezt a tökéletes isteni tettet. 

Emiatt az evangelikálok néha úgy érzik, hogy protestálniuk kell olyan, időről-időre felbukkanó rendszerek ellen, amelyek ugyan magukról azt állítják, keresztyének, azonban Krisztus munkájához megpróbálnak hozzátenni valamit – úgy, hogy az üdvösség feltételeként felszólítják az embert jó cselekedetek, vagy különféle rítusok, szertartások elvégzésére. Krisztus nem kevesebbet, mint önmagát adta értünk. Semmilyen ütött-kopott sibbóletünk nem érhet nyomába ennek az önfeláldozó szeretetnek. 

Ha szembesülök a kereszttel, válaszolhatok Isten szeretetére. Hitben és szeretetben odafordulhatok Krisztushoz, vagy dönthetek úgy, hogy megkeményítem a szívem. Ha valaki válaszol Krisztus szeretetére, más emberré válik. Életének minden eleme megváltozik. Mindig is ragaszkodtak az evangelikálok ahhoz, hogy ez az átalakulás, átformálódás elengedhetetlen. Ez történhet hirtelen,  “vakító” megtapasztalás keretében (ahogy tarzuszi Saullal történt), vagy fokozatosan (amit Timóteus esetében látunk). Az idő lényegtelen, a fordulat a döntő. Ez történik mindazokkal, akik Krisztushoz jönnek. Az evangelikál ember optimista, senkit sem ír le.

Morris valós veszélyre figyelmeztet: ha a keresztre nézünk, könnyen lustává válhatunk. “Krisztus mindent megtett. Én semmit sem tehetek, tehát nem is teszek semmit.” Az Újszövetség azonban nem így tekint Krisztus keresztjére. János ezt írta: “Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent (soha nem fogjuk megérteni a szeretetet, ha az embertől kezdjük), hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” Aztán így folytatja: “Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1 Jn 4,10-11) Figyeljünk János szavaira: “tartozunk” azzal, hogy egymást szeressük. A szeretet – mondja Morris – nem a kissé szentimentális, érzelgős állampolgárok elfoglaltsága, akik képtelen a határozott cselekvésre. A szeretet válasz Isten népe részéről az Ő nagy szeretetére, és – ahogy arról az 1Kor 13 beszél – a másokért való cselekvésben ölt testet. A szeretet elvárható. Ahogy egyszer valaki megfogalmazta: Krisztus nem a tiszteletreméltó keresztyénség üres szólamaiért halt meg (lásd Helmut Thielicke). Távol álljon tőlünk ez a tévedés! Krisztus meghalt a bűneinkért – meghalt, hogy eltüntesse azokat az útból, és hogy szeretni képes emberekké váljunk. 

A vonzó, szép embereket szeretjük, azokat, aik minket is szeretnek – mondja Morris. Krisztus azonban a bűnösöket szerette (Róm 5,8). Ez a szeretet, ami félreállítja az útból a bűnt, képessé tesz minket arra, hogy ne magunk körül forogjunk és ez válik legfőbb hajtóerőnkké. Ez először is azt jelenti, hogy szeretjük a többi hívőt, a testvéreinket. Az evangelikálok úgy tekintenek az egyházra, mint olyan szeretetközösségre, amely Isten céljainak szerves részét képezi. Másodsorban azokat is szeretjük, akik (legalábbis egyelőre) az egyházon “kívül” vannak. Azért szeretjük őket, mert annak a Krisztusnak vagyunk a követői, aki meghalt a bűnösökért. Ebből fakadóan az evangelizáció nem jelent mást, mint hogy a bűnösöknek elvisszük a legcsodálatosabb ajándékunkat. 

Néha az evangelikálokat sajnos olyan keményvonalas embereknek bélyegzik, akikből hiányzik a szimpátia azok irányában, akik eltértek a számukra oly tiszteletre méltó ortodoxiától. A bűntudatot nem nélkülözhetik az evangelikálok sem. De éppen az evangelikálok hangsúlyozzák leginkább, hogy az irígység, a gyűlölet, a rosszindulat és mindenféle bizonytalanság az egész emberi fajt jellemzi, és mindezekben együtt osztozunk. Az evangelikalizmus szerves részét képezi az is, hogy megbánjuk múltbéli bűneinket, és hogy megtaláljuk a módját annak, hogy felmutassuk az újszövetségi kereszt-eseményből fakadó szeretetteljes választ.

A kereszt azonban nem csak a szeretetről, hanem az alázatosságról, illetve szerénységről is beszél. Manapság sokan mondják, hogy a kis dolgokban kell keresni a szépet. Ebben a formában kifejezve lehet, hogy ez új gondolat, de amire utal, mindig is része volt az evangelikalizmusnak. A kereszt elítéli az önmagunk körül való forgást. Lehetséges, hogy azok után, hogy valaki felismerte a kereszt igazságát, magának gyűjtsön “nagy dolgokat”? Az evangelikál ember Isten népének, az egyháznak szolgája, és mint ilyen, a közösséget szolgálja. Az “evangelikál” olyan valaki, aki meghallotta a kereszthordozásra való felhívást (Luk 9,23). A kereszt miatt – amiatt, amit a kereszt jelent számára – más az életformája.  

De más következményt is látunk: az előtte lévő eszményt soha nem érheti el, és ezzel tisztában is van. De tudja azt is, hogy Pünkösd napján a Szentlélek kiáradt a megszülető újszövetségi egyházra tisztító tűzláng és erőteljes szél alakjában. “Mert még nem adatott a Lélek” – írja János Jézus életére vonatkozóan -, “mivel Jézus még nem dicsőült meg” (Jn 7,39). De miután Jézus elvégezte megváltói munkáját, eljött a Lélek. A Szentlélek bennünk lakozása, és az, hogy felruház minket erővel a keresztyén élet szerves része evangelikál értelmezés szerint. Az evangelikál teológia olyan kifejezéseket használ, mint “megszentelődés” és “szentség”, amelyek a szükséges mércéről beszélnek, amit azonban képtelenek vagyunk saját erőnkből elérni, de amelyek mégis azt jelölik, amit a Szentlélek maga kimunkál és elvégez a hívőkben. 

“Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint.” Az “írások” kifejezés ebben mondatban arra utal, hogy Krisztus halála összhangban volt az Atya akaratával. Az engesztelésben annak a nagy isteni tervnek a megvalósítását látjuk, amit a Szentírás kijelent számunkra. 

Az evangelikálok mindig is nagy hangsúlyt helyeztek a Biblia tekintélyére. Itt nem valami túlzott dogmatizmusról van szó, hanem egyszerűen arról a meggyőződésről, hogy ez (a Biblia tekintélyének hangsúlyozása) lényeges a keresztyén hit szempontjából. Vannak vallások Morris szerint, amelyeket az “ötletek, ideák vallásának” lehet nevezni. Azt mondják, hogy ezekben nem az emberek, hanem az eszmék a meghatározók. Tehát, végső soron nem számít, hogy Gautama Buddha vagy Mohamed történelmi személyek voltak-e, hiszen a nevükhöz kapcsolódnak olyan örökérvényű gondolatok, bölcsességek, vagy eszmék, amelyek szerint embertársaink millió élik ma is az életüket. 

De Morris szerint ezt az érvelést nem lehet a keresztyénségre vonatkoztatni. Természetesen a keresztyénségben is lehet találni időtlen elképzeléseket, tanításokat, amelyeket függetlenül azok eredetétől elfogadhat és tisztelhet bárki. De Pál tejesen mást mond. Pál arról beszél, hogy valami történt. Krisztus meghalt, és ez nem eszme, vagy bölcsesség. Ez egy történelmi tény. Az evangélium üzenete az, hogy egyszer Isten belépett a történelembe Jézus Krisztus személyében. Azért jött, hogy alázatosan szolgáljon és meghaljon a Kálvária keresztjén a “bűneinkért.” 

Morris szerint a keresztyénség olyan értelemben történelmi vallás, ahogy egyik más vallás sem az. Ha lemondunk a történelmi tényekről, elszakítjuk magunkat gyökereinktől. E gyökerekhez való hozzáférésünk viszont az “írások”, tehát csakis a Szentírás által valósulhat meg. A Szentírás az az eszköz, amely által Isten eljuttatja hozzánk az evangéliumot. Az evangelikálok ezért mindig örömmel fogadták Isten e nagyszerű ajándékát, és mindig is rendkívül fontosnak tartották, hogy a kezünkben lehet a Biblia és mindig támaszkodhatunk rá. Az evangelikálok mindig is úgy utaltak a Bibliára, mint ami maga Isten, az Úr és az apostolok tanítása, és amely szükséges ahhoz, hogy az evangélium tényeit igazolni tudjuk. 

Vannak persze egyéb dolgok is, amelyekhez az evangelikálok ragaszkodnak. Maga Morris sem akar kimerítő listát adni az evangelikál meggyőződésekről. Csak annyit mond, hogy az evangelikálok minden meggyőződése magából az evangéliumból fakad. Az evangelikál ember egész rendszere kizárólag az evangéliumon alapszik. 

Az evangelikál ember – legyen férfi vagy nő – mindenekelőtt az evangélium “terméke”, és az evangélium hordozója. 

10 Responses

  1. Iványi Balázs

    “Krisztus meghalt, és ez nem eszme, vagy bölcsesség. Ez egy történelmi tény.”

    “Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint.” Az “írások” kifejezés ebben mondatban arra utal, hogy Krisztus halála összhangban volt az Atya akaratával. Az engesztelésben annak a nagy isteni tervnek a megvalósítását látjuk, amit a Szentírás kijelent számunkra.”

    Önmaga farkába harapó kígyó, önhivatkozás, körkörös érvelés, paradoxonhoz vezető gondolkodás. Mindez elvek, nyilatkozatok, dogmák, és önigazolás miatt.

    A történelem és a múlt két különböző dolog. A történelem dokumentált (írásos vagy tárgyi emlékekben) dokumentált múlt (ebből a szempontból a Krisztus valóban tény), nem maga a múlt. A múlt komplexebb mint a történelem. A múlt egésze megismerhetetlen, a történelemből nem ismerhetjük meg a múltat, de következtethetünk belőle a múlt egy szeletére. De még így sem biztosan a pontos múlt tárul elénk.

    Hiába gazdag egy könyv kéziratos hagyománya, a könyv tartalmának bizalmassága nem kapcsolódik ehhez. A (kéz)iratos hagyomány lehet “szörnyű” (pl Ciceró De re publikájának csak egy töredékes példánya van); de amit ebből a szerző a könyvben elmondott, teljesen igaz lehet. Másrészt a (kéz)iratos hagyomány lehet “kiváló” (pl. A kommunista kiáltványnak vagy a Mein kampfnak nagyszerű a (kéz)iratos hagyománya), de a szerző(k) gondolatai a könyvben teljesen hibásak lehetnek. Egy könyv tartalmát a (kéz)iratos hagyomány nagyságától függetlenül kell megítélni, és ez igaz a bibliára is.
    A könyv tartalma viszont félreérthető lehet. Az olvasó félreértheti, amit a szerző (legyen az akár Isten) mondani akar. Ennek lehetnek szubjektív (szövegértési nehézség stb) és objektív (rossz fordítás/másolás, interpoláció stb) okai.
    A biblia esetében pont a kiváló kéziratos hagyomány miatt fontos a szövegkritikai módszer, a szöveg- kritikusok munkája: mi volt az, amit egy szerző eredetileg (lehetőleg a legpontosabban) írt, mondani akart. Mi a könyv pontos tartalma.

    Amikor evangélikál elvek, dogmák és nyilatkozatok alapján olvassák a szentírást, teljesen elszegényítik annak szövegét, elpusztítva minden olyan értelmezést, amelyet csak történelmi kritikus megközelítéssel lehet elérni.
    Ha már feltárult a szerzői szándéknak megfelelő gondolat- hű szöveg, akkor fundamentalista oldalon két dolog történhet: a bizonyítékokat (feltárt szöveget) figyelmen kívül lehet hagyni (jelenleg ez az evangelikál válasz), vagy fel lehet hagyni a fundamentalizmussal/evangelikalizmussal.

    1. Szabó László

      Tisztelt Iványi Balázs!

      Sorait olvasva részben örülök, részben értetlenül állok. Örülök, mert látom önben az igazság szeretét, valamint az igazság kutatásához szükséges kognitív képességeket és állhatatosságot. Nem az – egyébként elvárható – udvariasság mondatja ezt velem, tényleg így gondolom. A valóság (ez esetben a múlt) és annak bennünk való lenyomata (amit ugyancsak ebben az esetben történelemnek nevezünk) valóban nem ugyanaz. Nem is lehet ugyanaz, hiszen az egyik egy történés, a másik annak emlékezete és értékelése. Persze értem, mire gondol. Ez utóbbi minden esetben hiányos, esetenként pedig egyenesen téves, amennyiben a múlt eseményeiről beszámoló szöveg pontatlan vagy annak olvasója rosszul értelmezi azt. A szövegkritika és a hermeneutika tehát megkerülhetetlenek, minden embernek, a teológusnak is – tárgyának jelentősége miatt elsősorban neki – törekednie kell a legjobb szöveg elérésére és a legpontosabb értelmezés megtalálására. Ha jól értem szavait, akkor eddig egyetértünk.

      Értetlenségem oka az, hogy nem látom tisztán az összefüggést az eddig kifejtett gondolatai és a konklúziója között, amely körülbelül úgy foglalható össze, hogy az evangelikál bibliaértelmezés szükségszerűen helytelen. Tudomásom szerint az evangelikalizmus sokat tett és tesz a szövegkritikai kutatások fellendítése érdekében, ezen felül pedig egyre több és hermeneutikai szempontból – más álláspontot képviselők által is – elismert kommentárirodalmat hoz létre. Ezt a körülményt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha jól értem, bár erről igen szűkszavúan szól, akkor az a problémája, hogy előfeltevésekkel közelítünk a Biblia szövegéhez. Ezt elismerem, ugyanakkor két megjegyzést szükségesnek tartok kiegészítésként hozzátenni. Egyrészt mindenki előfeltevésekkel közelít nemcsak a Biblia szövegéhez, de mindenféle szöveghez. Feltételezem, ön is ismeri a vonatkozó filozófiai és hermeneutikai szakirodalmat, ezért ennél többet most nem mondok, de ha szükséges, bővebben is kifejtem. Tehát abszolút értelemben vett objektivitás emberi szinten nem létezik, ilyesmivel közel másfél évszázada már csak a hozzá nem értőket próbálják elkápráztatni. Másrészt az evangelikalizmus előfeltevései a tárgy természetéből fakadnak, azaz a) Isten önfeltáró szándékára, ebből fakadóan pedig b) kijelentésének megbízható voltára vonatkoznak, valamint arra irányulnak, hogy c) ha Isten ki akarja jelenteni magát valakinek, akkor megadja neki a megértés képességét. Ezek nélkül az előfeltevések nélkül a Biblia tanulmányozása véleményem szerint értelmét veszti és a korlátozott, autonóm emberi értelem játszóterévé válik. Az evangelikál szerzők nem tartják magukat tévedhetetlennek, mi sem vindikálunk magunknak ilyesmit. Ha rámutatna az előfeltevéseink között vagy konkrét bibliamagyarázatunkban található hibára, azt éppen ezért örömmel vesszük. De kérem, hogy mindezt a kellő tisztelet megadása és a konkrétumok megnevezése mellett tegye. Üdvözlettel: Szabó László

      1. Iványi Balázs

        Kedves László!
        Újraolvasva a fenti kommentemet igaza lehet, az itt kifejtett gondolataim és a konklúzió (miszerint az evangelikál bibliaértelmezés szükségszerűen helytelen) között valóban nem egyértelmű az összefüggés.
        Ahelyett, hogy belemennék bármiféle magyarázatba, az első linkeken olvasható beszélgetést, valamint a második linken olvasható beszélgetés vége felé tett, ugyanakkor cáfolat nélkül maradt értelmezést ajánlom válaszul. Szerintem ezekből érthető lesz mire is gondolok, ráadásul konkrét példába ágyazva.
        Igazán és valóban kellő tisztelettel: Iványi Balázs

        http://www.evangelikalcsoport.hu/2018/11/23/john-stott-isten-magat-adta-hogy-megvaltson-minket-onmagatol-megigazitas-es-engeszteles/

        http://www.evangelikalcsoport.hu/2018/07/03/krisztus-halalanak-ortodox-es-heterodox-ertelmezesei-ii/#comment-13992

          1. Szabó László

            Kedves Balázs! Arra talán még futja az időmből és az erőmből, hogy egy-egy jól körülhatárolt felvetésre válaszoljak, hosszú levelezések áttanulmányozására azonban jelenleg nincs lehetőségem. Sajnálnám ugyanakkor félbehagyni ezt a beszélgetést. Nem tudná röviden és tömören összefoglalni a máshol elhangzott álláspontját és fontosabb érveit? Üdvözlettel: Szabó László

  2. Iványi Balázs

    Kedves László!
    Megértem Önt, talán Ön is megérti, hogy én viszont (egyéb kihívások és munkahelyi feladatok miatt) már kezdem elveszíteni az érdeklődésemet a téma iránt. Szóval nekem sincs kedvem belemenni hosszabb vitába, egymás győzködésébe. Nem tudok jelenleg mást tenni, mint ideidézem azt az exegezist, ami sztem kulcsa a páli teológia megértésének, (és aminek következményeit, az abból fakadó következtetéseket még maga az exegétor, Bart Ehrman sem vonta le, tudom, mert a blogján többször szóba hoztam:-) és ami egy olyan értelmezést tár fel, amit vagy figyelmen kívül lehet hagyni, vagy tényleg fel lehet hagyni az evangélikál értelmezéssel. Illetve van még egy lehetőség: megcáfolni az értelmezést és az exegezist. Szívesen olvasnám akár az Ön “tollából”, de körkörös érvelést nem igazán tudok elfogadni. Íme:

    A hiteles páli levelek alapján elmondható, hogy Pál szerint valóban Isten adta halálra Jézust, mégpedig “…azon az éjszakán, amikor vette a kenyeret…” (1Kor 11:23-24). Tehát mégegyszer: Pál szerint Isten adta halálra Jézust, ezt Isten tette meg az emberek üdvéért, “…azon az éjszakán, amikor vette a kenyeret…”.
    Az idézett levél részletének mai értelmezése és fordítása szerint az utalás arra vonatkozik, hogy Iskarióti Júdás elárulta Jézust, Pál ebben a részben erről beszél. Bart Ehrman kiváló exegezise alapján viszont a szakasz ezen értelmezését el kell vetni. A gond a Pál által használt görög szóval van, amivel leírja, hogy Jézust „elárulták”. Ehrman a következőképpen magyarázza ezt a részt:
    “A gond a Pál által használt görög szóval van, amivel leírja, hogy Jézust „elárulták”… A szó gyakran előfordul az Újszövetségben, egyedül Pál több mint tizenöt alkalommal használja a leveleiben, abban a fejezetben is még egyszer, amit az imént idéztem. Amikor Pál azt mondja, hogy az információ, amit átad, ugyanaz, amit korábban már „közölt” a korinthosziakkal, ugyanazt a szót használja, mint amikor Jézus „elárulásáról” beszél. A görög szó a ’paradidomi’, és szó szerint azt jelenti, „átadni vagy odaadni valakit vagy valamit valaki másnak. Pál ezek szerint arra utal, hogy Iskarióti Júdás átadta Jézust az uralkodó hatóságoknak, hogy elítéljék? Valószínűleg nem, mivel minden más esetben, amikor Pál Jézusra vonatkozóan a paradidomi szót használja, azzal Isten tettére utal, aki az emberek üdvéért a halál kezére „adta” Jézust.”Ehrman a következő fordítást javasolja:

    „Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen (Isten által a halál kezére átadatott), vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Iskarióti Júdás elveszett evangéliuma, Gold Book, Debrecen).

    Tehát minden esetben, vagyis minden esetben, amikor Pál Jézus halálára utal, vagy arról beszél, akkor Isten tettéről beszél. Nem arról van szó Pál szerint, hogy a zsidók vagy a rómaiak adták halálra Jézust, hanem arról, hogy Isten tette ezt meg, mégpedig “…azon az éjszakán, amikor Jézus vette a kenyeret…” vagyis vacsora előtt, közben vagy után, de más írásrészekből inkább arról lehet szó, hogy vacsora után, még a keresztrefeszítést megelőző éjszaka folyamán, vagyis a Gecsemáné kertben. Ha az evangéliumi beszámolóknak hitelt adhatunk, a Gecsemáné kertben nem ácsoltak keresztet angyali seregek azért, hogy Isten ezt megtehesse a fiával:-) Persze mindezekhez érteni kell Pál élet/ és halálértelmezését, hiszen ezután “az aktus” után, nyilvánvalóan Jézust nem temették el.

    Pál szerint tehát Jézust Isten adta a halál kezére, azt is pontosan elmondja, hogy mikor és hol. Ennek viszont semmi köze a kereszthalálhoz. Ebből (az egyébként “kijelentésből” vett elképzelésből) alakult ki az úrvacsora hagyománya: Jézusnak (mint a bűnös hústest hasonlatosságában elküldött Isten fiának Róm8:3; Fil2:6-8) a Isten általi halálára adására kellett emlékezniük a páli gyülekezetekben, és nem a kereszthalálára. Ez a folyamat, ami Pál szerint Jézus Isten általi halálra adásáról szól, nagyon szépen látszik a Filippi 2:6-8 versekből is:
    “Aki, mikor Istennek formájában vala (preegzisztenciában, mint egy angyal?? Gal4:14), nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő,
    Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén (Jézus a bűnös hústest hasonlatosságában elbocsátott Isten Fiaként (Róma8:3);
    És mikor olyan állapotban találtatott mint ember (Isten által a halálra adva, “as antroposz”, Krisztusban/ként)
    megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig (krisztus keresztje).

    Három különös rész van Lukácsban, ami arra engedi következtetni az embert, hogy ez tényleg valós teológia volt.

    1. A Getsemánéban történtek
    2. A kárpit kettéhasadása
    3. a százados szavai a keresztnél

    1. A Gecsemánéban történtek.
    A Gecsemánés sztori mindhárom szinoptikus evangélium részét képezi, viszont a Lukács hozzátesz egy különös részt, amiről sem a Márk, de sem a Máté nem beszél. Ez a rész így hangzik:

    “És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.” (Lukács22:44)
    Szerintem nem kell magyarázni a fentiek ismeretében, hogy ez mit akar jelenteni. Jézus haláláról beszél, ugyanúgy, mint Pál. A vércseppek hangsúlyozásával pedig egyértelművé teszi, hogy itt Jézus (aki nem volt részese húsnak és vérnek) meghalt.

    2.A kárpit kettéhasadása.
    Márk evangéliumában a templom kárpitja a keresztrefeszített Jézus halálát követően hasad ketté, azzel jelezve, hogy Jézus kereszthalála az, ami elhozta az üdvösséget. Máté nem változtat ezen, Lukács viszont ismét belenyúl a szövegbe:
    “És meghomályosodék a nap, és a templom kárpitja középen ketté hasada.
    És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” (Ha elvetjük a másolói tévedés és/vagy az interpoláció lehetőségét, akkor felvetődik a kérdés, hogy vajon miért változtatott Lukács, miért Jézus “kereszthalálát” megelőzően szakad ketté a kárpit?) A kérdésre a választ a harmadik változtatás adja meg sztem.

    3. A százados szavai a keresztnél.
    Ez annyira egyértelmű, hogy csak egyszerűen idemásolom a három evangélium részletét:
    “Bizony, ez az ember Isten Fia vala!”(Márk15:39)
    “Bizony, Istennek Fia vala ez!” (Máté27:54)
    “Bizony ez ember igaz vala.” (Lukács23:47)
    Lukácsnál a kereszten Jézus már nem Isten Fia. Hiszen Isten Fia (Jézus) már az előző éjszaka átadatott a halálnak.

    1. Iványi Balázs

      Az idézett és szóban forgó versben a Jézus testére vonatkozó: “…mely ti érettetek megtöretik;…” kifejezés egyértelmű betoldás, a Kódex Sinaiticus nem is tartalmazza, a helyes fordítás:
      “az én testem értettetek”

        1. Iványi Balázs

          “Ha Isten maga nem mentette meg a saját fiát a szenvedésből és a halálból, hanem inkább átadta neki (paredokan) mindnyájunkért, akkor hogyan nem adná nekünk a kegyelmét, hogy mindent megosszon a fiával?” (Róma 8:32)

          1. Iványi Balázs

            Az idézett vers az ÚSZ „SCRIBE” elnevezésű közelgő (angol) fordításából való. Mindenesetre vagyunk/vannak akik igyekszünk olyan őszinték lenni, amennyire csak tudunk/tudnak azzal, amit a szövegekből kinyerni lehet.

Hozzászólás