11
dec
2018

Tim Keller: A Genezis narratívája (Ádám, Éva és a bűneset történetisége)

/Az alábbi bejegyzés tartalma Tim Keller hat részes előadás sorozatának keretében hangzott el. A poszt apropója egy korábbi vita, melynek során a Gen első fejezeteinek (elsősorban a Gen 2-11 részeinek) történetisége kérdőjeleződött meg. Tim Keller előadásai azért lehetnek ebben a témában különösen irányadók számunkra, mert nem veti el teljes mértékben az evolúció elméletet (habár annak jelentősen módosított változatát tartja megengedhetőnek), de közben kiáll olyan bibliai beszámolók történetisége mellett, melyeket a modern teológia képviselőinek jelentős része egyszerűen “mítoszként” kezel. Keller tehát megmutatja számunkra, hogy a biológiai evolúció és a bibliai ortodoxia akár még kompatibilis is lehet egymással. Az előadások leiratával nem az evolúció elmélet mellett szeretnénk érvelni, hanem amellett, hogy még az evolúciós nézettel szimpatizáló hívőknek sem kell a Biblia első fejezetei által ábrázolt események történetiségét elvetni. Ebben az előadásában Keller a bűn és a szenvedés eredetét vizsgálja a Szentírás megbízhatóságának fényében/

Persze valaki felhozhatná ellenvetésként: “még ha nem is tartjuk Ádámot történelmi személynek, elfogadhatjuk, amit a Gen 3 és a Róm 5 tanít, nevezetesen, hogy minden ember bűnbe esett és hogy Krisztus által nyertük el a szabadítást. Az alapvető bibliai tanítás így nem sérülne, akkor sem, ha az Ádámról és Éváról szóló történetet nem tekintenénk “történelmi beszámolónak.” Számomra ez a nézet azonban durván leegyszerűsítő.

A keresztyén evangélium nem pusztán egy jól átgondolt tanács, hanem a jó hír. Nem cselekvési útmutató, ami megmutatja, hogy mit kell tennünk azért, hogy megszabadítsuk magunkat, hanem sokkal inkább valaminek a kihirdetése, kinyilvánítása: annak, hogy a szabadításunk már véghez lett víve, megtörtént. Az evangélium szerint Jézus Krisztus a történelemben véghezvitt értünk valamit, és ha hitben összekapcsolódunk vele,  részeseivé válunk mindannak, amit megcselekedett, és így elnyerjük az üdvösséget. Mint lelkészt, gyakran kérdeznek, hogy hogyan lehet az, hogy amit Krisztus tett, az nekünk tulajdoníttatik, tehát nekünk számíttatik be. A választ értelmetlennek látja a modern ember, de az ókori ember számára világos és rendkívül meggyőző volt. Nem másról van szó, mint két, vagy több személy közötti “szövetségről”, a föderáció gondolatáról – egy jogi vagy történelmi szolidaritásról egy apával vagy valamilyen előddel, esetleg egy másik családtaggal vagy a törzs egyik tagjával. Egy ilyen szövetségben valakinek minden tettéért és cselekedetéért a másik viseli a felelősséget – a másiknak számítják be, neki tulajdonítják. Úgy is mondhatjuk: az egyik ember a másikkal szövetségi kapcsolatban áll.

Jó példa Ákán, akinek az egész családját büntetés érte, amikor bűnt követett el (Józsúé 7). Emögött az az ókori és bibliai világkép áll, hogy senki sem csak a saját, egyéni döntéseiért és tetteiért az, aki – nem pusztán ezek határozzák meg, ki az ember, sokkal inkább a családhoz, vagy a közösséghez való tartozás. Aki elkövet egy szörnyű bűntényt – vagy pedig egy kiemelkedő, dicséretes tettet hajt végre -, akkor mindenkit, aki szövetségben áll vele (tehát akivel szolidaritást vállal, vagy akivel szövetségi kapcsolatot ápol) ugyanúgy kezelnek, mint őt magát. Mintha ugyanazt tették volna, vagy követték volna el, mint az az egy.

Pál értelmezése szerint éppen ez a módja annak, ahogy Krisztus által elnyertük az üdvösséget. Ha hiszünk Krisztusban, akkor “Krisztusban” vagyunk (Ez Pál egyik kedvenc kifejezése és egy fajsúlyos, bibliai fogalom). Szövetségi kapcsolatban állunk vele – nem azért, mert biológiailag rokonai lennénk, hanem hit által. Ezért érvényes mindaz ránk nézve, amit a történelemben véghezvitt.

Mi köze van ennek az egésznek Ádámhoz? Nagyon is sok. Pál az 1Kor 15-ben visszatér a Róm 5-ben megjelenő érveléshez:

Mivel ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” (1Kor 15, 21-22 RUF)

Amikor Pál arról beszél, hogy “Krisztusban” mindannyian elnyertük a szabadítást, éppen arra a szövetségi kapcsolatra gondol, ami Krisztus és az összes keresztyén között van. Amit Krisztus a történelemben véghezvitt, az nekünk tulajdoníttatott. De ugyanebben a mondatban Pál azt mondja, hogy minden ember “Ádámban” is van. Más szavakkal: Ádám volt az egész emberiség szövetségi reprezentánsa, képviselője. Szövetségi kapcsolatban állunk Ádámmal, azaz egy történelmi cselekedet ránk lett terhelve.

Amikor Pál arról beszél, hogy “kiben” vagyunk, akkor erre a szövetségi kapcsolatra utal, amiben a másik fél minden cselekedetét és tettét nekünk tulajdonítják. Lehetetlen “benne” lenni valakiben, aki történelmileg nem is létezett. Ha Ádám nem történelmi személy, akkor Pál egész érvelése ingatag – az, hogy mind a bűn, mind a kegyelem ebben a szövetségi struktúrában fejti ki hatását. Ha elfogadjuk azt, amiről itt Pál beszél, akkor nem mondhatjuk, hogy “csak korának gyermeke volt.” Aki nem hiszi, amit maga Pál is hitt Ádámmal kapcsolatban, az a páli teológia szívét utasítja el.

Ha nem tekintjük a bűnesetet valódi történelmi eseménynek, milyen alternatíva marad? Mondhatnánk, hogy bizonyos emberek az idő múlásával lassan elfordultak az Istentől – hiszen szabad akarattal rendelkeztek. De akkor hogyan terjedt szét a bűn? Pusztán csak egyesek negatív példájáról lenne szó? A klasszikus keresztyén dogmatika eredendő bűnnel kapcsolatos felfogásától ez teljesen idegen. A bűnt nem “eltanuljuk” másoktól; a bűnös természetet örököljük. Alan Jacobs “Original Sin: A Cultural History” című nagyszerű könyvében írja: mindenkinek, aki az eredendő bűn klasszikus, augusztiniánus nézetét vallja, muszáj hinnie, hogy “bűnre vagyunk programozva”, és nem csak rossz példákból tanultuk azt el. A dogmatika azt is tanítja, hogy eredetileg a bűn nem tartozott a termeszetünkhöz, és hogy ez csak a paradicsomi ártatlansagunkból való kiesés következménye. [Alan Jacobs, Original Sin: A Cultural History (New York: Harper One, 2008), 280.]

Adódik azonban még egy probléma, ha a bűnesetre nem történeti eseményként tekintünk. Ha csak néhányan fordultak el az Istentől, miért nem voltak némelyek, akik képesek voltak ellenállni ennek a folyamatnak – miért nincsenek bűnösebb és kevésbé bűnös csoportok?

Alan Jacobs megerősíti az eredendő bűnről szóló művében, hogy a hagyományos nézet éppen azon alapszik, hogy minden egyes ember ugyanúgy elbukott és bűnbe esett.

Forrás: https://biologos.org/blogs/guest/series/creation-evolution-and-christian-laypeople

Korábbi rész: http://www.evangelikalcsoport.hu/2018/12/10/a-szentiras-megbizhatosaga-a-genezis-2-9-narrativaja-tim-keller/