Tim Keller: a szeretet haragja (miért lényeges a haragvó Isten képe)
Talán azt mondod: „nem tudok mit kezdeni a haragvó Isten gondolatával. Én egy olyan Istent akarok, aki a szeretet Istene.”
A probléma a következő: amennyiben szerető Istent szeretnél, muszáj elfogadnod a haragvó Istent is. Gondold át egyszer: azok az emberek, akik szeretnek, dühösek is tudnak lenni – és nem a szeretetük ellenére, hanem éppen azért, mert szeretnek. Minél erősebben és mélyebben szeretünk egy embert, annál mérgesebbek tudunk rá lenni. Ha látjuk, hogy az emberek gonoszul cselekszenek, haragosak leszünk. Ha átéljük, ahogy valaki tönkreteszi magát, haragudni fogunk az illetőre – szeretetből. A szeretet és az igazságérzet kéz a kézben járnak, és nem állnak egymással szemben. Ha megéled azt, hogy valaki önmagát vagy valaki mást tönkretesz, és nem leszel dühös, az azt jelenti, hogy közömbös számodra, ill. azt, hogy cinikusan csak a saját boldogulásodra gondolsz. Minél erősebben szeretsz, annál dühösebb tudsz lenni, ha azt látod, hogy azok az emberek, akiket szeretsz, gonoszságot művelnek, és minél nagyobb a kár, annál hevesebb a harag.
Ha Isten haragjáról beszélünk, akkor legtöbbször az igazságára gondolunk, és ez így helyes. Aki az igazságot a szívén hordozza, az haragudni fog, amikor látja, hogy taposnak rajta, és ugyanezt kellene elvárnunk egy tökéletesen igazságos isten részéről is. Ennek ellenére nem igazán gondolkodunk el azon, hogy valójában Isten haragja ugyanúgy az Ő szeretetének és jóságának kifejeződése.
A Biblia azt mondja, hogy Isten mindent szeret, amit megalkotott, és éppen ez az egyik oka annak, amiért dühös tud lenni azzal kapcsolatban, ami a teremtett világában történik. Mindenkire és mindenre haragszik Isten, ami vagy aki elpusztítja az embert és a világot, amit szeret. Szeretete annyival nagyobb, mint a miénk, és olyan rettentő mértékű gonosz van a világban, hogy amit Isten legitim módon érez világára tekintve, azt a harag szó csak töredékesen tudja kifejezni. Nincs értelme tehát azt mondani, hogy „nem akarok haragvó, csak egy szerető Istent.” Ha Isten szeretetteljes és jóságos, muszáj haragudnia a bűnre – olyannyira, hogy valamit tesz is ellene.
Sőt: Ha nem tudok hinni a haragvó Istenben, nem lehet arról sem elképzelésem, milyen értékes vagyok. Mire gondolok? Egy Istennek, amelyik nem haragszik, nem kell a keresztre mennie és kimondhatatlan kínok között elszenvednie a halált, azért, hogy minket megváltson. Képzeld el egyszer mindkettőt egymás mellett: az egyik oldalon az Isten, akinek semmibe sem kerül az irántunk való szeretete, a másik oldalon pedig a Biblia Istene, akinek, mivel haragszik a bűnre, a keresztre kellett mennie, a bűneinket magára kellett vennie, ki kellett fizetnie a váltságdíjat és végtelen kínokat kellett elviselnie. Honnan tudnád, mennyire szeret az Isten, akinek semmibe sem kerül szeretni, és honnan tudnád, hogy milyen értékes vagy számára? A szeretet itt csak egy szó, puszta absztrakció. Ez az Isten nem fizet semmilyen árat azért, hogy szeretni tudjon téged. De milyen értékes vagy a Biblia Istene számára? Annyira, hogy a legmélyebb mélységekbe leereszkedett érted.
Van C.S.Lewis-nak egy könyve az imádság témájában, amely egy barátjának, név szerint Malcolmnak írt levelek gyűjteménye. A 18. levélben a levélíró Malcolm problémája miatt azzal foglalkozik, hogy Isten tud-e haragudni. Malcolm azt javasolja, hogy a haragvó Isten képéről le kellene mondanunk, ehelyett Isten hatalmát és igazságosságát egy magasfeszültségű vezetékhez kellene hasonlítani: „az áram alatt álló vezeték nem dühös ránk, de ha tévedésből megérintjük, azonnal áramütés ér minket.”
Lewis a következőképpen válaszol:
„Kedves Malcolmom, mit nyersz, ha a haragvó felség képét felcseréled az áram alatt álló vezeték képével? Mindannyiunkat a kétségbeesés kútjába taszítasz, mert a Haragvó képes megbocsátani, az elektromos áram viszont nem… Miközben Isten haragját kicsit felvilágosult rosszallással illeted, szeretetét kicsit humanitássá változtatod, az „elemésztő tűz” és a „teljes szépség” helyett egy körültekintő iskolaigazgatót és egy lelkiismeretes tisztviselőt kapunk. Így megy ez, ha az ember nagyon intellektuális akar lenni. … Eltévedünk, ha megpróbáljuk a képet (Istenről) „felvilágosulttá” és „civilizálttá” tenni.”
Az Isten szeretetéről alkotott fogalmunk – és arról, hogy milyen értékesek vagyunk számára – mindig akkora, amilyen mértékben megértjük haragját.
Forrás: Timothy Keller, King’s Cross: The Story of the World in the Life of Jesus, 15. fejezet; a kehely
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
