17
szept
2018

Vigyázat, tévtan! (Krisztus helyettesítő, engesztelő halálának reformátori-evangéliumi értelmezése / Martyn Lloyd-Jones)

A hazai evangéliumi, protestáns keresztyénség berkeiben sajnálatos módon az utóbbi időben egy olyan tévtanítás ütötte fel a fejét, amely keresztyén hitünk centrumát, tengelyét kezdte ki – Krisztus bűneltörlő áldozatát, annak „helyettesítő” és „engesztelő” jellegét támadja. Korábban Görbicz Tamás, a BPA (Budapesti Autonóm Gyülekezet) vezető presbiter-tanítója (Görbicz álláspontjára adott reakciónkat lásd itt és itt), újabban Lakatos Béla, a gyülekezet másik presbitere fejtette ki nyilvánosan heterodox tanait, amelyek lényegileg térnek el a hitvallásos protestánsok hitétől, legyenek azok reformátusok, evangélikusok, golgotások, pünkösdiek vagy egyéb szabadkeresztyén felekezethez tartozó hívők.

Lakatos Béla

Amíg Görbicz Tamás érvelve, barátságosabban próbálta igazát bizonyítani, addig Lakatos Béla sorozatos facebook bejegyzéseiben demagóg, propagandisztikus és sértő kijelentésekkel borzolta az evangéliumi hívők kedélyeit.

A következő téves, félrevezető, félreértésektől hemzsegő és másokat megbélyegző kijelentésekre ragadtatta magát. Állítása szerint azok, akik Krisztus szenvedését, kereszten való halálát úgy értelmezik, mint az Atya Istennek a bűnös emberiség feletti jogos haragjának és ítéletének elhordozását, azok “démonizálják” Istent. Az Ézs 53. fejezete kapcsán a következőket mondja: “Az Ige egyértelművé teszi, hogy nem Isten büntette, ölte meg Jézust.” Máshol így fogalmaz: Istent úgy mutatják be, mintha elmebeteg lenne, aki halálra veri az egyik gyerekét azért, hogy a másiknak meg tudjon bocsátani. Ez az evangéliumnak a totális, démonikus, és sátáni meghamisítása! A riasztó az, hogy kb. 25 éve szinte csak ezt az evangéliumot hallom”, vagy: Azok az emberek, akik azt állítják, hogy az Atyát Jézus szenvedése engesztelte ki, Istent egy vérszomjas kannibálnak állítják be, illetve Baalhoz hasonlítják! Az Atyát Jézus hite, hűsége engesztelte ki…”, “Istent, az Atyát Jézus hite és nem szenvedése engesztelte ki! Ez ilyen egyszerű”, “…Kit engesztelne ki (…) a gyereke szenvedése bármilyen okból?”

Jómagam, e bejegyzés egyik szerzője, és Kiss Máté evangélikus lelkipásztor, csoportunk tagja többször, kitartóan és egyértelműen próbáltuk jelezni Lakatos Bélának, hogy két szempontból is hamisak az állításai: 1.) látszólag félreérti a helyettes engesztelésről szóló tant, hiszen azt gondolja, hogy mi – és a hitvallásos protestáns evangéliumi világ egésze, – azt állítjuk, hogy az Atya megharagudott Jézusra, másrészt 2.) amikor kifejtettük, hogy a helyettes engesztelésről szóló tan lényege, hogy Jézus Istennek bűn feletti haragját hordozta el a bűnös embert helyettesítve, akkor ránk sütötte a bélyeget, hogy mi kannibálnak tartjuk az Istent, sőt, Baal-nak, aki örömét leli Fia szenvedésében. Amikor jogosan emlékeztettük Lakatos Bélát a releváns bibliai igehelyekre (ó- és újszövetségi szakaszokra egyaránt), választ nem kaptunk, amikor pedig a helyettes engesztelés reformátori értelmezésére hívtuk fel a figyelmét (Lutherre, Kálvinra, reformátori és a hazai protestáns keresztyén közösségek hitvallási irataira), akkor a következő sommás reakcióval szembesültünk: „teszünk a tekintélyre.”

Ezt a hozzáállást keresztyének részéről alapjaiban tartjuk károsnak. Muszáj újra és újra hangsúlyoznunk, hogy a keresztyénség nem velünk kezdődött. Nem vitás – különösen evangelikálként -, hogy a Szentírás tekintélye mindenek felett áll. Ugyanakkor újjászületett, a Szentlélek uralma alatt élő és általa vezetett hívőként is emlékeznünk kell arra, hogy törékeny cserépedényként, esendő emberként esetleg rosszul, tévesen, helytelen hangsúlyokkal értelmezzük a Szentírást, Isten tévedhetetlen igéjét, hiszen – a keresztyénség története egyértelműen tanúskodik róla, – Isten írott igéjére hivatkozva is számtalan eretnekség, herezis szökkent már szárba. Ilyenkor szükségünk van alázatra, hogy belássuk, voltak (és vannak) olyan Isten Szentlelkétől megvilágosított, Isten által különleges módon elhívott, erővel és bölcsességgel felhatalmazott elődeink és testvéreink, akiknek nagy-nagy hálával tartozunk azért, amiért az 5 sola – Sōla Scriptūra (egyedül a Szentírás);sōlā fide (egyedül hit által), sōlā grātiā (egyedül kegyelemből); sōlus Christus (egyedül Krisztus); sōlī Deō glōria (egyedül Istené a dicsőség) – kegyességi és doktrinális oszlopain tudjuk ma megélni protestáns hitünket.

Figyelmeztetjük az érintett személyeket, hogy nem biztos, hogy e tanbéli oszlopokat, az evangéliumi keresztyén hit doktrinális fundamentumait „autonóm” módon megkerülve kell egy közösség egyediségét, egyéni identitását artikulálni és a gyülekezet létszámát gyarapítani. Főként nem úgy, hogy mindeközben keresztyén vezetőként és tanítóként emberek százait kormányozzák a herezisek vizeire.

Mindezeken túl keresztyén lelkipásztorokként helytelenítjük azt a gyakorlatot, amikor a teológiai „restanciáinkat” kegyes módon próbáljuk leplezni: a Szentírás elsődlegességére és tekintélyére hivatkozva kerüljük ki a folyamatos olvasás, tanulás ránk háruló kötelességét. Ez – véleményünk szerint, – nem Szentírás iránti hűség, hanem dilettantizmus, amitől felelősségteljes vezetőként ódzkodnunk kell.

Hangsúlyozzuk továbbá azt is, hogy református és evangélikus lelkipásztorokként nem akarjuk senkire (más felekezetekbe tartozó, elkötelezett hívőkre) sem ráerőltetni felekezetünk, teológiai tradíciónk sajátosságait. Nem szeretnénk más felekezetekbe beágyazott hívőket, vezetőket „áttéríteni”, vagy „elhalászni”. Már csak azért sem, mert közösségünk, az Evangelikál Csoport Egyesület felvállalt céljai közé tartozik, hogy az eltérő protestáns felekezetek tagjai – felfedezve teológai, hitvallásos örökségüket, – tudatosan éljék meg hitüket. (Ezért is idéztünk olyan szerzőket a vitában, akikre – gondoltuk mi, – tekintélyként tekintek a BPA tagjai is: idéztük Dr. Arnold Fruchtenbaumot, akit maguk is vendégül láttak 2012-ben és akinek tanítását több napon kereszült hallgatták. Utaltunk Derek Prince-re is, egy, a pünkösdi-karizmatikus körökben elismert bibliatanítóra – sajnos eredménytelenül.) Számunkra lényeges, hogy mindenki abban a közösségben gyökerezzen meg, amelyhez tartozik. Ugyanakkor e mostani kérdés az evangéliumi keresztyén hit szívét érinti, ezért felekezetre, eltérő teológiai hangsúlyokra való tekintet nélkül egy emberként kell fellépnünk a heterodox tanítás ellen.

Végül határozottan szeretnénk minden protestáns, hitvallásos keresztyén testvérünket sürgetni, hogy habozás nélkül leplezze le e terjedő hamis tant, és közössége minden tagját informálja arról, hogy valójában mivel is állnak szemben. Ne feledjük, hogy keresztyén hívőként (és nem csak vezetőként, tanítóként, pásztorokként,) milyen igei felszólítások vonatkoznak ránk: meg kell őriznünk a ránk bízott drága kincset (2Tim 1,14), meg kell maradnunk abban, amit tanultunk és amiről megbizonyosodtunk (2Tim 3,14), és tusakodnunk kell a hitért (Júd 5).

Kiss Máté és Márkus Tamás András, evangélikus és református lelkipásztorok

Martyn Lloyd-Jones

Martyn Lloyd-Jones: a helyettes engesztelés tantétele

A következőkben a neves brit evangelikál tanító, Martyn Lloyd-Jones (1899-1981) igehirdetéseinek egy-egy témánkhoz kapcsolódó részletét közöljük, röviden összefoglalva azok mondanivalóját. E sorokat úgy olvassuk, mint amelyek Krisztus váltsághalálának történelmi-reformátori, hitvallásos, evangéliumi értelmezését tárják elénk. Az érvek biblikusságát és igei voltát nem lehet megkérdőjelezni, hiszen Lloyd-Jones számtalan bibliai hivatkozást vonultat fel. A tárgyalt témánk szinte minden lényeges aspektusa előkerül az értekezésben: az ószövetségi áldozatok célja és haszna, Krisztus, mint ezen áldozatok végső betöltése, Krisztus kereszten mondott szavainak jelentősége, és Krisztus áldozatával kapcsolatos újszövetségi fogalmak jelentése. Mindezek mellett – és ez különösen aktuális számunkra, – Lloyd-Jones Krisztus áldozatának evangelikál értelmezésével szemben felhozott ellenérveket is cáfolja. Olvassuk figyelemmel!

Krisztus halála – az ószövetségi áldozatok betöltése

Az első pontunk így hangzik: az Újszövetség egyértelmű tanítása, hogy az Úr Jézus munkája teljes összhangban van az Ószövetség áldozatokról szóló tanításával. Urunk maga mondta ezt, nem is egyszer. Az Ószövetségben a pap volt az, aki az áldozatot bemutatta. Krisztus munkájáról szóló újszövetségi tanítás teljes mértékben megfeleltethető mindazzal, amit az Ószövetség közöl a pap feladatáról, akik az ószövetségi üdvtörténeti korszakban ajándékokat és áldozatokat mutatott be. Urunk maga mondta: “ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanemhogy betöltsem azokat.” Ez egy nyomatékos állítás, és a lévitai áldozati rendelkezésekre, törvényekre is vonatkozik – mindegyikre. Az egész törvényt magában foglalja ez az állítás, nem csak az erkölcsi törvényeket (a tízparancsolatot), hanem – és egészen különleges módon, – a törvény rituális aspektusát is. És az Úr nem csak a haláláról állítja ezt, feltámadásáról is ugyanezt állítja: “Majd így szólt hozzájuk: Ezt mondtam nektek, amikor még veletek voltam: be kell teljesednie mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárokban.” (Luk 24,44)

Bizonyos értelemben az egész Zsidókhoz írt levél azért lett megfogalmazva, hogy mindezt alátámassza. A Zsidókhoz írt levél érve a következő: az Ószövetség nem több, mint árnyéka annak, ami most valósággá, realitássá vált. Az Ószövetség puszta kópia, amely az eredetire mutat. Mivel a valóság megjelent, nem szabad visszatérnünk az árnyékokhoz – ez a Zsidókhoz írt levél szerzőjének az üzenete. Mivel az ószövetségi képek rá, Krisztus személyére és váltságmunkájára utaltak előre, joggal érvelhetünk úgy, hogy ugyanarról szólnak – formailag és tartalmilag is. Olvassuk csak el a Zsidókhoz írt levél 7. és 9. fejezetét, és ugyanezt az érvet látjuk részletesebben kifejtve. 

És mit tanít az Ószövetség a papok álal bemutatott áldozatok funkciójáról? Először is, hogy mind az égőáldozat, mind a bűnért való áldozat célja Isten megenyhítése, kiengesztelése volt. Erre a célra lettek rendelve. Arra, hogy megindítsák Istent, és a népére – amely vétkezett ellene, – jóindulattal tekintsen. Mindezt szépen érzékelteti a farizeusról és a vámszedőről szóló példázat: “A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Itt a vámszedő tulajdonképpen a következőt mondja: “enyhülj meg irántam, bűnös ember iránt, Istenem.” Az áldozat célja, hogy Isten a bűnös emberre jóindulattal tekintsen. 

Azért kell ezt hangsúlyoznunk, mert Krisztus váltsághalálával kapcsolatos hamis elképzelések azt akarják velünk elhitetni, hogy az Úr kereszthalálának egyedüli célja abban állt, hogy valamit “értünk” tett. De maga a kiindulási pont is téves. Az égőáldozat és az ajándékok célja is az volt, hogy ISTENNEK ajánljanak fel valamit, és nem az, hogy az emberekre gyakoroljanak hatást. Tehát Istent akarták “kiengesztelni”, és erre a célra lettek elrendelve. 

A második, ami világosan kitűnik az ószövetségi írásokból, hogy Isten “megenyhítését”, kiengesztelését az elégtétel szavatolta. Ebből a célból volt az áldozat elrendelve – azért, hogy Istent megenyhítse és ennek következményeként elengedje a nép vétkeit. 

A harmadik, amit megtanít számunkra az ajándékok és az égőáldozatok rendszere, hogy  az engesztelés a helyettesítő áldozat megbüntetésével, helyettünk való bűnhődésével, vezeklésével ment végbe. Emlékezzünk, mi történt? Fogták az áldozati állatot, a bűnös ember helyére állították, és ez az állat hordozta el az őt megillető büntetést. A bűn az áldozati állat feláldozása lévén lett eltávolítva az útból. 

És az utolsó, negyedik aspektusa annak, amit az áldozatok tanítanak nekünk, az, hogy a vétekáldozatok és égőáldozatok eredményeként a bűnös bocsánatot nyert és visszakerült az Istennel való közösség állapotába. 

Ha Mózes harmadik könyvében elmélyedünk, arra a megállapításra fogunk jutni, hogyez volt a vétekáldozatok és égőáldozatok célja és haszna.

Van egy vers a Zsidókhoz írt levélben, amely az egészet összefoglalja: “A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid 9,22). Ez az Ószövetség nagy üzenete. Ezért parancsolta meg Isten Mózesen keresztül Izrael gyermekeinek, hogy vegyenek különféle állatokat, azokat öljék le és áldozzák fel őket vérüket ontva. Sokan a Szentírás olvasása során egyszerűen átlapozzák az áldozati rendszerről szóló részeket, Mózes harmadik könyvét, mondván “semmi közünk nincs hozzá.” Ez nem igaz. Nagyon is sok közünk van hozzá! Isten arra tanította az Ő népét, hogy vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat. Az ószövetségi áldozatok a tökéletes engesztelő áldozatra utalnak előre, amely el fog jönni. Ezek mind Krisztus Urunk halálának előképei.

Az újszövetségi fogalmak Krisztus áldozatára

Az egyik fogalom az engesztelés, latinul propitiatio (görögül hilasterion). Ez a szó szerepel a Róm 3,25-26-ban: “Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. A korábban elkövetett bűnöket ugyanis elengedte türelmében, hogy e mostani időben megmutassa igazságát: mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.” A Jn 2,2-ben ezt olvassuk: “mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” Az engesztelés tulajdonképpen jóvátétel. Az áldozatot Isten elfogadta, és ennek célja, hogy Isten haragját lecsillapítsa. Némelyek szerint az itt szereplő fogalom eredete a szentek szentjében lévő “kegyelem székére”, vagy a szövetségláda fedelére vezethető vissza. Egyszer egy évben, az engesztelés napján ezt a főpap meghintette az áldozat vérével, hogy elfedje a nép bűneit. Valójában az újszövetségi üdvkorszakban még ennél is tovább mehetünk: a bűneink eltöröltettek, így a bűnbánó és hívő bűnös Istennel ismét megbékülhet. 

Krisztus engesztelő áldozatának teocentrikus aspektusa

A releváns bibliai passzusok összessége arról beszél, hogy Krisztus megszabadított a törvény kárhoztatásától, a törvény átkától, szankcióitól. Ez teljesen világos, de lényeges egy mindezekből fakadó alapvetést, fő motívumot megfogalmaznunk, és talán – mondja Lloyd-Jones, – sok szempontból ez a legfontosabb mind közül: számos olyan igeszakasz létezik, amely Krisztus halála kapcsán az Isten cselekvését, kezdeményező voltát hangsúlyozza. Mondhatnánk úgyis, hogy ezek a szakaszok Krisztus szenvedésének és halálának teocentrikus aspektusát domborítják ki. Látnunk kell, hogy ez mennyire fontos. A Krisztus szenvedésével és halálával kapcsolatos összes téves teória mindig az embert helyezi a középpontba. Látnunk kell azonban – és a szentírási szakaszok is ezt bizonyítják -, hogy az Atya Isten volt a cselekvő.

Bizonyos igehelyek egyértelműen arról beszélnek, hogy Isten azt, ami a Golgotán történt, már a világ alapjainak lerakása előtt eltervezte – a keresztnek van egy örökkévaló aspektusa. Vegyük az ApCsel 2,23-at: “azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a bűnösök keze által keresztre szögeztétek és megöltétek.” Isten előre tudása és rögzített tanácsvégzése szerint küldte a keresztre Krisztust. Az 1Pét 1,20-ban áll: “Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek.” (1Pét 1,20) A világ teremtése előtt már el volt tervezve minden. Hasonlót olvasunk a Jel 13,8-ban: “hogy imádja őt mindenki, aki a földön lakik, akinek nincs beírva a neve a megöletett Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta.”

Végül említsünk meg egy nagyon különleges igeszakaszt, amely szó szerint közli velünk, hogy Isten volt az, aki mindazt, ami a Golgotán történt, elrendelte. Az Ézs 53,6-ról van szó: “Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” Rádöbbentünk már korábban, hogy a Jn 3,16 ugyanezt mondja: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta” – kereszthalálra! Isten az, aki odaadta! 

Nézzük meg a Róm 3,25-26-ot: “Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. A korábban elkövetett bűnöket ugyanis elengedte.” Vagy a Róm 8,32: “Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Isten volt az, aki nem “kímélte” a tulajdon Fiát, és ő adta mindnyájunkért oda. Isten volt az, aki cselekedett. 

De előttünk van a 2Kor 5,18.19 is: “Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét.” Isten volt, aki cselekedett, az örökkévaló Atya. Isten tette mindezt Krisztus és a kereszt által. De ugyanerről tanúskodik a 2Kor 5 utolsó verse is: “Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (21. vers) Ennél erősebb megfogalmazást nem találhatunk, és aki az engesztelő áldozatról akar tanulni, annak nem szabad megkerülnie ezt a verset. “Odáig megyek” – mondja Lloyd-Jones -, “hogy kijelentem: ez az egy vers elég az álláspontunk igazolásához.” Itt az örökkévaló Atyával kapcsolatban találkozunk egy specifikus kijelentéssel: bűnné tette Jézust, a bűneinket neki számította be. Rá helyezte azokat, majd közölte velünk, hogy benne ítéltettek meg. Minden, Jézus engesztelő halálával kapcsolatos elképzelés központi elemének kell lennie az Atya Isten cselekvésének.

Miért szükséges a bűnért való áldozat?

Lloyd-Jones a következőképpen vezeti be fejtegetéseit: “Most éppen azzal foglalkozunk – szeretnék mindenkit emlékeztetni -, amire mindenki úgy tekint, mint Krisztus áldozatának tulajdonképpeni protestáns értelmezésére. De ezt nem lehet csak a protestáns reformáció utáni időre korlátozni. Könnyen bebizonyítható, hogy mindig is ez volt az engesztelő áldozattal kapcsolatos uralkodó tanítás.” Mégis, sokan és sokszor – jogosan – a protestáns tanítás és igehirdetés sarokpontjának tekintik a helyettesítésről (szubsztitúció) szóló tanítást. Ez az a tan, amely a bűnért való áldozat helyettesítő jellegét hangsúlyozza.

A következő pont talán a legerősebb érv. Ide olyan bibliai kijelentések tartoznak, amelyek kényszerítő erejű bizonyítéknak tekinthetők. Ezeket a kulcs részeket a következőképpen tagoljuk: legelőször azok a kijelentéseket nézzük meg, amelyekkel az Úr saját magatartását, viselkedését jellemzi. Másodszor azokat, amelyeket maga az Úr tesz önmagáról és saját haláláról. Harmadszor olyan kijelentéseket tekintünk meg, amelyeket mások tesznek róla. 

Az első rész, amelyet közelebből meg kell néznünk, természetesen a Gecsemáné kertben történtekről szóló beszámoló. Miért viaskodik az Úr a halállal? Miért könnyezik vért? Mi a jelentősége ennek az eseménynek? Az a felfogás, mely szerint az Úr halála mártírhalál volt, teljesen alaptalan, téves magyarázata az agóniájának. A mártírok nem viselkednek úgy, ahogy Krisztus szembesülve elkövetkezendő halálával. A Gecsemáné kertben szembesül az Úr a halálának azzal az aspektusával, elemével, amely teljesen idegen volt neki, amitől elborzadt. Azért kell erről beszélnünk, mert a Gecsemáné kerti szenvedéseket – ezt az eseménysorozatot – egyéb teóriák képtelenek megfelelően magyarázni. 

De nem csak azt kell megmagyaráznunk, hogy mi történt a Gecsemáné kertben, hanem azt is, amit az Úr mondott. Emlékezzünk az imádságára: “Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár”. (Mt 26,39) Majd pedig ezt mondta: “mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” Elhangzott egy kérés. Krisztus óhaja nem vonatkozhatott csupán a testi szenvedések elkerülésére, hiszen ez azt jelentené, hogy – ha összehasonlítjuk az őt követő mártírokkal, – ezek bátrabban néztek szembe a halállal. Nem, itt ami felsejlik az Úr előtt, az a halálának egy olyan eleme, amit a legszívesebben elkerült volna. 

Ezt a pontot mindenképpen hangsúlyoznunk kell. Ez volt az egyedüli alkalom Urunk egész földi életében, amikor egy ilyen kéréssel fordult a mennyei Atyjához, így nyilvánvalóan valami egészen szokatlan, rendkívüli dologról van szó. A Gecsemáné kerti történések arra utalnak, hogy Krisztus halálával kapcsolatosan van szó valamiről, ami abszolút szükségesnek tekinthető. Tulajdonképpen a következő kérdések hangoznak el: “A halálom feltétlenül szükséges? Nincs számomra más lehetőség, amellyel mindezt végrehajhatom? Ha lehet, ne kerüljön rá sor!” “De” – mondja Jézus – “ha nem lehetséges, akkor alávetem magam az elkerülhetetlennek.” Itt egészen egyértelműen láthatjuk azt a meggyőző érvet, hogy Urunk kereszten való halála feltétlenül szükséges volt. 

Egyetlen egy bibliai hely sem hangsúlyozza ezt erősebben, de egyvalamit hozzáfűzhetünk, ami az elmondottakat megerősíti és bizonyos értelemben megismétli. Az Istentől való elhagyatottság kereszten elhangzó felkiáltásáról van szó: “Isten, Isten, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34) Krisztus áldozatának egyéb értelmezései nem adnak adekvát magyarázatot ezekre a szavakra. Itt még egyszer hangsúlyoznunk kell: teljesen értelmetlen azt feltételezni, hogy pusztán a testi szenvedésektől való félelem az oka e felkiáltásnak. Nem, itt valami egészen más kategóriáról van szó. Urunk számára egyértelművé vált, hogy az Istentől való elhagyatottságot kell átélnie. A mennyei Atyával való kapcsolata egy időre megtört. Nem láthatta – Ő, Aki az Atya “kebeléről” jött, aki öröktől fogva közösségben volt vele, – Isten arcát. Az egész örökkévalóságban ez volt az egyetlen ilyen pillanat. És ennek egyetlen egy oka volt: az, hogy így kellett lennie, meg kellett történnie. Egyetlen más teória sem képes az Istentől való elhagyatottság felkiáltását értelmezni. 

Másodszor, előttünk van egy sor kulcs-kijelentés, amelyeket a következőképpen summázhatunk: olyan kijelentésekről van szó, amelyek egészen konkrétan Krisztus kereszthalálának abszolút szükséges voltát bizonyítják. Más passzusok is vannak, amelyek többé-kevésbé, közvetetten ugyanezt fejezik ki, de ezek az igehelyek közvetlenül beszélnek róla:

A Róm 3,25-26-ban egy olyan specifikus kijelentés szerepel, amely kétséget kizáróan a tárgyalt téma szempontjából locus classicus. Ezt írja Pál: “Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek. Ebben mutatta meg igazságát. A korábban elkövetett bűnöket ugyanis elengedte türelmében, hogy e mostani időben megmutassa igazságát: mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.” Ez egy erőteljes kijelentés. Látjuk, hogy Pál miként ábrázolja a problémát. Hogyan képes Isten Izrael gyermekeinek a bűneit – azok bűneit, akik Krisztus előtt éltek, – megbocsátani vagy eltörölni? Hogyan képes arra az örökkévaló és szent Isten, aki igazságos és változhatatlan, “akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása” (Jak 1,17), az Isten, aki maga “a világosság”, és “akiben nincs semmi sötétség” (1Jn 1,5), az Isten, akit olyan tisztaság jellemez, hogy nem tud a gonoszra és a bűnre rátekinteni sem, hogy megbocsássa a bűneinket és mindeközben ugyanolyan maradjon, amilyen az örökkévalóságtól fogva mindig is volt? És a válasz, amit az apostol ad, a következő: az egyedüli módja annak, hogy Isten igaz maradjon és közben meg tudja bocsátani a bűnöket, az, amit az Ő Fia a kereszten véghezvitt – “őt rendelte Isten engesztelő áldozatul.” És mindezt azért tette, hogy “megmutassa igazságát, mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.” Láthatjuk, hogy arra, hogy Isten az Ő igazságát képes megmutatni, csak egy magyarázat lehet: Isten, aki igaz, azért képes megbocsátani a bűnt, mert egyetlen Fiának személyében megítélte azt. Ezáltal igaz maradt. A bűnnel kapcsolatban most is úgy járt el, ahogy azt mindig mondta (= megbüntette), és így, mégis meg tudott bocsátani, mert a helyettest érintette a büntetés. Ezért képes minket, akik “Krisztusban hisznek”, igazzá tenni. 

Az apostol azt állítja, hogy ez az egyedüli módja annak – ez volt az egyetlen út -, hogy Isten megbocsássa a bűnöket. “Tulajdonképpen ez az egyetlen igehely bőven elég lenne számomra” – mondja Lloyd-Jones. Semmilyen más teória nem tudja értelmezni ezt a szakaszt. Krisztus halálának egyetlen lehetséges magyarázata a következő: azért történt, mert feltétlenül szükség volt rá. Ez volt az egyetlen mód – ha szabad így fogalmazni -, amely Isten örökkévaló természetével és igazságosságával összeegyezthető. Isten kinyilvánította örök igazságát, és így tudta megbocsátani azok bűneit, akik Jézusban hisznek. 

A bibliai passzusok utolsó és egyben harmadik kategóriája esetében olyan központi szentírási igehelyekről van szó, amelyek ugyancsak megerősítik, hogy Krisztus halála feltétlenül szükséges volt. Vegyük például a Zsid 2,9-et, ahol a szerző ezt mondja: “azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és méltósággal koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált.” Muszáj volt tehát a halált elszenvednie. Muszáj volt a halált “megízlelnie.” Vegyük ezt a szót, “megízlelni”. Ez egy nagyos erős kifejezés. Gondoljuk végig az ízlelés teljes folyamatát. Bizonyos értelemben kimondhatjuk, hogy az Úr Jézus Krisztus volt az egyetlen, aki a maga keserűségében, szörnyűségében megtapasztalta a halált. Éppen ez az oka annak, amiért a Gecsemáné kertben vért könnyezett. Ez az oka a kereszten való kiáltásának. Ez az oka annak, hogy ilyen gyorsan halt meg a kereszten (amin az állami vezetők meg is lepődtek). Ez az oka annak, amiért szó szerint megszakadt a szíve – az, hogy “megízlelte.” A kérdés a következő: engedte volna Isten, az örökkévaló Atya, hogy az egyedüli, szeretett Fia mindezt elszenvedje, ha nem lett volna abszolút szükséges? 

De nézzünk meg egy másik meghatározó kijelentést, a Róm 8,32-őt, amely nem kevesebbet állít, mint: “Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Különösen erre a részre figyeljünk: “nem kímélte”. Mit jelent ez? Mitől nem kímélte meg? Nem kímélte meg a haláltusától, ettől a szégyentől! Ő tette ki mindennek a Fiát. Ő, az Atya Isten adta át a halálnak, mert ez volt az egyetlen lehetőség. A Fiú önként magára vállalta, saját elhatározásából ment bele, de az Atya volt, aki elküldte. Ő nem kímélte. És amikor a Fiú elhordozta a vétkeinket, az Atya nem kímélte. Isten minden bűn elleni haragja, haragjának súlya és hevessége kitöltetett rá. Valójában ugyanerről beszél a Jn 3,16: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez az “odaadás” tartalmazta a kereszthalál minden kínját, szenvedését és szégyenét. Az érvünk megint a következő kérdés által válik igazán érthetővé. Elképzelhető, hogy Isten az egyetlen fiát kiszolgáltassa, éspedig annyira, hogy a köztük lévő örök kapcsolat is megtörjön? Elképzelhető, hogy Isten mindezt úgy tette volna meg, hogy ne lett volna abszolút szükségszerű? Nos, ez a doktrina, a Krisztus helyettes engeszteléséről szóló tan (hogy helyettünk hordozta el az ítéletet), éppen ezt mondja ki. 

Egyéb érvek Krisztus engesztelő áldozata mellett

Fontos a következő pontokra is figyelni, mert Krisztus bűnért való áldozatát erősítik meg: először az Isten haragjáról szóló tant kell említenünk. Ha valaki egyáltalán hisz Istennek a bűn feletti haragjával kapcsolatos tanításban, akkor tisztában kell azzal is lennie, hogy a bűn nem maradhat büntetlenül. A büntetés bejön a képbe, és ebből fakad a helyettesítés szükségessége. 

Vagy gondoljunk az isteni törvények örökkévalóságára és fenségére: “Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik.” (Mt 5,18). “Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el” – mondja Jézus (Mt 24,35).

Ezen a vonalon lehet továbbhaladni: ha elfogadjuk, hogy a bűn valóban vétek, és nem csupán valami negatív dolog, nem csak gyengeség, kisiklás, vagy tudatlanság, amit le lehet küzdeni, ha egyetértünk azzal a bűnről szóló tan kapcsán, hogy a bűn – lévén törvénytelenség és a törvény áthágása, – vétek, akkor biztosan egyetértünk azzal is, hogy a bűnt valamiképpen meg kell büntetni. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha az engesztelő, bűnért való áldozat szükséges voltáról beszélünk. 

Végül megállapíthatjuk: nincs más olyan tanítás, amely jobban kifejezésre tudná juttatni, miért döntő jelentőségű Krisztusban hinni, és miért a Benne való bizalom és a hit az, ami megszabadít minket. (…) Csakis a bűnért való, engesztelő áldozat elképzelése mutatja meg számunkra a maga valóságában, hogy miért kell Krisztusban hinni, és hogy miért nem tudjuk Istent anélkül megismerni, hogy Krisztusba vetnénk hitünket.

Ellenérvek

Lloyd-Jones több ellenérvet is említ: pl. vannak, akik úgy érvelnek, hogy Isten szeretete magában elegendő. Ahhoz, hogy megbocsásson, nem kell helyettesítés, nem kell büntetés, nem kell áldozat. Ha mi, emberek ezek nélkül is képesek vagyunk megbocsátani egymásnak, akkor Istennek, aki jobban szeret, mint mi, még könnyebb ezt megtenni. A válaszunk a következő: ha Isten csak szeretet volna, akkor ennek az érvnek lenne súlya, de Isten fény, Isten ezenkívül igazságos, szent és feddhetetlen. Másrészt helytelen azzal jönni, hogy ha mi emberek így tennénk, akkor Istennek is kötelező lenne így cselekednie. Ez manapság széles körben elterjedt tévedés. “Ha én nálam így működik” – mondják -, “ha ez az én esetemben így megy, akkor annál inkább az Istennél.” Ez hiba… Nem szabad Istent egy szintre hozni az emberrel. Abból induljunk ki, hogy bűnösök vagyunk, és minden Istennel kapcsolatos elképzelésünkben vannak hiányosságok. Így azzal kapcsolatban is, hogy mi a “szeretet.” Nem szabad az általunk elképzelt szentimentális, sokszor hamis, igazságtalan szeretet-elképzeléseinket a végtelen Istenre vetíteni. Abból kell kiindulnunk, hogy az Isten szerinti szeretet milyen. Na mármost, ha mi nekiállunk az Istennel kapcsolatos szeretet fogalmainkat, elképzelésünket aszerint tájolni, hogy mi mit tennénk, akkor – mondja Lloyd-Jones, – Isten irgalmazzon nekünk. 

Ennek az érvnek egy variációja, mely szerint Krisztus helyettes, bűnöket elhordozó áldozata ellentmond Isten természetének, ellentmond igazságosságának. Kicsit bővebben: azt állítják, hogy igazságtalan Isten részéről valakit megbüntetni, aki ártatlan. Erre a következő választ adhatjuk: ha az ártatlan személy szabadon és önként kész arra, hogy mások bűnét magára vegye, és Istent kéri, hogy ő hordozhassa el azokat, akkor egyáltalán nem lehet szó igazságtalanságról. Ez volt az az örök tanácsvégzés, ami az Atya, a Fiú és a Szentlélek között megköttetett. A Fiú azt mondta: “itt vagyok, küldj engem!” – és Isten testet adott neki. Teljes egyetértésben cselekedtek, ezért szó sem lehet igazságtalanságról. 

A következő ellenérvet is gyarkan halljuk: Isten szeretete csorbul Krisztus helyettesítő, bűnöket elhordozó áldozatával. Konkrétan ezt mondják: “milyen Isten az, aki csak vér által enyhül meg? Milyen Isten az, akinek vérontásra van szüksége ahhoz, hogy megbocsásson?” A választ már korábban megadtuk. Akkor vannak azok, akik szerint Isten kegyelmét vonjuk kétségbe vagy kisebbítjük, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy Isten, mielőtt megbocsátott volna, ilyen magas árat követelt. A válasz megint csak az, hogy Isten a szentség és az igazságosság istene is. Nem választhatjuk el egymástól Isten örök tulajdonságait. Ezért omlik össze ez az érv. 

Némelyek azzal érvelnek – ez az érv különösen populáris mostanában -, hogy Krisztus helyettesítő engesztelését Pál apostol találta ki. Azt mondják, hogy az Úr nem tanított erről, az evangéliumokban nem találunk az engesztelésre vonatkozó utalást, kizárólag csak a levelekben. De ez nem korrekt. Az Úr mondja: “Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,28). Az egész elképzelésünket magában foglalja az itt szereplő “váltság” szó, de nem ez az egyetlen érv. Nagyon jó oka volt annak, hogy az Úr kereszthalála előtt nem részletezte a maga teljességében az engesztelést. 

Emlékszünk arra, hogy mi történt, amikor megpróbálta kifejteni? Érdemes ebből a szempontból végigolvasni az evangéliumokat. Feltűnő, hogy minden alkalommal, amikor az Úr megpróbált a haláláról beszélni, a tanítványai rendre félreértették: vagy ellenkeztek vagy elkezdtek csüggedni. De az Úr elmagyarázta e reakciók okait is: az élete vége felé a tanítványaihoz fordult – erről a Jn 16,12-ben olvasunk -, és ezt mondta: “Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni”. Valóban, a legjobb szándékuk ellenére sem lett volna képesek elhordozni. Valójában még mindig nem rendelkeztek világos elképzelésekkel arról, hogy kicsoda Jézus. Péter Cézárea Filippiben hitvallást tett, de még mindig nem értette egészen, hogy mit mondott akkor ki. A feltámadás volt az, amely meggyőzte őket arról az alapvető igazságról, hogy Ő az egyedüli Fia Istennek, és először a feltámadás reggelének kontextusában érthették meg Krisztus halálának helyettesítő, engesztelő jellegét. Az evangéliumokból láthatjuk, hogy a feltámadása után az Úr mindent “átvett velük” – az egész Ószövetséget -, és csak ekkor lett számukra minden világos. Tehát annak az érvnek, amelyet némelyek képviselnek, ti. hogy az Úr nem tanított a helyettes áldozatról, semmi alapja nincs. 

Foglaljuk össze az eddigieket. Azoknak, akik nem értenek egyet az általunk képviselt tannal, valójában a következő a problémájuk: egyszerűen inadekvát, helytelen az Istenről kialakított képük. Megfeledkeznek Istennek bizonyos tulajdonságairól. Nem veszik figyelembe Isten természetének bizonyos jellemzőit. Csak az egyik oldalt hangsúlyozzák, míg a másikat kizárják. Ha elfogadnák Istent olyannak, amilyen, akkor megértenék ezt az igazságot is. 

De van még egy – igazából a korábban említettekhez kapcsolódó – érv, amelyet mindenképpen cáfolnunk kell. Így hangzik: “nem szimpatikus az az elképzelés, hogy Krisztust helyettem kellett megbüntetni, mert azt sugallja, hogy Isten nem akarna egyébként megbocsátani nekünk, csak bizonyos feltételekkel: az Ő Fiának szenvedése, vére és halála által.” Sajnos, még evangelikál lelkészek is prédikálnak így, sőt, vannak dalaink is, amelyek ugyanezt sugallják. Mintha mi azt állítanánk, hogy az Úrnak győzködnie kellett volna az Istent, hogy megbocsásson nekünk. 

Erre az érvre is válaszoltunk már lényegében. Isten maga volt az, aki mindent elrendelt. Miért halt meg a Fiú? A válasz: “mert Isten így szerette a világot.” Isten szeretete volt az, aki elgondolta a világ megmentésének ezt az útját, “mert ő igaz, és igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.” A szeretete volt az, ami cselekedett. A kereszt nem árnyékolja be Isten szeretetét – nem, éppen a kereszt tanúskodik arról igazán. Ez a helyes sorrend! Ha nem a kereszt fejezné ki a szeretetét, akkor mindannyiunkat megítélne Isten a bűneink miatt és az örök halált kellene elszenvednünk. Sőt, nem habozom odáig menni, hogy kijelentsem: az egész Szentírásban sehol sem található olyan rész, amely összehasonlítható lenne ezzel. Semmi más nem fejezheti ki jobban Isten szeretetét, mint Krisztusnak, aki bűneinket hordozta, a helyettes engesztelő áldozata. El lehet képzelni annál nagyobb dolgot, hogy Isten a mi bűneinket fogja és a Fiára helyezi, és saját Fiát éri a büntetést? Annál, hogy nem kímélte őt, és hogy arra rendelte, hogy mindezt elszenvedje, azért, hogy meg tudjon bocsátani nekünk? El tudjuk képzelni Isten szeretetének nagyobb bizonyítékát ennél? Minden más teória elvéti Isten szeretetét. Éppen OTT látjuk azt, amikor egyszülött Fiára tekintünk, helyettesítőnkre, aki elszenvedte a törvény büntetését, amit mi érdemeltünk volna. 

Muszáj megkapnunk a teljes bocsánatot, és muszáj teljesen megbékülnünk Istennel, mielőtt megigazulnánk. A törvénynek muszáj előbb eleget tenni, és ez két szempontból is megvalósult. Elsősorban a törvény azzal a ténnyel szembesít bennüket, hogy amíg nem tartjuk be és nem tudjuk követni, ítélet alatt vagyunk. A Törvény kárhoztat bennünket: “Mózes ugyanis azt írja a törvényből való igazságról, hogy „aki megcselekszi azokat, él általuk” (Róm 10,5). Kudarcot vallottunk, nem tudtuk megtartani a törvényt, de Urunk ezt a vétket – ahogy láthattuk, – magára vette és a kereszthalál által eltörölte. Magát áldozta fel. És Isten minden bűnünket rá helyezte. Krisztus passzív volt – mindent Isten csinált. Mit látunk tehát: Isten cselekvését és Krisztus passzív engedelmességét. 

Természetesen az élete alatt Isten irányában aktív engedelmességet tanúsított. Pál mondja: “De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt lévőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk.” És megváltott minket: tökéletes engedelmességet tanúsított a törvénnyel szemben. Tökéletesen megtartotta azt. Az utolsó vesszőig betöltötte. Ne felejtsük el, hogy mit mondott: “Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Mt 5,17) Majd Jézus ezt megerősíti: “Mert bizony mondom nektek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik.” És Jézus éppen így cselekedett. Teljesen megtartotta a törvényt. 

Forrás: Martyn Lloyd-Jones, God the Father, God the Son: Great Doctrines of the Bible

Hozzászólás írása