3
júl
2018

Krisztus váltsághalálának ortodox és heterodox értelmezései II.

Görbicz Tamás, a Budapesti Autonóm Gyülekezet vezető lelkésze az utóbbi napokban – miután írtunk arról, hogy miként értelmezi Krisztus váltsághalálát (ti. tagadja, hogy Krisztus engesztelő halálával magának az Istennek igazságosságát elégítette volna ki, úgy, hogy az Istennek bűn feletti jogos haragját hordozta el szenvedéseiben és halálában) – további kijelentésekkel bővítette számunkra, konzervatív evangelikál protestánsok számára megdöbbentő téziseit. A következő, egészen elképesztő állításokat tartalmazzák az eredeti írás alatti hozzászólásai:

  • Nincs semmilyen értelmes – sem logikai, sem az Írásokra hivatkozó – érv arra, hogy Isten kívánta/követelte meg saját szeretett Fia rettenetes szenvedéseit.
  • Az “engesztelés” szó ezen értelmezése (tehát az, amit a hitvallásos protestantizmus mindig is vallott, azaz hogy Isten igazságosságát kellett kiengesztelni) a legtévesebb, mivel az a mi nyelvünkben valóban a sértett fél kibékítését jelenti. Azonban a Bibliában inkább a “felavatni”, “felszentelni”, “Isten céljaira megtisztítani jelentéssel bír.”
  • Az Ószövetségben (utalva a Jóm Kippúrra, az Engesztelés napjára) újraszentelteték a jeruzsálemi templomot az Engesztelő napon és nem Istent békítgették.
  • Abszurd az a feltételezés, hogy Isten akarta Jézus kegyetlen szenvedéseit, hogy megbocsáthasson. A megbocsátásnak az a lényege, hogy nem kell “fizetni”.
  • Az ördög felsrófolta a maga gonosz módján az árat, amit az Atya és a Fiú kész volt kifizetni értünk.
  • Ahhoz, hogy Isten igazságossága teljesüljön, Jézusnak nem kellett volna szenvedni, mert Isten mindig és minden időben igaz, nem is tud más lenni. 
  • Isten azzal üzletel, akivel akar (utalva a Sátánra), ki kérhetné számon? 
  • A bűnnek nem az a lényege, hogy sértené Istent (lásd Jób 35,6-8).
  • Amennyiben előképnek tekintjük az ószövetségi áldozatokat, akkor nem volt szükség Jézus szenvedésére, mert úgy kellett az áldozatot leölni, hogy a legkevesebbet szenvedjen.
  • Egy apa sem követeli meg a gyermekétől, hogy valaki bűnhődjön ahhoz, hogy megbocsásson neki. Csak azt követeli meg, hogy “magába szálljon”, és legyen őszinte, amikor beismeri a hibáját. 
  • A helyettes elégtétel (=helyettes bűnhődés) tana az egyik legsúlyosabb tévedése a kereszténységnek, amit sajnos a protestantizmus kritika nélkül átvett. 
  • Isten igazságát nem kellett kielégíteni, mert Isten igazságossága egészen más jelent: Isten igazságossága azt jelenti, hogy Isten igaznak bizonyult akkor, amikor hitt az emberben. Istent a hitünk “engesztelte ki”, vagyis békítette meg. 
  • Jób szenvedéseit sem Isten okozta vagy követelte, csak eltűrte. Nem is azért történt, hogy Isten valamilyen igazságossága teljesüljön. Ilyen értelemben valóban az “árat” a sátán szabta. 
  • A bűn lényege nem az Isten iránt való engedetlenség, hanem az, hogy Isten jót akar nekünk, ezért a szava iránti engedetlenség bajba sodor bennünket. Ha eszünk a fáról áthágjuk Isten szavát, de mi kerülünk bajba. 
  • Amit a klasszikus protestantizmus képvisel Krisztus váltsághalálával kapcsolatban (azaz Luther, Kálvin, Wesley és a többiek), nevezetesen hogy Krisztusnak az Atya bűn elleni haragját és ítéletét kellett elhordoznia a bűnös embert helyettesítve, egy kegyetlen, pogány istenkép, ami meggyilkolja a hitet. A római császárok voltak ilyenek és nem Izrael Istene. 

Azért megdöbbentőek ezek a sorok, mert ezek szerint ma, egy protestáns lelkész olyan (tév)tanokat vall és hirdet, amelyek az evangélium lényegét, centrumát kezdik ki. Talán mindenki számára egyértelmű, hogy itt nem másodrangú, harmadrangú doktrinákról beszélünk, amelyeket illetően voltak és lehetnek is hitvalló keresztyének között nézetkülönbségek, felekezettől függően: nem a keresztség módjáról és idejéről vitatkozunk (gyerek vagy felnőttkeresztség), nem az eleve elrendelés jellegéről (kettős predestináció vagy nem), nem is Krisztus második eljövetelével kapcsolatos pontos terminusról (az elragadtatás és a nagy nyomorúság pontos ideje, az 1000 év szó szerinti vagy allegórikus értelmezése). A legnagyobb probléma mindazzal, amit Görbicz Tamás állít, hogy a teológiai – és ebből fakadóan kegyességi – következményei felbecsülhetetlenek. Ugyanis ha valaki tagadja Krisztus halálának helyettes engesztelő jellegét, akkor magával ránt mindent: máshogy fogja értelmezni Isten személyét, attribútumait (elsősorban szent és igaz voltát), a Szentháromság benső ökonómiáját, azaz a Szentháromság egyes személyeinek egymáshoz fűződő viszonyát és az ember megváltásában betöltött szerepüket, továbbá az eredendő bűnt, az ember és Isten kapcsolatát a bűneset előtt és után, az ószövetségi áldozati rendszer értelmét és célját, a bűn végérvényes rendezésére vonatkozó ószövetségi próféciákat, és mivel ezeket tévesen értelmezi, mindazt félreérti, amire ezek “árnyékként”, előképként előre mutattak: tévesen fogja értelmezni Krisztus váltsághalálát is. Ez azonban még nem minden: az előzőekből következik, hogy tévesen fogja értelmezni a Krisztus személyébe és munkájába vetett hitet, a hit tartalmát, a hit általi megigazulást, és nem utolsó sorban Isten kegyelmét, kegyelmes voltát. Ha ez még nem lenne elég, tévesen fogja értelmezni az utolsó ítéletet, Krisztus szerepét az utolsó ítéletben és azt is, hogy ő, mint hívő, miért és mit kerül el az utolsó ítélet alkalmával. Természetesen tévesen fogja értelmezni a kárhozat és pokol fenyegető valóságát is. Summa summarum: a keresztyén élet minden tanbeli oszlopa megrendül, és ez kihatással lesz a keresztyén élet gyakorlati megélésére, egész kegyességi “szövetére” is.

Miért is? Azért, mert a krisztológia a keresztyén teológia szíve: ha valaki módosítja a krisztológiát, úgy módosítania kell a szotériológián és az antropológián is. Görbicz Tamás egy nagyon gyakori hibát vét: érvelésének alapja az – erről árulkodnak kijelentései -, hogy mit tud, és mit nem tud elképzelni személyes életében, például a hétköznapi szülő-gyermek viszonyban, és innen következtet vissza arra, hogy az Atya Isten hogyan viszonyulhatott az Ő Fiához stb. Ide illenek Wolfahrt Pannenberg (1928-2014), református teológus szavai, aki óva intett attól, hogy a megváltásban való személyes érdekeltségünket tegyük a krisztológiánk alapjává. Nem szabad! A szotériológiának mindig a krisztológián kell alapulnia. 

Görbicz szerint az egész megváltás egyetlen egy dologról szól: arról, hogy Krisztus megküzdött a Sátánnal. Legyőzte őt, és ezzel kiváltott minket az rabszolgatartó kezéből, megszabadított minket a hatalmából, úgy, hogy kifizette a Sátán által elkért, sőt, „felsrófolt” árat. Görbicz számára itt be is fejeződik a történet. Természetesen biblikus gondolat, és a reformátorok is egyetértettek vele, hogy Krisztus legyőzte a Sátánt, de ők feltették azt a kérdést is, hogy milyen módon történt ez? A válasz: biztos nem úgy, hogy „megfizette volna a Sátán által szabott árat”, hanem úgy, hogy önmagát áldozta fel értünk, hogy az Atya bűn feletti haragját és ítéletét – amely bűnbe „a kígyó ösztönzésére és saját vétkéből, a jóságtól és az igazságtól elpártolva” ment bele az ember (II. Helvét Hitvallás) – elvegye rólunk.

Váltságdíj elmélet / Ransom theory

Görbicz mindezzel Krisztus váltsághalálának egy régen elfeledett és igencsak vitatott értelmezését veszi elő, az ún. „váltságdíj elméletet” (ransom theory), ami eredetileg az ugyancsak vitatott kijelentéseiről és nézeteiről ismert Origenészhez köthető, és amit különösen a korai egyházatyák kedveltek (bár nem egészen a Görbicz által hangsúlyozott módon, ugyanis nem állították volna soha, hogy a bűn nem sérti Isten igazságosságát) – habár ők Krisztus váltságművének egyéb aspektusairól sem feledkeztek meg. Nekünk sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a megváltás rendkívűli mélységgel és komplexitással bíró esemény volt, és számtalan aspektusáról lehet beszélni, illetve hogy azt többféle perspektívából lehet vizsgálni. Az egyik ilyen legitim perspektíva – ahogy előbb mondtuk -, hogy Krisztus kozmikus győzelmet aratott a Sátán és az ő birodalma felett (ld. Zsid 2,14). Azonban a nézet, miszerint ennek az aspektusnak része a Sátánnak fizetett „váltságdíj” , biztosan téves, és számos problémát hordoz magában. Mivel a már említett korábbi bejegyzésben is utaltunk rá, most csak felsorolás szintjén nézzük meg: 1.) először is a Szentírás egyáltalán nem úgy beszél a Sátánról, mint akinek bármi is járna, vagy mint aki bármit követelhetne. 2.) Másodszor sokkal nagyobb szereppel és hatalommal ruházza fel a Sátánt, mint amennyit megérdemel. 3.) Végül figyelmen kívül hagyja azt a bibliai alapvetést, hogy nekünk csak Istennel szemben van adósságunk, és csakis neki tartozhatunk.  A bűnösök valóban a Sátán kötelékében vannak, de csak azért vannak ott, mert ezt a mindenható Isten megengedi. Ez pedig a bűneset következménye. A Mk 10,45-ben a következőt olvassuk: „Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” Ezt a váltságdíjat azonban az Atya Istennek fizették. Az Úr és az ördög között nem kerül sor semmiféle tárgyalásra azzal kapcsolatban, hogy az utóbbi kiket engedjen szabadon. Nem, mi úgy nyertük el a szabadságot, hogy Krisztus összezúzta a kígyó fejét, miután váltságul adta magát sokakért az Istennek. A kereszt eseménnyel semmit sem nyert a Sátán, csak uralma tört meg és bizonyossá vált számára, hogy birodalma teljesen eltöröltetik.

Görbicz versus hitvallásos protestantizmus

Fontos hangsúlyoznunk, hogy Görbicz Tamás, a BPA lelkésze a kijelentésivel tulajdonképpen szemben áll a teljes hitvallásos protestantizmussal: nem csak a reformátorok értelmezésével (Luther, Kálvin), szemben áll Wesley-vel és szemben áll a reformátori teológiára épülő evangelikalizmus egészével is – legyenek ezek akár lutheránusok, kálvinisták vagy metodisták, baptisták vagy pünkösdiek, karizmatikusok vagy antikarizmatikusok. 

Ószövetségi és újszövetségi kifejezések a helyettes áldozatra

Görbicz alapvetően ott hibázik, hogy már az Ószövetség áldozatokkal, azok céljával kapcsolatos tanúságtételét is mellőzi, vagy átértelmezi. Nézzünk meg ezzel kapcsolatban egy valóban biblikus, a Szentírás eredeti szövegében szereplő kifejezések jelentését is tekintetbe vevő okfejtést:

J. van Genderen – W.H. Velema: Concise Reformed Dogmatics

Az engesztelés héber szava a “kipper”. Ennek eredeti jelentése: “elfedez”, “eltakar”, vagy “eltöröl.” Ezt a szót kapcsolták rendszerint a kultuszi áldozatok szerepéhez. 

(…)

Az áldozat nem arra vonatkozó kísérlet, hogy Isten tetszését elnyerjék, hiszen világosan megmondta Izraelnek, hogy az engesztelést ő adja: “Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést.” (3Móz 17,11) Ilyen értelemben az áldozat ajándék Istentől. 

Gyakran azt hiszik azonban, hogy egyedül Isten érdekelt az áldozatban, mint annak adómányozója, mintha csak Ő lenne az érdekelt fél, de ez téves elképzelés. Az áldozat cselekménye “Isten előtt” kerül bemutatásra (3Móz 4,4-7). A bűnre úgy kell tekinteni, mint ami Isten ellen elkövetett bűn, és amelyet el kell távolítani a szeme elől. Az áldozat általi engesztelés nem pusztán ajándék, hanem Isten követelése, elvárása (ld. Zsid 9,22). 

(…)

Elválaszhatatlan kapcsolat van az Ószövetség áldozatok által végbemenő engesztelésének kihirdetése és  Krisztus – akit Isten rendelt e célra – helyettesítő szenvedése és halála között, illetve a Krisztus áldozatáról szóló újtestamentumi evangélium között. 

(…)

Az újszövetségi görögben két szó van a megbékítésre/engesztelésre. Az első a “katalasso”:Mindez pedig Istentõl van, a ki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és a ki nékünk adta a békéltetés szolgálatát” (2Kor 5,18). A második a “hilaskomai”: “… hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért” (Zsid 2,17). E két szó szinonímája egymásnak. A magyar nyelvben is jól érzékelhető e szavak eltérő jelentésárnyalata, ahogy a német és az angol nyelvben is: a németben és az angolban a kibékít a “versöhnen”, ill. “reconcile”,  a kiengesztel/vezekel/bűnhődik/jóvátesz pedig a “sühnen”, ill. “expiate, atone”. Az első szó a kapcsolat helyreállítását jelöli. Ennek gondolata világosan megjelenik a Kol 1, 21-22-ben: “Titeket is, kik hajdan elidegenültek és ellenségek valátok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett.” A másik szó egy olyan kifejezés, ami a kultusszal kapcsolatos és ekvivalens az ószövetségi “kipper”-rel. Ahogy Isten maga biztosította a bűnökért megkövetelt áldozatot, Krisztusban Ő maga vállal felelősséget az engesztelésért. Egyetértünk Versteeggel, hogy a „katallage” és „hilasmos” szavak együtt az engesztelés egyszerű valóságát fejezik ki. A megbékítés nem más, mint két szembenálló fél összebékítése (katallage). Az engesztelés pedig az áldozat által történik meg, ami elfedezi a bűnt (hilasmos). 

Ez nem más, mint megbékítés elégtétel által. Ezen a módon kell ábrázolnunk a megváltás bibliai doktrináját, mert ez a szíve annak. Az Istennel való megbékítésről szól, amely Krisztus engesztelő áldozata által történik meg (ld. Róm 5,10-11). 

Figyelembe kell vennünk még a 2Kor 5,21 és a Gal 3,13 mondanivalóját is. E szavak félelemmel tölthetnek el: Isten “… azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.” (2Kor 5,21). Ez azt jelenti, hogy Isten úgy kezelte Krisztust, mint egy bűnöst, hiszen neki tulajdonította (imputatio) a mi bűneinket. Hit által tudjuk, hogy ez az oka annak, amiért nem tulajdonít nekünk bűnt (vö. Róm 4,8). Igaznak lettünk nyilvánítva. Ezt nevezi Luther “csodálatos cserének”.

Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, a ki fán függ” (Gal 3,13). Wiersenga szerint itt a zsidó vezetők, a törvény védelmezői által kimondott átokról van szó, és nem Isten átkáról. Mindazonáltal ezek a versek önmagukban is, és a páli üzenet kontextusában is teljesen világos mondanivalóval bírnak. Pál apostol Isten törvényére és Isten átkára gondol. 

A Róm 8,3 fontos referencia. Isten “kárhoztatá a bűnt a testben.” Ez az ítélet Krisztus valóságos, emberi természetén végre lett hajtva. Ez azt jelenti, hogy habár bűneink miatt Istennek minket kellene kárhoztatnia, kárhozatra ítélnie, Krisztus lett elítélve helyettünk. Ez isten igazságos ítélete. Isten igazsága tehát büntető/ítélő igazság is. Erre utal az apostol a Róm 3,25-ben, amikor azt mondja, hogy Isten, aki biztosította a Jézus Krisztusban való megváltást, elrendelte őt “engesztelő áldozatul” (hilasterion) … , hogy megmutassa az ő igazságát”. 

Azoknak, akik azt gondolják, hogy ez az elképzelés kizárólag Pál írásaiban található meg, és kisebb mértékben a többi újszövetségi levélben, nem szabad megfeledkezniük a Mt 20,28-ról (Márk 10,45) és a Mt 26,28-ról (együtt más parallel szakaszokkal).” (J. van Genderen – W.H.Velema: Concise Reformed Dogmatics, 513-517.)

Történelmi és jelenkori protestáns hitvallások a helyettes elégtételről: 

Ahelyett, hogy részletesen, pontról pontra megválaszolnánk Görbicz Tamás további kijelentéseit (habár azokra a fentebbiek cáfolatként szolgálnak), érdemes megnéznünk, hogy a történelmi és újabbkori protestáns hitvallások hogyan vélekednek a kérdésről – mind a református, mint a II.Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté (a Magyar Református Egyház hivatalos hitvallási iratai), mind más kontinentális református hitvallások, úgymint a Belga Hitvallás, vagy a brit presbiteriánus Westminsteri Hitvallás, vagy az Ír hitvallás, vagy a kálvinista 1689-es Baptista Hitvallás, mind a lutheránus hitvallások, mint az Ágostai Hitvallás (a Magyar Evangélikus Egyház hivatalos hitvallási irata), mind kortárs hitvallások, mint például a Magyar Pünkösdi Egyház hitvallása. Ezentúl érdemes megnézni, hogy mit ír a témáról John Wesley a prédikációiban, és legfőképp – ez tisztázza talán a legdidaktikusabban és legérthetőbben a kérdést -, mit ír maga Kálvin a Genfi Kátéban. Haladjunk időrendi sorrendben:

Az Ágostai Hitvallás (1530), III. Cikkely (“Az Isten Fiáról”): 

“…az egy Krisztus, valóságosan szenvedett, keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett, azért, hogy kiengesztelje irántunk az Atyát, és áldozattá legyen nem csak az eredeti vétekért, hanem az emberek minden elkövetett bűnéért is…”.

Kálvin János a Genfi Kátéban (1545) még részletesebben ír az engesztelés jellegéről, amikor az apostoli hitvallás Krisztussal, az ő üdvmunkájával kapcsolatos artikulusait magyarázza kérdés-felelet formájában:

  • Lelkész: Miért nem mondod egyszóval, hogy meghalt, miért emlegeted a tiszt nevét, ki alatt szenvedett? (lásd: “szenvedett Pontius Pilátus alatt”) 
  • Gyermek: Nem a történelmi hűség ókáért, hanem azért, mert tudnunk kell, hogy halála elítéltetéssel volt egybekötve.
  • Lelkész: Magyarázd meg világosabban!
  • Gyermek: Meghalt, hogy megérdemlett büntetésünket elszenvedje, s így attól megváltson. Mivel bűnös voltunkhoz képest Isten ítélete is sújtott volna, elhatározta, hogy helyettünk földi bíró elé áll s annak szája által elítéltetik, hogy viszont mi a mennyei Úrnak trónja előtt felmentessünk.
  • Lelkész: De Pilátus ártatlannak nyilvánítja, s így nem ítéli el gonosztevő gyanánt.
  • Gyermek: Mindkét dolgot figyelembe kell vennünk. Mert ártatlanságát azért tanúsítja a bíró, hogy ezzel bebizonyuljon, hogy nem saját tetteiért bűnhődött, hanem a mieinkért. Ugyane bíró ünnepélyesen mégis ítéletet mond felette, s ezáltal napfényre jő, hogy a megérdemlett ítélet súlyát helyettünk, kezesünk gyanánt elviselte, s ez által a vádtól megmentett.

(….)

  • Lelkész: Többet jelent, hogy keresztre feszíttetett, mint ha más halálnem érte volna? 
  • Gyermek: Mindenesetre. Pál is erre tanít, mikor azt írja, hogy a keresztre azért feszítették, hogy hordozza kárhoztatásunkat, s minket attól megszabadítana. Mert e halálnem átokkal volt sújtva (5Móz 21,23). 

(…)

  • Lelkész: Mondd el Krisztus szenvedéseinek okát és módját!
  • Gyermek: Midőn Isten ítélőszéke elé állott, hogy a bűnösökért eleget tegyen, ama borszaztó kétségnek kellett gyötörni lelkét, hogy Isten Őt elhagyta, sőt ellene fordult. E lelki kínokban kiáltotta fel az Atyához: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46)”
  • Lelkész: Tehát haragudott rá az Atya?
  • Gyermek: Semmi esetre sem. De a szigort azért alkalmazta vele szemben, hogy beteljesedjék, ami megjelentetett Ézsiaás által: “Megsebesíttetett álnokságainkért, megrontatott bűneinkért.
  • Lelkész: De ha Isten volt, hogy retteghetett attól, hogy Isten elhagyja?
  • Gyermek: Azt kell gondolnunk, hogy ember voltának érzése mondatta vele ezeket a szavakat. S hogy ez megtörténhessék, rövid időre isteni mivolta elgyengült, azaz nem fejté ki erejét.
  • Lelkész: De hogyan történhetett, hogy Krisztus, a világ üdvössége, ily ítélet alá vettetett? 
  • Gyermek: Nem úgy vette ezt az ítéletet, hogy alatta is maradjon. Mert az említett félelem csak úgy fogta el, hogy kétségbe nem ejthette, sőt küzdött a pokol hatalmával, megtörte azt, és lába alá vetette.

(…)

  • Lelkész: Ebből ugyebár megtudhatjuk, hogy Krisztus halála mily gyümölcsöt termett a hívő számára?
  • Gyermek: Igen. Először látjuk, hogy e halál áldozat, mellyel Istent engesztelte ki bűneinkért s az Ő haragját csillapította le, s vele minket megbékéltetett. Aztán látjuk, hogy vére oly fürdő, mely lelkünket minden szennytől megtisztítja, s végül látjuk, hogy e halál törölte el bűneink emlékezetét, hogy többé Isten szeme elé ne kerüljenek, s így a követelmény, mely ellenünk Isten kezében volt, megsemmisült.

Heidelbergi Káté (1563), 37., 38., 39. és 40. kérdés-felelet:

  • 37. Miért értesz azon, hogy szenvedett? Azt, hogy földi életének egész idejében, különösen annak végén, testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberi nemzetség bűne elleni haragját, hogy szenvedésével, mint egyetlen engesztelő áldozattal testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa, és Isten kegyelmét, az igazságot és az örök életet elnyerje nekünk. (1Jn 2,2 és 4,10, Róm 3,25)
  • 38. Miért szenvedett Poncius Pilátus bírósága alatt? Azért, hogy ártatlan létére világi bíró ítélje el, és ezáltal megmentsen minket Isten szigorú ítéletétől, amely mindnyájunkra várt volna.” (ApCsel 4,27-28, Lk 23,14, Jn 19,4, Zsolt 69,5, Ézs 53,4-5, 2Kor 5,21, Gal 3,13)
  • 39. Nagyobb dolog-e az, hogy megfeszítették, mintha más halálnemmel halt volna meg? Nagyobb, mert ez tesz bizonyossá afelől, hogy ő magára vette azt az átkot, amelynek súlya rajtam volt. A kereszthalált ugyanis Isten megátkozta.” (Gal 3,13, 5Móz 21,23)
  • 40. Miért kellett Krisztusnak a halált is elszenvednie? Azért, mert Isten igazságossága és igazsága miatt mással nem lehetett eleget tenni az ember bűnéért, csak Isten Fiának halálával.” (1Móz 2,17, Zsid 2,9.14-15)”

II.Helvét Hitvallás (1566), XI. és (“Jézus Krisztusról, a vlóságos Istenről és valóságos emberről, a világ egyetlen megváltójáról”), XII. („Isten törvényéről”), XIV. (“A bűnbánatról és az ember megtéréséről”), XV. fejezetek (“A hívők valóságos megigazításáról):

“… a mi Urunk szenvedésével, halálával és mindazzal, amit testben való eljövetelétől kezdve érettünk cselekedett és elszenvedett, a mennyei Atyát megbékítette minden hívő iránt, engesztelést szerzett a bűnért, a halált lefegyverezte, a kárhozatot és poklot összetöre.” 

„...Krisztus a törvény tökéletes beteljesítője és betöltője érettünk, aki magára vette a törvény átkát, kárhozattá vagy átokká lévén érettünk, és így hit által közli velünk azt, hogy betöltötte a törvényt, és igazságát és engedelmességét Isten nekünk tulajdonítja.”

“…tanítjuk ugyanis, hogy halála vagy szenvedése által egyedül Krisztus az elégtétel, az engesztelő áldozat és a jóvátétel minden bűnért…”. 

Krisztus ugyanis magára vette és elhordozta a világ bűneit, és eleget tett az isteni igazságnak. Isten tehát csak azért kegyelmes a mi bűneink iránt, mert Krisztus szenvedett és feltámadott, és csak ezért nem rója fel azokat, hanem Krisztus igazságát számítja be a mi igazságunknak.” 

Belga Hitvallás (1561), 21. cikkely (“Krisztus elégtétele bűneinkért”)

Hissszük, hogy Jézus Krisztus örökre szóló esküvel felszentelt főpap a Melkisédek rendje szerint, aki a mi nevünkben az Atya színe elé állt, hogy teljes elégtételével az Atya haragját megengesztelje, önként keresztfára adta magát és kiontotta drága vérét bűneink elmosására, ahogy azt a próféták megjövendölték. Megíratott ugyanis: békességünknek büntetése Isten Fiára tétetett és az ő sebeivel gyógyultunk meg – mint bárány halálra adatott és a bűnösök közé számláltatott, Pontius Pilátus elítélte mint gonosztevőt, noha kezdetben ártatlannak mondotta őt. Megfizette, amit nem ragadott el, és mint igaz a hamisakért mind testben, mind lélekben szenvedett, amikor a bűneinkért kijáró rettenetes büntetéseket magára vette, és földre hulló vércseppeket izzadt, végül így kiáltott fel: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Mindezt pedig bűneink bocsánatára tette…”.

Ír Hitvallás (1616), 30. rész (“Krisztus, a második szövetség közbenjárója”)

“…mint szeplőtelen bárány, azért jött, hogy elvegye a világ bűneit, önmaga egyszeri feláldozásával, és bűn nem volt benne (amint Szent János mondja). A törvényt tökéletesen betöltötte érettünk: miérettünk lelkében a legszomorúbb kínokat, testében a legfájdalmasabb szenvedéseket hordozta. Megfeszítették és meghalt, hogy Atyját megbékéltesse velünk, és hogy áldozat legyen, nem csupán az eredendő bűnért, hanem minden jelenlegi vétkünkért is…”. 

Westminsteri Hitvallás (1647), VIII. Fejezetet (“A közbenjáró Krisztus”), V. rész:

Az Úr jézus, az ő tökéletes engedelmessége és önnön áldozata révén, melyet egyszer felajánlott Istennek az örökkévaló Lélek által, teljesen eleget tett Atyja igazságának. Azoknak, akiket az Atya neki adott, nem csupán megbékélést szerzett, hanem örökkévaló örökséget is a mennyek országában. (Róm 5,19, Zsid 9,14-16, Zsid 10,14, Ef 5,2, Róm 3,25-26).”

1689-es Baptista Hitvallás, 8. fejezet (“Krisztus, a közbenjáró”):

4. Az Úr Jézus készségesen vállalta a közbenjárás és kezeskedés tisztségét és feladatát. Ennek végrehajtására a törvény alatt született, melyet tökéletesen be is töltött. A nekünk járó büntetést is átvállalta, amelyet nekünk kellett volna elviselni. Szenvedett, bűnné és átokká lett érettünk. Felfoghatatlan szomorúság gyötörte lelkét, testét a legfájdalmasabb kínok törték össze. Keresztre feszítve halt meg (…). 5. Isten törvénye iránti tökéletes engedelmességével és önmagának, az örök Lélek által, egyszer és mindenkorra érvényes feláldozásával – amelyet Istennek mutatott be – az Úr Jézus eleget tett az isteni igazságszolgáltatásnak. Megbékélést hozott és örökkétartó örökséget szerzett a mennyek királyságában mindazoknak, akiket Néki adott az Atya.” 

John Wesley (1703-1791) – idézet a “Megigazulás hit által” című prédikációjából:

Hogyan igazulhat meg a bűnös ember Isten, mindenek Ura és Bírája előtt? (…) Miféle tartós örömünk lehet akár ezen, akár az eljövendő világon, miközben „Isten haragja rajtunk marad?” (1Jn 3,20)

(…)

Az ember nem engedelmeskedett Istennek. “Evett a fáról, amelyről Isten azt parancsolta, hogy ne egyen” (1Móz 3,11-17). És azon a napon lesújtott rá Isten igazságos ítélete. Megkezdődött büntetése, amelyről előre figyelmeztetést kapott. Mert abban a pillanatban, amikor megkóstolta ama gyümölcsöt, meghalt…. (…) Az idők teljességében emberré lett (Isten Fia), az emberiség másik közös Fejévé, az emberi nem második általános szülőjévé és képviselőjévé. E minőségben “hordozta fájdalmainkat”, mert “az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” Azután a “mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze”. “Feláldozta magát jóvátételül”: vérét ontotta a bűnösökért, “bűneinket maga vitte fel testében a fára”, hogy sebeivel meggyógyítson minket. “Egyetlen és egyszer felajánlott áldozatával” “megváltott engem és az egész emberiséget”: “teljes, tökéletes és elegendő áldozatot és engesztelést szerzett az egész világ bűneiért.”(Gal 4,4, Ézs 53, 4-10, 1Pt 2,24, Ézs 53,5). Látván, hogy “Fia mindenkiért megízlelte a halált”, Isten most “megbékítette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik korábbi vétkeiket.” Következésképpen: “ahogyan egynek vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek igazsága minden ember számára az élet megigazulásává”. Szeretett Fiáért, annak értünk való tetteiért és szenvedéseiért Isten tehát kegyelmesen elengedi a bűneinkért járó büntetést… (Zsid 2,9, 2Kor 5,19, Róm 5,18). A megigazulásról szóló tanítás tehát általánosságban a következőn alapul: Az első Ádámnak, mindnyájunk atyjának és képviselőjének bűne miatt mindnyájan híjával vagyunk Isten dicsőségének, és mindnyájan a harag fiaivá lettünk, azaz az apostollal szólva: “minden emberre elhatott a kárhozat.” Ennek ellenére a második Ádám, mindnyájunk képviselője által bemutatott bűnért való áldozat miatt Isten megbékélt az egész világgal…”. (Róm 2,23, Ef 2,3, Róm 5,18, Róm 8,1, Róm 3,24). 

(…)

Könnyűszerrel ugyancsak nem lehet a Szentírás egyetlen világos igéjéből sem bebizonyítani azt a kétes elgondolást, hogy a megigazulás az ellenünk felhozott vád, pontosabban a Sátán által felhozott vád alóli felmentésünket jelenti (…) … Sokkal könnyebb magától értetődőnek vennünk, mint világos igei bizonyítékokkal alátámasztanunk, hogy a megigazulás a törvény ellenünk szóló vádja alóli felmentésünket jelenti: legalábbis ha ez az erőltetett, természetellenes beszéd nem jelent sem többet, sem kevesebbet annál, hogy bár mi megszegtük Isten törvényét, és ezért megérdemeltük a pokollal sújtó ítéletét, Isten a megigazultakra nem rója ki a megérdemelt büntetésünket. (…) A megigazulás világos igei fogalma nem más, mint megbocsátás, a bűnök bocsánata. Ebben a tettében az Atya Isten a Fiának vére által szerzett engesztelésért megmutatja igazságát (vagy irgalmát): “az előbb elkövetett bűnöket elnézi” (Róm 3,25). Ilyen egyszerűen és természetesen számol be róla Szent Pál az egész levelén keresztül. (…) A textus a következő versekben azt mondja: “Boldogok, akiknek megbocsáttattak a törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek a bűneik. Boldog az az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt. “ (Róm 4,7-8, Zsolt 32,1-2). Aki megigazult, akinek bűnei megbocsáttattak, annak az Úr “nem tulajdonít bűnt” kárhozatára. Ezért nem fogja őt elítélni sem ezen a világon, sem az elkövetkezendőn. Gondolatban, szóban vagy cselekedetben elkövetett bűneit, minden múltbéli bűnét Isten elfedezi, eltörli, többé nem emlékezik meg róluk, és nem rója fel neki őket, mintha soha nem is lettek volna. Isten nem sújtja a bűnöst a megérdemelt szenvedésekkel, mert szeretett Fia szenvedett helyette. Attól kezdve, hogy Isten elfogadott minket ama “szerelmesben”, “megbékéltetett minket önmagával Fia vére által”, szeret, áld és vigyáz ránk örökre, mintha soha nem is vétkeztünk volna” (Ef 1,6, Róm 5,9-10).

(…)

E betegeknek , akik bűneik terhe alatt roskadoznak (Mt 9,12)” – nekik van szükségük orvosra. E bűnösöknek, akik nyögnek Isten haragja alatt – nekik van szükségük bocsánatra. Akik már ítélet alatt vannak, akiket nemcsak Isten, hanem mint ezer ellenünk szóló tanú saját lelkiismeretünk is elítél minden gondolatban, szóban vagy tettben elkövetetett istentelenségünkért, azok hangosan kiáltanak ahhoz, aki Jézusban lévő megváltás által “megigazítja az istentelent”, azt az istentelent, “aki nem munkálkodik” (Róm 4,5)…” (John Wesley: Prédikációk I. 64-69.)

A Magyar Pünkösdi Egyház hitvallása, 6,1. “A kiengesztelés”:

Hisszük, hogy az ember bűnös volta miatt vált szükségessé a szent Isten kiengesztelése. Isten szent és igazságos, nem hagyhatja a bűnt büntetés nélkül. A bűn ugyan jogosan váltja ki haragját, de Isten a szeretet és a kegyelem Istene is. Jézus Krisztus engesztelő áldozatában együtt működik igazsága és kegyelme, haragja és szeretete, tehát Jézus Krisztusban megbékélt a világgal. Isten már a világ teremtése előtt gondoskodott engesztelő áldozatról. Erre szolgáltak az ószövetségi áldozatok, melyek a bűnt csak elfedezni tudták. A végső megoldást Jézus Krisztus hozta el, aki „tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett”. Az ő szenvedése és halála a mi bűneink büntetése volt. A kiengesztelés tehát befejezett tény: a golgotai kereszten „elvégeztetett.” (Ézs 59, 2-4, 1Jn 1,8, 3Móz 11,44, Jn 3,36, Róm 1,18, Mik 7,18, Jn 1,14, Róm 6,23, 2Kor 5,18-19, Ef 1,9-10, ApCsel 2,23, Róm 3,25, Jel 3,8b, Zsid 9,12, Zsid 10,4, Ézs 53,5, 1Pt 2,24, Jn 19,30, Zsid 9,14)”

Summa:

Mindezek fényében Görbicz kijelentése, miszerint „a helyettes elégtétel a keresztyénség egyik legsúlyosabb tévedése, amit a protestantizmus kritika nélkül átvett”, egyszerűen nem felel meg a valóságnak, és hiányos teológiatörténeti ismeretekről tanúskodik. Éppen az ellenkezője igaz: a reformátori teológia, a hitvallásos protestantizmus ismerte fel Krisztus halálának valódi jelentőségét, bűnöket elhordozó, helyettesítő és engesztelő jellegét, és azon aspektusát, hogy szenvedéseivel és halálával Krisztus az Atya Isten haragját csillapította le és igazságosságát elégítette ki.

A BPA / önazonosság és a hitvallás:

Sajnos próbáltuk összehasonlítani e történelmi és kortárs hitvallásokkal, illetve kijelentésekkel a BPA hitvallását, de ilyet nem találtunk. A BPA honlapján pusztán egy „miben más” fül szerepel, amelyre rákattinva kiderülhet a látogatók számára, hogy a gyülekezet magát az „evangéliumi” identitással azonosítja.

Sajnos a keresztyénség három nagy ágát az itt közreadott tartalom tévesen mutatja be, ugyanis a klasszikus protestáns felekezeteket elválasztja az „evangéliumiak” csoportjától, mondván az utóbbi csak azokra alkalmazható, akik „az újjászületés fontosságát hangsúlyozzák, és nem keresztelnek csecsemőket.” Ez egyszerűen definíció szerint nem igaz – lásd itt és itt. Nyilván nem minden népegyházi, vagy klasszikus prot. denominációba tartozó ember nevezhető evangéliuminak. DE: A klasszikus protesáns felekezetek tagsága között számtalan valódi evangelikál/evangéliumi hívő van, ahogy az USA-ban is a legnagyobb klasszikus protestáns felekezetek közül némelyek (lásd a presbiterinásus PCA vagy Lutheran Church – Missouri Synod) teszik ki az evangelikál/evangéliumi keresztyénség nagyobb részét az egyéb kisebb, szabadegyházi közösségek mellett. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert az „evangelikál” jelző éppen azokra a reformátori hitelvi alapokra vezethető vissza, amelyeket a fentebb felsorolt klasszikus protestáns hitvallások foglaltak össze szabatosan.

Azaz annak kritériuma, hogy valaki azonosíthatja -e magát az evangelikál/evangéliumi jelzővel, nem az, hogy a csecsemőkeresztséget, vagy a felnőtt/hívő keresztséget preferálja, hanem elsősorban az, hogy miként vélekedik Krisztus üdv-munkájáról. Martyn LIoyd-Jones kilenc pontban sorolja fel azokat az esszenciális, elsődleges igazságokat, amelyek megkülönböztetik az evangéliumi hívőket más keresztyénektől (ld. a korábbi linket). Ezek közül az egyik, hogy „az evangelikálok hisznek az engesztelésben (=Krisztus engesztelő váltsághalálában), különösen is annak büntetést elhordozó, helyettesítő természetében.” (Pl. a Magyar Evangélikus Egyház, a Magyar Református Egyház, vagy a Magyar Pünkösdi Egyház esetében ez elvileg adott, mert hitvallásaik így beszélnek Krisztus haláláról). Ebből következik, hogy azok, akik mindebben nem hisznek, nem azonosíthatják magukat – ha hűek akarnak lenni ahhoz, amit a fogalom eredetileg jelöl – evangéliumiként/evangelikálként. Ez ugyanis az evangéliumi hit abszolút centruma.

Ezt a BPA-ra, mint közösségre vonatkozóan nem mernénk kijelentetni, ugyanakkor az a tény, hogy hivatalos oldalukon nem neveznek meg egyetlen egy hitvallást sem, amihez „eszmei” kapcsolat fűzné őket, sőt, saját maguk által megfogalmazott hitvallást sem olvashatunk, amihez tartanák magukat, arra enged következtetni, hogy a BPA közössége mindabban hisz, amiben négy vezető presbitere hisz (és nem vallják, amit vezető presbiterei sem vallanak). Mivel azonban nincs leírva, összefoglalva, hogy a négy vezető miben hisz, így azt sem tudjuk, hogy ők, mint közösség milyen hitelvi alapokhoz tartják magukat, milyen nézetekkel azonosulnak. Jó lenne mielőbb megoldást keresniük erre a problémára – már ha nekik ez problémát jelent.

Ez is érdekelhet

Videóbeszélgetések a reformált baptista teológiáról
Krisztus váltsághalálának ortodox és heterodox értelmezései I.
Evangelikál hitvallások – Westminsteri Hitvallás
Evangelikál hitvallások – II.Helvét Hitvallás

16 válasz

  1. gt

    Kedves Márkus Tamás András!
    Köszönöm, hogy igyekeztél sommás ítélkezés helyett érvekkel válaszolni. Írásod terjedelme miatt itt nem tudok mindenre kitérni, ha időm engedi, kész vagyok a teljes itt leírtakkal kapcsolatban válaszolni, ez azonban meghaladja egy komment terjedelmét. Így csak néhány pontra reflektálnék.
    A 11. pontja annak, amiben az állításaimat összefoglalod, nem pontos. Nem a helyettes elégtétel tanával van bajom, hiszen Jézus nyilván – ártatlan lévén – helyettünk szenvedett. Hanem azzal, hogy erre az elégtételre Istennek szüksége volt ahhoz, hogy megbocsáthasson. Ahogyan azt sem állítom, hogy Isten tartozott volna az ördögnek, hanem azt, hogy az ember került szolgaságba (tartozott az ördögnek), és az ember szabadságának az árát fizette meg Jézus, miként a pészachi bárány volt a váltság Izrael elsőszülötteiért.
    Hasonlóan, az utolsó pontban is túlzás állítani, hogy mindennel szembe megyek, amit a klasszikus protestantizmus képvisel. Csak azt nem fogadom el, hogy Istent Jézus szenvedései békítették meg (engesztelték ki), mert meggyőződésem az Írások alapján, hogy Istent az ember iránt Jézus hite békítette ki, miként írva áll: „megigazulván hit által, békességünk van az Atyával.” (Rm5,1) Az a hit engesztelte ki az Atyát, melyet Jézus szenvedő emberként, a kínhalál és a lelki gyötrelmek ellenére mindvégig tanúsított. Ez a hit mutatkozott meg az engedelmességében, abban, hogy felment a keresztre és abban, hogy nem jött le róla. A vére, mint a hű és igaz mártír vére, erről tanúskodik. Nem Isten vérszomját kellett kielégítenie. Istent nem a bűnös bűnhődése békíti meg, mert nem gyönyörködik a meghaló halálában (sem). Ez egy igazságtalan és abszurd kép Istentől, aki már az Édenben sem azt mondta, hogy „megöllek”, ha eszel a fáról, hanem csak azt: „halálnak halálával halsz”. Nem Isten büntetése volt a halál, hanem a bűn következménye (zsoldja), amitől Isten óvni akarta az embert. Majd mikor az ember (a Törvény ellenére is) menthetetlen állapotba került, Isten volt az, aki az ember szabadságának az árát kifizette (váltságdíj), hogy sátánnak ne lehessen hatalma az ember felett, hogy a bűneink miatt ne vádolhasson bennünket és ne követelhesse a megbüntetésünket. Erre hoztam Jób történetét, ahol a vita tétje az volt, hogy Jób akkor is ragaszkodik-e Istenhez (a hitéhez), ha Istentől semmit sem kap, csak (látszólag) rosszat. Érdekből szereti Istent, vagy Istenért önmagáért. Jób kínjait sem Isten okozta, csak eltűrte egy ideig, hogy a sátán kedvére kifossza és megkínozza, hogy kiderüljön az, hogy mi van Jób szívében, amit Isten már tudott, de éppen maga sátán bizonyított. Így van ez az Emberfiával is. Jézus a szenvedések között is igaznak és tökéletesnek bizonyult, ezért kiáltja a mennyben minden lény, hogy méltó! Itt a Földön pedig azok, akik megértették, hogy a megváltásuk miről szólt. S ha már az Ésa 53 szóba került, akkor hadd idézzem én is: „Mi azt hittük, hogy Istentől verettetik és kínoztatik, pedig…” A Róma 3,25 pedig nem engesztelő áldozatról beszél, hanem az engesztelés fedeléről (lásd.: Héb 9,5), vagyis Isten Jézust tette számunkra engesztelő fedéllé, a kegyelem trónjává, melyhez most már bátran járulhatunk félelem nélkül. Pontosításként ennyi. üdv gt

  2. Szóló

    Kérdések amik Görbicz válasz nyomán felvetődnek egy egyszerű keresztényben mint amilyen én is vagyok. A pontokat Görbicz válaszából vett idézetekkel nyitom:

    1. „……azt sem állítom, hogy Isten tartozott volna az ördögnek, hanem azt, hogy az ember került szolgaságba (tartozott az ördögnek), és az ember szabadságának az árát fizette meg Jézus……”
    Ha az ember az ördög adósává vált és ezt az adósságot Isten fizette ki akkor mi volt a fizetőeszköz az ördög felé? Jézus vére?
    Ezek szerint az ördög „szentélyébe” bevitetett Jézus vére néhány démon vagy gonosz angyal által, az ördög megvizsgálta a vért és elég szentnek találta ahhoz hogy az ember bűnei miatti tartozást elengedje?
    Ezek szerint az ószövetségi áldozatok mint előképek az ördög kiengesztelésére szolgáltak, hogy az ember tatozását kifizessék neki? Más helyen viszont az ige bűnként említi az ördögöknek való áldozást(V.Móz.32.17-19):

    „…….Ördögöknek áldoztak, nem Istennek; isteneknek, a kiket nem ismertek; újaknak, a kik csak most támadtak, a kiket nem rettegtek a ti atyáitok. A Kõsziklát, a ki szült téged, elfeledted; megfelejtkeztél Istenrõl, a ki nemzett téged. Látta ezt az Úr és megútálta bosszúságában az õ fiait és leányait.Abszurd……”

    2. „……az árat az ördög szabta, nem úgy értem, hogy diktálhatna Istennek, hanem úgy, hogy jó alaposan felsrófolta a maga gonosz módján, de mind az Atya, mind a Fiú kész volt kifizetni értünk, bármibe is kerül…..” (a cikk első részére adott válaszából)
    Ha az ördög felsrófolta az ember árát akkor el lehet képzelni olyan árat aminek a fejében szabadon engedi az embert? Lehet alkudozni az ördöggel aminek fejében elengedi hogy üdvösséget nyerjen ő meg marad a tűznek a tavában ha eljön az ítélet? Abszurd. Az ige embergyilkosnak mondja, ordító oroszlánnak. Ez az ordító oroszlán meg tud határozni egy árat ami miatt elengedné az embert? Egyet tudnék csak elképzelni: ha Krisztus leborulva imádja őt. Ezt anno felajánlotta neki az emberekért cserébe, de akkor sem az embert engedte volna el hanem Krisztus is a foglyává vált volna.

    Egyébként mi az hogy felsrófolta? Ha pénzről van szó ott meg lehet állapítani egységeket de ha nincs pénz akkor hogy lehet felsrófolni? Jézus vére elfogadható fizetőeszköz lenne az ördög számára? Merthogy Görbicz ezt mondja: azért kellett annyit kínlódni Jézusnak mert az ördög felsrófolta az árat, nem az Atya akarata volt.

    4. „……..Nem a helyettes elégtétel tanával van bajom, hiszen Jézus nyilván – ártatlan lévén – helyettünk szenvedett. Hanem azzal, hogy erre az elégtételre Istennek szüksége volt ahhoz, hogy megbocsáthasson…….”
    Eszerint Istennek a megbocsátáshoz nem volt szüksége erre az elégtételre, így Jézus „túltolta” a tervet amikor értünk szenvedett ártatlanul?
    Ha Istennek nem volt szüksége Krisztus elégtételére akkor miért nem állítja le a mennyei kórust a Jelenések könyvében, hogy „hé fiúk, tévúton jártok, ti engem egy vérszomjas pogány istennek állítotok be én ezt nem kívántam a megváltáshoz: „…….És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből…..”(Jel.5.9)

    5. „……A megbocsátásnak éppen az a lényege, hogy nem kell “fizetni”. Jézus példázata a megbocsátásról (adós szolga Mt18) pontosan erről szól: a szolgának hatalmas adósságot engedtek el, amiért senki más sem fizetett. ….”
    Ez a kifacsart megjegyzés különösen meglepő egy bibliamagyarázótól: Nem létezik olyan az isteni rendben hogy nem kell fizetni a megbocsátásért. Ugyanis az örökkévalóság egy pontján(ha szabad ezt a paradoxont használni) belépett a bűn valósága és egy másik pontján el fog tűnni. Addig a bűn jelenléte óriási diszharmóniát okoz a teremtett világban, mely teljesen idegen az eredeti állapotttól, az örök rendtől. Ez rendkívüli és szokatlan intézkedést vont maga után Isten részéről: bejött az áldozat szükségessége.
    Az Ószövetségben állatáldozat, az Újszövetségben Krisztus. A helyes sorrend mindkét esetben: vétkezés – áldozat – megbocsátás. A középső pont nem hagyható el. Csak az áldozat természete változott. A fent említett adós szolga esetében sem marad el az áldozat. Ha ószövetség akkor a nagy engesztelő áldozat amit évenként bemutattak a nép bűneiért, (plusz az egyénileg kötelező bűnért való áldozatok) ha Újszövetség akkor Krisztus. Mert valójában minden elkövetett bűn – még az is amit emberek ellen követünk el – alapjában véve Isten ellen történik, az örök rendbe hoz újabb diszharmóniát. Amiképpen Dávid is azt mondja a Bethsabé-eset után: „…..Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt….” – pedig Úriás ellen is vétkezett. De valójában elsősorban Isten ellen, másodsorban Úriás ellen. Ugyanezt mondja József Potifárnénak amikor hűtlenségre akarja csábítani: „…hogyan vétkeznék az Isten ellen és követném el ezt a nagy gonoszságot?…..” – pedig ha elköveti akkor a férj ellen vétkezett volna, mégis elsősorban Isten ellen volt.

    Az adós szolga esete az ember önbíráskodásáról tanít, amikor az ember fönntartja magának a jogot hogy ő bíráskodjon. Arra tanít Jézus hogy mi bocsássunk meg mert az elégtétel Isten joga, ahogy Pál is tanít róla: „……Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr….” (Róm. 12.19.) a mértéket Isten állapítja meg.

    1. Márkus Tamás András

      Minden szavaddal egyetértek, bölcs gondolatok!
      Esetleg egy facebook-os elérhetőséget tudnál adni, felvenném veled a kapcsolatot (amennyiben lehetséges)?

    2. gt

      Kedves (nagyokat) Szóló!

      Gondolkodtam rajta, hogy érdemes-e egy ilyen nyilvánvalóan rosszindulatú és cinikus hozzászólásra reagálni. de némi vívódás után teszek azért teszek egy próbát.
      Elmondom, szerintem mi az abszurd.
      Abszurd azt gondolni, hogy Isten megkínozta a saját Fiát, mert az ördög kínoztatta meg a bűnös emberrel, az egy másik kérdés, hogy Isten ezt tűrte, ahogyan Jézus is, még pedig nem azért, mert nem volt más választása, hanem önként, szabad akaratából.
      Abszurd azt gondolni, hogy bárki bármilyen vért megvizsgált bárhol.
      Abszurd azt gondolni, hogy bárhol állítottam volna, hogy a sátánt kellett engesztelni.
      Abszurd, azt állítani, hogy Istentől kellett az embert megváltani (megvásárolni)
      Abszurd azt állítani, hogy Istennek szüksége volt a fia kínszenvedéseire ahhoz, hogy megbocsáthasson
      Abszurd azt állítani, hogy Isten egy vérszomjas uralkodó, aki a legkisebb törvényszegést is örök halállal és testi szenvedéssel büntet.
      Abszurd azt állítani, hogy kegyetlenségből tartattunk meg és nem kegyelemből.
      Abszurd azt állítani, hogy „nem létezik az isteni rendben olyan, hogy a megbocsátásért ne keljen fizetni.”
      Abszurd azt állítani, hogy az univerzumban csak úgy állhatott helyre a rend, ha Jézust megkínozzák. Ezzel sokkal inkább a „rendetlenség” nőtt és a bűn lett nagyobb. A rend Jézus feltámasztásával kezdett el helyre állni és az új éggel és földdel fejeződik majd be. Ide kapnak meghívást azok, akik nem egy lángoló haragú, vérszomja Istent látnak a kereszt áldozatában, hanem egy szertő, értünk a végsőkig elmenő Atyát, aki a sátán hatalma, a bűn és a halál törvénye alól vásárolt ki bennünket saját maga számára, mégpedig a létező legmagasabb áron.
      Kívánom, hogy Isten adja meg Neked is a kijelentés és bölcsesség szellemét és világosítsa meg a szellemi szemeidet, hogy láss. És Pállal együtt mondom:
      „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Szelleme által; hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok.”

      1. Márkus Tamás András

        Tamás mindig Jézus kínzásáról beszélsz. De ugyanígy gondolkozol Jézus haláláról is? Szerinted nem volt szükség a halálára? Az ószövetségi áldozatok céljáról es funkciójáról mit gondolsz? Azert kérdezem, mert amikor szóba jott az engesztelés ünnepe, akkor azt mondtad, hogy ilyenkor a templomot szentelték újra, es – ahogy mondtad – „nem Istent engesztelgették”. Es a többi vétek es egészen égő áldozat? Szerinted ezeket miert mutatták be?

        1. gt

          Kedves Márkus Tamás András!

          Jézus halála szükséges volt, ha nem halt volna meg, nem Ő lenne Isten Báránya, a szövetség pedig nem lépett volna hatályba. (Mert a testamentum az örökhagyó halála után válik csak érvényessé.) A kínszenvedése viszont nem volt szükségszerű (az áldozat szempontjából), bár Isten ezt is előre látta (és hagyta).
          Az ószövetségben 70 féle áldozat volt, amelyek különböző célokat szolgáltak. Ebben voltak önkéntes áldozatok, és olyanok, amelyek a személyes (tévedésből) elkövetett bűnök jóvátételét szolgálták kötelező jelleggel. Erre a szövetség miatt volt szükség. Az ugyanis megkövetelte az elégtételt. De ez sem a bűnért önmagában volt, hanem a szövetség megszegéséért. (A nem zsidó nemzetek folyamatosan követték el a bűneiket, és soha sem engesztelték érte Istent, és ezt Isten nem is követelte meg tőlük, csak a szövetség népétől. Ez mutatja, hogy nem a bűnt tették jóvá, hanem a szövetség megszegését.) A vétkes az áldozat bemutatásával ismerte el a vétkét. Szó sincs arról, hogy Isten haragját lecsillapította volna egy kecskebak halála (pláne nem a szenvedése, sőt a Talmud szerint szigorúan tilos volt szenvedést okozni az áldozati állatnak). A „bűnvallás” része volt, hogy az ilyen esetekre előírt áldozatot a vétkes bemutatta. Az áldozat sokkal inkább szolgálta azt a célt, hogy „visszaszentelje” a szövetségbe a vétkest, mint sem azt, hogy Istent engesztelje. (Ez különösen látványos a leprások esetében). De fontos leszögezni, hogy csak azokról van szó, akik a Törvény alatt voltak, vagyis a körülmetélés szövetségébe tartoztak. (Jézus ezért született a Törvény alatt, hogy őket ettől is megváltsa, ahogyan a Törvény átkától is.) Ezt az elvet nem lehet kiterjeszteni a pogányokra és pláne nem az újszövetségre. „A Törvény szavai azokhoz szólnak, akik a Törvény alatt vannak” – írja Pál (Rm 3,19) azt bizonyítandó, hogy a Törvény cselekedeteiből senki sem igazult meg, „nincs egy igaz sem”. Zsidó és nem zsidó egyaránt a bűn alá van rekesztve, s onnan kell megváltani (kivásárolni). A bűn felett pedig sátán az úr, miként a halál felett is. (Héb2)
          Ugyanez vonatkozik az engesztelő napra. Ugyanúgy kellett megkenni az oltár szarvait, mint az első felszenteléskor. Jézus új papságot, új „Törvényt”, új szentélyt (a mennyeit, az eredetit és nem csak a másolatot) és új szövetséget hozott. Nem Jézus vére (önmagában) tisztít meg a bűntől. Jézus vére (halála) hatályba lépteti az új szövetséget, amelynek az a 4. (jobb) ígérete, hogy „bűneiket eltörlöm és vétkeikről meg nem emlékezem”. A szövetség tisztít meg, amit a vér (a halál beállta) tett hatályossá. Ezért a Héb 9 nem is az engesztelő naphoz, hanem ahhoz hasonlítja Jézus áldozatát, amit Mózes tett a pusztában a sátor felszentelésekor. Ebbe a szövetségbe pedig a hit szentelt bele (és az is szentel vissza). Ezért nincs többet bűnért való áldozat. Nem halott állatok tagjait, hanem saját élő tagjainkat (Rm,12.2) „áldozzuk, és a hála és dicséret „szellemi áldozatait” mutatjuk be (Héb13), melyek belső értékét is a hit adja, amiből tesszük. Jézus vére (halála) ezen kívül még számos más dolgot is jelent, de nem mint vér, hanem a vér által szimbolizált áldozat.
          A kínszenvedés ezt az áldozatot tette még nagyobbá (srófólta fel az árat) és ezzel értékesebbé, amivel Isten irántuk való áldozatkészségének a nagyságával, szeretete nagyságát mutatta meg, hogy senkiben se legyen kétség. Erről zengenek dicshimnuszokat az apostolok, Pál az efézusi, kolosse levelekben vagy a Tituszban, és Péter a leveleiben, nem Isten lángoló haragjáról. Amikor Pál felemlegeti Isten „kegyességét és keménységét” (Rm11,1), még ott sem a bűnről, hanem hitről és hitetlenségről van szó. És általános elvként állapítja meg, hogy „ami hitből nincs, az vétek”. (Rm14)
          Az olá meg a salom vagy todá áldozatokról is szívesen értekezem, de ott még az ószövetségben sincs szó se jóvátételről, se engesztelésről, se haragról.
          Megköszönve érdeklődésedet, dióhéjban ennyi. üdv gt

          1. Márkus Tamás András

            Tulajdonképpen értem, amit írsz, viszonylag logikus rendszer, viszont nem tudok rá jó szívvel igent mondani, mert egyértelmű és világos szentírási szakaszok mondanak ellent neki. Tehát mégiscsak elő kell venni az általatok lesajnált „régi protestáns teológiát”. Nem azért, mert ez „régi”, hanem azért, mert szerintem konzisztensebb a Szentírás azon szakaszaival, amelyek Krisztus váltsághaláláról szólnak. Ugye te elválasztod Krisztus szükségszerű halálát az ő kínszenvedésétől. Itt a Talmudot hoztad fel a példának. Ugyanakkor, minthogy mindent Isten rendel el, nem lehetett véletlenszerű Jézus életének egyetlen mozzanata sem. Mindennek így kellett történnie, Isten rendelése szerint. Ez persze nem menti fel a konkrét tetteseket, illetve a Sátánt. Egyébként az ószövetségi áldozatok, ahogy előre mutattak Krisztus áldozatára, és „árnyékként” kiábrázolták azt, úgy egy az egyben mégsem voltak képesek előre jelezni, hiszen Krisztus áldozata mégiscsak ezek kulminációja. Magától értetődő, hogy Krisztusnak – minthogy tökéletes áldozat, éspedig az egész világért – mindenkinél több szenvedést és tortúrát kell elviselnie. Ezért teljesen „művi”, ahogy áldozatáról leválasztod az azt megelőző szenvedéseket a „váltság” tekintetében. Egyrészt az áldozati állatot nem „feszítették keresztre”, nem szögelték a bakokat, birkákat sehová, márpedig Jézus halálának fontos teológiai jelentősége a fához szögezés, hiszen – ahogy a törvény mondja – „átkozott, aki a fán függ” (Gal 3,13, 5Móz21,23).Maga a kereszthalál az egyik legkegyetlenebb halálnem. A kereszten sem halt meg rögtön Krisztus, ne felejtsd el: ott is szenvedett, de előtte is a Gecsemáné kertben, és tulajdonképpen földi élete kezdete óta szenvedett a bűnös emberiség között, minthogy szent és tökéles volt, hiszen Isten egyszülött Fia. Tehát egész élete, és különösképpen annak vége egy nagy tortúra/szenvedés. De menjünk tovább: a nagyobb probléma az, hogy te a Messiás halálát sem a hit szabálya szerint értelmezed, hiszen eleve a „penal substitution”-t utasítod el: magyarul azt, hogy Krisztus helyettünk hordozza el Isten büntetését, amelyet mi érdemeltünk volna. Felhívnám a figyelmed arra, hogy a hívő ember éppen ezért szabadul meg a végítélettől, mert a „második halált” (az örök kárhozatot) elszenvedte érte az a Messiás, akibe bele veti a hitét. Az ószövetségi áldozatok ezt ábrázolták ki előre. Te magad is használod a „jóvátétel” fogalmát, ergo implicite te is azt gondolod, hogy Istennek mutatták be az áldozatot, hogy őt „engeszteljék ki.” Ezt nem igazán lehet kikerülni, akárhogy is próbálod. A szövetség megszegését és a bűnt/bűn elkövetését éppen ezért nem lehet olyan művi módon szétválasztani, ahogy te csinálod. Isten szövetséget köt egy néppel, „megszenteli” azt, azaz elválasztja a maga céljaira, és azt mondja nekik – ez az elhívásuk -, hogy „szentek legyetek, amint én szent vagyok.” A szentség teljes ellentéte a bűn. A szövetség megszegése éppen ezért a bűnben állt. Ezt nem lehet azzal kimagyarázni, hogy „más népeket akkor miért nem büntetett meg úton-útfélen, amikor bűnt követtek el…”. Egyrészt Isten már az eredendő bűnt megbüntette, amikor a lázadás miatt kiűzte az első emberpárt a paradicsomból, és egyéb büntetéseket szabott ki rájuk. Utána az egész emberiséget eltörölte haragjában özönvízzel. Tökéletesen egyértelmű, hogy Isten – lényegénél fogva – gyűlöli a bűnt, és megbünteti azt. Ezt látjuk Bábelnél, ezt látjuk Sodoma és Gomora esetében, és ezt látjuk akkor is, amikor a kánaáni népek kiírtására szólítja fel a választott népét. MIt gondolsz, miért „büntetgette” meg őket, ha nem kötött velük szövetséget? A szövetség megszegése tehát konkrétan a bűn. Azt írod, hogy az „áldozat sokkal inkább arra szolgált, hogy visszaszentelje a templomot.” Itt megemlíted a leprások tisztulási törvényét (egyébként minden fizikai betegséget összekapcsoltak a morális bűnnel, ezért bocsát meg Jézus a béna embernek, akit leeresztenek hozzá, még azelőtt, hogy meggyógyítaná, illetve a bűnbocsánat egyenlő a gyógyúlással). Egyik érved sem meggyőző ahhoz, hogy az áldozati parancsok, rendelések célját átértelmezzük. Érdemes lenne a zsidó értelmezéseket megnézned, ha már a Talmudra hivatkoztál(ld. Fruchtenbaum). Eleve a Jom Kippur Isten kiengeszteléséről szólt, maga a héber szó – amire már sokszor hivatkoztam – erre utal, és NEM a felszentelésre. Ez egyszerű etimológia. A templomot ünnepélyesen többször is felszentelték, de a Jóm Kippur, az engesztelő ünnep konkrétan a nép bűneiről, az azokat elhordozó áldozati állatokról, és Isten kiengeszteléséről szólt. Ez úgy tűnik, nem fér bele az istenképetekbe, de ez csak azért van, mert megfeledkeztek arról, hogy MAGA Isten rendelte el kegyelméből a helyettes engesztelő állatot, és az „idők végén” a bűnért való tökéletes engesztelést, a bűneinket magára vevő Fiát, mint áldozatot. Egyébként az egészben az a legfurcsább, hogy te is használod az „engesztelő nap” terminust, miközben effektíve nem tudod értelmezni az „engesztelést”, hiszen tagadod az alanyát, a célját, de még a tárgyát is. A pogányok behozása nem bizonyít semmit, vagy ha valamit igen, akkor éppen azt, amiről én beszélek. Pál apostol Római levélbeli érvelése a következő: akár pogány valaki, akár nem, nem lehet véglegesen megigazulni sem a törvény cselekedeteiből, sem a lelkiismereti „törvény” alapján, ami ugye nem is biztos iránytű. Isten mindenkit bűn alá rekeszt. Ugyanakkor az ószövetségi nép számára – Isten saját céljaira elválasztott és „megszentelt” népe számára – mégiscsak volt egy törvénye, amely óriási kiváltság volt, és kegy. Ennek szerves részét képezték a ceremoniális törvények, amelyek bizony az Istennel való kapcsolat rendezését ideiglenesen biztosították. De eljött Krisztus, amire ezek előre mutattak árnyékként, és nincs rájuk szükség többé, a zsidók is a tökéletes áldozatba vetett hitük által igazulnak meg, másrészt a pogányok is, akik „törvény nélküliek” voltak, de az egyéni törvényüket/lelkiismeretüket követték (amely ugyancsak alkalmatlan volt arra, hogy megigazítsa őket). Ezek után behozod a „megváltás” fogalmát, amibe józan ésszel beleérted a „kivásárolást” is. És itt mész félre: az emberi logika szerint ha „vásárlásról” van szó, akkor valakinek „fizetni kell.” Ha mi a bűn rabságában vagyunk, akkor – gondolod te és sokan – annak kell fizetni, aki rabságban tart bennünket, ergo a Sátánnak (vagy a bűnnek). A Mk 10,54-ben olvasunk a váltságról. Ugyanakkor itt kell egy nagy felkiáltó jel! Az emberi analógia ugyanis nem minden pontja feleltethető meg az általa tükrözött valósággal: habár valóban a Sátán és a bűn rabsága alatt élünk, ugyanakkor a váltságdíjat nem a bűnnek, de nem is a Sátánnak kell kifizetni. Ugyanis ezeknek nincs tekintélyük, nem autoritások, amelyek árat követelhetnének. A bűn nem a Sátán szentségét/igazságát sértette, és nem is ő követelte, hogy a bűn büntetést érdemel. Krisztus hordozta el a bűn büntetését, ilyen értelemben ő „fizetett”, de nem a Sátánnak. Ezért mondtuk, hogy az analógia nem teljesen felelthető meg, mert ilyen értelemben nem is az Atyának „fizetett”, mert nem ő volt az, aki rabságban tartott bennünket. Amit mondhatunk, és itt meg kellene állnod Tamás (egyébként a Szentírás is megáll itt, mert SOHA nem beszél arról, hogy Jézus a Sátánnak, vagy a bűnnek fizetett volna), az az, hogy Jézus egy árat megfizetett, és ennek az eredménye az, hogy felszabadultunk a rabságból. Amit a vérről spekulálsz megint lehet végülis logikus, ugyanakkor világos szentírásai szakaszokkal mész homkolegyenest szembe (lásd itt: https://www.evangelikalcsoport.hu/2018/09/19/wayne-grudem-krisztus-verenek-jelentosege/). Hadd említsek egy verset, amely mind a vérrel, mind az engeszteléssel kapcsolatos téziseidre válasz lehet: „Mert a test lelke a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést.” (3Móz 17,11) Nyilván, a vér ontása a halálra utal, de innentől kezdve az egész szómágia, csűrés-csavarás, ha a vér helyett „csak” a halálról beszélünk: igenis a vér fontos, mert az élet a vérben van, és a vér kiontása a helyettes áldozat életét jelenti. Nem csak ez, és nem csak az a fontos, hanem az egész egy csomag, amiben minden elem lényeges. Mindezeken túl a korábbi érveidre is reagálnék röviden: mind Lakatos Béla, mind a te érvelésedben többször előkerült az emberi apa-fiú, szülő-gyermek analógia. Kérdeztétek, hogy „miféle Isten az, aki megbünteti az egyik fiát azért, hogy a másiknak megbocsásson.” Maga a kérdés árulkodik arról, hogy egy szinte hozzátok az istenség Atya-Fiú kapcsolatát az emberek apa-gyermek viszonyával, és az utóbbi felől következtettek vissza az előbbira. Ez egyrészt téves irány, másrészt megfeledkeztek arról – és ezért nem értitek meg az Atya haragját elhordozó Fiú képét -, hogy a Szentháromság Isten nyújtja számunkra az áldozatot: Az Atya elrendeli, a Fiú önként vállalja. Ezért amikor azt mondjuk, hogy a Fiú elhordozza az Atya haragját, akkor nem arra gondolunk, hogy az Atya megharagszik Jézusra, hiszen Jézusban SOHA nem volt bűn, ő az örökkévaló Fia, a Fiú Isten, aki öröktől fogva nemzetik az Atyától, tökéletes ökonómiában élve vele, szeretetkapcsolatban. Itt a Szentháromságon belüli kapcsolatot kell látni, és akkor rájöttök, hogy az Atya jogos haragját értünk hordozza el, mert vállalja értünk ezt. Ez a helyettes engesztelés. A kegyelem nem az, hogy az Atya ad-hoc megbocsájt, hanem az, hogy a megbocsájtás alapját ő nyújta, a felételét ő teljesíti – azaz ö töli be azt, amit nekünk kellene, és ő hordozza el azt a büntetést, amit mi érdemelnénk. Aki ezt nem érti, nem érti a megigazulást sem. A végén rákérdeznék arra, hogy mire utaltok akkor, te is meg Béla is, amikor azt mondjátok, hogy 20 éve nem hallotok mást, csak a „haragvó Istenről szóló hamis evangéliumot”? Hol hallgattátok ezt, a Hit Gyülekezetében? Nem lepődnék meg, mert Derek Prince (aki azért a hitgyüli számára teológiai iránytű), valóban az általam biblikusnak minősított módon értekezik erről a témáról a műveiben. Ha ezt hallottátok, akkor miért fordulatok vele szembe? Miért jött a váltás? Előtte évtizedekig ebben hittél, és tudtál hívő életet folytatni, most meg elhatárolódsz mindentől, amiben korábban hittél, vagy hogy van ez?

  3. Szóló

    Kedves András, örülök hogy elfogadhatónak találtad érvelésem.

    Furcsának tűnhet, de nincs facebook-om -némely praktikus meggondolásból (pl. túl sok időmet tölteném kommenteléssel). Viszont ha a megadott e-mail címre írsz akkor ott fel tudjuk venni a kapcsolatot.

    Üdv.: Szóló

  4. Iványi Balázs

    Kedves Mindenki!
    Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a hal mindig a fejétől büdös. A dogma, amiről a vita folyik Saul rabbi tanításából alakult ki, ezért nagyon fontos megérteni, hogy mit tanított egészen pontosan Pál apostol. Ebben szeretnék egy kis segítséget nyújtani.

    A hiteles páli levelek alapján elmondható, hogy Pál szerint valóban Isten adta halálra Jézust, mégpedig „…azon az éjszakán, amikor vette a kenyeret…” (1Kor 11:23-24). Tehát mégegyszer: Pál szerint Isten adta halálra Jézust, ezt Isten tette meg az emberek üdvéért, „…azon az éjszakán, amikor vette a kenyeret…”.
    Az idézett levél részletének mai értelmezése és fordítása szerint az utalás arra vonatkozik, hogy Iskarióti Júdás elárulta Jézust, Pál ebben a részben erről beszél. Bart Ehrman kiváló exegezise alapján viszont a szakasz ezen értelmezését el kell vetni. A gond a Pál által használt görög szóval van, amivel leírja, hogy Jézust „elárulták”. Ehrman a következőképpen magyarázza ezt a részt:
    „A gond a Pál által használt görög szóval van, amivel leírja, hogy Jézust „elárulták”… A szó gyakran előfordul az Újszövetségben, egyedül Pál több mint tizenöt alkalommal használja a leveleiben, abban a fejezetben is még egyszer, amit az imént idéztem. Amikor Pál azt mondja, hogy az információ, amit átad, ugyanaz, amit korábban már „közölt” a korinthosziakkal, ugyanazt a szót használja, mint amikor Jézus „elárulásáról” beszél. A görög szó a ’paradidomi’, és szó szerint azt jelenti, „átadni vagy odaadni valakit vagy valamit valaki másnak. Pál ezek szerint arra utal, hogy Iskarióti Júdás átadta Jézust az uralkodó hatóságoknak, hogy elítéljék? Valószínűleg nem, mivel minden más esetben, amikor Pál Jézusra vonatkozóan a paradidomi szót használja, azzal Isten tettére utal, aki az emberek üdvéért a halál kezére „adta” Jézust.”Ehrman a következő fordítást javasolja:

    „Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen (Isten által a halál kezére átadatott), vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Iskarióti Júdás elveszett evangéliuma, Gold Book, Debrecen).

    Tehát minden esetben, vagyis minden esetben, amikor Pál Jézus halálára utal, vagy arról beszél, akkor Isten tettéről beszél. Nem arról van szó Pál szerint, hogy a zsidók vagy a rómaiak adták halálra Jézust, hanem arról, hogy Isten tette ezt meg, mégpedig „…azon az éjszakán, amikor Jézus vette a kenyeret…” vagyis vacsora előtt, közben vagy után, de más írásrészekből inkább arról lehet szó, hogy vacsora után, még a keresztrefeszítést megelőző éjszaka folyamán, vagyis a Gecsemáné kertben. Ha az evangéliumi beszámolóknak hitelt adhatunk, a Gecsemáné kertben nem ácsoltak keresztet angyali seregek azért, hogy Isten ezt megtehesse a fiával:-) Persze mindezekhez érteni kell Pál élet/ és halálértelmezését, hiszen ezután „az aktus” után, nyilvánvalóan Jézust nem temették el.

    Pál szerint tehát Jézust Isten adta a halál kezére, azt is pontosan elmondja, hogy mikor és hol. Ennek viszont semmi köze a kereszthalálhoz. Ebből (az egyébként „kijelentésből” vett elképzelésből) alakult ki az úrvacsora hagyománya: Jézusnak (mint a bűnös hústest hasonlatosságában elküldött Isten fiának Róm8:3; Fil2:6-8) a Isten általi halálára adására kellett emlékezniük a páli gyülekezetekben, és nem a kereszthalálára. Ez a folyamat, ami Pál szerint Jézus Isten általi halálra adásáról szól, nagyon szépen látszik a Filippi 2:6-8 versekből.
    Talán érdemes lehet ezen ismeretek birtokában újragondolni a váltsághalállal kapcsolatos mai keresztény álláspontot, illetve azt, hogy a feltárult értelmezés alapján, a páli álláspont összeegyeztethető-e a protestáns egyház hivatalos állásfoglalásával, és ha nem, akkor az miben érintheti a váltsághalállal kapcsolatos elképzelések módosulását.

    Minden jót!

    1. Iványi Balázs

      Mivel válasz nem érkezett a felvetésre, ezért ismételtem szeretném felhívni a figyelmet valamire, nevezetesen arra, hogy szerintem a ‘sola sricptura’ elvének megsértése evangélikál oldalról, ha ezt a magyarázatot és szövegértelmezést figyelmen kívül és szó nélkül hagyják a teológus urak. Véleményem szerint ugyanis a fenti értelmezés nem hogy nem sérti, hanem minden hagyomány és dogmatikus értelmezéssel szemben egyenesen megerősíti a Biblia tekintélyként való elfogadását. Azt is fontos megérteni sztem, hogy ameddig nincs érthető és világos, a bibliai tekintélyt emberi értelmezések és dogmák alá helyező, azok alapján figyelmen kívül hagyó, vagy ezek által a bibliai tekintélyt megkerülő cáfolata a feltárult páli üzenetnek, addig igaznak kell elfogadni az értelmezést. Ha tetszik ez, ha nem. Lehetséges, hogy egyedül vagyok az egész világon a fent bemutatott értelmezésnek az elfogadásával, ami azért nem zavar, mert az igazság (amíg nincs cáfolat, addig igaz:-) nem attól függ, hogy hányan vallják, hiszen az önmagában is megáll. Igazából rám és az én kiállásomra sincs szüksége, inkább nekem van szükségem arra, hogy kiálljak mellette.
      Ezért aztán ismét felteszem a kérdést:
      A váltsághalállal kapcsolatos mai keresztény/evangélikál/református álláspontot mennyiben érinti és változtatja meg a (cáfolat hiányában egyelőre igaznak vélt) Jézus haláláról szóló páli értelmezés?

      Üdv!

  5. Ruska Renáta

    Lehetséges-e megbocsájtanom annak az embernek, aki nem bánja meg a velem szemben elkövetett megbocsájtani valót (talán azért, mert nem tud arról, hogy nekem lenne mit megbocsájtanom felé, vagy tud róla, de a dolgot nem a „megbánni valók”-hoz sorolja, vagy más ok miatt, tulajdonképpen nem is érdekes ez)?

    Meg nem történtté teszik-e a cselekedetemet azok a külső, illetve belső körülmények, motivációk (például a megcselekvése előtti, utáni, közbeni gondolataim, érzéseim, motivációim, vagy az eközben jelenlévők, partnerek, tanuk bármilyen gondolata, érzése vagy cselekedete)?

    Tettem-e már szerettemért olyat, ami nekem (esetleg neki is) fájdalmat, diszkomfort érzetet okozott pillanatnyilag, rövidebb vagy hosszabb távon csupán azért, mert meg voltam győződve arról (azaz hittem benne), hogy ez a javára válik?

    A két motivációs erő közül – szeretet és félelem – melyiket ismerem korlátozott, illetve korlátlan erőnek?

    Ki az, mi az az életemben, akihez, amihez a legszorosabban kötnek engem a hűség szálai?

    Van-e szükségem kívülről jövő megerősítésre egy olyan cselekedet megtételéhez, amely megtételének jogosságához énszerintem kétség sem férhet (tehát teljes hitemből cselekszem így)?

    Szeretettel

    1. Nem csak lehetséges, kedves Renáta, hanem az ige szerint kötelező is. Jézus azt tanította, hogy 77 -szer is meg kell bocsájtani. ez a te lelki nyugalmadat is szolgálja. De a megbocsájtani után nem kell újra közel engedned az illetőt, jogod van távolságot tartani-ha nem változott meg. Tudom, hogy néha ez nem könnyű, de ez az isten akarata. Áldjon az Úr !

  6. Bagoly Gyula

    Kedves Márkus Tamás. Köszönöm, hogy elindítottad a lavinát. Ha evangéliumi egységről akarunk beszélni, akkor ez csak az evangélium alapigazságaiban való egyetértés mentén lehetséges. Az engesztelő helyettes áldozat pedig az evangélium szíve. Alább nem lehet adni.

  7. Brality Róbert

    Tisztelt Iványi Balázs !

    „Mert én az Úrtól vettem, amit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen (Isten által a halál kezére átadatott), vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Iskarióti Júdás elveszett evangéliuma, Gold Book, Debrecen).

    A zajló teológiai vitába nem áll szándékomban állástfoglalni sem az egyik sem a másik oldalon ( sem pro – sem kontra ).

    Viszont beidézném Watchman Nee: Szellemi hatalom című könyvéből a következő néhány oldalt , mert szerintem ide illik és részben az engeszteléshez is kapcsolódik.

    ” Mi az Úr pohara és keresztsége ?

    ” Mit jelent az Úr pohara ? A Gecsemáné – kertben egy keserű pohár volt az Úr előtt , és Ő így imádkozott:

    Atyám , ha lehetséges távozzék el tőlem ez a pohár ; mindazáltal ne úgy legyen , ahogyan én akarom , hanem amint Te. ( Mt 26.39 )

    Ebben a pillanatban a pohár és Isten akarata még nem volt ugyanaz. A poharat el lehetett távolítani , de az Úr ( Isten ) akaratát nem lehetett megváltoztatni. Az Úrnak még nem volt biztos , hogy ki kell innia a poharat , de teljes mértékben Isten akaratát kívánta tenni. Úgy állt hozzá , hogyha számára az Isten akarata , hogy kiigya , akkor kiissza , de ha nem , akkor nem issza ki. Az ilyen szavak kiváltják imádatunkat. A kertben azt akarta megtudni , hogy a pohár Isten akarata – e vagy sem. Miután háromszor így imádkozott , már tudta , hogy a pohár és Isten akarata ugyanaz. Ezért gyorsan ezt mondta:
    Vajon nem kell kiinnom azt a poharat , amelyet az Atya adott nekem ? ( Jn 18.11 )

    A kertben még megvolt a lehetősége annak , hogy eltávozzék tőle a pohár , mert a pohár és Isten akarata még nem váltak eggyé. A kerti megtapasztalás után az Úr tudta , hogy a pohár azonos Isten akaratával. Ezért a kerten kívül a pohár már egy volt Isten akaratával. Az Atya adta neki a poharat , amit ki kellett innia.
    EZ MÉLY SZELLEMI LECKE.
    Az Úr nem elsősorban a kereszttel törődött ; hanem Isten akaratának a megcselekvésével. Keresztre feszítése roppant fontos volt , mégsem helyettesítheti Isten akaratát. A kereszt , amin meghalt váltságul sokakért , nem múlhatta felülIsten akaratát. Nem azért jött , hogy keresztre feszítsék , hanem hogy Isten akaratát cselekedje. Isten akarata fontosabb , mint a kereszt. Ezért az Úrat nem a kereszt miatt feszítették meg , hanem Isten akaratának cselekvése miatt. Az Atya miatt feszítették meg a kereszten. Nem volt közvetlen kapcsolata a kereszttel ; közvetlenül csak Isten akaratához kapcsolódott. Isten akaratát választotta , nem a keresztet. Ennek megfelelően a pohár kiivása azt jelentette , hogy alávetette magát Isten hatalmának azzal , hogy engedelmeskedett akaratának. És ezért kérdezte meg Jakabtól és Jánostól:
    … Ki tudjátok – e inni azt a poharat , amelyet én kiiszom? … ( Mk 10.38 )
    Sokan készek a megszentelődésre , a szenvedésre , a munkára , de nekünk csak Isten akaratával kell közvetlen kapcsolatban lennünk. Egyesek , amikor a munkával vannak elfoglalva , semmi másra nem alkalmasak. Annyira ragaszkodnak a munkához , hogy belefulladnak. A továbbiakban már Istennek semmilyen más akaratát nem tudják elfogadni: a végsőkig kitartanak a folytatás mellett , mivel nem Isten akarata szerint dolgoznak , hanem a munka miatt. Az Úr nem így tette. Annyira törekedett Isten akaratának megcselekvésére , hogy számára lehetséges volt a kereszthalál elkerülése. Azonban amint világossá vált előtte , hogy számára Isten akarata a kereszt , azonnal elfogadta azt , figyelmen kívül hagyva annak kimondhatatlan fájdalmait. Ezért Jakabhoz és Jánoshoz ez volt a kérdése:

    Képesek vagytok annyira engedelmeskedni Istennek , ahogyan Én ?
    Ez az Úr pohara.
    Akik engedelmesek Istennek , csak Isten akaratával vannak kapcsolatban ; minden más változásnak van alávetve. Mielőtt megtennék Isten akaratát , alá kell rendelniük magukat Isten hatalmának. A Gecsemáné – kertben az Úr elérte engedelmességének csúcspontját. Nem keverte össze a poharat Isten akaratával. Engedelmességének célja Isten akarata ; nem a pohár. Ő örökké engedelmes Isten akaratának , mert ezt minden másnál magasabb rendűnek tartja. Magasabbra , mint a munkát , a szenvedést , sőt a keresztet. Mintha az Úr azt mondaná Jakabnak és Jánosnak:
    Az , hogy az én jobbomon és balomon ülhettek – e , azon múlik , hogy kiisszátok – e az én poharam , ami ez esetben az abszolút engedelmesség Isten akaratának.
    Aztán mi az Úr keresztségének jelentése ?

    Ez nem a Jordán folyóba való bemerítkezésre utal , mivel ez korábbi esemény volt. Nem , ez a jövőre mutat , halálára a kereszten.

    Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem , és mennyire szorongok , míg ez végbe nem megy. ( Lk 12.50 )

    Várta Önmaga megszabadulását. Isten dicsőségének teljessége az Ő földi testébe volt kötve. Mennyire szorult helyzetben volt ! Micsoda áldás , ha megszabadulhatna. Azért a kereszt az élet feloldása , ugyanakkor engesztelés a bűnért. Isten a kereszt által oldja fel az életét.
    Amint Isten odaadja életét , az lángra fog lobbanni , mint a földre dobott tűz. Megosztást fog hozni békesség helyett. Minden , amit megérint a tűz , elég. Otthonok fognak megoszlani , a hívők és a hitetlenek ellentétben lesznek ; azok élettel , ezek pedig élet nélkül fognak egymással harcolni ; a megégettek és a meg nem égettek össze fognak csapni. Ezt hívják az Úr keresztségének , ahol élet van , ott harc van , nem békesség. Azok , akik megkapták ezt a keresztséget , el vannak választva azoktól , akiknek ez nincs meg.
    Ezértaz Úr , úgy tűnik , azt mondja itt: A keresztre megyek , hogy életet bocsássak ki , hogy az emberek harcolhassanak egymással ; képes vagy ugyanezt te is megtenni ? Maga a keresztség először halál , azután pedig kibocsátott élet , a keresztségnek azzal a következményével , hogy megosztja az embereket. Ez hasonlít Pálnak ahhoz a kijelentéséhez , hogy

    A halál bennünk végzi munkáját , az élet pedig bennetek. ( 2 Kor 4.12 )

    A keresztségben az Úr leveti külső héját a halál által , és így szabadítja fel az életet.
    Ma nekünk ugyanezt kellene tennünk. Külső emberünknek össze kell törnie , hogy a belső élet kiáradhasson. Ha valakinek a külső burka össze van törve , nagyon közel tud kerülni másokhoz , és az élet könnyen továbbáradhat. Különben az élet bezárva marad , a szellem nehezen jön elő , és így az életadás útja mások felé le van zárva. Ugyanez történik , amikor a gabonamag földbe esik , és a burka szétreped , hogy az élet elkezdjen áradni. Ezért mondja az Úr: … aki pedig elveszti az életét énértem , megtalálja azt. ( Mt 16.25 )
    Az Úr nem azt mondja: ” meghalni ” , hanem ” megkeresztelkedni ” – nehogy valaki rosszul értelmezze , úgy vélve , hogy Jakab és János részt vett az engesztelésben. Krisztus mint nagy főpapunk egyedül végezte az engesztelést bűneinkért. Senki más nem engesztelhet , sem része nem lehet az engesztelésben. Engesztelő halálában a kereszten nincs részünk , de halálának életadó részében mindnyájan osztozunk. Következésképp az Úr itt a halálnak csak az életadó részéről beszél , nem az engesztelésről.
    Úgy tünik ezt mondja nekünk:

    A keresztség , amelyben nekem részem lesz , felfogja törni külső burkomat , és kibocsájtja az életet. Kész vagy rá , hogy így megkeresztelkedj ?

    Ha valaki nem törik össze , élet nem áradhat belőle. Az össze nem tört ember nagy távolságot tart önmaga és mások között. Lehet , hogy nagyon közel ül másokhoz , mégsem tudja megérinteni őket , mert belső élete nem tud szabadon áradni.
    Amint ez az élet kiárad , elvész a békesség és megindul a harc. Sokak között megosztás támad azok miatt , akikből az élet árad. Nagy külömbség van azok között , akik az Úréi , és azok közöt , akik nem az Övéi. Sok probléma lesz azok között , akiké az Úr , s azok között , akiké nem ; azok között , akik ismerik Istent és azok között , akik nem ; azok között , akik megfizetik az árat , és azok között , akik nem ; akik hűségesek és akik hűtlenek ; akik elfogadják a próbákat és akik nem.
    Az Úr úgy tünik ezt mondta Jakabnak és Jánosnak:

    Mivel azt kéritek , hogy az én jobbomon és balomon való ülés megkülönböztessen a többiektől , képesek vagytok ma arra , hogy mások legyetek , mint Isten többi gyermeke ?
    Először ki kell innotok a poharat , és meg kell keresztelkednetek a keresztséggel , mielőtt jobb és bal kezem felől ülhetnétek a dicsőségben.

    Jakab és János merészen válaszoltak: Képesek vagyunk !

    Mindazonáltal az Úr mégsem ígérte meg nekik a két oldalán megkívánt helyeket. Ők kérhettek helytelent , az Úr azonban helyesen kellett hogy feleljen. Az Ő gondolata ez: Ha valaki nem issza ki az Ő poharát és nem keresztelkedik meg az Ő keresztségével , nem ülhet az Ő jobbján vagy balján ; de még ha kiissza is és megkeresztelkedik is , lehet , hogy akkor sem ülhet mellette , mivel azok a helyek azoknak vannak fenntartva , akiknek Isten készítette el. ”

    1. Isten AKARATA
    2. Engedelmesség [ pohár kiívása ]
    3. áldozati halál a Kereszten , azaz a ” keresztség ” [ (fel)szabadítás / engesztelés és élet(dzóé) kibocsájtás ]

    Tehát igen Isten ” abszólut ” akarata volt az ÚR keresztsége / halálra adása.

  8. Brality Róbert

    Idézet Iványi Balázstól:

    ” Ez a folyamat, ami Pál szerint Jézus Isten általi halálra adásáról szól, nagyon szépen látszik a Filippi 2:6-8 versekből. ”

    Még az előző bejegyzéshez kívánkozik ez is , úgy gondolom így teljesebb a mondanivaló.

    További idézet részlet W.Nee Szellemi hatalom című könyvéből.

    Az ÚR útja

    „ Ami az Istenséget illeti , a Fiú és az Atya egyenrangúak , de a Fiúnak az Atya adta a címet. Az Úr Jézus Krisztus csak azután lett ÚR – rá , miután megüresítette magát. Istensége abból származik , ami Ő , mert Isten léte az Ő benne rejlő természete. ÚR volta viszont abból ered , amit tett. Csak azután magasztalta fel és jutalmazta meg Isten azzal , hogy ÚR legyen , miután elhagyta dicsőségét , és megtartotta a tökéletes engedelmességet. Ami Önmagát illeti , Ő isten ; ami pedig a jutalmat illeti , ÚR. Úr volta eredetileg nem létezett az Istenségben.
    A Filippi levél 2. részét nagyon nehéz magyarázni , mert túl azon , hogy nagyon vitatott , nagyon szent is. Vessük le cipőinket és álljunk szent talajra , amikor ezt az íráshelyet tanulmányozzuk ! Úgy tűnik , mintha kezdetben tanácskozást tartottak volna az Istenségen belül. Isten kigondolt egy tervet az univerzum megteremtésére. Ebben a tervben az Istenség megegyezett , hogy a hatalmat az Atya képviselje. De hatalmat nem lehet létrehozni az univerzumban engedelmesség nélkül , mivel az önmagában nem létezhet. Istennek ezért az univerzumban engedelmességet kellett találnia. Kétfajta élőlényt készült teremteni: angyalokat ( szellemeket ) és embereket ( élő lelkeket ). Isten mindentudása szerint előre látta az angyalok lázadását és az emberek bukását , ennélfogva nem tudta létrehozni hatalmát az angyalokban vagy az ádámi fajban. Következésképp az Istenségen belül tökéletes összhang jött létre , hogy a hatalomra a fiú engedelmessége lesz a válasz. Ebből adódnak az Atya Isten és Fiú Isten különböző cselekedetei. Egy napon a Fiú Isten megüresítette magát , és emberi formában megszületve az engedelmesség jelképe lett. Minthogy a lázadás teremtett lényektől eredt , így az engedelmességnek is egy teremtett lényben kell létrejönnie. Az ember vétkezett és lázadt , ezért Isten hatalmának az ember engedelmességén kell felépülnie. Ez megmagyarázza , miért jött el az ÚR a világba , és miért született meg úgy , mint aki egy a teremtett emberek közül.
    Urunk megszületése valójában Isten közeledése volt. Ahelyett , hogy hatalmas Isten maradt volna , az ember oldalán állt , elfogadva az ember minden korlátozottságát , és rabszolgai formáját véve fel. Szembenézett azzal a lehetséges veszéllyel , hogy nem lesz képes dicsőséggel visszatérni. Ha emberként engedetlenné vált volna a földön , még mindig képes lett volna visszanyerni a helyét az Istenségben , eredeti hatalmát érvényesítve , de ez esetben örökre lerombolta volna az engedelmesség alapelvét.
    Az ÚR számára két út volt a visszatérésre:
    az egyik út emberként teljesen és maradéktalanul engedelmeskedni , minden dologban , minden alkalommal megszilárdítva Isten hatalmát , a lázadás legcsekélyebb jele nélkül ; ekképpen lépésről – lépésre Istennek engedelmeskedve ÚR – rá válva minden felett.
    A másik út az lett volna , ha visszaútját kierőszakolja isteni hatalmának , erejének és dicsőségének visszaszerzése által – mivel lehetetlennek találta az engedelmességet az emberi test gyengesége és korlátozottsága miatt.
    Az ÚR elvetette a második utat , és alázatosan az engedelmesség útján járt – egészen a haláláig. Megüresítette magát , elutasította , hogy újra betöltse magát. Soha nem járt ilyen félreérthető úton. Ha az ÚR – nak nem sikerült volna az engedelmesség útján járni , miután feladta isteni dicsőségét és hatalmát , és rabszolga formáját vette fel , soha többé nem tért volna vissza dicsőséggel. Csak az engedelmesség útján , Emberként ment vissza. Így a tökéletes és egyedülálló engedelmessége alapján tért vissza. Habár szenvedése – szenvedésre halmozódott , teljes engedelmességet mutatott , az ellenállás lázadás leghalványabb árnyalata nélkül.
    Következésképpen Isten hatalmasan felmagasztalta Őt és ÚR – rá tette , amikor visszatért a dicsőségbe. Nem Ő töltötte be önmagát azzal , amitől egyszer megüresítette magát , hanem az Atya Isten. Az Atya volt az , aki visszavitte ezt az embert a dicsőségbe. Így a Fiú Isten is ÚR Jézussá , az EMBER – ré válik dicsőségbe való visszatérésében. Ezért Jézus neve nagyon drága , senki sincs hozzá hasonló az univerzumban. Amikor azt kiáltotta a kereszten: „ Elvégeztetett ” , nemcsak a megváltás beteljesedését jelentette be , hanem mindannak a beteljesedését is , amit az Ő neve kifejez. Ezért olyan nevet kapott , amely minden név fölött van , és erre a névre minden térdnek meg kell hajolnia , és minden nyelvnek vallania kell , hogy Jézus ÚR. Ettől kezdve Ő ÚR és ugyanakkor Isten is. ÚR volta Istennel való kapcsolatáról beszél ; arról hogyan jutalmazta meg Isten , KRISZTUS volta a Gyülekezettel való kapcsolatát nyilatkoztatja ki.
    Összegezve , amikor a Fiú elhagyta a dicsőséget , nem isteni tulajdonságainak alapján szándékozott visszatérni ; éppen ellenkezőleg , Emberként vágyott felmagasztaltatni. Így Isten megerősítette az engedelmességgel kapcsolatos alapelvét. Milyen fontos , hogy teljesen engedelmesek legyünk , a lázadás legkisebb nyoma nélkül, A Fiú Emberként tért vissza a mennybe. Isten felmagasztalta Őt , miután Emberként engedelmes volt. NÉZZÜNK SZEMBE A BIBLIÁNAK EZZEL A NAGY TITKÁVAL. Elbúcsúzva a dicsőségtől és emberi testet öltve magára , az Úr elhatározta , hogy nem isteni tulajdonságainak erényével tér vissza. És mivel Ő soha nem keltette az engedetlenség legcsekélyebb látszatát sem , Isten felmagasztalta Őt Embersége alapján. Az Úr félretette dicsőségét , amikor eljött , de amikor visszatért , nemcsak a dicsőséget kapta vissza , hanem még többet is.
    Gondolkodjunk mi is úgy , ahogy Krisztus – Jézus. Járjunk mi is mindnyájan az ÚR útján , és valósítsuk meg az engedelmességet azáltal , hogy az engedelmességnek ezt az alapelvét saját alapelvünkké tesszük. Legyünk alárendelve egymásnak. Miután megértettük ezt az alapelvet , nem lesz probléma , hogy megítéljük , hogy nincs komolyabb bűn , mint a lázadás , és semmi sem fontosabb , mint az engedelmesség. Csak az engedelmesség alapelvével szolgálhatjuk Istent ; csak olyan engedelmességgel , amilyen Jézusban volt , tudjuk Isten hatalmi alapelvét újra megerősíteni , mert a lázadás a Sátán alapelvének a kifejeződése.

    Az engedelmesség megtanulása szenvedés által

    A Héber 5.8 azt mondja , hogy Krisztus a „ szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet ”. A szenvedés engedelmességet hívott elő az ÚR – ból. Figyeljük itt meg , hogy Ő nem hozott engedelmességet erre a Földre , megtanulta azt – mégpedig szenvedés által.
    Amikor szenvedünk , engedelmességet tanulunk. Az ilyen engedelmesség valóságos. Használhatóságunkat nem az határozza meg , szenvedtünk – e vagy sem , hanem hogy mennyi engedelmességet tanultunk azáltal a szenvedés által. Csak az engedelmesek használhatók Isten számára. Amíg a szívünk meg nem lágyul , a szenvedés nem hagy el minket. Sok szenvedés van az utunkon. A könnyedek és örömszeretők használhatatlanok Isten számára. Tanuljunk hát engedelmeskedni a szenvedésben.
    A Megváltás engedelmessé és örömtelivé teszi az embereket. Ha csak örömöt keresünk , szellemi tulajdonunk nem lesz gazdag , de azok , akik engedelmesek , meg fogják tapasztalni a Megváltás bővölködését. Ne cseréljük fel a Megváltás természetét. Engedelmeskedjünk , Urunk Jézus engedelmesség által tökéletessé tétetve , örök üdvösségünk forrása lett. Isten azért szabadít meg minket , hogy engedelmeskedhessünk az Ő akaratának. Ha találkoztunk Isten hatalmával , fel fogjuk fedezni , hogy az engedelmesség könnyű és Isten akarata egyszerű , mert az ÚR maga mindig engedelmes volt , és az engedelmességnek ezt az életét nekünk adta. ”

  9. Balázs Iványi

    Kedves Róbert!

    Már egy ideje észrevettem a hozzászólását, csak nem tartottam helyénvalónak reagálni rá. Egy keresztény ember gondolkodása egyáltalán nem töri meg az én páli látásomat, egészen addig, amíg a keresztségről beszélnek.

    Üdv: Balázs

Hozzászólás írása neki: gt Hozzászólás visszavonása