3
Júl
2018

Krisztus váltsághalálának ortodox és heterodox értelmezései II.

Görbicz Tamás, a Budapesti Autonóm Gyülekezet vezető lelkésze az utóbbi napokban – miután írtunk arról, hogy miként értelmezi Krisztus váltsághalálát (ti. tagadja, hogy Krisztus engesztelő halálával magának az Istennek igazságosságát elégítette volna ki, úgy, hogy az Istennek bűn feletti jogos haragját hordozta el szenvedéseiben és halálában) – további kijelentésekkel bővítette számunkra, konzervatív evangelikál protestánsok számára megdöbbentő téziseit. A következő, egészen elképesztő állításokat tartalmazzák az eredeti írás alatti hozzászólásai:

  • Nincs semmilyen értelmes – sem logikai, sem az Írásokra hivatkozó – érv arra, hogy Isten kívánta/követelte meg saját szeretett Fia rettenetes szenvedéseit.
  • Az “engesztelés” szó ezen értelmezése (tehát az, amit a hitvallásos protestantizmus mindig is vallott, azaz hogy Isten igazságosságát kellett kiengesztelni) a legtévesebb, mivel az a mi nyelvünkben valóban a sértett fél kibékítését jelenti. Azonban a Bibliában inkább a “felavatni”, “felszentelni”, “Isten céljaira megtisztítani jelentéssel bír.”
  • Az Ószövetségben (utalva a Jóm Kippúrra, az Engesztelés napjára) újraszentelteték a jeruzsálemi templomot az Engesztelő napon és nem Istent békítgették.
  • Abszurd az a feltételezés, hogy Isten akarta Jézus kegyetlen szenvedéseit, hogy megbocsáthasson. A megbocsátásnak az a lényege, hogy nem kell “fizetni”.
  • Az ördög felsrófolta a maga gonosz módján az árat, amit az Atya és a Fiú kész volt kifizetni értünk.
  • Ahhoz, hogy Isten igazságossága teljesüljön, Jézusnak nem kellett volna szenvedni, mert Isten mindig és minden időben igaz, nem is tud más lenni. 
  • Isten azzal üzletel, akivel akar (utalva a Sátánra), ki kérhetné számon? 
  • A bűnnek nem az a lényege, hogy sértené Istent (lásd Jób 35,6-8).
  • Amennyiben előképnek tekintjük az ószövetségi áldozatokat, akkor nem volt szükség Jézus szenvedésére, mert úgy kellett az áldozatot leölni, hogy a legkevesebbet szenvedjen.
  • Egy apa sem követeli meg a gyermekétől, hogy valaki bűnhődjön ahhoz, hogy megbocsásson neki. Csak azt követeli meg, hogy “magába szálljon”, és legyen őszinte, amikor beismeri a hibáját. 
  • A helyettes elégtétel (=helyettes bűnhődés) tana az egyik legsúlyosabb tévedése a kereszténységnek, amit sajnos a protestantizmus kritika nélkül átvett. 
  • Isten igazságát nem kellett kielégíteni, mert Isten igazságossága egészen más jelent: Isten igazságossága azt jelenti, hogy Isten igaznak bizonyult akkor, amikor hitt az emberben. Istent a hitünk “engesztelte ki”, vagyis békítette meg. 
  • Jób szenvedéseit sem Isten okozta vagy követelte, csak eltűrte. Nem is azért történt, hogy Isten valamilyen igazságossága teljesüljön. Ilyen értelemben valóban az “árat” a sátán szabta. 
  • A bűn lényege nem az Isten iránt való engedetlenség, hanem az, hogy Isten jót akar nekünk, ezért a szava iránti engedetlenség bajba sodor bennünket. Ha eszünk a fáról áthágjuk Isten szavát, de mi kerülünk bajba. 
  • Amit a klasszikus protestantizmus képvisel Krisztus váltsághalálával kapcsolatban (azaz Luther, Kálvin, Wesley és a többiek), nevezetesen hogy Krisztusnak az Atya bűn elleni haragját és ítéletét kellett elhordoznia a bűnös embert helyettesítve, egy kegyetlen, pogány istenkép, ami meggyilkolja a hitet. A római császárok voltak ilyenek és nem Izrael Istene. 

Azért megdöbbentőek ezek a sorok, mert ezek szerint ma, egy protestáns lelkész olyan (tév)tanokat vall és hirdet, amelyek az evangélium lényegét, centrumát kezdik ki. Talán mindenki számára egyértelmű, hogy itt nem másodrangú, harmadrangú doktrinákról beszélünk, amelyeket illetően voltak és lehetnek is hitvalló keresztyének között nézetkülönbségek, felekezettől függően: nem a keresztség módjáról és idejéről vitatkozunk (gyerek vagy felnőttkeresztség), nem az eleve elrendelés jellegéről (kettős predestináció vagy nem), nem is Krisztus második eljövetelével kapcsolatos pontos terminusról (az elragadtatás és a nagy nyomorúság pontos ideje, az 1000 év szó szerinti vagy allegórikus értelmezése). A legnagyobb probléma mindazzal, amit Görbicz Tamás állít, hogy a teológiai – és ebből fakadóan kegyességi – következményei felbecsülhetetlenek. Ugyanis ha valaki tagadja Krisztus halálának helyettes engesztelő jellegét, akkor magával ránt mindent: máshogy fogja értelmezni Isten személyét, attribútumait (elsősorban szent és igaz voltát), a Szentháromság benső ökonómiáját, azaz a Szentháromság egyes személyeinek egymáshoz fűződő viszonyát és az ember megváltásában betöltött szerepüket, továbbá az eredendő bűnt, az ember és Isten kapcsolatát a bűneset előtt és után, az ószövetségi áldozati rendszer értelmét és célját, a bűn végérvényes rendezésére vonatkozó ószövetségi próféciákat, és mivel ezeket tévesen értelmezi, mindazt félreérti, amire ezek “árnyékként”, előképként előre mutattak: tévesen fogja értelmezni Krisztus váltsághalálát is. Ez azonban még nem minden: az előzőekből következik, hogy tévesen fogja értelmezni a Krisztus személyébe és munkájába vetett hitet, a hit tartalmát, a hit általi megigazulást, és nem utolsó sorban Isten kegyelmét, kegyelmes voltát. Ha ez még nem lenne elég, tévesen fogja értelmezni az utolsó ítéletet, Krisztus szerepét az utolsó ítéletben és azt is, hogy ő, mint hívő, miért és mit kerül el az utolsó ítélet alkalmával. Természetesen tévesen fogja értelmezni a kárhozat és pokol fenyegető valóságát is. Summa summarum: a keresztyén élet minden tanbeli oszlopa megrendül, és ez kihatással lesz a keresztyén élet gyakorlati megélésére, egész kegyességi “szövetére” is.

Miért is? Azért, mert a krisztológia a keresztyén teológia szíve: ha valaki módosítja a krisztológiát, úgy módosítania kell a szotériológián és az antropológián is. Görbicz Tamás egy nagyon gyakori hibát vét: érvelésének alapja az – erről árulkodnak kijelentései -, hogy mit tud, és mit nem tud elképzelni személyes életében, például a hétköznapi szülő-gyermek viszonyban, és innen következtet vissza arra, hogy az Atya Isten hogyan viszonyulhatott az Ő Fiához stb. Ide illenek Wolfahrt Pannenberg (1928-2014), református teológus szavai, aki óva intett attól, hogy a megváltásban való személyes érdekeltségünket tegyük a krisztológiánk alapjává. Nem szabad! A szotériológiának mindig a krisztológián kell alapulnia. 

Görbicz szerint az egész megváltás egyetlen egy dologról szól: arról, hogy Krisztus megküzdött a Sátánnal. Legyőzte őt, és ezzel kiváltott minket az rabszolgatartó kezéből, megszabadított minket a hatalmából, úgy, hogy kifizette a Sátán által elkért, sőt, “felsrófolt” árat. Görbicz számára itt be is fejeződik a történet. Természetesen biblikus gondolat, és a reformátorok is egyetértettek vele, hogy Krisztus legyőzte a Sátánt, de ők feltették azt a kérdést is, hogy milyen módon történt ez? A válasz: biztos nem úgy, hogy “megfizette volna a Sátán által szabott árat”, hanem úgy, hogy önmagát áldozta fel értünk, hogy az Atya bűn feletti haragját és ítéletét – amely bűnbe “a kígyó ösztönzésére és saját vétkéből, a jóságtól és az igazságtól elpártolva” ment bele az ember (II. Helvét Hitvallás) – elvegye rólunk.

Váltságdíj elmélet / Ransom theory

Görbicz mindezzel Krisztus váltsághalálának egy régen elfeledett és igencsak vitatott értelmezését veszi elő, az ún. “váltságdíj elméletet” (ransom theory), ami eredetileg az ugyancsak vitatott kijelentéseiről és nézeteiről ismert Origenészhez köthető, és amit különösen a korai egyházatyák kedveltek (bár nem egészen a Görbicz által hangsúlyozott módon, ugyanis nem állították volna soha, hogy a bűn nem sérti Isten igazságosságát) – habár ők Krisztus váltságművének egyéb aspektusairól sem feledkeztek meg. Nekünk sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a megváltás rendkívűli mélységgel és komplexitással bíró esemény volt, és számtalan aspektusáról lehet beszélni, illetve hogy azt többféle perspektívából lehet vizsgálni. Az egyik ilyen legitim perspektíva – ahogy előbb mondtuk -, hogy Krisztus kozmikus győzelmet aratott a Sátán és az ő birodalma felett (ld. Zsid 2,14). Azonban a nézet, miszerint ennek az aspektusnak része a Sátánnak fizetett “váltságdíj” , biztosan téves, és számos problémát hordoz magában. Mivel a már említett korábbi bejegyzésben is utaltunk rá, most csak felsorolás szintjén nézzük meg: 1.) először is a Szentírás egyáltalán nem úgy beszél a Sátánról, mint akinek bármi is járna, vagy mint aki bármit követelhetne. 2.) Másodszor sokkal nagyobb szereppel és hatalommal ruházza fel a Sátánt, mint amennyit megérdemel. 3.) Végül figyelmen kívül hagyja azt a bibliai alapvetést, hogy nekünk csak Istennel szemben van adósságunk, és csakis neki tartozhatunk.  A bűnösök valóban a Sátán kötelékében vannak, de csak azért vannak ott, mert ezt a mindenható Isten megengedi. Ez pedig a bűneset következménye. A Mk 10,45-ben a következőt olvassuk: “Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” Ezt a váltságdíjat azonban az Atya Istennek fizették. Az Úr és az ördög között nem kerül sor semmiféle tárgyalásra azzal kapcsolatban, hogy az utóbbi kiket engedjen szabadon. Nem, mi úgy nyertük el a szabadságot, hogy Krisztus összezúzta a kígyó fejét, miután váltságul adta magát sokakért az Istennek. A kereszt eseménnyel semmit sem nyert a Sátán, csak uralma tört meg és bizonyossá vált számára, hogy birodalma teljesen eltöröltetik.

Görbicz versus hitvallásos protestantizmus

Fontos hangsúlyoznunk, hogy Görbicz Tamás, a BPA lelkésze a kijelentésivel tulajdonképpen szemben áll a teljes hitvallásos protestantizmussal: nem csak a reformátorok értelmezésével (Luther, Kálvin), szemben áll Wesley-vel és szemben áll a reformátori teológiára épülő evangelikalizmus egészével is – legyenek ezek akár lutheránusok, kálvinisták vagy metodisták, baptisták vagy pünkösdiek, karizmatikusok vagy antikarizmatikusok. 

Ószövetségi és újszövetségi kifejezések a helyettes áldozatra

Görbicz alapvetően ott hibázik, hogy már az Ószövetség áldozatokkal, azok céljával kapcsolatos tanúságtételét is mellőzi, vagy átértelmezi. Nézzünk meg ezzel kapcsolatban egy valóban biblikus, a Szentírás eredeti szövegében szereplő kifejezések jelentését is tekintetbe vevő okfejtést:

J. van Genderen – W.H. Velema: Concise Reformed Dogmatics

Az engesztelés héber szava a “kipper”. Ennek eredeti jelentése: “elfedez”, “eltakar”, vagy “eltöröl.” Ezt a szót kapcsolták rendszerint a kultuszi áldozatok szerepéhez. 

(…)

Az áldozat nem arra vonatkozó kísérlet, hogy Isten tetszését elnyerjék, hiszen világosan megmondta Izraelnek, hogy az engesztelést ő adja: “Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést.” (3Móz 17,11) Ilyen értelemben az áldozat ajándék Istentől. 

Gyakran azt hiszik azonban, hogy egyedül Isten érdekelt az áldozatban, mint annak adómányozója, mintha csak Ő lenne az érdekelt fél, de ez téves elképzelés. Az áldozat cselekménye “Isten előtt” kerül bemutatásra (3Móz 4,4-7). A bűnre úgy kell tekinteni, mint ami Isten ellen elkövetett bűn, és amelyet el kell távolítani a szeme elől. Az áldozat általi engesztelés nem pusztán ajándék, hanem Isten követelése, elvárása (ld. Zsid 9,22). 

(…)

Elválaszhatatlan kapcsolat van az Ószövetség áldozatok által végbemenő engesztelésének kihirdetése és  Krisztus – akit Isten rendelt e célra – helyettesítő szenvedése és halála között, illetve a Krisztus áldozatáról szóló újtestamentumi evangélium között. 

(…)

Az újszövetségi görögben két szó van a megbékítésre/engesztelésre. Az első a “katalasso”:Mindez pedig Istentõl van, a ki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és a ki nékünk adta a békéltetés szolgálatát” (2Kor 5,18). A második a “hilaskomai”: “… hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért” (Zsid 2,17). E két szó szinonímája egymásnak. A magyar nyelvben is jól érzékelhető e szavak eltérő jelentésárnyalata, ahogy a német és az angol nyelvben is: a németben és az angolban a kibékít a “versöhnen”, ill. “reconcile”,  a kiengesztel/vezekel/bűnhődik/jóvátesz pedig a “sühnen”, ill. “expiate, atone”. Az első szó a kapcsolat helyreállítását jelöli. Ennek gondolata világosan megjelenik a Kol 1, 21-22-ben: “Titeket is, kik hajdan elidegenültek és ellenségek valátok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett.” A másik szó egy olyan kifejezés, ami a kultusszal kapcsolatos és ekvivalens az ószövetségi “kipper”-rel. Ahogy Isten maga biztosította a bűnökért megkövetelt áldozatot, Krisztusban Ő maga vállal felelősséget az engesztelésért. Egyetértünk Versteeggel, hogy a “katallage” és “hilasmos” szavak együtt az engesztelés egyszerű valóságát fejezik ki. A megbékítés nem más, mint két szembenálló fél összebékítése (katallage). Az engesztelés pedig az áldozat által történik meg, ami elfedezi a bűnt (hilasmos). 

Ez nem más, mint megbékítés elégtétel által. Ezen a módon kell ábrázolnunk a megváltás bibliai doktrináját, mert ez a szíve annak. Az Istennel való megbékítésről szól, amely Krisztus engesztelő áldozata által történik meg (ld. Róm 5,10-11). 

Figyelembe kell vennünk még a 2Kor 5,21 és a Gal 3,13 mondanivalóját is. E szavak félelemmel tölthetnek el: Isten “… azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.” (2Kor 5,21). Ez azt jelenti, hogy Isten úgy kezelte Krisztust, mint egy bűnöst, hiszen neki tulajdonította (imputatio) a mi bűneinket. Hit által tudjuk, hogy ez az oka annak, amiért nem tulajdonít nekünk bűnt (vö. Róm 4,8). Igaznak lettünk nyilvánítva. Ezt nevezi Luther “csodálatos cserének”.

Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, a ki fán függ” (Gal 3,13). Wiersenga szerint itt a zsidó vezetők, a törvény védelmezői által kimondott átokról van szó, és nem Isten átkáról. Mindazonáltal ezek a versek önmagukban is, és a páli üzenet kontextusában is teljesen világos mondanivalóval bírnak. Pál apostol Isten törvényére és Isten átkára gondol. 

A Róm 8,3 fontos referencia. Isten “kárhoztatá a bűnt a testben.” Ez az ítélet Krisztus valóságos, emberi természetén végre lett hajtva. Ez azt jelenti, hogy habár bűneink miatt Istennek minket kellene kárhoztatnia, kárhozatra ítélnie, Krisztus lett elítélve helyettünk. Ez isten igazságos ítélete. Isten igazsága tehát büntető/ítélő igazság is. Erre utal az apostol a Róm 3,25-ben, amikor azt mondja, hogy Isten, aki biztosította a Jézus Krisztusban való megváltást, elrendelte őt “engesztelő áldozatul” (hilasterion) … , hogy megmutassa az ő igazságát”. 

Azoknak, akik azt gondolják, hogy ez az elképzelés kizárólag Pál írásaiban található meg, és kisebb mértékben a többi újszövetségi levélben, nem szabad megfeledkezniük a Mt 20,28-ról (Márk 10,45) és a Mt 26,28-ról (együtt más parallel szakaszokkal).” (J. van Genderen – W.H.Velema: Concise Reformed Dogmatics, 513-517.)

Történelmi és jelenkori protestáns hitvallások a helyettes elégtételről: 

Ahelyett, hogy részletesen, pontról pontra megválaszolnánk Görbicz Tamás további kijelentéseit (habár azokra a fentebbiek cáfolatként szolgálnak), érdemes megnéznünk, hogy a történelmi és újabbkori protestáns hitvallások hogyan vélekednek a kérdésről – mind a református, mint a II.Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté (a Magyar Református Egyház hivatalos hitvallási iratai), mind más kontinentális református hitvallások, úgymint a Belga Hitvallás, vagy a brit presbiteriánus Westminsteri Hitvallás, vagy az Ír hitvallás, vagy a kálvinista 1689-es Baptista Hitvallás, mind a lutheránus hitvallások, mint az Ágostai Hitvallás (a Magyar Evangélikus Egyház hivatalos hitvallási irata), mind kortárs hitvallások, mint például a Magyar Pünkösdi Egyház hitvallása. Ezentúl érdemes megnézni, hogy mit ír a témáról John Wesley a prédikációiban, és legfőképp – ez tisztázza talán a legdidaktikusabban és legérthetőbben a kérdést -, mit ír maga Kálvin a Genfi Kátéban. Haladjunk időrendi sorrendben:

Az Ágostai Hitvallás (1530), III. Cikkely (“Az Isten Fiáról”): 

“…az egy Krisztus, valóságosan szenvedett, keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett, azért, hogy kiengesztelje irántunk az Atyát, és áldozattá legyen nem csak az eredeti vétekért, hanem az emberek minden elkövetett bűnéért is…”.

Kálvin János a Genfi Kátéban (1545) még részletesebben ír az engesztelés jellegéről, amikor az apostoli hitvallás Krisztussal, az ő üdvmunkájával kapcsolatos artikulusait magyarázza kérdés-felelet formájában:

  • Lelkész: Miért nem mondod egyszóval, hogy meghalt, miért emlegeted a tiszt nevét, ki alatt szenvedett? (lásd: “szenvedett Pontius Pilátus alatt”) 
  • Gyermek: Nem a történelmi hűség ókáért, hanem azért, mert tudnunk kell, hogy halála elítéltetéssel volt egybekötve.
  • Lelkész: Magyarázd meg világosabban!
  • Gyermek: Meghalt, hogy megérdemlett büntetésünket elszenvedje, s így attól megváltson. Mivel bűnös voltunkhoz képest Isten ítélete is sújtott volna, elhatározta, hogy helyettünk földi bíró elé áll s annak szája által elítéltetik, hogy viszont mi a mennyei Úrnak trónja előtt felmentessünk.
  • Lelkész: De Pilátus ártatlannak nyilvánítja, s így nem ítéli el gonosztevő gyanánt.
  • Gyermek: Mindkét dolgot figyelembe kell vennünk. Mert ártatlanságát azért tanúsítja a bíró, hogy ezzel bebizonyuljon, hogy nem saját tetteiért bűnhődött, hanem a mieinkért. Ugyane bíró ünnepélyesen mégis ítéletet mond felette, s ezáltal napfényre jő, hogy a megérdemlett ítélet súlyát helyettünk, kezesünk gyanánt elviselte, s ez által a vádtól megmentett.

(….)

  • Lelkész: Többet jelent, hogy keresztre feszíttetett, mint ha más halálnem érte volna? 
  • Gyermek: Mindenesetre. Pál is erre tanít, mikor azt írja, hogy a keresztre azért feszítették, hogy hordozza kárhoztatásunkat, s minket attól megszabadítana. Mert e halálnem átokkal volt sújtva (5Móz 21,23). 

(…)

  • Lelkész: Mondd el Krisztus szenvedéseinek okát és módját!
  • Gyermek: Midőn Isten ítélőszéke elé állott, hogy a bűnösökért eleget tegyen, ama borszaztó kétségnek kellett gyötörni lelkét, hogy Isten Őt elhagyta, sőt ellene fordult. E lelki kínokban kiáltotta fel az Atyához: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46)”
  • Lelkész: Tehát haragudott rá az Atya?
  • Gyermek: Semmi esetre sem. De a szigort azért alkalmazta vele szemben, hogy beteljesedjék, ami megjelentetett Ézsiaás által: “Megsebesíttetett álnokságainkért, megrontatott bűneinkért.
  • Lelkész: De ha Isten volt, hogy retteghetett attól, hogy Isten elhagyja?
  • Gyermek: Azt kell gondolnunk, hogy ember voltának érzése mondatta vele ezeket a szavakat. S hogy ez megtörténhessék, rövid időre isteni mivolta elgyengült, azaz nem fejté ki erejét.
  • Lelkész: De hogyan történhetett, hogy Krisztus, a világ üdvössége, ily ítélet alá vettetett? 
  • Gyermek: Nem úgy vette ezt az ítéletet, hogy alatta is maradjon. Mert az említett félelem csak úgy fogta el, hogy kétségbe nem ejthette, sőt küzdött a pokol hatalmával, megtörte azt, és lába alá vetette.

(…)

  • Lelkész: Ebből ugyebár megtudhatjuk, hogy Krisztus halála mily gyümölcsöt termett a hívő számára?
  • Gyermek: Igen. Először látjuk, hogy e halál áldozat, mellyel Istent engesztelte ki bűneinkért s az Ő haragját csillapította le, s vele minket megbékéltetett. Aztán látjuk, hogy vére oly fürdő, mely lelkünket minden szennytől megtisztítja, s végül látjuk, hogy e halál törölte el bűneink emlékezetét, hogy többé Isten szeme elé ne kerüljenek, s így a követelmény, mely ellenünk Isten kezében volt, megsemmisült.

Heidelbergi Káté (1563), 37., 38., 39. és 40. kérdés-felelet:

  • 37. Miért értesz azon, hogy szenvedett? Azt, hogy földi életének egész idejében, különösen annak végén, testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberi nemzetség bűne elleni haragját, hogy szenvedésével, mint egyetlen engesztelő áldozattal testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa, és Isten kegyelmét, az igazságot és az örök életet elnyerje nekünk. (1Jn 2,2 és 4,10, Róm 3,25)
  • 38. Miért szenvedett Poncius Pilátus bírósága alatt? Azért, hogy ártatlan létére világi bíró ítélje el, és ezáltal megmentsen minket Isten szigorú ítéletétől, amely mindnyájunkra várt volna.” (ApCsel 4,27-28, Lk 23,14, Jn 19,4, Zsolt 69,5, Ézs 53,4-5, 2Kor 5,21, Gal 3,13)
  • 39. Nagyobb dolog-e az, hogy megfeszítették, mintha más halálnemmel halt volna meg? Nagyobb, mert ez tesz bizonyossá afelől, hogy ő magára vette azt az átkot, amelynek súlya rajtam volt. A kereszthalált ugyanis Isten megátkozta.” (Gal 3,13, 5Móz 21,23)
  • 40. Miért kellett Krisztusnak a halált is elszenvednie? Azért, mert Isten igazságossága és igazsága miatt mással nem lehetett eleget tenni az ember bűnéért, csak Isten Fiának halálával.” (1Móz 2,17, Zsid 2,9.14-15)”

II.Helvét Hitvallás (1566), XI. és (“Jézus Krisztusról, a vlóságos Istenről és valóságos emberről, a világ egyetlen megváltójáról”), XII. (“Isten törvényéről”), XIV. (“A bűnbánatról és az ember megtéréséről”), XV. fejezetek (“A hívők valóságos megigazításáról):

“… a mi Urunk szenvedésével, halálával és mindazzal, amit testben való eljövetelétől kezdve érettünk cselekedett és elszenvedett, a mennyei Atyát megbékítette minden hívő iránt, engesztelést szerzett a bűnért, a halált lefegyverezte, a kárhozatot és poklot összetöre.” 

“...Krisztus a törvény tökéletes beteljesítője és betöltője érettünk, aki magára vette a törvény átkát, kárhozattá vagy átokká lévén érettünk, és így hit által közli velünk azt, hogy betöltötte a törvényt, és igazságát és engedelmességét Isten nekünk tulajdonítja.”

“…tanítjuk ugyanis, hogy halála vagy szenvedése által egyedül Krisztus az elégtétel, az engesztelő áldozat és a jóvátétel minden bűnért…”. 

Krisztus ugyanis magára vette és elhordozta a világ bűneit, és eleget tett az isteni igazságnak. Isten tehát csak azért kegyelmes a mi bűneink iránt, mert Krisztus szenvedett és feltámadott, és csak ezért nem rója fel azokat, hanem Krisztus igazságát számítja be a mi igazságunknak.” 

Belga Hitvallás (1561), 21. cikkely (“Krisztus elégtétele bűneinkért”)

Hissszük, hogy Jézus Krisztus örökre szóló esküvel felszentelt főpap a Melkisédek rendje szerint, aki a mi nevünkben az Atya színe elé állt, hogy teljes elégtételével az Atya haragját megengesztelje, önként keresztfára adta magát és kiontotta drága vérét bűneink elmosására, ahogy azt a próféták megjövendölték. Megíratott ugyanis: békességünknek büntetése Isten Fiára tétetett és az ő sebeivel gyógyultunk meg – mint bárány halálra adatott és a bűnösök közé számláltatott, Pontius Pilátus elítélte mint gonosztevőt, noha kezdetben ártatlannak mondotta őt. Megfizette, amit nem ragadott el, és mint igaz a hamisakért mind testben, mind lélekben szenvedett, amikor a bűneinkért kijáró rettenetes büntetéseket magára vette, és földre hulló vércseppeket izzadt, végül így kiáltott fel: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Mindezt pedig bűneink bocsánatára tette…”.

Ír Hitvallás (1616), 30. rész (“Krisztus, a második szövetség közbenjárója”)

“…mint szeplőtelen bárány, azért jött, hogy elvegye a világ bűneit, önmaga egyszeri feláldozásával, és bűn nem volt benne (amint Szent János mondja). A törvényt tökéletesen betöltötte érettünk: miérettünk lelkében a legszomorúbb kínokat, testében a legfájdalmasabb szenvedéseket hordozta. Megfeszítették és meghalt, hogy Atyját megbékéltesse velünk, és hogy áldozat legyen, nem csupán az eredendő bűnért, hanem minden jelenlegi vétkünkért is…”. 

Westminsteri Hitvallás (1647), VIII. Fejezetet (“A közbenjáró Krisztus”), V. rész:

Az Úr jézus, az ő tökéletes engedelmessége és önnön áldozata révén, melyet egyszer felajánlott Istennek az örökkévaló Lélek által, teljesen eleget tett Atyja igazságának. Azoknak, akiket az Atya neki adott, nem csupán megbékélést szerzett, hanem örökkévaló örökséget is a mennyek országában. (Róm 5,19, Zsid 9,14-16, Zsid 10,14, Ef 5,2, Róm 3,25-26).”

1689-es Baptista Hitvallás, 8. fejezet (“Krisztus, a közbenjáró”):

4. Az Úr Jézus készségesen vállalta a közbenjárás és kezeskedés tisztségét és feladatát. Ennek végrehajtására a törvény alatt született, melyet tökéletesen be is töltött. A nekünk járó büntetést is átvállalta, amelyet nekünk kellett volna elviselni. Szenvedett, bűnné és átokká lett érettünk. Felfoghatatlan szomorúság gyötörte lelkét, testét a legfájdalmasabb kínok törték össze. Keresztre feszítve halt meg (…). 5. Isten törvénye iránti tökéletes engedelmességével és önmagának, az örök Lélek által, egyszer és mindenkorra érvényes feláldozásával – amelyet Istennek mutatott be – az Úr Jézus eleget tett az isteni igazságszolgáltatásnak. Megbékélést hozott és örökkétartó örökséget szerzett a mennyek királyságában mindazoknak, akiket Néki adott az Atya.” 

John Wesley (1703-1791) – idézet a “Megigazulás hit által” című prédikációjából:

Hogyan igazulhat meg a bűnös ember Isten, mindenek Ura és Bírája előtt? (…) Miféle tartós örömünk lehet akár ezen, akár az eljövendő világon, miközben “Isten haragja rajtunk marad?” (1Jn 3,20)

(…)

Az ember nem engedelmeskedett Istennek. “Evett a fáról, amelyről Isten azt parancsolta, hogy ne egyen” (1Móz 3,11-17). És azon a napon lesújtott rá Isten igazságos ítélete. Megkezdődött büntetése, amelyről előre figyelmeztetést kapott. Mert abban a pillanatban, amikor megkóstolta ama gyümölcsöt, meghalt…. (…) Az idők teljességében emberré lett (Isten Fia), az emberiség másik közös Fejévé, az emberi nem második általános szülőjévé és képviselőjévé. E minőségben “hordozta fájdalmainkat”, mert “az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” Azután a “mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze”. “Feláldozta magát jóvátételül”: vérét ontotta a bűnösökért, “bűneinket maga vitte fel testében a fára”, hogy sebeivel meggyógyítson minket. “Egyetlen és egyszer felajánlott áldozatával” “megváltott engem és az egész emberiséget”: “teljes, tökéletes és elegendő áldozatot és engesztelést szerzett az egész világ bűneiért.”(Gal 4,4, Ézs 53, 4-10, 1Pt 2,24, Ézs 53,5). Látván, hogy “Fia mindenkiért megízlelte a halált”, Isten most “megbékítette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik korábbi vétkeiket.” Következésképpen: “ahogyan egynek vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek igazsága minden ember számára az élet megigazulásává”. Szeretett Fiáért, annak értünk való tetteiért és szenvedéseiért Isten tehát kegyelmesen engedi a bűneinkért járó büntetést… (Zsid 2,9, 2Kor 5,19, Róm 5,18). A megigazulásról szóló tanítás tehát általánosságban a következőn alapul: Az első Ádámnak, mindnyájunk atyjának és képviselőjének bűne miatt mindnyájan híjával vagyunk Isten dicsőségének, és mindnyájan a harag fiaivá lettünk, azaz az apostollal szólva: “minden emberre elhatott a kárhozat.” Ennek ellenére a második Ádám, mindnyájunk képviselője által bemutatott bűnért való áldozat miatt Isten megbékélt az egész világgal…”. (Róm 2,23, Ef 2,3, Róm 5,18, Róm 8,1, Róm 3,24). 

(…)

Könnyűszerrel ugyancsak nem lehet a Szentírás egyetlen világos igéjéből sem bebizonyítani azt a kétes elgondolást, hogy a megigazulás az ellenünk felhozott vád, pontosabban a Sátán által felhozott vád alóli felmentésünket jelenti (…) … Sokkal könnyebb magától értetődőnek vennünk, mint világos igei bizonyítékokkal alátámasztanunk, hogy a megigazulás a törvény ellenünk szóló vádja alóli felmentésünket jelenti: legalábbis ha ez az erőltetett, természetellenes beszéd nem jelent sem többet, sem kevesebbet annál, hogy bár mi megszegtük Isten törvényét, és ezért megérdemeltük a pokollal sújtó ítéletét, Isten a megigazultakra nem rója ki a megérdemelt büntetésünket. (…) A megigazulás világos igei fogalma nem más, mint megbocsátás, a bűnök bocsánata. Ebben a tettében az Atya Isten a Fiának vére által szerzett engesztelésért megmutatja igazságát (vagy irgalmát): “az előbb elkövetett bűnöket elnézi” (Róm 3,25). Ilyen egyszerűen és természetesen számol be róla Szent Pál az egész levelén keresztül. (…) A textus a következő versekben azt mondja: “Boldogok, akiknek megbocsáttattak a törvényszegéseik, és akiknek elfedeztettek a bűneik. Boldog az az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt. “ (Róm 4,7-8, Zsolt 32,1-2). Aki megigazult, akinek bűnei megbocsáttattak, annak az Úr “nem tulajdonít bűnt” kárhozatára. Ezért nem fogja őt elítélni sem ezen a világon, sem az elkövetkezendőn. Gondolatban, szóban vagy cselekedetben elkövetett bűneit, minden múltbéli bűnét Isten elfedezi, eltörli, többé nem emlékezik meg róluk, és nem rója fel neki őket, mintha soha nem is lettek volna. Isten nem sújtja a bűnöst a megérdemelt szenvedésekkel, mert szeretett Fia szenvedett helyette. Attól kezdve, hogy Isten elfogadott minket ama “szerelmesben”, “megbékéltetett minket önmagával Fia vére által”, szeret, áld és vigyáz ránk örökre, mintha soha nem is vétkeztünk volna” (Ef 1,6, Róm 5,9-10).

(…)

E betegeknek , akik bűneik terhe alatt roskadoznak (Mt 9,12)” – nekik van szükségük orvosra. E bűnösöknek, akik nyögnek Isten haragja alatt – nekik van szükségük bocsánatra. Akik már ítélet alatt vannak, akiket nemcsak Isten, hanem mint ezer ellenünk szóló tanú saját lelkiismeretünk is elítél minden gondolatban, szóban vagy tettben elkövetetett istentelenségünkért, azok hangosan kiáltanak ahhoz, aki Jézusban lévő megváltás által “megigazítja az istentelent”, azt az istentelent, “aki nem munkálkodik” (Róm 4,5)…” (John Wesley: Prédikációk I. 64-69.)

A Magyar Pünkösdi Egyház hitvallása, 6,1. “A kiengesztelés”:

Hisszük, hogy az ember bűnös volta miatt vált szükségessé a szent Isten kiengesztelése.95 Isten szent és igazságos, nem hagyhatja a bűnt büntetés nélkül. A bűn ugyan jogosan váltja ki haragját, de Isten a szeretet és a kegyelem Istene is. Jézus Krisztus engesztelő áldozatában együtt működik igazsága és kegyelme, haragja és szeretete, tehát Jézus Krisztusban megbékélt a világgal. Isten már a világ teremtése előtt gondoskodott engesztelő áldozatról. Erre szolgáltak az ószövetségi áldozatok, melyek a bűnt csak elfedezni tudták. A végső megoldást Jézus Krisztus hozta el, aki „tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett”. Az ő szenvedése és halála a mi bűneink büntetése volt. A kiengesztelés tehát befejezett tény: a golgotai kereszten „elvégeztetett.” (Ézs 59, 2-4, 1Jn 1,8, 3Móz 11,44, Jn 3,36, Róm 1,18, Mik 7,18, Jn 1,14, Róm 6,23, 2Kor 5,18-19, Ef 1,9-10, ApCsel 2,23, Róm 3,25, Jel 3,8b, Zsid 9,12, Zsid 10,4, Ézs 53,5, 1Pt 2,24, Jn 19,30, Zsid 9,14)”

Summa:

Mindezek fényében Görbicz kijelentése, miszerint “a helyettes elégtétel a keresztyénség egyik legsúlyosabb tévedése, amit a protestantizmus kritika nélkül átvett”, egyszerűen nem felel meg a valóságnak, és hiányos teológiatörténeti ismeretekről tanúskodik. Éppen az ellenkezője igaz: a reformátori teológia, a hitvallásos protestantizmus ismerte fel Krisztus halálának valódi jelentőségét, bűnöket elhordozó, helyettesítő és engesztelő jellegét, és azon aspektusát, hogy szenvedéseivel és halálával Krisztus az Atya Isten haragját csillapította le és igazságosságát elégítette ki.

A BPA / önazonosság és a hitvallás:

Sajnos próbáltuk összehasonlítani e történelmi és kortárs hitvallásokkal, illetve kijelentésekkel a BPA hitvallását, de ilyet nem találtunk. A BPA honlapján pusztán egy “miben más” fül szerepel, amelyre rákattinva kiderülhet a látogatók számára, hogy a gyülekezet magát az “evangéliumi” identitással azonosítja.

Sajnos a keresztyénség három nagy ágát az itt közreadott tartalom tévesen mutatja be, ugyanis a klasszikus protestáns felekezeteket elválasztja az “evangéliumiak” csoportjától, mondván az utóbbi csak azokra alkalmazható, akik “az újjászületés fontosságát hangsúlyozzák, és nem keresztelnek csecsemőket.” Ez egyszerűen definíció szerint nem igaz – lásd itt és itt. Nyilván nem minden népegyházi, vagy klasszikus prot. denominációba tartozó ember nevezhető evangéliuminak. DE: A klasszikus protesáns felekezetek tagsága között számtalan valódi evangelikál/evangéliumi hívő van, ahogy az USA-ban is a legnagyobb klasszikus protestáns felekezetek közül némelyek (lásd a presbiterinásus PCA vagy Lutheran Church – Missouri Synod) teszik ki az evangelikál/evangéliumi keresztyénség nagyobb részét az egyéb kisebb, szabadegyházi közösségek mellett. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert az “evangelikál” jelző éppen azokra a reformátori hitelvi alapokra vezethető vissza, amelyeket a fentebb felsorolt klasszikus protestáns hitvallások foglaltak össze szabatosan.

Azaz annak kritériuma, hogy valaki azonosíthatja -e magát az evangelikál/evangéliumi jelzővel, nem az, hogy a csecsemőkeresztséget, vagy a felnőtt/hívő keresztséget preferálja, hanem elsősorban az, hogy miként vélekedik Krisztus üdv-munkájáról. Martyn LIoyd-Jones kilenc pontban sorolja fel azokat az esszenciális, elsődleges igazságokat, amelyek megkülönböztetik az evangéliumi hívőket más keresztyénektől (ld. a korábbi linket). Ezek közül az egyik, hogy “az evangelikálok hisznek az engesztelésben (=Krisztus engesztelő váltsághalálában), különösen is annak büntetést elhordozó, helyettesítő természetében.” (Pl. a Magyar Evangélikus Egyház, a Magyar Református Egyház, vagy a Magyar Pünkösdi Egyház esetében ez elvileg adott, mert hitvallásaik így beszélnek Krisztus haláláról). Ebből következik, hogy azok, akik mindebben nem hisznek, nem azonosíthatják magukat – ha hűek akarnak lenni ahhoz, amit a fogalom eredetileg jelöl – evangéliumiként/evangelikálként. Ez ugyanis az evangéliumi hit abszolút centruma.

Ezt a BPA-ra, mint közösségre vonatkozóan nem mernénk kijelentetni, ugyanakkor az a tény, hogy hivatalos oldalukon nem neveznek meg egyetlen egy hitvallást sem, amihez “eszmei” kapcsolat fűzné őket, sőt, saját maguk által megfogalmazott hitvallást sem olvashatunk, amihez tartanák magukat, arra enged következtetni, hogy a BPA közössége mindabban hisz, amiben négy vezető presbitere hisz (és nem vallják, amit vezető presbiterei sem vallanak). Mivel azonban nincs leírva, összefoglalva, hogy a négy vezető miben hisz, így azt sem tudjuk, hogy ők, mint közösség milyen hitelvi alapokhoz tartják magukat, milyen nézetekkel azonosulnak. Jó lenne mielőbb megoldást keresniük erre a problémára – már ha nekik ez problémát jelent.

Ez is érdekes lehet

Krisztus váltsághalálának ortodox és heterodox értelmezései I.
Evangelikál hitvallások – Westminsteri Hitvallás
Evangelikál hitvallások – II.Helvét Hitvallás
Evangelikál “lakmuszpapír” – az emberi lélek helyesen értelmezett “halhatatlansága”

1 Response

  1. gt

    Kedves Márkus Tamás András!
    Köszönöm, hogy igyekeztél sommás ítélkezés helyett érvekkel válaszolni. Írásod terjedelme miatt itt nem tudok mindenre kitérni, ha időm engedi, kész vagyok a teljes itt leírtakkal kapcsolatban válaszolni, ez azonban meghaladja egy komment terjedelmét. Így csak néhány pontra reflektálnék.
    A 11. pontja annak, amiben az állításaimat összefoglalod, nem pontos. Nem a helyettes elégtétel tanával van bajom, hiszen Jézus nyilván – ártatlan lévén – helyettünk szenvedett. Hanem azzal, hogy erre az elégtételre Istennek szüksége volt ahhoz, hogy megbocsáthasson. Ahogyan azt sem állítom, hogy Isten tartozott volna az ördögnek, hanem azt, hogy az ember került szolgaságba (tartozott az ördögnek), és az ember szabadságának az árát fizette meg Jézus, miként a pészachi bárány volt a váltság Izrael elsőszülötteiért.
    Hasonlóan, az utolsó pontban is túlzás állítani, hogy mindennel szembe megyek, amit a klasszikus protestantizmus képvisel. Csak azt nem fogadom el, hogy Istent Jézus szenvedései békítették meg (engesztelték ki), mert meggyőződésem az Írások alapján, hogy Istent az ember iránt Jézus hite békítette ki, miként írva áll: “megigazulván hit által, békességünk van az Atyával.” (Rm5,1) Az a hit engesztelte ki az Atyát, melyet Jézus szenvedő emberként, a kínhalál és a lelki gyötrelmek ellenére mindvégig tanúsított. Ez a hit mutatkozott meg az engedelmességében, abban, hogy felment a keresztre és abban, hogy nem jött le róla. A vére, mint a hű és igaz mártír vére, erről tanúskodik. Nem Isten vérszomját kellett kielégítenie. Istent nem a bűnös bűnhődése békíti meg, mert nem gyönyörködik a meghaló halálában (sem). Ez egy igazságtalan és abszurd kép Istentől, aki már az Édenben sem azt mondta, hogy “megöllek”, ha eszel a fáról, hanem csak azt: “halálnak halálával halsz”. Nem Isten büntetése volt a halál, hanem a bűn következménye (zsoldja), amitől Isten óvni akarta az embert. Majd mikor az ember (a Törvény ellenére is) menthetetlen állapotba került, Isten volt az, aki az ember szabadságának az árát kifizette (váltságdíj), hogy sátánnak ne lehessen hatalma az ember felett, hogy a bűneink miatt ne vádolhasson bennünket és ne követelhesse a megbüntetésünket. Erre hoztam Jób történetét, ahol a vita tétje az volt, hogy Jób akkor is ragaszkodik-e Istenhez (a hitéhez), ha Istentől semmit sem kap, csak (látszólag) rosszat. Érdekből szereti Istent, vagy Istenért önmagáért. Jób kínjait sem Isten okozta, csak eltűrte egy ideig, hogy a sátán kedvére kifossza és megkínozza, hogy kiderüljön az, hogy mi van Jób szívében, amit Isten már tudott, de éppen maga sátán bizonyított. Így van ez az Emberfiával is. Jézus a szenvedések között is igaznak és tökéletesnek bizonyult, ezért kiáltja a mennyben minden lény, hogy méltó! Itt a Földön pedig azok, akik megértették, hogy a megváltásuk miről szólt. S ha már az Ésa 53 szóba került, akkor hadd idézzem én is: “Mi azt hittük, hogy Istentől verettetik és kínoztatik, pedig…” A Róma 3,25 pedig nem engesztelő áldozatról beszél, hanem az engesztelés fedeléről (lásd.: Héb 9,5), vagyis Isten Jézust tette számunkra engesztelő fedéllé, a kegyelem trónjává, melyhez most már bátran járulhatunk félelem nélkül. Pontosításként ennyi. üdv gt

Hozzászólás