21
jún
2018

Pro-kontra evangelikál érvek a női lelkészséggel kapcsolatban

Evangelikál hívők körében – így a csoportunkban is – felekezettől és egyéni bibliaértelmezéstől függően eltérő vélemények léteznek azzal kapcsolatban, hogy az Újszövetség férfiről és nőről, illetve férfi és női szerepekről szóló tanítását hogyan lehet alkalmazni a ma egyházában. 

E különböző, evangelikál csoportosulások közötti legfőbb különbség a témát illetően leegyszerűsíthető a következő kulcskérdésre: az egyházban a vezetői/kormányzói és tanítói szerepek pusztán csak a férfiak számára vannak fenntartva? 

Azokat a keresztyéneket, akik a feltett kérdésre “nemmel” felelnének, egalitariánusoknak nevezzük (azért, mert a férfi és a nő közötti egyenlőséget/ekvalitást hangsúlyozzák). Szerintük a kormányzói és tanítói szerepköröket nem lehet csak a férfi nemre korlátozni, sőt, minden pozíciót ugyanúgy elérhetővé és nyitottá kell tenni a nők és a férfiak számára egyaránt. Különösen is a Gal 3,28-ra és a Bír 4-5-re hivatkoznak, illetve az ApCsel 2,17-18-ra, 18,26-ra, 21,9-re, a Róm 16,7-re és a Tim 3,11-re. Az egalitariánus állásponttal kapcsolatos további információk a Christians for Biblical Equality (CBE – Keresztyének a Bibliai Egyenlőségért) szervezet honlapján találhatók: https://www.cbeinternational.org

A keresztyén hívők azon részét, akik “igennel” válaszolnának a feltett kérdésre, komplementariánusoknak nevezzük, mert azt hangsúlyozzák, hogy a férfi és a nő, habár értéküket tekintve egyenlők, mégis egymásnak komplementerei, tehát eltérő, egymást kiegészítő tulajdonságokkal, jellemzőkkel rendelkeznek. Ebből fakadóan a komplementariánusok úgy gondolják, hogy bizonyos kormányzói és tanítói szerepek az egyházban kizárólag a férfiak számára lehetnek fenntartva, habár azzal kapcsolatban, hogy pontosan mely szerepek, eltérő véleményekkel találkozhatunk felekezetenként és gyülekezetenként (attól függően, hogy az 1Tim 2,11-15 hogyan alkalmazható az adott egyházi struktúrában). A következő szentírási passzusokra szoktak hivatkozni: 1Tim 2,11-15, Mt 10, 2-4 (Jézus tíz férfit választott apostolnak), 1Kor 14,33-35, 1Tim 3,2, Tit 1,6. Előszeretettel hangsúlyozzák a családban és az egyházban megvalósuló vezetés közötti kapcsolatot (1Tim 3,5). További információk a komplementariánus állásponttal kapcsolatban a Council on Biblical Manhood and Womenhood (CBMW) szervezet honlapján érhetők el (https://cbmw.org). E komplementariánus teológiai álláspontot képviselő szervezet hivatalos nyilatkozata az ún. Danvers Statement, melynek magyar fordítása portálunkon is megtalálható: http://www.evangelikalcsoport.hu/2018/03/02/a-danvers-nyilatkozat-ferfi-es-noi-szerepek-biblikus-szemszogbol/

A következőkben e két álláspont rövid bemutatására törekszünk az evangelikalizmus egykori és mai nemzetközi tekintélyeit idézve. 

Egalitariánus álláspont:

John Stott (1921-2011), a nemzetközi evangelikalizmus egykori meghatározó alakja a következőképpen érvel a nők lelkészi felszentelése mellett: 

John Stott

“Isten a nőket is elhívta a szolgálatra – ez aligha szorul bizonyításra. A szolgálat szó szerint szolgai feladatot jelent (diakónia), és minden keresztyén, legyen az férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, azt az elhívást kapta, hogy kövesse azt, aki nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon (Mk 10,45).”

Stott nem kerüli meg a kérdést: “… milyen formát öltsön a nők szolgálata, szükség van-e valamilyen korlátozásra, pontosabban: fel kell-e szentelni lelkészi szolgálatra nőket?

Elmondja, hogy diakónusként és úttörő misszionáriusként eddig is rendkívül sok nő végzett áldozatos szolgálatot. 

Említést tesz arról is, hogy a római katolikus és keleti ortodox egyházak szigorúan elhatárolják magukat az ilyen irányú változásoktól, míg a lutheránus egyházakban már számos női szolgáló van. Beszél azokról – utalva a komplementariánusokra -, “akik kínosan ügyelnek arra, hogy bibliai módon gondolkodjanak és cselekedjenek”: szerinte ezek “könnyen kimondják, hogy a nők felszentelése megengedhetetlen” a jól ismert kontra érvekre hivatkova. 

Mindezek után Stott a női lelkészi szolgálat legitim volta mellett érvel (az érveit csokorba szedve felsorolva közöljük):

1.) “…nyilvánvaló, hogy terjedelmes bibliai esettanulmányt lehetne készíteni az egyházban aktív szerepet betoltő női vezetőkről, beleértve a tanítás szolgálatát végzőket is. Az Ószövetségben találkozunk mind prófétákkal, mind prófétaasszonyokkal, akiket Isten azért hívott és küldött el, hogy az ő szavát hirdessék. Ilyen volt Hulda Jósiás király idejében, vagy Mózes testvére, Mirjám, akiket “prófétaasszonynak” neveztek, míg Debóra még ennél is több volt: évekig “ítélt” Izráel fölött, békéltető tárgyalásokat folytatott, és a szó szoros értelmében hadba vitte a népet a kánaániták ellen (2Kir 22,11, 2Krón 34,19, 2Móz 15,20, Bír 4 és 5). Az Újszövetségben azt olvashatjuk, hogy noha Jézusnak valóban nem voltak női apostolai, a feltámadás után először nőknek jelentette ki magát, és rájuk bízta a győzelem örömhírét (Jn 20,10, Mt 28,8). Ráadásul az apostolok cselekedetei és az apostoli levelek is számos női előadóra és munkatársra utalnak. Fülőp evangélista négy lányának mind megadatott a prófétálás ajándéka, Pál pedig megemlíti, hogy a korinthusi gyülekezetben is voltak imádkozó és prófétáló asszonyok. Pál többször volt Akvila és Priszcilla vendége (“munkatársaim a Krisztusban” – ahogy ő nevezte őket), és Priszcilla egyértelműen aktív szerepet játszott a gyülekezet életében, két alkalommal is a férfi neve előtt említik az övét. Ezenkívül Apollóst együtt hívták meg otthonukba, “maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját” (ApCsel 21,9, 1Kor 11,5, Jóél 2,28, ApCsel 2,17, ApCsel 18,26). 

2.) “Úgy tűnik, Pálnak is voltak női kísérői utazásai, akárcsak Jézusnak. Figyelemre méltó, milyen sok nőt említ leveleiben. A filippibei Evódiát és Szüntükhét “munkatársainak” nevezi (akárcsak Timóteust és Tituszt), akik “együtt küzdöttek velem az evangéliumért.” A Róm 16-ban elismerően ír nyolc nőről. Azzal kezdi, hogy “nőtestvérünket, Fébét“ ajánlja, aki “a kenkhreai gyülekezet szolgája” (valószínűleg diakonisszája), és aki “sokaknak lett pártfogója”, beleértve Pált is, ezek után pedig üdvözletét küldi (többek között) Máriának, Trüfószának, Perszisznek, akikről mind azt írja, hogy az Úrért fáradoznak (Fil 4, Róm 16). A 7. Versben üdvözli Andronikuszt és Jüniászt, “akiket nagyra becsülnek az apostolok körében.” Egyértelműnek tűnik (ezt feltételezték a korai egyházatyák is), hogy Jüniász (vagy Jünia) nő volt.” Az utóbbi kapcsán Stott megjegyzi, hogy bár “nagyon valószínűtlen, hogy Jüniász “ahhoz a kicsi és tekintélyes csoporthoz tartozott, akiket “Krisztus apostolainak” nevezünk”, lehet, hogy “tagja volt a “gyülekezet küldötteinek” (2Kor 8,23), azaz egyfajta misszionárius volt… 

3.) Ugyanakkor Stott nem hallgatja el a tényt, hogy “az előbbi bekezdésben felsorolt bibliai példákban szereplő nők inkább “karizmatikusak” voltak, semmint “intézményesek” (azaz, akiket egyenesen Isten nevezett ki, mint a prófétákat, és nem az egyház, mint a presbitereket), szolgálatuk inkább közvetlen és személyes volt, semmint hivatalos és nyilvános (mint pl. a vasárnapi istentisztelet).” Mindenesetre ez a körülmény Stott számára nem jelent ellenérvet a nők egyházi felszenelésével kapcsolatban, hiszen így folytatja: “…ha Isten semmi akadályát nem látta annak, hogy tanítói szerepre hívjon el nőket, az egyháznak a felelőssége megmagyarázni, hogy miért nem nevez ki nőket is hasonló szolgálatra.”

4.) “Van azonban még egy érv a női szolgálat mellett (beleértve a vezetői szerepet és a tanítást is), ami általánosabb, mint ezek a sajátos utalások. Pünkösd napján ugyanis a Lélek mindenkire kiáradt, a “fiatakat, leányokat, szolgákat, szolgálóleányokat” is beleértve. Ha a Lélek mindkét nem képviselőire kiáradt, akkor ez azt jelenti, hogy a Lélek ajándékaiból is mindkét nem részesült. Semmilyen bizonyíték vagy utalás sincs arra, hogy a Lélek ajándékát csak férfiak kapták volna meg, noha úgy tűnik, az apostolság a férfiakra korlátozódott. A Lélek ajándékából a közjó érdekében mindenki részesült, és így lehetségessé vált, hogy minden tag Krisztus testét szolgálja (ApCsel 2, 1Kor 12). Le kell vonnunk tehát a következtetést, hogy Krisztus nem csak lelki ajándékokat ad (beleértve a tanítás ajándékát) a nőknek, hanem az ajándékai mellett azt is elvárja, hogy a nők növekedjenek az ajándékok gyakorlásában, miközben neki és másoknak szolgálnak, a Krisztus testének építéséért.” 

Ezek után Stott azt a két igehelyet magyarázza, amelyek látszólag tiltják a nők ordinációját – és amelyeket a komplementariánusok nem haboznak a vitában érvként emlegetni-, pontosabban azt, hogy a nők “tanítsanak”: 

  • 1Kor 14:Pál a gyülekezet építése (3-5. versek, 26. vers) és a nyilvános istentisztelet “illendő és rendes” (40. vers) módját fejtegeti. Lehet, hogy a csendre való felszólítása inkább a gyülekezet fecsegő asszonyaira vonatkozott, mintsem a gyülekezet összes nőtagjára. Bizonyosan nem volt abszolút parancss, hiszen ő is beszél arról, hogy egyes nők imádkoznak és prófétálnak a gyülekezetben (1Kor 11,5). Inkább arra kell gondolnunk, hogy ahogy a nyelveken szólóknak hallgatniuk kellett, hacsak nem akadt fordítójuk (28. vers), és a prófétáknak is hallgatniuk kellett, ha másnak adatott kijelentés (30. vers), ugyanígy a beszédes nőknek is hallgatniuk kellett, és ha voltak kérdéseik, otthon megkérdezhették a férjüket (34. vers). Mert (és ez olyan elvnek tűnik, ami minden nyilvános gyülekezeti viselkedést szabályozott), “Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek az Istene (33. vers). Nehezen állítható, hogy mindenféle női beszédet megtiltott volna Pál a gyülekezetben, hiszen nemcsak hogy emlegette a női prófétákat korábban (5. vers), de ebben a részben mindenkit felszólít arra, hogy járuljon hozzá valamivel az összejövetelekhez “zsoltárral, tanítással, kinyilatkoztatással, nyelveken szólással, magyarázattal” (26. vers) – és mindezt nem korlátozza csak a férfiakra.”
  • 1Tim 2,11-15: “…Az apostol a nyilvános istentiszteletre és a férfiak (8. vers) és nők (9. És következő versek) szerepére vonatkozóan ad utasításokat. Ezek az utasítások elég általánosnak tűnnek: “Az asszony csendben tanuljon, teljes alázatossággal. A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendben.” A leginkább szembetűnő számomra ezekben a mondatokban (akárcsak az 1Kor 14,34-ben), és ezt keveset tárgyalják az írásmagyarázók, hogy Pál két ellentétes tanítást fogalmaz meg. Az első a “csendben tanulást”, vagy a “csendben maradást” állítja szembe a “tanítással”, a másik az “alázatosságot” az “uralkodással.” Ez utóbbi képezi az utasítások lényegét, megerősíti Pál állandó tanítását a férfiaknak engedelmességgel tartozó nőkről, amely mélyen a teremtés bibliai elbeszélésében gyökerezik (“Ádám teremtetett elsőnek, aztán Éva”). A másik tanítás (a csendesség, a tanítás tilalma) a vitatos utalás ellenére, hogy Éva esett bűnbe először, és nem Ádám, a tekintély-alávetettség viszony kifejeződésének tűnik csupán. Semmi sem utal arra, hogy a nőknek volna valami olyan sajátos, belső, nemükre jellemző tulajdonságuk, amely általánosan ellehetetlenítené, hogy férfiakat tanítsanak. Lehetséges -e (kérdem magamtól), hogy noha – teremtettségük miatt – az “alávetettség” állandóan és egyetemesen adott, a “csendesség” követelménye, akárcsak az 1Kor 11-ben olvasható fejfedő, az előbbi első évszázadbeli alkalmazása csupán? Továbbá lehetséges -e, hogy a nők “csendessége” ne azt az abszolút tiltást jelentse, hogy “férfiakat nem taníthatnak”, hanem inkább olyan női tanítás megtiltásáról van szó, ami arra tesz kísérletet, hogy a nemi szerepeket megcserélje, sőt uralkodjon a férfiakon? Megkockáztatom, hogy igennel válaszoljak e két kérdésre. Meggyőződésem, hogy vannaj olyan helyzetek, amikor teljességgel illendő, hogy a nő tanítson, hogy férfiakat tanítson, azzal együtt természetesen, hogy nem gyakorol semmiféle helytelen tekintélyt fölöttük.” 

Habár Stott nem látja akadályát annak, hogy az egyházban nők tanítsanak, három feltételnek szerinte teljesülnie kell, ami a tanítás tartalmát, kontextusát és stílusát illeti: 

1.) A női tanítás tartalma: “Jézus az egyház csalhatatlan tanítóiul apostolokat választott, kinevezte és tanította őket. Mind férfiak voltak, valószínűleg amiatt, mert úttörő munkájukhoz nagyfokú tekintélyre volt szükség. Ma teljesen más a helyzet. A Szentírás kánonja rég befejeződött, és nincsenek Krisztus tizenkét apostolához hasonló, élő apostolok. A keresztyén tanítók elsődleges célja, hogy őrködjenek a “letétbe helyezett” újszövetségi apostoli tanítás fölött, és értelmezzék azt. Nem követelnek tekintélyt maguk számára, hanem a Szentírás tekintélye alá rendelik magukat és tanításukat. Amennyiben ez így van, nők bizonyosan közéjük tartozhatnak. Sőt, ha az utalás, hogy Éva esett bűnbe először (1Tim 2,14), azt jelenti, hogy a nők könnyebben megtéveszthetők, mint a férfiak, akkor elszántságuk, hogy csakis a Bibliából tanítanak, fog megfelelő védelmet biztosítani számukra.”

2.) A női tanítás kontextusa: “… a helyi gyülekezetben munkatársi csapatban való szolgálatra van szükség (…). Egy csapat tagjai tökét kovácsolhatnak ajándékaik együtteséből, és egy ilyen csapatban természetesen lehetnek nők is. (…) A csapatot illetően nem szabad elfeledkezni az egyházfegyelem kérdéséről sem. A fegyelemhez tekintélyre van szükség – ehhez nem fér kétség -, és a tekintélyt nem nőnek kell gyakorolnia. De a férfi sem gyakorolhatja a maga szakállára.” 

3.) A női tanítás stílusa:a harmadik feltétele annak, hogy a női tanítás elfogadható legyen, a stílussal kapcsolatos. Keresztyén tanítóknak, akár nők, akár férfiak, soha nem szabad fennhéjázva beszélniük. A keresztyén tanítók alázatossága meg kell hogy nyilvánuljon a Szentírás tekintélyének való alárendelődésben, illetve a szerénység lelkületében is.”

Stott a következőképpen foglalja össze a női tanításról szóló értekezését: “úgy tűnik tehát, hogy a Biblia szerint nő is taníthat férfit, amennyiben tanításának tartalma biblikus, csapatban történik, és stílusa alázatos (persze ezeknek a feltételeknek a férfiaknak is eleget kell hogy tegyenek). Ilyen körülmények között úgy használhatják az ajándékaikat, hogy nem követelnek maguknak olyan felelős “vezetői szerepet”, ami nem illeti meg őket (…). … amennyiben a felszentelés nyilvánosan elismeri Isten elhívását és ajándékait, és felhatalmazza az illető személyt, hogy a fent leírt módon végezze szolgálatát, nincs olyan eleve kizáró ok, amiért nőket nem szabadna megválasztani vagy felszentelni (…). Mindeközben arra kell bátorítanunk a felszentelt női papokat, hogy úgy végezzék a szolgálatot, hogy önként elismerjék a férfiak vezető szerepét, például csapatmunkában.” (John Stott: Korunk égető kérdései – keresztyén szemmel, 381-388.)

Komplementariánus álláspont: 

Wayne Grudem (1948 – ), kortárs evangelikál, kálvinista rendszeres teológus, a már említett Bibliai Férfiasság és Nőiesség Tanácsának (CBMW) társalapítója és korábbi elnöke a következőképpen érvel a komplementariánus álláspont mellett az egalitarináus állásponttal szemben: 

Wayne Grudem

Én magam a komplementariánus álláspontot képviselem, és részletesebben írok is erről máshol. Röviden összefoglalva, meggyőződésem szerint az egalitariánusok által hangsúlyozott passzusok valójában egyike sem érinti azt a kérdést, hogy nők rendelkezhetnek-e kormányzói vagy tanítói tekintéllyel az egyház egészében: igaz, hogy nők prófétálhatnak az újszövetségi gyülekezetben (ApCsel 21,9, 1Kor 11,5), de a prófétálás ajándéka mindig megkülönböztetendő a tanítástól, és a vének (=presbiterek) részéről nem elvárás, hogy rendelkezzenek a prófétálás ajándékával, ellenben az igen, hogy “tanításra alkalmasak” legyenek (lásd 1Tim 3,2). A privát prófétálás, például Debóra esetében (Bír 4) és a privát tanítás, amit Akvilánál és Priszcillánál látunk (ApCsel 18,26), biztosan helyénvaló a nők számára ma, de ezek a tevékenységek jelentősen különböznek az egyházi tekintély gyakorlásától, amit az apostol megtilt számukra az 1Tim 2,11-15-ben.

A Róm 16,7 kapcsán egyszerűen nincs elég bizonyíték, amely alapján kétséget kizáróan el tudnánk dönteni, hogy az említett személy férfi (Junias), vagy pedig nő (Junia).

Való igaz, hogy “mindannyian egyek vagyunk Krisztusban” (Gal 3,28), de ez egyszerűen csak az egységünket erősíti meg – ez ugyanúgy nem jelenti, hogy mindannyian ugyanolyanok lennénk, vagy hogy ugyanaz lenne a rendeltetésünk, ahogy a tény, hogy a test minden egyes tagja “egy test” (1Kor 12,12) sem jelenti azt, hogy a testünk minden egyes része ugyanazzal a funkcióval bírna. 

Ezzel szemben azok a passzusok, amelyeket a komplementariánusok hangsúlyoznak, direkt módon beszélnek a központi kérdésről, nevezetesen, hogy a nők a gyülekezet közösségében rendelkezhetnek-e vezetői, vagy tanítói tekintéllyel. Olyan szakaszok, mint az 1Tim 3,2, Tit 1,6 és a Mt 10,2-4 mind az apostolokról, vagy a vénekről beszélnek, akik hasonló tekintéllyel bírtak a gyülekezeten belül (az apostolok minden gyülekezet felett). Más szakaszok pedig nem tisztségről/hivatalról (tehát nem konkrétan a lelkipásztori tisztségről), hanem az egész gyülekezetet érintően beszélnek tanítói és kormányzói szerepkörről (1Tim 2,11-15, 1Kor 14,33-35).

Azt az állítást, mely szerint ezek a kijelentések valamiféle kultúrális körülményen alapultak, például hogy a nők (akkor és ott) hamis tanokat hirdettek, vagy hogy nem volt megfelelő képzettségük – számomra úgy tűnik -, nem lehet megbízható bizonyítékokkal alátámasztani, és Pál sem ezeket az okokat sorolja fel (Pál Ádámra és Évára utal, mielőtt még vétkeztek volna). Ennélfogva nem látok okot arra, hogy ezeket a kijelentéseket ne az “egyház korszakára” vonatkoztassam (a pünkösdtől Krisztus visszatéréséig tartó időszakra). 

Mindazonáltal számos gyülekezet/egyház túlságosan is korlátozta a nők számára elérhető szolgálatok spektrumát, és ezt még tovább súlyosbította az is, hogy a gyülekezeti szolgálatra olyan nézőpontból tekintettek, amelyet a klerikusok dominanciája jellemzett. A bölcs pásztoroknak és presbitereknek gyülekezetükben hallgatniuk kell a nők tanácsára és meglátásaira, és minél több ajtót ki kell nyitniuk százféle egyéb, értékes női szolgálat előtt, miközben hűségesnek kell maradniuk a Szentíráshozahogy azt legjobb tudásuk szerint értelmezik -, és ennélfogva az egyházban bizonyos kormányzói és tanítói szerepet a férfiakra kell korlátozniuk.” (Forrás: Wayne Grudem: Bible Doctrine: Essential Teaching of the Christian Faith, 207-208.)

Rendszeres teológiájában Grudem az ellenérvekre is kitér. Ezek közül most csak azt a kettőt idézzük, amelyek korábban Stott értekezésében is előkerültek:

Ellenvetésként hangzik el, hogy lelki/szellemi szolgálatra az ajándékok, és nem a nemiség tesznek képessé. Ugyanakkor erre azt kell felelnünk, hogy a lelki ajándékokat a Bibliában felállított irányelvek szerint kell alkalmaznunk. A Szentlélek, aki a lelki ajándékokat adja, ugyanaz a Lélek, aki az Írást inspirálta, és Ő nem szeretné, ha a kegyelmi ajándékokkal a szavaival szembemenve élnénk.”

Az egyik további ellenérv, amit felhoznak, így hangzik: “Ha Isten egy nőt valóban elhívott lelkipásztori szolgálatra, akkor nem szabad megakadályoznunk ebben.” Ennek az ellenvetésnek a cáfolata hasonlít az előzőhöz: azt a személyes állítást, hogy megtapasztaltuk Isten elhívását, muszáj mindig Istennek a Bibliában található igéje szerint megvizsgálni. Ha a Szentírás azt tanítja, hogy Isten egyedül a férfiak számára teszi elérhetővé a lelkészség alapvető tanítói és vezetői feladatkörét, akkor a Biblia implicit módon azt is tanítja, hogy Isten nem hív el nőket pásztornak. Mindazonáltal hozzá kell ehhez tennünk, hogy azok, akik nőként lelkészségre éreznek isteni elhívást, valójában teljesidejű keresztyén szolgálatra kaphattak elhívást, de nem egy gyülekezet pásztori, vagy presbiteri tisztségére.”

Martyn LIoyd-Jones (1899-1981), John Stott mellett a nemzetközi evangelikalizmus meghatározó alakja, a komplementariánus álláspontot képviselve a Hegyi Beszédről írt tanulmányában – illusztrálva a Szentíráshoz való hűséget/hűtlenséget – a következőképpen tér ki a kérdésre az 1Tim 2,11-15-kapcsán:

Martyn LIoyd-Jones

Az eredendő probléma sok szempontból az, még a jó evangelikálok körében is, hogy figyelmen kívül hagyjuk a Szentírás egyértelmű tanításait. Elfogadjuk a Szentírás tanításait amíg a tantételeinkről van szó. De amikor a gyakorlatról, nagyon gyakori, hogy nem fogadjuk el az Írást úgy, mint egyetlen útmutatónkat. Amikor a dolgok gyakorlati oldalára kerül sor, emberi véleményekhez fordulunk a Szentírás kijelentése helyett. Ahelyett, hogy elfogadnánk a Szentírás világos tanítását, inkább vitatkozunk vele. “Ó igen” – mondjuk -, “mióta a Szentírást írásba foglalták, változtak az idők.” 

Addhatok egy nyilvánvaló illusztrációt? Vegyük a nők prédikálásának és teljesértékű szolgálatra történő ordinációjának kérdését. Pál apostol Timóteusnak írva (1Tim 2,11-15) ezt direkt módon megtiltja. Egészen konkrétan azt írja, hogy nem engedi meg a nőnek, hogy tanítson és prédikáljon. “Óh igen”, mondjuk, olvasva a levelét, “Pál csak a saját korára és idejére gondolt. De mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az idők változnak, és nem szabad, hogy ez korlátozzon minket. Pál csak a korinthusi és hasonló helyekre jellemző, félig civilizált emberekre célzott.” 

De a Szentírás nem erről beszél. Azt mondja, hogy “Az asszony csendben tanuljon, teljes alázatossággal. A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendben.” “Na igen, de ez csak ideiglenes rendelkezés volt”, mondjuk mi. Pál a következőképpen fejezi ki magát: “Mert Ádám teremtetett először, Éva csak azután, és nem Ádámot vezette tévútra a kísértő, hanem az asszonyt, és ő esett bűnbe. Mégis megtartatik a gyermekszüléskor, ha megmarad józanul a hitben, a szeretetben és a szent életben.”

Pál nem mondja, hogy felszólítása csak bizonyos időre vonatkozna. Visszavezeti egészen a bűnesetig, és megmutatja, hogy ez egy általános elv. Tehát valami, ami igaz arra a korra nézve is, amiben élünk. De mi, ahogy látjuk is, vitatkozunk a Szentírással. Ahelyett, hogy ezt az egyértelmű és világos tanítást elfogadnánk, azt mondjuk, hogy az idők megváltoztak – ha illeszkedik az érvelésünkhöz, azt mondjuk, ma már nem releváns… Ha el akarjuk kerülni, hogy az ítélet napján szörnyű csalódásban legyen részünk, akkor szembe kell néznünk a Szentírással. Ne vitatkozzunk vele, ne próbáljuk manipulálni, ne csavarjuk ki. Nézzünk szembe vele, fogadjuk el, vessük neki alá magunkat, bármibe is kerüljön ez nekünk.” (Martyn LIoyd-jones: Studies in the Sermon on the Mount. Grand Rapids: Eerdmans, 1959)

Ez is érdekes lehet

Krisztus váltsághalálának ortodox és heterodox értelmezései I.
“A kontextualizálás nem hiba, hanem a reformátori teológia öröksége szerint kötelesség” – interjú Dr. Literáty Zoltánnal a Langham igehirdetői műhelyről, Tim Keller prédikációiról és a magyar igehirdetői gyakorlatról
Martyn LIoyd-Jones / Interjú
Martyn LIoyd-Jones: “Mi jellemzi az evangelikál hívőt?”

Hozzászólás