Evangelikál hitvallások – II.Helvét Hitvallás

/Márkus Tamás András református lelkészt Parti Benedek, baptista ifjúsági vezető kérdezi/

Parti Benedek: Először arra kérlek, hogy mutasd be a felekezeted/egyházad hitvallásos iratát történeti szempontból: mikor fogalmazták meg, milyen céllal és milyen kontextusban született meg?

Márkus Tamás András: A Második Helvét Hitvallást 1562-ben írta Heinrich Bullinger (1504-1575), a Zwinglit követő zürichi reformátor. Bullinger eredeti szándéka egy amolyan végrendelet megírása volt. Egyfajta testamentumnak szánta, amit vele temetnek majd el, és ami majd jelzi, hogy milyen volt az a hit, amit olyan állhatatosan védelmezett és amely szerint élt. Azonban eredeti szándéka ellenére már életében napvilágra került az irat, és széles körben el is terjedt. Ehhez hozzájárult az is, hogy III.Frigyes pfalzi választófejedelem egy olyan hitvallási irat megfogalmazását kérte Bullingertől, amelyben világosan és szabatosan bemutatásra kerül a református hit. Ennek oka, hogy a választófejedelemnek szüksége volt egy olyan dokumentumra, amit a birodalmi gyűlésen a világ elé lehetett tárni, bizonyítandó, hogy Frigyes, és azok, akik a református hitet követik, nem eretnekek, hanem igaz keresztyének. Bullinger a saját magának írt, már megszövegezett iratot küldte el a fejedelemnek, akinek az nagyon tetszett és el is fogadta. 

Az irat, amit ma Második Helvét Hitvallásként emlegetünk, először Frigyes városában, Heidelbergben jelent meg 1566-ban. Ezzel egyidőben Zürich város is elfogadta hivatalos hitvallási iratként, és nyomtatásban is megjelent németül és latinul egyaránt. A latin cím: “Confessio et expositio simplex orthodoxae”.  Ugyanebben az évben – 1566-ban – Béza Tódor (Theodore Beza), Kálvin utódja a genfi egyház élén, lefordította franciára és megjelentette Genfben. Később lefordították angol, holland, olasz, lengyel, magyar és török és arab nyelvre is. Tulajdonképpen nem sokkal megjelenése után egész Európában elfogadták a református egyházak hivatalos református hitvallásként. Saját hitvallásukká tették a svájci kantonok református egyházai (a Hitvallás nevében szereplő “helvét”  Svájc latin neve), majd a skót, osztrák, magyar, lengyel, német, francia, holland, Észak-Amerika református egyházai is. Nem szabad elhallgatnunk, hogy az első nemzetközi református hitvallásról beszélünk! Az a tény pedig csodálatra méletó, hogy a magyar református lelkipásztorok már 1567-ben a debreceni zsinaton sajátjukként fogadták el. Magyar nyelvű fordítása Szenczi Csene Péter fordításában 1616-ban jelent meg. 

P. B.: Mely egyházi közösségek, felekezetek hivatalos hitvallási irata a II. Helvét Hitvallás? 

M.T.A.: Gyakorlatilag a világon egyfajta kuriózum a Magyar Református Egyház azzal, hogy a II. Helvét Hitvallás a hivatalosan elfogadott hitvallási irata. A holland és német református egyházak, illetve az USA kontinentális gyökerű református egyházai is inkább az Egység Hármas Formuláját (TFU) fogadják el hitvallásos dokumentumként, amely három hitvallási iratot ölel fel: a Heidelbergi Kátét – amely a Magyar Református Egyház másik hitvallási irata -, a Belga Hitvallást és a Dorti Kánonokat. A presbiterináus, tehát az angolszász vidékeken meghonosodott reformátusság pedig általában egységesen a Westminsteri Standardot, azaz a Westminsteri Hitvallást, illetve Westminsteri Kis és Nagy Kátét fogadja el hivatalos hitvallásos iratként. Mivel a II.Helvét Hitvallás egy Svájchoz kötődő dokumentum, és mivel a svájci református tradícióhoz szorosan kötődő felekezeti aktivitás nem igazán volt az USA-ban, nem meglepő, hogy sehol sem ezt a hitvallási iratot fogadták el.

P.B.: Formai és tartalmi szempontból mi jellemzi a hitvallást? 

M.T.A.: Philip Schaff, az egyik neves protestáns egyháztörténész és teológus azt írja a II. Helvét Hitvallással kapcsolatban, hogy összességében az első helyen áll a református hitvallások között teológiai értékét tekintve, azonban gyakorlati alkalmazhatóságában felülmúlja a Heidelbergi Káté és a Westminsteri Kiskáté, logikai világosságában és pontosságában pedig a Westminsteri Hitvallás. Nyilván ez abból is fakad, hogy a Westminsteri Hitvallás majdnem 100 évvel később íródott, és érződik már rajta a skót, illetve angol kálvinizmus sklasztikusobb, érettebb tónusa. 

Egyébként a II. Helvét Hitvallás az I. Helvét Hitvalláson alapszik, számos helyen tökéletesítette Bullinger, és jelentősen kibővítette, tehát sokkal átfogóbb lett. A szövege egyszerű, érthető, világos, tömör, mégis mindenre kitér, a római elhajlásokkal szemben pedig nem ismer kompromisszumot. A lutheránus dogmákkal szemben viszont csak moderált szembenállást látunk. 

A Második Helvét Hitvallás nem rövidke összefoglalása a református vagy keresztyén hit főbb cikkelyeinek, inkább egy második generációs vezető reformátor érett teológiai reflexiója. Amint mondtam, az Első Helvét Hitvallás tartalmának újragondolása, jelentős bővítésekkel és teológiai fejlődéssel. Jelentős munka tehát, mind hosszában, mind tartalmában. Gondoljunk csak bele: harminc fejezetet tartalmaz, fejezetenként minimum 5 vagy 6, maximum 25 paragrafussal. Maga a Hitvallás közel kétszer olyan hosszú, mint a már említett Westminsteri Hitvallás, és majdnem háromszor hosszabb, mint a magyar reformátusok másik hivatalos hitvallási irata, a Heidelbergi Káté.

Ha a tartalmát nézzük, azt mondhatjuk, hogy II. Helvét Hitvallás a református hit minden főbb tanát, doktrináját lefedi. A Hitvallás két, Szentírásról szóló fejezettel kezdődik. E két fejezetet az Istennel, az istentannal kapcsolatos három fejezet követi. Ezt után következik öt olyan fejezet, amely teljesen átfogja az antropológia témakörét, beleértve a gondviselést, a teremtést, a bűnesetet és a szabad akarat kérdését is. A 10. fejezetre külön felhívnám a figyelmet, mert egy sokat vitatott kérdéssel foglalkozik, hitvalláshoz képest nagy részletességgel: a predestinációval. A 11-13. fejezetek foglalkoznak Krisztus személyével és munkájával, a kettő között pedig, a 12. fejezet a törvénnyel. Itt kerül tárgyalásra az is, hogy tulajdonképpen mi az evangélium. A 14-16. fejezetek a megváltásnak, Krisztus “objektív” munkájának a hívők életében való alkalmazásáról szól, tehát a megtérésről, a bűnbánatról, a megigazításról, hitről és a jócselekedetekről. A következő tizenhárom fejezet az ekkleziológiával foglalkozik, az egyházzal kapcsolatos tantételeket rögzíti. Miről van itt szó? Többek között az egyetemes és szent egyházról, az egyház szolgálóiról, azok kötelességeiről, a sákramentumokról, az egyházi összejövetelekről, az éneklésről és az egyházi könyörgésekről – ma úgy mondanánk, a dicsőítés módjáról és hosszáról -, az ünnepekről, a böjtről, a katekézisről, a hívők eltemetéséről, egyházi szertartásokról, a cölibátusról és a házasságról. Az utolsó, tehát a 30. fejezet “a polgári hatósággal”, tehát a világi hatalommal foglalkozik – azzal, hogy milyen kötelességei vannak a magisztrátusnak, a mindenkori kormánynak/államhatalomnak, illetve hogy az állampolgároknak milyen kötelességeik vannak az államhatalom irányában.  

A formához kapcsolódva érdemes megemlíteni: a Második Helvét Hitvallás végig többesszám első személyben fogalmaz: “mi” “hisszük”, “elfogadjuk”, “elismerjük”, “tanítjuk”,”megvalljuk”, “elutasítjuk, helytelenítjük vagy elítéljük.” Ez nagyon fontos, mert személyessé, közös üggyé teszi a hitvallást. Az egész hitvallási szöveget gyakorlatilag minden református hívő ajkára helyezi. Tehát nem valami objektív, hideg, dogmatikus kinyilatkoztatása a Szenítás igazságainak, hanem egy lendületes, olykor erősen polemikus hangvételű, élő, lüktető, intenzív tanúságtétel a közös hitünkről és meggyőződésünkről. A többesszám sem véletlen. Rendkívül lényeges, hogy közösen valljuk meg a hitünket. Habár a hívők személyesen tesznek hitvallást, de ezt nem másoktól elkülönülve teszik, nem izoltáltan. Éppen ellenkezőleg, hitvallásunk által másokkal leszünk közösségben – azokkal, akik ugyanerről a hitről tesznek vallást. A Hitvallás ennélfogva összekapcsol minden Krisztusban lévő hívőt, bárhol is éljenek, és bármilyen korban. Egyértelműen megjelenik a helyen és koron átívelő közösségi tudat ebben a megfogalmazásban. Ugyanakkor megjelenik benne a személyes jelleg is, mert a hitvallás tartalmát nem csak deklaráljuk, hanem őszintén “hisszük” és “tanítjuk.” 

P.B.: A hitet lehet „tanítani?”

M.T.A.: Erről hadd mondjak pár szót, mert rendkívül fontosnak tartom: mivel a hitnek van tartalma – a Hitvallás világosan összefoglalja az igaz hit tartalmát -, mi ezt “hisszük.” A hitnek ma sajnos van egy félreértett értelmezése, mintha a hit szemben állna feltétlenül az ismerettel. A Hitvallás is igazolja, hogy a hit nem “vak hit”, hanem van tartalma, amit az egyház köteles meggyőződéssel hinni. A hit ismereten alapul – tágabb értelemben a Szentírás tartalmának, Isten írott kijelentésének, szűkebb értelemben az evangélium ismeretén. Ezt a hitet valljuk meg nyilvánosan is. Kisebb vagy nagyobb mértékben minden hívőnek képesnek kell lennie arra, hogy megfogalmazza a hitét. Mivel a hit nem csak fejben lévő tudás/ismeret, hanem a szív meggyőződése, ezért a hitvallás nem más, mint azon igazságok megvallása, melyekről meggyőződtünk. Ezért mondjuk, hogy mindezt “hisszük.” A hívők hitigazságokkal kapcsolatos meggyőződésének olyan erősnek kell lennie, hogy érte hajlandók legyenek elviselni a szemrehányást, az elutasítást, vagy akár az üldözést. Erről szól tehát az az újra és újra ismétlődő kitétel a Hitvallásban, hogy “hisszük.” Ez Bullinger napjaiban élő valóság volt, és úgy tűnik, a jelenünkben is egyre inkább be kell kalkulálni ezeket a következményeket. 

De nem csak “hisszük” a Hitvallásban megfogalmazott hitigazságokat, hanem “tanítjuk” is őket. Számos bekezdés kezdődik a tanítás szóval (5.1; 9.6; 12.1; 16.4; 16.7; 16.10; 16.11; 16.12; 17.17; 20.7; 29.3). Ismerjük  ezeket az igazságokat, de nem csak nekünk kell meggyőződéssel vallani azokat, hanem tanítani is kell őket másoknak. Tanítani kell azokat is, akik már régebb óta hitben járnak, és azokat is, akik csak most kezdték el elsajátítani a református keresztyén hit alapjait. Tanítan kell őket, hogy ők is egyek legyenek velünk hitünk nyilvános megvallásában. Természetesen ide értendők a fiatalok, a gyermekek is – saját fiaink és lányaink. A II. Helvét Hitvallás egyébként az első kiadása óta mindig is hasznos eszközt jelentett a gyülekezeti ifjúság oktatásában. Erre kellene használni ma is. 

P.B.: Hogyan jellemeznéd a Hitvallás stílusát, hangvételét? 

M.T.A.: A II. Helvét Hitvallás alapvető tulajdonsága, hogy polemikus hangvételű – polemikus és antitetikus. Hasonlóan más református hitvallásokhoz – sőt, jobban mint a többi – a tiszta tanítás határvonalait élesen meghúzza. Megnevezi és elutasítja azokat a tanításokat, tantételeket, amelyek szembemennek az apostoli hittel. A mai fül számára talán néha túl sarkosan is fogalmaz. Tehát nem csak megnevezi az igazságot, hanem elítéli a hamis tanításokat és az azokból fakadó téves gyakorlatot. Ezeket a tévtanításokat és eretnekségeket, és azok vezetőit, nem habozik konkrétan és részletesen felsorolni. 

P.B.: Mely eretnekségeket sorolja fel? 

M.T.A.: A korábbi idők, a keresztyénség első pár évszázadának eretnekségeit szinte kivétel nélkül megnevezi, kapcsolódva az első négy egyetemes zsinat hittételeihez. Ezeket most nem sorolom fel, akit konkrétan érdekelnek a Hitvallás új, magyar kiadásának a függelékében utána nézhet.

Csak egy-két dolgot emelnék ki: Lényeges – ez mutatja a mai vallásközi párbeszéd szűk határait -, hogy Szentháromság tekintetében elhatárolódik a judaizmustól és „Mohamedtől”, tehát az iszlámtól.

A Hitvallás persze nem csak a régi idők eretnekeit, hanem az “új”,Bullingerrel és a hitvallás megfogalmazásával kortárs tévtanításokat is megnevezi: a schwenkfeldiánusokat és jakobitákat. Kaspar Schwenckfeld (1489-1561) német teológus, író és prédikátor volt, aki a protestáns reformációt Sziléziában terjesztette. Schwenckfeld az úrvacsora kérdésében a katolikus és a lutheri álláspont között valamiféle köztes utat próbált képviselni. Tanításának lényege Krisztus emberi természetére vonatkozott – arra, hogy testi természetében valamiképp mindenütt jelen lehet. Lutherrel és Zwinglivel személyes vitája is volt. Több könyvet is megjelentetett a témában, de anatémát, egyházi átkot mondtak rá ki végül, és betiltották a műveit a protestáns vidékeken. A jakobitáknak pedig lényegében a monofizitákat nevezték, tehát azokat, akik szerint Krisztusban egy “természet” volt – ez utóbbiakat más helyen is elítéli. 

Ami aktuális lehet számunkra is: az ember “szabad” akaratával kapcsolatban elítéli a pelagiánusokat, akik azt mondták, hogy a bűnesetben elbukott embernek van annyi saját kapacitása, ereje, szabad akarata, hogy jót cselekedjen. A keresztyének, de még a protestánsok nagyobb része úgy gondolkodik – sajnos még ma is -, ahogy egykor Pelagius, de ezzel szembe kell mennünk, mert úgy hisszük, ez nem biblikus nézet. A Hitvallás hangsúlyozza, hogy „önmagunktól semmi jót nem tehetünk, még csak el sem gondolhatunk.” Ezért nevesíti Joviniánust (Kr.u.405), mert azt a bibliátlan néżetet képviselte, hogy minden bűn egyenlő, illetve hogy ha valaki részesül víz és Lélekkeresztségben, akkor már nem követhet el bűnt. A Hitvallás szerint ugyan az eredendő bűn – első szüleink vétkének következménye – mindenkire kiterjed, és mindenki méltó a halálra és kárhozatra, ebből következően mindenkinek szüksége van az ingyen kegyelemből, Jézus Krisztus áldozati halála árán elérhető megváltásra, de az egyszerűen nem igaz, hogy minden cselekedeti bűn ugyanolyan volna. Nem, vannak súlyosabbak és vannak kevésbé súlyosak, ezért is kell eltérőképpen büntetni őket.

Mindezeken túl a Hitvallás elítéli a római katolikusokat, a pápát és az anabaptistákat is, tehát – ha és amennyiben elfogadjuk és valljuk a II.Helvét Hitvallást, az ökumenikus közeledés elé is – egy pontol túl biztos – komoly akadályokat gördít.

Elítéli azt a tanítást is, mely szerint Isten a bűn szerzője, és azokat is, akik az Isten törvénye ellen tanítanak. Elítéli azokat is, akik tiltják a házasságot. Elítéli a többnejűséget, de azokat is, akik tíltják a második házasságot – utalva azok újraházasodási szándékának legitim voltára, akiknek meghal a házastársuk, vagy akiket megcsalnak, illetve elhagynak. 

Fontos, hogy elhatárolódik azoktól is, akik megvetik a hatóságot és nem teljesítik az állampolgári kötelességeiket. 

Ezek  az elhatárolódások egyébként rendre a fejezetek végén kerülnek elő említés szintjén, külön paragrafusként minden téma tárgyalása után, a következő címekkel: “”eretnekségek” (1/6, 3/4, 9/11), “szakadárok” (7/5, 8/6, 11/3,8,10,15 stb.), “tévelygések” (14/11). 

P.B.: Milyen tartalmi sajátosságai vannak, amelyeket mindenképp kiemelnél? Melyek azok a hitvallási pontok, részek, amelyek megkerülhetetlenné teszik, sőt, amiért ezt a hitvallást preferáljátok minden más hitvallással szemben? 

M.T.A.: Van néhány olyan téma a Második Helvét Hitvallásban, ami csak itt található meg, más református hitvallások nem térnek rá ki. Például: Isten Igéjének a hirdetése Isten igéje (1/4), a zsinatok (2/4), a szentek ereklyéi (5/6), Isten nem szerzője a bűnnek / mennyiben mondható, hogy megkeményít és a kíváncsiskodó kérdések (8/6-7), a pápai búcsú és az elégtételek (14), Jakab és Pál egybevetése a megigazítás tárgyalásánál (15/7), nem a hamis és bölcseleti, hanem az igazi erényeket tanítjuk (16/10), a rossz szolgákat is meg kell hallgatni (18/24), zsinatok (18/25), méltó a munkás a maga bérére (18/26), az istentisztelet összejeveléül szolgáló helyekről: legyenek nyilvánosak, tisztességesek és azokon alázatosan kell viselkedni (22/2-4), a templomok igazi ékessége (22/5), az éneklés (23/5), kánoni órák (23/6), a böjt, a közböjt és magányos böjt, milyen legyen a böjt, negyvennapos böjt, az ételek megválogatása (24/5-9), az ifjak katekézise és a gyengélkedők meglátogatása (25), a hívők eltemetéséről, a halottakkal kapcsolatos eljárásról (26), szertartásokról, a szokásokról és a közömbös dolgokról (27), az egyházi javakról (28), a cölibátusról, a házasságról és a háztartásról (29), a háború (30).

A református hit felöleli és kifejti Isten Igéjének minden alapvető tantételét. A református hit átfogja a hívő egész életét, életének minden aspektusát – nem véletlen, hogy ebben a református hitvallásban szinte mindenről van szó, ami fontos lehet az életben, vagy ami kérdésként felmerülhet: szó van benne az egyházi életről, a társadalomban való életünkről/szerepvállalásunkról, a munkáról, a házasságról és a családról. Ennek oka abban keresendő, hogy a reformáció lutheri és kálvini ága szerint a hívő életének minden aspektusát érintően engedelmességgel tartozik Istennek. Nincs az életének olyan területe, amely ne tartozna Isten fennhatósága alá, vagy amelyet ne Isten dicsőítésére kellene megélnie. 

P.B.: Melyek azok a hitvallási pontok, amelyek rendkívüli aktuálitást kölcsönöznek egy ilyen, jóval korábbi hitvallásnak, amit az 1500-as években írtak?

M.T.A.: Szerintem az egész aktuális, mind a harminc fejezet, de vannak olyan pontok, amelyek valóban különös aktualitással bírnak, mert különféle jelenkori, széles körben elterjedt teológiai tévelygésekre reflektálnak: 

Az első és legfontosabb – és ez sokminden másnál aktuálisabb -, hogy a Hitvallás azonosítja a Bibliát Isten igéjével. Nem azt mondja, hogy a Szentírásból kiolvasható Isten igéje, nem azt mondja, hogy a Szentírás tartalmazza Isten szavát, hanem azt mondja, hogy a Szentírás maga Isten igéje. A Hitvallás első fejezetének címe: „A Szentírásról, Isten igaz Igéjéről.” Majd ezt olvassuk: „Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kanonikus írásai, mindkét szövetségben, Isten tulajdon igaz igéje, és teljes tekintélyük önmaguktól van, nem az emberektől. Ugyanis maga Isten szólt a prófétákhoz és az apostolokhoz, és ma is szól nekünk a szent írások által.” Szabados Ádám írja ezzel kapcsolatban: „ez nem fundamentalizmus, hanem történelmi kálvinizmus.” Teljesen egyetértek vele.

Lényeges, hogy tartalmaz egy komplett fejezetet az predestinációról (X. „Isten eleve elrendeléséről és a szentek kiválasztásáról”). Amiért ez a fejezet különösen fontos, az az, hogy a kiválasztásról nem valamiféle vákuumban beszél – az soha nem vezet jóra, ha elszigetelt tantételként kezeljük -, hanem a megfelelő teológiai kontextusba ágyazva. A kérdésre, „hogyan lesz keresztyén az ember?”, a Hitvallás a következő választ adja: azért, mert Isten kiválasztott minket Krisztusban, és nem valamely érdemünkért. A predestináció a teremtés és a krisztológia szövetébe van ágyazva: „Isten tehát nem közvetítő nélkül válaszott ki minket (…), hanem Krisztusban és Krisztusért, úgyhogy akik hit által Krisztusba oltattak, azok már választottak is.” A Hitvallás ennek fényében megfogalmazza azt is, hogy kik az elvetettek: azok, akik „Krisztuson kívül vannak.”

Mindennek milyen gyakorlati konzekvenciái vannak a hívők számára: a Hitvallás szerint az, hogy 1.) meghatározott célra választott ki minket Isten (hogy szentek és feddhetetlenek legyünk), tehát van feladatunk, miután megtértünk 2.) hogy jó reménységgel kell lennünk mindenki felől, és senkit sem szabad meggondolatlanul az elveszettek közé sorolnunk, hiszen csak Isten tudja teljes bizonyossággal, kik az Övéi, 3.) és hogy értelmetlen Krisztuson kívül – tehát nem hitben járva – feltenni a kérdést, hogy „vajon ki vagyok -e választa öröktől fogva?” Bullinger válasza egyértelmű és elejét veszi minden akadékoskodásnak: „ha hiszel és Krisztusban vagy, akkor ki vagy választva.”

De van egyéb aktualitás is. Úgy tűnik, hogy a hiperkegyelem tanítása egy jelenkori eretnekség, de valójában nagyon régi – már a reformátorok idejében is hasonló téves hangsúlyokkal beszéltek az evangélium, a törvény és kegyelem viszonyáról különféle anabaptista csoportok. A hitvallás 14. fejezetében, ami a bűnbánatról és a megtérésről szól, illetve az ezzel kapcsolatos tévelygésekről, ezt olvassuk: “Elítéljük azért minden istentelen beszédét azoknak, akik az evangélium hirdetésével visszaélnek, és azt mondják, hogy könnyű megtérni Istenhez: Krisztus minden bűnt jóvátett, könnyen jön a bűnbocsánat, mit árt, ha vétkezünk? Nem kell sokat törődni a bűnbánattal stb. Ellenkezőleg, mi azt tanítjuk, hogy minden egyes bűnös előtt mindig nyitva áll az út Istenhez, és hogy ő az összes hívőnek megbocsátja minden bűnét, kivéve a Szentlélek elleni bűnt.” 

Érdekes és időszerű az is, hogy egy 16. századi hitvallás milyen realistán és pragmatikusan gondolkozik az istentiszteleten való “nyílvános könyörgésekről”, amikor a mértéktartást hangsúlyozza azok hosszúságát illetően: “…a nyilvános könyörgésekben, mint bármely más dologban, illik mértéket is tartani, nehogy túlságosan hosszúk és fárasztók legyenek.” Azt hiszem ez az intés ma is aktuális számunkra. Hozzáteszi még mindezekhez, hogy a “szent összejövetelek legfontosabb részeit az evangélium tanításának kell átengedni, és vigyázni kell arra, hogy a gyülekezet tagjait ne fárasszuk ki túlságosan hosszú imádságokkal, nehogy kimerüljenek, és épp akkor kezdjenek el azon gondolkodni, hogy eltávoznak, vagy lenne bár vége az egésznek, amikor az evangélium hirdetését kellene hallgatni. Az ilyenek azt a prédikációt is túl hosszúnak fogják találni, ami különben megfelelően tömör. Ezért az igehirdetőnek illik mértéket tartani.” Érdemes manapság elgondolkodni azon, hogy órákig tartó “dicsőítésekkel”, vagy az istentisztelet elején lévő 10-15 perces “hirdetésekkel” nem éppen ezt a tudatos kifárasztást követjük-e el a gyülekezetbe járókkal szemben… 

Kivételes abból a szempontból is a Hitvallás, ahogy és amilyen részletességgel az ószövetségi és újszövetségi hívők helyzetéről beszél: miben tért el a helyzetük, miben nem, az ószövetségi szentek hogyan üdvözültek és milyen mértékben volt elérhető és világos számukra az evangélium üzenete? Ezeket a témákat ilyen részletekbe menően más hitvallás nem tárgyalja, de mégis fontos téma, mert a diszpenzacionalizmus 19. század végi és 20. századi térnyerésével a konzervatív keresztyének egészen másképp kezdtek erről a kérdésről gondolkodni, mint a reformátőr őseink. John Nelson Darby, majd pedig a Dallas Theological Seminary-n tanító diszpenzacionalista professzorok, úgymint Lewis Sperry Chafer és John Walwoord nyomán a konzervatív, fundamentalista és evangelikál-jellegű gyülekezetekben az egyházzal kapcsolatosan sajátos tanítás vetette meg a lábát, mely szerint Isten ószövetségi népe és újszövetségi népe között diszkontinuitás van. Isten ószövetségi népze Izrael, újszövetségi népe viszont az egyház, amely pünkösdkor lett megalapítva, és e kettő más “diszpenzáció”, más üdvháztartás alatt létezett és létezik, és az üdvösségnek ezen eltérő időszakaiban, “diszpenzációiban” más feltételei voltak és vannak. Scofield – jelentős diszp. gondolkodó -, híres kommentáros bibliájában, a Scofield Bible-ben azt írta, hogy a törvény alatt, Izrael a törvény betartása által üdvözült, míg most, az egyház időszaka alatt kegyelem által. Sőt, ilyen alapon Istennek két külön népe is van: az egyik Izrael, a másik pedig az egyház. Ezt a teológiai vonulatot képviseli ma markánsan a Hit Gyülekezete, kevésbé markánsan a Keresztény Testvérgyülekezet és egyéb evangéliumi szabadegyházak.

A Hitvallás a 13. fejezetében, melynek címe “Jézus Krisztus Evangéliumáról, az ígéretekről, a Lélekről és a betűről”, tisztázza a felmerülő kérdéseket: elmondja, hogy már a régiek, tehát Isten ószövetségi népe is kapott evangéliumi ígéreteket, de azt is elismeri, hogy az atyák, akárcsak mi, újszövetségi hívők, kétféle ígéretben részesültek: “Egyesek a jelenvaló, vagyis a földi dolgokra tekintettek, úgymint Kánaán földjére és a győzelmekre, vagy manapság a mindennapi kenyérre. Mások pedig a mennyei és az örökkévaló dolgokra vonatkoztak és vonatkoznak ma is, vagyis az isteni kegyelemre, a bűnbocsánatra és az örök életre Jézus Krisztusban, hit által.” Tehát igenis kijelenthetjük, hogy az ószövetségi hívők nem csak testi, hanem lelki ígéreteket is kaptak, és ilyen értelemben elérhető volt számukra a prófétai írásokból az evangélium, így ők is Krisztusban, hit által, kegyelemből jutottak üdvösségre, habár az ismeretük nem volt olyan teljes és kiterjedt, mint nekünk, újszövetségi hívőknek. A Hitvallásban a két szövetség, illetve az ószövetségi és az újszövetségi egyház tipológiai folytonossága egyértelmű, és Kálvin szemléletével teljesen megegyező. Istennek egy népe volt, van és lesz. 

Ezentúl azt a közkeletű elképzelést is cáfolja, hogy Jézus a törvénnyel szemben lépett volna fel, és hogy valami egészen újat hozott volna, amit addig soha nem hirdettek. Nem, református hitünk szerint Jézus a törvény farizeusi értelmezésével szemben lépett fel. A Hitvallás így fogalmaz: “Bár az evangéliumi tanítás, összevetve a farizeusok törvényről szóló tanításával, újnak látszott akkor, amikor Krisztus először hirdette azt – sőt, már Jeremiás is új szövetségről prófétált –, valójában nemcsak hogy régi volt, hanem ez a világ legrégibb tudománya, és még most is az (…) Isten ugyanis öröktől fogva eleve elrendelte, hogy a világot Krisztus által tartja meg, és hogy ezt az ő eleve elrendelését és örök tanácsvégzését az evangélium által tárja fel a világnak (2Tim 1,9–11). Ebből világosan kitűnik, hogy az evangéliumi vallás és tanítás a legrégibb mindazok között, amelyek valaha voltak, vannak és lesznek. Ezért mondjuk, hogy gyalázatosan tévelyegnek és Isten örök tanácsához méltatlan dolgokat beszélnek mindazok, akik azt állítják, hogy az evangéliumi tanítás és vallás épp csak a minap keletkezett, és alig harmincéves hit.”

És ha már a törvény szóba jött: a Hitvallás 12. fejezete is egyedülálló abban a tekintetben, hogy a törvény szerepéről, funkciójáról ennyit egyetlen más reformátori hitvallás sem beszél. Először is tisztázza, hogy miért adatott a törvény – ti. hogy elénk tárja Isten akaratát -, kifejti a természeti törvény és a Tízparancsolat közötti kapcsolatot – azt, hogy Mózes azt írta fel a kőtáblákra, amelyet előtte Isten természeti törvény formájában az emberek szívébe írt -, majd elmagyarázza azt is, hogy a törvény nem azért adott, hogy megigazítson minket, “hanem inkább azért, hogy bizonyítása nyomán beismerjük gyarlóságunkat, bűnünket és kárhozottságunkat, és a magunk erejéről lemondva, hittel Krisztushoz forduljunk”. Ezek után kitér arra, hogy miért csak Krisztus tölthette be a törvény igazságát – az emberi test ugyanis erőtlen -, majd világosan kifejti, hogy mennyiben töröltetett el a törvény. 

Ez ma különösen fontos, mert éppen egyfelől a diszpenazionalista teológia, másfelől pedig a hiperkegyelem tévtanításának következményeképp bizonyos gyülekezetek leértékelik a törvényt, sőt, úgy gondolják, hogy semmiféle funkcióval nem bír az újszövetségi hívők életében, bár – és ezt ők sem tagadják – továbbra is része annak a Szentírásnak, amelyet minden keresztyén hívő olvas, vagy amit olvasniuk kellene. Ez egy paradoxon, amivel nem igazán tudnak mit kezdeni. Tegyük hát fel kérdést: ha a Tórát tartalmazza a Szentírásunk, és ha egy keresztyén hívő olvassa a mózesi könyveket, és az azokban lévő rendelkezéseket, parancsolatokat, kiváltképp a Tízparancsolatot, akkor ez miért hasznos számára? Vagy ne is olvassa, mert a törvény eltöröltetett, és tépje ki a Bibliájából azokat a lapokat, amelyeken parancsolatok szerepelnek? Erre ad egy kiváló választ a Hitvallást, amikor a következőket mondja: 

“Ezért Isten törvénye csak annyiban töröltetett el, hogy többé már nem kárhoztat minket, és haragot sem munkál ellenünk. Mert kegyelem alatt vagyunk, és nem törvény alatt (Róm 6,14). Továbbá, Krisztus betöltötte mindazt, amit a törvény kiábrázolt. Azért szűntek meg az árnyékok, mert már megjelent a test, és immár Krisztusban mienk a valóság is, és minden teljesség is. Már csak ezért sem vetjük el kevélykedve a törvényt. Emlékezünk ugyanis az Úr szavaira: Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt és a prófétákat, hanem inkább azért, hogy betöltsem (Mt 5,17). Tudjuk, hogy a törvény közli velünk az erények és a vétkek alapjait. Tudjuk, hogy az írásba foglalt törvény hasznos az egyháznak, ha az evangélium által magyarázzuk, és ezért olvasását nem szabad beszüntetni az egyházban. Mert igaz ugyan, hogy Mózes arcát lepel takarta el, de az apostol azt mondja, hogy a leplet Krisztus leveszi és megsemmisíti.” 

Amikor először Melanchthon, majd Kálvin a törvény hármas hasznáról beszél (lásd “tertius usus legis”), a törvény harmadik hasznának/funkciójának azt tartják – és így beszél róla a Hitvallás is -, amikor a törvény a megszentelődésben, illetve az abban való előrejutásban vezeti és segíti a keresztyén hívőt. A törvénynek ezt az újszövetségi hívők életében lényeges funkcióját hívta Melanchthon és Kálvin “usus in renatis”-nak, tehát egyfajta Istentől kapott keresztyén életvezetési irányelvnek. Sajnos számos hazai kisegyház megfeledkezik a törvény eme szerepéről, és hajlamosak kihajítani azt az ablakon. Ez aztán ahhoz vezet, hogy alapvető etikai nornákat lépnek át, és ha erre valaki emlékezteti őket, akkor azzal válaszolnak, hogy “törvényeskedjünk, mert már kegyelem alatt vagyunk.”

Mindezek mellett feltétlenül említést kell tennünk a Hitvallás utolsó, harmincadik fejezetéről is, mert egyrészt egyéb reformátori hitvallásokhoz képest keményebben, radikálisabban és egyértelműbben fogalmaz, másrészt elképesztően aktuális. A 30. fejezetben van szó – amint említettük már – a polgári kormányzatról. Különlegessége, hogy nem csak a keresztyén hívőnek/keresztyén polgárnak államhoz fűződő viszonyáról, aziránti kötelességeiről szól, hanem a mindenkori állam – indifferensnek tekintve az állam formáját – Isten iránti kötelességeiről is, mégpedig a vallás megőrzésének, a tiszta hit előmozdítsának kontextusában. Erre ma sokan felhorkannak, hogy ez nem más, mint “teokrácia”, és “vallási intolerancia”, pedig nem az. Az egyházfegyelem és a polgári/világi államhatalom és joggyakorlat elválasztása – tehát az egyház és az állam fegyelmezési kompetenciájának megkülönböztetése – még nem jelenti azt, hogy az állam akár kényszerítő eszközök igénybe vételét alkalmazva ne őrködhetne a helyes istentisztelet felett (a Tízparancsolat első tábláját szem előtt tartva). A Hitvallás szerint ez Isten előtti kötelessége.

Az állam tehát a Hitvallás értelemzésében – és sok mai keresztyén bibliátlan nézetével szemben – nem valamiféle semleges instancia, amelynek kénytelen-kelletlen időszakosan engedelmeskedni kell, de igazából nem kell vele törődni, és a keresztyének számára felesleges vele és annak ügyeivel – az államügyekkel – foglalkozni, hanem egyenesen eszköz Isten kezében, azaz igei alapon isteni mandátummal bír (lásd Róm 13). E mandátumára a keresztyéneknek az államot emlékeztetni kell, sőt, adott esetben számon is kérhetik. Ez nem más, mint az egyház őrállói-prófétai tisztsége, amiről ma szeretünk megfeledkezni, leginkább krónikus konfliktuskerülésből. Pedig a bibliai példa alapján – végig ezt látjuk a prófétáknál – a lelkészeknek, a hívőknek joga és kötelessége felhívni a hatóság figyelmét mind a hatalomgyakorlásban tapasztalható visszásságokra (korrupció, kivételezés, szegények elhanyagolása), mind a társadalomban eluralkodó erkölcsi visszásságokra. Ez azt jelenti egészen konkrétan, hogy adott esetben politikai és közéletet érintő állásfoglalásokat is tehetnek, az igehirdetéseikben tematizálhatnak ilyen kérdéseket, és nem kell szándékosan “kikerülni” őket.

A Hitvallás persze számol azzal, hogy a “hatóság”, ha “az egyház ellensége”, nagyon megnehezítheti az egyház életét, de ha “barátja, sőt tagja az egyháznak, akkor annak leghasznosabb és legkiválóbb része, mert igen sokat használhat, és így a legnagyobb segítsége lehet.” Ennak ma különös aktualitása lehet számunkra, hiszen a magyar állam alkotmányában például rögzítve van a biblikus házasság definíciója, ami soha nem látott ostrom alatt áll a keresztyén, vagy inkább magukat keresztyénnek nevező egyházakon belül is. Ezen a példán keresztül jól látható, hogy hogyan érvényesítheti a keresztyén elveket az Isten igéjét követő állam – akár még a hit szabályától jelentősen elhajló apostata egyházakkal szemben is.

P.B.: Esetleg van olyan pontja a hitvallásnak, amelyet te személyesen részletesebben magyaráznál, kiegészítenél, vagy amit ma már – tekintetbe véve, hogy a 21. század embere olvassa – nem tartasz annyira hangsúlyosnak?

M.T.A.: Nem igazán. Végül is, nincs új a nap alatt, és a Hitvallás az üdvösséghez szükséges minden tanítást a lehető legrészletesebben, és mégis tömören kifejti, összefoglalja. 

Talán azokat az eretnekségeket, tévtanításokat, amelyeket említ, foglalnám össze a főszövegben egyszerűbben, rövidebben, hogy az átlag hívőnek, a Hitvallás olvasójának ne kelljen utána olvasnia, mit is tanítottak egykor és mitől kellene elhatárolódni. Persze ez nem probléma, hiszen a Hitvallásunk új, 2017-es kiadásában nagyszerűen utána lehet nézni ezeknek a függelékben, ha valakit érdekel. 

A katolikusokkal szembeni polémiát ezen kívül egy picit “soknak” tartom, de nem azért, mert egyáltalán nincs rá szükség – teljesen jogos minden, ami a Hitvallásban szerepel -, hanem egyrészt a mai hívők ismeretének hiányossága, másrészt a tanítás terén a katolikus egyház egyre inkább feloldodó és határokat feszegető attitűdje miatt ez sok esetben csak falra hányt borsó. Ha valakinek a kezébe nyomom ma a Hitvallást, és semmit sem tud a katolikus tanításokról, és mindazokról a teológiai csatározásokról, amiket a reformátorok folytattak, teljesen hidegen fogja hagyni ez a rész. Persze ha valaki jobban elmélyül ezekben a részekben, sokat tanulhat általuk, tehát van didaktikai jelentőségük. 

Talán érdemes lenne a világvallásokkal, vagy 18-19-20. századi ideológiákkal szemben is polémiát kifejteni – gondolok itt példának okáért a racionalizmusra, modernizmusra, posztmodernre, egzisztencializmusra, materializmusra, marxizmusra, new-agre-re, gender ideológiára -, hiszen ezek sokszor ma kimondva-kimondatlanul is meghatározzák sokak gondolkodását. 

Ugyanakkor hálát adok az Istennek, hogy a Hitvallás 29. Fejezetében szerepel a házasság definíciója, feketén-fehéren: “A házasságot ugyanis (amely orvosság az önmegtartóztatás hiányára, és maga az önmegtartóztatás) maga az Úristen rendelte, bőségesen meg is áldotta, és azt akarta, hogy a férfi és a nő elválhatatlanul ragaszkodjon egymáshoz, és a legnagyobb szeretetben és egyetértésben éljen együtt.” 

Elképesztő jelentőségű mondatok, ha tekintetbe vesszük a világ-protestantizmus, illetve főleg az európai protestantizmus helyzetét, és a nemekkel, házassággal kapcsolatos álláspontját. Ma már szinte eufemizmus azt állítani, hogy a német, skandináv protestáns népegyházak “feladták” a házassággal kapcsolatos bibliai/történelmi protestáns álláspontot. Nem “feladták”, hanem elárulták, és nyiltan bibliátlan ideológiák szolgálatába álltak. A hazai egyházakra is nagy nyomás hárul – nem politikai, hanem testvéregyházi szinten. Ez a hitvallási szakasz viszont – ha valóban komolyan vesszük, hogy a II. Helvét Hitvallás egyházunk hivatalos hitvallási irata – megóv minket minden ilyen elhajlástól. Nem szeretném, ha lecserélnék, vagy módosítanánk valamikor is Hitvallásunkat. 

És talán – így utoljára – egy dolgot talán máshogy fogalmaznék meg, mert a hitvallásos protestantizmus mai álláspontja szerint ez ma már vitatható. A Hitvallás XI. fejezetében szerepel egy ma már furcsának tűnő mondat Krisztussal kapcsolatban: „Hisszük és valljuk, hogy az örök Istennek ugyanez az örökkévaló Fia (…) a Szentlélektől fogantatott a legtisztább módon, és a mindenkor szűz Máriától született…„. Lényeges, hogy ennek a mondatnak Bullingernél elsősorban krisztológiai jelentősége van, tehát azt hivatott hangsúlyozni, hogy Krisztus valóságos isten és valóságos ember volt egyszerre. A szűzi fogantatás ebből a szempontból elengedhetetlen hittétel, viszont az, hogy Mária Jézus születése utáni hátralévő életében szűz maradt volna és ne élt volna Józseffel, a férjével házas életet, és hogy ne születtek volna később Jézusnak testvérei, exegetikailag igencsak kétséges. A kérdés igazából eldönhetetlen, mert a görög „adelphos” szó, amit a magyar bibliafordítások „testvérként”, vagy „atyafiként” adnak vissza, jelölhet vértestvért és unokatestvért, sőt, még hittestvért is. Egyébként Kálvin, és a többi reformátor is azon az állásponton volt, hogy itt a „testvér” szó általános értelemben Krisztus rokonaira vonatkozik. Ez az általános vélekedés Krisztus „testvéreivel”, Mária örök szűzességével kapcsolatosan a 20. század elején változott meg protestáns körökben, elsősorban Theodor Zahn „Brüder und Vetter Jesu” című művével kezdődően. Zahn ebben amellett érvel, hogy valószínűbb, hogy az evangéliumokban Jézus valódi féltestvéreire találunk utalást. Mivel azonban a Hitvallásban is krisztológiai jelentősége van a mondatnak, nem érdemes külön vitát folytatni erről, és mindenki eldöntheti, hogy melyik álláspontra helyezkedik.

P.B.: Köszönöm az interjút!