11
jún
2018

A misztikus út/vesztői

“Arthur Schopenhauer, a filozófus 150 évvel ezelőtt a következőket mondta: “Ex oriente lux – a fény keletről jön.” E prognózis nyilvánvalóan illik a nyugati, egykor a kereszyénség által alakított társadalmunkra. Nem csak egy, a távolkeleti spiritualitás iránti erős érdeklődés figyelhető meg, hanem egyfajta új rajongás a katolikus misztika iránt, ami már az evangelikál mozgalomra is egyre inkább befolyást gyakorol. A misztika – bármilyen formájáról is legyen szó -, mint Istenhez és természetfeletti tapasztalatokhoz vezető állítólagos út, totális ellentétben áll az evangéliummal – azzal az Istenhez vezető úttal, ami a Bibliában kijelentésre került. Krisztus valódi követőiként muszáj ragaszkodnunk a hitvalláshoz, hogy Jézus a világ világossága – éspedig az egyedüli, örök és igaz világossága.”

Georg Walter könyve segítség lehet azok számára, akik tenni akarnak azért, hogy a misztika idegen tüze ne terjedhessen tovább, főleg ne a hitvallásos protestantizmus és az evangelikalizmus köreiben. A következőkben az említett műből következnek részletek:

A misztikusok kontemplatív gyakorlatok segítségével arra törekednek, hogy elérjék a legnagyobb célt, az “unio mystica”-t, az Istennel való misztikus egyesülést. Ezt nevezik “közvetlen isteni jelenlétnek” is – szemben a biblikus koncepcióval, mely szerint az embernek egy közvetítőre van szüksége ahhoz, hogy Isten jelenlétébe kerüljön. Habár sok misztikus hangsúlyozza, hogy az Istennel való egyesülés, eggyé létel a kegyelem ajándéka, az értékezéseik arról, hogy miként kell ezt a célt elérni, sok-sok imádságból, útmutatásból és külső cselekedetből állnak. Az aszkézis, bűnbánat tartás, önsanyargatás, imádság, különféle gyakorlatok és a böjt csak néhány azok közül a kegyes cselekedetek közül, amelyeket a misztikus úton járva végre kell hajtani ahhoz, hogy létrejöjjön az olyannyira vágyott egyesülés Istennel. 

Luther Márton, a reformátor, aki ágostonos szerzetesként igazán jártas volt a misztikusok teológiájában, és aki, mielőtt megtapasztalta volna Isten szabadítását, mindenki másnál jobban törekedett arra, hogy jó cselekedetekkel elnyerje Isten tetszését, Asztali beszélgetéseiben a Lelket nélkülöző vallásos cselekvésről a következőket mondja: 

Minél szentebbnek és szellemibbnek tűnnek, annál kártékonyabbak és mérgezőbbek. Hiszen eltántorítják az embereket a hittől, arra bíztatva őket, hogy saját erejükre, cselekedeteikre és igazságukra hagyatkozzanak. Minden szerzetesi rend, böjtölés, imádság, zsákruha, a legszentebb cselekedetek, szabályok és az egész életük… mind pusztán testies cselekedet.”

Luther, aki újra és újra konfrontálódott a misztikusokkal és a rajongókkal, abban hitt, hogy Ádám és Éva voltak az első “rajongók.” Az első emberpár olyan akart lenni, mint Isten, és arra törekedett, hogy több és nagyobb legyen, mint amit Isten az Ő tanácsvégzésében számukra eltervezett. Ádám és Éva nem voltak elégedettek azzal a státusszal, amit Isten számukra elrendelt. Áthágták Isten parancsolatát, mert valami olyat reméltek megkapni, amit szerintük Isten nem akart odaadni nekik. A misztikus és természetfeletti tapasztalatok keresése azon lélek szimptómája, aki nem hajol meg Isten Igéje előtt, és kész arra, hogy azon túllépjen. 

A “misztikus mámor állapotai” és a “szavakat nélkülöző, azoktól ódzkodó, végtelenséget elérni szándékozó misztika éppen hogy nem Istennel kapcsolatos tapasztalat”, ahogy azt a protestáns Karl Heim találóan megfogalmazta, egyértelműen utalva arra, hogy Istenhez vezető útból nincs kettő, csak egy:

Minden világos szellemi történés kifejezhető szavakkal, és szavak által jön létre. Istent tehát csak az igén keresztül és csakis az ige lelki meghallása által találjuk meg. Közülünk mindenki e “vagy-vagy” előtt áll, és muszáj az egyik vagy a másik felfogás mellett döntenünk. Ettől függ, hogyan vélekedünk a katolikus vagy a protestáns kegyességről, sőt, az egész világnézetünket ez határozza meg.” (Karl Heim: Das Wesen des evangelischen Christentums, Verlag Quelle & Meyer, Leipzig, 1925, 68-69)

A protestánsok így gondolkodtak még 100 évvel ezelőtt, az evangelikálok pedig még 30 éve is. 

Sok keresztyén azért vonzódik a misztikus spiritualitáshoz, mert enged a csábításnak, miszerint a misztika útján mélyebb, bensőségesebb istenkapcsolatot tud elérni. Számtalan könyv és kontemplatív tanító éppen ennek az “istenközelségnek” az ígéretével reklámozza magát, ha a vásárlók követik az általuk propagált gyakorlatot. Mindazonáltal a misztikus tapasztalatok könnyen olyan benső magatartáshoz vezethetnek, hogy némely keresztyének szellemibbnek hiszik majd magukat másoknál. Jogosan írja Volker Leppin, hogy a misztika “egyfajta mozgalom az elitista öntudat és az általános keresztyéni lét között.” (Volker Leppin: Die christliche Mystik, C.H.Beck, München, 2007, 12.)

Az, aki a keresztyén misztikusokat behatóbban tanulmányozza, sok olyan dologba ütközik, ami minimum kérdéses, de inkább káros. Érdemes itt megemlíteni Pachomiusz nevét (287-347), aki egyiptomi pogány szülők gyermeke volt. Állítólag megjelent előtte egy angyal szerzetes képében, és azt mondta neki: “ebben a ruhában mindenki megmenekül.” Pachomiusz csuhát öltött magára és innentől kezdve aszkézisben élte az életét. A üzenet egyértelmű: a szabadítást a szerzetesi életmód által lehet elnyerni. Hogy Pachomiusz egy életre – ahogy az ágostonos szerzetes, Luther a megtérése előtt – beleragadt-e vallásos buzgalmába, vagy valamikor is eljutott az egyedül kegyelemből, hit által elnyerhető valódi istenismeretre, éppen úgy tisztázatlan maradt, mint az a kérdés, hogy az előtte a szerzetesek ruhájában megjelent angyal esetében valóban isteni üzenetről, vagy pedig egy sátáni jelenésről volt szó. Mindenesetre Luther, miután a valódi isteni fény áthatotta a szívét, levetette a szerzetesi gúnyát, és az evangélium világos igéjét kezdte hirdetni. 

Misztika – tévút, ami elvezet a Bibliától

A Szentírás óv a Sátán ravasz támadásaitól, aki “a világosság angyalának adja ki magát.” (2Kor 11,14) És nem csak Pál írta a Galatáknak, hogy “ha egy mennyből való angyal hirdetne is nektek más evangéliumot azon kívül, amelyet mi hirdettünk, átkozott legyen!” (Gal 1,8), hanem a reformátor Luther is elmagyarázza az “Asztali beszélgetéseiben”, hogy hogyan vélekedjünk azokról, akik különleges kijelentésekre és álmokra törekednek:

Hiszen nem elég számukra Isten Igéjére hagyatkozni. Magam soha nem várok szellemi dolgokban különleges kijelentésre, sem álmokra. Ott van nekem Isten világos Igéje. Ezért figyelmeztet Pál, hogy akkor is ragaszkodnunk kell hozzá, ha egy angyal hirdetne is más evangéliumot...”

Már egy jó ideje megfigyelhető a tendencia az evangelikálok között, hogy a biblikus tanításra a lelki életben és a követésben másodrangú, vagy kevesebbet érő dologként tekintenek. Muszáj elismernünk, hogy a keresztyének közötti tanbéli viták sajnos sokszor túl testies módon folytak. Ettől még igaz, hogy nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Isten az Ő Igéjén és Szentlelkén keresztül munkálkodik. A tiszta tant, az igazság hirdetését, Isten igéjét nem lehet a lelki/szellemi élet középpontjából száműzni – sem az egyes keresztyének, sem a gyülekezet tekintetében. Luthernek újra szóhoz kell jutnia:

Ige nélkül az egész semmit sem ér. Ezért köt minket Isten az Ő igéjéhez… Ezt támadja a Sátán már a világ teremtése óta és próbálja kiírtani.” 

Hogy hová vezet, ha elhagyjuk az ige útját azért, hogy rálépjünk a misztika ösvényére, Sue Monk Kidd példája jól ábrázolja. Az amerikai Sue Monk Kidd egy déli-baptista gyülekezetben nőtt fel, és harminc éves korában kezdte el olyan katolikus szerzetesek műveit olvasni, mint Basol Pennington, Thomas Merton, Thomas Keating, vagy Teilhard de Chardin. A baptista hölgy, aki addig evangelikálként és baptista hitben nőtt fel, nyitottá vált a katolikus gondolatvilágra, és rövid időn belül elkezdett kontemplatív metódusokkal kísérletezni. 1988-ban 40 évesen írta meg első könyvét, amelyben leírta spirituális keresését. Ezt további öt könyv követte, és mindegyikben nyilvánvalóvá vált, hogy egyre inkább eltávolodott baptista gyökereitől és a biblikus tanoktól. A könyvei között vannak bestsellerek, melyekből 34 országban 6 millió példányt adtak el, ezek közül ötöt németre is lefordítottak. Mindez meggyőző jele vannak, hogy a kegyes olvasók a keresztyén könyvpiacon mit szeretnek olvasni (lásd 2Tim 4,3-4). 

Sue Monk Kidd

Mára Sue Monk Kidd feminista teológusnak számít, aki a kontemplatív misztika szerzőit melegen ajánlja. Ő maga többé nem az Atya Istenhez fordul imádságaiban, hanem Sophia istennőhöz. Istenképe közelebb áll a panteizmushoz és a new age-hez, mint a tiszta biblikus tanításhoz. Meg van róla győződve, hogy az isteni lélek az egész teremtést áthatja, és hogy a földi embernek egy új öntudatot elérve a földanya szentségét kell megismernie és imádnia. Dan Brown mellett (Da Vinci Kód) ő az a szerző, aki a legkinkább hozzájárult az univerzális anya-istenség imádatának elterjedéséhez. Azonban minden bibliátlan gondolata ellenére ismert evangelikál szerzők ajánlják, így aztán a hamis misztikus istenkép tovább terjedhet. 

Bestsellerében, “A méhek titkos életében” (The Secret Life of Bees) különféle feminim-misztikus utalások szerepelnek, mint például a fekete madonna képe – a fekete bőrszínű Mária imádatáról van szó. A színesbőrű Mária a kontemplatív mozgalom írásaiban különleges mintaképe a posztmodern embernek, akinek az aktivitás és értelem túlzó hangsúlyait maga mögött kell hagynia. Az új paradigma szerint a maszkulin spiritualitást a posztmodernben olyan feminim tulajdonságoknak kell lecserélnie, mint a kontemplatív és intuitív csendességnek. E felfogás e mostani korszak általános kegyességének kedvez. A “vita activa” – az aktív élet – mindig is szembenállt a “vita contemplativa”-val, a kontemplatív élettel. Az aktivitás, az értelem szerinti gondolkodás, a hit tantételei, egyedül a Szentírás (sola scriptura) szemben állnak a passzivitással, az intuícióval, a misztikával és megtapasztalható istenélményekkel.  

Biztos, hogy a túlzott mértékű racionalitás és aktivitás, amely testből, és nem a Lélekből fakad, illetve a halott tantételek és hagyományok, amelyek a Krisztus-követés gyakorlatában nélkülözik a lelki életet, ugyanolyan komoly veszélyt jelentenek, mint a misztika. Ugyanakkor a halott dogmatikát és a merev hagyományt nem a misztika fogja életre kelteni, hanem csakis Isten Szentlelke. Hasonlóképp egy embert, akinek leáll a szíve, nem kontemplatív csendességgel és nyugalommal fogják visszahozni az életbe, hanem úgy, hogy bátran intézkedve szívmasszásban és mesterséges légzésben részesítik. A “vita activa” szellemi betegségeit soha nem lehet a “vita contemplativa”-val gyógyítani. A “vita activa” a biblikus út, és az is marad, amelyet Isten a valódi követői számára elrendelt, és ezt az utat kell követnünk, közben pedig figyelnünk kell arra, hogy Isten útmutatásaihoz tartsuk magunkat. Az Írásban a “vita contemplativa” semmi esetre sem jelenik meg úgy, mint lehetséges alternatíva.

És hogyan kellene más modern keresztyén misztikusokról vélekednünk? Henri Nouwen egész évre szóló olvasókönyvében, mely az „Itt és most élni” címet viseli, Krisztusnak az eucharistiában való reálprezenciáját fejtegeti a következőképpen: „ez egy életet adományozó, minket átformáló jelenlét. Miközben Krisztus testét esszük, az élő Krisztussá leszünk…” Nouwen (1932-66), aki katolikus pap, misztikus és pszichológus abban hisz, hogy az ember „élő Krisztussá válik”, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, hogy a Biblia egy ilyen jellegű misztikus egyesülést még az új ég és az új föld kapcsán sem vetít előre. Krisztus, a Teremtő, és az Ő megváltottai és teremtményei között az örökkévalóságig megmarad a különbözőség. Az üdvözültek a mennyben sem fognak a Megáltójukkal és Teremtőjükkel misztikus módon egyesülve feloldódni, ehelyett „leborulnak a trónon ülő előtt, és imádják az örökkön-örökké élőt.” (Jel 4,10)

Henry Nouwen

Nouwen szemmelláthatólag pontosan beletalál a spirituálist hangsúlyozó korszellem kellős közepébe, amely – úgy tűnik, – minden felekezet keresztyéneit magához édesgeti, sőt magával ragadja. Mindez Pálnak az 1Kor 12-ben mondott szavaira emlékeztet, ahol az apostol arra hívja fel korinthusiak figyelmét, hogy egykor ők maguk is, mint pogány bálványimádók az eksztatikus misztérium kultuszokban idegen szellemek/lelkek vezetése alatt álltak, és hogy ezekhez mennyire „vonzódtak”. Mindazonáltal ezeket – hívja fel a figyelmüket Pál apostol, – már maguk mögött hagyták. Innentől kezdve a korinthusiak a megújított életben járnak a Szentlélek vezetése alatt, aki a szeretet, az erő és a józanság Lelke. 

Pszeudo-Dionüsziosz

A józanság és a higgadtság a valódi keresztyén követés hitelesítői. Az eksztázis, a magunkba fordulás, a világtól való elmenekülés, a látomásos tapasztalatok, és ehhez hasonlók mind szemben állnak az Ige józanságával. Pszeudo-Dionüsziosz, a misztikus, akihez Volker Leppin szerint a Krisztus utáni 5. században megjelenő keresztyén misztika tulajdonképpeni kezdetei köthetők, és akire – mint oly sok misztikusra a középkorig bezárólag – hatással volt a neoplationizmus, arra törekedett, ami a józan és világos Igének ellentmond. Leppin részletezi, hogy a misztikusok hogyan hagytak maguk mögött minden földit, beleértve az értelmet. Ezt a folyamatot „Pszeudo-Dionüsziosz – ismét neoplatonikus elődei eszméit felelevenítve -, elragadtatásnak, ekstatikos-nak nevezte: egy “… történés, amelyben az ember eksztatikus módon létezik és amelynek során önmagát bizonyos mértékig maga mögött hagyja.” 

Luther Márton „Az egyház babiloni fogságáról” című művében Pszeudo-Dionüszioszt „határozottan kárhozatosnak” bélyegezi, és ekképpen magyarázza: 

A Theologia mysticában pedig (…) inkább Platónt, mint Krisztust követi. Úgyhogy szeretném, ha azt a hívő éppenséggel nem, avagy csak igen ritkán olvasná. Mert Krisztust abból ugyan meg nem tanulod ismerni, sőt, ha már ismered, újra egészen elfeleded. Tapasztalatból beszélek. Inkább Pált hallgassuk, „hogy Krisztust, mégpedig a megfeszítettet megismerjük.” 

Ismét egy “vagy-vagy” választással találjuk szembe magunkat: a misztika útja, vagy az Ige útja előtt, az eksztázis útja előtt, amely a kontempláció szelíd formájából ugyanúgy kimutatható, vagy az Igéhez való józan ragaszkodás útja előtt.

A misztika eltávolít Isten Igéjétől. Ez cáfolhatatlan tény, még akkor is, ha némely misztikus tagadni próbálja. A Renovaré Bible kiadóitól származó idézet alapján pedig több mint egyértelmű: A Renovaré Biblia kiadói közül ketten, Dallas Willard és Richard Foster a német nyelvterületen a könyveik által váltak ismertté. Nem olyan szövegnek tartják a Bibliát, amelynek alá kellene vetni magunkat, hanem egyfajta történetként és egy életmódra vonatkozó útmutatásként tekintenek rá. Ez alatt a misztikus-kontemplatív életstílust értik, amelyet “szellemi formálásnak” (“spiritual formation”) is neveznek. Ezekkel a kifejezésekkel egyre gyakrabban lehet találkozni. 

A Renovaré Biblia előszavában, melynek teljes címe “Renovaré Spiritual Formation Bible”, és amely egyértelműen árulkodik a mű szellemi orientációjáról, a kiadók azt írják, hogy Isten jelenlétét elhívott személyek, különféle liturgiák, szociális struktúrák, meghatározó események és egyéb kijelentések közvetítik számunkra. Ez a kijelentést a következő magyarázat követi: 

Isten jelenlétének e direkt közvetítése a Szentlélek által a mai napig folytatódik. Ezenfelül Isten jelenlétének indirekt módon való közvetítése a Szentírás (Isten írott szava), az igehirdetés, a profetikus beszéd (Isten hirdetett igéje) és sákramentumok (Isten látható igéje) által megy végbe.”

Itt a kontemplatív mozgalom képviselőinek tanúságtételével van dolgunk. A Szentírás és az igehirdetés számukra csak indirekt közvetítést jelentenek. Így a legkevésbé sem meglepő, hogy a Renovaré Biblia kiadói nem állnak az Írás teljes tévedhetetlenségének és hibátlanságának a talaján. Richard Foster a kvékerek közül jön, akik a “benső fény” általi vezetést mindig is az írott Ige útmutatása fölé helyezték.  

Egyedül a Szentírásra van szükségünk! 

A svájci teológus, Adolf Schlatter a Timóteus levélhez írt magyarázatában utalást tesz arra, hogy Pál maga is szembefordult “egyfajta misztikával, amely Isten látványára, mint az Istennel való egyesülés legmagasabb fokára vágyakozott”. Isten, mint az “örökkévalóság királya” (1Tim 1,17: “korszakok királya”), “nem enged arra következtetni, hogy az eónok (=világkorszakok) isteni léttel bíró valóságok volnának,” ahogy a gnosztikus misztikusok tanították. A gnosztikusok azt a nézetet képviselték, hogy az eónok Istenből jöttek ki, és hogy a lélek az eónokon való felemelkedése által jut el Isten ismeretére (a gnózisra). Az egyedüli és örökkévaló Isten ugyanakkor itt és most láthatatlan (1Tim 1,17) és teljes mértékben különbözik ettől a világtól. Teljesen mindegy, hogy a keresztyénség első évszázadainak gnosztikusairól, a középkori egyház misztikusairól, vagy modern misztikusokról van szó, a misztikusoknak itt a földön Isten látására és a vele való egyesülésre irányuló törekvése lényegileg mond ellent az apostoli gondolkodásának. Pál nem Krisztus misztikus szemlélését várja el, hanem arra hív, hogy az evangélium hitét és üzenetét megőrizzük. 

Isten, aki a korszakok királya, minden korszakban biztosította az üdvösség útját az ember számára. A törvény nélküli korszakot a mózesi törvény koszaka követte. Most azonban a kegyelem, vagy más néven Krisztus egyházának korszakában élünk. Isten tanácsvégzése e koszakra vonatkozóan, hogy az ember egyedül hitből, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus által és egyedül az Íráson keresztül üdvözülhet. Az újszövetségi levelekben sehol sem találunk arra vonatkozó utasításokat, hogy a léleknek a misztikus felemelkedés útján kellene eljutnia a tiszta istenismeretre. Ezzel szemben az Írás olvasója sokféle felszólítással találkozhat, melyek arra vonatkoznak, hogy a hamisítatlan Igéhez ragaszkodjunk (1Pt 2,2, Tit 2,7), hogy a ránk bízott hitet megőrizzük (1Tim 6,20), hogy a hit és az igaz tanítás igéivel táplálkozzunk (1Tim 4,6), és hogy szív szerint engedelmeskedjünk a tudomány azon alakjának, amelynek követésére elhívást kaptunk (Róm 6,17). 

Azzal, hogy újra és újra vannak Krisztus gyülekezetének történetében olyan szakaszok, amelyekben Isten Igéje a háttérbe szorul, tisztában volt a brit lelkész és könyvszerző, Martyn LIoyd-Jones is. 1971-ben, tehát akkor, amikor a kontemplatív “hullám” a kezdetét vette, a következőket írta: 

Martyn-LIoyd Jones

E javaslat, hogy kevesebbet kellene prédikálni és különféle egyéb dolgokat kellene tenni, természetesen egyáltalán nem új. Az emberek azt gondolják, hogy viszonylag új és a modern kor egyik jellemzője a kijelentés elvetése és leértékelése, és az, hogy más dolgokra helyezik a hangsúlyt. Az egyszerű válasz az, hogy ebben az égvilágon nincs semmi új.”

LIoyd-Jones itt nem feltétlenül az evangelikál gyülekezetekre hatással lévő kontemplatív szemléletmódra gondolt, mivel ez akkor még alig volt jelen. Milyen gyorsan változnak az idők alig pár évtizeden belül is! Inkább arra tekintett a brit pásztor kritikus szemmel, hogy a gyülekezet mennyire hajalmos a világi korszellemet követni. Számára és mások számára is, akik a ránk hagyományozott hitért fáradhatatlanul küzdöttek és küzdenek most is, a gyülekezet lelki élete szívének Isten Igéjének kell maradnia. Mindenekelőtt azonban az idők végén azzal kell számolnunk, mielőtt Krisztus újra megjelenne, hogy az antikrisztusi lélek utoljára minden erejével – és minden ravaszságával – a Szentírás ellen fellázad. Ezek az igazságot érintő támadások annál veszélyesebbek lesznek, minél inkább a kegyesség álcája mögé rejtőznek. 

A cél: világra szóló egység vagy világra szóló bukás?

Valószínűleg e világkorszak a végéhez közeledik. A filozófusok “posztmodernnek” jelölik korunkat, amelyet egyfelől az abszolút igazságokat érintő mély szkepszis és a tudományba vetett hittől való elfordulás jellemez, másfelől egy szubjektív bensőségességre, magunkba fordulásra hajló trend. Wolfgang Riehle a “megnemismert felhője” című misztikus műhöz írt előszavában, amelyet egy ismeretlen óangol szerző fogalmazott meg, a következőket írja: “A mai új gondolkodás nyomán az az erő, amely alkalmas arra, hogy hatékony ellensúlyát képezze jelenlegi számítógép-koszakunk tudományos racionalizmusának, egy ideje egyre erősebb mértékben a misztikusok műveire emlékeztet.” Riehle arról a ráció-ellenes álláspontról tesz tanúságot, amikor a tudományos racionalizmus ellensúlyáról értkezik, amely oly gyakori manapság a posztmodern emberek között, és a misztikusok műveinek reneszánszára utal. Ez utóbbi gondolkodás, melynek támasza egyfajta ráció-ellenes, az emóciókat és a tapasztalatokat megcélzó beállítódás, egyre inkább elterjedt, sőt mára már evangelikál körökbe is beszüremkedett. Ez alapján úgy tűnik, hogy a posztmodern korszellem a misztika katalizátora. 

A közvetlen istentapasztalatra való törekvés, a harmónia és a másokkal való közösség keresése, amely nem zár ki és el másoktól, még akkor is, ha tiszta tanítással párosul, az üdvösséget kínáló wellness-evangélium, amely kegyes szóáradattal a buzgó lelkeket elárasztja, akik saját énüket állítják a közzépontba és csak saját vigaszukat és önmaguk építését hajszolják, kéz a kézben jár a biblikus tanítások és hittételek elvetésével és az értelemmel szembeni szkeptikus szemlélettel. Istent az ember nem ismerheti meg az értelmével, hangzik a gyakori krédó. Természetesen ebben van némi igazság. Igaz, hogy Isten nem ismerhető meg a bűn által megromlott értelemmel. Az értelmnek muszáj megvilágosodnia – de az ehhez szükséges fény nem a távolkeleti misztikából jön, hanem a Szentírásból, Jézus Krisztus evangéliumából. Istent a Jézus Krisztus által megvilágosított értelem nélkül nem lehet megismerni. 

Azonban a misztikus út támogatóinak teológiájában a nyilvánvaló következmény az, hogy mivel elutasítják az értelemre apelláló megközelítést, Isten Igéjének számukra többé már nincs központi jelentősége, ahogy ahhoz a tradicionális protestantizmus és az evangelikál keresztyénség évszázadokon át ragaszkodott. 

Karl Rahner

Egy új útra kell rálépni ezentúl: egy útra, amelyet folyamatosan olyan ösvényként magasztalnak fel, amint amelynek mélyebb istenismerethez és Isten közelségének intenzívebb érzéséhez kell elvezetnie – és végül minden keresztyén egységéhez. A katolikus teológustól, Karl Rahnertől származó idézet gondolatisága – “A holnap Krisztusa misztikus lesz, valaki, akit vagy meg lehet tapasztalni, vagy többé nem lesz”, – újra és újra visszaköszön a német és az angolnyelvű kontemplatív irodalomban. A kontemplatív misztika számos képviselőjénél nem ritkán ugyanolyan kijelentésekbe botlunk: a misztikának kell a keresztyének közötti egység kulcsának lennie. 

A misztika új hullámai növekvő mértékben egyesítik mindazokat, akik nem akarnak “megosztók”, vagy a keresztyén hittételek terén “túl dogmatikusok” lenni. Ehelyett egyfajta “toleráns” szellemiségtől vezérelve tapasztalatokon nyugvó, misztikus spiritualitásra törekednek (…), és még tovább mennek annál, hogy a keresztyéneket egységre hívják. Egy olyan hívás harsan fel, amely minden ember és minden vallás univerzális egységére törekszik egy globális, egységesítő misztika alapján.

Vajon mi hozta elő az utóbbi évtizedekben a “jól érzem magam” evangéliumot? Milyen gyümölcsei lehetnek, ha valaki azt az utat követi, amely a tapasztalatokon nyugszik? Létezhetnek súlyosabb tévelygésekannál, mint ami az extrém karizmatikusok “új misztikusai” között fellelhető? Létezik, hogy a Szétdobáló, a Diabolos ravasz, végső rohamjával van dolgunk, aki a misztikus úttal keresztyén-ellenes birodalomának talaját készíti elő? Tévtanítással és hamis csábítással mindig két módon lehet küzdeni: először, ha az ember felismeri a hamis tanítást, és elveti, ekkor átlát a csábításon és elutasítja azt. Másodszor, ha az ember megerősödik az igazságban és rendíthetetlenül ragaszkodik hozzá. Amíg az első mindenekelőtt Isten népe szellemi vezetőinek a feladata, az utóbbi olyan elhívás, amely minden keresztyénre érvényes. 

Tekintetbe véve az Isten népe körében megjelenő új irányzatok és tanok bőségét, aligha lehetséges lépést tartani az összes tévútra vezető csábítással, amelyet manapság Jézus gyülekezetének felkínálnak. Aki azonban mindeközben Isten Igéjének igazságában mélyen meggyökerezik és az Urával összekapcsolódik, érezni fogja Szellemében/Lelkében, hogy valami nincs rendben, még akkor is, ha nem rendelkezik részletes ismerettel az adott hamis irányzatról. A hamis csábítás csaknem mindig az igazság és a hazugság keveréke – gyakran sok igazságot tartalmaz, de mégis eleget a hamisság mérgéből ahhoz, hogy a benső embernek kárt okozzon. 

Charles Spurgeon egyszer azt mondta, hogy a megkülönböztetés képessége nem abban áll, hogy az igazat a hamistól meg tudjuk különböztetni, hanem abban, hogy az igazat a majdnem igaztól képesek vagyunk elválasztani. 

Forrás: Georg Walter, Evangelikale und die Mystik, 17-31.

Hozzászólás