„Istenem, mutasd meg nekem a Te kegyelmedet!” – Interjú Orbán Gáspárral, II.rész

/Orbán Gáspárral újra egy budapesti kávézóban ültünk le, hogy tovább folytassuk a már megkezdett beszélgetésünket teológiai meggyőződéséről, a karizmákkal és a Szentlélek keresztséggel kapcsolatos meglátásairól, személyes élményeiről, illetve a Felház mozgalom teológiai értékeléséről. Ismét több kérdést tettünk fel, és mindegyikre megint kimerítő válaszokat kaptunk. A kétrészes interjú második részét olvashatjuk/

Márkus Tamás András: Te személyesen mit éltél át? Meg voltál térve (újjá voltál születve) a “betöltekezésed” előtt? Nálad ez a két esemény elkülönült, vagy egyszerre történt? Egyáltalán, hogyan történt, ha nem vagyok indiszkrét?

Orbán Gáspár: Éppen emiatt szeretném az előző rész utolsó kérdésében említetteket részletesen kikutatni, mert az egyes eseményeket nem tudom teljes bizonyossággal beazonosítani az Ige alapján, pedig tisztán emlékszem, hogyan és milyen sorrendben történt. Nem könnyű erről beszélni, felkavar és nincs ennél értékesebb dolog az életemben. Valójában részleteiben nyilvánosan még nem is tettem. Megpróbálom most leírni, remélem sokakat bátorít majd, hogy Istenből többet és többet akarjanak!

Az egyik első ilyen jelentősebb megtapasztalás egy hosszabb folyamat eredményeként történt, amikor több hónap teljes idejű önkéntes szolgálat, napi szintű áhitatok és dicsőítések után igeolvasáskor arra a felismerésre jutottam, hogy egyszerűen kérhetem Isten kegyelmét és ha kérem, meg is fogom kapni. Erre imádkoztam, hogy „Istenem, mutasd meg nekem a Te kegyelmedet!”. Még egyszer vagy kétszer elmondtam ezt, kértem Istent a kegyelméért és ebben a pillanatban, ahogyan a szoba sarkába néztem a mennyezetnél, láttam, hogy egész egyszerűen leszáll Isten kegyelme a szobába. Azt éreztem, hogy egy végtelen békesség vesz körül, ahol minden rendben van, nem történhet baj és ha történt is korábban, itt nincs helye, mert most hirtelen minden a helyére kerül. Tökéletes harmónia és nyugalom száll rám, olyan békesség, amiben élet fakad. Mintha csak egy kis forrás nyílna ki előttem, majd hozzám egyre közelebb, mintha csak bennem is megnyitna egy forrást. Súlya is van, sőt sűrűsége és egyre áthatóbb, ahogyan finoman rámnehezedik. Érzem: ez a jelenség élő, ez Istennek személyes jelenléte a kegyelemmel, ami arról szól, hogy ok nélkül szeret engem és ez csak növekszik, ahogy egyre több és több száll le ebből a kért kegyelemből a szobába.

Azért mondom, hogy láttam, mert ebben a revelációban valósággal megláttam, amit Isten leleplezett, még ha a fizikai szememmel nem is láttam különbséget, a szellemi látásban ez nagyon éles különbség volt – pedig akkor még fogalmam sem volt, mit jelent az, hogy „szellemi látás”. Egyszerűen megláttam és megéreztem Isten kegyelmét. Ez volt az első olyan találkozásom Istennel, ahol a megtapasztalásban nyertem bizonyosságot a valóságáról.

Hasonló volt korábbi „kis kegyelem-megnyilvánulásokhoz”, mint Zsolt-bácsi kézfelemeléssel végzett áldása az Istentisztelet végén a Svábhegyen vagy a fekete énekeskönyvekben lévő bibliai idézetek olvasásakor érzett enyhe melegség a mellkasomban vagy ehhez hasonló dolgok esetén, de ez átható volt, éles és ami még fontos, hogy egy megnyílt szívbe hatolt. Ekkorra még nem vált teljesen világossá, hogy mi a követelménye Jézus követésének és az Istennel való személyes kapcsolatnak, tehát a megtérés folyamatában voltam, de a szívem már nyitva volt Isten munkája nyomán, hogy egyre többet fogadjak be az igazságból. Szép lassan ugyanis, közel három hónapnyi Ugandában töltött misszionárius önkénteskedés után rá kellett döbbenem három tényre: 1. az önkéntestársaim személyes kapcsolatban vannak Istennel, tehát létezik ilyen kapcsolat – nekem pedig nincs; 2. létezik Isten királysága, sőt oda be lehet és be is kell menni, ha valaki Istennel akar élni – én pedig nem vagyok bent és 3. a legmegdöbbentőbb tény: mindehhez meg kell térni – én pedig ha tetszik, ha nem, nem vagyok megtérve.

Mielőtt továbbmegyek, itt kitérnék a megtérés döntésének fontosságára, ami a kérdést alapjaiban határozza meg, és ami nélkül nem juthatunk teljes közösségbe Istennel. Ez a megtérés magja: a konkrét elszakadás a bűntől és az odafordulás Jézus Krisztushoz, amihez tudatos, szívbéli döntésre van szükség és ami olyan súlyos döntés, hogy nem történhet meg Isten segítsége nélkül.

Ahogy jeleztem, ezek a megtapasztalások több hónap után kezdődtek el és ennek előfeltétele volt, hogy felismerjem a személyes kapcsolat lehetőségét és ezzel együtt annak hiányát. A megtérés utolsó fázisa – amiben valahol egy ponton a fent leírt találkozás is történt és amelyben elkezdtem igazán megismerni Jézust, illetve  egyértelműen szembesültem a megtérés hiányával – ezután még majdnem egy hónapig tartott. Ezalatt az egy hónap alatt történt meg a valóságos elfordulás a bűntől és kezdődött el a visszatérés a Teremtőhöz.

Ebben a megismerésben egyre világosabbá vált, hogy csak akkor lehet Vele személyes közösségem, ha mindent odaadok neki az életemből. Tudtam, ennek egyetlen akadálya van: én magam és az életem szeretete. Tudtam, hogy nem tudom odaadni az életemet mert félek, hogy elveszítem a szabadságomat és azokat a dolgokat amikről úgy gondoltam, hogy szabadságot adnak. Amiktől úgy éreztem, hogy elég jó vagy másoknál jobb vagyok, hogy elfogadnak, hogy szeretve vagyok. Egyszerű dolgok, mint a csajozás, a kicsapongó bulik, a részegeskedés, a házasságon kívüli szexualitás vagy egyáltalán a magam függetlensége. Egyszóval mindazok a dolgok, amik a bűnök következtében az életem szerves részét képezték és amik elválasztottak Istentől. Magát a tényt nem kellett külön felismernem, hogy sok bűnöm van, az az önkéntestársaim személyes kapcsolatát látva már korábban világossá vált, a probléma az volt, hogy nem akartam odaadni a szabadságot ígérő bálványokat az életemből. Nem a bűntudat tartott távol Istentől, hiszen közel volt hozzám a kegyelmével, hanem konkrétan maga a bűn és annak következményei, amik önzővé, rettenetesen hiúvá, nagyravágyóvá, és haragvóvá tettek. Egy nap, amikor már nem csak egyértelmű volt, hogy az Istenhez térés nem fog működni anélkül, hogy odaadnék Neki mindent, hanem már meg is akartam volna ezt tenni, elmondtam Istennek: „Istenem nem tudom ezeket a dolgokat odaadni Neked, mert ezek adják a szabadságot és nem tudom őket elengedni. Ezek nélkül hogyan leszek szabad?” Isten nem késlekedett a válasszal, egy pillanat alatt bevillant az igazság: „Hiszen ha ezektől érzem magam elég jónak, elfogadottnak és szeretettnek, akkor ezek a dolgok nem szabadságot adnak nekem, hanem rabságot… Tőlük függök, ezek határoznak meg és nincs szabadságom nélkülük – akkor valójában nem szabad vagyok bennük, hanem ezeknek a rabjai vagyok! Ehelyett ígér nekem Isten szabadságot az Ő szeretetében. De milyen szabadság volna az?” – gondolkodtam. Végül így folytattam: „Istenem, nem tudom ezeket odaadni, kérlek vedd el tőlem őket!”

Ez az ima sorsdöntő volt. A következő hetekben Isten szó szerint elkezdte elvenni ezeket a dolgokat az életemből és ahol addig sötétség volt, annak helyére fény kezdett beragyogni. Mindez a lelkemben történt. A személyiségem teljességét szabadította meg Jézus, amikor egyik bálványt vette el a másik után. Szabályosan láttam, ahogyan a lelkem feketeségében az egyik oldalt fény árad be, míg a másik oldalt menekül a sötétség. Valóságos szabadulás volt ez és egyre kevesebb dolog tartott vissza Istentől. Nélküle mindezt lehetetlen lett volna magamtól elérni, színtiszta csoda volt, ahogyan lassan megszabadított minden kötöttségtől és egyre szabadabban tudtam hozzá közeledni.

A következő esemény mindennek kifutásaként történt. Sorsdöntő és mindent elsöprő erejű volt, valóságos pecsétté vált az életemen. A kegyelem megtapasztalása óta felgyorsultak az események, egyre többet értettem meg Jézus személyéből és egyre közelebb kerültem hozzá. Ebben a sodró lendületben egy augusztusi péntek este – miután előző este betévedve teljesen véletlenül felfedeztem a helyet – ellátogattam egy közeli gyülekezet egész éjjel tartó Istentiszteletére. Itt rendkívüli szenvedéllyel és nagyon hangosan imádkozott több száz ugandai – kivétel nélkül – fekete hívő. Eközben dicsőítés szólt, néhány üzenet hangzott el az oltárnál, egyéni és közösségi imák törtek fel az ég felé mind ugandai, mind angol nyelven és – akkor még nem tudtam, hogy mi az – nyelveken szólás formájában. Mindez hosszú órákon keresztül zajlott, de cseppet sem unatkoztam, mert a kulturális értelemben is izgalmas és színes Istentisztelet során hamarosan olyasmi történt, ami az egész életemet megváltoztatta.

Az alkalomra való megérkezésemtől fogva, a feltörő imák és dicsőítés közepette egyre erőteljesebben éreztem Isten jelenlétét. A korábban megismert gyengéd és kedves jelenléttel szemben elképesztően intenzív erőt éreztem magam körül. Először csak a környzetemben észleltem, de aztán egyre közelebbről. Egy idő után már nem csak magam körül, hanem az izületeimben éreztem ezt az elektromossághoz hasonló érzést. Nyilvánvalóan nem voltam ezzel egyedül. Ahogyan a teremben körbenéztem, láttam, hogy mások ugyanezzel szembesülnek, de lerítt, hogy velem ellentétben ők tudják, hogy mi történik. Nehezebben vettem levegőt és bár a gondolataimban hátul tudtam, hogy biztonságban és a lehető legjobb helyen vagyok, mégis a szeretet hevessége és ereje miatt félelmetes volt ott lenni. Olyan erővel zúdult a teremben ez az erő és olyan átható volt, hogy amikor halkan kimondtam magam elé a kérdést, nem mertem személyes módban feltenni, hogy „Ki ez az erő?”, hanem csak azt: „Mi ez az erő?”. Majd kicsivel később suttogva: „Mi vagy te?”.

Egyszercsak azonban azt vettem észre, hogy nem érzékelem tovább azt amit addig, mintha lezáródna bennem valami és nem tudok kapcsolódni, szinte kívül kerülök Isten jelenlétéből. Ez nagyon zavart, mert Isten miatt jöttem ide és nem láttam az okát, hogy miért rekedek kívül, miközben az emberekkel a teremben láthatóan ez nem történt meg. Ellenkezőleg, ők továbbra is dicsőítették Istent és egyre mélyebbre mentek az Istentiszteletben. Kívülről érzékeltem, hogy olyan mértékben és áthatóan van jelen a Mindenható, ahogy én még nem találkoztam vele és tudtam, hogy nekem is be kell jutnom arra a bizonyos helyre, ahol ezt megkaphatom. Akkor ezt még nem tudtam, de ez a Szentek Szentje, ahova Jézus útnyitóul ment be előttünk, hogy mi is beléphessünk – ennek azonban súlyos ára van.

Ahogyan így álltam ott és kerestem az indokát, hogy miért vagyok az ajtón kívül, lassan megértettem, hogy itt bizony ismét kérni kell. Kérni kell, sőt kiáltani, mert amit kérek, az maga Isten. Hát kiáltottam. Ez ott egyáltalán nem volt kirívó, nagyon is beleillet a képbe az afrikai szokások szerint mozgásban lévő és hangosan imádkozó emberek között. Kiáltottam, mert akartam Istent és azt, hogy találkozzak ott vele: „Isten, akarlak Téged! Add nekem magadat!” – kiáltottam torkom szakadtából. Ekkorra, négy hónap Istenkeresés után már minden el volt készítve bennem, hogy meghozzam a végső döntésem és Isten elvégezze azt a munkát, amit ember többé nem változtathat meg. Arra csak én nem számítottam, hogy ez most azonnal meg fog történni, ezért saját magamat is megleptem, amikor szinte meggondolatlanul, tovább kiáltva folytattam: „Akarom, hogy az enyém légy és én a Tied! Odaadom Neked az egész életemet! Odaadom a vágyaimat, az álmaimat, a jogaimat, a terveimet, legyen minden a Tied, nem tartok vissza semmit!” A kérésből, hogy adja oda magát, szükségszerűen következett, hogy nekem is oda kell adnom magamat.  Őt csak akkor kaphatom meg, ha lehetővé teszem számára, hogy odaadja magát, ennek pedig az a feltétele, hogy mindent föladok és teljes lényemmel, mindenemmel az Övé leszek. Mindez a kiáltásban egy másodperc alatt futott át a gondolataimon és a pillanat tisztaságában megszületett a visszavonhatatlan döntés. Azért lepett meg, mert bár ekkorra tisztában voltam a döntés szükségességével, úgy gondoltam erre majd jól rákészülök, átgondolva meghozom a döntést és valamilyen formában szépen megbeszélem Istennel. Na meg toltam is magam előtt a dolgot. Csakhogy az Istent kereső emberbe ültetett vágy nem mindig hagyja az embert efféle kifinomult utak bejárására. Ebben a pillanatban azonban, amikor a jelenléte utáni vágyakozással Isten elé álltam, nem volt visszaút. Ha kérem jelenlétét és kérem Őt, akkor mindent kell adnom, hogy egészen az enyém legyen, mert Ő valóban mindent és feltétel nélkül adott oda. De csak akkor lehet az enyém, ha én magam is az Övé vagyok.

Szerintem ez volt a megtérésem kifejezésének pillanata és ezzel tértem vissza a Teremtőmhöz.

Akkor még nem tudtam mit okoztam ezzel az imával. Önszántamból, saját döntésem alapján elválasztottam magamat Istennek, ezzel kizárólagos birtokába kerültem, és szabad akaratommal engedélyt adtam neki arra, hogy elárasszon Szent Szellemével, megemésztő tüzével és teljesen átvegye az irányítást az életemben. Ez rövid időn belül be is következett. Az ima végeztével eltűnt a kizártság érzése és új helyen találtam magamat. Újra egyre erősebben jelen volt körülöttem az erő, majd ismét egyre inkább bennem. Rövidesen a leírt érzés már az egész testemben jelen volt, a csontjaimban éreztem a tüzet és élesen áthatott az elektromosság.

A gyülekezet vezetői eközben rengeteg emberért imádkoztak és egy ponton rám került a sor. A lelkipásztor felemelte a kezét, hangosan imádkozott, amit nem értettem, majd a fejemre tette a kezét. Az addigiaknál is erősebben futott rajtam végig Isten ereje és mintha szőnyeget rántottak volna ki alólam, hátraestem. De nem engedtem el magam, ellenálltam ennek a különös érzésnek. Ezt valahogy érzékelte a pásztor mert felállíttatott a segítőivel és újra felemelte a kezét. Megértettem, hogy hagynom kell, hogy Isten teljesen elárasszon Szent Szellemével, ezért behunytam a szemem, imádkoztam és engedtem, hogy ahogyan előbb a kiáltáskor, most is mindenestül átvegyen Isten. Amikor a pásztor rámtette a kezét, mindenemet áthatóan árasztott el ez az erő, aki Szent Szellem volt és az egész lényemet tűz öntötte el. Ismét a földre kerültem és hagytam, hogy teljesen átmosson, minden ízemben átjárjon Szent Szellem és ne álljak ellen neki. Isten végtelen szeretete volt ez, semmihez sem hasonlítható érzés – és több mint érzés vagy pusztán a valóság érzékelése: az igazság, hogy Isten szeretet. Csak egy racionális gondolatom volt: ha Isten nem volna bölcs, nem vigyázna rám és egy kicsivel többet adna szeretetéből, az a tűz itt megemésztene és menten meghalnék.

Hosszú ideig feküdtem ebben az állapotban. Később felkeltem és reggelig ott maradtam az alkalmon Isten dicsőségében.

Hajnalban értem haza és amikor találkoztam a társaimmal, rögtön tudták, hogy valami történt, de nem tudtam elmagyarázni. Nekem is időbe telt a feldolgozása, pláne az igei megértése a dolognak, hiszen ekkoriban még azt sem tudtam, hogy mit jelent újjászületni, nem hogy Szent Szellem-keresztséget venni. Csak épp ez mind megtörtént velem.

Másnap (illetve aznap) elmentünk a barátaimmal a főváros egy népszerű gyülekezetébe, a Watoto Church-be. Még mindig szó szerint remegtem az éjjeli találkozástól és vágytam a gyülekezetbe dicsőíteni. A nyelveken szólásról tanítottak és előrehívással imádkoztak azokért, akik szerették volna ezt az ajándékot. Én nem mentem le mert a közepes angol tudásom miatt még mindig nem nagyon értettem mi történik, illetve a nyelveken szólásról sem volt sok fogalmam, addig egyszer hallottam róla. Dicsőítés alatt egy ponton kellemetlenül éreztem magam, kicsit hasonlóan mint az éjjel, amikor nem tudtam kapcsolódni az alkalomhoz. Arra vezetett Szent Szellem, hogy imádkozzak és valahogy oda jutottam, hogy kérjem Istentől, hogy a fia legyek. Felemeltem a kezeimet, feltekintettem és imádkoztam: „Atyám, kérlek fogadj el engem fiadként!” Sosem felejtem el. Szinte azonnal hallottam az elmémben a választ, ahogyan Isten szólt: „Butaság. Már a világ teremtése előtt elfogadtalak fiamnak. Fogadj el engem Te, Atyádnak!” Ez a válasz lesúlytó erejű és végtelenül felszabadító volt. A világmindenség teremtője, aki gyermekének teremtett, de elhagytam, bűnös életet éltem vele szemben, majd miután megváltott azt mondja, hogy én fogadjam el Őt! Mintha csak arra volna szüksége, hogy elfogadják! Hogyan lehetséges ez? Honnan és miből fakad ez a szeretet? Mindenen túl van és minden értelmet felülhalad, a világ össze filozófiája sem volna képes választ adni az élet ilyen értelmére! Ez Isten és az Ő fia Jézus Krisztus munkája. És most itt állok és arra készülök, hogy én fogadjam el Őt, mintha nem nekem volna rá szükségem! De persze, megérthettem volna már, hogy Ő teljesen elfogadott, hiszen éppen ezt mutatja be a kereszt… Így aztán kitörő örömmel mondtam Istennek: „Rendben, elfogadlak Atyámnak!” Ahogy ezt kimondtam, tudtam, felismertem: Isten fiává fogadott, Ő az én Atyám és én a fia vagyok. A csodálatos földi édesapám mellett most már mennyei Atyám van, aki engem újjászült!

Este amikor hazamentünk, a csodálatos alkalom után a vacsora alatt és után is folytatódott a dicsőítés a szállás közös részén. Elég méltatlannak éreztem, hogy evés közben olvasom a Bibliát, de nem tehettem le. Ahogy haladtam a szövegben, már többedjére olvastam egy sort, amire sehogyan sem tudtam koncentrálni, ezért türelmetlenül tettem félre a tányéromat, hogy felfogjam, amit a szememmel már sokadjára olvastam. Ez állt az Igében, a Zsid5,5-ben: „Én Fiam vagy te, ma szültelek Téged.” Ez az ige belémnyilalt és azóta is kőszikla az életemben. Ez volt az Ige pecsétje mindazon, ami addig történt velem. Így váltam Isten gyermekévé.

Ezeket az egyes elemeket nem tudom teljes bizonyossággal megjelölni, de azt gondolom, hogy a megtérésem folyamata azon a tüzes éjszakán záródott le. Addigra az újjászületésben „előrehaladott állapotban voltam”, de a teljes önátadás után Jézus Szent Szellembe való bemerítésével vált az egész teljessé, tehát a kérdésre válaszolva: úgy vélem nekem több minden is, a az újjászületésem teljessége, a megtérésem és a Szent Szellembe való bemerülésem is egyszerre, illetve közvetlenül egymást követően történt.

M.T.A.: Wimber a már említett művében a Szentlélekkel kapcsolatos másik vitatott kérdésnek a nyelveken szólást nevezi. A kérdés a következő: beszélhetünk-e a Szentlélek kitöltetéséről a nyelveken szólás ajándékának elnyerése nélkül? Wimber azt mondja, ez a kérdés mindig is éket vert a pünkösdiek és a konzervatív evangelikálok közé. Te mit gondolsz erről? Betöltekezhet valaki úgy Szentlélekkel, hogy nem szól nyelveken?

O.G.: Betöltekezhet valaki úgy is, hogy nem szól egy árva szót sem, velem például így történt. Közel egy évvel később kezdtem el nyelveken imádkozni otthon, egyedül. Azóta sokat gondolkodtam azon, hogy miért telt el ennyi idő a betöltekezés és a nyelveken szólás között és az erősödött meg bennem, hogy az ajándék már ott volt, de csak később fakadt föl. Imádkoztam érte és rövidesen megtörtént, hogy nyelveken tört fel bennem az ima, háromnegyed óráig abba sem tudtam hagyni, hanem csak így dicsértem az Urat.

Mint hogy a Felház nem gyülekezet, közösség vagy felekezet, nincs erről teológiai tanításunk, amit hirdetnénk. Én személyesen sem állíthatom, hogy minden kétséget kizáró igei válaszom van a kérdésre, de egy ilyen válasznál is fontosabbnak tartom, hogy feloldódjon az a frusztráció, ami a kérdés körül tapasztalható, mert ez rengeteg áldástól zárja el a hívőket. Mint Isten más dolgaival kapcsolatban olyan gyakran, sokak számára ebből is pillanatok alatt személyes kérdés válik és megítélve érzik hitüket és magukat ahelyett, hogy felszabadító igazságnak látnák, hogy Jézusnak minden lehetséges, mindig van nála több és erre kell vágyakozni, nem pedig magunkat méricskélni az alapján, hogy mit kaptunk már meg és mit nem. Szent Szellem maga az igazi ajándék, akit Isten adott nekünk és minden más ebből következik. Én sem szóltam nyelveken közel egy évig és bár így sok minden nem volt elérhető számomra és vágytam is rá, nem éreztem kevesebbnek magamat az Istennel való kapcsolatomban. Minél inkább megismerjük Jézus Szellemét, annál több mindent fog nekünk megmutatni és annál inkább akarni fogjuk Őt. Ha ez a gondolkozásunk kiindulópontja, akkor nem fog kirázni a hideg, ha a nyelveken szólásra vagy annak esetleges szükségszerűségére terelődik a szó, hanem egy csodálatos, elérhető áldásnak fogjuk látni, amire szabadságunk van vágyakozni. Ez azért jobban hangzik, nem?

Én magam úgy vélem, hogy mindenki megkaphatja ezt az ajándékot, amit kérni és gyakorolni kell. Ezt felszabadító bátorításnak szánom, ne frusztráljon senkit, ha (akár huzamosabb ideig) nem kapja meg az ajándékot, hiszen nem mi vagyunk az ajándékozók, hanem Szent Szellem. Nekem is az első két szó úgy jött az ajkamra, hogy megpróbáltam kimondani őket. Ekkor még nem szóltam nyelveken, mert nem mertem folytatni és csak utólag jöttem rá, amikor visszaemlékeztem, hogy ez bizony a nyelveken szólásom kezdete volt. Pál azt írja, hogy szeretné, ha mindannyian szólnának nyelveken a hívők. Más ajándékoktól eltérően a nyelveken imádkozással a hívő magát építi, erre pedig mindenkinek szüksége van. Bátorítok mindenkit, hogy kérje Szent Szellemtől, mert egészen más szintre lép általa az ember kapcsolata Istennel és állandóan épülésére és segítségére van a hívőnek. Csodálatos ajándék! Gondolj csak bele: Istenhez beszélsz vele és ezáltal amikor csak gyakorlod, élénk maradsz a jelenlétében, valamint az értelmed erőfeszítése nélkül, sőt annak megkerülésével tudsz Isten Szelleme szerint imádkozni.

Egy dolog mindenesetre tényszerűen biztos: az Igében a Szent Szellemmel való betöltekezés leggyakoribb jele maga a nyelveken szólás. Ezért bátorítok mindenkit, hogy kérje, keresse a nyelveken szólás ajándékát és feszengés nélkül várja, hogy Szent Szellem felfakasztja benne!

M.T.A.: Te személyesen melyik kegyelmi ajándékot kaptad meg azok közül, amelyeket Pál felsorol, és hogyan/hol tudsz vele élni?

O.G.: A korintusi levélben felsoroltak közül a bölcsesség és ismeret beszédét, a hit ajándékát, a gyógyítás ajándékait és a prófétálást, a szellemek megítélését és a nyelvek nemeit. Azt még hozzátenném, hogy az egyes levelekben említett ajándékok mellett szerintem más ajándékok is léteznek és ezek nem zárt felsorolások.

Az ajándékokkal mindenhol, a belső szobámtól a közterületeken át a gyülekezeti helyekig mindenhol élhetek és élek is, ahogyan arra vezetést, illetve szabadságot érzek. A bibliai értelemben vett erőteljes és hatékony evangélizációhoz kulcsfontosságú az ajándékok használata. Ennek szokatlansága miatt gyakran érthetővé kell tenni a fogadó fél vagy éppen a környezet előtt, hogy értsék, mi történik. Magától értetődő például, hogy egy idegennek röviden ki kell fejteni, hogy mit tesz Isten, ha a gyógyulásáért imádkozunk, hogy egyáltalán sor kerülhessen imára.

A Pécsett tartott Felház előtt evangélizáltunk a tereken és utcákon. A külföldi muzulmán hallgatók szívesen beszélgettek és kedvesek voltak, de gyakorlatilag mindenre volt válaszuk a Korán és más tanítások alapján. Egy-egy ilyen helyzetben pedig nincs nagyon idő Jézus kegyelmének mélyebb kifejtésére. Amint azonban az egészségre és gyógyulásokra terelődött a szó, ezek az emberek megnyíltak Jézus felé mind az imák fogadásában, mind a szívükkel, kiváltképp amikor azt tapasztalták, hogy fájdalom tűnik el a testükből. Idő hiányában megtérésről nem tudok beszámolni, de miután az Evangélium ereje megjelent és ezzel megérezték Jézus szeretetét, minden megváltozott.

Istentiszteleti alkalmon az ajándékok gyakorlása máshogyan zajlik, hiszen az emberek feltételezhetően eleve Isten miatt vannak ott. Ennek is ékes rendben kell történnie, ezért ha arra szükség van, ebben az esetben is el kell magyarázni az embereknek, hogy mi történik. Ebben szerintem a pontos tanításnak és a helyes tekintéllyel való vezetésnek van kiemelt szerepe.

Arra is kell figyelni, hogy a nyelvekkel ne botránkoztassunk meg senkit, ahogyan az Ige ezt tanítja is, tehát azzal, ha nem egyedül vagyok, csak nem hangosan vagy erről tanítással rendelkező hívő közegben élek.

M.T.A.: Lehet ennyi kegyelmi ajándéka egy embernek? Pál apostol szerint az egyház olyan mint egy élő test, amelyben minden végtagnak, szervnek megvan a maga szerepe (1Kor 7,7). E hasonlat alapján valószínűtlennek tűnik számomra, hogy egyvalaki sok ajándékot birtokoljon.

O.G.: Számomra inkább az a kérdés, hogy kizárt-e hogy valaki valamennyi ajándékot birtokolja? Mindenképpen testként működünk és szükségünk van egymásra, sőt a kisebbeket és „éktelenebbeket” nagyobb tisztességgel vesszük körül, mert Jézus királyságában az utolsók az elsők. Ez a törvényszerűség elemeli a tekintetet az ajándékról és az Ajándékozóra mutat. Ha ez egészségesen működik, akkor az ajándék maga is új értelmet nyer az emberek előtt, mert annak fog szólni, akit Isten fel akar emelni és építeni akar: akinek bátorításra, gyógyulásra, szabadulásra van szüksége. Egyszóval nem aránytalanodik el a test, nem szupersztárok emelkednek fel az ajándékok használatával, hanem azok kerülnek közelebb Jézushoz, akiknek az épülésére az ajándékok szólnak. Ez Isten királysága.

M.T.A.: Találkoztál -e a karizmákkal való élésben túlkapásokkal, és ha igen, milyenekkel? Hogyan lehet a karizmatikus gyülekezettel együtt járó “spontaneitást” mederben tartani? Gondoljunk itt a nyelveken szólásra, vagy a prófétálás ajándékára. Például ha valaki azt állítja, hogy van egy próféciája Istentől, hogyan lehet “leellenőrizni”, hogy valóban Istentől kapta-e, és hogy valóban építő a közösség számára?

O.G.: Ó, nagyon is találkoztam, sőt sajnos én is estem már ilyen túlkapásba. Sok oka lehet annak, ha valaki kilép a helyes keretek közül. Tapasztalataim szerint ez lehet puszta figyelmetlenség, túlzott vehemencia, vagy téves tanításból származó túlkapás, rosszabb esetben valamilyen testi cselekedet, legrosszabb esetben pedig rossz szellemiségből eredő probléma.

Sokféle túlkapás van és nem feltétlen csak egy Istentiszteleten vagy szolgálatban jelenhetnek meg. A túlhierarchizált kapcsolatok, a diktatórikus viselkedés, a felekezeti gőg vagy a szükségtelen szakadások is ide tartoznak.

Tipikus és súlyos túlkapás, hogy amikor emberek Szent Szellemért imádkoznak és bármelyik fenti okból kifolyólag nagyon akarják, hogy ennek látható manifesztációja legyen, kézzel lenyomják vagy ledöntik az imát fogadót. Ugyanis ahogyan a Bibliában is számos helyen találkozunk a jelenséggel, hogy Isten nagymértékű jelenlétében emberek arcra borulnak, a földre esnek vagy más jele van az alig elviselhető dicsőségének, ez ma is gyakran megtörténik. Amikor azonban ez nem Isten munkája, akkor borzasztóan hamissá válik a dolog. Ezek vagy az ehhez hasonlók kezeléséhez és igei mederben tartásához van szükség józanságra és tiszta szívre, hogy Sátán ne tudjon a megbotránkozáson keresztül meglopni embereket vagy elidegeníteni őket Szent Szellem valós és szent munkájától.

Ezért ha a Felházban valaki szeretné Szent Szellemet venni és ezért imát kér, különösen is óvatosak vagyunk, hogy ne hassunk rá fizikailag, ne döntsük el, sőt ha egy irányban megbillene, ellentartunk a másik oldalról, hogy meg tudjon állni a lábán. Amikor pedig valaki Isten kiáradó jelenlétében nem tud állva maradni, finoman segíteni kell neki, hogy stabil helyzetbe kerüljön.

Figyelmetlenség lehet mondjuk egy imaszolgálat során, hogy valaki nem észlel valamit, ami történik és ezért nem lesz igei ahogyan végzi a szolgálatot. Személyes példa a közelmúltból: imádkoztam valakiért és egyszerűen nem vettem észre, hogy egyensúlyát veszti, ahogyan ráteszem a kezemet, mert azt hittem, az Úr dolgozik benne. Nagyon örültem, amikor ezt jelezte, mert Isten munkája valóban ott volt és ahogyan felemelve lazábban tartottam a kezemet, hamar el is végezte a szolgálatot és ezt a személyt betöltötte Szent Szellemével.

Egy szenvedélyes imaalkalmon vagy Istentiszteleten ennél nagyobb kihívás lehet, ha valaki túlzott vehemenciával imádkozik másokért és így történik olyasmi, ami nem Istentől van. Ez már közelebb van a testből származó túlkapásokhoz, mert a fölösleges hevességgel könnyen valamilyen testi erőfeszítés kerülhet a szellemi igazság helyébe és ez nincs a mennyből. Isten Szellemének nincs szüksége emberi testi erőfeszítésekre ahhoz, hogy elvégezze a munkáját. Az Ige azt tanítja, hogy ne rohanjunk Isten elé, maradjunk a háta mögött, hogy követhessük, Ő majd mutatja az utat. Az életvezetés mellett fokozottan igaz ez akkor, amikor szellemi szolgálatot végzünk. Az egyébként elképzelhető, hogy Isten valamilyen szokatlan dologra vezeti azt, aki imádkozik, például valamilyen hitbeli cselekedetre, de a legfontosabb, hogy minden tisztán szellemi vezetésből történjen.

Sajnos már ebben is követtem el hibákat, de hála Istennek, hogy megtanít kiküszöbölni ezeket.

A testivé váló szolgálat azért veszélyes mert kapukat nyithat az ördögi működésnek. Isten munkájának erőltetése földivé, testivé és így gonosz szellemekből táplálkozóvá válhat, manipulatívvá válik és a varázsláshoz fog hasonlítani, amiben nincs Isten. Ezt az ember hamar megérzi, akár ha a környezetében történik, de akkor is, ha ő szolgál, mert Isten Szelleme ezt jelzi és nem működik együtt ilyen tevékenységgel.

Egy ponton nekem is meg kellett tanulnom, hogy milyen az, amikor Szent Szellem nem megy tovább az emberrel és ha rossz irányt vettem, valósággal hátralépett egy-egy szituációból. Nem az volt az Ő akarata, amit én akartam csinálni. Megértettem, hogy minden lépést kizárólag Vele lehet megtenni és minden lépésnek az Ő végtelen békességében kell megtörténnie, még akkor is, ha egyébként az Ő személyéből adódóan nagy szenvedély vagy tűz van egy helyen. Ha a békesség elillan, meg kell állni és kérni kell Istent, hogy vegye vissza az irányítást. Nem lehet erőszakot tenni Szent Szellemen, a legnagyobb tiszteletben kell tartani a munkáját. Ő ugyanakkor a segítő és támogató Isten, ezért a tiszta szívű embernek nincs oka félni ezektől, Isten megtanítja minden helyes útra, ha hibázik is. Velem is így volt ez. Emellett a fentiek miatt is olyan fontos, hogy az embernek legyen tapasztalt, bölcs és kenetteljes hívő tekintély az életében, akitől tanulhat, intést és bátorítást vehet.

Az Istentiszteletekkel kapcsolatban mi két alapvető igazságból szoktunk kiindulni: az egyik, hogy ahol Isten Szelleme van, ott a szabadság, a másik, hogy mindennek ékes rendben kell történnie. Szerintem mindkettő a végletekig igaz. Isten a rendnek és nem a zűrzavarnak az Istene, ezért le kell metszeni az öncélú, csak a figyelem elterelésére alkalmas és nem igei jelenségeket. Ezzel együtt törekedni kell a teljes szabadságra, amiben ha az Istentiszteleten történő dolgok Jézusra mutatnak, az Ő szentsége van jelen és ha megfelelő tanítás mellett, megfelelő tekintély vezetésével történik az alkalom, akkor valószínűleg sokkal több minden fog a rend és a szabadság harmóniájában történni, mint azt bármikor is gondoltuk volna. Ez akár szokatlan és különös dolgokat is eredményezhet, amikre nem találunk konkrét példát a Bibliában, de Isten jelenlétének szabadságában tökéletes helye van. A lényeg, hogy a megbotránkozás lehetőségét szűkítsük a megfelelő kommentárral és tanítással, mert ez mindenkinek biztonságot és szabadságot fog nyújtani.

A gyülekezeti prófétálásról azt mondja a Biblia, hogy a többiek ítéljék azt meg, egy másik helyen pedig, hogy megvizsgálva tartsuk meg, ami jó.

Mi alapvetően három szempontot szoktunk figyelembe venni, hogy a prófétálást megvizsgáljuk, hogy igei-e: először is, hogy nem ellenkezik-e az Igével, másodszor, hogy emberekhez, épülésre, vigasztalásra és bátorításra szól-e, illetve harmadszor – és ez a legfontosabb – hogy Jézus Krisztusra mutat-e.

Ezután a kimondott szó magáért beszél, mert ha Istentől volt, az nem tér vissza dolga végezetlenül és megcselekszi, amiért kiküldte Isten. Magyarul eredményes lesz, ezt pedig az ember észre veszi. Általában az elhangzottakról szellemben érzékelhető, ha nem Istentől van. Még egyszerűbb megítélni, ha valaki összevissza beszél, mert az hamar leleplezi önmagát. Emellett segít, ha a prófétáláshoz valamilyen tényszerű visszaigazolás kapcsolódik, akár a múlt, a jelen vagy a jövő összefüggésében. A megvizsgálás ezért hosszabb folyamat is lehet, ezért is fontosak a visszajelzések és a bizonyságok, amiket ha megoszthatóak, nem szabad magunknak megtartani.

Az apostol azt mondja, hogy a megfelelő rendben mindenki prófétálhat, „hogy mindenki tanuljon és mindenki bátorítást nyerjen”. Szerintem a folyamatokat (ki, hogy és mikor szóljon) az Istentiszteletet vezető személynek és segítőiknek (nevezzük őket felekezettől függően bárhogy) kell mederben tartania, a szabadság és a rend fokát megítélnie és az alkalom menetére vonatkozó döntéseket hoznia. Ha egy közösség vagy az összejöttek jó tanítással rendelkeznek, ez szinte magától működik és Szent Szellem vezetésében kollektíven együtt tudnak haladni az összegyűltek.

M.T.A.: A Szentírás nem definiál bővebben, vagy pontosabban bizonyos kegyelmi ajándékokat, csak felsorolás szintjén vannak megemlítve: ilyen az “ismeret beszéde”, a “lelkek megkülönböztetése”, vagy “bölcsesség beszéde”. Van -e tapasztalatod arra nézve, hogy hogyan néznek ki ezek az ajándékok a gyakorlatban? Hogyan lehet őket egymástól elkülöníteni?

O.G.: Ahogy csoportosítani szokták, ez az említett három mind kijelentésből származó ajándék.

Ismeret beszéde esetén is Szent Szellem valamilyen kijelentéséből kapunk természetfeletti módon olyan ismeretet vagy információt, amit egyébként magunktól nem tudhatnánk.

Ez történt a samáriai asszonnyal is, amikor Jézus megmondta neki, hogy “öt férjed volt és a mostani nem férjed”. Az asszony ezen keresztül kapcsolatba került a Megváltóval és ő maga hirdette a városban, hogy lehet, hogy a Krisztus az, aki a kútnál ül. Sokan hittek neki ezért és amikor találkoztak Jézussal, maguk is meggyőződtek, hogy ő a világ üdvözítője. Micsoda gyümölcs, pedig csak néhány szó volt az ismeret!

Hasonló történt egy barátommal amikor a közelmúltban egy kávézóban mondott ismeret beszédét egy idegennek annak fájós füléről, aki miután imádkoztak érte, elindult a megtérés útján és ma már Jézusnál van az élete. Az a helyzet, hogy Isten azt akarja, hogy az ehhez hasonló történetek normális részét képezzék az életünknek, mások mellett ugyanis ezt hívják Isten királyságának.

Szellemek vagy lelkek megkülönböztetése, amikor valaki meg tudja állapítani, hogy milyen szellemmel áll szemben: Istentől származóval vagy Sátántól származóval. Ez is kijelentésben történik, tehát szellemben tudja az ember, hogy mit mond Isten. Ez történt az Apostolok cselekedeteiben a jövendőmondó lányka esetén, ahol bár Istent magasztalta a szellem, Pál tudta, hogy nem tőle van és kiűzte ezt a jövendőmondó szellemet.

Az ajándék tapasztalatom szerint emberekre, konkrét helyekre és helyzetekre is vonatkozik. Például szolgálatkor vagy akár hétköznapi szituációkban is felismerheti az ember Szent Szellemben, hogy valaki újjászületett hívő, a világban van vagy például, ha ezoterikus, okkult háttérből jön. Emellett sok más minden is kiderülhet, nagyon hasznos, amikor megkötözöttségekkel szemben kell szolgálni.

Helyek tekintetében is kulcsfontosságú: mi például mivel a dicsőítőesteket bulihelyeken, koncerttermekben vagy csarnokokban tartjuk, az előkészítés részét képezi, hogy a Felházak előtt egy külön csapat – hol hosszabban, hol rövidebben (esetenként órákon át) – imádkozik a helyszínen, hogy aztán már minden tiszta és megszentelt szellemi közegben történhessen.

M.T.A.: a Felházban és egyéb karizmatikus közösségekben is látunk olyat, hogy valaki, aki egyfajta “mentális képet” kapott, feláll, és elmondja mit, vagy kit látott, és ez alapján várja, hogy a jelenlevők közül valaki magára ismerjen, és annak átadja Isten üzenetét. Ez lehet egy szimbolikus kép, vagy egy konkrét személy konkrét névvel. Te ezt milyen karizmának neveznéd?

O.G.: A képet vagy információt önmagában ismeret beszédének. Ha azonban ehhez üzenet is kapcsolódik vagy felhívás valamilyen elvégzendő szolgálatra (mondjuk közös imára megbocsátásért), esetleg valamilyen cselekedet, amit meg kell tenni, akkor kiszélesedik a szolgálat és más karizmákkal bővül. Kapcsolódó üzenet lehet bölcsesség beszéde vagy prófécia is, ez utóbbi esetében a beszélő isteni erővel és hatalommal alakítja az adott helyzetet, amire az ismeret beszéde vonatkozik. Ez a prófécia lehet egyszerű bátorítás, de lehet olyan kijelentés is, ami megváltoztatja az adott helyzet végkimenetelét, ha úgy tetszik, a jövőt. Ezt csak azért mondom, mert karizmákhoz gyakran kapcsolódnak újabb és újab (azonos vagy más) karizmák és válik ezzel kiterjedtebbé a szolgálat.

M.T.A.: Egy picit más jellegű kérdés: a mai napig (ha nem tévedek) református keresztyénként beszélsz magadról. Miben nyilvánul meg a reformátusságod? Inkább teológiai sajátosságok/jellegzetességek állnak e megjelölés mögött, vagy a gyülekezeti/felekezeti hűség a Magyarországi Református Egyházhoz?

O.G.: Az Istenhez való hűség áll mögötte. Egyrészt ebbe a felekezetbe teremtett és amíg Ő nem mondja, nem is mennék el sohasem. Másrészt nagyon szeretem a Református Egyházat, mint egészet. A történelmét, hagyományait, bizonyos formalizmusait, a magyar nemzettől való elválaszthatatlanságát és sorolhatnám. Eleve, a mi lelkészeinknek van a legkirályabb öltözékük, ugyebár.

Mindezeken túl azonban szerintem a legfontosabb, hogy Istennek egy, azaz 1  Egyháza van. Ezért is hívjuk egy-háznak, nem? Nem hallottam róla, hogy a Fiú több házat is épített volna. Egy házat épített, egy felett az Úr és ez az ő teste. A mennyben nem lesz evangélikus, pünkösdista vagy katolikus szekció, legfeljebb plusz egy református (csak viccelek), hanem mind együtt leszünk és a teológiánk is tökéletes lesz: szemtől szemben fogjuk látni Istent. Ezek tehát csak felekezeti határvonalakat jelenthetnek és nem az Atya házában való lakozás határvonalait. Ezt pedig már itt a Földön meg kell valósítanunk, hogy a világ lássa, hogy szeretjük egymást és ebből megértse, hogy Isten küldte Jézust értünk és hogy úgy szeret bennünket, mint tulajdon Fiát szereti. Úgyhogy összességében mind Krisztus testének vagyunk a tagjai, nem különböző egyházaknak.