26
Már
2018

Evangelikál “lakmuszpapír” – az emberi lélek helyesen értelmezett “halhatatlansága”

A “lélek halhatatlansága”

E tantétel a keresztyén teológia két főbb témaegységét is érinti: egyrészt az antropológiát, az ember teremtettségével kapcsolatos tanítást, másrészt az eszkatológiát, a jövendő dolgokkal kapcsolatos hittételeket. Mindkét szempontból meg kell vizsgálnunk a kérdést, mert mindkét területen léteznek olyan elhajlások, amelyek szembemennek mind az apostoli, mind a reformátori, mind az evangelikál doktrinális örökséggel.

Amikor az emberi lélek halhatatlanságát hangsúlyozzuk, akkor általánosan azt értjük alatta, hogy az ember lelke (immateriális alkotóeleme) a halál után tovább “exisztál”. Ez egyáltalán nem mellékes. A hitvallásos protestantizmus, a katolicizmus és a keleti ortodoxia számára mindig is egyértelmű volt a lélek folytatólagos, halálon átívelő létezése. Ilyen értelemben a “lélek halhatatlansága” valóban egy lényeges bibliai tanítás, amelyet a korábbi időkben is támadtak már, de a kortárs teológia is megkérdőjelezi. Sőt, olyan tanításnak tekinthető, amellyel kapcsolatos álláspontunk elárulja, hogy a hitvallásos protestantizmus, az evangelikál teológia irányában orientálódunk, vagy nem. Miért is? A válasz egyszerű: a “hit szabályát” követő, az apostoli tanítás talaján álló egyház mindig is eretnekségnek, tévtanításnak tartotta mind a “lélekalvást”, mind a “gonoszok” végső megsemmisüléséről szóló tanítást, az “annihilációt”, mely szerint mind a test, mind a lélek megsemmisül a halál után, vagy az utolsó ítélet alkalmával.

1.) Antropológia / az emberi lélek

Ha az antropológiai aspektust vizsgáljuk, akkor az emberi lélek teremtettségi sajátosságáról, funkciójáról, tulajdonságairól kell beszélnünk. Ilyen értelemben beszél a Magyar Református Egyház hivatalos hitvallási irata, a II.Helvét Hitvallás (1562) VII. fejezete is a lélek halhatatlanságáról, amikor az emberrel kapcsolatos tanítását adja közre:

“…az embernek két, méghozzá különböző lényege van egy személyben: a halhatatlan lélek, mely a testtől elválva nem alszik el, nem vész el, illetve a halandó test, mely azonban az utolsó ítéletkor feltámasztatik a halottak közül, hogy azután az egész ember örökre vagy életben, vagy a halálban maradjon.”

A Hitvallás nem habozik elhatárolódni mindazoktól, akik ezt nem fogadják el és más véleményen vannak:

“Elítélünk mindenkit, aki akár kigúnyolja, vagy körmönfont vitákkal kétségbe vonja a lélek halhatatlanságát, akár azt állítja, hogy a lélek alszik, vagy része Istennek.”

Az 1647-ben íródott Westminsteri Hitvallás IV. fejezetében, amelyben ugyancsak a teremtésről van szó, az előzőekkel összecsengő kijelentésekkel találkozhatunk:

“Miután az Isten megalkotott minden teremtményt, megteremtette az embert – férfit és nőt – értelmes és halhatatlan lélekkel.”

Heinrich Bullinger

A két hitvallás nyilvánvalóan és egyértelműen az emberi lélek lényegi halhatatlanságáról beszél, ugyanakkor ezen jellegzetességét Isten teremtési aktusához köti. Maga Bullinger – a II.Helvét Hitvallás szerzője – a következőképpen részletezi a lélekkel kapcsolatos hitvallási szakaszt: “a lélek az a szellemi valóság, melyet Isten áraszt az emberi testbe, hogy vele egybekötve éltesse és kormányozza azt. Midőn pedig elválik a testtől, ne semmisüljön meg, hanem halhatatlanul örökké éljen (…) Kétségtelenül világos szavakkal tanítja a Szentírás, hogy a lélek nem a földből állott elő, sem a test előtt nem volt alkotva, hanem a teremtő szájából származott, tudniillik Isten titkos erejéből, és így áradt bele a testbe.” Bullinger kitér azokra, akik a lélek ezen jellegzetességét és “egyediségét” cáfolni akarják: “Némelyek tagadják a lélek különlényegűségét. Azt erősítik, hogy – a lélek – nem egyéb, mint az emberben lévő életerő, vagy éppen bizonyos tulajdonság. A Szentírás azonban elismeri, hogy a lélek létező valóság. Az Úr ugyanis arról tesz bizonyságot az evangéliumban, hogy a lélek gyötrődik a gyehennában. (…) Egyszerűen állítom, hogy a léleknek minden más szellemtől különböző, páratlan, sőt kiemelkedő a lényege: valósággal létezik és teremtésétől fogva szüntelenül munkálkodik…”.

A hitvallások szövege alapján egyértelmű, hogy a “lélek halhatatlanságának” tantétele az emberi lélek sajátos jellegzetességét jelöli, azt, hogy teremtettségéből és lényegéből fakadóan örökké létezik.

A “halhatatlanság” jelentésének tisztázása / megfelelő hangsúlyok, lényeges szempontok

Amint látjuk, hitvallásos értelemben a lélek halhatatlan. Ugyanakkor szükséges tisztáznunk a fogalmat, mert számtalan félreértésre adhat okot.

Valóban, a “halhatatlan”, mint jelző félrevezető lehet, ha a “gonoszok”, a kárhozatra jutottak lelkének halál utáni létezésével kapcsolatban használjuk. Sőt, bizonyos értelemben helytelen és bibliátlan volna, ugyanis a Szentírás ezt a szót kizárólag az örök élet kontextusában használja, tehát a Krisztussal való mennyei létre, az “örök életre”, azaz a végső, beteljesedett áldott állapotra, amelyben azoknak lehet csak része, akik hitüket Krisztusba vetették.

A “halhatatlan” jelentése: “képtelen meghalni, képtelen a halálra.” Ádám, a bibliai narratíva szerint az első ember, nem volt halhatatlan, hiszen nem csak képes volt meghalni, hanem a bűneset során el is szenvedte a halált spirituális értelemben, majd jóval később testileg (lásd Gen 2,17). Az elbukott emberiség tehát nem halhatatlan, hiszen mindannyian hallottak vagyunk – testi és lelki értelemben is – bűneinkben és mulandóságunkban. Jézus azt mondta, hogy “aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet”, mert Isten haragja marad rajta (Jn 3,36).

Lényeges tehát, hogy amikor “halhatatlanságról” beszélünk, és a lélek halhatatlanságának tantételét hangsúlyozzuk, pusztán csak a lélek halál utáni tudatos létezésére gondolunk, és nem ennek a létezésnek a minőségére (amely létezés lehet “élet” vagy “halál). Ezt azért lényeges hangsúlyozni, mert a Biblia a puszta létezést, exisztálást soha nem nevezi “életnek”. Ennek értelmében például a Mt 4,4-ben a következőt olvassuk: “Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” A Zsolt 30,5-ben ezt: “életben tartottál”. A Fil 1,21-ben: “Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” A bibliai szóhasználat szerint, szűkebb értelemben tehát egyedül a Krisztusban való létezést nevezhetjük “életnek”, míg az istenkapcsolatot nélkülöző, az Istentől elszakított evilági, vagy túlvilági létezést halálnak kell neveznünk.

Az 1Kor 15,53-54 arra tanít, hogy az ember természeténél fogva nem halhatatlan, hanem halandó: “Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.” Akik hit által Krisztus személyéhez kapcsolódnak, azaz “Krisztusban vannak”, azok válnak szűkebb értelemben “halhatatlanná”. A halhatatlanság ilyen értelemben mindig Isten személyre szóló ajándéka, hiszen az Ádámtól származó emberiség a halandóságot “örökölte.” Egyedül Krisztus által részesül Isten népe a halhatatlanságban, hiszen a “a második ember (=Krisztus) mennyből való.” (45-47.versek).

Lehet, hogy úgy tűnik, mintha a szavakon lovagolnánk. De nem! Fontos hangsúlyoznunk, hogy az emberi lélek – ahogy a hitvallások is beszélnek róla – “halhatatlan”, ha a puszta létezését értjük alatta, ugyanakkor nem nevezhetjük halhatatlannak, ha a létezésének minőségére utalunk. Az emberi lélek Isten újjászülő kegyelmének érintése nélkül bár létezik (és mindig is létezni fog), mégis halott, ugyanakkor Krisztusban való létezését “életnek” kell neveznünk. Így kell értenünk az örök halált is, hiszen a bibliai szóhasználatban a halál nem “megszűnést” jelent, hanem örök kárhozatot, örök elvetettséget, az Isten jelenlétéből való örök kizárattatás állapotát.

Ezért mindig “óvatosnak” kell lennünk akkor, amikor az emberi lélek halhatatlanságáról beszélünk. Hitvallási értelemben fontos és lényeges hangsúlyoznunk, ugyanakkor mindig pontosítanunk kell, hogy mit értünk alatta: a lélek folyamatosa, halálon túli exisztálását. Ha nem pontosítjuk a “halhatatlanság” jelentéstartományát, úgy tűnhet, mintha a testet és a lelket a bűneset következményeképp nem fertőzte volna meg teljességgel a bűn, mintha nem lenne emiatt osztályrésze – mind a testnek, mind a léleknek – az örök halálban, és mintha e kettőnek nem volna szüksége a megváltásra, azaz Jézus kereszten való helyettes áldozatára.

De egyéb veszélye is van annak, ha a lelket helyes hangsúlyok nélkül nevezzük halhatatlannak: azt a benyomást keltjük, hogy az emberi lélek jóval fontosabb, mint az emberi test. Ez elvezethez egészen odáig, hogy az ember materiális, fizikai részét, alkotóelemét, a testet megvetjük. Sajnos az egyház történetében (különösen a középkori egyázat, illetve a római katolicizmust jellemezte ez a szemléletmód) ez a gondolat a test totális megvetéséhez és sanyargatásához vezetett. Azonban az Írás azt tanítja, hogy Istennek Jézus Krisztusban való kegyelme által testünk ugyanannyira értékes, mint a lelkünk. Nem kell tehát megvetnünk, és nem kell végletekig sanyargatnunk, hiszen az a Szentlélek temploma (1Kor 6,18-20).

Nem túl veszélyes a halhatatlanság fogalma? 

Ha mindezt tekintetbe vesszük, jogos kérdésként merülhet fel, hogy vajon nem volna-e célszerűbb a “halhatatlanság” fogalma helyett mást használnunk az emberi lélek halál utáni létezésére, fenntartva a “halhatatlanság” fogalmát annak, amiről a Szentírás is egyértelműen tanít, a Krisztusban való örök élet csodálatos ajándékának?

R.C.Sproul

A kérdés jogosságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a nagy református/presbiteriánus tanító, R.C. Sproul is, a Westminsteri Hitvalláshoz írt magyarázatában kifejezi a hitvallás szövegével kapcsolatos aggodalmait. Sproul a hitvallás emberi lélekkel kapcsolatos kijelentéseit egy vallomással kezdi: soha nem kérdőjelezné meg a hitvallás szövegét, amelyet a református teológia valaha írt legprecízebb összefoglalásának tart. Ugyanakkor egyetlen egy résszel kivételt tenne, éspedig azzal, amelyik a lélek halhatatlanságáról szól. Sproul szerint ez azon rendkívül ritka pillanatok egyike, amikor a “hit óriásai” (utalva ezzel a hitvallás szerzőire) megbotlottak, hiszen – érvelése szerint – az emberi lelket nem tarthatjuk önmagától fogva halhatatlannak. Ez az elképzelés ugyanis a görög filozófiából ered, és nem a Szentírásból. A görögök abban hittek, hogy a lélek halhatatlan és örökkévaló, értve ezalatt azt, hogy öröktől fogva létezett (preegzisztens), és örökké is fog létezni. A keresztyén teológia azonban tagadja a lélek örökkévalóságát – pontosabban öröktől fogva való létezését -, hiszen minden ember lelke és teste Isten teremtő aktusa által jött léttre, lett megteremtve. Ebből következik, hogy volt olyan idő, amikor az ember lelke nem létezett. Sproul szerint az ortodox keresztyénség tanítása szerint volt olyan idő, amikor az emberi lélek még nem létezett, de létrejötte, illetve megteremtése után már nem lesz olyan idő, amikor ne létezne. Az ortodox keresztyén tanítás ezért utasítja el az ún. annihilációt, a lélek “megszűnését” hirdető nézetet – legyen szó akár a lélek halál utáni, akár az utolsó ítélet utáni megszűnéséről. Isten olyan “kapacitással” teremtett minket – mondja Sproul -, hogy örökké létezzünk, és lelkünket tekintve örökké is fogunk élni, beleértve az elvetetteket is. Sproul feltételezi (és minden bizonnyal erről van szó), hogy a westminsteri atyák ezt a gondolatot akarták kifejezésre juttatni a hitvallásban szereplő “halhatatlan” szóval. Sproul itt egy fontos megjegyzéssel él: nem szabad azt gondolnunk, hogy a lélek önmagától fogva, a saját erejéből halhatatlan, és így létezne örökké. Egyedül Isten adja az életet, és ő is tartja fenn azt. Ezért az emberi lélek halhatatlanságának az oka egyedül csak a szuverén Isten (és az ő dekrétuma) lehet, és nem az, hogy a lélek ne lenne képes meghalni. Isten, ha akarná, bármilyen lét és életformát megszüntethetne egy szempillantás alatt, de ő – ebben az esetben, kijelentett akarata szerint – nem akarja soha többé megszüntetni a megteretemtett emberi lélek létezését (lásd: Truth We Confess, I / 4. Creation).

Mindezen észrevételeket tekintetbe véve sem szabad száműznünk a “lélek halhatatlanságát”. Egyet tehetünk: mindig a megfelelő, biblia hangsúlyokkal hivatkozzunk rá:

  • a lélek halhatatlan, de nem öröktól fogva való (nem preegzisztens)
  • önmagában nem rendelkezik örökkévaló léttel, hanem így teremtetett
  • létezésének van kezdete és jövőbeni léte is Istentől függ
  • Isten szuverén akaratából az ember lelkét örökké fenntartja

Louis Berkhof

Louis Berkhof (1873-1957), egykori református dogmatikus méltán elhíresült rendszeres teológiájában a témához írt bevezetőjében a következőképpen ír a lélek halhatatlanságáról. Berkhof gondolatai azért fontosak, mert válaszol e tantétellel kapcsolatos ellenérvekre, továbbá úgy érvel, hogy mindazokat a szempontokat figyelmbe veszi, amelyeket előbb hangsúlyoztunk.

Többször elhangzott az állítás, miszerint az Ószövetség, s különösen Mózes 5 könyve egyáltalában nem tanítja a lélek halhatatlanságát. Az tökéletesen igaz, hogy ezt a nagy igazságot az Ószövetség kevéssé világosan jelenti ki, mint az Újszövetség, ám a tények ebben az esetben nem adnak alapot ahhoz a kijelentéshez, hogy mindenestől hiányzik az Ószövetségből. Jól ismert és általánosan elfogadott tény, hogy Isten kijelentése a Szentírásban progresszív, és fokozatosan növekszik a világosságát illetően, és magától értetődik, hogy a halhatatlanság tantétele az áldott örökélet vonatkozásában teljes jelentősége csakis Jézus Krisztus feltámadása után jelentethetett ki, Aki „világosságra hozta pedig az életet és a halhatatlanságot”, 2 Tim 1,10. Miközben azonban mindez igaz, nem tagadható, hogy az Ószövetség több módon sugallja az ember folytatólagos tudatos létezését akár a lélek puszta halhatatlansága, vagy túlélése, akár az áldott jövőbeli élet értelmében. Ez benne foglaltatik egyrészt az Istenről és az emberről szóló tantételben: Izraelnek a halhatatlanságba vetett hitének gyökere Magába az Istenbe, mint Teremtőjébe és Megváltójába, a szövetségének Istenébe vetett hitében volt megtalálható, Aki soha nem hagyja el őket. Ő volt számukra az élő, az örökkévaló, a hűséges Isten. Akinek a közösségében örömöt, életet, békességet és tökéletes megelégedettséget leltek. Vajon úgy epekedtek volna Utána, ahogyan tették, rábízták volna magukat életre-halálra, s vajon úgy énekeltek volna Róla, mint örökös részükről, ha úgy érezték volna, hogy amit Ő kínál nekik, az nem más, mint az idő egy darabkája? Hogyan szerezhettek volna valódi vigasztalást Isten megígért megváltásából, ha úgy tekintették volna a halált, mint létezésük végét? Sőt, az Ószövetség Isten képmására teremtettnek mutatja be az embert, aki életre, s nem halandóságra teremtetett. Az állattól eltérően olyan élettel rendelkezik, ami átnyúlik az időn és már magában hordozza a halhatatlanság zálogát. Az Istennel való közösségre alkottatott, s csak kevéssé tétetett kisebbé az angyaloknál, s Isten az örökkévalóságot adta a szívébe, Préd3,11.”

De ne gondoljuk, hogy a lélek helyesen súlypontozott “halhatatlansága” csak a régi teológia, az egyházatyák, a középkori teológusok vagy a protestáns ortodoxia képviselői számára volt lényeges. A svájci Emil Brunner, a 20. század egyik legmeghatározóbb református teológusa is kiemelte jelentőségét, hasonlóképpen árnyalva a fogalmat dogmatikájában, ahogy az előzőekben láthattuk.

Emil Brunner

Brunner szerint (lásd: Dogmatik, II. kötet, 2. rész: “az ember mint teremtmény”) a keresztyén tanhagyomány csaknem egésze úgy tekintett a lélek halhatatlanságára, mint az ember istenképűségének egyik renkívül lényeges ismertetőjegyére. Elismeri, hogy újabban (a 20. század első és második felében megjelenő teológiai áramlatokra utalva) bibliai referenciákra hivatkozva elkezdtek erősen kételkedni benne, és a halhatatlanság gondolatát – azt egyértelműen a platonista filozófiából eredeztetve – próbálták a keresztyén tanúságtételből száműzni. Habár ezzel az áramlattal nem ért egyet, Brunner szerint a kritika arra irányítja a figyelmünket, hogy az ember istenképűségére sohasem szubsztanciális értelemben (=magából az emberből fakadó sajátosság, lényeg), hanem relációként kell tekinteni. Ha így teszünk, feloldjuk azt a látszólagos ellentétet, amelynek egyik oldalán a keresztyén tanhagyomány, a másik oldalán pedig a bibliai tanúságtétel áll.

Brunner szerint egyértelmű, hogy a halhatatlan lélekszubsztanciáról szóló tanítás platonikus, és nem bibliai eredetű. Abból a nézetből fakad, amely az emberi szellemet lényegileg isteni eredetűnek tekinti. De ha ehelyett abból indulunk ki, amit Isten az ő önkijelentésében feltárt számunkra, akkor e gondolat helyére a lélek halhatatlanságának olyan értelmezése lép, amely nem utal másra, mint az ember örök istenkapcsolatra való rendeltetésére. Itt már nem szubsztanciális halhatatlanságról van szó, hanem az ember létstruktúrájáról, amely az Istennel való kapcsolat nélkül értelmezhetetlenné válik. Az ember örökkévalóságra teremtettsége nem szakad meg soha, még akkor sem, amikor téves önértelmezése miatt, Istentől való elpártolásában eltéveszti valódi rendeltetését. Ahogy az ember a bűn miatt nem szűnik meg felelősséggel rendelkező lénynek lenni, úgy nem szűnik meg örökkévalóságra rendelt teremtménynek sem lenni.

Brunner szerint ugyanakkor igaz, hogy az ember – csakúgy, ahogy a bűn miatt elveszítette valódi emberségét, felelősségét és az isteni szeretetet – elveszítette a bűn által az örök életet is, amire el volt rendelve. Bűnösként többé már nem Isten szeretetében, hanem Isten haragja alatt él. Ez az “isteni harag” azonban nem teszi érvénytelenné az öröklétre rendeltetését. Annak, aki az örök életet elveszíti – éppen emiatt -, osztályrésze lesz az örök kárhozatban. A megszólaló Isten személye és az Ige mutatja meg, hogy olyan teremtmények vagyunk, akikkel Isten örökké “beszélni” akar. Az ember jövője – mondja Brunner – az Alkotó kezében marad. Örökkévalóságának oka nem a lélekszubsztancia elpusztíthatatlansága, hanem Isten akarata. Ez az akarat, Jézus Krisztusban lett nyilvánvaló, mint “öröklétre rendeltség”, de ez az öröklét lehet pozitív és negatív előjelű is.

2.) Status intermedius – a köztes állapot

A vizsgált témánk másik, korábban említett vetülete az ún. “köztes állapot”. A teológia köztes állapotként beszél az emberi léleknek a testi halál és a végső feltámadás közötti helyzetéről. A kérdésre, “mi történik velünk közvetlenül a halál után?”, ez a doktrina ad választ.  A kérdés mindenki számára aktuális, ennélfogva nem pusztán egy elvont, elméleti okfejtésről van szó (A keresztyén lelkipásztorok számára nem is kérdés – tanítói és lelkigondozói szempontból sem -, hogy ismerniük kell az ezzel kapcsolatos bibliai tanítást).

A Szentírás egyértelmű bizonysága szerint a hívők haláluk pillanatában belépnek a mennyei dicsőség és boldogság állapotába, amely egy tudatos, Krisztussal való lét. A hitetlenekre azonban – Isten jelenlétéből kirekesztve – tudatos szenvedés vár, míg testük fel nem támad (Luk 16,22-28).

Sokan vannak, akik tagadják ezt, holott a reformáció korabeli és későbbi protestáns hitvallások egyértelműen deklarálták az ezzel kapcsolatos bibliai tanítást.

A már említett II.Helvét Hitvallás egyértelműen fogalmaz (XXVI. fejezet: “A hívők eltemetéséről, a halottakkal kapcsolatos eljárásról, a purgatóriumról és a szellemjárásról”), habár a kontextus, amiben megfogalmazódnak ezek a szavak, a halottakért bemutatott miseáldozat, illetve a holtakért elmondott imádság helytelen gyakorlata:

“Hisszük ugyanis, hogy a hívők a testi halálból egyenesen Krisztushoz költöznek, és ezért a halottak egyáltalán nem szorulnak rá az élők segítségére vagy könyörgéseire, egyszóval azok bármiféle szolgálatára. Hisszük továbbá azt is, hogy a hitetlenek egyenesen a pokolra vettetnek, amelynek kapuját nem nyitja meg előttük az élők semmiféle szolgálata.”

Bullinger a következőket fűzi kommentárjaiban mindehhez: “a testtől elvált lélek az marad továbbra is, ami volt, de a testi élet kialvása után a maga sajátos létét folytatja, teljességgel halhatatlan és bármely romlandóságtól mentes létformában. Ugyanis az ember halála nem jelenti a lélek kialvását, hanem csak elszakadását vagy elválását a testtől (…). Én a Szentírás szerint egyszerűen azt állítom, hogy a testtől elvált lelkek vagy magába a mennybe szállnak, vagy a pokolba merülnek alá.” (lásd: Tőkés István, A Második Helvét Hitvallás magyarázata)

A már idézett Westminsteri Hitvallás megfogalmazása is egyértelmű (“Az ember halál utáni állapotáról és a halálból való feltámadásáról”, XXXII. fejezet):

“Halála után az ember teste ismét porrá lesz és felbomlik, de a lelke, mivel létében halhatatlan (tehát nem hal meg és nem is alszik el), azonnal visszatér Istenhez, aki adta. Az igazak lelkét Isten tökéletessé teszi a szentségben és befogadja a mennyei dicsőségbe, ahol az ő orcáját fényben és dicsőségben szemlélve, várják testük teljes megváltását. A gonoszok lelke azonban a pokolra vettetik, ahol gyötrelemben és teljes sötétségben maradnak fenntartva a nagy nap ítéletére.”

De miért kell ezt a kérdést az előző kérdéstől elkülönítve tárgyalnunk? Azért, mert azok, akik tagadják a “lélek halhatatlanságát”, azok a lélek halál és feltámadás közötti helyzetéről is sajátosan gondolkodnak. Ilyenek a jehova tanúi, a hetednapi adventisták, vagy az ún. kondicionalisták (ez utóbbiak azt tanítják, hogy a gonoszok ítéle az, hogy megszűnnek létezni).

Némelyek – például az előbb említett adventisták  – az ún. “lélekalvást” tanítják, amivel az emberi lélek e köztes állapotban való “öntudatlan” szendergésére utalnak, mintha a lélek nem lenne tudatában annak, ami körülötte történik – mintha mindenféle percepcióra képtelen lenne a halál után és a feltámadás előtt. Mások tovább mennek – például a Jehova tanúi -, és azt mondják, hogy a lélek feloszlik, eltűnik egészen addig, amíg Isten a feltámadáskor újra életre nem hívja azt.

A kérdés olyannyia releváns, hogy maga Kálvin az első teológiai esszéjét, mely a Psychopannychia  (=alvó lélek) címet viseli, éppen a “lélekalvás” cáfolatára írta. A műnek nem csak a címe, az alcíme is árulkodó: “értekezés arról, hogy nem alusznak, hanem Krisztusnál élnek azoknak a szenteknek a lelkei, akik a Krisztusban való hitben halnak meg.” Művének előszavában a következőképpen tematizálja a kérdést:

Bár néhány jámbor férfiú már régebben arra ösztönzött és ismételten arra kért, hogy tegyek közzé valamit azok túlkapásainak megfékezése végett, kik manapság tudatlanul s egyúttal zajongva vitatkoznak a lelkek alvásáról, vagy megsemmisüléséről: mégis, eddigelé semmiféle kérésnek és sürgetésnek sem engedtem. Annyira irtózott az én lelkem mindennemű civakodástól! S valóban akkor volt is okom a vonakodásra: részint azért, mert reméltem, hogy ez a képtelen dogma követőkre nem találván hamarosan el fog enyészni, vagy bizonyára csak igen kevés haszontalankodó között fog rejtőzködni: részint pedig azért, mert éppen nem volt szándékom harcba bocsátkozni azokkal, kik az ellenkező véleményen voltak, s akiknek sem táborát, sem fegyvereit, sem menedékeit nem ismertem. Még ugyanis semmi sem jutott el hozzám a mormogáson és a tompa zajon kívül, úgy, hogy összeütközni azokkal, kik még nem léptek ki a porondra, éppen olyan lett volna, mint vak szemekkel verdesni a levegőt. Az eredmény azonban egészen másként ütött ki, mint ahogy én reméltem. Azok a fecsegők ugyanis oly nagy serénységgel dolgoztak, hogy már néhány ezer embert magukkal vontak ugyanarra az őrültségre. És – amint látom – már maga a baj is elhatalmasodott. Kezdetben ugyanis egyesek azt fecsegték, hogy a meghaltak lelkei alusznak; azt azonban nem határozták meg, hogy szerintük mit kell ez alatt az alvás alatt érteni. Később feltűntek azok a lélekgyilkosok, kik a lelkeket teljesen megölik, de seb nélkül. Véleményem szerint azoknak tévelygését nem kell eltűrni, ezeknek őrültségét pedig szigorú korlátok közé kell szorítani. Hisz egyik sem alapszik helyes ismereten és kellő belátáson. Erről azonban nem oly könnyű dolog másokat meggyőzni, hacsak – amint mondják – a szájukba rágva nem cáfolom meg hiábavalóságukat, ami csakis irataikban vehető észre.” (bővebben: http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/rabold/KAL_PSYC.HTM)

Kálvin világosan tanította tehát a lélek halál utáni, tudatos létezését.

Ha a bibliai alapokat nézzük, nem mondhatunk mást, minthogy a halál utáni helyzetünkkel kapcsolatos reményünk (mely szerint halálunk után Krisztus dicsőséges jelenlétét fogjuk élvezni), magának Krisztusnak a szavain nyugszik, amit halála előtt mondott a mellette megfeszített egyik latornak: “még ma velem leszel a paradicsomban” (Luk 23,43). Tegyük fel a kérdést: elképzelhető, hogy Jézus a következőképpen értette volna saját mondatait: “ugyan ott leszel, de nem lesz róla tudomásod”, vagy “a paradicsommal arra utalok, hogy öntudatlanul fogsz létezni évezredekig, amíg vissza nem térek…”? Emellett ne felejtsük el, hogy Jézus egészen explicit módon beszél az ember halál utáni állapotáról, amikor elmondja a Gazdag és a szegény Lázár történetét (Luk 19,16-31). Az ember halál utáni létét a történet szerint saját állapotának, sorsának, helyzetének teljesen tudatos érzékelése jellemzi.  Habár e történet műfajilag példázat, minthogy azonban éppen az ember földi ténykedése és az azt követő túlvilági léte közötti összefüggést hivatott ábrázolni, semmi okunk sincs kételkedni a részletek valódiságát illetően.

Fontoljuk meg, amit Kálvin mond a már idézett Psychopannychia című művében a Fil 1,23 kapcsán Pál apostol szavait kommentálva: “Mikor tehát az apostol azt kívánja, hogy elköltözhessen és a Krisztussal lehessen (Fil. 1,23), vajon úgy tűnik-e ez fel őelőttük, mintha aludni akarna és a Krisztus után való vágyódás többé már éppen nem tartaná Őt a hatalmában? Persze ez volt a vágyódása őneki, aki tudta, hogy, ha az ő földi házának a hajléka elbomlik, más épülése van az Istentől, még pedig nem kézzel csinált ház! S valóban szépen lenne a Krisztussal az, aki megszűnne élni! Hát aztán nem borzadnak meg Isten szavára, aki Önmagát Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének híván, egyúttal azt is kijelenti, hogy Ő nem holtaknak, hanem élőknek az Istene? (Mk. 12,27). Tehát sem ez nem az ő Istenük, sem ők nem ennek a népe. De – mondják ők – ezek csak akkor lesznek majd igazak, amikor a halottak feltámasztatnak az életre, mivel a Szentírás szavai is így hangzanak: A halottak feltámadásáról nem olvastátok, mi mondatott? Azonban még így sem tudnak kivergődni! Mivel ugyanis Krisztusnak a sadduceusokkal volt dolga, akik nemcsak a feltámadást tagadták, hanem a lelkek halhatatlanságát is: ezzel az egy mondással Krisztus két tévelygést cáfol meg.” (lásd: http://leporollak.hu/egyhtori/kalvin/rabold/KAL_PSYC.HTM, 37. rész)

A Kálvin által is idézett igerészek úgy beszélnek tehát a halál és a végső feltámadás közé eső időszakról, mint amelyben Isten kegyelméből az őt követők, ugyan egyelőre test nélkül, de élvezhetik a megígért dicsőséget: “Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” (2Kor 5,1) Ebből kifolyólag a testtől való elszakadás egyben az Úr jelenlétének megtapasztalását jelenti. Ezért mondja Pál apostol, hogy “inkább szeretnénk elköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz”, ami nem jelenthet mást, mint a testi létből eltávozni, és “lélekben” az Úrral lenni.

Bibliai szakaszok, amelyek úgy beszélnek a hívők haláláról, mint alvásról

Valóban léteznek ilyen bibliai szakaszok, például a következők: Mt 27,5, ApCsel 13,36, 1Kor 11,30, 1Kor 15,20,51, Ef 5,14, 1Thessz 4,14. Ugyanakkor a korábban említett bibliai passzusok alapján egyértelmű, hogy nem utalhatnak “lélek alvásra.” Ezzel szemben egyszerűen a halált jelölik – annak a tényét, hogy az illető személyek már elhaláloztak: testük elbomlott, de a halál számukra nem több, mintha elaludtak volna. A halál, vagy az alvás kifejezések tehát mateforaként szolgálnak, azt kifejezendő, hogy a halál a hívők számára ideiglenes, ahogy az élő ember számára az alvás is az. Érzékletes, amikor Jézus az elhalálozott barátja, Lázár kapcsán így fogalmaz: “Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem.” Vegyük figyelembe, hogy Jézus nem arról beszél, hogy Lázár lelke alszik. Jézus egyszerűen arra utal, hogy Lázár aludt el. Majd ezek után következik a magyarázat: “Jézus Lázár haláláról beszélt, de ők azt gondolták (=a tanítványok), hogy álomba merülésről szól.” Az “alvás/elalvás” szavak tehát metafórák, amelyek a halál átmeneti jellegét hivatottak kifejezni.

Zárásképp foglaljuk össze, hogy evangelikálként az emberi lélekkel kapcsolatosan hogyan “illene” vélekednünk:

  • a lélek halhatatlanságáról beszélnünk kell, de a megfelelő, bibliai hangsúlyokkal kell tennünk
  • nem értünk alatta mást, mint a lélek folytatólagos létezését, minőségjelző nélkül: ebből fakadóan az elkárhozott (tehát hitetlenül meghalt ember) lelke bár létezik a testi halál után (és létezni is fog örökké), spirituális értelemben “halott”, hiszen az Istennel való létből egyszer és mindenkorra kizárattatott. Az üdvösséget nyert ember lelke a testi halál után hasonlóképpen létezik. Ezt a létezést a Krisztusban nyert örök élet jellemzi.
  • a lélek halhatatlansága semmiképpen sem jelenti azt, hogy a lélek önmagából fakadóan élne örökké, vagy hogy öröktól fogva létezne – a preegzisztens lélek platonikus gondolatát el kell vetnünk.
  • a lélek halhatatlanságának alapja az emberi lélek Isten általi teremtettsége / teremtettségi jellegzetessége. Létezésének van kezdőpontja, de – Isten akaratából – nincs végpontja.
  • a testi halál és az eljövendő testi feltámadás között (status intermedius) a lélek tudatos módon létezik – tehát nem “alszik”, és nem is szűnik meg -, elővételezetten élvezve az elnyert üdvösségét (egyelőre test nélkül), vagy kárhozatot.
  • a végső feltámadás és utolsó ítélet után sem szűnik meg a kárhozatra vetettek léte: ahogy örök üdvösségről, úgy örök kárhozatról is kell beszélnünk.
  • határozottan el kell tehátt utasítanunk a jehova tanúi, az adventisták és a kondicionalisták tanítását, a “lélek alvásról” és az annihilációról (=megszűnés) szóló elképzeléseket.

Ez is érdekes lehet

R.C. Sproul: A bizonyságtételed nem az evangélium
Kálvin János az egyházfegyelemről
Kálvin János: a polgári hatóság és a halálbüntetés