1
Már
2018

Kontinúacionizmus vs. szesszacionizmus református szempontból/két evangelikál megközelítés

/Szabó László és Márkus Tamás András református lelkészeket Márkus Kinga, az Evangelikál Csoport Egyesület tagja kérdezte/

Márkus Kinga: Tisztázzuk a fogalmakat, mit jelent a “szesszacionizmus”, és mit a “kontinúacionizmus”? 

Márkus Tamás András: “Kontinúacionizmusnak” azt a teológiai nézőpontot vagy látásmódot nevezzük, amely szerint a Szentlélek különleges kegyelmi ajándékai, például a nyelveken szólás, ennek magyarázata, a prófétálás vagy a gyógyítások kegyelmi ajéndékai a mai napig működnek. A Szentlélek annak adja őket most is, akinek akarja, és úgy, ahogy akarja, egészen Krisztus visszajöveteléig, mindenkinek az egyház építésére. Ahogy Pál apostol írja az 1Kor 1,7-ben: “Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Kriszutsnak megjelenését.” Ez a bibliai ige tulajdonképpen kifejezi a kontinúacionizmus lényegét. Lényeges azonban, hogy itt elsősorban egy elvi álláspontról beszélünk, tehát bibliai igék értelmezéséről, exegézisről és bibliai teológiáról. Az, hogy valaki kontinúacionista, nem jelenti azt, hogy mindazokkal az – akár jogos, akár jogtalan – negatív konnotációkkal is azonosítható, amelyek sajnos ma a “karizmatizmushoz” tapadtak.

Szabó László: A “szesszacionizmus” az angol cessation szóból ered, aminek jelentése: elmúlás. A szesszacionisták szerint a Szentlélek az újszövetségi iratokban felsorolt karizmák, avagy kegyelmi ajándékok egy részét ma is osztogatja, egy másik részét azonban már nem. Az előbbiek közé tartoznak a természetes karizmák, mint például az evangelizálás, a tanítás, a pásztorolás, a vigasztalás és a bátorítás; ezek az ajándékok az Egyház építésére adattak, szükségünk van rájuk, ezért megmaradnak egészen Krisztus visszajöveteléig. Az utóbbiak között találjuk a természetfeletti karizmákat, amelyek közül kiemelkedik a nyelveken szólás, a nyelveken szólás magyarázata, a prófétálás és a gyógyítás; ezeknek az ajándékoknak a célja az Újszövetség szolgáinak hitelesítése és a kijelentés teljessé tétele volt; tekintettel azonban arra, hogy szerepüket már betöltötték, szükségtelenné váltak és elmúltak.

Márkus Kinga: Ti mindketten református lelkészek vagytok, és – a reformátusságon belül is – evangelikálnak valljátok magatokat, tehát konzervatív teológiai látásmódot képviseltek. Mind a két vélemény belefér ezen keretekbe? 

Márkus Tamás András: Véleményem szerint belefér, hiszen a kontinuacionizmus – ahogy előbb mondtam – egy elvi, exegetikai álláspont, amely a Sola Scriptura, “egyedül a Szentírás” elvéből fakad. A kontinúacionisták nem azért vallják, hogy a különleges kegyelmi ajándékok tovább élnek, mert valamiféle hamis, kifordult vagy eltorzult kegyességet szeretnének legitimizálni, hanem azért, mert ezt olvassák ki a Szentírásból, és nem az ellenkezőjét. Mi, itt a csoportban az evangelikalizmusnak egy elég szűk definícióját fogadjuk el, tehát az egyetemes hitvallásokat, a reformáció örökségét, az ún. solákat, a Niagara fundamentumokat és a Biblia tévedhetetlenségéről szóló Chicagói Nyilatkozatot mind alapnak tekintjük. Az, hogy valaki a különleges kegyelmi ajándékokkal kapcsolatosan a kontinúacionista vagy a szesszacionista nézetet képviseli, ezekhez a feltételekhez képest másodlagos. A Biblia tévedhetetlenségét ugyanúgy vallják a kontinúacionisták, mint a szesszacionisták. Ez nem azt jelenti persze, hogy relativizálnánk a kegyelmi ajándékok kérdését, csak azt, hogy nem tekintjük a velük kapcsolatos eltérő álláspontokat vízválasztónak. Talán a csecsemőkeresztség-felnőtt/hitvalló keresztség kérdéséhez lehetne hasonlítani. Az evangelikál reformátusok meg vannak róla győződve, hogy a csecsemőkeresztség abszolút biblikus, ahogy az evangelikál baptisták is meggyőződéssel állítják, hogy nem az. Ettől függetlenül a közös hitvallási pontok mentén kiválóan együtt tudnak működni. Ugyanígy kell a kontinúacionizmusra és a szesszacionizmusra is tekinteni. Ráadásul a konzervatív, történelmi protestáns felekezeteken belül is vannak mind kontinúacionisták, mind szesszacionisták. Például az USA második legnagyobb lutheránus felekezetén, a The Lutheran Church-Missouri Synodon belül, amely csaknem 2 millió tagot számlál, és valóban az egyik legszigorúbb és leghitvallásosabb evangélikus felekezet a világon, a 80-as években volt egy karizmatikus ébredés, és nem szakadtak szét. De említhetném – ugyancsak az USA-ból – a második legnagyobb hitvallásos presbiteriánus-református felekezetet, a PCA-t (Presbyterian Church in America). A PCA egy rendkívül konzervatív közösség, még a női ordináció sincs bevezetve, mégis, vannak köreikben kontinúacionisták és szesszacionisták is. A PCA kötelékébe tartozik ugyanúgy Tim Keller, vagy Kevin DeYoung, akik kontinúacionisták, ahogy az idén elköltözött R.C.Sproul, vagy az ő egykori tanára, John Gerstner is, akik egyértelműen szesszacionisták voltak. De említhetném, mint mozgalmat, az újkálvinizmust is, amelynek vezető alakjai, példuául John Piper, Wayne Grudem, C.J. Mahaney mind konzervatív kálvinisták, és emellett kontinúacionisták. Mind bizonyos történelmi protestáns felekezetek – az előbb említett Missouri Synod, vagy a PCA -, mind a felezeteken átívelő újkálvinizmus is szerves része a mai evangelikalizmusnak.

Szabó László: Az evangelikalizmus egy keretrendszer, amelybe belefér mind a kontinúacionista, mind a szesszacionista látásmód, ez teológiai szempontból nem képezi vita tárgyát. Az evangelikalizmus története ugyanezt tanúsítja.

Márkus Kinga: Van hagyományos református nézőpont a kegyelmi ajándékokkal, azon belül is a különleges kegyelmi ajándékokkal kapcsolatban? Lehet tudni, hogy Kálvin mit tanított erről a kérdésről, vagy más reformátorok? Mit mondanak pl. a református hitvallások? 

Márkus Tamás András: Nem fogalmaznék úgy, hogy “hagyományos református nézőpont”. Inkább azt mondanám, hogy a kálvinista teológusok többsége inkább szesszacionista volt. De ezt a képet tovább lehet és kell árnyalni. Kálvin és az őt követő nemzedék nem foglalkozotott rendszerszerűen a kérdéssel, míg a 19. századi és 20. század eleji kálvinisták alapvetően szesszacionisták voltak. Abban, hogy a szesszacionizmust a kálvinizmushoz kapcsolják, nagyon nagy szerepe volt Benjamin Warfieldnek, a neves kálvinista teológiai fellegvár, a Princeton Seminary egykori professzorának. Warfield kiváló teológus volt, aki a Szentírás abszolút tekintélyét hangsúlyozva keményen szembement mind a Szentírás magaskritikai vizsgálatával, mind a racionalizmussal és minden heterodox, újfajta tanítással. Ugyanakkor, mivel úgy gondolta, hogy veszélyezteti a Szentírás autoritását, elvetett mindenfajta emocionalizmust, ahogy az ébredési mozgalmakat is, amelyekre oly jellemző volt a felfokozott érzelmi töltet. Érthető, hogy Warfield miért tekintette veszélyesnek e mozgalmakat, hiszen a Szentírás mindenek felett való tekintélyére az önkényes, szubjektív megtapasztalások komoly veszélyt jelenthetnek. Warfield tehát, habár helyes céltól veżérelve, sajnos túl messzire ment. “Counterfeit Miracles” című művében határozotottan a szesszacionizmus mellett foglal állást, tagadva, hogy az apostolok kora után működhetnének az egyházban a csodálatos kegyelmi ajándékok, vagy hogy sor kerülhetne olyan csodákra, amelyek az apostolok idejében történtek. Warfield véleménye szerint a későbbi korok csodákról és jelekről szóló híradásai (tehát elismerte, hogy bőven vannak ilyenek,) vagy hamisak voltak, vagy pedig a csodák mögött nem Isten állt. Ez az érvelés azonban önmagába zárkózik: axiómává válik a tétel, hogy az apostolok kora után lezárult a csodák és a különleges kegyelmi ajándékok kora, ebből következően a nézet cáfolására felhozott történelmi bizonyítékok nem lehetnek hitelesek, csalásnak tekintendők.

Idáig azonban nem mentek el a reformátorok, vagy a korábbi kálvinista teológusok. De induljunk el a kályhától. Kálvinnak nincs a kegyelmi ajándékokkal kapcsolatos összefüggő és koherens “teológiája”, ahogy arról ma beszélünk. Nem írt tanulmányt a témában, és összefoglaló bibliai teológiai/rendszeres teológiai művében, az Institutuioban sem foglalkozik szisztematikus módon a témával. A reformáció korában egyszerűen nem ez volt a lényeg. Ugyan a különleges kegyelmi ajándékokról itt-ott beszél Kálvin, de csak a kommentárjaiban, a vonatkozó igeszakaszok magyarázatában. Ezen kijelentéseit nem tekinthetjük azonban a kegyelmi ajándékokról szóló rendszeres teológiai, konzinsztens és minden részletre kiterjedő tanításnak.

Ha megnézzük az Institutiot, Kálvin egy helyen nyilatkozik az összes különleges kegyelmi ajándékról, a IV. Könyvben, ahol az “öt állítólagos katolikus sákramentumról” értekezik. Ezen belül is akkor kerülnek elő kegyelmi ajándékokkal kapcsolatos kijelentések, amikor a bérmálás és az utolsó kenet helytelen gyakorlatát kritizálja. A kontextus tehát meghatározó. Itt kijelenti, hogy a Szentlélek látható és csodálatos kegyelmi ajándékai az apostolok kézrátételével voltak öszzekapcsolva, továbbá, hogy az erők és csodák látható megnyilatkozásai megszűntek már, mert csak egy ideig volt rájuk szükség. Máshol viszont, amikor az újszövetségi egyház tisztségeit sorolja (apostolok, próféták, evangélisták, pásztor stb.) kijelenti, hogy az első három tisztséget az Úr csak országa kezdetén támasztotta, de hozzáteszi, hogy utána is elhívhatja őket, ha a “szükség megkívánja.” Sőt, azt mondja, hogy az Úr később is támasztott apostolokat és evangélistákat, mint ahogy ez – mondja Kálvin saját korát értve alatta, – “a mi korunkban is megtörtént.”

Máshol egészen “kontinúacionista” módon fogalmaz. Például a prófétálás kegyelmi ajándékánál azt mondja, hogy az újszövetségi próféták esetében nem azokról van szó, akik a jövendőmondás ajándékával büszkélkedhetnek, hanem azokról, akik nemcsak a Szentírás magyarázására kaptak különleges kegyelmi ajándékot, hanem arra is, hogy az Írást bölcsen alkalmazzák konkrét, jelenvaló szituációkra. Hadd idézzem őt: “azokat nevezi itt prófétáknak (az apostol), akik Isten akaratát adják tudtul oly módon, hogy a jövendöléseket, a fenyegetéseket, az ígéreteket és a Szentírás egész tanítását kellőképpen alkalmazzák az egyház jelen állapotára”. Ezért – mondja Kálvin -, ez az ajándék minden más ajándék fölé van emelve, a legértékesebb, hiszen ez használ a leginkább “építésre”. Ezért amikor az apostol meghatározza a próféta tisztjét, illetve azt tárgyalja, hogy mit kell leginkább megtennie, akkor azt mondja, hogy vigasztaljon, buzdítson és tanítson. Kálvin elismeri, hogy nehéz olyan ajándékokról és tisztségekről ítéletet alkotni, amelyektől hosszú ideig meg volt fosztva az egyház, de – érdekes módon – hosszáteszi, hogy ezeknek bizonyos “nyomai és árnyai ma is felbukkannak.” (lásd: Az első korinthusi levél magyarázata).

A nyelveken szólást valóban letűnt dolognak látta Kálvin, de látnunk kell, hogy mind Luther, mind ő kora gyermeke volt, és az egész témát a római katolikus latin mise kontextusában vizsgálták. Mivel ők a mindenki által érthető, nemzeti nyelven folyó liturgia és prédikáció mellett szálltak síkra, elvetettek minden érthetetlen beszédet az istentisztelethez kapcsolódóan. Ugyanakkor Kálvin a Korinthusi levélhez írt kommentárjában az 1Kor 14,24-25 apostoli óvásával kapcsolatban (ne beszéljen mindenki nyelveken az istentiszteleten, mert a betévedő idegen, mivel nem ért semmit, azt hiszi, őrültek közé csöppent) elismeri, hogy az apostol nem általános értelemben beszél a nyelvek ajándékának funkciójáról, hanem pusztán annak negatív következményéről, ha rosszul, diszfunkcionális módon élnek vele – tehát ha a nyilvános összejövetelen magyarázat nélkül használják. Az igaz, hogy a nyelveken szólást valódi, létező nyelvként értelmezi, amelyen az ember tanulás nélkül megszólalhat, de az apostol kijelentését, nevezetesen, hogy magyarázat nélkül a nyelveken szóló csak “önmagához beszél és Istenhez” (lásd 1Kor 12,28), tehát csak magát építi, nem irónikus megszólalásként értelmezi (ahogy a mai szesszacionisták többsége), hanem az ajándék normális működéseként: tehát az, aki nyelveken szól magyarázat nélkül, az magát építi, és építheti. Kálvin így fogalmaz: “élvezze a maga ajándékát (…) saját lelkiismeretében, és adjon hálát Istennek”. Sőt, Kálvin értelmezése a nyelvek funkcióját illetően is egybevág a mai kontinúacionisták értelmezésével, hiszen azt mondja, hogy ebben a kegyelmi ajándékban benne van prófécia is, mert “a nyelvek vagy a vallás kérdéseinek kifejtésére adattak, vagy imádkozásra” (Az első korinthusi levél magyarázata).

A gyógyulások kegyelmi ajándékával kapcsolatosan is visszafogott. Ez érthető, hiszen a kontextus ugyancsak a bérmálás és utolsó kenet katolikus gyakorlata, amelyet erőteljes kritikával illet, de közben ilyet is mond: “az Úr bizonyára mindig övéivel van, és erőtlenségeiket, amikor csak szükséges, éppúgy meggyógyítja most is, mint hajdan.” Eredendően nem a csodákat, vagy a gyógyítások ajándékát kritizálja, hanem azt, hogy téves, hamis “pápista” gyakorlatokat csodákkal és gyógyulásokkal hitelesítsenek. Így fogalmaz Kálvin: “ha az igazság megpecsételésére adattak, alkalmazhatjuk-e őket hazugság megerősítésére?” Arról van szó, hogy Kálvin számára az igazi evangéliumi tanításnak mindennel szemben primátusa van, minden állítólagos csodával szemben. Ezek a csodák tehát ne tévesszenek meg senkit, és senkit se tántorítsanak el az igaz tanítástól. Az igaz tanítás önmagát hitelesíti, hiszen a csoda felett áll.

Szabó László: A református hitvallások és rendszeres teológiai művek hosszú ideig egyáltalán nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Ennek minden bizonnyal az a magyarázata, hogy a reformáció kora és a 20. század eleje között gyakorlatilag nem voltak karizmatikus megnyilvánulások, ezért nem kellett nyilvánosan állást foglalni velük kapcsolatban. Az egyes bibliai könyvekhez fűzött magyarázatok alapján mindazonáltal tisztán kivehető, hogy a reformáció korában és a református ortodoxia idején, de még azt követően is elődeink túlnyomórészt szesszacionista nézeteket vallottak.

A református teológia meghatározó alakja, Kálvin János szesszacionista meggyőződését világosan mutatják a következő idézetek

“De bár nem juttatja is kifejezésre Krisztus, időlegesnek akarja-e ezt az ajándékot, vagy azt akarja-e, hogy örökké megmaradjon az egyházában, mégis valószínűbb, hogy csak egy időre ígéri a csodákat, hogy ezek világosítsák meg az új és még homályos evangéliumot… Biztosra veszem, hogy a csodáknak az volt a céljuk, hogy az evangélium tudománya kezdetben ne legyen híjával semmiféle megbizonyításnak sem. S csakugyan azt látjuk, hogy ezek nemsokára kimentek a használatból…” (Kálvin János: Evangéliumi harmónia. Mk 16,17.)

“Tehát a Lélek ajándékát ígéri neki, amelynek külső jegyét a nyelvek különféleségében látták. Ezért ez tulajdonképpen nem is érint minket. Ugyanis mivel azokkal a csodákkal csak Krisztus uralmának a kezdetét akarta emlékezetessé tenni, azok csak rövid ideig léteztek.” (Kálvin János: Az apostolok cselekedetei magyarázata. 2.38.)

“Az egyházban már rég megszűnt a nyelveken szólás ajándéka és az ahhoz hasonlók…” (Kálvin János: Az apostolok cselekedetei magyarázata. 10.44.)

“Ezenfelül meg kell jegyeznem, hogy a Pál által itt felsorolt tisztségekből csak az utolsó kettő állandó tisztség. Isten ugyanis csak egy bizonyos időre ékesítette fel egyházát apostolokkal, evangélistákkal és prófétákkal, kivéve, ha valahol megromlik a vallás, mert akkor soron kívül evangélistákat támaszt, akik a visszatérés jogán helyreállítják a tiszta tant a maga eredeti világosságában. Pásztorok és tanítók nélkül viszont nem lehet meg az egyház kormányzása.” (Kálvin János: Az efezusi levél magyarázata. 4.11.)

“Hogy a gyógyítás adománya ideiglenes volt, azt mindenki könnyen beláthatja, és a tények is bizonyítják, tehát a jelének sem kellett állandónak lenni. Ebből következően nem igaz követői, hanem csak majmolói az apostoloknak azok, akik a megkenést ma a sákramentumok közé sorolják, hacsak egyúttal nem állítják vissza annak hatását is, bár Isten ezernégyszáz évvel ezelőtt megfosztotta ettől a világot. Így én nem azon vitatkozom, hogy a megkenés valamikor sákramentum volt-e, hanem azon, hogy vajon adatott-e nekünk is, hogy ma is használatban legyen. Ezt az utóbbit tagadom, mert bizonyos, hogy a jelzett dolog már rég megszűnt.” (Kálvin János: Jakab levele magyarázata. 5.14.)

“Csakhogy az efféle gyógyítások kegyelmi ajándékai megszűntek már, miként azok a csodák is, amelyeket az Úr arra az időre akart adományozni, míg az evangélium új hirdetését örökre csodálatossá teszi.” (Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. 4.19.18.)

A 19. század végén és a 20. század elején Charles Hodge, Benjamin Warfield, Abraham Kuyper és Herman Bavinck voltak azok, akik a református teológia elismert képviselőiként újra elővették a természetfeletti ajándékok kérdését. Mindannyian úgy vélték, hogy Isten ezeket kizárólag az apostoli korban használta, később azonban megszűntek.

Még a pünkösdi és a karizmatikus mozgalmak előretörése óta is viszonylag ritka, hogy református teológusok kontinúacionista nézeteket valljanak. Az utóbbi évtizedekben kétségtelenül történt egyfajta elmozdulás ezen a téren, alapvető átrendeződésről azonban nem beszélhetünk. Ennek az elmozdulásnak a hátterében az újkálvinizmus megerősödése áll. A református teológia képviselői közül Wayne Grudem, Tim Keller és John Piper a legismertebb kontinúacionisták.

Márkus Kinga: Ha a legfontosabb bibliai, rendszeres teológiai és gyakorlati érveket kellene felsorakoztatni az általatok vallott nézet mellett, mit mondanátok? 

Márkus Tamás András: Az első érvem általános jellegű: nincsen semmilyen meggyőző bibliai, teológiai, történeti vagy tapasztalati érv arra vonatkozóan, hogy Isten csak az apostolok korára, vagy az utánuk következő első századra korlátozta volna a különleges kegyelmi ajándékok meglétét és használatát. Másrészt viszont teljesen egyértelműen beszél a kegyelmi ajándékokról az Újszövetség. Pünkösdtől kezdve végig az egész Apostolok Cselekedetein keresztül: akikre kiáradt a megígért Szentlélek, megtapasztalták a kegyelmi ajándékok működését. Semmiféle bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy csak az első századi keresztyéneknek lett volna rá szükségük. Ezt egyébként részben a szesszacionisták is elismerik, ugyanis ők nem “karizma-tagadók”, csak a különleges kegyelmi ajándékok meglétét tagadják. Viszont a karizmák ilyen jellegű, két különböző kategóriára való szétbontására nem találunk újszövetségi példát. Ha valaki tagadja a különleges kegyelmi ajándékokat, akkor logikus lenne, ha minden kegyelmi ajándékot kidobna az ablakon. Ezt azonban a szesszacionisták sem merik megtenni. Egyrészt vallják, hogy bizonyos karizmákra szükség van – leginkább a tanítás, bölcsesség beszéde vagy evangelizálás ajándékára -, másokra viszont nincs. Erre azonban nincs bibliai példa vagy tanítás. A római, a korinthusi, a samáriai, az antiochiai, a galatabeli, az efézusi és a tesszalonikai keresztyének mind megtapasztalták a csodás kegyelmi ajándékok működését. És – ez is érv, – korántsem csak az apostolok. Számos hétköznapi, egyszerű hívő – fiatal és öreg, férfi és nő – az egész Római Birodalom területén élt ezekkel az ajándékokkal.

Mindezeken túl a kontinúacionizmus egyik legfontosabb érve magában a “karizma” lényegében rejlik. Hiszen mire adattak? Krisztus testének építésére (lásd 1Kor 12,7 vagy 14,3). Elvileg Krisztus testének mindaddig szüksége van erre (az építésre), amíg Krisztus vissza nem jön testben. Nem találunk arra vonatkozó újszövetségi utalást, hogy az egyház eljutna valamikor is olyan állapotba, olyan fokú érettségre, hogy ne lenne már szüksége a karizmák általi “építésre.” Ha a kegyelmi ajándékok nélkülözhetetlenek az újszövetségi egyház létrejöttében, akkor miért lennének kevésbé fontosak a növekedésében?

Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy az újszövetségi egyház – kezdve az apostolok idejétől, századokon keresztül egészen mostanáig – spirituális egységet alkot. Az első századi egyház és a mai egyház organikus egység. Senki sem tagadja, hogy az egyház korai szakaszának volt egy sajátos időszaka, amelyet “apostolinak” nevezünk, és amelyet az apostolok személyes jelenléte és egyedülálló szerepe tett egyedülállóvá. De olyan bibliai kijelentés nincs, amely arról beszélne, hogy a kegyelmi ajándékok az ő szolgálatukhoz lennének kötve, és az ő halálukkal, vagy szolgálatuk végével abbamaradnának, lezárulnának.

Ehhez szorosan kapcsolódik a következő érv, nevezetesen Péter apostolnak az ApCsel 2-ben szereplő beszéde, amelyben a Lélek pünkösdi kitöltetését értékeli úgy, mint a jól ismert jóeli prófécia beteljesedését. D.A. Carson szerint ez az ószövetségi prófécia, és annak péteri idézése nem csak az újszövetségi egyház megalapítását, vagy annak kezdeteit ábrázolja, hanem az egyház minden időre kiterjedő sajátosságáról, jellegéről beszél. Pünkösdtől kezdve Krisztus visszatéréséig ilyen lesz az egyház. A kegyelmi ajándékok, amelyek működését pünkösdkor megtapasztalják, nem csak az újszövetségi egyház létrejöttének kuriózumai, egyedi elemei, hanem az egyház alapvető és lényegi jellemzői. Ugyanerre utal az 1Kor 13,8-12 is, ahol Pál apostol a különleges kegyelmi ajándékokkal kapcsolatos expozéja után (az 1Kor 12-ben beszél arról, hogy minden kegyelmi ajándék lényeges az egyház számára, ami Krisztus teste, ahogy az emberi test minden tagjára is szükség van) arról beszél, hogy amikor eljön a tökéletes, megszűnik a töredékes. Itt azt hangsúlyozza, hogy a tökéletes eljöveteléig – ami egyértelműen Krisztus parúziájára és az utána következő tökéletes időszakra, az örökkévalóságra utal, – szükség van bizony a karizmákra, amelyek viszont az eljövendő korszakhoz képest csak töredékesek lehetnek.

Talán, hogy jobban értsük, más szolgálatokhoz, tisztségekhez, vagy gyakorlathoz lehetne hasonlítani a kegyelmi ajándékokat, amelyekre ugyanúgy szükség van Krisztus visszatéréséig: például a pásztori vagy diakónusi tisztséghez, vagy akár a sákramentumokhoz, vagy az egyházfegyelem gyakorlásához.

Ezek mind szükségesek az egyház boldogulásához Krisztus visszatéréséig, a “tökéletes” eljöveteléig, a kegyelmi ajándékokhoz hasonlóan. Egyébként az egyháztörténelem is igazolja ezt. Egészen az apostoli atyáktól kezdve, a korai egyházatyákon át Augusztinuszig, mindenki beszélt vagy csodákról, vagy különleges gyógyulásokról. Sőt, ezek meglétét tekintették arra vonatkozó bizonyítéknak, hogy Isten továbbra is munkálkodik az egyházában. Jusztinosz például a zsidó Trifonnal folytatott párbeszédében a prófétai adománnyal igazolja, hogy ami egykor a zsidóké volt, az most az egyházban van jelen. Irenaeus nyomorultaknak nevezi azokat, akik a hamis prófétákra hivatkozva elűzik az egyházból a “prófétaság kegyelmét.” Azt mondja olyan ez, mint amikor a képmutató életmódot folytató emberek miatt a tesvérekkel való közösségtől teljesen elzárkózunk.

Tertullianus az eretnek Markionnal szemben hozza fel érvként, hogy a prófétai adomány Markion közösségében nem működik, bezzeg Isten egyházában igen, ahol a Lélek segítségével megmondják a jövőt előre, a szív titkait feltárják, stb. Sorolni lehetne a különféle ókori és középkori teológusok további megnyilvánulásait, de ettől most eltekintek.

Viszont Augusztinuszra külön ki kell térni, mert rá hagyományosan úgy hivatkoznak, mint a szesszacionizmus atyjára. Augusztinusznak valóban volt egy olyan korszaka, amikor úgy gondolta, hogy a csodás kegyelmi ajándékok és a csodák kora lejárt, csakhogy élete vége felé revideálta a nézetét. Az “Isten városáról” című monumentális művében hosszan értekezik erről. De ha ugrunk egy nagyot az időben, a skót reformációban számos olyan személyiség vett részt, akik ugyanúgy beszámolnak a különleges kegyelmi ajándékok működéséről – különösképpen is a prófécia ajándékáról, például John Knox mentora, Paul Wishart, vagy maga Knox, vagy Samuel Rutherford, akinek fontos szerepe volt a neves presbiteriánus hitvallás, a Westminsteri Hitvallás létrejöttében.

Az más kérdés, hogy ezeket ma hogyan ismerjük fel, és hogyan gyakorolják. Számtalan rossz tapasztalat van, a különleges kegyelmi ajándékok számtalan túlhajtásával találkozunk, de ez még nem érv arra, hogy elvi szinten is elutasítsuk őket. Hiszem azt, hogy egyébként szesszacionista meggyőződésű lelkipásztorok is élnek/élhetnek ezekkel az ajándékokkal (akkor is, ha maguk nem neveznék annak), például prófétálnak egy igehirdetésben, vagy bibliaórán, azaz az 1Kor 14,3-4 alapján embereknek beszélnek épülésére, intésére, vigasztalására, és a gyülekezetet építik. Ez az Apostol definíciója a prófétálásra. Erre kell szerinte törekednie egyébként mindenkinek. De menjünk tovább. Úgy gondolom, hogy a magukat karizmatikusnak nem nevező lelkészek egy jó része gyakorolja a lelkek megkülönböztetésének ajándékát, vagy az ismeret/bölcsesség beszédét.

A nyelveken szólás már rázósabb dolog. Nehéz eldönteni, hogy halandzsázik-e valaki, mondjuk mert a közeg nyomása egy idő után erre készteti, vagy pedig valóban megkapta ezt az ajándékot. Én magam nem élek ezzel az ajándékkal, de nem minősítenék másokat elhamarkodottan. Az apostol szavai egyértelműek: “aki nyelveken szól, nem embernek szól, hanem az Istennek, mert senki sem érti, hanem lélekben beszél titkos dolgokat.” Ha valaki ezt az “áhitat imádságot” használja a személyes kegyességében, és ez nem megy szembe a bibliai útmutatással, tegye. Ugyanígy van a gyógyítások kegyelmi ajándékával: aki úgy érzi, hogy Isten megadta neki ezt az ajándékot, aktívabban imádkozzon mások gyógyulásáért. Nincs ebben semmi rossz. Nem kell túlgondolni, és nem kell démonizálni. Ami nagyon fontos, hogy amit az apostol megenged, vagy aminek teret hagy, azt mi ne akarjuk tiltani, még akkor sem, ha furcsának vagy veszélyesnek tituláljuk. A lényeg az, hogy az apostoli útmutatásokat kövessük.

Szabó László: A szesszacionista érvelés a következő kérdések és témakörök mentén halad előre. 1. Mik a természetfeletti kegyelmi ajándékok? 2. Mi a természetfeletti kegyelmi ajándékok célja? 3. Szükség van-e ma is ezekre az ajándékokra? 4. Működnek-e ma is ezek az ajándékok? Kövessük mi is ezt a sorrendet!

Az első kérdés tehát, amit fel kell tennünk: mik a természetfeletti kegyelmi ajándékok? Az újszövetségi iratokban fellelhető 22 kegyelmi ajándék közül 5 nevezhető természetfelettinek: a nyelveken szólás, a nyelveken szólás magyarázata, a prófétálás, a gyógyítás és a csodatévő erők. Hogyan képzelik el ezeket az ajándékokat a szesszacionisták?

A nyelveken szólás ajándékát leíró bibliai szakaszok úgy fogalmaznak, hogy aki nyelveken szól, “új nyelveken”, illetve “idegen nyelveken” beszél. Mind a két kifejezés értelmes nyelvekre utal, amelyeket az ajándék birtokosa nem tanulás, hanem a Szentlélek közvetlen befolyása által sajátít el. Az ajándék első használói az apostolok voltak, akik a Szentlélek kitöltetését követően 14 különböző nyelven dicsőítették az Istent és hirdették az igét a Jeruzsálemben tartózkodó különböző országokból származó, de nemzetiségüket tekintve izráelita csoportoknak. Némelyek azt gondolták ugyan, hogy részegek, hiszen nem értették a beszédüket, mások azonban, akik értették, felvilágosították őket, hogy nem részegek, csak latinul, görögül, arabul és egyéb nyelveken szólnak. Akik a 20. század előtt magyarázták a nyelveken szólással kapcsolatos bibliai szakaszokat, mind ebben az értelemben tanítottak róla, legalábbis nem áll rendelkezésünkre olyan irat, amely más álláspontot képvisel. Sőt! Kezdetben még a pünkösdisták is így értelmezték a nyelveken szólást, ezért küldték el külmisszióba azokat, akik a közösségeikben állítólag megkapták ezt az ajándékot. Csakhogy ezek a misszionáriusok azt tapasztalták, hogy senki nem érti őket. Mi történt ezt követően? Belátták, hogy amit átéltek, az nem nyelveken szólás volt? Nem. Egyszerűen átértelmezték a nyelveken szólás mindenki által elfogadott definícióját, és addig ismételgették, amíg át nem ment a köztudatba, hogy a bibliai nyelvek ajándéka azonos az általuk gyakorolt halandzsanyelvvel.

A nyelveken szólás magyarázatának ajándéka arra való, hogy az idegen nyelven elhangzó üzenet érthetővé váljon azon gyülekezeti tagok számára is, akik az aktuálisan használt nyelven nem beszélnek. Ez is természetfeletti adomány, hiszen a nyelveken szólóhoz hasonlóan a magyarázó is a Szentlélek közvetlen beavatkozása által kerül az ajándék birtokába.

A próféták – akárcsak a tanítók – Isten üzenetét közvetítik. Mi a különbség közöttük? Az, hogy míg az előbbiek egyenesen Istentől kapják az üzenetet, addig az utóbbiak egy másodlagos eszköz, a Szentírás közvetítésével kerülnek annak birtokába. A prófétai üzenet tartalmi szempontból nézve vegyes: elvi igazság, jelen kori kötelesség és a jövő eseményei egyaránt részét képezhetik. A prófécia tehát Isten megfellebbezhetetlen kijelentése, amit – bármiről szóljon is, – engedelmesen követnünk kell. Ezzel az ajándékkal kapcsolatban is elmondható, hogy a 20. század előtt – a ránk maradt írások szerint – mindenki így tekintett rá. De még azt követően is sokáig így értelmezték azt mind pünkösdista, mind karizmatikus körökben. A karizma átértelmezése azonban ebben az esetben is megtörtént: Wayne Grudem szerint az ószövetségi próféciák valóban Isten elegyítetlen és tévedhetetlen kijelentései, az újszövetségi próféciák azonban már az isteni üzenetnek és az emberi gondolatoknak a keverékei, amelyek ebből kifolyólag akár tévedéseket is tartalmazhatnak.

A gyógyítás ajándéka vagy ajándékai olyan képességre utalnak, amely által az ajándék használója másodlagos orvosi eszközök igénybevétele nélkül azonnali és tökéletes gyógyítást hajt végre egy beteg emberen. Ez a gyógyítás rendszerint egy Jézus Krisztus nevében kimondott rövid parancsból áll, amit olyan eredmény követ, amit nemcsak azok ismernek el, akik a gyógyítóval azonos platformon állnak, hanem mindenki, még az ellentétes álláspontot képviselők is. Az átértelmezés ennek a karizmának az esetében is tetten érhető: bizonyos pünkösdista és karizmatikus körökben már a gyógyulásért mondott és részben vagy egészében meghallgatott imádságot is a gyógyítás ajándékának tekintik.

A csodatévő erőkkel kapcsolatban viszonylag szűkszavúan ír a Biblia. Olyan eseményekre kell gondolnunk, mint Anániás és Szafira halála, Dorkász feltámasztása vagy Elimás megvakulása.

A második kérdés, hogy mi a természetfeletti kegyelmi ajándékok célja? A szesszacionisták szerint a Szentlélek konkrét céllal adta a természetfeletti ajándékokat. Ez a cél kettős: a bibliai kijelentés teljessé tétele és az apostoli igehirdetés hitelesítése.

Jézus korában a bibliai kijelentés az Ószövetség könyveire korlátozódott. Tekintettel arra, hogy az ezekben a könyvekben olvasható ígéretek jelentős része Jézus személyében és munkájában teljesedett be, érthető, hogy a mennybemenetelét követő időszakban a kijelentés új lendületet nyert: le kellett írni, mi történt és értékelni kellett annak Isten népe életében jelentkező hatását. Így jöttek létre az evangéliumok, az apostolok cselekedeteit megörökítő leírás, a levelek és a János jelenéseit tartalmazó könyv, tehát mindaz, amit azóta az Újszövetség kánonának tekintünk. Az egyes iratok ihletésének folyamatában a Szentlélek természetfeletti ajándékai, különösen is a prófétálás ajándéka kulcsszerepet játszottak.

Az apostolok többnyire alacsony sorból származtak, nem részesültek teológiai képzésben, nem rendelkeztek jó kapcsolatokkal, ráadásul a mesterüket a bíróság halálra ítélte. Ugyan miért hallgatott volna rájuk bárki is? A természetfeletti ajándékok ebben is segítségükre voltak, Isten ezeket használta arra, hogy hitelesítse szavaikat. Így olvasunk erről az isteni megerősítésről: “Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra. Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.” (Zsid 2,3b-4) A nyelveken szólás is ezt a célt szolgálta, de nem általában minden ember, hanem elsősorban a zsidók szempontjából: Isten ezáltal az ajándék által bizonyította számukra, hogy az üdvösség nemcsak a zsidók, hanem a pogányok számára is elérhető. Pál így fogalmaz: “A törvényben meg van írva: ‘Idegen nyelveken és idegenek ajkával fogok szólni ehhez a néphez, de így sem hallgatnak rám’, ezt mondja az Úr. Úgyhogy a nyelveken szólás jel, de nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek, a prófétálás pedig nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek szól.” (1Kor 14,21-22)

Harmadszor tisztáznunk kell, hogy szükség van-e ma is ezekre az ajándékokra? A bibliai kijelentés teljessé lett, ezt még a pünkösdi és a karizmatikus hívők túlnyomó többsége is így gondolja, ebből pedig az következik, hogy a természetfeletti ajándékokra ezen a téren már nincs szükség. Az apostoli igehirdetés hitelesítésével kapcsolatban ugyanezt mondhatjuk, ugyanis az apostolok már mind elköltöztek és az Úrral vannak. A természetfeletti ajándékok tehát betöltötték a céljukat, hiszen az újszövetségi Egyház alapjai már letétettek. A további építkezés a természetes ajándékok felhasználásával történik.

Utoljára pedig fel kell tennünk a kérdést: működnek-e ma is ezek az ajándékok? A rendelkezésünkre álló hiteles adatok alapján úgy vélem, hogy a természetfeletti ajándékok elmúlása mellett nemcsak teológiai alapon, de tapasztalati úton is lehet érvelni. Miért? A nyelveken szólás esetében szinte kizárólag halandzsanyelvvel találkozunk, ami nem azonos a biblia nyelvek ajándékával. Ha viszont manapság nincs nyelveken szólás, akkor annak magyarázata sem létezik, hiszen ezek kéz a kézben járnak. A prófétaság ajándékával kapcsolatban elmondható, hogy egyik-másik közösség úgy véli, Isten ma is ad nekik tévedhetetlen próféciákat, és erre állítólagos példákat is hoznak, ugyanakkor ezeknek a közösségeknek a tanítása többnyire nyíltan szembemegy a bibliai kijelentéssel (Mária-kultusz, jóléti evangélium stb.), így állításaik erősen megkérdőjelezhetőek; az átértelmezett, a tévedés lehetőségét magában hordozó, sok esetben csak egy körül nem határolható érzést próféciának nevezni pedig szembemegy a bibliai meghatározással. A gyógyítások ajándékának továbbélését bizonyítandó kizárólag ellenőrizhetetlen állítások halmazával, valamint gyógyulásért mondott és meghallgatott imádságokkal találkozunk, ezek közül azonban egyik sem azonos a Szentlélek által adományozott karizmával. A csodatévő erők aktivitásáról még annyi híradásunk sincs, mint a csodás gyógyulásokról, ami pedig van, nem tartozik a hiteles beszámolók kategóriájába.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy Ágostonnal kapcsolatban elmondjam: habár az egyházatya az Isten városáról című könyvében hosszasan értekezik korának csodáiról, ezzel mégsem áll ki a természetfeletti karizmák továbbélése mellett, hiszen minden csodát, amire hivatkozik, egyenesen Istentől valóként ír le, és nem számol be egyetlen olyan esetről sem, amely a bibliai beszámolókhoz hasonlóan egy karizma gyakorlása által ment volna végbe. És sajnos azt sem hallgathatjuk el, hogy egyik-másik gyógyulástól eltekintve, amelyek imameghallgatásként értelmezendők, Ágoston a szentségekhez, a szentek imádságaihoz és a szentek emlékhelyeihez köti a csodák bekövetkezését, ami érezhetően nem bibliai gondolat, hanem a katolicizmus hatása, amit Isten nem hitelesíthet.

Márkus Kinga: Hogyan értékelitek az eddigi karizmatikus ébredéseket (pünkösdi, karizmatikus, Vineyard, stb.)? Hogyan lehet integrálni ezeket az evangelikalizmusba, már ha lehet és kell integrálni? 

Márkus Tamás András: A karizmatizmus történetének alapvetően három stációjáról szoktak beszélni. A mai pünkösdi mozgalom – ez az első stáció, – 1906-ban kezdődött a kaliforniai Los Angelesben, az Azusa Street-i ébredéssel. Természetesen ennek az eseménysorozatnak is voltak előzményei, legalább száz évre visszamenőleg. A lélekkeresztségről, kegyelmi ajándékokról már jóval a pünkösdi ébredés előtt is beszéltek az ébredési és szentségi mozgalmakban.

Az 1960-as évekre datált karizmatikus ébredés – a második stáció -, vagy karizmatikus megújulási mozgalom forrása a pünkösdi mozgalom volt, de több ponton is különbözött a pünkösditől. A vezetőik szociális háttere eltérő volt: általában akadémiai végzettséggel és polgári háttérrel rendelkeztek, és egy bizonyos – általában protestáns népegyházi – történelmi felekezet keretein belül nőttek fel, sőt, ott is maradtak, tehát nem attól függetlenül, vagy azon kívül kezdtek el szolgálni. Így a  lutheránus, református, baptista, episzkopális felekezeteken belül is megjelent immár a karizmatikus vonal.

Egyébként világszerte különféle pünkösdi egyházakban és felekezetekben több mint 270 millió pünkösdi hívő van. A pünkösdiek és más protestáns (és katolikus) karizmatikusok együttes száma állítólag már több mint 500 millió felett van.

Igaz, hogy először a konzervatív evangelikálok elhatárolódtak a pünkösdiektők, de a karizmatikus ébredéssel némileg változni kezdett ez a helyzet. Ennek az a magyarázata, hogy a karizmatizmus immár nem kötődött szorosan a pünkösdi felekezethez, és így a pünkösdiekre jellemző teológiai sajátosságok (Lélekkeresztség, mint második áldás, illetve az ehhez köthető nyelveken szólás, mint külső jel) sajátosságokat sem kellet elfogadni. A konzervatív evangelikálok először akkor kezdték komolyan venni a pünkösdieket, amikor a “National Association of Evangelicals” 1943-ban az USA-ban különböző pünkösdi egyházaknak felkínálta a tagságot. De a két csoport között – ahogy már említettem, – csak a 60-as években kezdődött el a tényleges együttműködés. Ennek hatására az USA-ban csaknem minden nagy felekezet elismerte a saját köreikben létrejövő különböző karizmatikus csoportosulásokat.

Ha a pünkösdiek hitrendszerét, tanítását nézzük, akkor egyértelműen az evangelikalizmushoz sorolhatók (bár nem annak fősodrához), amelynek a háttere a történelmi protestáns felekezetek dogmatikuma és írásértelmezése. A pünkösdiek hangsúlyozzák a Biblia tévedhetetlenségét, és ezt kegyességükben sok más protestáns felekezetnél jóval erősebben megélik. Elfogadják és vallják a Szentírás isteni ihletettségét és tévedhetetlenségét. A Niagara fundamentumokat teljességgel elfogadják, és különös hangsúlyt helyeznek a bibliai csodák valóságára, történelmi hitelességére. Hiszik és vallják az egyedül kegyelemből történő, hit általi megigazulás szükségességét, a megtérés és a megszentelődés fontosságát. A mennyet és a poklot valódi helyként, literálisan értelmezik, ahol az üdvösségre vagy kárhozatra jutottak örökké tudatos boldogságot vagy szenvedést és kínt élnek át. Szotériológiájuk inkább arminiánus, mint kálvinista, de ez az evangelikalizmus esetében nem kizáró ok: vannak arminiánus és kálvinista teológiát valló evangelikálok is.

Ugorva egy nagyot: a harmadik stáció, vagy ahogy C.Peter Wagner nevezte, “harmadik hullám” – utalva ezzel a karizmatizmus harmadik hullámára – 1980-as években kezdődött, és John Wimber munkásságához és a Vineyard mozgalomhoz köthető. A konzervatív evangelikalizmus igazán itt került kapcsolatba a karizmatizmussal. Wimber volt az, aki a protestáns-evangelikál keresztyénség körében ismertté és elfogadottá tette a karizmatizmust. Mindezt úgy, hogy az evangelikál keresztyénség hitvallásos, dogmatikai alapját megtartotta, és a pünkösdi-karizmatizmus dogmatikai ferdítéseit, túlkapásait jelentősen lemetszette. Wimber tehát mintegy hidat képezve közvetített a két mozgalom között, a kettő sajátos fúzióját teremtve meg. A Szentlélek-keresztség fogalma helyett inkább a Szentlélekkel való betöltekezésről beszélt, amelynek nyilván van egy kezdőpontja – amikor hívővé lesz valaki és a Szentlélek lakozást vesz benne -, és utána többször is megismétlődhet, felvértezve a hívőt a szolgálathoz szükséges erővel. A nyelveken szólást pedig nem tartotta a Lélekkel való betöltekezés “kötelező” külső jelének, feltétlen kísérőjének.

Így a különleges kegyelmi ajándékokkal kapcsolatos kontinúacionista nézet valamennyire elfogadottá vált a konzervatív evangelikalizmuson belül is, habár megjelenésében sokkal moderáltabb, visszafogottabb formában, mint ahogy az pünkösdi-karizmatikus gyülekezetekben látható.

Összegezve az eddig mondottakat: vannak karizmatikus evangelikálok, és vannak nem karizmatikus evangelikálok, azonban mindannyian ugyanazon a bibliai/hitvallási alapon állnak.

Szabó László: Tegyünk különbséget ébredés és átrendeződés között! Ébredésnek nevezzük, amikor egy adott területen rövid idő leforgása alatt viszonylag sokan hitre jutnak. Átrendeződésről beszélünk, amikor emberek nagyobb létszámban átvándorolnak az egyik közösségből egy másik közösségbe. Hogyan értékeljük a pünkösdi és a karizmatikus közösségek történetének imént ismertetett három fázisát? Ébredés vagy átrendeződés történt? Véleményem szerint mind a kettő.

A 19. század végén és a 20. század elején az Egyesült Államokban óriási harc dúlt a teológiai liberalizmus és hitvallásos teológia képviselői között. Az előbbiek kétségbe vontak szinte minden korábban elfogadott dogmát: az eredendő bűnt, a Biblia ihletettségét, Jézus feltámadását stb. Csak azt tartották meg, amit az emberi értelem mérlegére állítva elfogadhatónak találtak. Az utóbbiak újrafogalmazták a reformátori hitvallásokban szereplő tételeket, majd a filozófia, a történelem- és a természettudományok eredményeit is felhasználva megerősítették azokat. Munkájuk gyümölcseit a The Fundamentals köteteiben adták közre. A küzdelem tetőfokán létrejött egy magát később pünkösdistának nevező közösség, amely a pietizmushoz hasonlóan a teológiai kérdések iránt lényegesen kisebb, a hit gyakorlati megélése – azon belül pedig elsősorban a Szentlélek ajándékai – iránt annál nagyobb érdeklődést mutatott. Az intellektuális csatározásba való belefáradás, a látványos megtapasztalások és a hit megélésének új formái sokakat vonzottak a pünkösdizmushoz. Véleményem szerint ez a mozgolódás inkább átrendeződésnek, mint ébredésnek tekinthető, habár abban is biztos vagyok, hogy a teológiai liberalizmus által uralt gyülekezetekből érkezők közül sokan itt találkoztak először az evangéliummal és itt jutottak élő hitre.

A később kibontakozó és a felekezeti határokon átívelő karizmatikus mozgalom viszont inkább értékelhető ébredésnek, mint átrendeződésnek, hiszen nem elvitte az embereket saját közösségeikből, hanem felhívta a figyelmüket a Szentlélek személyére és munkáira, ami által sokan nyertek új életet Krisztusban.

A harmadik hullám újdonsága elsősorban a karizmatikus teológia elmélyítésében és vadhajtásainak megnyirbálásában áll. Ez mindenképpen örvendetes, de nem nevezném sem ébredésnek, sem átrendeződésnek.

Márkus Kinga: Korábban a konzervatív táboron belül elég markáns szakadást idézett elő ez a kérdés. Szerintetek a különleges kegyelmi ajándékokkal kapcsolatos eltérő felfogás gátló tényező lehet a közös együttmunkálkodásban, akár itt az Evangelikál Csoportban, akár tágabb értelemben az evangelikalizmuson belül? 

Márkus Tamás András: Az elvi különbségek semmiképpen sem. Ami zavaró lehet annyira, hogy előbb-utóbb szakadáshoz vezet, az a kifordult, szélsőségbe hajló kegyesség és hitgyakorlat. Ilyen mindkét “térfélen” található. Nyilván ez inkább azok között a karizmatikusok között fordulhat elő, ahol a kegyelmi ajándékokat abszolút bibliaellenes módon gyakorolják, szembemenve az apostoli korlátozásokkal, iránymutatással. Van erre példa, de csak szélsőséges karizmatikus csoportokban. Természetesen a szélsőséges szesszacionizmus sem lehet tolerálható, amikor valaki – bár hangsúlyozza a Szentírás jelentőségét, – annyira korlátozza Isten hatalmát, hogy túlmenve a különleges kegyelmi ajándékok cáfolatán, mindenféle csodát, sőt, még a csoda lehetőségét is tagadja. Ez gyakorlatilag már a materializmus és a racionalizmus kevekére, tulajdonképpen deizmus, és nem tekinthetjük megfelelő keresztyén álláspontnak, mert már Isten szabadságát és erejét korlátozza megengedhetetlen módon. Nagyon kevés ilyen szélsőséges szesszacionista van elvben, a gyakorlati hitmegélést tekintve annál több. Az is szakadáshoz vezethet, ha valaki az egyéni kontinúacionista vagy szesszacionista meggyőződését abszolútnak tekinti, és eleve nem hagy teret semmiféle, az övével ellentétes álláspontnak. Én magam azt látom, hogy könnyen együtt tudunk munkálkodni, ha nem csinálunk a karizmákból üdvösségkérdést. Nem arról van szó, hogy nem fontos a karizmákkal kapcsolatos felfogásunk, és az abból fakadó, arra épülő keresztyén szolgálatunk. Igenis lényeges. De a különbségek mégsem annyira lényegesek, hogy feladjuk a közös hitvallási, dogmatikai alapjainkra épülő testvéri együttműködésünket.

Szabó László: Képzeljünk magunk elé egy számegyenest! Az egyik végén a kontinúacionista irányzat szélsőséges képviselője áll, aki szilárdan hiszi, hogy a természetfeletti ajándékok ma is működnek, sőt ezek az üdvözítő hit jelei és bizonyítékai. A másik végén a szesszacionista irányzat élharcosát látjuk, aki ugyanilyen vehemenciával hirdeti, hogy ezek a karizmák letűntek, majd hozzáteszi, hogy aki azt állítja, mégis megkapta őket, az valójában ördögi befolyás alatt áll. Ha eggyel beljebb megyünk, akkor a kontinúacionista oldalon találunk valakit, aki nem tagadja ugyan, hogy vannak hívők a másik térfélen is, de a karizmáira való tekintettel magát egy fokkal magasabbra helyezi; a szesszacionista oldalon pedig ugyanezt látjuk pepitában, csak itt a büszkeség alapja nem a kegyelmi ajándék meglétéhez köthető, hanem az intellektuális felsőbbrendűség tudatához. Ha még tovább haladunk, előbb-utóbb olyanokkal kerülünk kapcsolatba, akiknek a meggyőződése szilárd, de már nem tartják különbnek magukat másoknál; majd belefutunk a kétkedőkbe, akik húznak ugyan valamelyik irányba, de nem tudják megindokolni álláspontjukat; végül szembekerülünk azokkal, akik teljes mértékben döntésképtelenek. Tehát nem két álláspont feszül egymásnak, hanem van egy széles spektrum, amelyen az egymáshoz viszonylag közel állók megtalálják a közös hangot, míg az egymástól távol levők képtelenek barátként vagy munkatársként tekinteni a másikra. Fogalmazhatunk úgy, hogy mindannyian egy táborhoz tartozunk, de a tábor két szélén lakók ritkán keresztezik egymás útját.