18
jan
2018

Keresztyénség és politika – más szemszögből / Interjú Gál Andrással

/Gál Andrást, harmadéves baptista PhD hallgatót (CEU – politikaelmélet) Parti Benedek, baptista ifjúsági vezető kérdezte. Az interjú részben reakció, illetve alternatíva az oldalunkon, hasonló témában megjelent interjúra, és az abban református szemszögből kifejtett elgondolásokra, lásd: http://www.evangelikalcsoport.hu/2017/10/21/keresztyenseg-es-politika-allam-es-egyhaz-interju/

Parti Benedek :Véleményed szerint az egyházak, hogyan álljanak a mindenkori kormányzathoz? 

Gál András: Egyfelől azt lehet mondani, hogy civilizációban élünk, és nem anarchiában, valamint van állam körülöttünk. Ez így nagyon nagy vonalakban egy áldás, és nem átok. Erről beszél a Biblia a Róma tizenháromban, illetve rengeteg idevonatkozó igeszakaszban. Egy másik kérdés az, hogy milyen kormányzathoz viszonyuljunk hogyan. Nyilvánvalóan más módon viszonyultak a keresztények az újvilági telepesek idején a saját önkormányzataikhoz, mint például a kínai hívők a kulturális forradalom alatt a saját országuk hatóságaihoz. Ugyanakkor látnunk kell azt, hogy az Újszövetség nagy része egy olyan kontextusban íródott, ahol a világi hatalom legjobb esetben is közömbösen ellenséges volt a kereszténységgel, és az Újszövetség más szakaszai kifejezetten egy üldöztetéses időszak kontextusában íródtak. Egyfelől láthatjuk azt, hogy a Biblia a kormányzatért való imádságra felhívja a figyelmünket, másfelől arra is felszólít minket, hogy tartsuk be a törvényeket, tehát legyünk jó állampolgárok. Nyilván itt ilyen szempontból a kereszténységnek nincs kiépült véleménye a jogrendről, mint például az iszlámnak. Azt lehet mondani, hogy nem véletlenül beszélünk párhuzamos jogrendszerekről, hanem csupán lelkiismereti elvekről, amelyek adott esetben felülírhatják a viszonyulásunkat a világi törvényekhez. Tehát alapvetően az a szerepünk, hogy jó állampolgárként hasznos tagjai legyünk a társadalomnak. (lásd Jeremiás 29.) És amikor az adott ország törvényei ellentétesek a lelkiismeretünkkel, (lásd Dániel 3.) akkor pedig szeretetben és tiszteletben, de annak ellenállni.

P. B.: Állami részről mi lenne a helyes hozzáállás az egyházak felé? 

G. A.: Az evangéliumi kereszténység és a liberális demokráciák klasszikus felfogása között, amelyen úgy érzem, sajnos kezdenek túlhaladni a mai demokratikus államok, nem látom, hogy komoly ellentét feszülne. A legnagyobb dolog, amit keresztények kérhetnek az államtól, vagy elvárhatnak az államtól, az amit Pál az 1 Timóteus kettőben mond: ,,Azért imádkozzunk a feljebbvalóinkért, hogy nyugodt, és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben!”  Fontos kérdés a lelkiismeret, illetve az Evangélium hirdetésének szabadsága.  Ilyen szempontból az államnak az egyházakban való szerepvállalását nem támogatom, mivel az egyházakat hozhatja olyan helyzetbe, ami kompromitálhatja őket a társadalom szemében. A helyet, amit a kereszténység elfoglalhatna a világnézetek pluralizmusának a harcában, gyengítené. Hiszen ha egy világnézetet adminisztratív, illetve pénzügyi eszközökkel kell támogatni, hogy érvényesüljön, az számomra nem tűnik egy vonzó világnézetnek, ellentétben egy olyannal, amelynek van olyan koherens tanítása és olyan meggyőzőereje. Ha állami forrásokra vagy jogi eszközökre van szükségünk ahhoz, hogy érvényesüljünk, az számomra annak a beismerése lenne, hogy a feladatunk ellátásához kevesek vagyunk. Ez egyfelől alááshatja az egyházak hitelességét, másfelől könnyen hozhatja azokat olyan helyzetbe, hogy zsarolhatóvá válnak. Könnyen lehet, hogy amikor egy állam stratégiai partnerségre lép egy egyházzal, akkor még nem kér érte semmit. De amikor évek, évtizedek óta össze vannak simulva, és az egyház berendezkedett bizonyos állami apanázsra, akkor könnyen előfordulhatnak olyan helyzetek, hogy az egyház meghoz olyan kompromisszumokat, amiket nem hozott volna meg a szerződés megkötésének pillanatában.

P. B: Tehát akkor ellenzed az állami támogatásokat?

G.A.: Igen! De természetesen, ha az egyház szerepet vesz át az államtól, akkor azzal nincs problémám, hogy ugyanazt a pénzt kapja meg, mint egy állami szervezet, vagy egy civilszervezet, amelynek az állam kiszervezi a munkát.

P. B Szerinted hol van az a határ, amikor egy kereszténynek fel kell szólalnia bizonyos politikai tendenciák ellen? 

G. A.: Ez egy ugyancsak összetett kérdés. A kereszténységnek egy nagyon vaskos és átfogó képe van arról, hogy mit tart egy keresztény számára helyes életnek. Arról is, hogy nekünk egyénenként, hogyan kell bánnunk egymással, és arról is, hogy hogyan bánjunk nem hívő embertársainkkal. A Biblia viszonylag keveset ír arról, hogy az egymás felé való kötelezettségünk milyen viszonyba helyez minket az állammal, a mindenki számára érvényes jognak a forrásával. De röviden a válaszom az, hogy ez egy lelkiismereti kérdés. Az az imperatívusz, hogy szeresd felebarátodat, szerintem egy tágabb körre vonatkozik a saját hittársainknál. És a „szeresd felebarátodat, mint magadat” elvből következik, hogy ha nekem, kereszténynek rendben van, hogy felszólalok akkor, ha az állam tendenciózusan, és eléggé mélyrehatóan meggátol abban, hogy azt az életformát kövessem, amit helyesnek látok az Újszövetség alapján, akkor abban az esetben is helyes felszólalnom, ha azt látom, hogy igazságtalanságok érik az a felebarátomat. Nyilván egy másik kérdés, hogy mit teszünk abban a helyzetben, amikor nem tudunk embereket társítani a sérelem mellé, hanem például elveket, és intézményeket látunk sérülni. Olyan elveket, és intézményeket, amiket lehet, hogy mi fontosnak tartunk, de a Bibliában nincsenek benne. Azt látjuk például, hogy a szabad sajtó sérül, vagy a demokratikus intézményeket erodálják. Ilyen szempontból látnunk kell, hogy azok a keresztények, akik a közügyekkel érintkeztek más módon praktikusan, de hoztak eléggé érdekes döntéseket is. De látni kell, hogy mind Dániel, mind József a saját kontextusán belül gondolkodott. Egy adott intézményen belül azt nézte, hogy mi az ő felebarátjának a java. Józsefnek még az is belefért, hogy egy helyi politikai prominens lányát vette feleségül. Dániel esetében erről nem olvashatunk, de más politikai kontextusba születtek bele. De mindketten amellett, hogy a hitüket meg akarták őrizni, és ragaszkodtak a kijelentett igazsághoz. A közjót pedig úgy szolgálták, hogy az ő képességeik legjavát vették fel ehhez. Tehát azt gondolom, hogy van lehetőség autonóm módon gondolkodni, és a kontextusunkból kiindulni.

P. B.: Létezhet e manapság keresztény párt, vagy keresztény kormányzás? 

G. A.: Ez főleg azért érdekes, hogy mit tartunk ilyenkor kereszténynek. Amikor keresztyének a hitük és politika viszonyáról gondolkodnak, jobb esetben valamilyen konzervatív, rosszabb esetben pedig valamilyen nacionalista pozícióban gondolkodnak. Itt két kérdést érdemes felvetni. Egyrészt, ezeknek az „ideológiáknak” a keresztyén hithez való viszonyát. A konzervativizmus alapvetően a társadalom organikus, megfontolt lépésekben történő haladásáról szól, míg a keresztyén világnézet egy metafizikai, tértől és időtől független igazságban hisz – így a kettő között sok szempontból erős a konvergencia, de nem azonos tőről származnak. A nacionalizmussal pedig az a problémám, hogy alapjaiban ássa alá a Biblia univerzális ember-képét és morális tanítását, amikor életformára, egymás közti viszonyrendszerre, stb. tesz feltételezéseket, legelsősorban eredet alapján.

A másik kérdés az egyéni erkölcsök, a társadalmi moralitás, illetve a mindenki számára kötelező törvényekről szól. Alapvetően persze tetszik nekem ha akármely politikai szereplőnek a morális pozíciói közelebb állnak a bibliai alapértékekhez. Még akkor is, ha a Korintusbeliekhez írott levélnek az ötödik része alapján azt, amit mi a mindennapi életünkben magunkra, illetve egymásra nézve kötelezőnek tekintünk a gyülekezetekben, mint önkéntes társulásokban, azt a mindennapi horizontális kapcsolatainkban nem kell annak tekintenünk. Ebből nekem az következik, hogy alapvetően nem kell olyan jogszabályokra törekednünk, amit a gyülekezeten kívül már nem is érvényesítenénk. Hacsak nincs olyan mély meggyőződésünk arról, hogy ez a közjót olyan módon szolgálja, és erről a társadalom többségét meg is tudjuk győzni.

Ha egy adott pártot kereszténynek nevezünk, akkor két opciónk van. Vagy ragaszkodik a bibliai értékekhez, tehát nem egy felvizezett kereszténységet képvisel. Egy keresztény programot fel lehet vizezni liberális oldalról kompromisszumokkal, vagy fel lehet vizezni etnocentrikus, nacionalista oldalról törzsi mentalitással, ami a gondolkodásmódunk szerint konzervatív, de az újszövetségi teológiához túl sok köze nincsen. Innentől fogva, ha egy adott párt nem tud hitelesen keresztény maradni, akkor az erodált, vagy felvizezett, tehát valamivel ötvözött kereszténység az egész társadalomban a kereszténységről alkotott percepciókat fogja elferdíteni. Wayne Grudem az egyik könyvében a kereszténység, és politika viszonyát boncolgatta. Több mindennel egyet tudok érteni a szerző állításaiból, néhány alapvetésével mindazonáltal vitatkoznék. Például, felvázol több modellt, hogy hogyan viszonyuljunk a politikához. Olyanokkal egyet tudok egyetérteni, hogy a keresztények, ne negligálják a politikát, de ne is törekedjenek a hatalom monopolizálására. Azzal is, hogy a „csak evangelizáljunk, és a politikával ne foglalkozzunk” szlogent ugyancsak elveti. Ebből következően azzal ugyancsak egyetértek, hogy az evangelizálás nem tudja felváltani azt, ami a közügyekkel való foglalkozást jelenti. Viszont annyival kiegészíteném, hogy a politizálást addig gyakoroljuk, ameddig az evangelizálást nem hátráltatja. Áldás az, ha van keresztény befolyás egy adott állam életében, egészen addig a pontig, amíg nem jár olyan kompromisszumokkal, hogy az egyháznak az elsődleges a céljait alá nem ássa.

P. B.: Jelenleg a kereszténység, mint ideológia mennyire van hatással a globális tendenciákra? 

G. A.: Egyre kevésbé. Átfogalmaznám egy kicsit úgy, ha a kereszténységnek a társadalmi hatására gondolok, akkor inkább a kereszténydemokrácia jelzőt kellene használnom. Voltak olyan keresztény, tudtommal hívő emberek, akik befolyásolták a huszadik századi politikát. Az egyik legismertebb példa erre Robert Schumanné. Másfelől nehéz lenne az ő politikai világképüket ideológiailag egy kalap alá venni. Voltak a környezetükben tenni akaró és a tanítványságot is komolyan vevő emberek, de egységes mozgalom ebből nem alakult ki. Ugyanakkor bizonyos intézmények terén a keresztény hatás még mindig jelentős, mivel keresztény emberek egy nagyon fontos formatív időszakban hatással voltak az Európai Unióra, illetve a háború utáni újjáépítéskor kereszténydemokrata politikusok fontos szerepet játszottak Németországban, vagy németalföldön. Viszont azt is látni kell, hogy nem ez a trend ma. Sokkal inkább az, hogy a huszadik század végére kialakult liberális konszenzust, ami a szabadságra, tehát a szólásszabadságra, illetve lelkiismereti szabadságra épült egyfajta liberális perfekcionalizmus váltotta fel. Itt elsősorban egy neomarxista gyökerű tanításra kell gondolni, amely az emberi jogokat nem tértől és időtől független módon akarja meghatározni, hanem egy mozgó célpontként kezeli azokat, amelynek folyamatosan haladásban kell lennie.

Gyakran a konzervativizmus a kereszténységhez legközelebb álló politikai mozgalom, vagy ideológia vagy mentalitás. De – amint azt említettem már – a konzervativizmus alapvetően az organikus és fontolva történő haladásról szól, de gyakran visszafogott azzal kapcsolatban, hogy milyen irányba, illetve milyen határokkal kívánatos ez a fejlődés. Ezzel szemben a kereszténység olyan bizonyos kérdésekben, hogy tértől, és időtől, és élethelyzettől függetlenül felállít bizonyos „vörös vonalakat”. Bizonyos kérdéseket, se haladva, se fontolva, se radikálisan nem léphetünk át. Ennek megfelelően, amikor bizonyos liberális tendenciák felerősödéséről beszélünk ma, az inkább a konzervativizmus, mintsem a keresztyénség visszaszorulásáról szól – amint a fontolva haladás a radikális haladásnak adja át a helyét, legalábbis a kozmopolita nyugati intellektuális körök, és a fejlett ipari demokráciák vezetésében. És ismétlem, ne becsüljük túl ennek a jelentőségét a kereszténységre nézve. Az, hogy milyen szociális klíma vesz minket körül, az nem feltétlenül politikai alapon dől el – és ebből a szempontból a keresztény demokrácia, mint politikai tanítás az még kevésbé jelentős. Sokkal inkább az evangélium üzenetének a társadalomban való elterjedtsége, és beágyazottsága az, ami ezt ellensúlyozni tudja.

P. B.: Az mennyire igaz állítás, hogy jelenleg keresztény-ellenes tendenciák érvényesülnek? 

G. A.: Igen, egy jól látható jelenségről van szó. Ezzel egyáltalán nem vitatkoznék, tehát egyfelől kihívás alatt vannak a kereszténység által közvetített értékek, és maga a kereszténység is, mint egyház, vagy mint embereknek a közössége. Főleg Európában és az Észak-Amerikában, elsősorban azokban az országokban, ahol az intézményes egyház az állammal össze volt fonódva. Ha meg akarjuk érteni az e mögött álló mozgatórugókat, ismét érdemes a ma annyira befolyásos progresszív-neomarxista világképre gondolni. Ennek a hegeli gyökerei miatt ebben benne van a dialektikus materializmusnak az a tézise, hogy az emberiség konfliktusokon keresztül halad, és léphet előre egyik status quoról a másikra. A dialektikus világnézet pedig ötvöződik azzal a Carl Schmitt-i, és erre erősen rímelő logikával, hogy minden esetben a barát és az ellenség között meg kell találni a distinkciót. A kereszténység pedig ideális ellenség, mert egyfelől nem csak azokat az értékeket képviseli tértől, és időtől függetlenül, aminek ellen akar állni a progresszív iskola, mint olyan; másfelől pedig az állammal történő intézményes összefonódásban tette történelme jó részében. Ez megmagyarázza azt az érdekes paradoxont, hogy ma egy liberális jogvédő előbb fog az iszlám védelmére kelni, mint a kereszténységére, még ha a nemek közötti egyenlőség tekintetében a kereszténység jóval progresszívebbnek tekinthető, mint az iszlám. Mindazonáltal a barát-ellenség megkülönböztetés lehetővé teszi ezt a már-már skizofrén ellentmondást.

P. B.: Mit gondolsz a Tamás interjújában elhangzottakról? 

G. A.: Alapvetően az evangéliumi szellemiséggel egyet tudok érteni, ami benne van. Mindazonáltal voltak benne számomra kérdéses pontok. Egyfelől, egyértelmű, hogy másként látjuk az egyházaknak nyújtott állami támogatások kérdését. A másik dolog, aminek örülnék, ha jobban kifejtené, az az, hogy a keresztény pártokkal, elsősorban a két világháború közötti magyar politikai mozgalmakkal kapcsolatban normatív szempontból mit gondol, mivel számomra sok esetben kérdéses, hogy ezek a pártok mennyire voltak ténylegesen keresztények. Például Prohászka Ottokár is elhangzik mindenfajta kontextualizáció nélkül, akinek az antiszemitizmusa az én szememben erősen bibliaellenes. Ezért érdekelne, hogy mi a normatív előjele ezeknek a pártoknak szerinte, illetve hogyan lenne érdemes azokat megkülönböztetni. Számomra pl. a ma Hollandiában működő két protestáns párt sokkal kézenfekvőbb példa lenne, mint az erősen antiszemita rezsimmel nem túl rosszban levő, tanításukban is gyakran antiszemita magyar pártok. Ez inkább egy olyan dolog, amire ha visszakérdeztünk volna, akkor valószínűleg tisztázta volna, hogy látja.

P. B.: A melegházassághoz mint keresztények hogyan álljunk állami szempontból? 

G. A.: Ebben a kérdésben nagyon sok minden függ a praktikus megvalósíthatóságtól. Attól függ, hogy milyen jogi keretek között valósították meg. Ez egy sokkal kényesebb kérdés az Egyesült Államokban, ahol az egyházaknak joga van hivatalosan is összeadni embereket – míg Magyarországon ez különválik (tehát van az államilag anyakönyvezett házasságkötés, és utána van az egyházi esküvő), így nálunk ennek a kérdésnek kisebb a tétje. Amit mindenáron el akarnék kerülni, hogy ha az azonos neműek házassága belekerül a jogi keretek közé, akkor az az ittlévő egyházakat kötelezze arra, hogy nekik is össze kell adniuk őket. Ma, ha odamennének azzal egy lelkészhez, hogy adjon össze egy roma, és egy magyar etnikumú embert, és ő ezt megtagadná, akkor jó eséllyel beperelnék faji diszkrimináció miatt. Számomra kérdéses, ha ugyanez történne két azonos neművel, akkor lenne-e más jogállás arra, hogy az egyház tanításából fakadóan nem lehet ezt a házasságot megkötni. Tehát akkor kérdéses, hogy az egyháznak az autonómiája védve lesz e, vagy sem. A kérdésnek egy még tágabb kontextusa, hogy bizonyos értékek általános elismerésének mekkora a jelentősége. Például a házasság előtti szex kérdése a gyülekezetekben egy fegyelmi kérdés, de kulturálisan teljesen elterjedt, illetve államilag sincsen szankcionálva. Attól kevésbé félek, hogyha ebből állami intézmény lenne, akkor ez ugyanúgy beszivárogna a gyülekezetekbe, mint minden más. Ha egy gyülekezetben erről megfelelő tanítás van, jó eséllyel nem fog beszivárogni az egyéni hívők életébe – még akkor sem, ha az állam részéről ez elismert.

Számomra, ami kényesebb ebben a kérdésben, hogy a házasságot hogyan tudjuk pozitívan definiálni, mint valami értéknek a hordozóját. Azt szoktuk mondani, hogy a társadalom alapja a család. Ma Magyarországon ezt úgy fogalmazták meg, hogy a család, férjből, feleségből, és gyermekből áll. Erre szokott jönni rögtön a viszontválasz, hogy a gyermektelen családokat akkor nem tekintjük e családnak? Nyilván nem erről van szó. Például szeretnénk arra lehetőséget adni, hogy hivatalosan is elkötelezzék egymást. Másfelől azt látjuk, hogy van egy definíció, ami megszületik bizonyos célból, és bizonyos nem kívánt, vagy a főszabályhoz nem tartozó dolgok miatti kilengések végett másként használjuk, mint ami az eredeti célja volt. Az a kérdés, hogy hogyan tudjuk ezt hivatalosan módosítgatni anélkül, hogy az eredeti definíció ne siklana teljesen félre.  Tehát hogy ne tartanánk ott, hogy a poligámiát is alkotmányos keretek közé tennénk. Ha az eredeti definíció köréből kilépünk, akkor lehet, hogy valaki azt mondaná: miért akarjuk azokat az embereket diszkriminálni, akik csoportosan kívánnak házasságra lépni egymással? Nyilván vannak olyanok, akik amellett érvelnek, hogy ezzel sem kéne semmi gondnak lennie. De nekem – és ami a kérdés társadalmi vetületét illeti: számos nem-keresztyén ismerősömnek is – ez a morális intuíciómmal nincsen összhangban. Én magam még keresem azt a pozitív meghatározását a házasságnak, ami bibliailag inkább két ember kapcsolata, és a gyermek egy áldás hozzá – azt a társadalmilag is releváns pozitív definícióját, ami a Bibliában nem hívő állampolgártársaim számára is egy hiteles, mindannyiunk számára elfogadható alternatívát tud arra nyújtani, hogy miért kell az eredeti definíció mellett maradni.

P. B.: Van e olyan párt amire nem szabadna egy kereszténynek szavaznia? 

G. A.: Két kategóriát hoznék létre, az egyik, amire semmi szín alatt. A másik, pedig amire a lehető legkevésbé. Tehát olyan pártra semmiképpen, ami nyíltan uszításból él, amelyik alapvetően egy megkülönböztető destruktív üzenettel áll elő, illetve olyan pártra, ami tagadja a Biblia alapvető, emberi értékre és méltóságra vonatkozó alapvetéseit, éspedig, hogy minden ember Isten képére, és hasonlatosságára teremtetett. Akik ezt, és ami ebből következik, hogy minden embernek vagy egy önmagában való értéke méltósága, megkérdőjelezik vagy aláássák, azokra semmilyen körülmények között sem. Vannak olyan pártok amik, ezek ellen nem mennek, de bizonyos keresztények számára fontos morális kérdésekben alapvetően más pozíciót képviselnek. Ezekkel a pártokkal kapcsolatban azt mondom, hogy a legutolsó lehetőségként szavaznék rájuk, viszont el tudnék képzelni olyan lehetőségeket, amikor igen. Ha 1933 Németországában választanom kéne a nyíltan antiszemita Nemzeti Szocialista Párt és egy szélsőségesen liberálisan univerzális értékeket képviselő párt között, akkor az utóbbit mellett tenném le a voksomat. Még akkor is, ha a Nemzeti Szocialista Párt több olyan értéket hordoz, ami egy keresztény ember fülét csiklandozhatná, de hogyha valaki látja a destrukciót benne, akkor lehet, hogy a világiasabb ámde kevésbé kártékony pártra szavazna.

P. B.: Keresztényként hogyan álljunk az abortuszhoz?

G. A.: Egyszerűbb, mint a házasság definíciójának a kérdése mert nehezebb kívülről megkérdőjelezni, a pozitív üzenetet. Mondhatjuk, hogy amikor keresztények az abortusszal kapcsolatban megfogalmazzák a véleményüket, azt egy olyan csoport, a magzatok védelmében teszik, akiknek nincsen semmilyen politikai képviseletük. Olyan szempontból bonyolultabb, hogy kevésbé függ attól, hogy valaki keresztény-e, vagy nem, mintsem attól, hogy az emberi élet kezdetét hova teszi, míg a házasság definíciójával van egy nagyon világos határvonal a Bibliában. Azzal kapcsolatban, hogy az emberi élet hol kezdődik, sokkal inkább áttételesebb megfogalmazások vannak. Nekem egyedül az jut eszembe, amikor keresztelő János örült annak Erzsébet méhében, hogy Jézus is megfogant. Továbbá a Bibliából az, hogy az emberi élet védelme fontos, szintén levezethető. De az, hogy mit tekintünk emberi életnek, már kevésbé válaszolható meg direkten. Mindazonáltal, személy szerint annak a pártján állok, hogy a magzat emberi élet, és ezért védelemre szorul.

P. B.: Köszönöm az interjút!

Ez is érdekes lehet

Beszélgetés a keresztyénség és a közélet/politika viszonyáról

Hozzászólás