28
okt
2017

A halálbüntetés a Biblia mérlegén – interjú

/Szabó László református lelkészt kérdezi Márkus Tamás András/

Márkus Tamás András: Orbán Viktor miniszterelnök 2015-ben, közvetlenül azután, hogy halálra késeltek egy húsz éves nőt Kaposvárott, újra elővette a halálbüntetés kérdését. Arról beszélt, hogy sokan vannak – így ő is -, akik hiszik, hogy ha lenne halálbüntetés, illetve egyes bűncselekmények halálbüntetéssel való fenyegetettsége, akkor nagyobb biztonságban lennének az emberek. Ebből aztán botrány lett. Az egyházak képviselői és vezetői is nyilatkoztak. Az evangélikus püspök, Fabiny Tamás ellene beszélt, míg a Hit Gyülekezete Nóéra hivatkozva közölte, hogy Isten parancsot adott arra, hogy a szándékos emberölést halállal büntessék. Általánosságban kérdezlek: kinek van igaza teológiailag, melyik állásponttal értesz egyet?

Szabó László: Vizsgáljuk meg a szóban forgó igét! „Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9,6) Az első mondatban Isten kimondja az ítéletet: aki emberi vért ont, azaz gyilkol, annak meg kell halnia. A második mondatban az ítélet indoklása olvasható: Isten a maga képmására alkotta az embert, tehát az emberi élet rendkívül értékes; aki tönkreteszi ezt a rendkívüli értéket, annak fizetnie kell, tekintettel azonban arra, hogy mindaz, amit kárpótlásul nyújthat, együttesen sem éri el az okozott kár értékét, az életét is oda kell adnia. A bíró tehát nem az ember, hanem Isten, aki megnevezi a bűntételt és annak ítéletét, mindemellett közli azt is, miért kell az emberi élet elvételét szükségszerűen halálbüntetéssel sújtani. Az ember – értsd: nem az önjelölt igazságosztó, hanem a mindenkori államhatalom – csak eszközi értelemben vesz részt az ítélet végrehajtásában.

M. T. A.: Mit gondolnak erről a reformátusok? Nyilván vannak reformátusok, akik támogatják a halálbüntetést, vannak, akik ellenzik, így a kérdés arra vonatkozik, hogy létezik-e ebben a kérdésben egy általános református tanítás, teológiai álláspont, esetleg hitvallási passzus?

Sz.L.: A Magyarországi Református Egyház mindezidáig nem adott ki hivatalos nyilatkozatot ezzel a kérdéssel kapcsolatban, ezért kizárólag a hitvallási iratainkra támaszkodhatunk. A Heidelbergi Káté direkt módon nem beszél a halálbüntetésről, a Második Helvét Hitvallás azonban igen. A 30. fejezet 2. bekezdésében ez áll: „[A felsőbbség] a bíráskodást igazságos ítélkezéssel gyakorolja; ne legyen személyválogató, ne fogadjon el ajándékot; az özvegyeket, az árvákat és a bajban levőket oltalmazza; a gonosztevőket, csalókat és erőszakoskodókat tartsa féken, sőt, irtsa ki.” A gonosztevő kifejezés nem általában a bűnösökre, azaz mindannyiunkra, hanem a köztörvényes bűnelkövetőkre utal, ezen a kategórián belül olvasunk a csalókról és az erőszaktevőkről. Az előbbiek a megtévesztés eszközét használják, az utóbbiak erőszakot alkalmaznak, ami az emberi élet veszélyeztetésével, esetenként annak elvételével jár együtt. A köztörvényes bűnözőket az államnak féken kell tartania és bizonyos esetekben ki kell végeznie. Ahogyan a csalás és az erőszaktétel, úgy a féken tartás és a kiirtás között is fellelhető egyfajta fokozatosság. A csalókat, akik emberi életben nem tettek kárt, elég megfékezni, az erőszaktevőket azonban – különösen, ha halált okozó bűnt követtek el – kötelezően ki kell irtani. A református gondolkodás szerint tehát van olyan bűntétel, ami halálbüntetéssel sújtandó.

M.T.A.: Ha a teológiatörténetet nézzük, mit mondhatunk? A teológusok többsége mellette volt, vagy ellene? Tudnál esetleg néhány meghatározó példát említeni?

Sz. L.: Az óegyház tanítói szerint a halálbüntetés jogával – és bizonyos esetekben annak kötelességével – Isten ruházta fel a mindenkori hatalom birtokosait. A legtekintélyesebb nyugati egyházatya, Ágoston a következőképpen fogalmaz:

„Az isteni végzés néhány kivételt tett az emberölés tilalmával kapcsolatban. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor az ölést Isten parancsolta meg, akár rendelt törvénye, akár emberekre ideiglenesen ráruházott parancsolata folytán. Nem gyilkol az, aki a parancsolónak engedelmeskedik, amint a kard is csak eszköz annak kezében, aki használja. Ennélfogva nem vétettek a ‘ne ölj’ parancsolata ellen semmit azok, akik Isten akaratából háborúskodnak, vagy azok, akik a nyilvános hatalom birtokában Isten törvénye, azaz a legfenségesebb igazság parancsa szerint a bűnösöket halállal büntették.”

(Szent Ágoston: Isten városáról. I.21.)

A középkor teológusai tökéletesen egyetértettek elődeikkel. A skolasztika mestere, Aquinói Tamás mondja:

„… ha valamely ember veszélyes és romboló hatású a közösségre valamely bűne miatt, dicséretes és üdvös tett a megölése a közjó megőrzése érdekében… Ezért jóllehet a maga méltóságában megmaradó embert megölni természeténél fogva rossz tett, a bűnös megölése lehet jó: a rossz ember ugyanis rosszabb az állatnál, és többet árt…”

(Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata. II/2.64.2.)

A reformátorok többsége a megkezdett úton haladt tovább. Az evangélikus irányzat első hitvallási irata, a Melanchton Fülöp által írt és a Luther Márton szerint kiválóan sikerült Ágostai hitvallásban a következő kijelentést olvassuk:

„A keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítélkezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk…”

(Ágostai hitvallás. I.16.)

A református irányzat meggyőződését tükröző Második Helvét Hitvallás szövegét korábban már idéztem. Itt érdemes megemlíteni, hogy a 16-17. század protestáns hitvallásai jellemzően ugyanezt a szellemiséget tükrözik.

A halálbüntetés ellen először a mennoniták emelték fel a szavukat. Őket követték a 19-21. század liberális teológusai, a neoortodoxia és egyéb – a reformátori hitvallásoktól egyre jobban eltávolodó – irányzatok képviselői.

Összességében elmondható, hogy a történelmi egyházak vezető teológusai és hitvallási iratai egyöntetűen kiállnak a halálbüntetés joga mellett. Ez persze nem perdöntő bizonyíték, ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül kétezer év bibliaértelmezését.

M.T.A.: Melyek azok a legfontosabb igehelyek, amelyeket fel lehet hozni a halálbüntetés mellett, vagy amelyekre a halálbüntetést pártolók általában hivatkoznak?

Sz. L.: A halálbüntetés témájával foglalkozó bibliai kijelentést érdemes kisebb egységekre osztani. Az első egységet, amely egyetlen igeverset tartalmaz, már megvizsgáltuk. „Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.” (1Móz 9,6) Az ember istenképűségére való hivatkozás egyedülálló jelentőséget kölcsönöz ennek az igének, ami ugyanis a teremtésben gyökerezik, az felette áll kornak és kultúrának, nem lehet megváltoztatni. Isten tehát gyilkosság esetén halálbüntetést írt elő, ír elő és fog előírni, míg világ a világ.

A második egység az Ószövetség népének halálbüntetést előíró törvényeiből áll. A zsidók halállal büntették a gyilkosságon túl a nemi erőszakot, az emberrablást, a szombati munkavégzést, a hamis prófétálást, a varázslást és még legalább 30 különböző törvény megszegését. Mit akar Isten, mit kezdjünk ezzel a listával? Vegyük fel a magyar büntetőtörvénykönyv passzusai közé? Utasítsuk vissza mint egy letűnt és sok tekintetben barbár kor joggyakorlatát? Mielőtt döntést hoznánk, vegyünk fontolóra néhány szempontot, amit a református teológia nélkülözhetetlennek tart az ószövetségi törvények értelmezése során! Először is az ószövetségi törvényeket három része lehet osztani: erkölcsi, szertartási és polgárjogi törvényekre. Másodszor ezeknek a törvényeknek a hatálya különböző: az erkölcsi törvények – mint például a tízparancsolat – az örökkévaló Isten jellemét tükrözik, ezért szintén örökkévalóak. A szertartási törvények – mint például az áldozatok bemutatását szabályozó előírások – Krisztusban beteljesedtek, ezért hatályukat vesztették. A polgárjogi törvények részben az erkölcsi, részben a szertartási törvények megszegéséért járó szankciókat tartalmazzák, de tekintettel arra, hogy a szertartási törvények ma már nem hatályosak, az azokat szankcionáló törvények szintén hatályon kívülre kerültek. Egyedül az erkölcsi törvények megszegéséért járó büntetési tételeket kell értelmeznünk valahogy. Erre vonatkozik a harmadik szempont, amely szerint a szankciók kortól és kultúrától függően változhatnak. Hogyan értékeljük tehát az Ószövetség népének halálbüntetést előíró törvényeit? Milyen relevanciával rendelkeznek számunkra ezek az igaszakaszok? A szertartási törvények megszegéséért, úgy mint a szombati munkavégzésért, a hamis prófétálásért és a varázslásért ma már nem kell és nem is szabad halálbüntetést kiszabni. A minősített erkölcsi törvények megszegéséért, úgy mint a gyilkosságért, a nemi erőszakért és az emberrablásért ma is jogában áll az államnak halálbüntetést kiszabnia. A halálbüntetés joga tehát adott, de nem szükségszerű, kivéve a gyilkosság esetét, amiről korábban már említést tettünk.

A harmadik egység az Újszövetség vonatkozó igéinek gyűjteménye. Kezdjük a Jézus életéből vett példákkal! A Mt 15,3-6 Jézus és a vallási vezetők egyik vitáját tartalmazza. Jézus idézi az Ószövetséget, azon belül többek között egy halálbüntetést előíró törvényt is, majd kérdőre vonja az elöljárókat, hogy miért tanítanak mást. Ezzel expressis verbis kiáll a halálbüntetés intézménye mellett. A Jn 19,10-11 Jézus és Pilátus beszélgetését tárja elénk. Pilátus utal a jogára, miszerint halálra ítélheti Jézust, mire az Úr azt feleli, hogy ez a joga felülről adatott neki. A felülről azt jelenti: Istentől, legalábbis az Újszövetség minden egyes előfordulási helyén – amennyiben nem helymeghatározás céljait szolgálja – ebben az értelemben áll előttünk ez a kifejezés. Jézus tehát itt is kiáll a halálbüntetés intézménye mellett. Most pedig lássuk az apostolokat! Az ApCsel 25,10-11 Pál beszédének egy részletét mutatja be. Ebben az apostol kifejti, hogy amennyiben halálra méltó bűnt követett el, nem vonakodik a haláltól, ugyanakkor a császárhoz fellebbez, mert tudja, hogy ilyen bűn nem terheli a lelkét. A Róm 13,4-ben ugyancsak Pál az államot Isten szolgájának nevezi, aki nem ok nélkül viseli a kardot. A kard a hatalomgyakorlás, inkluzíve a halálbüntetés jogát is magában foglaló jelkép. Szembetűnő, hogy Pál mindezt a római állammal összefüggésben mondja, ami sokszor önkényesen élt a halálbüntetés jogával. Az 1Pt 2,13-14 Péter álláspontját tárja elénk, aki kifejti, hogy a felsőség – mint például a királyok és a helytartók – feladatai közé tartozik a gonosztevők megbüntetése. A megbüntetés jelentése ezen a helyen: bosszúállás. Az egyén nem állhat bosszút – más kifejezéssel élve: nem szolgáltathat igazságot – önmaga ügyében, ez Isten joga, aki részben az államon mint másodlagos eszközön keresztül viszi véghez akaratát.

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a Biblia halálbüntetést ír elő a gyilkosok számára, más súlyos erkölcsi vétségek esetén pedig az államra bízza annak eldöntését, milyen módon kívánja megbüntetni az elkövetőt: ha akarja, halálra ítélheti; ha akarja, börtönbe zárhatja; illetve egyéb szankciókat is alkalmazhat.

M.T.A.: A halálbüntetés ellenzői sokszor az 2Móz 20,13-ra hivatkoznak, a 10 parancsolat közül a hatodikra, a „Ne ölj!”-re. Mire vonatkozik ez a parancsolat?

Sz. L.: A „Ne ölj!” parancsolat helyes fordítása: „Ne gyilkolj!” vagy „Ne ölj jogellenesen!” Az itt szereplő héber szó kifejezetten gyilkosság elkövetésére vonatkozik, amihez nincs jogunk, ugyanakkor nem mond semmit az ölés többi fajtájáról, mint például az önvédelemről, a háborúról vagy éppen a halálbüntetésről. De akár vissza is kérdezhetünk. Ha Isten a 6. parancsolatban megtiltotta a halálbüntetést, hogyan lehetséges, hogy Mózes könyvei hemzsegnek a halálbüntetést előíró rendelkezésektől?

M.T.A.: Milyen esetekre vonatkozhat a halálbüntetés? Erről szabadon dönthet az állam? Úgy tudom, hogy általában az emberrablás és a kémkedés bűncselekménye kapcsán szokott előkerülni.

Sz. L.: Az arányosság elvét kell alapul venni, ami a bibliai jogalkotásban is tetten érhető. Tehát egy tyúklopás esetén nem szabad halálos ítéletet hozni. A jéghegy csúcsát jelentő gyilkosság büntetése azonban szükségszerűen halál. Az emberrablás és a kémkedés szintén minősített bűnök, hiszen valamilyen módon az egész társadalomra fenyegetést jelentenek. Az állam ezekben az esetekben is élhet a halálbüntetés jogával. Én a nemi erőszakot és a hazaárulást is felvenném a listára. Persze nem mindig könnyű megállapítani, hol húzódik a határ a kisebb és a nagyobb jelentőségű bűnök között.

M.T.A.: Ha a szándékos emberölést halállal kell büntetni, és ez egyenesen Isten rendelése, akkor – ha jól értem – vétkezik az állam, amikor ezt elodázza, vagy más módon bünteti?

Sz. L.: Véleményem szerint igen. Még a tényleges életfogytiglani börtönbüntetés sem megfelelő alternatíva. De az, hogy egy gyilkos csak néhány évet töltsön rács mögött, és közben munka nélkül mindent – ételt, italt, orvosi ellátást, internetet – megkapjon, az mindennek a teteje.

M.T.A.: Úgy látom, hogy azok teológiai érvelésében, akik ellenkezik a halálbüntetést, megjelenik egy tendencia: általában szembeállítják az Ószövetséget az Újszövetséggel. Pl. Fabiny Tamás evangélikus püspök a következőket mondta: „az Ószövetség a keresztyének számára Krisztus felől értelmezendő, hiszen az ott leírtakat sok esetben kifejezetten meghaladja az Újszövetség. Jézus maga közli például: megmondatott a régieknek, hogy szemet szemért, fogat fogért; de én azt mondom, szeresd felebarátodat. Felülírja a korábbi törvényt.” Mit gondolsz erről, helyes ez az érvelés?

Sz. L.: Azzal, amit Fabiny püspök úr állít, részben egyetértek: az Ószövetséget valóban az Újszövetség felől kell értelmezni. A kijelentés progresszív: minél előrébb járunk benne, annál többet tudunk, és ennek a többlettudásnak a fényében jobban értjük a előzményeket. A két szövetség között tehát nincs ellentét, csak fokozatbeli különbség. Ez egy mindenki által elismert és alkalmazott hermeneutikai elv. Ugyanakkor kérdéseket vet fel bennem, ahogyan püspök úr Jézus szavait idézi. Az idézett mondat első fele – a szemet szemért, fogat fogért elvre való utalás – ugyanis az egyik, az idézett mondat második fele – a felebaráti szeretet parancsa – egy másik jézusi mondás része. A két félmondat egymás mellé helyezése azt sugallja, hogy Jézus szembeállította a kettőt egymással, ilyet azonban nem tett. Sőt! Jézus a kereszten átélte mind a kettőt: megfizetett helyettünk, és mindezt szeretetből tette. Mi több! Az utolsó ítéletnél is meg fog jelenni ez a kettősség: némelyek megfizetnek a bűneikért, mások viszont Isten szeretetében élhetnek majd. Egy másik probléma, hogy a két félmondat sem külön, sem együtt nem mond semmit a halálbüntetésről. Egyetlen dologba lehet belekapaszkodni: a felebaráti szeretet parancsába, amit aztán annak megfelelően alkalmazunk, hogy éppen mit akarunk elérni vele. Lehet használni a halálbüntetés ellen, de akár a homoszexualitás elfogadtatása érdekében is. Láttunk már példát erre is.

M.T.A.: Gyakran elhangzó ellenérv az is – különféle egyházi állásfoglalások is utalnak erre -, hogy a megtérés lehetőségét mindenkinek meg kell adni. Ezt a kivégzés értelemszerűen lerövidíti. Szerinted?

Sz. L.: Aki komolyan veszi a missziói parancsot, mind arra törekszik, hogy a lehető legtöbb embernek elmondja az evangéliumot, mert szívből vágyunk rá, hogy minél többen megtérjenek. De ne felejtsük el, hogy a hit ajándék! Akit Isten meg akar ajándékozni a Jézus Krisztusba vetett hittel, azt meg is fogja ajándékozni vele. Legkésőbb a kivégzése pillanatában. Ha jól emlékszem, olvastam is egy ilyen történetről egy nagy fekete könyvben.

M.T.A.: Befolyásolhatja a keresztyének halálbüntetéssel kapcsolatos véleményét bármilyen statisztika, amely arról szól, hogy a halálbüntetés eltörlésével csökken az életellenes bűncselekmények száma? Bizonyítható ez?

Sz. L.: Meggyőződésem, hogy az Istennek való engedelmesség fontosabb, mint bármely vélt vagy valós pragmatikus megfontolás. Ha Isten azt mondja, hogy a gyilkosokat ki kell végezni, akkor ezen semmiféle statisztika nem változtathat. A statisztikáknak legfeljebb a nem életellenes, de szintén nagyon súlyos bűnök esetleges halállal való büntetésének mérlegelése során lehet helyt adni. Mellesleg a statisztika nem egzakt tudomány. Nem tudhatjuk, hogy egyetlen faktor megváltoztatása hogyan befolyásol valamit, ami sok egyéb faktor függvénye is lehet. Ki tudja, hogy egyik-másik országban a halálbüntetés eltörlése, az életszínvonal növekedése vagy valami előttünk egyelőre ismeretlen dolog áll-e az életellenes bűncselekmények csökkenése mögött? Sőt! Az Egyesült Államokban egy hasonló témában készített és az utóbbi évtizedeket feldolgozó rendkívül alapos statisztika pont az ellenkezőjét mutatja: minél több a kivégzés, annál kevesebb a gyilkosság és fordítva.

M.T.A.: Gyakran hangzik el a halálbüntetést ellenzők részéről az érv, hogy az élet Istené, ezért csak ő veheti el, csak ő rendelkezhet felette. Mit gondolsz erről?

Sz. L.: Egyetértek. De mi van, ha Isten már meghozta az ítéletet? Ott áll előttünk feketén-fehéren a Bibliában. Ismétlen magam: az ember – értsd: nem az önjelölt igazságosztó, hanem a mindenkori államhatalom – csak eszközi értelemben vesz részt az ítélet végrehajtásában.